antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
nyár is, tavasz is, bodzavirág koronázta első teli fészkek, még szól a kakukk, s hallgatnak a tücskök, rigók hangolnak fémfeketében, narancsszín pikulán a lucfenyők tetején, s rá sárgadolmányos aranymálinkók népi danája: Kell-e dió, fiú?"
Én nem akartam sohasem. Nekem nem olvadt ereszem, ha március jött, s szerteszét tördelte a szomszéd jegét. Én nem akartam emberi sorssal, mint hinta, lengeni mélyből magasba s újra le; tengerbe vágytam szüntelen: fövénybe fúrni hátamat, hallgatni, mint a nagy halak, és nem bukni a fénybe fel, és nem követni éneket, ha lengenek a fátyolok, ha zengenek a távolok.
Én nem akartam sohasem, s most olvadt testtel, részegen sodorsz sodroddal, szerelem. Látsz ismeretlen szívemig, forgatod fénylő csontjaim, pörgeted súlyos súlyomat, mosdatsz magadban, áradat, szemem kútjába fényeket dobsz, nyelvemre beszédeket.
Én nem akartam, szerelem, szájadból inni sohasem, s most tikkadt szájjal keresem hűvös szád ízét, szerelem. Sószagú, zúgó felszínen lebegve - néha - a vízen lefele fordul a szemem, s a némaságom keresem, mely lenn maradt a víz alatt, őrzik szigorú kardhalak, s körötte hunyt szemű csigák s fehér korallok alszanak
Köszönöm Bajkálifóka, kívánok én is Neked jó reggelt, szép napot!:-)
Radnóti Miklós
ÉJSZAKA
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, Ülj meg itten az ölemben, De ne moccanj, mert különben Meg talállak csípni, Igy ni! Ugye fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, S nyisd ki füledet, Nyisd ki ezt a kis kaput; Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át fejedbe... Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, Szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos. Mit csinált? elment a kúthoz. De nem volt viz a vederbe’, Kapta magát, telemerte. És vajon minek Meritette meg Azt a vedret? Tán a kertet Kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?... nem biz a. Telt vederrel a kezében A mezőre ballag szépen, Ott megállt és körülnézett; Ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott... Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát... Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert Áztatóba hordja? Arra sincsen gondja. Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett Nézi át a mezőséget, A vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: Ott az ürge, Hű, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban. A mi emberünk se’ rest, Odanyargal egyenest A lyuk mellé, S beleönté A veder vizet; Torkig tele lett. A szegény kis ürge Egy darabig türte, Hanem aztán csak kimászott, Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték, hazavitték, S mostan... Itt van... Karjaimban, Mert e fürge Pajkos ürge Te vagy, Laci, te bizony!
Emlékszem egy édes nyári éjszakára... Ezüstösen tűzött le a hold sugára, Reánk borult milljó kicsi csillag fénye... Így kezdődött szívem legelső regénye.
Azt mondottam neki: "Asszonyom, a képe Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben, Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe! Szeretem, szeressen ön is, ön is engem! Nézze, csendes minden, alszik minden ember, Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel, Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett, Itt könyörg magától irgalmat, szerelmet, Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam Égő gyötrelemben, epedő sóhajban, Vággyal, remegéssel fordulva magához, Aki egy szavával megáld vagy megátkoz! Istenem, oly édes csókolni, szeretni, Nézze, minden csendes, meg nem látja senki. Egy levél se moccan, álmodik az ég is, És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!" Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet És a csillagokat vizsgáltuk a tóban, Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan, Valami elkésett vonat, ha füttyentett. Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája Panaszos visszhanggal vonított reája, Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett, Susogtak a fák is, aztán újra csend lett. Köpenyét a keblén fázón összevonva, Megnézte óráját: "Gyerünk haza - mondta, Mindjárt egy az óra, még megárt a séta Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!" S mikor arra kértem, hogy reám tekinsen, Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása, És én elfogódva kérdeztem: "No lássa, Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?" Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott, Én meg elpirultam, röstelltem a dolgot, Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.
Emlékszem egy édes, nyári éjszakára Ezüstösen tűzött le a hold sugára. A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt, Akácfa virágát együtt tépegettük. Fülébe susogtam balgán udvarolva, Pedig ölelhettem, csókolhattam volna! Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam, Istenem, istenem, de húszéves voltam!
Köszönöm Bajkálifóka, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Szabó Lőrinc
Dzsuang-Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dzsuang Dszi… És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, – mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! – Ő mosolygott: – Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.
Szép estét, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Tüzét megrakatja virágos Szent János, Világolj, világolj, Csak addig világolj, Míg én nálad vagyok, És ha én elmegyek, te is elaludjál.
Tüzit megrakatjuk, négyszögre rakatjuk, Egyik szögén ülnek szép öregasszonyok, A másikon ülnek szép öregemberek, Harmadikon ülnek szép ifjú legények, Negyediken ülnek szép hajadon lányok.
Amikor belül már a legnagyobb a zűrzavar: egyszerre átsajog zsibbadt érzékeiden a való, elég egy rózsatő felvillanó torkolattüze, egy zöld lombos ág eleven rajza az ablakon át, egy nem-tudod-milyen-nevű madár szárnyverdesése, amint tovaszáll - s megnyílnak hirtelen a zsilipek, kifelé zúdul minden, ami bent föltorlódott, s beleoldódik a létezés sodró hullámaiba, míg lassan kitisztul a benti táj, és az egyensúly, a rend helyreáll.
Tudom, meghalnék idegenben; ott még a fák sem ilyenek; nem virít bodza a berekben, akácok könnye sem pereg; nem részegít a széna-illat, nem villámfénnyel jön a nyár, nem így táncol felhőn a csillag, nem szédül az égtől a táj...
Meghalok itt is - : a gyönyörtől, hogy a repceföld színarany, hogy a lomb oly zöld szinte tombol, s a kőnek is illata van; hogy áll a búza nyers kalásza, mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára, ki végleg egyesült vele.
Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze. Nyugodjék békében!:-(
Kányádi Sándor
Harmat a csillagon
Megjártam bár a történelmet, konok vagyok, konokabb, mint a gyermek, kinek apja hiába magyarázza, hogy nem labda a hold, konok, ki ha százszor meglakolt, százegyedszer is a könyörtelen igazat keresem. Ez a kenyerem.
A boldogság tört szárnyú madara vergődik a tenyeremen; a boldogság tört szárnyú madarát, mely évezredek óta röppen fel s hull alá, nekem kell fölrepítenem.
Vergődtem, vergődöm magam is, – megviseltek a hosszú századok -; szétosztom minden örömöm, a bánatomon is osztozzatok.
Ó, szép szavak barokkos balzsama, – ne hosszabbítsd a kínjaim! A féligazság: múló novokain. Az egyenes beszéd, nekem csak az a szép.
Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom. Ezért tart engem a társadalom. Labda a hold! S ha netán el nem érném, harmat leszek, harmat e csillagon, hogy fényemtől is fényesebbnek lássák a földet a szomszédos égitestek.
S ha elszólít a Nap, nyugodt lélekkel mondják: tócsákkal nem szövetkezett, liliomok fürödtek benne, úgy tünt el, amint érkezett.
Kezdetben még álltam a sarat, az voltam, akinek születtem, akivé váltam ésszel s erővel.
– Nem adom – mondtam. – Nem is kérem – mondtad.
Amire föleszméltem volna, balzsamos ujjaid kiszedték zsigereim, ördöngös erőművekbe vezetted vérem, idegeimből pulóvert kötöttél születésnapomra, hogy védjen legalább a hidegtől, ha már a halál ellen neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg, hogy lássam, milyen mesterien játszol begykövekké csiszolódott csontjaimmal.
Téged látlak mindenhol, nem látlak sehol, Hallom édes dallamod, mélyen csend honol. Érzem édes illatod, üres szél süvölt, Bőröd lágyan érint meg, fásult ködöt tölt.
Csak melletted létezem, észre sem veszel, Fáj, ha tőlem távolodsz, kínom átölel. Kiáltanék utánad, sajnos nem merek, Értetlen arccal állnak körben emberek.
Ha felém jössz az úton, csípőd lágyan ring, Szemet vonzó nyakéked lépteidre ing. Megbűvölten állok én, míg mellém nem érsz, Majd magamba roskadok, és te hazatérsz.
Másnap aztán azt lesem, találsz-e utat, Sóhajommal fújom szét drága nyomodat. S míg boldogan létezel, én csak szenvedek, Ezért meg nem tudhatod: nagyon szeretlek!
Álomban születik a csönd Csöndben születnek az álmok Minden álmot mit örököltem Belső csöndembe zárok Álom partján köszáló csönd Csönd peremén szepegő álom Álom-parketten egyedül Csönd táncát hajnalig járom Álom ölében szundító csönd Csönd-cipőben tipegő álom Meddig kell még álmok mögött Csönd-várószobában állnom?!
"...Édes jó Istenem, embernek állatnak, Munkába töröttnek, játékba fáradtnak, Virágozó fűnek, fának, pillangónak Adj nyugalmas éjjelt s jó ébredést holnap. Köszönjük a mézet, melyet ittunk, ettünk, S rövid utazásunk, melyet szállva tettünk, S kik majd holnap jönnek, ha barnák, ha kékek, Áldd meg áldásoddal a fiólepkéket. Legyenek különbek, mint milyenek lettünk- Mi mai pillangók - kik tegnap születtünk.
És elaludt minden. Ez pedig egy mese vége és sok mese kezdete...."
a diagnózis: hipoxia az agyban, köldökzsinórral a nyakán született, különös gyerek. még nem is beszélt, de már kiabált, elindult, mikor még nem is járt.
akartam, hogy olyan legyen, mint a többiek, okos és szép, de ő eldobott minden ékezetet, csak azért is keverte bével a dét.
mégis, mikor feladtam, és asztalomra dőltem, simogatott és vizet hozott, akkor értettem meg, hogy őt megváltoztatni nem lehet, de ha hagyom, körém indigó aurát a fénnyel fest.
