Keresés

Bartis Ferenc

TÉL – TAVASZI FÉNYBEN

A hegyek megunták a jeges

szelet s a mezők is a havat;

kéken hullnak alá az egek

és tisztán.

A várost zöld határ öleli,

tőle frissek a beton falak.

A villanyhálózat már teli

madárral.

Énekel a telefon-oszlop

s a parkban táncol a gesztenye,

a folyó, mintha nem is volna

más dolga,

vetkőzik s partjával beszélget

rólatok, ti nyíló lányok,

kamaszos kedvű, kis legények,

a széllel.

Míg állok a téli fényben

biztatva a folyót s a földet,

hogy adja meg néktek, mit tőlem

elloptok…

Kőlavina

zuhog az

égből, Ba-

lánbánya,

1980 [120.]

Bartis Ferenc

KOLOZSVÁR ELŐTT

Nem kell kaput nyitanod nekem,

mert hozzád jövök, szerelmesem,

hazajövök, rohanva tőled,

ajándékba hozom a Földet

s Téged szétviszlek a világba

havasi viharokba zárva,

türelmes villámba kötözve,

rózsabimbóba gyömöszölve,

Dózsa-ökölkenyérbe gyúrva,

villanykörteüvegbe fújva,

kínszépítő gyógyírba keverve,

cipőm húsába-csontjába rejtve,

nemesfémek porába törve,

világmegváltó könyvbe kötve…

De addig… íme, az ajándék,

felnőttnek való gyermekjáték:

búzából, vasból, csókból, fényből

s le-nem-írt megtörtént mesékből

ötvözött versem – ez az ének,

mely börtönből jön s azért késett…

Kőlavina zuhog az égből [36.]

Bartis Ferenc

ÁLOM A VÁRÓTEREMBEN

Fáradt emberek alszanak a padlón,

nekik most a cement-ágy is meleg,

a sarokban meg fölszállnak vonaglón

az aprócska pipafüst-fellegek.

Lomhán kúszik az unalom tova,

mint sötét árny az őszi alkonyon:

a váróterem örök otthona. –

Az ásítókat nézem s hallgatom.

Bágyadt arcuk legényes mosolyom

beharmatozza, mint a pirkadat.

Elszenderülnek. És én róluk álmodom –

ébren – míg távol, valahol

felénk dübörög, kattog a vonat…

Kőlavina zuhog az égből,

Székelykocsárd, 1953 [16.]

Bartha Ildikó

A PILLANAT ALKÍMIÁJA

kibomlik a fény sugár-virága

benéz a titkok ablakába

szűz-arcra reggelt holdra bút

fest címerpajzsra háborút

színekké válik hangtalan

fogalma nincs hatalma van

sírhant felett násszá avat

mindent él semmit sem tagad

még szárba szökkent lét csupán

bimbózó vágy a múlt után

a harmatból szent cseppeket

magára hintő gyermeteg

formát keresgető talány

levélcsipkét verő leány

mozgása illat-árapály

mely balladákból szőtt homály

mélyébe vonzó hallgatag

magát nemesbítő anyag

vak lényegével egybekél

nemtelen szívverést vetél

míg százszor körbejár a nap

a mars körül vad táncra kap

vénuszt ölelvén meghasad

a föld-ágyék rejtette mag

az élet benne csak nedű

nevét keresnéd holt betű

pereg öledbe szárazon

vén ajkadról idő-szirom

hull végtelen hasít beléd

lábad nyomán át tüskeképp

2004

Bartha Gusztáv

CÍM NÉLKÜL

Nézek, nézek

kék szemedbe,

mint a saját

életemre.

Itt a halál,

ott az élet;

emitt a kút

sekély mélynek,

amott az ég,

s csillaghullás –

fényben izzik

az elmúlás.

Ölel a test,

hisz a lélek,

sajgó valónk –

valló élet.

Üzensz értem,

téged hívlak –

kút mélyébe

hull a csillag;

hű(s) vizében

fürdik szebbé,

együtt leszünk

szerelemmé.

Viszontlátás [16.]

Bartha Gusztáv

ANYANYELV

Itt lót-fut, szalad

nyelvünk alatt,

csetlik-botlik ága-boga,

morzsolja a fogkorona.

    Gügyög, gagyog: elevenek

    a selypítő gyermetegek,

    kacajoddal ugrabugrál,

    s dadog, ha már sírni nem fáj.

Szerelmed lesz, szép szemedben

súgva-búgva önfeledten,

ajnározd őt: kényeztetve

hagyd hűségét gyermekedre.

    Lósson-fusson, hadd szaladjon

    nyelvünk alatt megmaradjon,

    csetlő-botló ága-boga –

    morzsold tovább, fogkorona!

Verecke [64-65.]

Bartha Gusztáv

KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR

Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek

dacos ormai már csak a végtelent óvták.

      Lábaink mérik le a végtelen utat;

      sem a hangsebesség, sem a fénysebesség, sem az idő

      nem az az eszköz, amivel a végtelen legyőzhető.

Hát maradnak lépteink, és a dacos ormok

árnyékában pihegő tüdőre feszülő testek

leszünk, míg csontjaink kővé merevednek.

      Lépünk, lépünk, lépünk, hogy újra lépjünk,

      míg kopog a hajlotthátú cipő, meztelen

      tarkónkon a jövő, hát kell, hogy odaérjünk.

Mert Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek

dacos ormai már csak a végtelent óvták.

Verecke [63.]

Bartha Gusztáv

CSILLAGOT ÖLEL HOMLOKÁRA

                                    – Babits Mihály –

Nyarunk lopva megszökött

a csontra aszott fák között,

remeg a szél, s az éj rideg

fintorát az alkony lesi meg.

Az üszkös farönk évgyűrűket

fojtogat; a bodzás bujasága

s csontok kinőtte új ruhák

koszorúi simulnak a tájra.

A tükrös égen gyertyafény

gyöngyét görönggyé érleli,

glóriája a felhők négyzetekre

omló testét míg elfödi.

Nehéz marokkal sóhajt a kéz,

csillagot ölel homlokára,

s a feszülő tüdő artériái

ránőnek a házak tűzfalára.

Verecke [64.]

Bartha Gusztáv

ELJÖN AZ ÉJ

– Borzsavidék, szerelem és felderengőn József Attila emléke –

Eljön az éj: értünk szeretni.

Az éhes kutyákkal összeveszve

A házakkal szemez az este,

A Borzsa hallgat: koravén,

Akár ajkad, ha szólni fél.

A csend gyűlölni megtanít;

Fájdalmad bennem felvonít!

Ami ma nincs, az holnap nap lesz:

Hadd örüljek az életednek!

           ***

Összebújnak a benei hegyek,

Arcomon könnyed lepereg;

Rá csillag hull, a fűre ruhád –

Szellőt szeret a fehér akácvirág.

Ne gondold, ha lázad is az ész,

Hogy a szemfehérbe minden belevész!

Ami ma nincs, az holnap nap lesz:

Hadd örüljek az életednek!

A gyalogút velünk hazaindul,

A töltés innen, a fény azon túl;

Remeg egy éji lepke szárnyán

Csókod, engem hagy itt ilyen árván.

Magányom magányod letagadja;

Hallod: a szárszói vonatfütty

Szívünket összeadja!

Ami ma nincs, az holnap nap lesz:

Hadd örüljek az életednek!

Verecke [62-63.]

Bartha Gusztáv

ESTI DAL

A gyöngy a csönd,

                a hold a rét,

a fény a köd,

               a föld az éj,

a víz a kő,

              a híd a hit,

a tűz az arc,

             a pajzs a szív,

míg görcs a harc,

            s a hant az ég,

a csók a vér,

           a pír a lét,

hisz vágy a kéj,

          és szűz a test,

mert áld a szó

         és szép az est.

Verecke [62.]

Bartha Gusztáv

SZÍNLELTÁR

Itt ezüst, fehér az asszony,

Malomkőnél is fehérebb –

Tisztább a vászon lehet,

Mit esztováta fölé hajolva

Szemsugárból sző a szeretet.

A sóhaj sárga; aranyat hord a szél,

– Virágzó somfák ágait cibálva –

A kertvégén át, egészen hazáig,

Hol a kicsiny udvar sárga agyagján

Egy szál szerelmes kalakác virágzik.

A zöld itt, a merengő alázat

A falevél; az ágy; az asztal;

Az áhítat a legszebb – a folyó völgye,

Hol a zöld indák kart karba öltve

A csendet foglalják örökzöldbe.

Sürög, forog a kék, kemence ég – az ég;

Az ügyesebbek, haris szentek:

Szentebb a kék szemek könnye lehet,

Miben hegy, nőszirom remeg,

Kékségbe fojtva a lila őrületet.

A piros, szerető – a szív, a temető,

A keblek; az ajkak; a versek;

Rímekkel hemzsegő sejtek;

Pirosabbak, mint a sebben a vércsepp,

Amit a naplemente értünk vétett.

A békesség itt öltözik feketébe,

Magánynál, éjnél feketébbe –

Az árnyak azok, amik sötétek,

Tónusuk a ráncoknál is mélyebb

Teret ad a jeltelen időnek.

Verecke [61.]

Bartha Gusztáv

ÁRVALÁNYHAJ

Bőröd a hajnalló bíbort levedli

suhogó szárnnyal szállsz

szívemre szeretni

Arcod árny-játéka csókod

eleven szerelmed

hold-gyűrűjét óvod

De hajszál simogat

árvalányhaj –

homlokod konok csillagával

Szemeidnek vagyok cellatársa

ujjaim között ég szép

szíved szivárványa

Évgyűrűk [26.]

Bartalis János

KÉSŐ ESTI DAL

Ma rád gondolok, s hallgatom az éjt:

Az alvóváros dobogó neszét –

Érzem az utcák lágy leheletét –

Titkokra vágyom, csendesem megállok,

Megtudni végre, mit súgnak az álmok.

Az utcák: fényes, lármás áradat –

Ruhák suhognak esti láz alatt,

Nézem a neont: mint szórja a fényt,

A fáradt öreget, ki csorbára lép,

S leválik árnyáról, ha odvához ért.

A víz felett, a hídon fény-fűzér

Riaszt elbomlott vágyakat, üzér

A mély, susogva kér. ne félj, ne félj!

Időmre várok, árnyamtól elválok,

Megfognám kezed, ne menj el! – hívnálak.

Rád gondolok és hallgatom az éjt,

Érzem a város lüktető szívét,

A régi utcák langy leheletét,

Most nem zavar füst és züllött szürkeség,

Már jól vagyok, ne félj, közel van az ég –

Tikkadtan várlak, karom kitárom,

A holdfényben égő vízpartot bejárom,

Mindenütt kereslek, vágyamban kiáltok,

Titkoddá válok, mert őrzöm a szemed –

Tündérszép álmomat elteszem neked.

Bartalis János

ÁLMOK

Azt álmodtam, hogy álmodom,

megálmodtam, mit álmodsz,

s úgy őrködtem az álmodon,

mint aki nem is álmos.

Álmod álmomra ráhajolt,

– forrásra így a pálma, –

álmomnak édes párja volt,

s te voltál álmom álma.

Mint szembenéző tükrökön,

mik egymásnak felelnek, –

álmodjuk bár külön-külön

ugyanazt a szerelmet:

két álmunk egybesimulás,

akár a megvalósulás.

Bartalis János

LETÉRDELEK

Szavatokra május fénye essék.

Csillogjon a sorokon napsugár.

Hirdessék a felhők s falevelek:

tavasz van, május, ifjúság!

Tűnt idővel ne törődjetek!

(Nekem nagy gondom volt nemrég.)

Hittel s harsányan kiáltsátok:

      Élet!

      És mondjátok:

áldjanak meg az egek és a csillagok

minden új ifjú szépséget.

És áldják meg szegény-magamnak is

az útját,

amerre e késő alkonyban megyek.

Én megcsókolok minden kis ösvényt

és napot,

mely mint hű kutya előmbe térdel,

én letérdelek minden rövid percért,

mit nekem szántak jókedvű angyalok.

Éveim futnak, de nem kétségeskedem,

mert kint tavasz van

és virágzik a szőlődomb.

A hegyek megtartó erejében hiszek...

S a kék májusi ég fátylat bont felettem.

A megmérő idő [410.]

Bartalis János

ISTEN ORGONÁJA

Hogy van Isten, Idő,

Erő és Hatalom.

Hogy szörnyű a Mélység

és iszonyú a Magasság,

ha ezt akarod érezni, Testvérem –

hogy volt Tűz, Víz,

világ őskora,

hegyek születése,

kövek vajúdása –

ha az Idő szárnyának csattogását

akarod hallani,

melynek minden lebbentése

egy-egy ezerév –

jer, Testvérem,

kövess engem,

menjünk a Szentgyörgy-hegyre

a bazaltzsákokhoz,

Isten orgonájához.

Városból indultam,

a kedves vendéglátó háztól.

Szőlők közt vitt utam.

Mentem kísérőmmel, a hű baráttal.

– Itt hajdan láva folyt – beszélte.

Most dúsan önti a föld,

sötéten a legkirályibb nedűt.

Lassan mentünk, halk szavakat mondva.

Távolból kéklett a Badacsony,

Csobánc, Tátika.

Egyszer csak ott álltam a kőcserepek között,

a nagy templomban,

majdnem a hegytetőn.

Az Isten szószékén álltam.

Előttem a mérhetetlen „orgona”.

Isten alkotása.

Évezredekből nőttek sípjai.

Alapzata a Föld.

Teste a szürke hegyorjás.

Billentyűin Idő, Hegy szólal meg.

Vihar orgonázik…

Én álltam a szószéken,

egy összeomlott kőzsák romjain.

Mily parány voltam

– szemben az örökléttel,

mily erőtlen.

A futó napok papja,

az elmúló idők pásztora,

a gyenge szavak mondója.

Vihar elkapta pehelyként hangom.

Szélvész szétszórta emberi akarásom.

Most egy szót mondtam-kiáltottam

az örök időkbe: Isten!

És ismételtem: Isten! Isten!

És megmozdult a föld,

a hegy megrázkódott.

Feltornyosultak a kövek.

Megroppantak a szörnyű bazaltzsákok.

A sípok kiütköztek és feltornyosultak,

megszólalt a mérhetetlen „orgona”,

„Isten orgonája”.

És zengett-zúgott fenségesen a dal,

az orgona dala.

Teremtés, Hegy, Kő

énekelte időtlen dallamát.

Az Idő zengte végtelen énekét.

Azután a tetőre értem

a csodás, nagy dallal szívemben.

Csak az égre néztem.

Lenézni nem mertem.

Föld, Világ, emberek

megszűnt előttem.

Csak a dal, az orgona

zengett-élt bennem.

Lelkem parázslott.

Az öröklét fényeskedett.

Isten templomában voltam.

Istennel beszéltem.

Isten kezében

[247-249.]

Bartalis János

MEGPRÓBÁLTATÁSBAN

És szól a Hang megpróbáló, nehéz időkben:

     „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?

     nyomorgatás-e, szorongató keserűség-e, üldözés-e,

     éhség-e, mezítelenség-e, veszedelem-e, fegyver-e?”

És felel a Hang világtávlatot áthatón:

     „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelem-

     ségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem kö-

     vetkezendők, sem magasság, sem mélység és semmi

     egyéb teremtett állat el nem szakaszthat minket az

     Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus

     Krisztusban.”

                                                                               Ámen.

Isten kezében [183.]

Bartalis János

KOLOZSVÁRHOZ...

Kolozsvár, milyen vészes a

barátságunk, sorsunk.

A legnehezebb időben

fogadtál öledbe,

mikor feletted

sóhajt az erdő,

s jajgat a határ.

Nézem a Szamost,

(régi ismerős,

ott folyt el Kosály mellett.)

Bámulom a bekéklő hegyeket.

A házak diákkorom idézik,

az ifjú éveket.

Körüljárom a Templomot,

az egyetlent, legszebbet.

S rovom az utcákat vége-hosszat.

Nézem az alkonyt.

Nézem a reggelt.

S be nem telek Veled, drága város!

Itt áll a Szobor.

Ott csillog a szülőház.

Abban a házban

történelmet csináltak.

Vészes, zord idők

lobogtak.

Ez égő katlanban

Erdély s Magyarország

s izzott Fél-Európa.

De tűz elhamvasztott.

Városfalaid az idő

széthányta.

Bástyáid leomlottak.

Most nemes tudományok

s iskolák városa lettél.

Majd megpróbáltatásban

irodalmi fészek.

Sötét éjszakában

bús sorsod

egy nemzet egére világlott.

Innen repült a szó és villámlott

a hazán keresztül,

ahol csak éltek s laktak magyarok.

E nehéz időkben, Kolozsvár,

emberül megállottál!

Most új sorsok elé nézel.

Klio számodra

új történelmet írt.

Haraggal vérző testedbe hasított.

S én új sorsodnak osztályosa vagyok.

A legnehezebb időben fogadtál öledbe.

Én hozzád hű maradok

s veled leszek.

Mint anya gyermekét,

szerettél.

Mint gyermek az anyját,

szeretlek!

111 vers Ko-

lozsvárról

[38-39.]

Bartalis János

ISTEN KEZÉBEN

Jött villámcsapás, jött fegyver.

Jött fergeteg.

Jött emberek hálátlansága.

Jött kegyetlenség, jött bűn.

Jött éhség és szomorúság.

Jött megalázás.

Jött üldözés és megpróbáltatás.

Jött bujdosás lélek-pusztában

és nem volt hová lehajtani fejet.

Jött kínszenvedés, Krisztus hét szenvedése.

Jött korbácsütés testen és lelken.

Jött börtön...

Nagy bajomban mindig csak azt mondtam:

„Isten kezében vagyunk

és ott vagyunk a legjobb helyen.”

Mikor fellegek feltornyosultak

és a hullámok összecsaptak fejünk felett.

Mikor a templomok leomlottak

és meghasadott a hegy.

Mikor sötétség borult a világra,

végtelen sötétség

és az égre nem jöttek fel a csillagok,

– mikor a Halál örvényénél álltunk...

Mikor az utolsó kiáltás is elhangzott

Krisztus ajakáról – függve a keresztfán,

utolsót lehelve lelke:

„Éli, Éli! Lama Sabaktani!”

Ó, népem, drága népem!

E szörnyű ítéletben,

ez elveszejtő nehéz időben

mindig hitted:

„Isten kezében vagyunk

és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.”

Mikor Ég-Föld megszakadt,

Folyók-Tengerek kiöntöttek,

végig nyaralván sós hullámaikkal

a veszett világon,

mikor megpecsételtetett minden

teremtett állatoknak sorsa –

Ó, Uram!

mi: árva néped,

árva magyar néped

„Tebenned bíztunk eleitől fogva.”

A csodaszarvas nyo-

mában [588-589.]

Bartalis János

HONNAN JÖNNEK A SZAVAK?

Honnan jönnek a szavak,

hogy verssé sorakozzanak?

A lélek mélyéből jönnek a szavak

vagy a szívből,

vagy egy nagy zsákból talán,

ahová réges-régen,

valamikor –

elraktározta anyám.

A búzaföldekről jönnek a szavak,

az apácai szőke dombokról,

ahol anyám járt egyszer

egy harmatos reggel.

Ott gereblyézte össze a szavakat,

(a kalász-ízű szavakat),

hogy nekem örökségül adja,

mivel egyebet úgysem adhatott.

És én most szedegetem elő

a régi kincseket,

az ősi, szent örökséget,

jussot,

mit szegény anyám

nekem hagyott.

És jönnek a szavak,

néha könnyedén, máskor

véresen,

hogy verssé sorakozzanak.

Ujjaimból liliomok

nőnek [443-444.]

Bartalis János

SZERETEM AZ EMBERT A HŐST!

Szeretem az ébredő mezőket,

a fűdárdaként feltörő vetést.

Szeretem a friss hajnali szelet.

Szeretem az omló göröngyöket,

az ekét, mely vágja-hasítja a földet,

az ásót, a kapát, a gereblyét,

a kaszát, a sarlót és a fejszét.

Szeretem a friss gondolatokat,

a hajnalszagú merész álmokat.

Szeretem a nagy akarásokat,

a mindig feljebb vivő szárnyakat.

Szeretem a merész nagy tetteket.

Szeretem az embert, a hőst,

ki vállalja tettét,

érte, ha kell

meghalni is kész.

Ujjaimból liliomok

nőnek [441.]

Bartalis János

PEDIG HALÁL NINCS

A halálról és az elmúlásról beszélnek

az őszi falevelek.

Pedig halál nincs –

bohó falevelek.

Csak átváltozás van,

átmenet egyik létből a másikba.

Csak az hal meg, akire nem emlékeznek.

Csak az múlik el, akinek nincs folytatása.

„Én nem halok meg – mondja a fa –

mert gyökerem él a földben,

mely minden tavasszal újra kihajt.”

A föld nevelt engem,

ő tart meleg ölében.

És én bizton alszom karjai közt,

mert tudom –

a föld és fia örökéletű.

Ujjaimból liliomok

nőnek [437-438.]

Bartalis János

ÉJFÉLKOR

Éjfélkor abbahagyom az írást.

Az állomásról egy vonat füttye

hallatszik.

Én lefekszem

és álmodom. Az égen csillagok

futkároznak szerte, a földön sok száz

történet esik: születés, halál,

míg a föld forog.

A szobában csend van.

Asztalomon az ébresztőóra virraszt.

méri az időt méla ketyegéssel: tik-tak.

Mellem csontkamrájában szívem dobog.

A vörös paplan alatt, a mély sötétben

szívem dobogását hallgatom, mely mint

kicsi mozdony, egyenletesen ver és fut

a végtelenség felé – – –

Ujjaimból liliomok nő-

nek [434-435.]

Bartalis János

ÉS A VIZEK MENNEK

Júniusi éjszaka, féltizenegy.

A kertben robbannak a bazsarózsák,

mint apró gránátok. Én feküdni

készülök. Még kitekintek az ablakon.

Fekete viharos fellegek úsznak.

A hold kidugja fejét a felhőréseken

át és a vén földre lenéz.

Asztalomon ketyeg az óra, méri az

időt: mennyi van még hátra: napból –

életből? A párkák ollója csattog.

Valaki most megy el a ház előtt,

talán az esti műszakból érkezik.

A szomszéd udvaron elvonítja magát

egy kutya, az állomásról vonatfütty

hallatszik. Valahol dudál a gyár –

– – – – – – – – – és a vizek folynak,

folynak, mennek, mennek az éjben, mennek

zúgva, vissza nem térően, mennek –

a végtelenség felé.

Ujjaimból liliomok

nőnek [429.]

Bartalis János

MIKOR AZ UTOLSÓ

Mikor az utolsó bíbor bor is

kicsordul szívemből,

beleömlök a nagy kádba,

ahol egy lesz minden.

Egy leszek minden szóval-verssel,

ami elhangzott eddig az Időben.

Egy szín leszek a közös-nagy kádban,

amely zubogott, patakzott, zúgott

évezredek óta –

és elfekszem némán népem szívében.

Ujjaimból liliomok nőnek [428.]

Masszív panel paranoia.

/Ez is Budapest/

A koszos éj leplében szétfröcsög a neon,

szürkéskék emberek, hangyaként rohannak.

Ameddig csak ellátsz, merev, rideg,  beton,

gyökértelen vágyak, ütköznek a falnak.

  A földön fekvő ember a fagytól lett szoborrá

Azt hinnéd megpihen de démonok lepik el.

Arcán merev kétség, jóllakott az éhség.

Lelke után testét, égetik majd, porrá.

Mocskok és érzékek, halkan eggyé válnak.

Hajnalban a fojtó szmog lassan bekerít.

Tar fejű keselyűk, udvarunkra szállnak,

s az őrült depresszió, fal mögül leterít.

Földesi Mihály

Földesi Mihály

Hunvulf harcos a portyán.

Mikor a kóbor szél végig ver arcomon,

Vérvörös fénynyaláb csap át az alkonyon.

Olthatatlan vágyam, hív a nagy pusztába.

Földi szellemekkel, merítek egy tálba.

Lovaim már várnak, feltépik a földet.

Fegyvereim, vágnak és biztosan ölnek.

Furcsa lét és nemlét, mezsgyéjén bolyongok.

Agyagarcú barbár, oszt meg velem koncot.

Nem vagyok, de élek? Szeretek, vagy félek?

Hívnak a pusztába, önmagam emlékek.

Hajnalban az álmom tovább állt a holddal

Látom-e még este? Vagy itt fekszem holtan?

Mert ha fürge gyilok, szívemen találna.

Engedem a kantárt s megyek a halálba.

Repedezett kérgű földbe eltemetnek.

 Talán egy szép napon, bírám elé vetnek.

                        A gondos földanya, majd megtisztítja testem.

 Vörös pipacsot vet, hűs síromra, hol elestem.

Földesi Mihály

Ézsaiás 47.

A sátán sokat ígér, keveset ad.

/És a végén mindent elvesz/

Az Eufrátesz partján, hol az élet terem

Abigél álmot sző, vágya csupa ármány

Szép arca eltorzul a lelke hűs sírverem

Lábát vakon húzza egy kísértő bálvány

Babilon gyermeke, függőkertek lánya!

Omlik az Istened, ki ígért egy világot.

Trónoddal porba dől, sötét terved vágya

S testeddel táplálod a pusztító lángot.

Baál szobra megremeg, alapja megroppan

Az áldozati olaj, mint omló vér úgy árad.

Aranykehely villan, márványlapra koppan

Astarte istennő, most síroddá lett várad.

Bartalis János

VALLOMÁS

A csillagok vonzottak, a nagy hegyek, a végtelen

Univerzum – és az ember, e bolyongó vándor,

e lelkes állat, ki áll földi húsból és

isteni lángból.

Ezek tápláltak, éltettek földi munkámban.

És vágyakoztam szörnyen a tenger után,

melyet sikerült végre elérnem.

Megfürödtem benne, áthajóztam rajta –

földrésztől földrészig mentem. Megcsillantak

az afrikai partok, és szemem előtt kékes

fényben felremegtek Kairó tornyai.

Álmodtam, éltem, sírtam… Az olasz ég

csillagjai égtek fejem felett. Ó, a tenger!

A tenger! – kiáltottam ujjongva.

Boldog voltam akkor?... Igen?... Nem?... Talán?...

Most kinézek az ablakon. Hóval borított hegyek,

kicsi föld: az én hazám. Úszó sziget a nagy tengerek

zajgása közepett. Itt van álom-kunyhóm.

Havasi csendben állnak a fák. Hol van a

Tirréni-tenger? Hol van Álom-Velence zajos

karneválja?... Apró hócsillagok szállongnak

körültem, befedik a földet, erdőt, mezőt. Fehér

lesz minden, fehér és végtelen. Fehér az egész

föld, fehér az egész világ – határtalan.

Pirosan csak a szív dobog a gerendákból összerótt

álom-kunyhóban, csak a véres húsdarab ver…

A szél süvít. Az erdőben letörik egy korhadt ág,

a fák között átvág egy szürke madár. Valahol

egy dal sír fel.

Kinézek az ablakon. Boldog vagyok?... Azt hiszem,

Igen?... Nem?... Talán?...

Ujjaimból liliomok

nőnek [427-428.]

Bartalis János

ÉNEK A TEST ÉPÜLETÉRŐL

Hiába jössz te, – akit nem hívlak,

nem győzöl le engem.

A test épülete jól van megalkotva.

Az oszlopok nem dőlnek le,

hiába rázza Sámson.

Most nyolcvan felé megyek,

de azután hetven leszek,

majd hatvan

(és ez nem sajtóhiba),

visszafelé fiatalodom.

Sejtjeim újra épülnek naponta.

Nem bánt a hipertónia.

Izmaim kemények, szívrostjaim

ruganyosak, mint a gumilabda.

A hegyre fel váltás nélkül fut a kis motor.

A tüdő két lebenye, mint két lila

fújtató a falusi kovács műhelyében

– szabályosan leng.

Helyén a kalapács s a szeg.

És minden vad tűzben ég.

A máj, a gyomor és a két vese,

hiába fordul az idő kereke,

a malom mind jobban őröl.

Az erekben zúgva folyik a vér.

Álmomban néha hallom a csobogást.

Mintha tavaszi vadvizek zubognának.

Ujjaimból liliomok nőnek [425-426.]