Keresés

Bede Anna

NYITÁNY

Fülledt nyár. Pihegő dombok vállára alélva

Reszket a természet. Félájult, gyönge virágok

Néznek az égre, meredt szemmel… Most jő a sötétség

Megborzongnak a fák, felsírnak a gyáva füvecskék.

Mázsás felhő-csellót hurcol a szél föl az égre,

Húrjai mordulnak, hangjuk végigfut a lomb sok

Kis hajszál-idegén, pöffedt bőgők sorakoznak

S harcsapofájú trombita-nép, hab-hárfa toronylik

Hömpölygő ködfüggöny elé. Megpendül egy-egy húr,

Mint fényes kígyó, ha vonaglik, táncol az égen,

Kurta szavára dohogva felelnek az összesereglett

Hangszerek. Ám most még csak hangolnak, gyakorolnak.

Majd mély csönd… lihegő fák sem legyezik magukat már…

Fű se susog, nem pisszeg a szél: megbújt a kövek közt…

Most felharsan a kürtök vad riadója, a döbbent

Csendbe hasít, felijesztve sikonganak a hegedűk, és

Indul a fürge vonó-tánc, fel s le, alá s fel; a csellók

Gömbölyű teste remeg s emberhangon kiabálnak.

Egyre vadabb a vonók suhogása, a zápor ezerszer

Száz színezüst botján lószőr lobog összekuszálva,

Lódobogás a bazaltköveken: felhő-dob ütése,

Bőgőhúr-kígyók ha kigyúlnak, rémület ordít!

Gyors karmesteri pálca ha villan, csattog a korbács!

Korbáccsá font szólamok egyre verik csak a csendet,

Habhegedűk mindent bevonalzó, sűrű vonói

Egyre verik csak a csendet; a sírás, mély morajok s a

Zajba bután belehörgő, kormos hárfa vicsorgó

Húrjai, és az egész zenekar, veri, tépi a csendet!

Nincs méhdöngés, nincs alukálás, nincs eper-illat,

Álmodozás, meghitt park útján sétifikálás,

Nem villog kasza, féligtelt szekerek haza-búttak;

Íme, halálsápadt-verítékes a jázmin, a csapzott

Hársfa levél-körmös, széjjeltárt ujjai rángnak,

Már-már roskad a búza… Be nem könnyű a viharban

El nem dőlni! Be nem könnyű magasodva megérni!

Rózsák összeborulva szipognak: félnek a rozsda-

Folttól; s féltve a termés mézét: nyögnek a meggyfák.

Zúgj, zenekar, zúgj! Zúgd, hogy az életet óvni, a termést

Félteni kell! Fogjátok görcsösen, alma-babák, az

Ág ujját! Jaj térdre ne rogyj, rozs, a ködhegedűk nem

Ezt zengik, hanem azt, hogy félni muszáj, de megállni

És minden zivatarból tisztultan kikerülni!

Térdre ne rogyj, nem a zápor az úr! az eső csak az élet

Szolgálója, a vízi vonók muzsikája: jövendő

Bő aratások s víg szüretek nagyhangu nyitánya!

Tartsd magasan fejed! Érzed? nincs rajtad por! A hegyhát

Esti sötétben felragyogott, minden mosolyog már.

Elnémult a nyitány, felgördül a füstszinü függöny.

Most jön a szép: csillag-köd-szűzek fátyola csillan,

Kék szoknyában a karcsú Hold-primadonna lehajlik,

És zene zendül, mit fül meg nem hall soha, sejt csak:

Táncosok ujjait összekötő, milliónyi sugár-húr

Egymást érve, titokban megpendül… De nem értjük:

Mit mond, mert hangjára elalszik a ház, a virágok,

Fák, bogarak… Fáradt ember-szemek is lecsukódnak,

Már csak a sok víztől részeg Föld dünnyög elázva,

S hömpölyödik lomhán át más oldalra, szuszogni.

Reggeli napsütés, 1956 [5-6.]

Bécs Ernő

PUSZTAI KÉPEK

A csillámos nap átküllőzött már a pusztán.

Utolsó sugarát cirógatja a nyárfa.

Későnjáró gólyamadár repül

a békazenés nádnak.

Éjszaka lesz:

lidércek táncolnak, bokrok megindulnak

és osonnak békabajszú árnyak.

Horizonton jár a hold,

s mint a gáton cammogó szarvasbogarak,

zenitje felé álmosan halad.

A csalitban hosszúfarkú róka lépked,

szimatol ólat, libát, csirkefészket.

Az útszéli szent is elaludt,

nem is kell, hogy vigyázza a falut;

mert álmában a vályogház eresze alatt,

búzaerdőt álmodik a paraszt

s nem került éhesen ágyba a gyermek.

A tó színén úszkáló szél már csillagokba botlik,

s a baglyok tanácsa az öreg toronyban

vallatja a harangokat.

Mint hajó a tengeren, csillagokba nyúló árboc alatt,

éjszaka vízén a világ imígy ballag.

S mire a vizek hűvösre hűlnek,

s az utak porát megköti a harmat;

az erdők homályából a rétekre lép halkan,

égi mezőkre indul a hajnal.

Tiszatáj [50-51.]

Becht Rezső

SOPRONI ŐSZ

Már lankad a fény és nyúlnak az árnyak

a nyári napfény ó-arannyá lett.

A Vashegy mögött lengő ökörnyálak

úsznak lomhán az érikák felett.

És minden erdő körben lángra gyúlva,

színharsonákkal enyészetbe száll,

az őszikét már őszi szellő fújja,

mely mécsesként a nyárnak sírján áll.

A lőverekben bujkál még az ének –

ott sárgult lomb közt pirul a gyümölcs…

S míg sünje pattan fénylő gesztenyének,

az élet teljén örvendez a bölcs.

Az erdő poézise [36.]

Becher Zita

ÉNEK

Zöld zivatar zúg, zúzmara zizzen.

Barna brokátban bús bibe libben.

Kék kövek égnek, kukkol a tópart,

rózsaszin égen rőt pihe sóhajt.

Sárga sinek közt suttog a vaspánt.

Álmodom éppen, tétova fagy bánt.

Érzem az arcod, rám vad eső száll.

Mámoros utca, furcsa szökőár.

Hajnali fényben árad a lámpa,

csúf kutya kullog, fél füle csámpa.

Macskakövek közt fényes esőcsepp.

Üldözöm, űzöm hűtlen erőmet.

Kötél-tánc [77.]

Bayer Béla

IGÉZŐ

Szűrt csöndet dajkál a bányasor,

kecsesen hajló a traverzek árnya,

ernyőt bont lomhán a vadkapor,

s lelibben a sárga délutánra.

Szerényen szusszan az aknaöl,

tornyán fanyalgó fénynyaláb pózol,

a vasárnap homloka tündököl,

borostája visszanéz a tóból.

A meddőpúp komoran hallgató,

palával sejlő a csillék álma,

egy vakságát viselő barna ló,

rúgat a tegnapok távolába.

A virághab mámorát könnyedén,

méh csókja váltja meg som kegyén.

A vajúdás gyönyöre [101.]

Bayer Béla

VÍZPARTON

Füvek tűhegyén feszít az alkony,

ketten vigyázzuk, te meg én.

Átszőtt pára leng, zászlóz a parton,

a vízről fut, szökik a fény.

Nádiverébhad szótalan bókol,

légre dermed a surrogás,

cigányszemekkel törpefűz hódol,

pergő csöndet hasít a sás.

Összeboruló renceszál rezzen,

a sötétség zsákját kioldja,

rádhajolok, csillag ül szemedben,

árnyékainkat összebogozza.

A vajúdás gyönyöre [90.]

Bayer Béla

ÉBREDŐ

Álmaink csonthéján kocogtat a hajnal.

Rügytiszta köntösét felölti a nap,

s a pillanat aritmiája létünkké tágul.

A gyermekkor árkaiban moccanhat

így a teremtő remegés.

A kulisszák terhe örvénylő virágszirom,

s hazát keresni indul a köznapi csoda.

Az élmény támolygó magánügy csupán,

de az értelem tudja, hogy illattal zsúfolt

a nyári kert, mégha a mohos csanakból

tegnapunk el is illant.

A törésvonalak rácsain át, kandi lét

mustrálja érzékeinknek helycseréjét,

virradó tekintetünknek repkényszirmait.

Egymásra feszülve igézzük élővé a szót.

A vajúdás gyönyöre [70.]

Bayer Béla

OKTÓBER

Pincesor ásít, kereng az álom,

ittas Pán pózol kecske batáron,

a pöszméte karma ködbe szakít.

Naspolya bókol, strázsál a bátor

boróka tábor. Kóró pikákon

a fájdalom moher sálja virít.

Október csókja páráll a réten,

kotyogó kurjant kád nehezéken,

kuvaszok kórusa Holdra vonyít.

A vajúdás gyönyöre [59.]

Bayer Béla

AQUARELL

Sirályjaj csipkézte tengermoraj,

agávék haragzöld kínja.

A kaptatón borissza szerzetes

makrancos szamarát szídja.

Az öböl pulzáló azúrölén,

üdvözül a zarándokének.

Dagálytól duzzadó hullámain

bájolnak ledér szirének,

s akárha giccsfestők képein,

fecskepár ficseri flörtje,

olajfák foghíjas őrsorán

istenek felmagzó könnye.

A vajúdás gyönyöre [38.]

Bayer Béla

HAZÁVÁ RÉVÜL

Patyolat klárissal gyöngyöző a fa,

tegnapok álmain elmerengő.

Ezüsttel bókol a Hold udvara,

fagykíntól borzas az erdő.

Vacogó venyigén el-el időzve,

borisszák felfeslő mámora leng.

Hópihék szűztiszta ámulatára,

hajnalra hazává révül a csend.

A vajúdás gyönyöre [10.]

Bayer Béla

HALOVÁNYUL

A lélekben nincsenek távolságok,

félrevert útjelzők, mérföldkövek.

A lépték is más, mások az arányok,

nem riaszthatnak végletek.

A testi kín nem táplál fájdalmakat,

nem fordítja el arcát az isten,

a kökénylő könnyként pergő alkonyat,

tenyér sem reszket a hűlt kilincsen.

A táj befogad, mégsem vagyok otthon,

bár a vágy üstöke gyöngyfehér,

poroszkál az opál horizonton,

a tolnai lankákig mégsem ér.

Haloványul, egyre nő a mezsgye,

megtart-é a teremtő kegyelme?

A vajúdás gyönyöre [8.]

Bayer Béla

SZEMLESÜTVE

M.J.-nek

Isteni lehelet páráll a tájon,

ködfátyol-nász az ágakon,

lelkek illannak apró angyalszárnyon,

tűnt vágyak üszkén hűlt halom.

Penészvirágot dajkáló a grádics,

házamra hazám nem kacsint,

itt szemlesütve motyogom, hogy: máris,

noha hitem áhítatra int.

A hajnal korcán elvetél az álom,

szorong vackán a képzelet,

e szemsugaras homburgi határon

nem hívják dalba a nevemet.

Bár megkapó a Vogézek varázsa,

Babitsi strófát nem tanít,

itt Illyés szaván nem udvarol zsázsa,

versbe otthoni szó nem segít.

Prometheus húga [17.]

Bayer Béla

IMPROMTU

Szellőrózsa fátyla feslik,

Alvadó alkony szirmain,

Barkálló vágya vesekszik,

Iszalag illan bimbain.

Nőszirom bámulja egyre csak,

Egynyári hittel, hallgatag.

Ernyedő ölében langy sötét,

Csiklandón szüremlő harmat,

Klárisok kínzó ihletét

Enyhíti hűs fuvallat.

Ringatón rímel rá a lét.

Prometheus húga [10.]

Bayer Béla

VIOLA

Egy cserfes csitri kacsint a kútba,

tegnapomnak vakfoltos tükörén,

pajkos fintor int vissza a múltba,

a káván szunnyad, alvadó a fény.

Szőke derűvel biccentett felém,

nem köthetett gúzsba tér, idő.

A pillanat hártyázó szegletén

csínyteli tekintet bukkant elő.

Mosolyával gyújtott őszi lázat.

Míg az elmúlásra mondott nemet,

mozdulatában nem volt alázat.

Bája eleven filmemlékezet.

Ölében feslett az asszonyi lét,

verssorba idézem virág nevét.

Argosz tüllfátylán [48.]

Bayer Béla

ESZMÉLŐ

Olvadó Nap-fillért formáz a som,

mélyölű nőszirom ajka ágál.

Táltosul sörényes csikókorom.

Sudarán barkálló porzó sárgáll.

Rőt lángot dajkál a szőlőlevél,

opállal ring az öröklét fénye,

magzik a borókák tűlevelén,

s testté lesz Mária reménye.

Tűntegű fészekben halott madár,

lelkek közt ő a legkisebb angyal.

Röpte a szívekben hazát talál,

mint Gandhi fohászai a Hangban.

Gyapjúsás pamatján ezüst penész,

egésze a részekre visszanéz.

Argosz tüllfátylán [37.]

Bayer Béla

NÉGYSOROS

Vacogtam mielőtt hozzád eljöttem.

Elesett voltam, fáradt és letört.

Jöttömben a szél mormolt köröttem,

most itt vagyok, s meleged betölt.

Argosz tüllfátylán [30.]

Bayer Béla

HULLÁMNÁSZ

Vadszeder közt alkonyi fény illan,

Tornyok árnya ír porba keresztet,

Pilláidnak kék repkénye villan,

Szájad ívén medúza csók reszket.

Szemed egén szerelem kökénylik,

Copf-glóriád: moszatszín sörény,

Karod íve elfogadón nyílik,

Zöldörvényű polip a remény.

Parazsat vet hited korall-ága,

Elidőz a pillanat szemedben,

Úgy karolsz, mint sajkát ár apálya,

Hullámnászban sajdul fel a tenger.

Harang kondul, zsoltárt zsong a hárfa,

Tekinteted: ametiszt szilánkja.

Argosz tüllfátylán [26.]

Bayer Béla

KARÁCSONY

Jeges szél reszket a fenyők fegyelmén,

hópihék patyolat fátyola leng,

adventi gyertyáink négy pici gyöngyén,

angyalok hírnöki lelke dereng.

Heródes haragját fagy vicsorítja,

Simeon pillája égre mered,

virrasztó pásztorok tüzeit szítja,

Mária eleredt könnye pereg.

Növendék állatok ámulatára

szalmába kisdedét rejti az ács,

bégetve néznek a Három Királyra,

e fiúcska lenne a Messiás?

Míg tömjént és mirhát markol kis keze,

mosolyán átsüt a kereszt képzete.

Argosz tüllfátylán [22.]

Bayer Béla

HANGOLÓ

Vadbürök ernyőn zúzmara csillám,

berkenye lángot lobbant az ősz,

felhőraj korcán reszket a bánat,

pusztai héják kínja redőz.

Meddő szerelmén méláz a vackor,

darvak keresztje égre feszül,

koldus tarisznyán csüng a november,

klastromok tornyán szél hegedül.

Tűnt álmok vackán reszket az emlék,

kristály nyirettyűt hangol a tél,

megváltót sejt a tegnapi jászol,

hópihék tánca álmot ígér.

Argosz tüllfátylán [21.]

Bayer Béla

IDILL

Aszúvá töpped a tőkén a fürt,

indul a nyáj a téli karámba,

öblösen szólal a havasi kürt,

szélcsikók futását regulázza.

Nem látni mást, mint derűs nyugalmat,

pásztorok kampóin ősz aranyát,

mézpázsit selymén emlék a harmat,

fölcicomázza a régi tanyát.

Tölgyfalevélen barnáll az erdő,

megannyi karja az égre kitárt,

fohászkodása regékbe illő,

imája értő társra talál.

A múlásra sipkát cukroz a dér,

kristálya újbóli kezdést ígér.

Argosz tüllfátylán [20.]

Bayer Béla

ETŰDÖK

Megannyi felizzó kottafej.

A vadrózsák ujjbögyén

szellő dudorász, s belevész

zsongón a hajnalpírba.

*

Savószínű tajték rángatóz a vízen,

vacognak a parti, rozsdaszíta fák,

szél feszíti húrként fölébük az égre

egy őszderéki sanzon búgó dallamát.

*

Bogáncs szemérme fátylaz a rétre,

az alkonyi bánat égre lilul.

Nyírfalant sajdul bongva a szélbe,

ökörnyál fonala rajta a húr.

Argosz tüllfátylán [16.]

Bayer Béla

ÉRKEZŐ

Bonyhád felé

Al-Börzsöny lankáin páhog a szél,

füzesek sípjával feleselget,

csitítgatják a kaptató ledér

akácai, amint elmerengnek.

Rongyi felől orgona síp szólít,

lelkek lépte leng a Kálvárián,

a Határárok locsogása lódít

át a pallón, diszharmónián.

A kupola ívére csillag ül,

bólintó a kápolna keresztje,

a lila árny holdfénnyel szőttesül.

Bohollyá bomló a bársony este.

Juhar lomb zsarátol, lelkünk rokon.

Harmatcsepp ikrásul a pázsiton.

Argosz tüllfátylán [13.]

Bayer Béla

MÉGIS

Vadzab töreken álom botladoz,

egy kisharang sajdul bongva lenn.

Az általút szegletén hirtelen

egy varjúraj árnyéka foszladoz.

A kazlakra patinás fény szitál,

hamvadó a marokszedők vágya,

felhangzik az aratók fohásza.

A tedeum korálja égre száll.

Cserepes ajkamon szikes szavak,

vágytalanul illan ez a nyár is,

halálomnál mégis hatalmasabb.

Magyal ág karmain holdfény a lakk.

A sárgás loboncú krisztustövis

zihálva rebegi: ne add magad!

Argosz tüllfátylán [10.]

Bayer Béla

NYÁRSZONETT

Sárga kínt bomlik a reggeli fény,

Borostás búzaszál árnya játszik,

Kötendő kévéik bűvöletén

Vibrál a lég, amint idelátszik.

Fülledt csöndünk bronzharangja kondul,

Pipacsok üszkén izzik fel a nap,

Délibábok emlője ha csordul,

Aranyat loccsan az ivócsanak.

Rozsos cipót formázók a kazlak,

Pihegő asszonymell a messzi domb.

Zsolozsmákat mormoló a paplak.

Már lomha barnán moccanó a lomb.

Vádló ajkon cserepes az ének,

Golgotáról szólnak kaszakések.

Argosz tüllfátylán [9.]

Bayer Béla

NOTTURNO

Patyolat kérgű nyírfaág rebben,

barkáira hópillék lelke ül

mint kibomló fénynyaláb, szelídül

pilláinkhoz a kivérzett hajnal.

A som üstökén vertarany sisak

hirdet atyafiságot, s nicsak!

Egy mókuslány virtusa nyargal.

Szerelmes iszalag fehérlik

iramodva, hisz pártába kérik

szirmainak hamvazó hitelét.

Ibolyáll az ég, szalonka szólal,

dacolva az örökkévalóval,

míg Nap kéve kínálja melegét.

Argosz tüllfátylán [17.]

Bayer Béla

FLÓRA

Szappanfű mosdatta útszegély,

mécsvirág szüremlő könnye,

hóperjén hamvazó szenvedély

záloga lobban a gyöpre.

Irigyen sárgáll a nőszirom,

a rókasás zölden reszket,

fürtösen libben a liliom

piros turbánnal neszezget.

A tippan füzérkét szelídít,

szömörcék szigonya csorbul,

sziromból pelerint kanyarít,

kopáccsá foszlik a tyúkhúr.

Pártában piruló gyöngyköles,

hamukát bájol a zsázsa,

iglicek tüskéin végzetes,

az ördögszemek varázsa.

Argosz tüllfátylán [15.]

Bayer Béla

ESTI DAL

Alkonyi ég homlokára

csillag ül.

Ezüst rétek palástjául

csönd terül.

Bókolnak a bérci rózsák

hallgatag,

barna dombok üstökébe

bújt a nap.

Áttűnések,

1995 [62.]

Bayer Béla

KARÁCSONY KÉSZÜL

Betoppant. Itt a december.

Zúzmara ül a fákra.

Dacos barázda emlékezik

a kalászloboncú nyárra.

Szotyog a hó. Alkonyul.

Feslik az égi dunna.

Rögök ölében mag pihen,

mintha aludna.

Karácsony készül

angyalruhásan,

a havon csillag-virág,

elindul lassan

a három királlyal

kezében olajág.

Áttűnések,

1993 [70.]

Bayer Béla

NYÁREST

Szén színe szemerkél,

pipacsok égnek,

est-csillag vajúdik

vackán az égnek.

Elalél a hőség.

Int az elfogyó nap.

Távoli tarlókon

kazlak hallgatóznak.

Áttűnések,

1983 [66.]

Bayer Béla

ALTATÓ

Rozsdás az alkony –

nyúlik az árnyék,

sombokor pisszen –

moccan az ág,

vadrózsa izzik

part hűvösében,

kontyukat bontják

lomhán a fák.

Kósza harangszót

ringat az este,

csillagot hintáz

a bársony ég,

halk hegedűszón

surran az álom –

bókol a Hold is,

ring a sötét.

Áttűnések,

1983 [64.]