antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Köszönöm szépen Levi nevében is!:-) Nemrég mentek el, jó kis három napot töltöttünk együtt.:) Jön augusztusban is. Neked is nagyon kellemes unokázást, gyerekezést kívánok!:-) Nagyon jó dolog, ha látjuk őket, s együtt lehetünk!:-))
Bella István
Vers Lilikének
Hogy lalaláztak a virágok valaha? Biz egymásközt csak így: Lalala, lalala.
De mióta meglátták Izsák Lilit, minden virágszálban egy Lili virít,
s ha danolásznak, így lalaláznak: Lilili, lilili, lilili, lilili.
Eredben ellankad a vér, a nap sziszegve csap le rád. Ó, zengő sugarak! a sejtjeidben meglapul a világ, csattan a víz és sárgán bugyborognak a nyári trombiták. A parton egy lány áll, a teste most megfeszül, mint a húr, zizegő derekán a szerelem sikoltozik vadúl, remeg és lüktet és dorombol és ernyedten elsimúl. Mint egy korong, vízszintesen röpül veled el a vidék, ittas szemed előtt szelíden, omlón füstöl a tavi kék s fölsiklik egy fényes kacaj, akár a klarinét, klarinét. Nézd, lobogó sörénnyel úsznak el fejed fölött a fák, nyargalnak a hegyek, a tó alatt dobok és oboák zengik puffadtan és tátogva léted zuhanó zavarát! Ó, zengő sugarak! gyökértelen világ! hullámzó zene, kék szédültet! izzó bőröd valami vad mámor feszíti szét. Oldódsz, forogsz s elpattansz hirtelen, tündöklő buborék!
Kivánok Szép napot Neked Tereska és az ide látogatóknak is !
—————————
Reményik Sándor
Ama keskeny út
A szálerdő már elmaradt, Most törpefenyő jő, s boróka, Az ösvény egyre keskenyebb, - Jövök, - ki tudja már mióta S megyek, - ki tudja meddig még. A célom - Isten tudja csak - Talán a semmi - tán az ég.
Az ösvény egyre keskenyebb És egyre zengőbb a szívem. Úgy zeng, mint egy kristályharang. Pedig nem rázza senki sem.
Még feljebb gyér fű és moha, - Majd puszta gránit, vagy bazalt, Szélkürtök héjja-riadója, Vagy síri csend, - minden kihalt.
Jövök, nem tudom már mióta.
Egy ismeretlen túlvilág már Fagyasztó áramot lehel.
Jegyet vettél az elmúlásra A tegnapra a mára Állsz a végtelen peronon Ahová befut a végtelenbe Tartó ámokvonat. Megáll? Felszállhatsz? Jó helyen állsz? Vagy Farkaslakán nem áll meg A gyors? Hisz sínek sincsenek Csak peron. Csak sár és gólyalábak Melyekre néha felállhatsz És azt képzeled – más vagy. Pedig zsebedben ott a jegy Tudod vagy nem az egyre megy Állhatsz a peronon várva Hogy a végtelenbe menet Valaki egyszer visszainteget.
Most éppen itten nem vagyok sehol, pedig szeretnék lenni valahol, szerettem volna lenni, de soha nem lehettem, és időknek soka pereghet el, foglyul ejtett homok, önforgató clepsydra, senkisem voltam, leszek, bár néhanap vagyok, vagy lenni vélek, mint a jégcsapok, ahogy csöpögve hűtik a Napot.
Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak mezétlábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestű hőség ül a fényesarcú fák felett.
Az ötödik emeleti szobám ablakából látom az esőt Párizs felett, a szürke eső-strófákat, a szürke sötétítő függönyt, ami a háztetőket simogatja.
150 éve halt meg Chopin, szintén októberben, a Vendôme-téren. A Vendôme-tér most hihetetlenül tiszta és gazdag, csillogó és vendégül más gyémántokat, más csillagokat lát.
A Père Lachaise ma biztosan kihalt - ki is látogatná egy ilyen napon a sírokat? Oly nagyon nem szeretjük a távollévőket (a jelenlévőket valószínűleg még kevésbé). A nyirkos kertekben csigák mászkálnak fel-le, mintha a Napot keresnék.
Látom a komputerekkel teli irodákat, és a várost, ami mint egy, számtalan lelket szállító repülőgép-anyahajó, tör át a Jeges-tengeren.
Nincs sem háború, sem béke, esik az eső, Nekem úgy tűnik, mintha egy sebesen futó felhőben egy félénk angyal rejtőzne; hattyúvá, majd térdeplő szerzetessé változik, s végül egy széltől duzzadó lobogóvá.
Az, ami meghal bennünk, csendben, diszkréten távozik, de nem hangtalanul. Az, ami születik, hosszan hallgat. Csak a semmi kiáltozik.
Csakhogy itt van,itt a nyár: csakhogy engem itt talál: csakhogy a tél s a tavasz,- nem vitt el az a ravasz. Itt a nyár,itt a nyár: egy üveg sör egy pohár, itt van az asztalomon, s iszok,mint bölcs Salamon. Vadgesztenyefa alatt írom ezt a dalomat, míg leírok egy pár sort megiszok egy pohár sört. Itt a nyár,itt a nyár, Örülök,hogy itt talál, a Márványmenyasszonyban, hol annyi szép asszony van. Örülök,hogy itt a nyár, s,hogy engemet itt talál: vadgesztenyefa alatt, jól találom magamat. Itt a nyár,itt a nyár, ha kiűrűl a pohár, töltök bele új italt, s folytatom a nyári dalt.
Átlátok mindenen, s azt akarom: lásson át immár mindenki rajtam. Az ellent becsapni nincs többé kedvem, kútjuk ha voltam is, rég kiapadtam.
Nem tűnődni kell, de dacolni bölcsen, különben jók leszünk bohóckirálynak. Fejünkre koronát dohányfüst illeszt, hatalmunk erős : az alkohol-árak.
Jobb-e világunk, mint köröttünk a világ? Szóra száj ha mozdul is, bezárul. Lányos volt arcunk, most szakállosodván, őszülünk, s tudjuk: kedvesünk elárvul.
Átlátván mindenen, én azt akarom: barát és ellenség már lásson át rajtam. Boromat kidöntöm, poharam megőrzöm, hogy eszembe jusson, mit is akartam:
halottnak emléket, a dolgosnak munkát, hazát a szegénynek, napsütést a rabnak, jövőt a jelennek, a testnek diadalmát, - s magam maradjak még kicsit fiatalnak.
Ma Cirill és Metód napja van – állami ünnep Szlovákiában.
Rastislav morva fejedelem szláv nyelvet beszélő szerzeteseket kért Bizánctól. A küldetéssel a szláv nyelvet jól ismerő Konstantint (késöbb vette fel a Cirill nevet) és Metódot bízták meg, akik társaikkal 863-ban érkeztek meg Rastislav udvarába, Ök ketten együtt a szláv irásbeliség megteremtöi
Lehet, hogy őrült volt, géniusz, lelki beteg vagy meg nem értett ember. De nem mondható ez el ugyanígy József Attilára is? Talán csak Latinovits érti igazán őt. Talán ezért hasonló a sorsuk is.
Újból figyelmesen végignéztem-hallgattam a verset. Nekem változatlanul tetszik - mint laikusnak!:-)))
Nem tudom eldönteni, hogy L.Z örült volt-e?,géniusz volt-e?, lelki beteg volt- e?vagy csak meg nem értett ember volt...szeretem a hangját, elöadását, de zavar ha verset mond és nézem az arcát..(az is elképzelhetö számomra, hogy velem van gond és rossz pszich. vagyok)
No, akkor még egy József Attila - az egyik legszebb verse a JA versek legcsodálatosabb tolmácsolójának előadásában!:-)
József Attila
Eszmélet
1
Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek – ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad – úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt – minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
Mint dobpergés jött az eső, rámzörgetett és elszaladt: két perc vihar s most itt a béke. A nap megint ragyog az égen, csönd ül a párolgó vidéken és én egész üresnek érzem s kíváncsian vizsgálom magamat.
Az imént még csupa düh voltam, hangos harag és bosszuvágy; aztán jött ez az égi lárma s rá kellett figyelnem, a nyárra, a dobpergésre, trombitára, a külső, idegen csatára, és felejtettem a magam baját.
A magam baja? – Szemem ott jár, amerre a vihar vonul: amit akartam, ő kimondta, elkáromkodta, kidobolta… Kikönyökölök ablakomba s mintha magukkal vittek volna, nézek a felhők után szótlanul.
Ebből a veremből záróra után kisöprik a csillagokat, csibéivel a Fiastyúkot, amely ott kotyogott két nyárfa között valahol a Kunság Atlantiszában. Ebben a veremben padlódeszkák péterszögei közt horgadoznak a megfeszített bojtárgyerekek, az előbb-inasok, majd mesterek, végül kiemeltek, a mindenféle hitekből kiforgatottak.
A padlót nézik, a hajdan suhogó akácot, jegenyét, gyökerüket keresik, de a kocsmapadlónak már nincs gyökere – kiszakadt és elhalt
Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna kötél. De a kezekben csikk, a kezekben korsó, a kezek tétován megállnak a füstben, s lehanyatlanak, a kezek dohánymorzsás zsebben kotorásznak még egy féldeciért, legyintenek vagy hadonásznak. Időnkint seprű serceg a lábak alatt. Csoda, hogy bírja: lapátra söpör két diplomát, húsz holdat, kulák-padlás ocsuját, ürügyet, fél mázsát és mentséget, dögivel, kilenc kiskirály főnököt, hetvenhét rossz feleséget, tíz kurva-lett leánygyereket és húsz fiút, aki “más lett”, félévszázadnyi életet, ezerévnyi sorsot. Vagy akár csak egy iszákos apát.
Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna kötél. De a kezek…
Itt Petőfi csak olajnyomat, Arany erre az utat se tudja. Itt Dózsa csak szivar, Ady meg lila bankó, a világűr egy vicc csak a bortócsában. De országnyi a padló, amelyről záróra után felsöprik a csillagokat, a Fiastyúkot, a botló cipők jajdulását, a morzsolódó gerincek csontporát, a vállakról leszakadt karokat.
Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna kötél.
Menj, ha menned kell de ne menj egyedül, mert fölsérti lábodat a durva kő a szél elsodor, az eső megfagyaszt, s erőd szárnyra kel és elhagy, mielőtt elérnéd a célodat.
Ne menj egyedül, mert akkor nem véd senki, nem mondja, hogy "Vigyázz, kedves, arra szúrós a fű. Erre menjünk inkább, a por-bársonyos úton a fák alatt." s nem fogja kezed, ha meredély mellett vezet utad.
Ne menj egyedül, mert, ha meg is érkezel, ki vár ott, messze idegen földeken? a gyémánt csillogása, a mesék birodalma valósággá válik, ha nincs ott valaki, ki fogja kezed és a királyhoz elvezet koronát kérni, Életet kérni, szívet kérni, engem kérni meg, hogy örökké maradjak veled.
