Keresés

Bartalis János

ÚJ ÉLET KÖSZÖNTÉSE TAVASZJÖTTÉN

Ó, mondd, mi baj?

az utak összefájdultak tebenned

és zúgnak,

mint megszaggatott hangszer húrjai,

a világért fájtak,

amely elveszett –

mint temetői sírkert a Múlt

és az élő Jelen: halotti gyertyák lobogásai.

Ó, mondd, mi baj?

az elfeketült bércek felett mi van?

mi ragyog sötéten feletted?

Erdély kinyújtott karjai: a vad hegyek

ölelik a csillagokat

s fényt sóvárognak az örömtől elszállott Mezők fölé,

a dalpalota kapuja bezárult – rémlik,

s az ablakokról a függönyöket leráncigálták,

a víg hejehujaság elállt,

a vers-bor kiömlött –

a dalok az esettség mocsarába lezuhantak,

a halál gőze a szív börtönéből

a tiszta földekre kiáradt,

mérges a levegő, a táj és a harmat,

a homlok elborult,

melyen Apollo koronája fénylett –

mindenütt – világ napos kertjében

nem járnak dalcsókoló szelekkel

könnyű, játékos ritmusok,

kergetőzve – világ mezőiben.

Ó, fénytelen fények!

Gyötrődések! Gyötrődések!

marcangoló kínok!… Villódzások hervadó illata!

A hóvirág-szekér üde rohanása elakadt

tavasz-hegyoldalon,

most kis őzikék nem legelésznek bólogatva a tájon,

mely a vén nap bíbor fohászában fénylett.

Testvéreim! Testvéreim!

– a dalban,

beteg farkasai a beteg Vadonnak.

Ó, bércek! bércek!

havasi kürt búgó hangjai a Végtelennek.

Ég és föld!

Hegyek és erdők!

áradó vizek és tengerek!

Tündöklő partjaitok benyelték

a ,,beteg koporsók”,

az emberi kebel halálos tárnái,

a fényt magukba szívták,

amiből állott az élet, az ember, a világ.

Az eltemetett dalokat ki költi fel?

hova lettek az istenhangú, mező-dalú pacsirták?

a városok, bérházak, kövek szószólói?

a sétaterek, padok szerelmesei?

a nyomor szent hangjai?

tűz világló fényei?

Munka apostolai? – – –

Égküldötte –

mi végre vagy Erdély felmeredő hegyei közt?

a vad csúcsok,

mint kinyúló őrült szuronyok a föld testéből,

(vér és háború)

vagy mint halott anyák zörgő csontkarjai,

szülötteiket ölelni kívánják

lágyan:

az embereket és a virágokat.

Zajongó emberek

csendes virágok

suttogó szó az éjfél dalán,

nem látjátok?

a fekete éjben vonítnak a völgyek,

és a nyögő hegyek vérző szíveiket tapogatják.

Ó, jaj nektek!

apró, nyüzsögő földbarmok,

férgek

Ó, jaj! Nektek!

De tudjátok!?

Ki virraszt őrködő csókjával a világ felett?

Ki kormányozza a halálba siető hajót?

Ki dob horgonyt?

Ki áll az elborult Mindenség síkján?

Kié a Nap s a Reggel?

A sötétség a földekről eltakarodik,

intő szavára megjön a Hajnal,

az erdők az égre sikoltják örömüket,

most mindjárt: a nagy fény eljön

és feltépi az alvó barázdákat,

a csend elrian,

a föld megszaggatja fekete testét,

kihasad millió rügybörtön kehelyéből

mintegy jelenésre,

s a fenséges reggelben,

a fényes mezőn

megjelennek az élet örökzöld, vidám katonái.

A gyárkémények

a füstös városok ölén

boldogan felugatnak:

Ó, élet! élet!

s a piszkos munkáslakások is

égre harmatozzák halálos részegségük.

Testvéreim!

dobjátok ki beteg koporsóitok terhét,

önszánó, éjféli hangotok vessétek az idők viharába,

vágjátok el a lélek gordiuszi csomóját

az öröm pallosával,

köszöntsétek az új életet,

én is – marcangoló, mázsás láncaim leoldom,

bilincseim széttördelem,

szorító várfalaim lerombolom,

s tavaszjöttén úgy indulok a megváltó nap felé,

a megváltó és megszülető nap elé,

mely megszületik és újraszületik mibennünk

mindennap. Ó, halleluja! Isten!

Az Erdélyi Helikon köl-

tői, 1932 [84-87.]

Bartalis János

ÉN AZ ÖRÖK ATYÁHOZ ELJUTOK

Az ég s a föld –

s egy szent ember örök fohászkodása.

Parttól partig elmegyek

erdőig, csillagig – – –

Lélektől lélekig – – –

Az én nagy Rokonom

a Föld,

második Atyám

nem vigasztal.

Árvahajas lánytestvérem,

a Rét:

sötét, virágtalan.

A Domb:

érő, búzakoszorús,

fájdalmasan csillog,

kereszt kereszt hátán,

felvértezve a föld,

véres tűzben lobog.

A nagy Örökhöz eljutni – –

A bús rögöt megszentelni – –

Barázdára leborulni – –

És menni –

a végtelenség útján.

Haladni a ki nem alvó csillagok közt.

Sár és piszok nem fog

s bús emberi társalgások,

a baljós föld és küzdelmes lét – –

Én az örök Atyához eljutok.

Az Erdélyi Helikon köl-

tői, 1931 [82-83.]

Bartalis János

NAPVILÁGOS…

Napvilágos parasztszoba,

szemdörzsölő, szúró ébredés,

az ablakokon beömöl a fény,

négy hatszemes falüregen egyszerre bömböl be,

mint őserdők vadja: az aranybölény.

A hegyekről lejön a szűzi áramlás,

a fák közül a néma erdő-csend.

Nincs sötét, kietlen, béna, vak

homály,

vigasztalan nap,

reménytelen vágy,

lélek éje,

nyomor halál-fénye –

A fény becsókolt az ablakon,

üdeszép tavasz-száj belehelt,

(ragyogó fogsorok...)

a másik szobában dal,

egy asszony dala kacag a halálról,

gyermekről, virágról,

a táj körül hórajzos, a kert

finom télcsipkés

a mező nyugtalan vad vonal –

A fény fut, szalad, táboroz hófoltokon,

az elmosott barázdák

felnyögnek álmaikból,

az ágak égbe tépásszák karjaikat,

a föld maró fénybe lendül –

egy madárka fahegyen vihorász,

gyorsan én is felmegyek fénytrónusomra

és kiáltom felujjongva:

Ó, ember!

Ó, természet!

Ó, csoda!

Ujjaimból

liliomok

nőnek,

1931

[271-272.]

Gyönyörű! :)

Bartalis János

ARANYGYÜMÖLCSÖS KOSÁLY

Aranygyümölcsös Kosály!

Megjöttél sárguló terheddel,

koszorúsan állsz.

Csak most voltál rügyező ág,

csupasz fa, reménykedő ígéret,

és már itt állsz megrakodva,

királyi pompában, beteljesedve,

cézári győztesen –

Kosály, kosályi kert!

Kosályi kert!

Látom nemesen csillogó ékköveid

a lombok közt.

Látom függő briliánsaid, az aranykörtéket,

látom a pazar szilvafonatokat,

mint gyöngyfüzéreket.

Látom a nagy birsalmákat és birskörtéket.

Látom a kerten túl a távoli határt,

a beért mezőket,

a kéklő hegyoldalakat,

az enyhe-zöld szőlődombokat.

Látom a zizegő zabvetéseket,

a zúgó kukoricásokat és a keréknagyságú

napraforgókat

a vetések szélén.

Látom a learatott búzát,

az aranyló tarlót, a keresztekkel

megrakott földeket.

Csak most volt minden zsendülő vetés,

szárbaszökkenő hajtás,

kicsi, támogatásra szoruló palánta.

Hallom a szél finom citeráját

a zabfejeken.

Látom az egész felöltözött,

megáldott és gazdag határt.

Csak én állok szegényen,

üresen e nagy gazdagság közepett.

Csak én nem tudom, mit csináltam,

amíg a gyenge vetésből

gazdag kalangya,

s egy szem kukoricából

karvastagságú cső,

a finom virágból mézédes alma lett.

A búza, amin áttapostam, többre volt képes,

a fa, melyet viharok cibáltak,

nagyobbat alkotott.

(Engem milyen viharok téptek?)

A katángkóró az út szélén,

amelyen átgázolt száz szekér és állat,

lám – kéken virít.

Minden megalkotta a maga művét.

Minden.

A fű is, a fa is, a katángkóró is,

a palánta is.

Csak én állok tétován, üres kézzel.

Csak én, az ember, csak én, csak én...

Hazahív a hűség, 1930 [313-314.]

Bartalis János

KIVIRÁGZOL

Tudom: az ő csillagai

az ő virágai,

a föld az ő megszentelt ágya.

Életem neki áldozom.

Folyók, patakok mormoljatok,

ti uratok hallja

mennybéli nyugovásban.

Az ő hangjával terűs a táj,

az ő illatával teli a rét.

Szelek, vigyetek-sodorjatok

angyali mézzel telt szent áramot!

Madarak, énekeljétek világ szép dalát

örök-kék kupolák alatt.

És te is, föld beteg gyermeke,

ömlesszed véred szívedből,

szenteljék hullva a cseppek

az élettelen port.

Templomi fényben hadd magasztosítsák

a nemes asztalt,

mely királyi terítésben

éhezőnek szűk kenyeret ád.

Ó, kenyér: fekete áldott sár,

könnyel és vérrel dagasztott honi rög.

Kivirágzol mindenha,

bárha kopáron alig hullsz ölünkbe.

Kivirágzol – áldott kenyérfa.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1930 [267.]

Bartalis János

MEZŐK FELETT

Atya, Fiú, Szentlélek lebeg a mezők felett.

Én a fűben járok – nyughatatlan lélek.

Térdeim verdesik a fűfejek.

Foszlik róluk áldó virágpor.

Rozsdás felhő marad megettem.

Most még szélesen, vadul látszik nyomom,

amint előre gázolok –

de estére előjönnek a csendes szelek,

éltető harmatok

és visszahajtogatják a letiport szálakat.

Senkisem fogja tudni,

hogy ott jártam ma közöttük

– a kaszálni való fűben –

keresztül törtettem, embervad,

fűtestvérek békés közösségén.

Szétromboltam és összetörtem

kicsiny fűházakat, – templomokat.

Letapodtam kegyetlenül

napba nyúló fű-karokat,

gyenge csillagokat.

Atya, Fiú, Szentlélek lebeg a mezők felett.

Isten kezében, 1929 [282.]

Bartalis János

SZAVAK

Szavak: bolond kis jelek: fussatok, jöjjetek!

Emeljetek, emelkedjetek szívem erdejében, jázmin

erdejében. Különös szép szavak. Erdőszagú,

mezőszagú szavak: termő szavak.

Ó, szavak –

Patakszavak, egyszerű, tiszta szavak. Rozsoknak

barnája. Búzáknak aranya. Zaboknak sárgája,

Muskotályok hamvassága. Mézes szőlők cukrossága.

Érett almák komolysága.

Ó, szavak –

Kicsi testvéreim, apró kis pajtásim, megváltó társaim.

Utánatok megyek. Expedícióm: virágos május-szárnyam.

Készültségem: boldog kacagásom.

Fegyverem: virágfegyver, erdőn fakadt gyöngyvirágok.

A pünkösdi kankalin: a menyország kulcsa.

Egyszer virágos szárnyatokra bocsátom lelkem,

a lélek-sötétből kikelek – hogy vigyetek.

Szavak!

Ujjaimból

liliomok

nőnek,

1929

[254.]

Bartalis János

TUDOM, Ó – TUDOM

Tudom, ó – tudom e falusi magányt

és e magánynak minden megvesztegető

hangját és képét.

A kertet, a kutat, a nagy-öreg diófát, a színes

harkályt, a deszkás méhest a kert sarkában,

a vesszőkasokat és a virító kaptárokat a

fekete-mély berbencefák árnyékában.

Tudom, ó – tudom e falusi magányt

és e magánynak minden megvesztegető

hangját és képét.

A szép hosszú rozsföldeket, az elhúzódó

búzatáblákat, a végtelen kukoricásokat,

a nagy napraforgók áldott koszorúját

a szegélyeken.

A füveket, a virágokat, a szeretett, édes lucernát,

a bíbor heréket, fölöttük a méhek és a lepkék

tarka rajával.

Az erdőket, a tisztásokat, a fiatal irtásokat,

a legelőket, a nagy csordákat, a kicsi borjúkat,

a kétnapos nyurga csikókat, a juhokat, ölbevívő

bárányokat, füstös esztenákat, mocskos bácsodút,

a fehér ordát, a száradó sajtokat,

az éjjeli tüzeket, szőlőket, a hajtókat,

vincelléreket, a kerülőket, napszámosokat,

bérlőket, feleseket,

a keskeny falusi utcát, a parasztudvart, a láncon

zörgő kutyát, a sziszegő ludakat, a totyogó récéket,

tyúkokat, kakasokat,

a korcsmát, a boltot, a kifüggesztett mézeskalácsszívvel

az ablakában,

és a lógó kendőket, kaszákat, meszelőket az ajtóban.

Tudom, ó – tudom e megvesztegető

szirén-szép hangokat és egyszerű képeket,

tudom, ó, tudom.

Ujjaimból liliomok

nőnek, 1929

[253-254.]

Bartalis János

CSILLAGOK… VIRÁGOK…

                     N. Tessitori Nórának

Csillagok. Virágok.

Ég és föld.

Hegyek. Erdők.

Mezők. Patakok.

Munka. Hit. Ima.

Isten és – Ember.

A végtelenségig repül szemem. – A csillagokkal

ékes égre nézek, amely kupolaszerűen ráborul a földre.

Mit keresek az érthetetlen jelek között? – – –

Nem távolságot, hogy hány kilométerre vannak tőlem,

nem tudományos anyagot, hogy miféle kőzetből vannak

összetéve, hanem – gyönyörködöm.

Bámulom a sok fényes pontot.

Csodálom a Mindenséget.

És hatalmat érzek, valami nagy fenségest, csodálatost.

A teremtő Úristen gondolatát, aki valamelyes formában

él és lakozik mibennünk és az örök időben.

S nagy magányosság érzete fog el. Félelem szorítja

össze szívem, ahogy állok elveszőn a világcsendben.

De rágondolok a körülöttem élőkre,

millió meg millió

testvéremre: az emberekre, kik velem élnek.

A fákra, virágokra, a hegyekre, tengerekre, kik

el nem hagynak és velünk lesznek mindörökké,

életünk végéig.

Ujjaimból liliomok

nőnek, 1929

[247-248.]

Bartalis János

A MEZŐ ÉS ÉN

Sebzett szívem virágaidra hajol.

Nem tudom –

igazi képed hol ragyog.

Látom a Mindenséget

s terített, virágos asztalod.

A Kenyér

az ős, az igazi,

már-már Eszme nálam.

Az égben vándorolok,

mikor apró rögödre borulok.

A Munka: már Hit.

A véres küzdelem: Áhítat.

Szent vágy, mely mindent átitat.

Elérni a láthatatlan glóriát,

mely szívünket fényli át.

Mint a nap –

és körbe fut az élet.

Ároktól árokig.

Dülőtől dülőig.

Markot hajtunk.

Füves rendet vágunk.

Életünk koszorújába kötjük.

Keményen álljuk a sarat.

Mit veszítünk szent küzdéseinkért?

Nagy csataterek a mieink.

Elvérezünk?...

Ó, Uram,

ős, nomád, fáradt életünket töltsd be.

Új aranyhárfa, 1928 [358-359.]

Bartalis János

A SZERELEM SZAVAI

Örökérvényűleg

leírnám

a szerelem

szavait.

De nem tudom.

Alig bukdácsol

a szó:

       „Rózsa.”

       „Liliom.”

Majd:

       „Nagyon szenvedek.”

       „Megváltanám minden szenvedésed.”

Aztán:

       „Boldog vagyok.”

       „Neked adnám minden boldogságom.”

Most:

       „Álmodom.”

       „Rólad álmodnék teljes életemben.”

Már:

       „Lelkemben örök helyet nyert lényed.”

       „Legyen tied minden dicsőségem.”

És:

      Istenem!

      Istenem!

      Istenem!

Isten kezében,

1928 [138.]

Bartalis János

SZÍV-RÁDIÓ

Mi a szó? Egy kép a világról,

mellyel ember üzen embernek.

Kicsi virág, melyet egymásnak

lelki gomblyukába tűzünk.

Én neked illatos rózsákat tűzök

és liliomokat – kicsi kedves.

E halvány este reád gondolok félve.

Ki messze vagy és álmodsz ezüst-haloványon

és üzensz nekem, láthatatlan

az örök rádión, a szívek rádióján.

És mondod, hogy kedves.

És mondom, hogy szeretlek.

Éjtől éjig – naptól napig,

virágtól virágig

folyik az üzenet

– a szívek örök titkos rádióján.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1928 [235.]

Bartalis János

OTTHON

Megváltozott kép.

Egy film elpergett. Itt vagyok

újból kertem végében. A drótkerítés

sasfájára könyökölök és kinézek

a határba. Új kép-e ez?...

Vagy a régi, az örök-régi?...

Búza-szőnyeg. Kukorica-terek. (A szelíd, halvány

kukoricák úgy állnak ki a megkapált

földekből, mint apró keresztek, melyekre

az emberi munka véres cseppjei feszítődnek.)

Érdekes zab-piacok.

Zöld és lila folyók.

Sárga-piros szalagok. Tavak. Tengerek.

Lucerna-patakok. És a sok apró kicsi

hangya, aki ott szaladgál a sikátorok között.

Amit innen látok, a buja szép határ, megrakva,

felvirágozva, megkoszorúzva. A föld-asztal

megterítve gazdagon, szépen,

hogy annak a sok kicsi hangyának

meglegyen az öröme. Jöhettek fáradt,

kicsi, földet túró bogarak és gyönyörködhettek.

Van minden sok. Ígérkezik bőven minden.

Nem is látjátok: kezetekben virágot hajtott

a kapanyél. Tarisznyátokban megkölykezett

a kenyér. A sok munkától nem értek rá észrevenni.

Csak futkostok, szaladtok, görnyedtek.

Erdőn-mezőn. Virágos dombokon.

Marton, szakadékban, vízlepte sásban –

mindenütt megcsillogtok, tovavibráltok –

törhetetlen testtel.

Szárnytalanok vagytok és mégis repültök.

Uszony nélkül valók vagytok és versenyt úsztok.

Egyszer villákkal és kaszákkal rohantok

el fürgén mindenfelé. Máskor nagy háromszögű

kapákkal telepedtek meg a földeken, és lassú

nehéz haladással döngtök a föld siket ajtóján.

De ha szél fú és felhők keletkeznek, fehér

furcsa gereblyékkel vitorláztok el a

sötétbe borult mezők homlokterében, a

száraz rendek fölé szállva, hogy karcsú

üsztürükbe gyúrjátok a föld illatától

terhes, puha takarmányt.

És ha eső csurog, kis bolyaitok ereszébe

ereszkedtek és egykedvű, mozdulatlan arccal

csudálkoztok az ős, örök látványon: esik az eső.

Eső után pedig felkeltek, megrázzátok magatokat,

kiegyenesedtek, mint a vetések.

Új munkába kezdtek.

Az élet örök irama itt is, mint másutt.

Visz – hajt – kerget, szüntelen.

Merre? Hová?... Csak ti tudjátok: körbe.

Virágos martoktól virágos temetőbe.

S közben van az élet-út.

Kezdődik egy csomó csodálkozással és sok lázzal.

Folytatódik nehéz munkával, verejtékkel

és sok csalódással. És végződik megnyugvással,

mindent megértéssel és megbocsátással.

Mikor némán suttogjuk: vége.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1928 [233-235.]

Bartalis János

RÉT-KASZÁLÁS

A rétek kaszálása most folyik. Olyan, mintha

virágtengert kaszálnának. Derékig járok

a fűtengerben. Hányféle virág van?...

Piros fecskeszegfű. Fehérbokrétás margaréta.

Aranysárga boglárka. Rezgőfű…

Nem ismerem a virágneveket. És ez talán sohse

fájt jobban, mint most.

Nem tudom néven szólítani ezt a sok kicsi piros-kék,

sárga-bíbor csillagcsodát, ami a fű között ragyog.

Annyi kék finom hírharangot…

Mögöttem már haladnak a kaszások. Rendben hull ez az

élő-szép virágszőnyeg. Futnom kellene előre és

leülnöm még közöttük. Hallom a kaszafenést…

Valami átsuhan a virágok között. Virágszívecskéik

megdobbannak. Mi rezg át sejtelmesen? Mi remeg?

Mit éreznek halotthalványan? A halál szelét?...

Látom – pillangók cikáznak át a rét fölött. Sokfélék,

sokszínűek. És végigcsókdossák maguk a virágokon

cikcakkban. Mintha súgnának valamit nekik. Szerelmet,

titkot, boldogságot. Sietve mondják el az üzenetet,

mint az emberek, száj fülhöz hajolva és azzal

tovább rohannak.

Tovább rohannak, mert – sietni kell. Futni előre.

Az idő szárnyal. Föltűntek már mögöttünk a

kaszások. Rendbe hull életünk virágos napja is.

Ember! – nézz a szívedbe, gyorsan. Ha arra vagy

elhivatva, hogy másokért küzdj, harcolj – csak

szaporán! Az útról le nem térhetsz.

Ha sorsod mást jelöl: csináljad! Kötözz sebeket,

enyhíts fájdalmakat. Simogass, csókolj, szeress!

Vagy vigyed kereszted az emberek sokasága között.

Nincs perc elveszteni való.

Már hallom a kaszafenést. Mögöttünk közeledően

hullnak a rendek. És mi állunk

földbegyökerezetten?...

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1928 [226-227.]

Bartalis János

MINDJÁRT HAZAÉREK

Itt is éltem, mondom majd.

Hegyek között, mint ősparaszt.

Volt lovam és szekerem

és víg tavaszi dalom.

Itt is éltem, lucernák közt.

És sétáltam a harmatos gyepen.

De rég volt – elgondolom.

S de fáradt voltam, Istenem.

Kapa s kaszahúzáskor –

vagy ha sárga tököt gyűjtöttünk

a kukorica közül.

Bágyadt szeptemberi napon

s aranyrakásba hordtuk a szántóföldön.

Az alma piroslott a kertben.

Ragyogott a tömérdek ranett.

A csűr mellett sorban állott a takarmány.

A pajtából kikérődzött a bámész állat-fej.

Itt is éltem, mondom majd,

őszi sarak, nyári záporok,

hóviharok, ha dúltak,

ott mentem

valahol –

Távolból láttam egy házat,

halvány mécsvilágot

s azt mondtam: mindjárt hazaérek.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1928 [222-223.]

Bartalis János

FELFELÉ

Sarjadzó vetés, halvány fűszál:

szeretlek! –

Primitív, ősgondolat.

Fekete földmívelés.

Két kis tehénnel szántok.

Aratok, kapálok…

Ó, nyári záporok,

őszi viharok,

vad tavaszi fagyok!

Vigyétek, vigyétek most dalaim

messze a világba.

És szórjátok szét,

szórjátok szét

az emberi földeken,

hogy megérjen munkátok

gazdag aratásra.

Egyszer majd – később –

úgyis megyek,

megyek majd felfelé az erdélyi úton.

Csendesen, mosolyogva, bölcsen

a fellegek felé.

Vidáman elmémben

s szívemben

egy picike, utolsó dallal – – –

Akkor majd,

akkor majd

úgysem lesz semmi mellettem,

sem alattam, sem felettem.

Csak a végtelen ég az örök csillagokkal.

Ujjaimból liliomok nőnek, 1928 [221-222.]

Bartalis János

MINDEN MEZŐKNEK FIAI

Minden mezőknek fiai

végig a világon

látlak!

Az én kicsi Erdélyemből,

amely olyan, mint egy virágos kert.

Horizontok

meg nem köthetik szemem repülését,

hogy én hozzátok ne szálljak

Duna völgyében lakó testvérek.

Fent és alant.

Északon és délen.

Mindenütt látlak.

Egyformán dolgozó bajtársak.

A Pó partján.

A Szajna völgyében.

A Németalföld vizeinél.

Mindegy – kukoricát kapáltok,

tulipántot neveltek,

vagy narancsfák földjét puhítjátok.

Homlokotok körül ott van a glória.

A Nap dicsfénye arcotokon.

Csupasz melletek égi rendjelekkel tele.

Csörgetitek, mint aranypénzeket.

Sebhelyeket a munka harcából,

melyeket egy Csoda bevált.

Az én népem szegényen várja

a Beteljesülést,

tört keresztfa tövében,

félve és meggyötörve.

Mint szent csapat,

vak rajongók,

a Napba küldik dalaikat.

Az Isten lábaihoz,

ki kegyelmes

és megváltja szíveiket.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1928 [220-221.]

Bartalis János

KIVIRÁGZIK

Mi ez a süket csend?…

Az Éj nem felel.

Hiába kérdezek.

Virágtalan a mosoly.

Pedig a Szenvedés él.

A Jóság virraszt.

Az emberek fájdalom-arcáról

a láz eljön.

A kórterem betegei küldik

sóhajukat, remegésük, bajaikat.

Hallom – jönnek a kopogó, szálas esőcseppek,

mint könnyek…

És én kelek ágyamból

és az ablakhoz sietek.

Látom – rohannak az égen a felhők,

mint gyászszalagok a világ arcáról,

és intenek szívem után.

És én megyek. Indulok

gondolkozás nélkül utánuk

a Szenvedés-úton.

És utamon – a szívem után

kivirágzik a mosoly.

Az Erdélyi Helikon

költői, 1928 [76.]

Bartalis János

NAPLÓ

Mai napom is száraz volt, mint a többi.

Egyhangú.

Pedig voltam Désen – kocsival.

Elmentem a moziba.

Szép álomképeket láttam.

Ezer csillag remegett-ragyogott,

mint a szívem.

Temetőt és mennyországot láttam

s úgy elábrándoztam rajtuk, mint egy

gyermek.

Kis lányom ki is kérdezett: „Mi az, apa?”

Délben anyósomnál ebédeltem.

Délután a fényképészhez mentem.

Két felvételt csináltattam

és sokat beszélgettem.

Már a lámpák is kigyúltak, mikor

indultam haza.

Este kártyáztunk

a szomszéd lányéknál.

Filkót és disznót játszottunk.

Csak tizenegykor jöttünk haza.

Most álmos és szomorú vagyok.

Ülök az asztalnál és gondolkozom.

Mint magányos fáklya lobogok.

Sötéten és sírva beleremegek az éjszakába.

Árván ülök a nagy éjszakában.

Egy szív dobban-e értem?

Rámnéznek-e a csillagok?

Álmodom-e a boldogságról?

Kitisztul-e vad, komor égbolt?

Ránevet-e a világra nagy, meleg,

átölelő végtelen szeretet?

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1927 [214-215.]

Bartalis János

A BÚZAFOLYÓ

A búzafolyó kis kertemig ér,

a kerítésen befoly. Az árpa ring. A lucernát

már lekaszáltuk, most rakjuk ezüstboglyákba.

A bükköny virágzik – – –

A kukorica is nő.

Zöld árja vállamat éri.

Buján kúszik a tök.

Ő a föld nagy kígyója,

óriás tojását a barázdába

rakja.

Mi ősszel összeszedjük

és nagy halomba hordjuk:

színes-zöld, sárga, költői halomba.

Disznók ha meglátják, nyáluk csepeg.

De még a lovak is nyerítenek neki.

A gyermekek a tökmagot mint égi

mannát eszik – – –

Ó, színes-zöld, sárga halom!

Ó, kicsi ház! Búzafolyó!

Ó, lelkem tanyája, izzadság, verejték!

Ó, mindent bezáró, emberi értelem!

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1926 [213-214.]

Bartalis János

HA HÁRFA SZÓL

Ha hárfa szól,

és a csillagok szenderegnek,

a bolond hold kacagva jő.

Az ég lejtőjén libben

s lila szoknyája villan

a felhők között.

Jő. S itt terem ablakom alatt sebtiben.

S mint reménytelen szerelmes

rám néz és vár.

Mint hű kutya, megnyalja a kezem.

Ha hárfa szól,

és a csillagok szenderegnek,

a bolond hold,

– hű társam –

mindig kacagva jő.

Ujjaimból liliomok

nőnek, 1926 [212.]

Bartalis János

CSEND-ÓRA LÁTOGATÓJA

Magányomba beleszólsz.

A csend-órán némán megjelensz.

Falevél-cipőben halkan bekocogsz.

Ismerlek, Kedves.

Szemed dió-nagy és ajkad csókot int.

Jársz-kelsz, teszel-veszel körültem.

Suhansz és tűnsz, mint holdsugár.

Sohse fáradsz…

Sötét arcomra fénykezed ráteszed,

…aztán elszállsz.

Itt hagysz helyedbe tavaszi rózsát

és hajad illatát.

Ismerlek, Kedves.

Kísérsz és tűnsz.

Bujkálsz és elmaradsz.

…Majd jössz glóriás arcoddal győzőn,

mint örök nap az örök időkben.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1926 [211.]

Bartalis János

KÖSZÖNÉS ISTENNEK

Istenem – köszönöm a mai estét.

Itt ütem asztalomnál,

a csöndes szobában, magányosan.

Az ablak tárva volt.

Kint ragyogott a hold

és rám néztek a csillagok.

Ekkor eszembe jutottál.

...Valami csodás volt.

Szívem úgy dobogott,

hogy én, kis szolgád

reád gondolhatok.

Itt, e bús falusi magányban ülve

Veled lehetek a nagy végtelenben.

Vagy sétálva az almafák között

reggelenként –

vagy napközben menve mezei utakon

fűvirágot fosztva ujjaim között:

neved emlegethetem.

Ó, istenem,

fűharmatos a cipőm

s a telt búzafejek elém bólogatnak a mezőn.

Én párat tépdesek belőlük.

Oly boldog vagyok,

hogy imába borul a lelkem,

amint neved suttogom áhítat-csendesen:

Édes istenem!

Versek, 1926. július

19. [204-205.]

Bartalis János

BE SZÉP IS ÉLNI

Február van és csodaszép.

Kitárom ablakom.

A fák hegye csillog

a napsugárban.

Méhe röpköd,

és madár dalol.

Be szép is élni.

Mezőre kimenni,

vetések közt

járni-kelni,

és érezni és csodálni,

a lehetetlent

megcsinálni.

Eke mellett,

ásó mellett

egész világot akarni.

Be szép is élni.

Új erővel, új alapon

minden évben elindulni,

és menni, menni –

és győzni, győzni – – –

Be szép is élni.

1925

Bartalis János

MI VIBRÁL?

Mi vibrál, mi csacsog, mi játszik?

Kié ez az ujjongó ének?

Az örömhajó eljött értem.

A virágos tavasz bekopogott.

Kék ég mosolyog.

Madárcsapatok szállnak felettem.

Hol vagy, boldog isten?

A síró emberiség sorsa is enyhül.

Daloljatok, virágok!

A nagybeteg világ új vágányra száll.

Szívem derűjét most rátok harmatozom.

Szaladjatok, kacagás-hullámok!

Repülj, katicabogár!

Szállj szeretőm puha vállára!

Illatozz, rózsafa!

Hajolj, halkan kedvesem nyakára

és borzold meg szép-finoman halovány bőrét.

Rózsalevél, rózsalevél.

Bánat – hova levél?

Tova levél.

A boldogság aranyvonata visz zengő síneken.

Mert valahol (szívemben) felkelt az örök nap.

Ujjaimból liliomok nőnek, 1923 [188-189.]

Bartalis János

ÉJ VAN

Éj van. Csillagjövetel előtti.

Bent vagyok a szobában.

Kedvesem alszik. S végigsodródva

mellette kicsi virágom.

Mély csend van.

Bensőséges, meleg áhítat lebeg.

Kezem összeteszem.

Letérdelek és imádkozom.

A messzeségből megjöttem.

Bús, fáradt testem görnyedt.

Csillagruhám levetem.

Világsaruim leoldozom.

Mezítláb állok.

Két ragyogó világom előtt – hajadonfővel.

S egy sugár rámesik hirtelen.

Szemem kigyúl. Szenvedő arcom

feldicsőül...

Fejem töviskoszorúját bevonja illatos

rózsafüzér...

Isten kezében,

1923 [139.]

Bartalis János

ŐSZI ÖRÖM

Borulj a vállamra, Ősz

és jer, sírjunk örömünkben.

A szomorú költőnek is van öröme…

Mikor te arany pénzeket hullatsz a fákról,

én könnyem sírom a földre.

A boldog isten úgy lát minket,

úgy néz két szemével –

szomorú-édes testvérem.

Az emberek úgy hiszik, hogy arany-fájdalom

a hegedűnk.

De örömünk is van, Kicsi Komám.

Jer, boruljunk egymásra

és sírjunk örömünkben.

Valaki elküldte a tündéreket rózsa-országból

és az fájdalom-muzsikánkra örömhúrokat ajzott.

Hiába csörögnek le most az arany pénzek:

én boldog vagyok.

Hóharmatos mezőkön magas, szent hegyekre mászok,

hogy senki se legyen nálamnál magasabb.

A halálban úgyis én vagyok az erős.

Az örök, legyőzhetetlen…

Jer, Ősz, aranyozd be talpam alját

és szálljunk aranyszárnyakon, játékosan

a – Feltámadásba.

Ujjaimból liliomok

nőnek, 1923 [184.]

Bartalis János

VÁRLAK

Éjfél van és én még nem alszom.

Hallgatom a csendes éjjeli zajt.

A mező piheg.

Fáradt csillagok bóbiskálnak.

A hold lezuhant a kertek mögé.

Várlak, hogy jöjj.

Várlak, hogy egyszer besuhanj.

Hold-lábaid nesztelen röptét lesem

a bokorközön.

Szellő-lengésed fehér szárnyalását.

Várlak, hogy itt légy,

hogy eljöjj és megörvendeztess.

Várom a lombzajt.

Várom a harmatcsöppek

piciny csengetését.

Várom az apró füvek suttogását.

Várlak Téged!…

…Szívem ős, mély dobbanását

várom a csendes éjben.

Arany és kék szavak-

kal, 1923 [11.]

Bartalis János

SZÁNTÁS

Két kis tehénnel szántok.

Az őszi nap süt –

Méltóságosan lépegetek a barázdában.

Kezemben a hosszúcsapójú ostor.

Olyan vagyok, mint egy falusi legény.

Víg, duhaj, ős a dalom.

Nem halok meg soha.

A falun én vagyok az első.

Elsőnek ballagok a széles mezőre.

S ha kész a szántás,

a földbe szavak-fantáziáját vetem el.

A levegőbe szórom

színes vágyaim.

És azok elrepülnek a végtelenbe.

De holnap, ha nagy útra kelek,

viszontlelem emberi szívekben.

Ujjaimból liliomok nőnek,

1923. nov. 10. [181.]