Keresés

Bartalis János

OLYAN ŐSZI

Olyan őszi most minden életemben,

olyan csendes, magányos és mély.

Mintha gordonka hangja szólalna meg

erdő közepében.

Halk napok, órák, percek…

Mintha vándor haladna át

némán az úton.

Mintha egy hajó úszna megnyugodva,

lassan a tengeren.

Mintha egy bölcső ringana halkan

a szomszéd szobában.

Ujjaimból liliomok

nőnek [425.]

Bartalis János

SZÓLTAK A CSEND LÉPTEI

Szóltak a csend

néma léptei.

Hallottam a bársonyos suhogást.

Egy pohár vizet hoztál,

és letetted halkan az asztalomra.

Szobám négy puszta fala

kitágult,

tág lett egyszerre körültem a világ.

Őszi kikericsek nyíltak a réten,

(vagy tavaszi hóvirágok?)

Ki tudja?...

Az erdőn sárgultak a lombok,

(vagy új rügyeket bontottak a fák?)

Én összezavarom most a képeket.

Ha hegyet írok,

tudod –

virágot akartam írni,

ha tengert írok,

azt jelenti,

nagyon szeretlek!

Veresbegymadár,

(1973) [12.]

Ugyan abban a pillanatban tettük fel. :0)

Bartalis János

BOLDOG REGGEL

Már tűz a nap,

ég az égen,

duruzsol, lobog, lobban.

Bejön a szobámba.

A levegő hűs, tiszta,

éltető, üde,

cirógat, simít, csókol.

Én meg lustán heverek,

fejem az alvástól még kábult,

fáradt,

de valami már tör, zúz, lüktet bennem,

mintha ablaküvegek

csörömpölnének szívemben.

Fel kellene kelni

mindjárt,

talpra kellene ugrani

frissen, könnyen

és kirobbanni a szabadba,

és kiáltani

éleset, nagyot:

elmúlt már az éjjel!

Itt van a hűs, tiszta, boldog reggel!

Ujjaimból liliomok nőnek [412-413.]

Bartalis János

ÖRÖK SZÍVVERÉSSEL

Lelkem szántóföldjei

ismét felpuhultak,

várják a magvakat,

hogy hulljanak,

hulljanak

a barázdákba,

mielőtt még leborul a tél.

Utolsó ajándékként

boldog üdvözletet küld

a piros nap

és a szép piros ősz.

A futó idő

kincseit szórja a földre,

hogy szívem ne szomorodjék.

Másodszor virágzik az akác, a bodza.

(Hosszú őszt ígér.)

S ölel a nyájas napsugár.

A langy sugárban

sütkérezik a kicsi méh is,

és elszáll messzire

– amíg még lehet –

mézet s virágport gyűjteni.

Virágmezőkre indulnék

én is.

Szeretném messzire elűzni a telet.

Szeretném megfogni a pillanatok

szárnyát.

Szeretném megállítani az időt.

De az időt megállítani nem lehet.

Csak a perceket lehet megtölteni

örök dobogással,

örök szívveréssel.

Ujjaimból liliomok

nőnek [411-412.]

Bartalis János

TAVASZHARMAT

Reszket a lelkem: tavaszharmat

megeste.

Mint virág a nap után

vágyom én teutánad.

Édes a szerelemnek gyümölcse,

édes a hóvirágadta csók,

mely ajkadról kel.

Követ a szemed, amerre megyek,

és én követlek, amerre jársz.

Futok utánad

az örvénylő világban,

te mézízű, barna lány.

Vonzasz, mint mágnes,

és kötözöl édes-Magadhoz,

vonzlak, mint mágnes,

hogy keringjél énköröttem.

Már lelkemben vert fészket a lelked,

ott ragyogsz te fényesen,

legékesebb csillag.

Ha csillagkörömből kihullnál,

mély seb lenne az életem,

ég-föld összeborulna,

ahol tengermélyekig lehulltál.

Fekete, vak lenne a föld,

te mézízű, barna lány.

Ujjaimból liliomok

nőnek [410-411.]

Ez is nagyon kedvesch:http://www.poet.hu/vers/142976

Bartalis János

KÉSŐI BUKOLIKA

Megtöltötted lelkemet szépséggel, gazdag

áldással. Felajzottad hangszerem. Füleim

hallóvá tetted, két szemem látóvá.

Hallom a mezőket, hallom az erdők zúgását.

Hallom a kerteket, benne a potyogó almákat.

Látom a környező dolgokat: az eget, földet. Késő

délutánban látom a kigyúló napraforgókat mint

a mezők villanylámpásait a sötét határ felett.

Látom a végtelen vonalakat, éjjel a sok milliárd

csillagot az égen.

És érzem a nagy összefüggéseket, a mély

viszonyt, mely egybefűz mindent. Egy masszába

gyúr embert, állatot, csillagot – örömet és

szenvedést. Egy értelmet ad az ébredésnek és

a lenyugvásnak, a születésnek és a meghalásnak.

Megtöltötted lelkemet hittel, áhítattal,

reménységgel és erővel, a rét virágaival az

erdők és levelek koszorújával – a kertek

magányával és a városok sokféle zajával.

Egyetlenem!

Rögök és csillagok közt bolyongok. Tudom,

hogy én Én vagyok, de a nagy Tenger millió

cseppje felé sietek, hogy bennük feloldódjam.

Tudom, hogy sok a küzdelem, de az út mégis

egyenes, mint a napsugáré,

mely repül a világűrön át.

Kicsi porszem, hívja az arcot, hogy

föléje boruljon reszkető fénnyel. Egy

szó világol belőle:

„Szeretlek!”

Ujjaimból liliomok

nőnek [409-410.]

Bartalis János

HŰS, JÓSZAGÚ REGGEL

Hűs, jószagú reggel!

Tavasz van.

Tele a tüdő és tele a szív.

És tele a lélek álommal, vággyal.

Nézd – az ég olyan kék

és olyan friss.

A látóhatár olyan ragyogó.

A mezőn nyílik a mocsári gólyahír,

és bimbó-tüzet csivitel a bokor.

A Szamos virágos ágat visz,

a fűz barkákat hullajt.

Zuhog a tavasz, és zubog a víz,

és valahol hallatszik tavaszi muzsika.

Tavasz van és hűs, jószagú reggel.

Habos az ég – mint frissen fejt tej,

olyan.

Ifjúság, egészség, élet és szerelem!

Ó, énekeljetek szívemben, dalok!

Ujjaimból liliomok nőnek [407.]

Bartalis János

ANYAFÖLD

Ékes vagy, mint a bölcső.

Fekete vagy, mint a sír.

Vér és könny kötöz össze véled

soha fel nem oldódó kapcsolatba.

Nagyobb vagy, mint a szerelem,

erősebb, mint a halál.

Nem szakadhatunk el tőled:

        fogod a kezünk.

Tengermesszeségből visszahívsz,

        ha elmenni akarnánk.

        Mosolyogsz

– meleg anyai mosolygással –,

mint őszibarack a fán.

            Örök vagy.

        Halhatatlan vagy.

            Csillag vagy.

A csillagok lehullanak az égről:

    Te szívünkben örökké élsz.

Hazahív a hűség [293.]

Bartalis János

NEM VOLNA SZABAD MEGÁLLNI

Megbékélek lassan már mindennel,

(Ó, be szomorú!)

A lehetetlennel nem csatázom.

Mi ez, szívem?

ha nem az őszi lombhullatás,

mikor az utcasoron

– ahol járok –

mélyek a kirakatok.

A bús aszfalt kigyúl,

eső után dőlnek a házsorok,

futni kellene az omló falak elől

valahová –

és menni az éjben messze, messze.

Az alkony veri a sötét fákat,

vak seprűvel kerget a szél.

Ó, nem volna szabad megállni,

az ifjú-lehetetlent kellene újból

megpróbálni –

még egyszer, még egyszer, még egyszer,

és hinni, hinni, hinni –

Ó, nem volna szabad megállni.

Ujjaimból liliomok nőnek [402.]

Bartalis János

LÁTOD AMOTT A VÁROST?

             Látod amott a várost? A sok fényt?

A lila teknő a zöld oldalakkal egyszerre

             gyulladt fel.

Mennyi gyöngysor, párta, rubint ékszer!

Gyémántokkal kirakott nyakék!

             Mennyi ékesség, dússág!

             Ide nem kellenek jelzők.

A fokozás csak árt. A szuperlatívuszok

semmit se mondanak. Itt csak tőmondatokban

             lehet beszélni.

             Talán Firenze lehet ilyen

             – az Arnó völgyében –

a Dávid-hegyről nézve.

             Nézd:

Mint egy felfordított égbolt

             augusztusban,

mikor legmélyebbek a csillagok,

mikor búzaszaggal van tele a mező,

és sejtelmesen suttognak a fák,

mikor a szív is lázasan dobog.

             Egy csillagnyáj, mely elindult a földeken,

és megy, megy, eregél…

             hajtja a Pásztor

csillagos-nagy bottal a kezében,

tereli a völgyben

             – gyapjas juhokat –

és amerre elhaladnak,

csillagport ver fel a lábuk.

             Egy roppant-nagy méhkas, mely a földre

kizuhant, és az aranyméhek kirajzottak szerte.

És most szállnak, bongnak, zengnek,

utcákon, fahegyeken, házak tetején, kertekben,

mint apró-kis csengők, mint apró-kis

             szentjánosbogárkák.

             Állj meg itt, utas, ha jössz Felek felől.

Egy pillanatra állj meg és nézz le a völgybe,

mielőtt továbbmennél.

             Ez itt a Város, Városod, Kolozsvár!

             Gépkocsiddal húzódj az út szélére.

Vagy ha gyalog vagy, ülj a kilométerkőre,

s tárd ki szíved a látvány előtt

             és nézzed, nézzed!

             Ne keresd: mi hol van.

Hol a Szamos, az ős folyó, diákkori emlékeid

regényes tája, mely mint ezüst kígyó elfut

a Fellegvár alatt. A fényködben

útját úgysem látod, inkább csak sejted:

             merre kanyarog.

             Ne kérdezd: mi az a fénytorony? Égre ugró

szökőkút? Vízesés?... Mi az a kék füzér s zöld

koszorú a menyasszony fején, aki ott ül valahol

a légben talpig selyem ruhában,

és két karja ernyedten egy szék

             támláján nyugszik?

             Ne keresd: hol van az utca, ahol lakol?

Kicsi házad, hivatalod, üzemed, gyárad?

Hol vannak az iskolák, a fény fókuszai,

a Könyvtár, a megifjodott Egyetem, ahol

             Lenint és Marxot tanultad?

És hol van az árnyas kert,

ahonnan egy tavaszi reggelen orgonát

             törtél Kedvesednek?

             Ott van minden együtt: családi fészek,

toronyépület, színes tömbház, fényhasáb:

új időknek új alkotásai. És a Diákváros

             a házsongárdi fák között,

és a Grigorescu-negyed a Dónát út végén.

Ott van minden együtt –

             Szászfenestől Szamosfalváig.

             Nézzed, nézzed,

mielőtt falai közé belépnél,

és köszöntsed a Várost, Városod,

mely viruló szépségében

             ragyog most feléd!

111 vers Kolozsvár-

ról, 1964 [40-42.]

Bartalis János

HULLOTT AZ ESŐ

Hullott az eső – májuseső –,

mely mint boldogság jött a földre.

Itták, itták a vizet a vetések

és a szomjas gyökerek.

Itták a lucernák

és a tulipánok, rózsák.

És nyelték, kortyolták

az ujjongó fák.

Most jóllaktak nyakig és csend van.

Elhúzódtak a fellegek.

Üde, békés est terült.

Pattog, szárítkozik a föld.

A házakban meggyújtották a lámpát,

a vacsora szagja száll.

Egy csillag kiült az égre.

Nézd:

mintha fonna, úgy ül ott az a csillag

– a fák tetején.

Mint egy vénasszony, égi-anyóka,

Kezében orsó, lába között guzsaly. Nézi a földet.

Piperészkednek a fák.

Hullott az eső. Megteltek friss örömmel

rögök és emberek, világ.

A városlakók nem is tudják:

nőnek a búzák,

nyúlnak felfelé ilyenkor szemlátomást,

mint városokban a karcsú paloták...

Az apró füveken finom gyöngyszemek rezegnek.

Hullott az eső, hullott.

És most csend van, béke.

Az árkok és patakok

nem zenélnek.

Lement az ár.

Zöld, tiszta hallgatás van a szívemben,

s teremtő, termékeny moccanás a világban.

A fákról egy-egy könnyet ejtnek a levelek.

Ujjaimból liliomok nőnek, 1963 [396-397.]

Bartalis János

MÁRCIUS VOLT

Tiszta ágak között hullott a tiszta hó.

A vizes felhő leborult az égről.

De a zöldvetéses föld vígan felkacagott

– mert március volt.

Egy kis madár pintyegett, amint szállott.

Szárnya meglebbent a légben.

A kertben csókolóztak a nárciszok

– mert március volt.

Ablakomnak mindkét szárnyát kitártam.

Mosoly fogant az ajkamon.

Szívem minden vágyát kirepítettem.

A domboldalról ibolyás patak folyt

– mert március volt.

Kék március! örömmosolygás!

Ezüst tálban nézte az ég magát.

Tiszta ágak között hullott a tiszta hó.

A hó alatt,

a föld felett

meghajoltak

tulipántok, rózsák.

De kicsi szívük frissen felkacagott

– mert március volt.

1963

Bartalis János

MESSZE VAGYOK…

Messze vagyok már, messze a földtől,

mégis érzem szívedobbanását.

Mint rég nem látott Kedves,

hívnak a barázdák,

szólnak az üvegtiszta légen át,

mely a búcsúzó fecskék dalával van tele.

Nézd a tájat –

úgy fáj ez a roppant nagy szeptemberi kékség.

A völgy oly halkan cseng, mint az üvegharang.

A kertek lábja még méregzöld,

de látod – a kukoricatáblák messze aranylanak.

Érik a szilva, a dió is.

Bágyadt szeptember ölén sárgulnak a lombok.

Lágy fuvolahang rezg át a fák között,

mint fájó szerelem. Sóhajt az őszi szél,

mely szívem dobbanásával van teli.

Ó, ősz, élet nagy ősze –

hiába lépek, elérsz már engemet.

A vér lassabban áramlik.

A nyár saját tüzébe dűl,

de a fürtökben a méz cukrosodik.

Ó, álmok, világot átérő, szédítő álmok,

ne hagyjatok el!

Remények és kedvek – lobogjatok!

Szívemben ne csituljon el soha az ének!

A tavaszi vad lángolások égigérők,

de a halhatatlan, őszi tüzek mélyebbek, szebbek.

1962

Bartalis János

A VÉGTELENNEL EGY VAGYOK

A végtelennel egy vagyok.

Egy: az ember!

Aki áll a hegyek felett.

Feje a légben,

két karjával a fellegekbe ölel.

Lent a föld,

a barna, édes föld,

mint tárt anyamell,

mely táplál és éltet.

Mint kedvesünk öle,

mely puha és meleg.

Nézd –

futnak a dombok,

zöldellnek a zegzugos völgyek,

feküsznek szelíden

a folyók-szeldelte, nehéz föld-darabok,

mint gőzölgő, csendes, állati testek.

Valahol hajnali kakas rikolt a házak közül,

valahol kék pillangó száll

az izzó délben –

És az ember áll,

áll a föld habselyem teste felett.

Feje a légben,

homlokán a nap koronája fénylik,

és két karjával a végtelenbe ölel.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1962 [391-392.]

Bartalis János

ÉJFÉLI ESŐ

Ó, csak nem nyugszik az ég,

szüntelen morog.

Villámlás-mennydörgés egymást éri,

éjfél után is újra-újra kezdi.

A nagy hajcsár fényostorával csapkod.

Miféle vadtáncú dobogó ménest hajt

már este óta

a nyugtalan égen?

És önti a vizet,

önti a földre,

kertekre, mezőkre.

Most nagyra nőnek a füvek –

mondom.

Most hajlongnak a búzavetések,

vastagra híznak a répák a földben.

Az éjféli eső hull.

Hull üdén, jószagún, tisztán.

Az ablakhoz megyek.

Megcsap az éjféli pára.

Szívem dobban.

Valami van a levegőben,

ami emel, viszen.

Most könnyű vagyok, mint a madár,

mely a végtelenbe repül.

Most kitágul minden bennem.

Most óriásra duzzad szívem.

Most sejtjeim határtalanok lesznek,

idegeim behálózzák a világot.

Most könnyű vagyok, mint a madár.

Valami van a levegőben,

íz, szín, hang, illat,

mely jön az erdőkből, mezőkből,

és hajt, űz, viszen.

Az éjféli eső hull.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1962 [390-391.]

Bartalis János

REGGEL

Ezüstpor-e,

ami a völgy felett szitál?…

Nézd – a vén hegy

fehér subában áll.

Ébred a reggel.

Patakok folynak,

az árkok tele vízzel.

Kicsi falum, így vársz?…

Zölden hajlik az ág.

Leng a búzavetés.

Mennyi víz, fű, zöld –

bársonyos hajlás,

és mennyi tűz,

mint szívemben a vágy,

mely nem hal meg soha.

Imhol, nézd:

a mezők, a kertek,

ösvények, utak …

A jól ismert, lábtaposta dűlők

mind egybefonódtak!

Párizs, Róma színei elhalnak,

de szülőfalunk képei

szívünkben örökké élnek.

A vonat mindjárt megáll.

Ez itt az állomás.

Itthon vagyok.

Az elröppent fecske visszaszáll,

nézi a régi fészket.

Hol van a kicsi ház?

Meg sem ismerem már.

Új lett, új a világ.

Az évek, a napok egymás fölé léptek.

Ezüstpor-e,

ami az Olt felett szitál?…

Vagy a szemünk

elködlő képe vibrál

a vén fák felett?

Az erdők hegye rózsasugárban áll.

A gyermekarcú dombok

– a falu mögött –

csillogva remegnek.

Ébred a reggel.

Hazahív a hűség,

1962 [250-251.]

Bartalis János

KOSÁLYBAN

Az emlék él, az emlék nem hal meg.

Járom a kosályi dombokat.

Megteltem rezgő illatokkal.

A fűzöldek édes ízeivel lett tele a szívem.

Megyek csipkézett hajlatokon.

Kinyíltak a tölgyrügyek a barna ágakon.

Az erdőből a bükkök kérgének

nyers illata érzik.

A völgyben

mint harmatos rózsabimbó kelyhe,

kinyílt a falu is.

Felébredtek a házak, emberek.

Nézem – a reggel párázatában

mint mennek a gépek,

– gép gép után –

szem be nem ért messze földekre érnek.

Micsoda ünnepi vonulás!

(Eszembe jut az én kis ekém, taligám.

Apró játékszerei a földnek.

Hová lettek?!)

Döngnek a hernyótalpak a teli időben előre.

Burrognak a motorbiciklik az udvarokról ki.

Nadrágos leány ül hátul a biciklin feszengve,

nájlon sálját lengeti a szél.

Az aszfaltos út alig porzik.

(Itt járt az én tehénszekerem sárosan, döcögve.)

Csokros villanyok gyúlnak a szobákban.

A festett falakon tarka népi szőnyeg.

Az asztalon habzó bor s rádió.

(Én meszelt szobában,

petróleum mellett írtam a verset.)

Az emlék él, az emlék nem hal meg.

Futnak a képek,

csillognak, mint a csillagok.

Csapkodnak a szárnyak.

A friss levelek szélén

játszadoznak a sugarak bíbor fényei.

Az emlék él, az emlék nem hal meg.

Járom a kosályi dombokat.

Tele vagyok rüggyel és falombbal.

A fűzöldek édes illatával van tele a szívem.

Megyek csipkézett hajlatokon.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1962 [387-388.]

Bartalis János

MÁRCIUS FÉNYLŐ EGE

Március fénylő ege, te hűs, te szép,

mikor hóvirág szagja van a földnek,

repíts, vigyél most engemet!

Vigyél és kapj fel szárnyaidra,

emelj a magasba engem,

emelj magadhoz, lenge lény –

rózsaszínű pezsgés, frissítő aroma!

A bükkök alján elolvadt már a hó,

patak partján kihajtott a cicus.

Fény rakott fészket pelyhező berekbe –

te légy hű társam tündér március!

Te szépnek, nagynak örök frissesége,

csíra, rügy, élesztő kovász. Sója az

életnek-kenyérnek, mely népeket táplál,

s világokat mozdít el.

Szívembe költözz most, meleg vérembe folyj,

hogy hajtson ki a puszta rög és a föld,

hogy láz legyek és tűz legyek és fény legyek,

s riadjon, fusson, meneküljön a rossz.

A határ – ím, új ruhát öltött,

mosoly hasadt a felhők zománcán,

a fák zöld nyilakat lőnek az égbe,

partok között zajongva mennek a jegek le.

Fut minden, siet. Rokkan a kásás hó,

havasokról zúdulnak lavinák.

Barna őzek bújnak ciheresbe,

tavasz heve csap, mint tűzpiros virág.

Ó, lobogj, március és lobbants mindeneket,

szolgáló leányod: föld, erő, álom

ereimbe mindig új lázat hintsél,

s szívembe újütemű, gazdag szép éneket!

Ujjaimból liliomok nőnek, 1962 [385-386.]

Bartalis János

MÉLY NAGY GAZDAG NYÁRBAN

Mély nagy gazdag nyárban elfutnak a sorok.

Mély nagy gazdag nyárban érnek a búzák.

Mély nagy gazdag nyárban a szívem teli van,

mint a mezők.

Mély nagy gazdag nyárban hűs harmatot lehelnek

az erdők.

Mély nagy gazdag nyárban mint nagy folyam

úszik az idő.

Mint nagy hajó viszi nagy terhét: az életet.

Csillagok, patakok, erdők között megyen a hajó.

Meg nem áll.

Csillaggal, patakkal megtelik a szívem.

Csillaggal, patakkal... és végtelen betölthetetlen vággyal,

örök érzelemmel.

Menni, menni, repülni, szállani – halhatatlan úton.

Elérni az elérhetőt – elérni az elérhetetlent.

Ujjaimból liliomok nőnek, 1961 [383-384.]

Bartalis János

TAVASZ VAN

Tavasz van, ó, tavasz van megint!

A szívet ifjú láz fogja el.

Éled a föld s a rügybörtön szakad,

s égbe mártják ágaikat a fák.

Menni kellene valahová a kedvessel,

menni, menni...

Ki a szabadba, ki a hegyekbe,

minél messzebb.

Nézni a mező zöld haját.

Nézni az erdő friss lombját,

amint bontogatja a szél.

A szobába nem fér már az öröm.

Négy fal között szűk lett már a tér.

Menni kellene valahová a kedvessel,

kipirult arccal,

égő szemekkel.

Őzikét kellene látni.

Hűs patakból vizet inni,

zöld mohára leheverni.

És csak nézni, nézni

a frisset, a zöldet,

a lelkünkben kitágult eget,

és be nem telni véle soha.

Ó, menni kellene valahová –

ifjan és szépen –

kart karba öltve,

sugárzó szépen

menni a hegyen.

És jónak lenni, és nagynak lenni,

és erősnek lenni,

mint az örökké-friss, vad zamatú

tavasz.

És szeretni, szeretni, szeretni!

Versekben tündöklő Erdély

2. köt., 1961 [73-74.]

Bartalis János

AZ ÚJ HÁZ ÁLL

Felépült az új ház a patak partján,

a földbe roskadt, avatag, szalmás kunyhó helyén.

Mintha századot lépett volna előre a világ!

Nagy ablakok, lakkozott ajtók, jövőbe néző,

csillogó szemek... És az ember áll

az udvar közepén, nézi az új csodát,

amely itt van most előtte. Kérdezi

magától: álom-e ez, avagy valóság?

Őszes homlokán feljebb löki a kalapját.

Egy tavasz és egy nyár ment reá –

és egy ősz és egy tél.

(Ó, a kő- és fahordás gyűjtő ideje!)

Hányszor futott a kicsi szán a kurta napokon.

Vagy zötyögött a rókincás szekér

ki az erdőre.

És délre már itthon volt a terü.

Egy terü kő vagy fa –

És gyűltek az anyagok.

És gyűltek a kövek.

Gyűltek szarufának, gerendának valók.

„Rigó fütyölt a rügyet hányó fán,

mielőtt levágtuk – egy boldog rigópár!”

„Ó, mennyi madárdalt hallottunk egy hajnalban!

Mennyi új-szép dalt, ritmust, éneket – a lázas

tavaszban, mikor a föld s az erdő pirosan,

harsantva ébredt!

És keltek a füvek, és szöktek a rügyek

álomittasan!

…Most e sok dal mind beépült a házba.”

És a kövek!... a patakmederben...

harmatos habok locsogtatták friss, hajnali hűssel.

És a vérpiros téglák!... A téglavető föld felett

búzavetések ringatóztak kicsi, apró szelek

jóízű csókjaiban.

Érzed-e az érő, piruló kalászok szagát?...

Most ősz van újra, kékbe hajló (az idő hogy eljár!),

s az új ház áll! a roskatag, sáros viskó helyén.

Láttam: nem álom!

Kézzelfogható élő valóság!

Vidáman, magabiztosan, ragyogva néz a messze

időbe

előre.

Semmi meg nem rendítheti.

Alapja mélyen az élő földbe gyökerezik,

fala szilárdan áll,

piros cserepes tetőzetét

a végtelen koszorúzza.

A kertben most nyílnak a szeptemberi

őszi-kék virágok,

apró szemeikkel az új házat csillogva nézik.

Az én szívem is nagyobbakat dobban,

midőn az új házba némán belépek.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1960 [379-380.]

Bartalis János

AZ ÉPÍTŐTELEPEN

Homokrakások, üde fák, betonkeverőgépek.

Lapátok, mély gödrök, mellettük felfutó falak.

Az eszkavátor harap és nagy darab földet

a billenőbe rak.

A daru halkan megy a sínen, és mint óriási gém,

csőrével minduntalan lenyúl a zavaros mélybe,

és hatalmas terheket emel fel. Valaki átszól

a légen: „Emberek!” S milyen más csengése van most

e szónak.

Valahol láng lobban: forrasztanak,

kék-fehér szikrák röpködnek szerte: szárnyas csillagok.

Egy kocsi vérvörös téglát hoz.

Iskolás fiúk és lányok állják hirtelen körül.

És veszik, dobják a téglát, mint piros ékszerskatulyát.

A meszesgödör ásít, a lapát se nyugszik.

A falakon – fent, a kőműveskanál jár. A mester előtt

kötény, szájában szivar ég. A tervező a telepudvaron

szalad át, kezében papírt lobogtat, haja is lobog.

Az éjjel eső volt, viszi a szél a felhőrongyokat,

s a széltépett felhők közül kiragyog

a vidító kék zománc. A deszkák vizesek,

nehezen fogja a gyalu, de ott a gépfűrész és

gépgyalu a színben, azoknak mindegy,

vágják, gyalulják, szabdalják, ahogy kell,

hosszúra-rövidre.

A toronydaru most salakot visz fel a harmadik emeletre.

A kosarak egymásután telnek és ürülnek.

S az emberek, akik töltik – míg a kosár

visszaérkezik – lapáttal a kezükben,

állnak és beszélgetnek, nézik a futó felhőket,

melyek a hegyeket koszorúzzák.

Kihúzott drótok, sodronyok zizegnek, csengnek,

s mint különös cimbalomhangok szólnak a szélnek.

Új világról beszélnek. Új dallamot zenélnek…

Most kis hordókat gurítanak a kazán felé,

a kazán kitátja ormótlan száját, és megcsillan

vérvörös ínye.

Amott homokot rostálnak serényen. Kifeszített

dróthálók szűrik-fésülik a homokot tisztára.

Crrr…

Mész fröccsen, víz loccsan, vas zuhan.

A gépkocsi burrog, a tégla cseng, a kő szikrázik.

A daru simán fut a sínen, hangtalan… feje a légben,

erre-arra néz, pillant, mindent lát.

Lent a földön apró hangyák mozognak, isteni hangyák.

Hangyák, kövek, vasak, gépek!

Abroncsok, csövek, talicskák!

Új nyelven, új szókkal

új világ új költeményét írják.

Zaj, lárma, kalapácsütés,

benzingőz és motorzengés között

születik az új, mely az anyagot új formába gyúrja.

A Vers is keresi a formát,

amelybe beleömöljön a láva,

a forró gondolat, a félszeg szó,

szóforgács, szó-szilánk, dirib-darab…

láz, vér, ideg, álom,

hogy mindez összeálljon időálló érccé,

és meg ne dőljön,

mint ahogy e telepnek is szétheverő morzsái

összeállnak szilárd alapú

tündöklő épületté.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1960 [377-378.]

Bartalis János

Ó, SZÉP TAVASZI NAP

Csupa láz a mai nap,

csupa fény és csupa hang.

(Ó, szép tavaszi nap!)

Kint vagyok a határban,

minden suttog, rezdül, beszél,

a fű, a fa,

a kicsiny barázda,

a verejtékes föld,

a vetés selymes szála,

mely leng a végtelen mezőn.

Ének kel szívemben,

mint a madárnak,

ha búzaföld fölé száll

és megfüröszti magát az ég kék vizében,

mint az aratóknak,

ha hűs hajnalban

munkába kezdenek

és énekkel dicsérik a napot,

mint az anyának,

ha magzatja fölé hajol,

kinek ott vetett ágyat

illatos fűből és levelekből

a barázdában,

az édes anyatejjel altatja el.

Nincs kezdete az én dalomnak,

és nincs vége se,

egy darab a világból,

vagy talán maga az egész világ.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1958 [374-375.]

Bartalis János

TAVASZ KOSÁLY FELETT

Már kiütközött a föld a szőlősorok között,

a domboldalakon elvékonyult a hó,

már fénylenek az üde barázdák a mezőn,

s lobognak a szélben a halvány vetések.

Ó, ember!... Ibolyaszínűek a fellegek

Kosály felett, és hóvirágszagú a lég.

Az árkok tele vannak hóvízzel, s vidám

zakatolással sietnek a megtelt csermelyek.

A Szamos partján a fűzbarkák kihányták már fejük,

és madár dalol az ágakon, ma-holnap

a tócsák szélén mocsári gólyahír virít.

Ó, ember!... Örülj te is! Tárd ki szíved!

Dalolj a napban! Március ezerhúrú aranyhárfája

kifeszítve már, égtől földig, földtől égig

ér a nagy hangszer. A szél játszik rajta.

Cinegnek, zizegnek, zenélnek, sírnak, mondnak

a tavaszi húrok, hallod?... Tág a nagy határ.

Kinyílott a völgy. A Szamos zúg.

Nemsokára ekék indulnak a friss földekre.

Kezdődik a tavaszi munka. A gépek már kint vannak,

bokrétás fejüket büszkén emelik a napba.

Mennek a rózsaszínpárás reggelben

a kis falusi szekerek és kabolák is

lepedőbe kötött kósttal a tetejükön,

mennek – a jókedvű mezők felé, tele az utca velük.

Nézd, zabos csikók táncolják végig az utat

anyjuk mellett, patájuk felveri a bársonypuha

gyepet, szőrük a napfényben csillog…

És fordulnak a hantok az ekék nyomán,

és borulnak az árvacsalános, jószagú barázdák

kedvesen egymás fölé, mint boldog

szerelmespárok.

Ó, ember!... Az erdők kontya ím meglódult.

Az emberek elindultak a mezők felé.

Tavasz van Kosály felett! Tavasz!

Hirdetem a világnak. Mert ibolyás színűek

a fellegek, és hóvirágszaggal tele a lég.

Ujjaimból liliomok nőnek, 1958 [373-374.]

Bartalis János

ILYEN HÁZAT ÁLMODTAM

Ilyen házat álmodtam éppen,

ide a kis patak partjára.

Anyámtól maradt

ősi kis telken –

egy ilyen kis házat –

az aranylombú, sárguló őszben.

Ablaka a patakra és a határra

nézzen.

Nyár-éjszakán messzire kitárnám –

és hallgatnám,

amint csobogva futnak az örök habok.

Öklömnyi nagyok itt az őszi csillagok.

Állok az ajtóban ez őszi estben.

Ó, furcsa-szép apácai ég!

Apácai este!

Oly különös nagyok vagytok, ti csillagok.

Testvér! de jó volt,

hogy e kis házat ide felépítetted,

ide,

e puszta, magányos telekre.

És de jó volt,

hogy én ide ma megtértem.

A friss ágyban, a friss kis szobában

aludni fogok.

Még érzik a mész-szag,

és a friss gyaluforgács-szag,

megszámlálom este a sarkokat,

vajon mit fogok álmodni?

Én sosem tudtam magamnak

ilyen jó, kedvre valót építeni,

soha!

Ilyen egyszerűt, nyugalmasat.

Én építettem: mindig csak másnak,

magamnak csak átjáró házat,

felemásat.

Én itt megpihenek most,

e boldog, otthoni, anyai szagban,

és álmodom

egy meg nem álmodott álmot.

A kis pajta körül

kicsi őszibánatok nyílnak,

az apró virágok behajolnak

a meleg ablakon,

az állatok nézik...

S nagy báva szemük az éjbe kiragyog.

A csűr helye még üres,

de készülnek a tervek.

Jövőre itt is valami állni fog,

valami szép, jó és szükséges,

egy fából faragott képzelet.

Építenek az új Bartalisok.

Építenek…

Izmos férfi- és legénykarok

s finom kis leánykezecskék,

s rakják, rakják

itt mindenütt

a faluban

a házat.

A házat és az aklot,

az embernek és állatnak valót...

De szépek vagytok, ti építők!

Ti testemnek, lelkemnek

testvérei!

Én mindig csak másnak építettem.

Most ti nekem is építettetek, testvérek!

Holnap talán már elmegyek.

De otthon voltam,

az ősi szép földön,

egy éjszakára –

és anyám lelke,

az édes anyaföld ölelt meg.

Ujjaimból liliomok nőnek,

1957. nov. [370-372.]

Bartalis János

ÚJ KENYÉR SÜL

Szöcskék círnek a kiégett gyepen.

Fejünk felett izzó gömb a nap.

Tarló szélén lekókadt a virág.

Fürtös fejét lengeti a zab.

A patak vékony ere kiszáradt.

Déli vizet keresnek a marhák.

Egy ember áll az égő mezőben,

ingujjával megtörli homlokát.

Arany terhét a mező kiadta.

Tovább szállott az aratók dala.

Ürül a mező, ó, augusztus van,

kánikula, költözik a gólya.

Napraforgó is némán meghajolt.

Földet nézi nagy kerek tányérja.

Szempilláit is elhullatta már,

ő a mezők kialudt lámpása.

A szérűkön cséplőgépek búgnak.

Zsákba csorg az életadó búza.

Kemencékben rakják már a tüzet,

új kenyér sül békés asztalunkra.

Ujjaimból liliomok nőnek,

1957. augusztus [369-370.]

Bartalis János

FAÜLTETŐK

Kézben,

biciklin,

autó hátuljára felkötve

viszik a kicsi fákat,

ma reggel találkoztam velük,

a piacról hozták

és vitték a kertek felé,

asszonyok,

öreg emberek,

vékonyka legények,

én megálltam az utcán

és néztem őket.

Szeretem az ültető embereket.

Szeretem a nyesőollóval járókat,

a fák orvosait,

kertek sebészeit,

kétágú létrával járnak

a fák között,

mint nagy falábakkal,

testük az ágak között imbolyog,

fejük a kék égben lebeg,

kezükben csattog az olló,

dalol a fűrész,

s hull a korhadt ág.

A kert csillog hátuk mögött,

az ágak közé betündöklik az ég,

a fehér sebeket

viasszal bekenik,

jószagú lesz a kert,

szeretem a kertek orvosait,

a madarak barátai ők,

madárházakat, fészkeket

ácsolnak

az árnyas lombok közé,

télen megterítik

a madarak asztalát

a hó felett,

tepertyűt és napraforgómagot

szórnak a hidegbe,

szeretem a madarak barátait,

kik élnek a fák között,

most az utcán vannak,

és nézem őket,

jönnek a piac felől,

mindenki hoz valamit a kezében,

jószagú szilvát,

barna héjú cseresznyét,

sárgabarackot,

zöld körtét,

a gödrök már megásva,

a karók meghegyezve,

a szerszámok:

ásó, kapa, öntözőkanna

a gödrök mellett feküsznek,

egy óra múlva

tele lesznek

fiatal csemetékkel

a városszéli kertek,

én állok az utca szélén

és nézem őket,

szemem a távolba réved,

látom a világ összes kertjeit

és ültetőit,

látom a kiásott gödröket

és a kicsi fákat,

és hallom az ollók csattogását

a világ felett,

mint éles, rikácsoló madárhangokat,

melyek belezengnek

a tavaszi szélbe,

és hallom a fűrészek

dallamos lágy suttogását,

amint énekelnek

egyhangú méla zenével

csendesen a kertben,

és hullanak a korhadt ágak,

és dőlnek a kivénhedt törzsek,

a nap nevetve néz le az égből,

és az emberek szíve dobban.

Ujjaimból liliomok nő-

nek, 1957 [366-369.]

Bartalis János

ESŐ VOLT

Eső volt, most kékek a hegyek,

megmosdott a föld.

A felhő-törülközők

magasan kiterítve

fehér piheként

néznek le most a földre,

szelíden, megbékélten.

A cseppek még reszketnek a füvön.

A bodzák fehér tányérja csillog.

Halk szellőcskék járnak az ágak közt,

táncos lábakkal, libbenve,

könnyedén.

A föld párállik, gőzöl,

száll a nedv.

A fű nő, a vetés ébred,

hallszik, amint pattog és mozog.

De csend van, eső utáni csend.

S minden oly jószagú, tiszta,

minden oly ünnepi színben áll

a langyos májusi fürdő után.

A mező nagyot lélegzik, lehel.

Az erdő zöld haja lobog.

Frizuráját most fésüli a szél.

Mindenki oly nyugodt, boldog,

mert eső volt, délutáni,

s megfürdött a föld.

A kis méhecske újra kiszárnyal

nyílsebes röptével célja felé.

A csigák is elindultak az úton,

s mennek lassan,

mint apró ökröcskék,

viszik a házuk,

két kicsi szarvukkal

előre öklelnek,

öklelik a végtelen világot.

Versek, 1957 [373-374.]