Keresés

Bayer Béla

 

 

ALTATÓ

 

Rozsdás az alkony –

nyúlik az árnyék,

sombokor pisszen –

moccan az ág,

 

vadrózsa izzik

part hűvösében,

kontyukat bontják

lomhán a fák.

 

Kósza harangszót

ringat az este,

csillagot hintáz

a bársony ég,

 

halk hegedűszón

surran az álom –

bókol a Hold is,

ring a sötét.

 

 

Áttűnések,

1983 [64.]

Bayer Béla

 

 

BÓKOLÓ

 

Mint néma permet

szitál a szürkület.

A távozó színvilág

búcsút integet.

 

Hártyát húz a tóvíz,

csipkét vet a hab,

dajkál csillagvértű

szunnyadó halat.

 

Bugás nád tövére

loccsanás terül,

kobold pisszegésre

csönddé csendesül.

 

Bóbiskol a sás is,

kése csorba már,

Holdkaréjon hintáz

egy vízimadár.

 

 

Áttűnések,

1983 [61.]

Bayer Béla

 

 

ISTEN ÖLÉBEN

 

Hajunkba rozsdásul lassúdan

az alkony, fogytán a fény.

A lélek – Isten lehelete –

testté lényegül.

Állunk, a menny-pokol kapujában,

erőnket már-már felissza

a döntés kényszere.

Lőtt-torkú madárként vérzik a Nap,

Hold-kést igazít az égi köszörűs.

Állunk, a mindenség lelenceként,

míg kontyot bont az erdő,

s hajába csillag ül.

A tenger felől hegedűszót terel

felénk a szél.

Állunk, bizton a semmi szélén

Isten ölében.

 

 

Áttűnések,

1982 [87.]

Baumann József

 

 

TAVASZ

 

Lágyan simítja végig a napsugár az erdőt,

A kék égre felzavar néhány habos felhőt.

Szél kerget száraz levelet a hegyoldalon,

Néhány patakba hull, s tovább oson.

 

Mogyorófa vesszőn sok-sok barka nyílik,

Sárga ruhácskájuk csak őrájuk illik.

Hóvirágtól fehér a patak menti avar,

A gyors folyású víz vastag ágat zavar.

 

Lepkék libegnek sárga nászruhában,

Nem fárad testük a hosszú vándorlásban.

Hunyorba a poszméh fejét beledugja,

Sárga is lett tőle szőrös feje búbja.

 

Kék égen az ölyvek násztáncukat járják,

A szaladó egeret onnan is meglátják.

Odút váj a harkály hatalmas csapással,

Párját csalja a kerek alkotással.

 

Melegszik az erdő, ébred a természet,

Felidéz bennem sok-sok szép emléket.

Erdőnek, rétnek pompás illatát,

Élvezni szeretem minden pillanatát.

Baumann József

 

 

ESŐ

 

Langyos esőcseppek dobolnak a hegyoldalon,

Ázott rigópár gubbaszt a faágakon,

Párás a levegő, alig látni fákat,

Súlyos teher nyúzza a gyenge ágat.

Csöpög szaporán az égi verejték,

A vékony erek a patakot elérték.

Ott szaladnak tova a szűk mederben,

Követ-földet sodornak erősen.

Lefutva az aljba elcsitul a sodrás,

Kiterül a víztükör, látványa is pompás.

Felhők közül kíváncsi napsugár kandikál,

A látványtól a felhő morcosan tovaszáll.

Batthyány Orbán

 

 

A HÁBORÚSÁGNAK SZENVEDÉSÉRŐL VALÓ ÉNEK

 

Bátran érted, uram isten, kárt vallnék,

Te hütödért ennél inkább nyomorgnék,

Csak teneked kedvedben én lehetnék.

 

Az szent Jóbot keservesen megveréd,

Tőrrel, döggel örökségét elvevéd,

És ő magát fekélyekkel sebhetéd.

 

Támasztál te ellenséget ő rája,

Tüzet vetél ő neki házára,

Az sátánt is bocsátád romlására.

 

Határt adál magad veszedelmében,

Kísértéd, mint állna keserűségben,

De úrrá lőn szent Jób tökélletiben.

 

Ím a szent Jób ennyi veszedelemben,

Nem szúgódék isten ellen szívében,

Elszenvedé kárait ő lelkében.

 

Azt úgy mondja nagy szóval és kiáltja,

Testtel, bűnnel anyám szült ez világra,

Ki kell múlnom hamar nap  másvilágra.

 

Nem tűrheté, az isten könyörülé,

Sok jószággal – írván vadnak – szereté,

Marhájáért néki két annyit ada.

 

Irgalmas vagy te azért, uram isten,

Csak tehozzád folyamjunk tiszta szívben,

És mi bízzunk tebenned igaz hütben.

 

Uram, légy te kegyes veszedelmemben,

Nám jól tudod mint valánk mi földünkben,

Atyáinktól maradott örökségben.

 

Ránk szállott ez világon az búdosás,

Egyik helyről más helyre nagy futosás,

Barátinktól éktelen hurrogatás.

 

Bátran mondják az isten hogy ostoroz,

Jószáginkat töröknek elosztotta,

Mi magunkot tétova búdostata.

 

Azt jól tudjuk, örök isten, mi bűnünk,

Mindeneket kell tűrnünk, mert érdemjük,

Azért mi es békével elszenvedjük.

 

Ne nézzed te bűnünk számtalan voltát,

Érdemönknek előtted semmi voltát,

Csak tekintsed az Krisztust, mert fogadtad.

 

Mondjunk neked dicséretet szent Jóbbal,

Te vagy isten szent fiaddal Jézussal,

Szent lélekkel, hárman egy hatalomval.

 

Ezt szerzették az Gyulafejérvárban,

Battyány Urbán feküvén kór ágyában,

Mikor írnak ezerötszáz negyvenhétben.

 

 

Balassi Bálint és a 16. század köl-

tői. 1. [köt.], 1547 [527-528.]

Batta György

 

 

EGY MONDAT A SZERETETRŐL

 

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában,

Nemcsak jó anyák mosolyában

Megannyi mozdulatában,

Lelkük minden zugában

Ott szeretet van

Nemcsak bölcs vének tanácsában

Az évek ne a keserűséget teremjék benned – a mérget –

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban

Másokért dobban a költő-szív szakadatlan

Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak

S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban

Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

S fönnmarad holtodiglan

Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából

Marad csak roskadt sátor az idő viharától

S már nem az ujjak – dermedt pillantások

Simulnak enyésző testmezőkre

Mik eltűnnek örökre

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Nemcsak az estben aláhulló pehelyben

E máris tökéletesben, mert arányaiban

Jövendő világok váza – és remekben,

Mert simulásában, arcodra hullásában,

Ahogyan gyöngéden megérint az éjben –

Abban szeretet van

S hol szeretet van, puska nem dörren,

Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem váratlan,

Edényeit a vér nem hagyja el a testben,

Kering erekben, nem buzog sebekben,

Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Szamócafej a vércsepp – igézve nézed

Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,

Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat

Hol szeretet van,

Nem baj, hogy más vagy

Más a honod, a templomod, s nyelvedben,

Lélek-emelte versedben másként

Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok

Hogy mongolos az arcod – szabad

Hogy a szavak hozzád vonuljanak

Mint hegyből a nyáj

És senkinek se fáj, hogy bennük még

Véreid rakta, Szent István-látta

Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,

Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak –

Ott nem félsz

Élsz csillagfénnyel a szemedben

Nem gyűlöletben, hisz tudják:

Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,

Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek

S lám, arcodon is közös a bélyeg

A halál-sütötte enyészet

Nézheted, mint állat bőrén a jelet

Hol szeretet van,

Elpusztíthatatlan

Úri áradatból, az időfolyamból

Arany szemcséit kimoshatod,

S a világot belőlük összerakod,

Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok

Ember s táj előragyog

Megláthatod minden keservek könnyét

Fájdalmak fekete gyöngyét mert

Minden mi kín, a lélek-fény útjain

Hozzád is átszáll

Veled is munkál – fáj

Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok

Szemükből a kiáltás roncsoló sugárzás

Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben

Zengő kövekből hallik

Vizeken halál iramlik

Rémülten hordod kozmikus sorsod

Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam

Sodorja hullt falevélen –

Nincs menekvés földön-égen?

Kérded esetten, félelem-sebzetten,

Idő-szegekkel verten a létkereszten

Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen

S ekkor fénylik fel Isten

Lelkedben, minden sejtedben

Általa emberré épülsz,

Már csak a jóra készülsz,

Röpít a kegyelem

Gyorsan, aranyló hit-burokban,

Virágzó, békét sugárzó,

S mint betlehemi fényözön

Elönti bensődet az öröm

Hogy benned szeretet van – kiapadhatatlan

Látod, hogy növi be a világot

Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya

Halál nem rettent, serkent: a jóra

Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,

Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed

Akár egy cinege madárkát, a Földet

Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,

Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,

Simítod, ne remegjen,

Gyógyuljon, ne ernyedjen

Úri fán fényesedjen

Csak arról énekeljen:

Ahol szeretet van

Remény és jövő van.

Batta György

 

 

ÁRVACSALÁN

 

Köves udvar.

A mester előbb egy szekérkereket,

majd egy hordót pántol.

A kis ablakban

pirosakat lobban a muskátli,

fénye úgy zuhog ránk,

akár a napszél.

Az abroncs nem képez szabályos kört,

olyan, mint a palóc „a”,

melyet majdnem „o”-vá kalapáltak

a századok.

Ezeket a szemkarika-görbe „o”-kat hordom,

születésem óta magammal;

nézem, hogy szállnak fel

az ajkakról

– sombokorról a lepkék –,

hogy hullnak szelíden kimondva a hóra:

holdkomp-puhán,

hogy ragyog fel az anyanyelv

gyermekeink foga fehérén.

Őrizd meg idő,

ezeket az abroncs „o”-kat is,

mint itt ezt az út széli,

piros árvacsalánt.

 

 

A mi nyelvünk,

1994 [50-51.]

Batta György

 

 

SZERELEM

 

Elkések néha. Szemeid vádlón az órát nézik.

– A csigabiga mindig késik! –

Mert nagyon szeretlek, telefirkálom neveddel

könyved, a könyvemet, asztalt, papirost, falat.

– Vizek kék lapjára írják unos-untalan

szerelmük nevét ők is – a halak!

Öngyilkosként pottyan földre a megcsalt alma a fáról:

ha nem szeretsz, egy kötélen a csillagokba röppenek a világból!

Lehet, hogy túl heves vagyok. Szétvetnek belső parazsak:

– de majd kigyúlnak tőle ők is, a szentjánosbogarak!

Vigyázz!

A nyári forró lihegésbe, mire őszi szelek jártak,

belekopaszodott feje a mákvirágnak!

Mégis, mit tehetek? Akárhová nézek, látom:

összesimulnak gyufaskatulyámba a pálcikák, barátom,

alig győzik kivárni, míg a fedelet ismét rájuk zárom.

Cipőm a fűzővel,

ingem a gombokkal,

kabátom a vállammal van gyönyörű, nehéz szerelemben.

Így válik világom is szebbé napról napra:

felfedeztem, hogy összekacsingat a tej és a kanna,

s egyszerre testvérekké lettetek, tárgyak, állatok, emberek:

ti is szerettek, én is szeretek!

 

 

Tűzpalota [76.]

Batta György

 

 

ESTE

 

A szemetet összeseprik,

a csillagokat az égre kiseprik,

finom szálai szempilládnak

pici seprőként nekiállnak,

házat is, fényt is elsepernek,

az egész világot kirekesztik.

 

Gondolj ilyenkor rám egy percig.

 

 

Tűzpalota [34.]

Batsányi János

 

 

A HAZAI NYELV ÉS TUDOMÁNYOSSÁG

 

                 Nec virtute fuit, clarisve potentius armis,

                 Quam lingua, Latium...

                 Laurea facundis cesserunt arma togatis.

 

Tekints, ó Nemzetem! neved új díszére,

Tekints hív munkásid serény erkölcsére;

Figyelmezz költőid szíves énekére, –

S nézz derülő napod hajnali fényére.

 

Bízván nagy Istened régi jóságában,

S nem csüggedvén a sors kemény ostromában,

Lásd, mely helyet foglalsz a népek sorában,

S mit várhatsz az idők további folytában!

 

Kijövén elődink hét fejedelmével,

Megráztad Európát karod erejével,

S harcolván, küszködvén Ozmán vad népével,

Megváltottad újra bajnokid vérével.

 

De lehet máskép is tetszenünk az égnek;

S ha pályája szép hírt hoz a vitézségnek,

Van még több útja is az emberiségnek,

Melyen templomához jut a dicsőségnek.

 

Bételt rég a világ tetteid hírével;

Tudja, mit végezhetsz fegyvered élével.

Mutasd ma, hadd lássa, mit tehetsz elmével –

Győzz meg minden népet nyelved szépségével!

 

R ó m a – végét látta nagy birodalmának;

Árnyéka sincs többé szörnyű hatalmának:

Hódol a föld ma is Tullius szavának,

S Máró, Flakkus, Názó mennyei lantjának!

 

 

A mi nyelvünk, 1820 [49-50.]

Batsányi János

 

 

EGY NEVENDÉK BÜKKFÁHOZ

 

Élj, nődögélj, és nyúlj fel az ég felé,

S terjesszed ernyős ágaidat, te szép,

    Te társaid diszére termett

        Kellemetes fiatal fa, mellyet

 

E zöld berek főbb szálai közt maga

Választa Fánnim, hogy lekötött hitünk

    Tanúja lennél: szíveinknek

        Titka reád vagyon íme bízva!

 

Tartsd fenn sokáig párasodott nevünk

Első betűit, mellyeket a kegyes

    Hűsége bővebb zálogául

        Metsze hajadra saját kezével.

 

Hallottad édes-hangozatú szavát,

Megbájoló szép új fogadásait,

    S szent esküvését; láttad a hív

        S állhatatos szeretők jutalmát.

 

Élj, s nődögélj, ó drága szelíd fa! légy

Boldog szerelmünk néma tanúja; s hagyd

    Új életem víg kezdetének

        E jeleit nevekedni véled!

 

 

Virágom, virágom, 1791 [40.]

Batsányi János

 

 

SERKENTŐ ÉNEK

 

Donec virenti cantities abest

Morosa.

                            HORATIUS

 

Szedjük életünk virágit,

      Most, mikor még illatoznak,

S a tavasz vidám szellői

      Lengedezve játszadoznak.

 

Kert az élet: de rózsáit

      Óva kell s vigyázva szednünk,

S a tövistől, hogy kezünket

      Meg ne szúrja, – őrizkednünk!

 

Szedjük, óva s őrizkedve,

      Szedjük hát, míg illatoznak;

Míg a víg tavasz szellői

      Fürteinkben játszadoznak!

 

Így lehet még, szív-epesztő

      Bánatainkban csendesednünk,

S balszerencsénk ellenére

      Jobb reményre élemednünk.

 

Így lehet, bajunk felejtve,

      Még örömben részesednünk,

S kertünk édes illatjától

      Néha szinte részegednünk.

 

Szedjük életünk virágit,

      Szedjük hát, míg illatoznak;

Míg a víg tavasz szellői

      Fürteinkben játszadoznak!

 

 

Összes költeményei,

(1790 körül) [57-58.]

Batsányi János

 

 

FÁNNIHOZ

 

(Jacobi után)

 

Ha mikor napjaim homályba borulnak,

Ha víg kedvem változik,

Minden vígasztalás távozik,

S komor gondolatim háborogva dúlnak:

Ó Fánni! szép szemed egy tekintetére

Új nap jő legottan elmémnek egére.

Elűzvén a búnak setét fellegét,

Meghozza vígságim nyájas seregét;

S egy mosolyodásod esdeklésemre,

Isteni csendességet önt lelkemre.

 

Mint mikor Boreas hatalmas társai

A tengert megháborítják,

Fenekéből felfordítják,

S egeket csapdosnak dagályos habjai:

 

Venus Gráciákkal a parton múlatván.

S magát történetből nékik megmutatván.

Éol nemzetsége hirtelen eltünik;

Egy mosolygására szél, tenger megszünik.

 

 

Összes költeményei, 1786 [26.]

Batsányi János

 

 

KLÓRISHOZ

 

Ha még soká szeretlek-e,

Könnyes szemekkel kérdezed,

      Természet édes gyermeke!

Bús szívemet mint vérezed...

S hát vélheted, dicső alak!

      Hogy téged én elhagyjalak?

         Tetőled függ az életem,

         Ah, csak tebenned lelhetem

            Fel mindenem.

De – „Meddig?” Azt nem mondhatom.

– Lelkem! – mivel nem tudhatom,

            Mikor talál

            Rám a halál.

 

 

Szép szerelmes sza-

vak, 1786 [28-29.]

Batizi András

 

 

A HÁZASSÁGRÓL VALÓ ÉNEK

 

Jámbor házasok meghallgassatok,

Ti rendeteket megtanuljátok,

És az okait meggondoljátok,

Hogy tisztetekben ti eljárjatok.

 

Semmi nem egyéb az szent házasság,

Hanem tisztaság és nagy jámborság,

Istentől szerzett igaz társaság,

És törvény szerint való nyájasság.

 

Mikor Ádámot isten teremté,

Az ő képére megékesíté,

Paradicsomba őtet bévivé,

Gyönyörűségbe őt helyhezteté.

 

Minden állatnak már társa vala,

Csakhogy még Ádám fél nélkül vala,

Hozzá hasonló társa nem vala,

Akkor az isten ezt mondja vala:

 

„Nem jó embernek egyedül lenni,

De szükség neki felének lenni,

Hozzá hasonló társának lenni,

Azért teremtsünk segítőt neki.”

 

Isten Ádámra álmot bocsáta,

Paradicsomban őt elalutá,

És oldalába kezét bocsátá,

Csontját kivevé, Évát alkotá.

 

Évát Ádámhoz az isten vivé,

És feleségül néki jelenté.

Ádám hogy látá, ottan esmeré,

Rajta szívében igen örűle.

 

Legottan mondá: ez csont én csontom,

E test én testem, azért megtartom,

És férfiúból vétettnek mondom,

Azért hozzája én ragaszkodom.

 

Ezért szülejét ember elhagyja,

És atyját, anyját mind hátra hagyja,

És ragaszkodik feleségéhez,

És ketten lesznek egy testté-vérré.

 

Azért nem egyéb az szent házasság,

Hanem tisztaság és nagy jámborság,

Istentől szerzett igaz társaság,

És törvény szerint való nyájasság.

 

Az házasságot az isten szerzé,

Paradicsomban szépen végezé,

Áldomásával megkörnyékezé,

Három okáért ezt bizony szerzé.

 

Első okáért szaporodásért,

Angyali karnak betöltéséért,

Az szentegyháznak épüléséért,

És magzatoknak fenntartásáért.

 

Ezért az isten őket megáldá,

Őket kedvelé és e szót mondá:

„Szaporodjatok, nevelkedjetek,

E széles földet mind bétöltsétek.”

 

Másod okáért szerzé ez végre,

Az férfiúnak segedelmére,

És bánatjának könnyebbségére,

Minden dolgának segítségére.

 

Hogy ez férfiú előtte lenne,

Ő felesége mellette lenne,

És bánatjában könnyebbség lenne,

Minden dolgában segítség lenne.

 

Harmadszor szerzé ennek okáért,

Gyarló embernek orvosságáért,

Fertelmességnek gyűlölségeért,

Paráznaságnak távozásáért.

 

Azért embernek illik ezt tudni,

És félelemvel elszaporodni,

És segítséget istentől várni,

Paráznaságot eltávoztatni.

 

Immár halljátok és megértsétek,

Ti tiszteket ne felejtsétek,

Szükség, hogy egymást ti szeressétek,

És isten szerint együtt éljetek.

 

A férfiúnak ez az ő tiszti,

Ő feleségét igen szeresse,

Igaz munkával őtet éltesse,

Mint önnön magát úgyan szeresse.

 

Ő feleségét jóra oktassa,

Meg ne rongálja, de megdorgálja,

Meg ne utálja, inkább táplálja,

És háza népét jóra tanítsa.

 

Asszonyembernek ez az ő tiszti,

Hogy az ő férjét igen szeresse;

Urának mondja, őtet böcsülje,

Néki engedjen, őtet tisztelje.

 

Az ő urának házát őrizze,

És morhájának gondját viselje,

Az szövést, fonást el ne felejtse,

És háza népét ő jóra intse.

 

Ő magzatinak gondját viselje,

Nagy szeretettel őket nevelje,

Az nagy istennek ő félelmére,

Őket tanítsa és jóra intse.

 

Az házasokat isten megáldja,

Eledeleket megszaporítja,

És életjeket meghosszabbítja,

Szent országában megkoronázza.

 

Az házasokat Jézus szereté,

És a menyegzőt megékesíté,

Jelenvoltával megerősíté,

És csudájával őket segíté.

 

A vizet borrá mert változtatá,

És a menyegzőt megvígasztalá,

Az házasoknak azt bizonyítá,

Hogy őket bizony megvigasztalná.

 

Most is minékünk csak ő segítőnk,

Az házasságban édes éltetőnk,

Ördög mérgétől ő védelmezőnk,

Ördöngősségtől csak ő megmentőnk.

 

Boldogok azok, kik istent félik,

Ez igaz hittel őtet veszik,

Parancsolatját nékie teszik,

Kezek munkáját igazán eszik.

 

Jól lészen dolgod, te istenfélő!

Kézi munkával igazán élő,

Te feleséged hozzád illendő,

Házadban lészen mint termő szőlő.

 

Az te fiaid felnevekednek,

Asztalod környül letelepednek

Mint szép gyermekded olajfa vesszők,

Az igaz hitben felnevekednek.

 

Ekképpen embert megáld az isten,

Ki féli őtet minden időben,

Mint az szent Dávid az zsoltár könyvben

Szépen megírta ő énekében.

 

Megáldjon téged az kegyes isten,

És öregbítsen az igaz hitben,

Hogy fiaidnak lássad fiait,

Keresztyéneknek nagy békességét.

 

Ezeket szerzé szépen versekben

Batizi András egy jó kedvében,

Születet után ennyi időben,

Ezerötszázban és negyvenhatban.

 

 

Magyar versek köny-

ve, 1546 [45-47.]

Batizi András

 

 

PINKESD INNEPIRE

 

Jövel szent lélek úristen, lelkünk vigassága,

Szívünknek bátorsága,

Adjad minden híveidnek te szent ajándékodat,

Jövel vigasztaló szent lélek isten.

 

Jövel megnyomorultaknak nemes vigasztalója,

Árváknak édesatyja,

Tölts be siralmas szívünket az lelki nagy örömvel,

Jövel mi lelkünknek édes vendége.

 

Távoztasd el mi szívünknek hitetlen setétségét,

Világosíts meg minket,

Hogy az istennek igéjét hallhassuk és érthessük,

Jövel és taníts meg az igaz hütre.

 

Jövel, gerjezd fel szívünkben szent szerelmednek tüzét,

Ronts el az gyűlőséget,

Hogy mi egyesek lehessünk isteni szerelmedben,

Jövel mi lelkünknek nagy vigassága.

 

Te vagy bizony örök isten, ki atyától és fiútól

Mindörökké származol,

Te vagy mi urunk Krisztusnak áldott szent ígérete,

Te vagy mi lelkünknek megszentelője.

 

Te vagy ki az prófétáknak általa régen szólál,

Krisztust nekünk ígéréd,

Te a szent apostoloknak szíveket bátorítád,

Te vagy erőssége minden szenteknek.

 

Te vagy az nagy úristennek mennyei ajándéka,

Igazságnak mestere,

Taníts minket az Krisztusnak igaz esméretére,

Te vagy mi lelkünknek bölcs tanitója.

 

Világosíts meg elménket, hogy hihessük az Krisztust

Egy idvösségnek lenni,

És az áldott atyaistent kegyes atyánknak lenni,

Téged esmérhessünk vigasztalónknak.

 

Adjad szent ajándékodat, bátoríts meg lelkünket,

Hogy vallhassuk az Krisztust,

Adjad, hogy mi meggyőzhessük ördögnek csalárdságát,

Te vagy mi bíztatónk, minden ótalmunk.

 

Bíztasd félelmes szívünket, hogy kétségbe ne essünk

Halálunknak idején,

De nagy bátorsággal vígan ez világból kimúljunk,

Jövel vigasztaló szent lélek isten!

 

 

 

Balassi Bálint és a 16. század

költői. 1., (1541 körül) [432-433.]

Báthori István

 

 

[BOLDOG AZ KI AKARSZ LENNI ÉLETEDBEN]

 

Boldog az ki akarsz lenni életedben,

Bízzék lelked egyedül csak az istenben,

Szent parancsolatját foglaljad szívedben,

Minden dolgaid közt azt forgasd elmédben.

 

Az hatalmas isten, ki mindent teremtett,

Csak ő az ki adhat egyedül életet,

Az kinek mit adott, tűle visszavehet,

Az kivel akarja ő mindjárt jól tehet.

 

Teremptett állatok semmit nem adhatnak,

Mert állhatatlanok, hamar megváltoznak,

Állapatjokban végig nem maradhatnak,

Elrendelt határok után mind elmúlnak.

 

Hertelen elmúló, hízelkedő világ,

Csak árnyékot mutatsz, mint az felvett zöld ág,

Kívántatod magad tavasszal, mint virág,

Maga minden dolgod neked csak álnokság.

 

Ó én szegény lelkem, utáld hát ezeket,

El ne tébolyítsa ez világ eszedet,

Mert ez sokat ígér, hiteget tégedet,

De nem adhat semmit, sőt gonoszra vezet.

 

Régi és új példák megtanítnak erre,

Hogy ez világ viszen csak szántalan bűnre,

Minden jóktul megfoszt, tanít kevélységre,

Annakután viszen nagy veszedelemre.

 

Írtam ez verseket keseredett szívvel,

Istenhez kiáltván buzgó könyörgéssel,

Rakva lévén lelkem az jó reménséggel,

Éjjel-nappal víván lelki ellenséggel.

 

 

Balassi Bálint és a 16. század köl-

tői. 2., (1590 körül) [838-839.]

Báthori Csaba

 

 

ILLESZKEDÉS

 

Elfogyni, de nyomot hagyni:

ezt a vízcsepptől tanultuk. Halkan

lenni és énekelni: ezt a szúnyogtól

tanultuk. Párosan égni,

nem magunkban: ezt a kanóctól

és a lángtól tanultuk. A türelmet

a kövektől örököltük. A fegyelmet

és önuralmat a felhőktől

lestük el, akik lázadás nélkül

illeszkednek a szelekbe. A leleményt

és ravasz céltudatot a kúszónövényektől

örököltük. Rugalmasságra oktattak a tengerek

s a folyók. A hús káprázatait

arábiai éjszakákban szereztük. Idegen

tollainkra idegen tollakat halmoztunk,

s egyszercsak azt mondtuk: enyém.

Kiléptünk a tükörből, s azt mondtuk:

én vagyok a valóság, ő a látszat. Az

árulás is az igazság szókészletével él

és a teremtés mimikáját utánozza. De

a lélek tükre

nem a szem, hanem a tettek.

 

 

(Tekintet, 2002/2-3.)

Báthori Csaba

 

 

KETTŐS

 

Nem is velem –

csak szívemen

időz a két rokon elem:

a félelem, a szerelem.

 

Együtt fakad,

párban szakad

az öröklét, a pillanat –

teremt a pillangó s tagad.

 

Egy perc, s a por

megsejti, hol

vajúdik szirmot a bokor

méhében a zárt rózsasor.

 

Bár én vagyok

a test, a tok –

hogy őrizzem a két okot,

mely lombik szívemen ragyog?

 

Sejtem: hibás

a hallgatás,

e végtől végig rianás –

szívem nem méri senki más.

 

Mit ér, ha két

hang hív, s felét

a némaságom zúzza szét,

felét a meddő messzeség?

 

Vagy így halad

a lét alatt

minden megkettőzött alak –

s minden igazság másolat?

 

Mit őrzök én

hideg, tömény

félelem pincerejtekén?

Szerelem lehet-e remény?

 

Aki zuhan,

az hontalan

lehet-e? Föld titkaiban

nyugszunk meg mindannyian.

Bata János

 

 

KIBŐVÍTETT SZONETT

 

Mártának szeretettel, karácsonyra

 

Vártam rád a nyári délutánok kaszálóin,

amikor a dél melege langyosba fordult át,

az egész fűtenger zizegés volt, melynek

elringató egyhangúságát egy-egy pacsirta

életdicsérő dala tett az én földemmé,

megszentelve az aznap verítékét.

Vártam rád ködös, szürke estéken,

magamon szorosabbra húzva kabátom,

mert a szitáló-hideg eső lelkemet akarta

elmosni, szegény fák, nekik már nem

volt mivel védekezniök, csupasz

ágaikon csillagok vacogtak.

 

Vártam rád éjjelenként íróasztalom fölé görnyedve,

szobám biztonságos-meleg félhomályában,

míg apám kinn a Jegessel birkózott,

hogy fia átvészelje a csontösszekoccantót.

 

Vártam rád a Nappal együtt kelve,

simogató sugaraiban megfáradt szemem pihentetve,

világnak, rügyeknek kinyílásában,

vizeknek áradásában.

 

 

Teleírt világ [11.]

Barusz József István

 

 

TÉLI ESTÉK

 

Vacog az eresz,

didereg a kukoricaszár,

zizeg a fosztás csomója

a komótos cserép alatt.

A tél hidege szunnyadásra vár,

megdermedt házak köré leng

a zúzmarás köd,

mint mohának csápjai,

tapad a kerítésre

és szeretkezik a dér.

 

A madarak fázós hangja

egy utolsót csicsereg,

talán elköszön,

meglehet – ennivalót keres,

vagy éppen csak

utálja a telet.

A kémény torka

forró szikrákat okád.

S a házak jégvirágos

oldalai mögül

kikukucskál a gyertya.

 

Kint alszik a táj,

bent mormol a valóság,

melege.

A kályha ontja szeretetét,

körülötte túlbeszélik az estét.

A hópihék szorgos csillogása

öltözteti a fákat,

mint valami csillagszóró,

úgy bűvöli a tájat.

Fehér köntösben jár az út,

és ivott a tájból a háztető.

 

Az eresz alatt és az akolban

alszik már

a háztáji világ.

Nem szól a tájhoz

az éjszaka csendje sem,

a csillagok ragyognak

önfeledten.

Csak az útmenti lámpák

sárga fénye csahol,

szétszórt szikrái üldözik

a hó pelyheit,

viháncolnak a házak körül.

 

 

Arcok és énekek, Gyömrő,

2004. január 7. [41-42.]

Bartók Lajos

 

 

SZABADSÁG VIRÁGA

 

Hol virágzol vajjon, szabadság virága?

Szülőfölded lesz az Alföld rónasága.

A végtelen síkon, nem is nyílhatsz máshol,

A szerelmes napnak lángoló csókjától,

A repülő szárnyú szellő ölelésén,

Kék egén versengő pacsirta zengésén,

Ott hol egybeolvad az éggel a róna,

S eltűnsz délibábként, míg elértünk volna.

 

Vagy nem az alacsony föld terem meg téged:

Bércek ormain nősz, virága az égnek!

Mennydörgés moraja a te bölcsődalod,

S dajkálva ringatnak rettentő viharok,

Napsugártól elrejt örök felhőfátyol,

S nem harmat öntöz, de gyászsiralmú zápor:

Vad szírtek örvénye felett, hazád itt van. –

S lehull, ki hozzád tör, leszakíthatatlan!

 

Vagy a nagytengernek vagy csodavirága,

Mely korlátlan és mély, mint a szív világa?

Gyökered odalenn horgonyoz a mélyben,

S fönn virulsz, lebegve habok lágy ölében.

Mint mosolygó tündér, dőlsz a hullámokra,

Bírásodért ezer hajóst csalogatva,

S ha már közel érnek: vész gyűl mindenünnet,

S ők veled a lázadt tengerbe merülnek.

 

Ah nem, szép szabadság, nem virulsz te máshol,

Csak hősi szívekben, vérök hullásából.

Már fakadásoddal a szívet repeszted,

S halálát okozza hervadásod, veszted.

 

De porlad a márvány, mely áll sírkertekben,

Lágy emlékezés, mint szellő tovalebben;

Fejedelmi kegy: árnyék, mely leszáll a nappal,

Nép-hála versenyez üres tengerhabbal,

Örök csak egy emlék, ihlete, pompája,

Égreszálló: te vagy, szabadság rózsája.

Csak te vagy, virágok királynéja, örök;

S virulsz vértanuid puszta sírja fölött.

 

 

A Petőfi Társaság költői-

nek antológiája [15-16.]

Bartis Ferenc

 

 

A CSÍKSZEREDAI PARKBAN

 

Szerelmes szomorúfüzek,

csíki csodák,

Olt menti álmok,

most újra sírhattok lelkemben,

most ismét közöttetek járok.

Fájdalomtól ráng az arcotok,

s milyen halkan susogjátok a bút…

Majd integessetek vidáman felém,

amikor visznek a végtelen ölébe,

ahonnan nincsen többé visszaút.

Szerelmes szomorúfüzek,

ti, akik már láttatok vadakat szeretni,

gyűlölközni a szelíd hangú embert,

ti, akik mindig csak sírtok,

tanítsatok meg újra nevetni…

Vigyázzátok húgotok lépteit,

lányos mozdulatát őrizzétek szépen,

hogy teste karcsú oltára előtt

áldozhasson más is

a kora őszi fényben.

 

 

101 vers és ének Csík-

somlyóról [73.]

Bartis Ferenc

 

 

APÁM KEZE

 

Látom kezét a hegyek felett:

ekét fogott majd kalapácsot,

tavasszal gyümölcsfát ültetett,

télen meg tűzrevalót vágott.

 

Most a sziklákat simogatja

hóval, esővel, széllel, fénnyel,

s néha, amikor hazamegyek,

meg-megfenyít szeretetével.

 

Olykor elnézem, amint pihen

fehér abroszon a két ököl

két hegy, egyikről gyermek néz rám,

ki anyja fényében tündököl…

 

 

És mégis élünk [52.]

Bartis Ferenc

 

 

UTAZÓ FÁJDALOM

 

Ami hátra van, – az már kevés

Kevesli fogyó életem a holnapi időt

Időelőtt kezdett sztrájkolni a szívem

Szíven-lőhető madár minden pillanatom

Pillantásnyira a Duna (…) vonatom ablakából

Ablakba könyökölt az utazó fájdalom

Fájnak a szegek (…)

Szeget-szeggel-módra civódik vélem a vetkőző nyár

Nyaral a mező az elvarázsolt tájban

Tájegységekre oszlik az országos bánat

Bánatában füttyenteni is elfelejt a vonat

Vonatom legközelebbi megállóhelye: Idegenváros, Magánypályaudvar

„Udvarom, udvarom…” – énekli két katonalegény a szomszéd fülkében…

Fülkerendszer-törvények szerint működnek az amőba-városok

Városlakó szívem falusi temetőt keres elzálogosított bölcsőjének

Bölcsőm parancsára cipelem szívemet a szorongó időben

 

 

Kőlavina zuhog az égből, Budapest-Ajka, 1992 [94.]

Bartis Ferenc

 

 

HÁRMASBAN A TAVASSZAL

 

A rűgy,

ez a tavaszi űgy

olyan halkan

pattan,

hogy hiába teszed

a füledet

az ágra –

a halhatatlanság muzsikája

hallhatatlan,

 

 

Életre hívó halotti

beszéd [34-35.]

 

 

 

Bartis Ferenc

 

 

FEKSZEM HANYATT

 

Fekszem hanyatt a fűben. Nálunk

még zöld a föld és kék a lég.

Im, a glóbusz a vánkosom,

s takaróm csillagszőttes ég…

(Csak öledben lehetek ilyen gazdag.)

 

 

Életre hívó halotti beszéd [37.]

Bartis Ferenc

 

 

HAVASOK DÍCSÉRETE

 

A havas lélegző szabadság.

Asszonyom, a lélegzetem vagy!

 

    Íme, újralátod,

    ez a te világod,

    nincs fala, fedele,

    ajtaja, rekesze,

    álmodhatsz, fütyülhetsz,

    álmokat is ölhetsz

    s hamarább eléred

    a végtelenséget,

    mint ezer rakéta

    s szemeddel marékra

    fogod a láthatárt,

    mely téged kitalált,

    s a gondnyi mindenség

    (ha úgy van szerencséd)

    melléd ül a tűzhöz,

    míg a halál szűköl

    s elbeszélgetsz véle

    senkitől sem félve;

    magadhoz öleled

    hajnalban az eget

    s megtelik a markod

    csillagporral, markold

    össze s aztán szórd a

    zengő havasokra

    s akkor majd megérted:

    létezni – ha hagyják…

    s az élet – szabadság…

 

 

Életre hívó halotti beszéd [44.]

Bartis Ferenc

 

 

ÁDÁM NYOMÁBAN

 

Szeretlek –

Így mondta az első férfiú is az első lánynak,

s az állat

emberré szelídült

a szóban.

Szeretlek a legelső vad férfiú szándékával

kiagyalt,

finomkodó

szavak nélkül.

Kőmarta,

kezem

sújtó lendülése

szőke hajad felett

simogató mozdulattá szépül.

 

 

Kőlavina zuhog az égből,

Gyilkostó, 1981 [123-124.]