Mag, mag bújj elő! Vár a rigó, vár a cinke, vár a madáretető.
Veress Miklós
:-)))
DUNA MELLETT
Duna mellett kopár fa, rászállott a madárka, rászállott a madárka, vízre-hajló ágára. Kettőnket, te madárka, csak elbír a kopár fa, ráülünk az ágára, fütyülünk a világra.
Weöres Sándor
:-)))
VARÁZSLÓK
Jeges Pác, tüzes Pác világ végén állnak, a világ két végiről összekiabálnak. A jeges Pác mondja: - Víj! A tüzes Pác mondja: - Hú! Reng a levegő, reszket a csillag, mikor a messzeségen át ők ketten hajba kapnak.
Weöres Sándor
:-)))
TÉL
Teli kamra dióval, almával, Lombjavesztett erdő, álmodik a nyárral.
Füstöl a kémény, duruzsol a kályha. Odakint a tájat, haragos szél járja.
Márton a középkor egyik legfényesebb nevű szentje. Az egykori magyarország területén született és Franciaországban tevékenykedett. A legenda szerint első királyunk István éppen vadászaton volt, amikor lepihenve álmában meglátta az országra törő besenyő hadakat. A krónikák szerint István Szent Márton és Szent György zászlaja alatt harcolt. Székesfehérvári Szent Márton templomban tették le az esküt és végezték el az előírt négy kardvágást az égtájak felé, mellyel magukat jelképesen az ország védelmezésére kötelezték. Nekik szentelt községek: Túrócszentmárton, Csíkszentmárton, Zalaszentmárton, Nekcseszentmárton, Zelinai Szentmárton, Kismárton.
Mártonnal kezdődő karácsony előtt 40 nap ugyanolyan böjtös napnak számított, mint farsang és húsvét közötti nagyböjt. Márton napján az idei libapecsenyére új borral teli poharat ürítettek a böjtre való felkészülésként. "Az új bornak Szent Márton a bírája."
A hagyomány szerint Márton napon a pásztorok egy vesszőt adtak a gazdának, amelyről úgy vélték, ahány kis ága van, annyit fog "malacozni" a disznó. A jókívánságokkal átadott vesszőt a gazda az ól tetejére szúrta, hogy az megvédje a betegség ellen. Tavasszal ezzel az ággal hajtották ki az állatokat a legelőre.
A nap jellegzetes étele a tömött liba húsa. Az elfogyasztott liba csontjából a téli időjárásra következtettek. - Ha a csont fehér és hossszú, akkor havas tél várható. - Ha barnás színű és rövid, akkor sáros lesz a tél.
:-)))
Márton-napi köszöntő
Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét A szokást nem mi kezdtük s nem mi végezzük Állatainknak annyi szaporodása legyen, ahány ága-boga van a vesszőnek.
:-)))
Novemberben, Márton napján Liba gágog, ég a kályhán, Aki libát nem eszik, Egész évben éhezik.
:-)))
A gúnárom elveszett, keresésére megyek, Nincsen annak más jegye: szárnya, tolla fekete.
:-)))
Gi-gá, gi-gá gúnárom elveszett a vásáron, vártam, majd csak hazajön, s az ablakon beköszön; de nem jött meg a betyár, tepsibe való gúnár, akire jön a három: keresse meg gúnárom!
:-)))
Libuskáim, egyetek, Szép kövérek legyetek.
Árok partján ül egy liba, Azt gágogja, hogy taliga. Paradicsompaprika. Papucsba jár a liba.
Száz liba egy sorba, Mennek a nagy tóra, Elöl megy a gúnár, Jaj de begyesen jár.
Liba mondja, gi-gá-gá, Elmegyek én világgá.
Libuskáim, egyetek, mindjárt hazamehettek mire a nap lenyugszik, ti is otthon lehettek.
November – Szent András Hava…, a csillagok állása szerint november 23. a Nyilas „védjegyű” hónap kezdete.
Szólások – mondások:
- Egy füst alatt. /Egyszerre több dolog elmegy/ - Várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. /Kényelmes/ - Füle botját se mozdítja. /Nem figyel/ - Fején találja a szöget. /Eltalált valamit/ - Sovány, mint a hét szűk esztendő. /Szegény/ - Köti az ebet a karóhoz. /Ragaszkodik valamihez/ - Ő se jobb a Deákné vásznánál. /Rossz/ - Az anyatejjel szívta magába. /Vele született/ - Ne vigye el az álmunkat./Maradjon még egy kicsit/ - A begyébe van./Mérges valakire/
- Kihúzta már a vak koldus a dugót, nem látja bedugni. /Erősen fúj a szél/ - Hideg a hűvös, fázik a szűrös. /A szűrön a hideg átszűrődik/ - Búsul, mint akinek a szőlőjét megcsípte a dér. /Nagyon búsul/ - Bánja a béka a deret. /Fél a béka a hidegtől/ - Egy bordában szőtték. /Egyforma/ - Friss, mint a pergő rokka. /Nagyon friss/ - Pörög a nyelve, mint a rokka. /Gyorsan beszél/ - Erős fonálból tartós az ing. /Alapos munkának van eredménye/ - Elvesztette a fonalat. /Elfelejtette, mit akart mondani/ - Nehéz más fonalát cserezni. /Másnak kedvére dolgozni nehéz/
:-)))
A novemberi fűzfavessző:
Vizesárok, patakok, folyók, tavak szélén mindenütt megtalálhatók a fűzfabokrok. Fiatal hajtásai a vesszők, melyből különböző használati eszközöket, bútorokat, dísztárgyakat, játékokat… lehet készíteni. Novemberben lehet a vesszőt vágni, ajánlatos három napon belül felhasználni, mert különben törik. A megmaradt vesszőt jó, ha vízbe tesszük felhasználásig. A frissen levágott ág héját könnyen le lehet hántolni. Így szép fehér lesz. A kosárfonók a levágott vesszőt eltették télire. Felhasználás előtt két-három óra hosszáig főzték, aztán hántolták és azután fonták.
"...peregni kezdtek a levelek...füstölögni...a kémények...és senki se vette észre, hogy a füst kanyargásából ki lehetett olvasni ezt a szót, hogy NOVEMBER..." "Valaki feltűnt a domboldalon, lassan emelkedve, mintha a földből nőne ki, és megállt a kelő nap glóriájában... A vándor csak állt. Széttörölte deres bajuszát, azután felnézett a levegőbe, ahol vadlibák utaztak, s a vezérgúnár mély hangon hátraszólt valamit a csapatnak, mire a libák örvendező zajongásba csaptak. A merev ék meg is lazult egy pillanatra...aztán... A rend helyreállt, és szinte hallani lehetett a szárnyak suhogását..." "...A cinkék...kijelölték a közös szállásokat, mert öt-hat cinke is melengeti egymást a kis helyen, a csuszkák meggyőződtek a téli lakásuk épségéről, amit még a tavaszon befalaztak, megfelelő kis bejárót hagyva, a harkályok még rikkantottak néha, piros hordósapkájukkal átlengve a kertek felett. De más hang nem is hallatszott..." "...- Egy ember! - kiáltott egy kis idei cinke...", "Öregesen ment a vándor, de nem fáradtan. Szemében csendes vidámság volt, ...ha ránézett egy-egy galagonya bokorra...". "...megsimogatta a cinke buksi fejét. - Egyél sokat...megsimogatta az ezüst törzsű bükköket, a rücskös tölgyeket, a hamvas gyertyánokat. A fák megremegtek, és millió színes, szállongó levél indult el a föld felé. - Köszöntünk, vándor - suhogtak a levelek. Az öreg felemelte a kezét. - Aludjatok..." "...Az őz...megkapta a meleg...holmit. De megkapta ott mindenki. A madaraknak pehelytoll, a medvéknek...takaró, a mókusoknak fészekbélés jutott..." "...ködöt szitál az eső, s a köd mögött az enyészet sziszeg, melyből - hittel hiszem! - vér és élet születik...","...az őszi csend mélysége alatt...a múlt, és a csírák nem tudták még, mennyit kell aludni az ébredésig...". "...örökséget szorongat markában, hogy legyen mivel kezdeni a fiatalnak, aki már ott kopog a másnap hajnalának ködös ablakán..." "...úgy éjféltájon felkelt a hold, és csontüregű szemével dermedést nézett a világra..." "...Nem mozdul semmi. A fák, a bokrok...őrzik a zúzmara szűzi fehérségét, őrzik a vadat, az erdőt: önmagukat..." "...Némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az idő."
Október 26.: - Dömötör napja - jószágtartók, pásztorok patrónusa. Vendel nap mellett, az őszi pásztorünnepek másik jeles napja: "juhászújév", juhászok, bojtárok, csikósok, pásztorok zárszámadó napja. Elszámoltak az álatokkal, fizetséget kaptak a munkájukért, részt vettek az istentiszteleten, majd táncoltak egész éjjel./juhásztor, gulyásbál/ Egyes területeken több napos juhászbált tartottak. A gazdáknak, előljáróságnak birkapaprikást főztek, túrós lepényt, rétest sütöttek...dömötörözés néven emlegették.
:-)))
Mondókák:
Közeleg már, közeleg már, a nagy idő: A juhásznak a gazdával számolni kő. Nincsen neki egyebe, Csak egy vezérürüje, Rajta rézcsengettyűje.
:-)))
Kelj fel juhász, elment a nyáj, Kerülj egyet a rét alján, Mire beérsz a tanyára, Megfő a hús a bográcsba.
:-)))
Kelj fel juhász, ne aludjál, Elveszett a csengős bárány! Nem aluszom, csak heverek, Nem is igaz, hogy elveszett.
:-)))
Kerek az én szűröm alja, Piros selyemmel kivarrva. Torkomon akadt a bánat, Hadd öntsem le, mert föltámad.
:-)))
Ha valaki vígan él, A juhász éppen úgy él, Az erdőben, a mezőben Sétál, pipál, furulyál, Billeg-ballag, meg-megáll.
:-)))
Felment a kanász a fára, Makkot rázott az aljára, Erre kakas, erre tyúk, Erre van a gyalogút.
:-)))
Nézd meg, lányom, nézd meg jól, Ki kopogtat az ajtón. A szeretőm a kanász, A gatyája kanavász.
Nézd meg, lányom, nézd meg jól, Ki kopogtat az ajtón. A szeretőm a csikós, A gatyája, inge gyolcs.
:-)))
A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra, Terelgeti a nyáját, Fújja furulyáját, Úgy éli világát.
:-)))
Csillag süt a szederágra, Lassan jön a pásztor álma. Rezgő fű a feje alja, Nyár éj ege betakarja.
Volt egyszer egy asszony, aki az erdőben lakott. Ez az asszony szánalomból a házába fogadott egy szegény árva fiút, aki eltévedt az erdőben, és úgy gondját viselte, mintha édesanyja lett volna.
Mikor a fiú felnövekedett, egy napon így szólt az asszonyhoz:
- Anyám, nekem el kell mennem, hogy megkeressem a Rózsalányt!
- Ó, fiam, az a leány nagyon messze lakik, és ha sikerülne is eljutnod odáig, akkor sem igen tudnád elnyerni, mert egy sárkány őrzi!
A fiút azonban nem lehetett többé visszatartani. Így hát az anyja adott neki egy csengőt, ezekkel a szavakkal:
- Ha valami kívánságod támad, rázd meg ezt a csengettyűt!
A fiú elindult, és ment, ment, egyre messzebb, és egyszer csak egy nagy méhrajhoz ért. Megkérdezte a méhkirálynőt, nem tudná-e megmondani, merre lakik a Rózsalány? A méhkirálynő azt felelte, hogy ő ugyan nem tudja, de hamarosan tudomást szerezhet róla, és azzal valamennyi méhecskéjét elküldte, hogy kérdezősködjenek. A méhek azonban visszatértek anélkül, hogy bármelyikőjüknek is sikerült volna hírt hoznia a Rózsalányról.
Ekkor a méhkirálynő méhszámlálást tartott, és kiderült, hogy egyikük még hiányzik. Végül az elkésett alattvaló is megérkezett, útközben ugyanis lesántult. Ő azután meghozta a várva várt hírt, mivel éppen a Rózsalánynál járt. Így hát a királynő megparancsolta, hogy mutassa az utat a fiúnak.
A méhecske átvezette kísérőjét egy nagy-nagy réten. Azután egy erdőhöz értek. Az erdő szélén lakott a Rózsalány egy hatalmas kastélyban, a fiú tehát elszegődött a kastélyba libapásztornak, és mindig a kert közelében legeltette a libáit. Itt mindennap látta a világszép Rózsalányt, aki ott járt-kelt a virágok között.
Fülébe jutott, hogy a Rózsalány minden este a városba megy bálba. Mikor beesteledett, elővette csengettyűjét, és megrázta. Abban a pillanatban előtte termett egy rézparipa, mellette hevert egy rézköpeny. A köpenyt nyomban magára öltötte, és belovagolt a városba. A bálban egyre a Rózsalánnyal táncolt, aki nagyon boldog volt a szép fiatalember karján.
Még mielőtt a bál véget ért volna, a fiú titkon kiosont, felült a lovára, és hazavágtatott.
A Rózsalány mesélt az anyjának a szép rézköpenyes fiúról, aki eközben már újra szegény pásztoröltözékében őrizte a libákat, és csak lopva mert egy-egy pillantást vetni a virágoskertbe.
Másnap este a Rózsalány megint elment a bálba. A pásztorfiú újra megrázta a csengőt, és nyomban előtte állt egy ezüstparipa, és mellette hevert egy ezüstköpeny. Magára öltötte a köpenyt, és elvágtatott a városba, a bálra. Itt megint egész este a Rózsalánnyal beszélgetett, aki nagyon boldog volt. De még mielőtt a bál véget érhetett volna, a fiú kiosont, felült a lovára, és elvágtatott.
A következő nap reggelén a Rózsalány megint mesélt anyjának a szép fiatalemberről, aki ez alkalommal ezüstköpenyt viselt. A fiú eközben azonban már újra libáit őrizte, és csak lopva mert egy-egy pillantást vetni a virágoskertbe.
A leány anyja kíváncsi volt, szerette volna megismerni a szép ifjút, és megkérdezte a leányát, nem jelölte-e meg valamivel a fiút? A leány azt válaszolta, hogy az eszébe sem jutott.
- Akkor hát, édes lányom, legközelebb vigyél magaddal egy kis szurkot, és amikor veled táncol, kend bele a hajába.
Estére kelve a Rózsalány megint elment a bálba, és vitt magával szurkot. A pásztorfiú pedig elővette csengőjét, és megrázta. Nyomban ott termett egy aranyszőrű paripa, s mellette hevert egy aranyköpeny. A fiú gyorsan magára öltötte a köpenyt, felpattant a ló hátára, és egykettőre a városban termett. A bálban megint egyenesen a Rózsalányhoz ment, és csak vele táncolt. Közben a lány ügyesen a haja közé kent egy kis szurkot.
Mikor a bál már vége felé járt, a fiú kiosont, felpattant a lovára, és hamarosan hazaért.
Reggel a Rózsalány ismét mesélt anyjának a szép ifjúról, hogy most meg milyen gyönyörű aranyköpeny volt rajta, és elmondta, hogyan csempészte tánc közben a fiú fürtjei közé a szurkot. A fiú pedig eközben csak lopva mert be-bekandikálni a sövényen át a kertbe. Mikor azonban délfelé hazaért, a leány hosszan nézett rá, és észrevette, hogy a haja kócos és szurkos.
- Te vagy hát a mi megmentőnk! - kiáltotta aztán boldogan.
- Boldog leszek, ha megmenthetlek benneteket! - felelte a fiú.
A leány anyja így szólt:
- Induljunk hát, hogy elmenekülhessünk, mert most még alszik a sárkány, nemsokára azonban felébred, és akkor elvesztünk!
Akkor a pásztorfiú kiment, és háromszor megrázta a csengőjét: a következő pillanatban már ott állt útra készen a réz-, az ezüst- és az aranyszőrű paripa. Akkor a Rózsalányt felültette az aranyparipára, és ráterítette az aranyköpenyt, a leány anyját az ezüstparipa nyergébe emelte, nekiadva az ezüstköpenyt. Végül ő maga felpattant a rézparipára, és beburkolózott a rézköpenybe, aztán mindhárman egyszerre elvágtattak.
Benn a kastélyban egy óriási hordó állt három hatalmas vasabronccsal, abban aludta egész éves álmát a sárkány. Az év éppen most járt le. Először az első abroncs pattant el, nemsokára a második és a harmadik, és valahányszor egy-egy abroncs elpattant, akkora csattanás hallatszott, mintha mennydörögne. Aztán a sárkány álmos szemét dörzsölve körülnézett:
- Hol van az én Rózsalányom? - De senki sem felelt a kérdésre.
Akkor felugrott, végignézte az összes szobákat meg a kertet, de sehol nem talált egyetlen lelket sem. Aztán az istállóba sietett, elkötötte a csődörcsikóját, s miközben a hátára pattant, így szólt hozzá:
- Vigyél engem toronyiránt a rablóhoz!
Nem tartott sokáig, s utolérte a menekülőket. Azoknak abban a szempillantásban meg kellett állniuk, mintha megbabonázták volna őket, s nem tudtak tovább menni. Akkor megszólalt a sárkány:
- Te apró földi féreg! Szétmorzsolhatnálak, de hát ez nem volna számomra valami nagy dicsőség!
Azzal elvette a fiútól a csengőt, a három paripát, s a Rózsalánnyal és anyjával együtt elindult visszafelé. Még egyszer visszafordult, és gúnyolódva azt mondta neki:
- Megszabadíthatnád ugyan a Rózsalányt, ha egy ugyanolyan lovat kapnál az anyámtól, mint az enyém, de ebben hiába reménykedsz!
Azzal hazament, és visszafeküdt a hordójába, hogy megkezdje újabb egész éves álmát, s a vasabroncsok ismét maguktól a hordó köré fonódtak.
A Rózsalány és anyja megint magukra maradtak. A leány napközben virágait ápolgatta, esténként azonban nem ment el többé a bálba, hanem szüntelenül megmentőjére gondolt.
A fiú pedig eközben egyre ment, ment, és kereste a sárkány anyját. Ekkor meglátott egy madárhálóba gabalyodott hollót. A madár könyörgött a fiúnak, segítsen neki kiszabadulni, egyszer majd meghálálja. A fiú kiszabadította a hollót, s az elrepült.
Amint ment tovább, meglátta őt egy keservesen vergődő, csapdába esett róka.
- Segíts nekem! - mondta -, s meglásd, meghálálom majd!
A fiú kiszabadította a rókát, és az elszaladt, be az erdőbe.
Akkor a fiú a tenger partjára ért, ahol egy nagy hal vergődött a szárazon.
- Tégy vissza engem a vízbe, és meghálálom neked!
A fiú teljesítette a hal kérését, és nemsokára meglátott az erdőben egy házikót; abban lakott a sárkány anyja. Bement és megkérdezte, nem akarja-e felfogadni őt szolgának?
- Dehogynem! Őrizni fogod a kancámat. Mennyi bért kérsz egy esztendőre? - tudakolta az öregasszony.
- Nem kérek egyebet, csak egy csikót! - válaszolta a fiú.
- Rendben van! - mondta az öregasszony. - Ha azonban csak egyetlenegyszer is nem hozod haza a kancámat este, akkor vége az életednek!
A boszorkány már sok szolgát felfogadott, és valamennyi az életével lakolt eddig.
A fiú tehát reggel kiment a kancával a mezőre, s ott az állat hamarosan eltűnt a szeme elől, egész estig hiába kereste, sehol sem találta. Ekkor meglátta a hollót, és megszólította:
- Segíts nekem, ha tudsz! - és azzal elmesélte, milyen nagy bajban van.
A holló nyomban azt felelte:
- A kanca fönn van a felhőkben, és megcsikózott. Jöjj, ülj fel a nyakamba, odaviszlek hozzá!
A fiú úgy tett, ahogy a madár mondta, és haza is hozta a kancát a csikajával együtt, hogy a vénasszonynak elállt szeme-szája a csodálkozástól.
Másnap, amikor a fiú kihajtotta a kancát a rétre, megint csak úgy járt. A kanca a csikóval együtt egyszerre csak szőrén-szálán eltűnt. Kereste őket egész estig, de sehol sem találta. Akkor összetalálkozott a rókával, és elpanaszolta neki nagy baját. A róka nyomban azt mondta:
- A kanca a hegy barlangjában van, és ott megcsikózott. Jöjj, üljél fel a farkamra, s én odaviszlek!
Úgy is tett a fiú, és végül egy rókalyukon keresztül bejutott a barlangba, és hazahajtotta a kancát és a két csikót. A boszorkánynak most is tágra nyílt a szeme ámulatában.
Mikor a harmadik napon kihajtotta a kancát és két csikaját, azok megint egyetlen pillanat alatt eltűntek a szeme elől. Egész alkonyatig kereste, de sehol sem találta őket. Akkor a tenger partjára ért, és gondterhelten bámult bele a vízbe. Hát egyszer csak jött ám úszva a nagy hal, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú, és a fiú elmondta neki nagy baját.
- A kanca lent van a tenger fenekén, és ott megcsikózott, de én majd mindjárt odavezetlek hozzá!
Azzal a hal szájába vette a fiút, és levitte magával, így hát megint csak haza tudta hajtani a kancát és a három kiscsikót. A vénség egyik ámulatból a másikba esett, és nem értette, hogyan is történhetett mindez. Most már nem volt többé hova elrejtenie a kancát meg a csikókat, így hát a fiú kint a mezőn legeltette őket, míg csak le nem telt az esztendő.
Akkor az öregasszony így szólt hozzá:
- No, most hát válasszál magadnak egy csikót!
A fiú a legöregebbet választotta, az egy év alatt abból már szép fiatal kanca lett. Annak a hátán lovagolt el, hogy megszabadítsa a Rózsalányt.
Alig ért a kastély közelébe, amikor a kancája elkezdett nyeríteni. Meghallotta ezt a sárkány csődörcsikaja az istállóban, s az is visszanyerített, és úgy dobogott a lábával, hogy minden rengett belé. A nagy robajra fölébredt a sárkány is a hordóban, mivel éppen most járt le az esztendő. A három abroncs nagy csattanással lehullott, s a sárkány meghallva a nyerítést, felugrott és az istállóba rohant. A csődörcsikó azonban már elszabadult, és éppen ki akart futni a kanca elé. Erre a sárkány belekapaszkodott a sörényébe, fenn termett a hátán, és meg akarta fékezni, a ló azonban erőteljesen védekezett. A sárkány földre zuhant, a tomboló csődör patái alá került, és az egyetlen pillanat alatt halálra taposta. Aztán átugrott a kastély falán, és a kanca után iramodott.
A fiú pedig, amint a kastélyhoz ért, nyomban leugrott a lováról, átmászott a sövényen a kertbe, hódolattal köszöntötte s aztán a karjába zárta a Rózsalányt.
Kancája nyomban visszafordult, és visszanyargalt a vén boszorkányhoz, nyomában a csődörcsikóval, amelyik csak akkor tudta már beérni, amikor hazaértek az öreg kancához és a másik két csikóhoz.
Ettől kezdve a fiú lett a kastély ura, és újra visszakapta a csengőjét meg a három csodaparipát. Aztán megülte lakodalmát a Rózsalánnyal, és nagy pompában és boldogságban éltek tovább.
Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál. Még azt is körtemuzsikán fújta ki, hogy neki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle. - No – mondom -, én meg nem kérek már a körtemuzsikából. - Nem is adom, ha kéred is – fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát. - No, pedig én tudnék olyant, amiért nekem adnád – évelődtem vele. - Olyan nincs – rikoltotta a gyönyörű muzsika. - Hátha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt? Már akkor a kezembe volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm. No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába. - No, gyere, bácsim! Nézd meg, hogy milyen babám nincs még. Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgáló baba is, kisasszony baba is, de még bárókisasszony baba is. - Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből! – sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta. - Ez egy grófkisasszony baba – mutatta be büszkén. Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sose láttam, mint ő. - De már ilyent ne mondj, bácsim! – duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta. - Ez a hercegkisasszony baba! Ijedtemben szólni sem tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom. - Csak még királykisasszony babám nem volt – ezt szólta. – Azt adj nekem, bácsim, a körtemuzsikáért. - Hát majd körül nézek a világban – ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Még most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában. „Nini, hátha lehetne is!” – ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára. - Így ni, készen volt a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak – biztattam magamat. A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrot, szemet, szájat festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára. Nem telt bele félóra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé. -Itt a királykisasszony baba. Böske kerekre nyitotta a csillagszemét. - Micsoda királykisasszony ez? – kérdezte gyanakodva. -Hát dióbél királykisasszony. -Úgy már igen – nyugodott meg a babák királynéja. Ez csakugyan olyan baba, amilyen még senkinek se volt, de mindenkinek lehet.
- Hova futsz, te kicsi őz? - Oda, ahol várnak, ahol sárga falevél búcsút int a nyárnak…
- És az hol van, merre van? - Hát az éppen arra, ahol most lép rá az Ősz az első avarra…
- S ha odaérsz, ott maradsz - őszi őzikének? leszel társa rozsdaszín fűnek, falevélnek?
Zelk Zoltán
:-)))
KÍNAI DALLAM
Ősszé válok. Már nem bánom. Szélvész rázhat: Van két lányom.
Egyik nyárfa, másik nyírfa: vén törzsemben meg volt írva!
Ősszé válok. Már nem bánom. lombom rezdül: van két lányom!
Egyik nyírfa, másik nyárfa: tán nem lészek többé árva…
Koronámat égnek tárom: Ősszé válok! Van két lányom.
Kovács András Ferenc
:-)))
OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri.
Radnóti Miklós
:-)))
A GALGONYA
Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája.
Weöres Sándor
:-)))
DIÓBÉL BÁCSI
Ki laki a dióhéjban? Nem lakik ott bárki, csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra kinyílik a csontkapuja, és cammogva előmászik vén Dióbél bácsi csak a szádat tátsd ki!
Csoóri Sándor
:-)))
A TÜNDÉR
Bóbita Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek, béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita Bóbita játszik, szárnyaz igéz a malacra, ráül, ígér neki csókot, röpteti és kikacagja.
Bóbita Bóbita épít, hajnali köd-fal a vára, termeiben sok a vendég, törpe-király fia-lánya.
Bóbita Bóbita álmos, elpihen őszi levélen, két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sűrűjében.
Októberben több szüretkezdő napot ismerünk: Ferenc, Teréz, Orsolya, Simon-Júdás. Egerben el is nevezték Teréz-szedésnek. Élő néphagyomány a bortermelő vidékeken, hogy a sikeres szüretet szüreti maszkos felvonulással, majd bállal ünnepelik meg. A menetben szüreti dalokat énekelnek, zenélnek, táncolnak, szőlőfürtökből álló koszorúkat visznek. Régen a felvonulások érdekessége volt a bodnártánc vagy kádártánc, melyek hordóabroncsokkal bemutatott mesterségről szóló táncok voltak. A mulatság rendezését egy-egy család vállalta fel, s a gazdát kinevezték „bálkirálynak”. Valamikor azok a leányok vehettek részt a bálon, akiket a legények meghívtak.
Dunaegyházán így történik: Aznap csőszlányok és csőszfiúk járják énekelve, táncolva a falut, magyar népviseletbe öltözve. Szőlőt gyűjtenek a házaknál, ahol bőségesen megvendégelik a táncosokat. Csikósok és lovas kocsik kísérik őket, melyen a bíró és a bíróné ülnek. Ők őrzik estig az összegyűjtött szőlőt, és hívogatják a bálba a falu népét. Este a bálban a csikósok vigyáznak a szőlőre, a táncterem díszére, de a vendégek is igyekeznek túljárva az eszükön, ellopni egy-egy fürtöt belőle. Ha elfognak egy „tolvajt”, zálogot kell adni érte, ezeket a tárgyakat lehet kiváltani később a játékban. Egész éjjel tart a tánc és a mulatozás.
:-)))
Közhírré tétetik, Kicsinyek és nagyok, Füleljen mindenki A kisbíró vagyok! Öreg bíró uram, - Amottan ül hátul - Bölcsességet szívott ki A pipájából. Azt rendelte mára: Mulasson mindenki, Szontyolodott kedvű Ne legyen most senki! Nosza hát, egy-kettő Akit csak bír lába Jöjjön el mulatni A szüreti bálba!
:-)))
Október: MINDSZENT HAVA
A régi római naptár szerint, márciustól számító évkezdés nyolcadik hónapja /october-nyolcadik/.
Csillagok állását tekintve, a hónap utolsó, legjelesebb harmadában kezdődő Skorpió csillagkép alapján, Mindszent hava. Ünnepnapja már novemberre esik, de a halottak napjával együtt legfontosabb ünnepe. /Skorpió első dekádja...-dekád: tízes csoport, hónap egy harmada/
:-)))
Időjós népi megfigyelések:
- Ha a güzü nagy halmot gyűjt ősszel,
Számolj a nagy téllel.
- Minél nagyobbat túr a vakond ősszel, annál hidegebb lesz télen.
- "Ősszel szokott ködfelhő lenni, oszt felleg lesz belőle."
- Október: "Megmutatja a márciust." - mondogatták a régi öregek.
- "Ha októberben fagy és hó van, lágy idő lesz januárban."
- Gál napja: október 16.
"Ha megizzad a szent úr, és nem köll néki ködmön, esztendőre szárazságtól pörkölődik mindön."
- "Lukács az utolsó magvető." október 18.
- Orsolya napi szép idő Karácsonyig is eltarthat. október 21.
- Ha a nyájat terelő juhászt a fagyos szelű Dömötör "táncoltatta" - kemény telet igért. október 26.
- "Eljön a Simon, Júdás
Dideregve fázik a gulyás."
:-)))
"...- Ősz...,ősz...,ősz...", "...Hullott a makk, és megszólalt az erdő őszi távírója..." "...A patak pedig jött, jött végtelenül,...az öbölbe érve elerőtlenedett, és amit hozott elejtette...Kis csigák fúrták magukat az iszapba, lassabban vert a békák szíve, mert hidegedni kezdett a víz. Az őszi esők kitartó szemerkélése megduzzasztotta a patakot, mert a levezető csatornák ontották a völgyekbe rohanó vizet, s benne kődarabokat, madártollat, békalencsét, sásgyökeret, és nádtorzsát...". "...A folyó háta meg se fodrozódott, úgy érkezett a szél...Fellendült a nyárfa ágai közé, megforgatta leveleit, hogy elég aranyosak-e már, és azt mondta: - Ősz van. Ősz... A nyárfa reszketni kezdett. - Ősz - suttogtak a levelek, s egyesek kerengni kezdtek lefelé, mások ezüstjüket mutogatták, amit a szél figyelmesen megvizsgált...és megrázta a fát, mire hullott az arany levélbankó,...mintha lepkék arany raja szállt volna a földre...". "...Az előbb mátyások szálltak át felettem,... A mátyások után rigók...Az utolsók a vadgalambok...Gyorsan repültek dél felé...A galambok után már csak apró bárányfelhők maradtak az égen hűvös magasságban, és a hűlő nap aranyos tüze lila ragyogássá hidegedett, mire hozzájuk elért..." "...Hullott a makk..."."...Az öreg tölgy elálmosodott. A gyökerek csak úgy tessék-lássék szívtak fel egy kis táplálékot, nedvességet, mert a fa jóllakott már, s némelyik makk olyan kövér volt, hogy diónak is elmehetett volna. Ezek aztán fészkelődni kezdtek a bölcsőben, a földre néztek, ami az élet nagy kalandjánaknak ígéretével csábította őket, s az őszi nap meleg, arany sugarai kitágították a kis csészéket, az éjszakai hideg összehúzta, másnap a meleg újra kitágította, s az öreg fa levelei zizegve sóhajtottak. - Menjetek! S a kis makkok fejest ugrottak a mélységbe..." "...A völgyben akkor már este volt, és túl a hegyen dörmögő, mély bőgéssel megszólalt egy szarvasbika...", "...Feljebb, a sarjerdő egy kis tisztásán egy vén szarvastehén fordította arra füleit, mellete borja... - Itt maradsz!...Aztán megjött újra...idegensége...csak most múlt el véglegesen, hogy ismét anya lett, és megszólalt az erdő időjelző, ősi távírója..." "... Hullott a makk, kopogott az avaron, röviden, hosszan, verte a jeleket a leveleken...Megszólalt..., hogy akinek füle van, hallja meg a terített asztal hívogatását...". "...- Igen...Igen - kopog a vén fa őszi távírója -, s hogy ezt most megérted, te is az erdőé vagy..." "...Egy éjszaka aztán szétszakadtak a felhők, s a holdban jéghegyek látszottak. A harmat megborzongott, és a rétet kiverte a didergés sója,...", "...a múlandóság sója, a dér..."."...Felballag a Hold...","...mint egy kedélyes, pocakos vincellér...","...szelíd derengést szitál a világra, s palacsintaképe csak akkor derül kerekre, amikor meglátja, hogy a malomkő asztalánál venyigetűz mellett várja már a régi barát szőlővel és lágy kenyérrel...". "...Október, aki gyertyagyújtogató kanócával most lobbantja lángra a domboldalak őszbe pislogó őrtüzeit..."
Szeptember 29.: Mihály napja. Régen gyakori, kedvelt névünnep volt, ezért számos népszokás kapcsolódik hozzá. Borszűrő Szent Mihály, kiforrt új borral, szent mihályi vásárokkal köszöntötte-e jeles napot. Szentgyörgykor kihajtott állatokat a pásztorok haza terelték. A juhok átvételének,pásztorbér kifizetésének,s egyben a pásztorfogadások fordulónapját is jelezte Mihály napja. Az őszi munkák, kukorica törés után a megpihenés időszaka következett Katalin napjáig: kisfarsang, mulatságok, leányvásárok, bálok, lakodalmazások. "A karádi faluvégen, sej haj lu lu lu lu lárom..." Ehhez a naphoz kapcsolódnak a híres Mihály-napi vásárok. Régen, aki vásárolni, vagy eladni szeretett volna, elment a vásárba. A nagy városokban tartották a sokadalmat...vásár városok...vásárnapok...vasárnapok. A távolabbi helyekről lovaskocsival, ökrösszekérrel mentek a vásárba, s a vásártér zsivaját már messziről lehetett hallani. A vidék mesteremberei igyekeztek minél szebb, jobb és több árut eladni. Rigmusokkal, rímekbe szedett versekkel hívták fel a vásárlók figyelmét saját portékájukra. Színes, míves cégérek hirdették a mesterek termékét. Mindenki tudta, mit, hol keressen: gomb, madzag, fazekak, tálak, ruhák..., még a pásztorok is megvásárolhatták a munkájukhoz szükséges felszereléseket. Így árultak a csizmadiák a csizmát, a vargák bocskort, kádárok hordót, szíjjártók lószerszámot, szűrszabók cifra szűröket, fazekasok cserépedényt, korsót, tányért..., kosárfonók kosarat, szakajtót... A "vásárfia" ajándék volt, amit a vásárból vittek haza. Mézeskalács sütő mesterek árulták az elődeiktől örökölt formák édességét: mézes olvasót, mézes babát, mézes huszárt, mézes szívet... Az emberek nem csak azért mentek a vásárba, hogy megvegyék amire szükségük van. Szórakoztak, beszélgettek, ismerkedtek.
:-)))
CSIMPILIMPI, HOVA MÉSZ?
Éc péc kapuléc, Csimpilimpi, hova mész? Pockot viszek a vásárra, egy peták az ára. Besuttyantam a sátorba, állt feltűrve Bábos Dorka, benn a pocok táncot ropott, Bábos Dorka sivalkodott, árus-polc mögébe bujt, mézes huszár legurult, uccu neki fuss!
Weöres Sándor
:-)))
VÁSÁR
I.
Olcsó az alma, itt van halomba, aki veszi, meg is eszi, olcsó az alma!
II. Kis trombitát vegyenek, pirosat, fehéret, lilát, sárgát, kéket! Mézesbábot vegyenek, tükrös-szivet, szépet!
III. Fut a kutya-szán, kutya-szán, szalad igazán, igazán, köszörüs vagyok én, kutya-szánon futok én.
IV. Van-e csizma eladó, Hóba-sárba mindig jó? Van kis csizma eladó, szép varrás a szárán, Hogyha ílyet hordanék, bizony sose bánnám. Van-e ködmön eladó, Szélbe-fagyba mindig jó? Van kis ködmön eladó, szép hímzés a vállán, Hogyha ílyet hordanék, bizony sose bánnám.
V. Érkezik a vándorcirkusz, hoznak elefántot, tarka bohóc vezeti, Füsti Pisti követi, ílyet sose látott.
VI. Sátor alól kikiáltó szétnéz: „Itt látható a nagyhírű bűvész! A lábával karikázik, a kezével citerázik, az orrával orgonázik, a fülével figurázik, a szemével gurgulázik, a szájával vacsorázik!”
VII. Jó márc a cseberben, csuprom telemertem. Tele van a csuprom, idd már, ki ne fusson.
A csillagászati ősz kezdete szeptember 23. Napéjegyenlőség - őszi napforduló. A sötétség és világosság egyensúlyát a mérleg jelképezi. Szeptember 24.-én az éjszaka hossza tavasz óta először haladja meg a nappalét, s a Szűz havát mától a Mérleg hava követi a sorban. Régen nemesfémmel /arany, ezüst.../ fizettek az emberek. A súly mérték /sékel, mina, tálentum.../ meghatározásában fontos kellék volt a mérleg. Később egyszerűsítették a fizetés módját, a nemesfémből érméket-pénzérméket verettek, de annak súlyát továbbra is ellenőrizték. Forgalmas utak mentén, út kereszteződéseknél, folyókat átszelő hídlábaknál... vámházat, kaput állítottak. Vámosok, adószedők mérlegelték az átkelés árát.
A kapus - hidasjátékok ezt a régi hagyományt őrzik. A hídon, kapun való átkelés az életben beállott változást is jelképezte.
Hidasjáték:
- Itthon vagy-e , hidasmester? - Itthon vagyok, csak most jöttem. - Eressz által a hídadon! - Nem eresztlek, mert leszakad! - Ha leszakad, megcsinálom. - Mivel tudnád megcsinálni? - Győri gyönggyel, gyöngyharmattal /sárarannyal/.
A hidasmester ekkor felemeli a kapuszerűen kitartott jobb karját, s azt mondja: "Átmehettek". Mögötte áll a kaput tartó két gyerek, akik előzetesen összebeszéltek, hogy melyikük az "aranyalma", "aranykörte".
Dal:
Hold, hold, fényes lánc, fényes kapu zárja, Nyisd ki kapud Gergely gazda, vámot adok rája.
A gyerekek kézenfogva járnak, átbújnak a kapu alatt...,amikor a dal az utlsó szótaghoz ér /"...rá-ja."/, a kaputartók leeresztik a kaput. Aki előtt a kapu lezárult, azt megkérdezik: " Kihez mész: "aranyalmához, vagy aranykörtéhez?" A választól függ, hogy melyik kaputartó gyerek mellé áll. Azzal fog most már ő is kaput tartani. Így már két kapun kell a gyerekeknek kanyarogva keresztülhaladniuk. A játék így megy tovább, egyre több gyerek tart kaput, s egyre fogy a hídon átvonulók sora. Minden új kaputartó új nevet választ magának a " Kihez mész?" kérdésre. Addig játszuk, míg egy pár marad.
Erdőt járunk, árkot lépünk, bükkfa - lábunk, venyige - térdünk, szél se tudja, merre térünk, jegenye- sudaras utakon élünk.
Zsong a kis szél, zúg a nagy szél, bokrot bolygat, bele ne vesszél. Néha nyár jön, néha nagy tél, ha üres a szatyor, eleget ettél. Weöres Sándor
:-)))
Az ÁLMOS SZÉL
Tudjátok-e, hol alszik a szél? Elmesélem nektek. Sokféle szé fúj a Földön... Van köztük szelíden simogató langyos esti szellő; dolgos, szélmalmot forgató; s van várva várt, esőt hozó, s van viharos is. Kellemetlen a böjti negyvennapos szél, de van egészen gonosz is: házakat fölkapó, fákat kicsavaró orkán! A mi szelünk fiatal volt, széles és kicsit komisz. Hol túl sokat markolt, hol keveset fogott. Néha túl erősen fújt, máskor meg hamar elfáradt. Szerette bosszantani a fákat, csavargatni az ágaikat, leszórni a madárfészkeket. Ha olyan kedve támadt, felkorbácsolta a tavat, úgy, hogy a halak alig láttak az iszapos vízben. Az embereket is megharagította; kedvenc szórakozása volt olyan gyorsan csapkodni az ajtókat, ablakokat, hogy az üveg is kitörjön belőlük. A szélkakast pedig addig forgatta körbe-körbe, amíg szegény majd leszédült a kéményről. Így ment ez egész nyáron. Félt már tőle az egész határ. De lassan megjött az ősz, s a kis szél is fáradni kezdett. Egyre lassabban tekergőzött, egyre lejjebb szállt, hangja is megcsendesedett. Szeretett volna elnyúlni valahol, s hosszú álomba merülni. Így hát elindult szálláshelyet keresni magának. Eszébe jutott a tó, selymes kék vizével. "De jót fogok aludni rajta!" - gondolta. Ahogy odaért, szépen elfeküdt a víz tetején. Igen ám, de a tó felismerte régi ellenségét, felborzolta a tükrét, halai felkavarták az iszapot. A tó hullámzani kezdett, egyre erősebben dobálta hátán a szelet. S mikor a haragos, tarajos hullámokat meglátta a szél, inába szállt a bátorsága, gyorsan menekülni kezdett, nehogy belefulladjon a habokba. Futott, futott. A tó még esőt küldött utána. Végre elért az erdőbe. Elbújt az öreg tölgyfa koronájába, a lombok közé. "No, itt végre kifújom magam!"- fütyörészte. De nem sokáig lehetett nyugta itt sem! A madarak, akiket korábban kirázott a fészkükből, ráismertek. Körülfogták, csipkedték. A tölgyfa jól megkapaszkodott gyökerével a földbe, megfeszítette erős törzsét, s addig rázta a szelet, míg az hopp, leesett a földre, rohant-rohant a hegy felé. Ahogy közeledett, a hegy sziklákat kezdett görgetni feléje, hogy betemesse. Innen is iszkolnia kellett. A falu felé vette az útját. Már alig volt jártányi ereje. Gondolta, az emberek majd csak befogadják. Beosont az első ház ajtaján, hogy lerogyjon a nagy fotelbe. De már ugrani is kellett ki az ablakon, mert a házigazda söprűvel fogadta. Ekkor már szepegett a kis szél, kócos fejét lehajtva oldalgott a réten. Nagyon megbánta minden csínyét. Könnyei megöntözték a szomjas virágokat. A virágok meg is kérdezték: - Ki vagy te, kedves vendég? - A szél nem akart hinni a fülének. Nagy nehezen elmesélte, miért sír, hogyan járt, mennyire fáradt. A rét megsajnálta, s elhitte a szélkölyök suttogását, hogy meg akar változni. - Jól van, jól, ne sírj már! Én segítek rajtad! Tudod mit? Bújj be szépen füveim, gyökereim közé, ott senki nem fog rád találni! Így is történt. A fáradt, álmos kis szélgyerek bebújt a rét alá, betakarózott a füvekkel, virágokkal, s nyomban el is nyomta az álom. Igen ám, de szép fehér haja kint maradt. Puha szálai finoman hajladoztak a levegőben. Amikor az emberek meglátták, elnevezték árvalányhajnak. De ugye, ti is tudjátok, hogy amelyik réten árvalányhaj fehérlik, ott halkan kell lépkedni.
Ha hiszitek, ha nem is, volt egy kutyám nekem is, piros volt az orra, lapulevél nagy füle lelógott a porba. Csoda egy kutya volt: holdsugáron lovagolt, s csillagfejû csikókat terelt udvaromba.
Csodálkoztok? Elhiszem. Nem láthatta senki sem. Fénykép sincsen róla. Én is csak egyszer láttam, úgy álmodtam róla.
Keskeny út, széles út, kettő közt egy csorba kút. Ha benézel, jól vigyázz, rése száz és odva száz, ha sokáig kandikálsz, esztendőre megtalálsz.
Kis dió, nagy dió, kettő közt egy mogyoró. Épült benn egy cifra ház, terme száz és tornya száz, ha sokáig benne jársz, esztendőre megtalálsz. Weöres Sándor
:-)))
MÓKUS CSALOGATÓ
Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró,- mogyoróbokron, diófán, mókusfüttyös domb alján. Csanádi Imre
:-)))
Mondókák:
Itt csörög, itt pattog, Három véka mogyoró. Itt csörög, itt pattog Három szekér friss dió.
:-)))
Gyertek lányok a szőlőbe, Szedjünk diót a kötőbe, Piros almát a zsebünkbe, Dalolgassunk jó kedvünkbe!
:-)))
Elmentem én a szőlőbe, Szőlőt csipegetni, Utánam jött egy vén asszony Jól megveregetni. Elbújtam a nád közé, Sípot csinálgatni. Az én sípom azt fújja: Dirr-durr, csapodár, Ketten fogunk egy békát, Neked adom a farkát!
:-)))
ELJÖTT A SZÜRET
Eljött a szüret, Itt van. Jó pohár mustot ittam.
Lepényt is ettem, édest, igazi túrós bélest.
Kongatják, kong a donga. Indulok ki a dombra.
Hátamon öblös puttony. S még a Napból is must foly. Kányádi Sándor
:-)))
ELHAGYOTT CSIGAHÁZ
Akármilyen cifra-tornyú: mire jó a csigaház? Tárt ajtaján, tárt ablakán a szél ki-be dudorász.
Belébúvik Eső néne, belészagol Róka bátya: Hol a lakód, csigaház?
Csigalépcsőn üldögélve, a huzattól dülöngélve, soványlábú pók tanyáz. Károlyi Amy
Szeptember - SZENT MIHÁLY HAVA. Szent Mihály főangyal, a " nagy fejedelem", a "Mennyei seregek" őrangyala a tél sötétülő kapujában áll, az igazság mérlegével: a világosság és sötétség egyensúlyát jelképező őszi napéjegyenlőséggel... - Mérleg havának is nevezik.
Szeptember 8.: Kisasszony,Fecskehajtó Kisasszony, Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja. Ősi őszkezdő nap. A karácsonyra szánt hízót, már kukoricára fogták. Egyes területeken úgy vélték, ekkor indulnak útra a fecskék és más vándormadarak. Beléptek új szolgálatukba a cselédek, egyben a vetés, betakarítás, dióverés kezdetét is jelentette ez a nap.
A vetni való gabonát, éjszaka vagy hajnalban kitették a harmatra, "az Úristen szentelje meg"... áldása bő termést, védelmet nyújtott a vetőmag üszkösödése ellen. Vetés kezdetére a gazda tiszta ruhába öltözött, a megszentelt gabonát szótlanul, alázattal vitte és szórta a földbe. Miután végzett, magasra dobta a vetőabroszt /zsákot/, hogy olyan nagyra nőjön, ameddig az felrepült.
A Szent Györgykor kihajtott állatokat haza terelték /Szeptember 29. /...ezen időszak az elszámolások, szegődtetések hónapja, szaporodott sokadalmak /vásárok, lakodalmak/... "se szeri,se száma...".
Időjós népi megfigyelések:
- "Vénasszonyok...Szent Mihály nyara" - bágyadt fényű, kellemes őszelő.
- Ha Szent Mihálykor dörög, jó ősz, de nagy tél várható.
- "Ha Szent Mihálykor a juhok vagy disznók összefekszenek, hideg tél lesz!"
- " Mihály lova ha deres, behozza a telet!"
- " Ha a fecske nem ment el, Mihály hosszú őszt terel!"
"...Arcom megsimogatta hűs kezével a búcsúzó nyár, és már a szomorúság sóhajtott...,amikor észre vettem, hogy messze a domboldalon fellobban valahol a láng, és meleg szeme idenéz...és jött az a tűz felém...szépen ég az a tűz, és elfeledtem a nyarat. Jött a tűz, mellette halomban új dió, hamvas szőlő, idei must. A tücskök öreg nótájában nem volt semmi szomorúság, mert a tűz mögül felállt drága vén barátom, a jövő mámorát szaglászó, menyecskéket csábító, hordószagú szeptember..." "...Az éjszakák hűvösek lettek, s a palacsintaképű hold úgy járt az égen, mintha az egész világ az ő szőlőskertje lenne, s éppen most nézné, hogy milyen lesz a termés. A csillagok szeme szigorúbb lett...a patakok némán siettek, mintha valami sürgős üzenetet vittek volna, s az egész égen áthajolt a Tejút csodálatos, fénylő selyempántlikája...". "...Nyirkos hajnalokon már elbődülnek az erdők nagyurai...lovagi tornára hívja a kóbor vitézeket, akiken öklelő nyugtalanság vesz erőt, s megindul a bikák vándorlása a régi, évszázados bőgőhelyek felé, hol már apák és nagyapák áldoztak a gyönyörök gyönyörének..." "...Reggelenként...az árnyékok hidegen feketék, és ha a völgyekből a kémények füstöt fújnak a levegőbe: eszünkbe jut a meleg szoba..."."...A föld hűlt, s az avar alatti laboratórium egyre csökkenő ütemmel dolgozott. Álmosak voltak a fák, s egy-egy levelet küldtek már szálláscsinálónak..."."...Szokatlanul elcsendesedett a határ..."."...Bibicek csapata suhog...némán, egyenesen dél felé. Nem jajongnak már, mint tavasszal, nem csapongnak a gólyahírtől sárga rét felett, mert...oda a fészek, előttük az út. Az idő kihúzta alóluk a nyarat, s most mennek a nyár után. Mennek az asztal után, amely valahol mindíg terítve van..." "...De a nappal még meleg. Lágy napsugár csillog a patak hidegre váló vizén, magtár felé tekint a napraforgó s az utak mentén koravén, árva virágok bókolnak a nap felé melegért...", "...és ...ezüst pókhálók utaztak dél felé..." "...A tarlók már eltűntek, helyükön barna szántás barázdái dőlnek egymásnak...". "...Először a korai almák indultak el, aztán a szilvák. A téli körték még tartották magukat, de amikor a diófa zöld markából egyenként kifészkelődtek a nedves héjú diók, a körte is meggondolta magát. Ami kis érés még hiányzik, azt elintézi a kamrában..."."...rejtelmes jeleket ír a véndiófa árnyéka, melynek levelei susogva búcsúznak egymástól, mert jaj, nem lehet tudni, mikor nyúl fel egyikért-másikért csontos, hideg kezével a dér..."."...a kukorica sásos levele úgy suttogott...,mintha tolvajok jártak volna benne...És fiaira gondolt...": "...torzsa, melyen úgy ültek a ...szemecskék, mint a gyerekek az iskolában...","...- Érettek...éltük erős, és ha újra tavasz lesz, ő él majd bennük a földben és a napsugárban. Újra meleg lesz akkor, visszajön a gébics és a sárgarigó szól majd a hajlongó jegenyén..." "...A délre néző dombok hajlásain érik már a szőlő...", "...A szőlőbogyók savanyú zöldje sárgásra enyhült...", "...ilyenkor fehérebbek az öreg pincefalak. Nyitott ajtajukon beoson a napsugár...ablakaik homályos szeme letekint a kanyargó országutakra, ahol vidám szekerek kanyarognak...". "...A nádtetők zugaiban darazsak zümmögnek..", "...minden puttonyt bekísértek, minden fürtöt. Megkóstolták a mustot...Tegnap még éjszaka is szóltak a hegedűk...a vén diófáról lekoppant egy-egy szem dió... - Mi ez?...- Mi ez?...A szél fellendült a fa koronájába, és szelíden megpendítette az ágakat. - Ősz...- zendültek meg az ágak. - Ősz! - susogták a levelek, és a darazsak hegedűi búcsúzóan zsongtak fel... - Ősz...,ősz...,ősz..."
A beíratásnál még nem volt semmi baj, minthogy ott sem voltam, hanem az iskolába menés, az már sehogy se akaródzott. Porcikám se kívánta, tiltakoztam is ellene kézzel-lábbal, torkom szakadtából. Hulltak a könnyeim, tán a nagyteknő is csordultig telt volna velük, ha valaki összegyűjtögeti. Nem is láttam én a sok könnytől az augusztusi égen ragyogó szép napot, de az látott engem, s hogy nem szolgált gyönyörűségére, kimutatta azzal, hogy fekete fellegekbe takaródzott. - Látod-e, még a nap is elbújik, hogy ne lássa, ne hallja sírásod-rívásod... - állt elébem az én nagyanyám ott az udvaron, a csengő sárga körtét termő körtefa tövében. - Nem megyek én iskolába! - hajtogattam görbe szájjal, keservesen. - Piros bársony hátitáskát veszek neked, a legszebbet... - Akkor se megyek...sohase megyek! - ríttam konokul. És így ment ez reggel, délben, este augusztus utólján. A könnyeim belehullottak a levesetányérba. Sós lett az ételem, sós lett az italom. - Aztán miért nem akarsz iskolába járni? - kérdezte ebéd közben az édesapám. - Csak - mondtam, s rákezdtem újra: - Nem megyek én iskolába, sose megyek iskolába. Akkor még palatábla, palavessző járta. Hogy megjöjjön a kedvem, meglepett vele a nagyanyám. Édesanyám is vett egyet. A nagyapám is. Így volt három palatáblám, három tucat palavesszőm, három spongyám, mert egyik se szólt szándékáról a másiknak. De a kedvem csak nem jött meg. Minek a palatábla? Jó nekem a por is. Minek a palavessző,? Ujjammal rajzolok a porba. És minek a spongya? Tenyeremmel a port újra elsimítom. Bizony, inkább világgá megyek én, semmint iskolába! - határoztam el hatesztendős fejjel. És így is tettem. Senkinek se szóltam. Két sárga körtét tettem a zsebembe, elég lesz az addig, amíg megcsinálom a szerencsémet. Mert hogy szerencsével járok, abban bizonyos voltam. No hát elindultam. A sarokig még csak elmentem egymagamban, de ott megállapodtam, hogy társat keresek a nagy vándorlásomban. Nem kellett sokáig várnom, nyelvét lógatva jött egy tarka kutya. - No, Bodri - szólítottam meg, mert akkoriban minden tarka kutyának Bodri volt a neve -, felfogadlak vándortársnak, ha van kedved hozzá! Már hogyne lett volna kedve! Mentünk együtt, vándoroltunk. Hol előttem szaladt, hol mögöttem maradt. Így haladtunk véges-végig a nagy, hosszú utcán. Így értünk ki a nagy zöld rétre. - Azon túl a világ vége! - mondtam Bodrinak. - Ne is menjünk tovább egy tapodtat se! - azzal leheveredtem, és elővettem a két körtét a zsebemből. - Nesze, Bodri! - nyújtottam feléje az egyiket, de nem kellett neki. Így megettem mind a kettőt. Amikor a második csutkáját hajítottam el, felpattant a fűből egy mérges tündérke, és rám ripakodott: - Mit vétettem neked, hogy csutkával dobálsz?! - Ó, ha tudtam volna, hogy itt laksz a fűben, bizony nem hajítottam volna el a körtecsutkát, kedves Tündérke! - s megkövettem szépen. Erre kacagni kezdett. Olyan volt a kacagása, mintha szellő játszadozna a tündérkert fáira kötözött üvegcsengőkön. Szép szőke haja lobogott a napsugárban, s két drága-kő szeme szikrát szórt a délutánba. - Hahaha...nem vagyok én tündér, ne tréfálódj velem! - Hát ha nem vagy tündér, akkor te vagy a...libapásztor királykisasszony! - kiáltottam, mert ahogy felálltam, megpillantottam feléje igyekvő hófehér libáit. - Királykisasszony? - nevetett. Rozi vagyok én, és a libákat őrzöm... Olyan gyorsan még lányt nem kértek feleségül, mint ahogy én kértem meg Rozit. De Rozi akkor már úgy kacagott, hogy hempergett a fűben. Ide-oda vetette magát, gurult erre, gurult arra, a kacagás gurította. No de egyszer csak kikacagta magát. Akkor felült és megkérdezte: - Hát mire kívánsz házasodni? Hisz talán még iskolába se jársz?! - Én? Nem is fogok soha iskolába járni! Hiszen épp azért mentem világgá! De olyan gyorsan legény még kosarat nem kapott, mint én Rozitól: - És te azt hiszed, hogy én egy buta ember felesége lennék? - Nono - ágaskodott önérzetem -, azért buta nem vagyok... De ő csak mondta a magáét: - Az én uram okos ember legyen! Tanult ember! Csak is olyan ember felesége leszek, aki ír, olvas és számol...nem pedig olyannak, aki a betűvetés elől világgá szalad! Hiszen az ilyen mellett csak a szégyen enne... Ami igaz: igaz. Bizony erre lehorgadt a fejem, s hogy megbékítsem Rozit, tréfára akrtam fordítani a dolgot. De ő átlátott a szitán, és szava hideg zuhanyként hűtötte le a kedvemet. Magamban már rég igazat adtam neki, de még restelltem nyíltan bevallani. Ezért inkább vándorpajtásomnak, Bodri kutyának füttyentettem: szedelőzködjünk, koma! De Bodrinak már nem volt se híre, se hamva. - Látod-e, még a Bodri kutya se tart olyan fiúval barátságot, aki elszökik az iskola elől... Bizony már tündökölt a holdsarló az égen, amikor hazaértem. Dobogott a szívem erősen: mi lesz, ha kitudódik szökni akarásom, világvándorlásom?!... De szerencsére senkinek se tűnt fel, hogy nem voltam otthon azon a délután... Amikor másnap reggel a napsütésre felébredtem, megdörgöltem a szememet, magam se tudtam: álmodtam-e vagy valójában megtörtént találkozásom Rozival a réten? Ma se tudnám megmondani. De akár álombeli tündérke, akár földi libapásztorlányka volt Rozi, neki köszönhetem, hogy könnyű és vidám szívvel mentem iskolába. És bizony, ha elgondolkodom: mi lett volna belőlem, ha betű nélkül növök fel - még most is elszégyellem magam.
Augusztus 24. - Szent Bertalan napja - szőlőhegyek védőszentje. Nyúzókésével a szőlőfürtök lemetszésére készülődik...szüret kezdő időpont.
:-)))
SZÓLÓ SZŐLŐ
Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se enném lágy kenyeret sose szőlő nélkül. Gyerekkoromba is az volt a legnagyobb örömöm, mikor édesapám a vállamra csapott: - Nyergelj, legény, kimegyünk a Galambosba. Megnézzük, zsendül-e már a szőlő. No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a galambosi szőlő, de csizmába ki nem futotta volna három óra: akkora homokot kellett odáig gázolni. Mire kiértünk,átlépett már a juhász az árnyéka felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyarított belőle egy karajt, és a markomba nyomta. - Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha le nem szüretelték már az érettjét a seregélyek. - Csak ki, csak ki, csak ki! - rikácsolták haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk szőlőjéből tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem édesapám nagyon értett a nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy szőlőkarót, erre egyszerre elfüstölt a dézsmáló had. Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű szőlőgallyak bókolgattak körülöttünk, büszkén mutogatva mosolygó fürtjeiket. - Nézd ezt a piros dinkát - kérkedett édesapám -, a hajnal megszégyelhetné magát mellette. Hanem biz azt nem látta többé a hajnal, mert mire a pászta végére értünk, csak a csutkája maradt. - Hát ez a fehér bajor - mutogatott tovább édesapám -, nincs az a méz, amelyik fölérne vele. Magam is megbizonyosodtam róla, hogy a fehér bajor szőlő édesebb a méznél. Egy fürtöt se hagytam belőle a tőkén. - De még azt a fekete kadarkát meg kell kóstolnod! Ilyet még álmodba se ettél. Nem igen kínáltattam magam, hanem hozzáláttam a mustos fehérhez, most már csak úgy kenyér nélkül. Hanem a rózsalugashoz már nem éreztem semmi étvágyat. Nagyon elteltem a szőlővel. Hiába dicsekedett édesapám a piros szagos szőlővel, a tömött szemű gránáttal, az aranyos bakatorral: rájuk se néztem. - Nem ér ez semmit, édesapám, ha szóló szőlő nincsen közte. - Hát az mi fán terem? - Hát a mesében, édesapám. - Jaj, gyermekem, nagyon rég volt ám az, mikor én Meseországban jártam. Hanem azért megállj, mire hazafelé fordítjuk a csikókat, kerítek én neked olyan szóló szőlőt, hogy még meg is sokallod a beszédjét. Elálmosított a szőlősuhogás, a méhecskedongás, a tücsökcirpegés, hanem ez az ígéret egyszerre kiverte a szememből az álmot. Hej, micsoda öröm lesz az, ha holnap eldicsekedhetem a pajtásaimnak: - Úgy nézzetek rám, gyerekek, hogy én már szóló szőlőt is ettem! Búcsúzófélben csókolgatta már a nap nyárfák hegyét, mikor azt mondja nekem édesapám: - Hallod-e, cselédem, most már jó lesz, ha útnak veszed magad. Én még egy kis kerülőt teszek a keresztapádék szőlője felé. Hanem jól a tenyeredbe szedd a lábad, hogy előbb otthon ne legyek, mint te. - Hát a szóló szőlő? - kérdeztem ijedten. - A'biz igaz! Ígéret: adósság. A gunyhónk végiben nyomorgott egy árva szőlőtőke. Apró fodor a levele, ritka szemű, hitvány a termése, petrezselyemszőlőnek csúfolják a jámbort. Erről szakított le édesapám egy fej szőlőt. - Itt a szólószőlő - mondta mosolyogva, nekem azonban egyszerre sírhatnékom támadt. - Hiszen ez csak petrezselyemszőlő. Annak is hitványa. Olyan kemény, hogy nyulat lehet vele lőni. - Ne törődj vele fiacskám. Jutka húgod ezt is megköszöni, ha hazaviszed neki. Tudod, mennyire rimánkodott szegényke, hogy neki is juttassunk egy kis madárlátta szőlőt. - De ez nekem szóló szőlő! - kötözködtem könnybe lábadt szemmel. - Majd megválik - vette apám komolyra a szót. - Majd meglátod, hogy elmondja ez nekem estére, hogy szófogadó gyerek vagy-e. Még azt is kitudom tőle, hogy szereted-e a húgodat. Megindúltam a szőlővel hazafelé, de olyan búsan ballagtam, mint akinek az orra vére folyik. Az öreg diófán éppen vackolt a sárgarigó, rám kiáltott nagy vidáman: - Van dió, millió, kell-e dió, fiú? Mérgemben majd hozzá vágtam a petrezselyemszőlőt. - Edd meg a diódat, ha nem tudod megmondani, merre terem a szóló szőlő! Ahogy a szőlők közül kiértem az országútra, leültem pihenni a gyepszélre. Fáradt is voltam, szomjas is voltam: lecsíptem egy szemet a petrezselyemszőlőből. - Nini - mondtam -, nem is olyan rossz. Hanem Jutkának még is csak nagyon savanyú volna. A második szem még jobban esett, aztán már eszembe sem jutott számolgatni őket. Éppen beértem a kisajtónkon, amikor bekaptam az utolsó szemet. Nem maradt a kezemben, csak az üres csoma. Édesapám csakugyan megelőzött. Ott ült a küszöbön, ölében Jutka húgom, vígan tapsikolva elém két kis tenyerével. - Ehol hozza neked Ferkó bátyád a szőlőt, ehol-e - mondta neki édesapám. Szégyenletemben kiejtettem a kezemből a szőlőcsutkát. Édesapám fölkapta és, a tenyerére fektette. - Szóló szőlő, mond meg nekem, szófogadó gyerek-e az én Ferkó fiam, akinek én azt parancsoltam, hogy hozza haza a szőlőt a kishúgának! Én már bújtam volna a föld alá, mikor édesapám újra megszólalt: - Szóló szőlő, mond meg nekem, szereti-e ez a gyerek a kis testvérjét. No, Ferkó, szóló szőlő-e a petrezselyemszőlő? Bekotródtam a szoba sarkába, s tán még most se jöttem volna elő, ha elférnék benne. Azzal pedig sose dicsekedtem el a pajtásaimnak, hogy én már szóló szőlőt is ettem.
Egyszer volt egy nagy csoda, neve: birka-iskola. Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet. Ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott, így hát egy se ment oda, meg is szűnt az iskola. Weöres Sándor
:-)))
SEHALLSELÁT DÖMÖTÖR
Sehallselát Dömötör buta volt, mint hat ökör, mert ez a Sehallselát kerülte az iskolát. Azt gondolta, hogy a pék a pékhálót szövi rég, és kemencét fűt a pók, ottan sülnek a cipók. Azt hitte, hogy szűcs az ács, zabszalmát sző a takács, sziklát aszal a szakács, libát patkol a kovács. Míg más olvasott meg írt, ő csak ordítani bírt, megette a könyvlapot, s utána tintát ivott. Csak azt mondom: Dömötör buta volt, mint hat ökör, mert ez a Sehallselát kerülte az iskolát. Weöres Sándor :-)))
BIZTATÁS
Hét-pupu zivatar, felássuk a kertet. Ki dolgozni nem akar, gyümölcsöt se nyelhet. Hét-karu zivatar, felmossuk a konyhát. Ki dolgozni nem akar, meghúzzuk a kontyát. Hét-fejü zivatar, tanuljuk a leckét. Ki tanulni nem akar, vegyen más fejecskét. Weöres Sándor :-)))
HÁROM EGÉSZ NAPON ÁT...
Három egész napon át bújtam erdő vadonát, gombamezőt, sziklatetőt bejártam. Három egész napon át faragtam egy furulyát, vadrózsából tündérsípot csináltam.
Búcsúzóul szaporán megfújom a furulyám, elmegyek én árkon-bokron, sövényen, Árkon át és bokron át elhagyom az óvodát, tanulok az iskolában serényen. Weöres Sándor :-)))
KEZDŐDIK AZ ISKOLA
Könyv, toll, tinta, ceruza, rontom-bontom, kezdődik az iskola, csak aszondom. Kora reggel rohanás, rontom-bontom, nem könnyű a tanulás, csak aszondom. Tízpercben nagy futkosás, rontom-bontom, torkod fájdul, ne kiálts, csak aszondom. Zsemlye és vajaskenyér, rontom-bontom, morzsát szedhet az egér, csak aszondom. Énekóra, la-la-la, rontom-bontom, reng a terem ablaka, csak aszondom. Tornaóra egy-kettő, rontom-bontom, leszakad a háztető, csak aszondom. Kintről benéz egy szamár, rontom-bontom, iskolába sose jár, csak aszondom. Weöres Sándor :-)))
Azt akarod, hogy mosolygó legyek, bátor, kipihent és vigasztaló! - Tudod, lelkemben sötétlő hegyek között hűsen ring a Szent Anna-tó.
Tudod, lelkemben sötét fenyvesek között zsolozsmát zengenek a fák. Kórusban felel rá a végtelen: - Nem sokat ért meg ebből a világ. –
Ilyen vagyok hát. – Sziklák rejtekén pihen a kincsem. – Büszke és szabad. - Töretlen fénye szent védelemképpen - testőrként – ősi fenyők állanak.
- De vannak percek, amikor őrségük - Miattad – elpihenni rendelem, és felhozzák a vágyódó örvények a szívemből azt, ami kristálytiszta Élet, Boldogság, Szépség, Szerelem!
Valamikor réges-régen a mai Szent Anna-tó helyén egy magas hegy volt, melynek a tetején vár állott. Vele átellenben, egy órányira, a Bálványos-hegyén is egy hatalmas vár volt (ennek romjai ma is láthatók). Két testvér lakott a két várban, mindkettő kevély, gőgös, irigy volt, egymást sem szerették.
Egyszer a bálványosi várba egy gyönyörű, arannyal, ezüsttel, gyémánttal kidíszített hintóval, melyet hat szilaj paripa húzott, egy nagy úr érkezett. A házigazdának erősen megtetszett a hintó és a lovak, s kérte a vendéget, hogy adja el neki. Cserébe hét falut ígért, azonban a vendég úr hallani sem akart róla, s bármennyire is unszolta, hajthatatlan maradt. Mikor ezt látta a vár ura, cselhez folyamodott. Nagy mulatságot rendezett, ahol kockázással elnyerte a hintót. Másnap első dolga volt, hogy meglátogassa a testvérét. A testvére nagyon megirigyelte a hintót, és fogadtak hogy egy napon belül különb hintót fog szerezni, nem is hat, hanem tizenkét lóval.
Egész nap tűnődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába törte a fejét, semmit nem tudott kitalálni. Hanem egyszer csak mi jutott eszébe? A várba parancsolta a környék legszebb leányait. Egy fél nap se telt bele, és több száz lány gyűlt össze, a legszebb közülük egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura, majd még tizenegyet, és a hintója elébe fogatta őket. A lányok azonban meg se bírták mozdítani a hintót. Az úr szörnyű haragra gerjedt, és ostorával rávágott Annára, aki legelől állt. Patyolatfehér húsából kiserkedt a vér, s jajszava felhangzott a magas egekig. Az úr másodszor is rávágott, ekkor Anna megátkozta, hogy süllyedjen a föld alá. S abban a pillanatban az ég elfeketedett, és szörnyű mennydörgés között a vár összeomlott. A romok egyre lejjebb süllyedtek, mígnem az egész víz alá került, és egy tó alakult ki.
A tó vizén tizenkét hattyú úszott, majd kijöttek a partra, megrázták magukat és visszaváltoztak leányokká. Mind hazasiettek a falujukba, Anna kivételével, aki kápolnát épített a tó partján, s ebben a kápolnában töltötte életének hátralevő részét csendes imádkozással. És jöttek az emberek mindenfelől a kis kápolnához együtt imádkozni a szent életű leánnyal, halála után pedig elnevezték róla a tavat Szent Anna tavának.
- "...cicázik a birka, kapkodja egymást a disznó, a ló pedig rúgja, harapja egymást." - " Marhák, bocik fickándoznak, rázza magát, ugrik, megbokrosodik." - " Szűköl, vonyíkol a kutya: vihar lesz." - " Ha a naplemente veres, tüzes, akkor szélvihar, szél várható."
