|
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36163
|
Bartis Ferenc
UTAZÓ FÁJDALOM
Ami hátra van, – az már kevés
Kevesli fogyó életem a holnapi időt
Időelőtt kezdett sztrájkolni a szívem
Szíven-lőhető madár minden pillanatom
Pillantásnyira a Duna (…) vonatom ablakából
Ablakba könyökölt az utazó fájdalom
Fájnak a szegek (…)
Szeget-szeggel-módra civódik vélem a vetkőző nyár
Nyaral a mező az elvarázsolt tájban
Tájegységekre oszlik az országos bánat
Bánatában füttyenteni is elfelejt a vonat
Vonatom legközelebbi megállóhelye: Idegenváros, Magánypályaudvar
„Udvarom, udvarom…” – énekli két katonalegény a szomszéd fülkében…
Fülkerendszer-törvények szerint működnek az amőba-városok
Városlakó szívem falusi temetőt keres elzálogosított bölcsőjének
Bölcsőm parancsára cipelem szívemet a szorongó időben
Kőlavina zuhog az égből, Budapest-Ajka, 1992 [94.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36162
|
Bartis Ferenc
HÁRMASBAN A TAVASSZAL
A rűgy,
ez a tavaszi űgy
olyan halkan
pattan,
hogy hiába teszed
a füledet
az ágra –
a halhatatlanság muzsikája
hallhatatlan,
Életre hívó halotti
beszéd [34-35.]
|
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36161
|
Bartis Ferenc
FEKSZEM HANYATT
Fekszem hanyatt a fűben. Nálunk
még zöld a föld és kék a lég.
Im, a glóbusz a vánkosom,
s takaróm csillagszőttes ég…
(Csak öledben lehetek ilyen gazdag.)
Életre hívó halotti beszéd [37.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36160
|
Bartis Ferenc
HAVASOK DÍCSÉRETE
A havas lélegző szabadság.
Asszonyom, a lélegzetem vagy!
Íme, újralátod,
ez a te világod,
nincs fala, fedele,
ajtaja, rekesze,
álmodhatsz, fütyülhetsz,
álmokat is ölhetsz
s hamarább eléred
a végtelenséget,
mint ezer rakéta
s szemeddel marékra
fogod a láthatárt,
mely téged kitalált,
s a gondnyi mindenség
(ha úgy van szerencséd)
melléd ül a tűzhöz,
míg a halál szűköl
s elbeszélgetsz véle
senkitől sem félve;
magadhoz öleled
hajnalban az eget
s megtelik a markod
csillagporral, markold
össze s aztán szórd a
zengő havasokra
s akkor majd megérted:
létezni – ha hagyják…
s az élet – szabadság…
Életre hívó halotti beszéd [44.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36159
|
Bartis Ferenc
ÁDÁM NYOMÁBAN
Szeretlek –
Így mondta az első férfiú is az első lánynak,
s az állat
emberré szelídült
a szóban.
Szeretlek a legelső vad férfiú szándékával
kiagyalt,
finomkodó
szavak nélkül.
Kőmarta,
kezem
sújtó lendülése
szőke hajad felett
simogató mozdulattá szépül.
Kőlavina zuhog az égből,
Gyilkostó, 1981 [123-124.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36158
|
Bartis Ferenc
TÉL – TAVASZI FÉNYBEN
A hegyek megunták a jeges
szelet s a mezők is a havat;
kéken hullnak alá az egek
és tisztán.
A várost zöld határ öleli,
tőle frissek a beton falak.
A villanyhálózat már teli
madárral.
Énekel a telefon-oszlop
s a parkban táncol a gesztenye,
a folyó, mintha nem is volna
más dolga,
vetkőzik s partjával beszélget
rólatok, ti nyíló lányok,
kamaszos kedvű, kis legények,
a széllel.
Míg állok a téli fényben
biztatva a folyót s a földet,
hogy adja meg néktek, mit tőlem
elloptok…
Kőlavina
zuhog az
égből, Ba-
lánbánya,
1980 [120.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36157
|
Bartis Ferenc
KOLOZSVÁR ELŐTT
Nem kell kaput nyitanod nekem,
mert hozzád jövök, szerelmesem,
hazajövök, rohanva tőled,
ajándékba hozom a Földet
s Téged szétviszlek a világba
havasi viharokba zárva,
türelmes villámba kötözve,
rózsabimbóba gyömöszölve,
Dózsa-ökölkenyérbe gyúrva,
villanykörteüvegbe fújva,
kínszépítő gyógyírba keverve,
cipőm húsába-csontjába rejtve,
nemesfémek porába törve,
világmegváltó könyvbe kötve…
De addig… íme, az ajándék,
felnőttnek való gyermekjáték:
búzából, vasból, csókból, fényből
s le-nem-írt megtörtént mesékből
ötvözött versem – ez az ének,
mely börtönből jön s azért késett…
Kőlavina zuhog az égből [36.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36156
|
Bartis Ferenc
ÁLOM A VÁRÓTEREMBEN
Fáradt emberek alszanak a padlón,
nekik most a cement-ágy is meleg,
a sarokban meg fölszállnak vonaglón
az aprócska pipafüst-fellegek.
Lomhán kúszik az unalom tova,
mint sötét árny az őszi alkonyon:
a váróterem örök otthona. –
Az ásítókat nézem s hallgatom.
Bágyadt arcuk legényes mosolyom
beharmatozza, mint a pirkadat.
Elszenderülnek. És én róluk álmodom –
ébren – míg távol, valahol
felénk dübörög, kattog a vonat…
Kőlavina zuhog az égből,
Székelykocsárd, 1953 [16.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36155
|
Bartha Ildikó
A PILLANAT ALKÍMIÁJA
kibomlik a fény sugár-virága
benéz a titkok ablakába
szűz-arcra reggelt holdra bút
fest címerpajzsra háborút
színekké válik hangtalan
fogalma nincs hatalma van
sírhant felett násszá avat
mindent él semmit sem tagad
még szárba szökkent lét csupán
bimbózó vágy a múlt után
a harmatból szent cseppeket
magára hintő gyermeteg
formát keresgető talány
levélcsipkét verő leány
mozgása illat-árapály
mely balladákból szőtt homály
mélyébe vonzó hallgatag
magát nemesbítő anyag
vak lényegével egybekél
nemtelen szívverést vetél
míg százszor körbejár a nap
a mars körül vad táncra kap
vénuszt ölelvén meghasad
a föld-ágyék rejtette mag
az élet benne csak nedű
nevét keresnéd holt betű
pereg öledbe szárazon
vén ajkadról idő-szirom
hull végtelen hasít beléd
lábad nyomán át tüskeképp
2004 |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36154
|
Bartha Gusztáv
CÍM NÉLKÜL
Nézek, nézek
kék szemedbe,
mint a saját
életemre.
Itt a halál,
ott az élet;
emitt a kút
sekély mélynek,
amott az ég,
s csillaghullás –
fényben izzik
az elmúlás.
Ölel a test,
hisz a lélek,
sajgó valónk –
valló élet.
Üzensz értem,
téged hívlak –
kút mélyébe
hull a csillag;
hű(s) vizében
fürdik szebbé,
együtt leszünk
szerelemmé.
Viszontlátás [16.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36153
|
Bartha Gusztáv
ANYANYELV
Itt lót-fut, szalad
nyelvünk alatt,
csetlik-botlik ága-boga,
morzsolja a fogkorona.
Gügyög, gagyog: elevenek
a selypítő gyermetegek,
kacajoddal ugrabugrál,
s dadog, ha már sírni nem fáj.
Szerelmed lesz, szép szemedben
súgva-búgva önfeledten,
ajnározd őt: kényeztetve
hagyd hűségét gyermekedre.
Lósson-fusson, hadd szaladjon
nyelvünk alatt megmaradjon,
csetlő-botló ága-boga –
morzsold tovább, fogkorona!
Verecke [64-65.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36152
|
Bartha Gusztáv
KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR
Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek
dacos ormai már csak a végtelent óvták.
Lábaink mérik le a végtelen utat;
sem a hangsebesség, sem a fénysebesség, sem az idő
nem az az eszköz, amivel a végtelen legyőzhető.
Hát maradnak lépteink, és a dacos ormok
árnyékában pihegő tüdőre feszülő testek
leszünk, míg csontjaink kővé merevednek.
Lépünk, lépünk, lépünk, hogy újra lépjünk,
míg kopog a hajlotthátú cipő, meztelen
tarkónkon a jövő, hát kell, hogy odaérjünk.
Mert Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek
dacos ormai már csak a végtelent óvták.
Verecke [63.] |
Zsonát
2014.10.10
|
|
0 0
36151
|
Bartha Gusztáv
CSILLAGOT ÖLEL HOMLOKÁRA
– Babits Mihály –
Nyarunk lopva megszökött
a csontra aszott fák között,
remeg a szél, s az éj rideg
fintorát az alkony lesi meg.
Az üszkös farönk évgyűrűket
fojtogat; a bodzás bujasága
s csontok kinőtte új ruhák
koszorúi simulnak a tájra.
A tükrös égen gyertyafény
gyöngyét görönggyé érleli,
glóriája a felhők négyzetekre
omló testét míg elfödi.
Nehéz marokkal sóhajt a kéz,
csillagot ölel homlokára,
s a feszülő tüdő artériái
ránőnek a házak tűzfalára.
Verecke [64.] |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36150
|
Bartha Gusztáv
ELJÖN AZ ÉJ
– Borzsavidék, szerelem és felderengőn József Attila emléke –
Eljön az éj: értünk szeretni.
Az éhes kutyákkal összeveszve
A házakkal szemez az este,
A Borzsa hallgat: koravén,
Akár ajkad, ha szólni fél.
A csend gyűlölni megtanít;
Fájdalmad bennem felvonít!
Ami ma nincs, az holnap nap lesz:
Hadd örüljek az életednek!
***
Összebújnak a benei hegyek,
Arcomon könnyed lepereg;
Rá csillag hull, a fűre ruhád –
Szellőt szeret a fehér akácvirág.
Ne gondold, ha lázad is az ész,
Hogy a szemfehérbe minden belevész!
Ami ma nincs, az holnap nap lesz:
Hadd örüljek az életednek!
A gyalogút velünk hazaindul,
A töltés innen, a fény azon túl;
Remeg egy éji lepke szárnyán
Csókod, engem hagy itt ilyen árván.
Magányom magányod letagadja;
Hallod: a szárszói vonatfütty
Szívünket összeadja!
Ami ma nincs, az holnap nap lesz:
Hadd örüljek az életednek!
Verecke [62-63.] |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36149
|
Bartha Gusztáv
ESTI DAL
A gyöngy a csönd,
a hold a rét,
a fény a köd,
a föld az éj,
a víz a kő,
a híd a hit,
a tűz az arc,
a pajzs a szív,
míg görcs a harc,
s a hant az ég,
a csók a vér,
a pír a lét,
hisz vágy a kéj,
és szűz a test,
mert áld a szó
és szép az est.
Verecke [62.] |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36148
|
Bartha Gusztáv
SZÍNLELTÁR
Itt ezüst, fehér az asszony,
Malomkőnél is fehérebb –
Tisztább a vászon lehet,
Mit esztováta fölé hajolva
Szemsugárból sző a szeretet.
A sóhaj sárga; aranyat hord a szél,
– Virágzó somfák ágait cibálva –
A kertvégén át, egészen hazáig,
Hol a kicsiny udvar sárga agyagján
Egy szál szerelmes kalakác virágzik.
A zöld itt, a merengő alázat
A falevél; az ágy; az asztal;
Az áhítat a legszebb – a folyó völgye,
Hol a zöld indák kart karba öltve
A csendet foglalják örökzöldbe.
Sürög, forog a kék, kemence ég – az ég;
Az ügyesebbek, haris szentek:
Szentebb a kék szemek könnye lehet,
Miben hegy, nőszirom remeg,
Kékségbe fojtva a lila őrületet.
A piros, szerető – a szív, a temető,
A keblek; az ajkak; a versek;
Rímekkel hemzsegő sejtek;
Pirosabbak, mint a sebben a vércsepp,
Amit a naplemente értünk vétett.
A békesség itt öltözik feketébe,
Magánynál, éjnél feketébbe –
Az árnyak azok, amik sötétek,
Tónusuk a ráncoknál is mélyebb
Teret ad a jeltelen időnek.
Verecke [61.] |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36147
|
Bartha Gusztáv
ÁRVALÁNYHAJ
Bőröd a hajnalló bíbort levedli
suhogó szárnnyal szállsz
szívemre szeretni
Arcod árny-játéka csókod
eleven szerelmed
hold-gyűrűjét óvod
De hajszál simogat
árvalányhaj –
homlokod konok csillagával
Szemeidnek vagyok cellatársa
ujjaim között ég szép
szíved szivárványa
Évgyűrűk [26.] |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36146
|
Bartalis János
KÉSŐ ESTI DAL
Ma rád gondolok, s hallgatom az éjt:
Az alvóváros dobogó neszét –
Érzem az utcák lágy leheletét –
Titkokra vágyom, csendesem megállok,
Megtudni végre, mit súgnak az álmok.
Az utcák: fényes, lármás áradat –
Ruhák suhognak esti láz alatt,
Nézem a neont: mint szórja a fényt,
A fáradt öreget, ki csorbára lép,
S leválik árnyáról, ha odvához ért.
A víz felett, a hídon fény-fűzér
Riaszt elbomlott vágyakat, üzér
A mély, susogva kér. ne félj, ne félj!
Időmre várok, árnyamtól elválok,
Megfognám kezed, ne menj el! – hívnálak.
Rád gondolok és hallgatom az éjt,
Érzem a város lüktető szívét,
A régi utcák langy leheletét,
Most nem zavar füst és züllött szürkeség,
Már jól vagyok, ne félj, közel van az ég –
Tikkadtan várlak, karom kitárom,
A holdfényben égő vízpartot bejárom,
Mindenütt kereslek, vágyamban kiáltok,
Titkoddá válok, mert őrzöm a szemed –
Tündérszép álmomat elteszem neked. |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36145
|
Bartalis János
ÁLMOK
Azt álmodtam, hogy álmodom,
megálmodtam, mit álmodsz,
s úgy őrködtem az álmodon,
mint aki nem is álmos.
Álmod álmomra ráhajolt,
– forrásra így a pálma, –
álmomnak édes párja volt,
s te voltál álmom álma.
Mint szembenéző tükrökön,
mik egymásnak felelnek, –
álmodjuk bár külön-külön
ugyanazt a szerelmet:
két álmunk egybesimulás,
akár a megvalósulás. |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36144
|
Bartalis János
LETÉRDELEK
Szavatokra május fénye essék.
Csillogjon a sorokon napsugár.
Hirdessék a felhők s falevelek:
tavasz van, május, ifjúság!
Tűnt idővel ne törődjetek!
(Nekem nagy gondom volt nemrég.)
Hittel s harsányan kiáltsátok:
Élet!
És mondjátok:
áldjanak meg az egek és a csillagok
minden új ifjú szépséget.
És áldják meg szegény-magamnak is
az útját,
amerre e késő alkonyban megyek.
Én megcsókolok minden kis ösvényt
és napot,
mely mint hű kutya előmbe térdel,
én letérdelek minden rövid percért,
mit nekem szántak jókedvű angyalok.
Éveim futnak, de nem kétségeskedem,
mert kint tavasz van
és virágzik a szőlődomb.
A hegyek megtartó erejében hiszek...
S a kék májusi ég fátylat bont felettem.
A megmérő idő [410.] |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36143
|
Bartalis János
ISTEN ORGONÁJA
Hogy van Isten, Idő,
Erő és Hatalom.
Hogy szörnyű a Mélység
és iszonyú a Magasság,
ha ezt akarod érezni, Testvérem –
hogy volt Tűz, Víz,
világ őskora,
hegyek születése,
kövek vajúdása –
ha az Idő szárnyának csattogását
akarod hallani,
melynek minden lebbentése
egy-egy ezerév –
jer, Testvérem,
kövess engem,
menjünk a Szentgyörgy-hegyre
a bazaltzsákokhoz,
Isten orgonájához.
Városból indultam,
a kedves vendéglátó háztól.
Szőlők közt vitt utam.
Mentem kísérőmmel, a hű baráttal.
– Itt hajdan láva folyt – beszélte.
Most dúsan önti a föld,
sötéten a legkirályibb nedűt.
Lassan mentünk, halk szavakat mondva.
Távolból kéklett a Badacsony,
Csobánc, Tátika.
Egyszer csak ott álltam a kőcserepek között,
a nagy templomban,
majdnem a hegytetőn.
Az Isten szószékén álltam.
Előttem a mérhetetlen „orgona”.
Isten alkotása.
Évezredekből nőttek sípjai.
Alapzata a Föld.
Teste a szürke hegyorjás.
Billentyűin Idő, Hegy szólal meg.
Vihar orgonázik…
Én álltam a szószéken,
egy összeomlott kőzsák romjain.
Mily parány voltam
– szemben az örökléttel,
mily erőtlen.
A futó napok papja,
az elmúló idők pásztora,
a gyenge szavak mondója.
Vihar elkapta pehelyként hangom.
Szélvész szétszórta emberi akarásom.
Most egy szót mondtam-kiáltottam
az örök időkbe: Isten!
És ismételtem: Isten! Isten!
És megmozdult a föld,
a hegy megrázkódott.
Feltornyosultak a kövek.
Megroppantak a szörnyű bazaltzsákok.
A sípok kiütköztek és feltornyosultak,
megszólalt a mérhetetlen „orgona”,
„Isten orgonája”.
És zengett-zúgott fenségesen a dal,
az orgona dala.
Teremtés, Hegy, Kő
énekelte időtlen dallamát.
Az Idő zengte végtelen énekét.
Azután a tetőre értem
a csodás, nagy dallal szívemben.
Csak az égre néztem.
Lenézni nem mertem.
Föld, Világ, emberek
megszűnt előttem.
Csak a dal, az orgona
zengett-élt bennem.
Lelkem parázslott.
Az öröklét fényeskedett.
Isten templomában voltam.
Istennel beszéltem.
Isten kezében
[247-249.] |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36142
|
Bartalis János
MEGPRÓBÁLTATÁSBAN
És szól a Hang megpróbáló, nehéz időkben:
„Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?
nyomorgatás-e, szorongató keserűség-e, üldözés-e,
éhség-e, mezítelenség-e, veszedelem-e, fegyver-e?”
És felel a Hang világtávlatot áthatón:
„Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelem-
ségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem kö-
vetkezendők, sem magasság, sem mélység és semmi
egyéb teremtett állat el nem szakaszthat minket az
Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus
Krisztusban.”
Ámen.
Isten kezében [183.] |
Zsonát
2014.10.09
|
|
0 0
36141
|
Bartalis János
KOLOZSVÁRHOZ...
Kolozsvár, milyen vészes a
barátságunk, sorsunk.
A legnehezebb időben
fogadtál öledbe,
mikor feletted
sóhajt az erdő,
s jajgat a határ.
Nézem a Szamost,
(régi ismerős,
ott folyt el Kosály mellett.)
Bámulom a bekéklő hegyeket.
A házak diákkorom idézik,
az ifjú éveket.
Körüljárom a Templomot,
az egyetlent, legszebbet.
S rovom az utcákat vége-hosszat.
Nézem az alkonyt.
Nézem a reggelt.
S be nem telek Veled, drága város!
Itt áll a Szobor.
Ott csillog a szülőház.
Abban a házban
történelmet csináltak.
Vészes, zord idők
lobogtak.
Ez égő katlanban
Erdély s Magyarország
s izzott Fél-Európa.
De tűz elhamvasztott.
Városfalaid az idő
széthányta.
Bástyáid leomlottak.
Most nemes tudományok
s iskolák városa lettél.
Majd megpróbáltatásban
irodalmi fészek.
Sötét éjszakában
bús sorsod
egy nemzet egére világlott.
Innen repült a szó és villámlott
a hazán keresztül,
ahol csak éltek s laktak magyarok.
E nehéz időkben, Kolozsvár,
emberül megállottál!
Most új sorsok elé nézel.
Klio számodra
új történelmet írt.
Haraggal vérző testedbe hasított.
S én új sorsodnak osztályosa vagyok.
A legnehezebb időben fogadtál öledbe.
Én hozzád hű maradok
s veled leszek.
Mint anya gyermekét,
szerettél.
Mint gyermek az anyját,
szeretlek!
111 vers Ko-
lozsvárról
[38-39.] |
Zsonát
2014.10.08
|
|
0 0
36140
|
Bartalis János
ISTEN KEZÉBEN
Jött villámcsapás, jött fegyver.
Jött fergeteg.
Jött emberek hálátlansága.
Jött kegyetlenség, jött bűn.
Jött éhség és szomorúság.
Jött megalázás.
Jött üldözés és megpróbáltatás.
Jött bujdosás lélek-pusztában
és nem volt hová lehajtani fejet.
Jött kínszenvedés, Krisztus hét szenvedése.
Jött korbácsütés testen és lelken.
Jött börtön...
Nagy bajomban mindig csak azt mondtam:
„Isten kezében vagyunk
és ott vagyunk a legjobb helyen.”
Mikor fellegek feltornyosultak
és a hullámok összecsaptak fejünk felett.
Mikor a templomok leomlottak
és meghasadott a hegy.
Mikor sötétség borult a világra,
végtelen sötétség
és az égre nem jöttek fel a csillagok,
– mikor a Halál örvényénél álltunk...
Mikor az utolsó kiáltás is elhangzott
Krisztus ajakáról – függve a keresztfán,
utolsót lehelve lelke:
„Éli, Éli! Lama Sabaktani!”
Ó, népem, drága népem!
E szörnyű ítéletben,
ez elveszejtő nehéz időben
mindig hitted:
„Isten kezében vagyunk
és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.”
Mikor Ég-Föld megszakadt,
Folyók-Tengerek kiöntöttek,
végig nyaralván sós hullámaikkal
a veszett világon,
mikor megpecsételtetett minden
teremtett állatoknak sorsa –
Ó, Uram!
mi: árva néped,
árva magyar néped
„Tebenned bíztunk eleitől fogva.”
A csodaszarvas nyo-
mában [588-589.] |
Zsonát
2014.10.08
|
|
0 0
36139
|
Bartalis János
HONNAN JÖNNEK A SZAVAK?
Honnan jönnek a szavak,
hogy verssé sorakozzanak?
A lélek mélyéből jönnek a szavak
vagy a szívből,
vagy egy nagy zsákból talán,
ahová réges-régen,
valamikor –
elraktározta anyám.
A búzaföldekről jönnek a szavak,
az apácai szőke dombokról,
ahol anyám járt egyszer
egy harmatos reggel.
Ott gereblyézte össze a szavakat,
(a kalász-ízű szavakat),
hogy nekem örökségül adja,
mivel egyebet úgysem adhatott.
És én most szedegetem elő
a régi kincseket,
az ősi, szent örökséget,
jussot,
mit szegény anyám
nekem hagyott.
És jönnek a szavak,
néha könnyedén, máskor
véresen,
hogy verssé sorakozzanak.
Ujjaimból liliomok
nőnek [443-444.] |
Zsonát
2014.10.08
|
|
0 0
36138
|
Bartalis János
SZERETEM AZ EMBERT A HŐST!
Szeretem az ébredő mezőket,
a fűdárdaként feltörő vetést.
Szeretem a friss hajnali szelet.
Szeretem az omló göröngyöket,
az ekét, mely vágja-hasítja a földet,
az ásót, a kapát, a gereblyét,
a kaszát, a sarlót és a fejszét.
Szeretem a friss gondolatokat,
a hajnalszagú merész álmokat.
Szeretem a nagy akarásokat,
a mindig feljebb vivő szárnyakat.
Szeretem a merész nagy tetteket.
Szeretem az embert, a hőst,
ki vállalja tettét,
érte, ha kell
meghalni is kész.
Ujjaimból liliomok
nőnek [441.] |
Zsonát
2014.10.08
|
|
0 0
36137
|
Bartalis János
PEDIG HALÁL NINCS
A halálról és az elmúlásról beszélnek
az őszi falevelek.
Pedig halál nincs –
bohó falevelek.
Csak átváltozás van,
átmenet egyik létből a másikba.
Csak az hal meg, akire nem emlékeznek.
Csak az múlik el, akinek nincs folytatása.
„Én nem halok meg – mondja a fa –
mert gyökerem él a földben,
mely minden tavasszal újra kihajt.”
A föld nevelt engem,
ő tart meleg ölében.
És én bizton alszom karjai közt,
mert tudom –
a föld és fia örökéletű.
Ujjaimból liliomok
nőnek [437-438.] |
Zsonát
2014.10.08
|
|
0 0
36136
|
Bartalis János
ÉJFÉLKOR
Éjfélkor abbahagyom az írást.
Az állomásról egy vonat füttye
hallatszik.
Én lefekszem
és álmodom. Az égen csillagok
futkároznak szerte, a földön sok száz
történet esik: születés, halál,
míg a föld forog.
A szobában csend van.
Asztalomon az ébresztőóra virraszt.
méri az időt méla ketyegéssel: tik-tak.
Mellem csontkamrájában szívem dobog.
A vörös paplan alatt, a mély sötétben
szívem dobogását hallgatom, mely mint
kicsi mozdony, egyenletesen ver és fut
a végtelenség felé – – –
Ujjaimból liliomok nő-
nek [434-435.] |
Zsonát
2014.10.08
|
|
0 0
36135
|
Bartalis János
ÉS A VIZEK MENNEK
Júniusi éjszaka, féltizenegy.
A kertben robbannak a bazsarózsák,
mint apró gránátok. Én feküdni
készülök. Még kitekintek az ablakon.
Fekete viharos fellegek úsznak.
A hold kidugja fejét a felhőréseken
át és a vén földre lenéz.
Asztalomon ketyeg az óra, méri az
időt: mennyi van még hátra: napból –
életből? A párkák ollója csattog.
Valaki most megy el a ház előtt,
talán az esti műszakból érkezik.
A szomszéd udvaron elvonítja magát
egy kutya, az állomásról vonatfütty
hallatszik. Valahol dudál a gyár –
– – – – – – – – – és a vizek folynak,
folynak, mennek, mennek az éjben, mennek
zúgva, vissza nem térően, mennek –
a végtelenség felé.
Ujjaimból liliomok
nőnek [429.] |
Zsonát
2014.10.08
|
|
0 0
36134
|
Bartalis János
MIKOR AZ UTOLSÓ
Mikor az utolsó bíbor bor is
kicsordul szívemből,
beleömlök a nagy kádba,
ahol egy lesz minden.
Egy leszek minden szóval-verssel,
ami elhangzott eddig az Időben.
Egy szín leszek a közös-nagy kádban,
amely zubogott, patakzott, zúgott
évezredek óta –
és elfekszem némán népem szívében.
Ujjaimból liliomok nőnek [428.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|