antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A lélek néha csöndességre vágyik, megnyugodni végre valamiben. Mint gyermek, valakinek a mellkasára hajtani bajtól zsibongó fejem. . Egy percre megpihenni elnyugodva, nem kérődzni örök kétségeken. A lélek vihar előtt csöndet áhít, ha tudja is, hogy a vihar üzen.
Így beszélt a magyar ember: Ha per, úgymond, hadd legyen per! (Ami nem volt épen oly rég) - Valahol a Tiszaháton Élt egy gazda: Pál barátom, S Péter, annak tőszomszédja; Rólok szól e rövid példa.
Péter és Pál (tudjuk) nyárban Összeférnek a naptárban, Könnyü nekik ott szerényen Megárulni egy gyékényen; Hanem a mi Péter-Pálunk Háza körűl mást találunk: Zenebonát, örök patvart, Majd felfordítják az udvart; Rossz szomszédság: török átok, S ők nem igen jó barátok.
Ha a Pál kéménye füstöl, Péter attól mindjár’ tüszköl; Ellenben a Péter tyukja Ha kapargál A szegény Pál Háza falát majd kirugja; Ebből aztán lesz hadd-el-hadd, Mely a kert alá is elhat! Ez sem enged, az se hagyja, S a két ház kicsínye, nagyja Összehorgolnak keményen, Mint kutyájok a sövényen Innen és túl összeugat S eszi mérgében a lyukat.
De, hogy a dologra térjek, Emberemlékezet óta Állott egy magas diófa, Díszeűl a Pál kertjének. A szomszédba nyult egy ága, Melyet Péter, minthogy róla A dió is odahulla, Bölcsen eltűrt, le nem vága. Történt pedig egy vasárnap, Hogy a fentírt fülemile Ép’ a közös galyra üle, Azt szemelvén ki oltárnak, Honnan Istent jókor reggel Magasztalja szép énekkel: Megköszönve a napot, Melyre, im, felvirradott. A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot; A fát, melynek lombja zöld, A fészket, hol párja költ, Az örömet, mely teli Szivecskéjét elteli; Szóval, ami benne él S mit körében lát, szemlél, Azt a pompát, fényt és szint, Mely dicsőség - Semmi kétség - Ő érte Jött létre Csupán ő érette, mind! Elannyira, hogy Pál gazda, Ki gyönyörrel ott hallgatta, Így kiáltott örömében: „Istenem uram, Beh szépen Fütyöl ez az én madaram!”
„Kendé bizony az árnyéka! Mert olyat mondok, hogy még a...” Hangzik átal a sövényen Egy goromba szó keményen. „Hát kié - pattogja Pál - Mikor az én fámra száll?” „De az én portámon zengett: Hogy illetné a fütty kendet!” Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordit: ő meg úgyse! Többrül többre, szórul szóra, Majd szitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak; Örömére a szent napnak Egymást ugyan vérbe-fagyba, - Hanem a just mégsem hagyva.
Pál azonban bosszut forral, És ahogy van, véres orral Megy panaszra, bírót búsit, S melyet a vérszenny tanúsit A bántalmat előadja. Jogát, úgymond, ő nem hagyja, Inkább fölmegy a királyig Térden csúszva: de a füttyöt, Mely az ős diófárul jött, Nem engedi, nem! halálig. Nyomatékul egy tallért dob Az igazság mérlegébe, Mit a biró csúsztat a jobb Oldalon levő zsebébe.
Pétert sem hagyá pihenni A nagy ártatlan igazság: Nem rest a biróhoz menni Hogy panaszát meghallgassák. Így s úgy történt, - elbeszéli, Övé a fütty, ő azt véli: Nincs vármegye, Ki elvegye, Nincsen törvény, nem lehet per, Hisz azt látja Isten, ember! - De, hogy a beszédet össze Annál jobb rendben illessze, Az ütlegből sokat elvesz És a joghoz egy tallért tesz, Mely is a birói zsebben Bal felől, a szív iránt, Meghuzódik a legszebben.
Felderűle a kivánt Nap, mely a vitát eldöntse, Hogy a fülemile-pörben Kinek szolgál a szerencse. Ámde a birót most cserben Hagyja minden tudománya, És ámbátor Két prokátor Minden könyvét összehányja, S minden írást széjjeltúr is: Ilyen ügyről, Madárfüttyről, Mit sem tud a corpus juris; Mignem a biró, haraggal Ráütvén a két zsebére S rámutatván a két félre, Törvényt monda e szavakkal A szegény fülemilére: Hallja kendtek! Se ide nem, se oda nem Fütyöl a madárka, hanem (Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl: Elmehetnek.
*
Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma, Össze a szomszéd se zördül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül... Nincsen osztály, nincs egyesség Hogy szépszóval meg ne essék, A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja. De hol is akadna ügyvéd Ki a fülemile füttyét Mai napság felvállalja!?
Elnézést az utolsó sorért- azt jelezte, hogy IPadról lett kůldve (:
Mészely József: Úgy indulj
Úgy indulj, mintha valahol nagy szükség volna rád, mintha már halaszthatatlan volna az indulás. De ha nem várnának, akkor se tétovázz, mintha nem is volna másmilyen választás.
Bár számíthatsz számtalan váratlan veszélyre, úgy indulj, mintha indulhatnál véges elől a végtelenbe
Úgy indulj, mintha valahol nagy szükség volna rád, mintha már halaszthatatlan volna az indulás. De ha nem várnának, akkor se tétovázz, mintha nem is volna másmilyen választás.
Bár számíthatsz számtalan váratlan veszélyre, úgy indulj, mintha indulhatnál véges elől a végtelenbe Odoslané z iPadu
nyár is, tavasz is, bodzavirág koronázta első teli fészkek, még szól a kakukk, s hallgatnak a tücskök, rigók hangolnak fémfeketében, narancsszín pikulán a lucfenyők tetején, s rá sárgadolmányos aranymálinkók népi danája: Kell-e dió, fiú?"
Én nem akartam sohasem. Nekem nem olvadt ereszem, ha március jött, s szerteszét tördelte a szomszéd jegét. Én nem akartam emberi sorssal, mint hinta, lengeni mélyből magasba s újra le; tengerbe vágytam szüntelen: fövénybe fúrni hátamat, hallgatni, mint a nagy halak, és nem bukni a fénybe fel, és nem követni éneket, ha lengenek a fátyolok, ha zengenek a távolok.
Én nem akartam sohasem, s most olvadt testtel, részegen sodorsz sodroddal, szerelem. Látsz ismeretlen szívemig, forgatod fénylő csontjaim, pörgeted súlyos súlyomat, mosdatsz magadban, áradat, szemem kútjába fényeket dobsz, nyelvemre beszédeket.
Én nem akartam, szerelem, szájadból inni sohasem, s most tikkadt szájjal keresem hűvös szád ízét, szerelem. Sószagú, zúgó felszínen lebegve - néha - a vízen lefele fordul a szemem, s a némaságom keresem, mely lenn maradt a víz alatt, őrzik szigorú kardhalak, s körötte hunyt szemű csigák s fehér korallok alszanak
Köszönöm Bajkálifóka, kívánok én is Neked jó reggelt, szép napot!:-)
Radnóti Miklós
ÉJSZAKA
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, Ülj meg itten az ölemben, De ne moccanj, mert különben Meg talállak csípni, Igy ni! Ugye fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, S nyisd ki füledet, Nyisd ki ezt a kis kaput; Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át fejedbe... Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, Szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos. Mit csinált? elment a kúthoz. De nem volt viz a vederbe’, Kapta magát, telemerte. És vajon minek Meritette meg Azt a vedret? Tán a kertet Kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?... nem biz a. Telt vederrel a kezében A mezőre ballag szépen, Ott megállt és körülnézett; Ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott... Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát... Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert Áztatóba hordja? Arra sincsen gondja. Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett Nézi át a mezőséget, A vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: Ott az ürge, Hű, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban. A mi emberünk se’ rest, Odanyargal egyenest A lyuk mellé, S beleönté A veder vizet; Torkig tele lett. A szegény kis ürge Egy darabig türte, Hanem aztán csak kimászott, Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték, hazavitték, S mostan... Itt van... Karjaimban, Mert e fürge Pajkos ürge Te vagy, Laci, te bizony!
Emlékszem egy édes nyári éjszakára... Ezüstösen tűzött le a hold sugára, Reánk borult milljó kicsi csillag fénye... Így kezdődött szívem legelső regénye.
Azt mondottam neki: "Asszonyom, a képe Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben, Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe! Szeretem, szeressen ön is, ön is engem! Nézze, csendes minden, alszik minden ember, Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel, Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett, Itt könyörg magától irgalmat, szerelmet, Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam Égő gyötrelemben, epedő sóhajban, Vággyal, remegéssel fordulva magához, Aki egy szavával megáld vagy megátkoz! Istenem, oly édes csókolni, szeretni, Nézze, minden csendes, meg nem látja senki. Egy levél se moccan, álmodik az ég is, És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!" Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet És a csillagokat vizsgáltuk a tóban, Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan, Valami elkésett vonat, ha füttyentett. Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája Panaszos visszhanggal vonított reája, Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett, Susogtak a fák is, aztán újra csend lett. Köpenyét a keblén fázón összevonva, Megnézte óráját: "Gyerünk haza - mondta, Mindjárt egy az óra, még megárt a séta Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!" S mikor arra kértem, hogy reám tekinsen, Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása, És én elfogódva kérdeztem: "No lássa, Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?" Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott, Én meg elpirultam, röstelltem a dolgot, Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.
Emlékszem egy édes, nyári éjszakára Ezüstösen tűzött le a hold sugára. A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt, Akácfa virágát együtt tépegettük. Fülébe susogtam balgán udvarolva, Pedig ölelhettem, csókolhattam volna! Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam, Istenem, istenem, de húszéves voltam!
Köszönöm Bajkálifóka, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Szabó Lőrinc
Dzsuang-Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dzsuang Dszi… És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, – mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! – Ő mosolygott: – Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.
Szép estét, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Tüzét megrakatja virágos Szent János, Világolj, világolj, Csak addig világolj, Míg én nálad vagyok, És ha én elmegyek, te is elaludjál.
Tüzit megrakatjuk, négyszögre rakatjuk, Egyik szögén ülnek szép öregasszonyok, A másikon ülnek szép öregemberek, Harmadikon ülnek szép ifjú legények, Negyediken ülnek szép hajadon lányok.
Amikor belül már a legnagyobb a zűrzavar: egyszerre átsajog zsibbadt érzékeiden a való, elég egy rózsatő felvillanó torkolattüze, egy zöld lombos ág eleven rajza az ablakon át, egy nem-tudod-milyen-nevű madár szárnyverdesése, amint tovaszáll - s megnyílnak hirtelen a zsilipek, kifelé zúdul minden, ami bent föltorlódott, s beleoldódik a létezés sodró hullámaiba, míg lassan kitisztul a benti táj, és az egyensúly, a rend helyreáll.
Tudom, meghalnék idegenben; ott még a fák sem ilyenek; nem virít bodza a berekben, akácok könnye sem pereg; nem részegít a széna-illat, nem villámfénnyel jön a nyár, nem így táncol felhőn a csillag, nem szédül az égtől a táj...
Meghalok itt is - : a gyönyörtől, hogy a repceföld színarany, hogy a lomb oly zöld szinte tombol, s a kőnek is illata van; hogy áll a búza nyers kalásza, mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára, ki végleg egyesült vele.