Keresés

Bedő Csaba

A NAP VÉGÉN

Aranyágyba tér a nap,

tábort ver az alkony,

megpihen a rohanás,

mellém ül a gangon.

Felhő takar csillagot,

halvány lámpa fénye

csalogat kis bogarat,

majd bocsát el az éjbe.

Az asztalon borospohár,

megjövendölt kortyok,

társai az emlékeknek,

elefántcsonttornyok.

Sarokban a vén gitár,

ma még játszom rajta,

gondolatok dallama

a csendet átitatja.

Kedves szellő libben,

kert illatát hozza,

itt tartanám örökre,

mint magányomnak foglya.

De tovasuhan ő is

port szórva a kőre,

felemelt pohárral

búcsúzom el tőle.

Elég ennyi mára,

székemből felállok,

cimboráim várnak:

rongyossá nyűtt álmok.

Igaz, öreg társak

ráncnélküli arccal

magukról mesélnek,

míg reámtör a hajnal.

Verselő antológia,

2011 [43-44.]

Bede Anna

AMI A TIÉD

Tiéd a korhadt pad a pesti téren.

Tiéd a fűcsomó a híd alatt.

A tűzfalakról penészes fehéren

vakolat-pénzek eléd hullanak.

Tiéd a botló léptek koppanása.

A lejárt jegyek és a vak sinek.

A horpadt maszk. Az élet ferde mása.

Tiéd minden, mi nem kell senkinek.

Harapj szét láncot kőbalta-fogakkal,

szedj össze kazal giz-gaz sugarat,

rakj máglyát, égj el, versenyezz a Nappal,

hogy a csúfolók megvakuljanak.

Facsarj esőt a fölrepedt rögökre,

élet-halálra hívd ki az eget,

ócskavas-halmon terülj el örökre,

légy minden könyörgésre felelet.

Tiéd a dér az országúti fákon.

Tiéd a por, mit lábad felkavar.

Veréb hintázik kajla glóriádon,

és dideregsz, míg meg nem vált a dal.

Bede Anna

FOHÁSZ

Köszönöm azt, Uram, hogy élek,

köszönöm azt, hogy ép hitem,

s hogy e világban ím, a lélek

gyönyörű házát építem.

Köszönöm azt, hogy sok bajomban

a Te Igéd vigasztalás,

s hogy ahol ennyi fájdalom van,

tovaröpít egy jó varázs.

Valami mindig talpra állít,

valaki mindig megsegít,

rövid utunk kálváriáit –

járva az átkok berkeit.

Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,

s hivogató szód rámtalál.

A sugaras, kék végtelenben

köszönöm azt, hogy nincs halál.

Új aranyhárfa [81.]

Bede Anna

ÚTKÖZBEN

Látni már a fehér tanyát,

a hét szelíd árnyékú fát,

a porhanyós földeken át

ballaghatok most már hazáig;

az otthon édes oltalom,

hol batyumat kibonthatom,

fáradt testem nyúgoszthatom,

hová a lélek visszavágyik.

S otthon tovább: dolgos napok,

mindennapok, halk hónapok,

sürgés-forgás, majd – jónapot,

küszöbre hullok összetörve,

onnan pedig már nem nagy út,

hoznak lármás élet-gyalut,

s az elkopott test visszajut

ahonnan vétetett: a földbe.

S nem látom többé e tanyát,

e hét szelíd árnyéku fát,

bársonypuha földeken át

nem járdalok meg-megpihenve:

ember-világom itthagyom,

s új világokra virradón

megpihenek egy csillagon

útközben, ballagván a mennybe.

Ezüstfohász, 1990 [59-60.]

Bede Anna

HANGSZEREK

Kék köd a földön kúszik,

kék fény a vizen úszik,

arany húrok ragyognak,

ezüst húrok rezegnek,

sugár-nyilak zuhognak,

forró szellők lebegnek,

tökhéj-teknők dúdolnak,

teknöc-hárfák huhognak,

angyalok megriadnak,

bolondok jól vigadnak.

Hangszer hasában tenger,

fényhúrt madárszárny penget,

dalos nő babát ringat,

szél búzatáblát renget,

leng egy hatalmas inga,

nem áll útjába semmi,

belétép álmainkba

s majd nem lehet már lenni...

Korlát, áttörhetetlen

tart mindenkit keretben.

Valahol vár egy végcél,

mely még ma érthetetlen.

Addig ez égi ékkő

sugaras útját futja.

Repül a nehéz, kék kő,

hogy hol áll meg, ki tudja.

Ezüstfohász, 1990 [5-6.]

Bede Anna

MOSOLYGÁSUNK

A mosolygásod ragyogás.

Mosolygó arcod drágakő.

A mosolygásom zokogás.

Összedőlt égből tör elő.

A kivetett hal imája,

(1984) [138.]

Bede Anna

LÁTOGATÓ

                                                    Klárinak

Mikor a lélegzetem megakadt,

mikor a szívem félrevert,

mikor sötétség fojtogatott és félelem,

te ott ültél az ágyam szélén.

Honnan tudtad, hogy

úgy kell ülni a meghasadt mélységek felett

mozdulatlan, szótlan, halkan venni a lélegzetet,

mert a szavak megzavarják az ős-harmóniát,

midőn fölsejlik a tapasztalatokon-túli világ,

a búcsúzó száj köd-távolok nyelvét próbálva dadog,

bukásba sodornak a kipróbált emberi mozdulatok,

hisz megfejtetlen a pillanat,

melyben megnyílnak a vulkánok a betonpályák alatt

Úgy kell megülni akkor, ahogy te ültél az ágyamon,

főlehajtva, alázattal, hallgatagon,

a mi szavaink egy határon túl úgysem érvényesek,

idegen sorompóknál visszadobják a lejárt jegyet.

Úgy kell nézni, ahogy te nézted az örök csodát,

mint bukdácsol a lélegzet beszakadt, sötét gödrökön át,

midőn megáll egy dallam, s ítélet zeng fenségesen

egy életen.

A kivetett hal

imája, (1984)

[130-131.]

Bede Anna

AMI A TIÉD

Tiéd a korhadt pad a pesti téren.

Tiéd a fűcsomó a híd alatt.

A tűzfalakról penészes fehéren

vakolat-pénzek eléd hullanak.

Tiéd a botló léptek koppanása.

A lejárt jegyek, és a vak sinek.

A horpadt maszk. Az élet ferde mása.

Tiéd minden, mi nem kell senkinek.

Harapj szét láncot kőbalta-fogakkal,

szedj össze kazal giz-gaz sugarat,

rakj máglyát, égj el, versenyezz a Nappal,

hogy a csúfolók megvakuljanak,

facsarj esőt a fölrepedt rögökre,

élet-halálra hívd ki az eget,

ócskavas-halmon terülj el örökre,

légy minden könyörgésre felelet –

tiéd a dér az országúti fákon.

Tiéd a por, mit lábad felkavar.

Veréb hintázik kajla glóriádon,

és dideregsz, míg meg nem vált a dal.

A kivetett hal imája, (1984) [129-130.]

Bede Anna

NYUGAT VARÁZSA

                                Gunda Bélának

Állok szélén a pirkadatnak.

A völgy torkából jajszó árad.

Nem kellünk a gőgös Nyugatnak.

Már visszalöknek Ázsiának.

Éltet kelő Nap tiszta fénye,

én így maradtam meg magyarnak.

Vagyok sámánok húga-nénje,

de nem úgy, hogy odazavarnak.

Jó nékem, jó Nyugat varázsa,

közlegénység vesztes csatákon,

tüzes virágok hervadása,

és az idegbaj, ez a mákony,

ez kell, e köd-szálldosta táj itt,

nem Napkelet vad fényessége.

Odavaló dallam ha csábít,

visszagondolom a mesékbe.

A kivetett hal imája,

(1984) [102.]

Bede Anna

MARADJ MEG

Ha már nincs talpalatnyi földed

ha már nem ültetsz a homokba zöldet

ha mérget nyelsz termésedet nyakalva

ha indák pók-ujja tekeredik nyakadra

ha beléd szakad nem látott tövis

maradj meg

akkor is

Egy cserép föld pénzért sem drága

végy filodendront a szobádba

majd ez jelenti néked a földet

ülj mellette míg a halál bezörget –

Ha már csak tekinteted pihenhet

elzúgó erdők zöld színfoltjain

s vonat repülő ablakából

szemed ismeretlen semmibe bámul –

Ha szólván rólad csak rágalom illet

ha megdermeszt jéghideg tekintet

Ha még a szék min ülsz az is a másé

hogyha már jövőd is az elmúlásé

kenyered sár s legszebb dalod hamis

maradj meg

akkor is

A kivetett

hal imája,

(1984)

[94-95.]

Bede Anna

HAJNALI ÉNEK

Csak úgy hulljatok, szép napok, holnapok,

hogy ne bánjam az örömök vesztét.

Csak úgy égjetek, égni-szánt életek,

hogy az álomnak hajnala lesz még.

Csak úgy égjek el virrasztó éjeken,

hogy az életem füstbe ne menjen.

Hogy megálljak a félelmes hegyfokon,

hogy egy gondolat égig emeljen.

                       Kórus:

Örvendjetek, ti minden emberek,

mert járható a világ.

Örvendjetek, erdei állatok,

mert megnőttek a fák.

Rajta, méhecskék, fény-húron szálljatok,

van mindenütt isteni méz.

Hiszen a nyárban oly könnyű szállani,

csak szárnyra kapni nehéz.

                       Solo:

A madár a reszkető fák felett,

a hajnal az ég peremén,

a csillagok felhőkön inganak,

idelent járok csak én.

Elhull a madár a fák alatt,

alkony gyúl az ég peremén,

a csillagok ködökbe hullanak,

csak engem tart a remény.

A kivetett hal imája,

(1984) [93-94.]

Bede Anna

EGYETLEN EMBER

De könnyű is volt a nappal

mintha üres lett volna az ég

csak Nap szolgánk haladt kék ködökben

Milyen sokan is voltunk

tárgyaink között melyek a nappali világosságban

színesek gömbölyűek szögletesek fénylők vagy fénytelenek

Maguk is ahányan annyifélék

tettük a dolgunk

hibáztunk javítottunk újra hibáztunk

és tudtuk kinek-kinek mi a büszkesége s a bűne

De könnyű is volt a nappal

És most megfordult minden

az ég nyüzsög s a föld ül néma homályban

sötét van körös-körül nem látok

senkit

csak az eget

vizsgálnak hideg vallató szemek

mind engem néz hisz ki van itt még én vagyok az egyetlen ember

Mit akartok mit bámultok hát mit nevettek rajtam

Én vagyok igenis én

aki meglékeli a hegyeket és házakat épít magának

aki megsebzi a földeket és kenyeret teremt magának

aki megmérgezi a jó esőt melyért a kivert Istenhez szűkölt gyötrelmében

aki szabadon bocsátja a madarat és pányvát vet a gondolatra

én vagyok az űző és az űzött az aki hirdet s aki megtagadja

vállalok mindent ami van s ami nincs én felelek érte

én vagyok a barát s az ellenség nélkülem nem történik semmi

ha egy kisgyermeket fölfaltak a vadak én voltam vigyázatlan

ott az én derekam hajladozása minden vidékek jó aratásaiban

Mit akartok ti villogó idegen szemek tudtok-e jobbat

Tudtok-e életet amelyet nem terhel lidérces várakozással a halál!

tudtok-e holnapot amelyet nem piszkít keserű epével a tegnap

tudtok-e hősi tettet amelybe nem jajdulnak bele ártatlan megraboltak

tudtok-e varázslatot amely megadja mindeneknek

a gyógyulást a hatalmat a játékszerencsét a csöndes öregkort

ki mire vágyik

Ne kérdjetek többet eredjetek mert mindenki a maga dolga tudója

Íme élek és holnap jó reggelt köszönök ébredő testvéreimnek

Hisz millióan gyűlünk össze naponta

hogy megosszuk a félelmet a reményt

mi akik mohó akarat bódító sebességével rohanunk időtlen időkig

a Nap körül és önmagunk körül

A kivetett hal imája,

(1984) [89-90.]

Bede Anna

A VISEGRÁDI ROMOKNÁL

Édes nedvektől bódultan ring a szelíd-zöld

gesztenyelomb, de a törzs dermedten markol a földbe.

Lent a gyökér-karmok koppannak… Fekszik a csontváz.

Alszik a mélyben a márvány csontváz, tartja a dombot,

kertet, szűk utakat, páros léptek suhanását,

csókokat és jajokat, gondot, kínt… Megtöredeztek

íme a vállperecek, lépcsők kő-fogsora csorba,

szétroppantak a homlokcsontok, a vak szemüregből

színes üvegfény nem csillog már. Alszik a csontváz.

Hol van róla a hús? Tág termek homloka bőre,

drága gerendák fénye, s a pille-finom, puha függöny

halk libegése? A régi szemétdombból kikapart gyöngy-

ékszer alól a fehér kar? A kar játéka a hárfán?

És hol a hárfa dala? S hova tűnt el a polcra dobott, tört

sarkantyúkról a régi, ezüst öves, deli férfi,

annak agyából a szárnyas gondolat akkori fénye?

Hol van az akkori sejtések szép teljesedése?

Mért ügyesedtek a hajlékony kezek? Ostoba kőnek

mért adtak lelket? Mért hajtottak ki virágot

márvány holt anyagából? Káposztás veteményest

tartani? Kecskének füvet adni? Vakond laka lenni?

Ötszáz év… S egy kor szép álmai csarnoka porban.

Hegy nőtt rá, márványangyal szárnyán nyulak ülnek.

Ötszáz év… S az utódok már ássák; a halánték

csontján szerszámok fémkörme kopog: keresik már,

hol van a rég elgondolt gondolat, és gyökerekkel

szőtt, gót íves borda alatt a szivet tapogatják.

Ássák már a hegyet tartó csontvázat, a létet

tartó elmúlást, keresik kőtigrisek izmát

s kőholló tollát, keresik vágyón a jelenné

tükrösödő multat, fényében a messzi jövendőt,

vágyaikat keresik, s magukat hozzák föl a mélyből.

Ősi csigák ülnek márványkút síma falában,

tört kagyló-házak hegye várost tart. Nem enyész el

nyomtalan egy papucsállat sem… De örök csak az ember,

holt romokon s korokon túl szálló gondolatával.

A kivetett hal imája, (1984) [77-78.]

Bede Anna

SZERELMES LEVÉL

Ha én azt mondom neked, hogy Te, ez a tegezés nem

a barátok és nem a szerelmesek tegeződése, hanem a

folyóé, meg a holdé, az erdőé, meg a szeleké. – Te hul-

lám, te vízicsillag – így szól, magába ölelve kincseit a

nád, – Te gyönyörű – így szól az újszülött hajtás a

fényhez, melyet így hívnak: élet. Meríts meg abban a

forrásban, ami a nélküled-ért éveket elmossa bennem,

hogy felejtsem megcsúfolt imáim denevérszárnyverde-

séseit a tornyok homlokán, az üres utak feketeségét, a

szolga-alázatot, az ébredést-rettegő álmatlan téli álmot.

A szemeim lehunyom, Te nyisd fel őket, hogy általad

lássak, veled induljak megfejteni a létezés hieroglifáit,

amik csak összefüggéstelen jelzések, vagy értelem nél-

küli, dadogó mondattöredékek a közömbös előtt, aki

rest összeolvasni a lepkeszárny-cirádát a záporok vesz-

szőivel, a villámok ábráival, vagy a csecsemő szemének

színeváltozását a tengerek kék-fehér krónikáival. Aki

fáradt végigmenni a tornyok fölött, a jelzéstelen uta-

kon, hogyan is találhatná meg a mondat elejét egy üres

telek kavicsai között, és a mondat végét egy padba kar-

colva, ahol csak szerelmesek üldögélnek a beteljesülést

félve váró bűvöletben, vagy öreg-öreg emberek, a hő

elől árnyékba menekvők, akiknek tekintete reszketve

száll el az egymásra gyűrt tetők fölött, a megfejtetlen

életek fölött, a köznapok kormos lobogói fölött.

Mikor arcom arcodhoz símult, összeolvadt szemeddel

szemem, és szebbnek láttam a mélyben hánykódó várost,

mint annak előtte. A gyárkémények hárfahúrjain vidám

dalt pengetett a szél, virág-máglyák gyúltak a ciprus-

istennők szobrai előtt, és megborzongott a fekete már-

vány, élni vágyott, felizzani, mint kezed szorításában

vergődő kezem, mint arcaink, az egymáshoz érők, az

ütések nyomait feledők, mint félénk szám, amikor a pil-

láid először megcsókoltam aggódó édesanyaként, hogy

az álmod jó legyen és szép. Ha tűzből emeltél volna ki,

visszamennék a tűzbe, ha száműzetésből szólítottál

volna el, vállalnám a kivetettséget; de én a lágyuló par-

toktól menekültem hozzád, még egyenes derékkal, ahol

már csak elszédülni lehet, kapkodni, földrecsuklani,

kapálózni, mint a bogarak, magamba-tépni, mint az

önmagukat faló csupanyál szörnyek az ember-előtti és

ember-utáni világ iszapos gödreiben.

Én áldom, Te is áldd a Porszem csodáját, az első moc-

canást, amelytől megváltozott az üstökösök sárkány-

futása, és a napok darabokra szakadtak, és különvált

a világosságtól a sötétség, tengertől a szárazföld, míg-

nem eljött az ember, aki mindezt meghódítja és meg-

magyarázza, megszervezi és elveszíti. De megmarad,

ugye megmarad az a pillanat, amikor a szemedben fel-

olvadva mondhatom: az a Porszem legyen áldott.

A kivetett hal imája, (1984) [64-65.]

Bede Anna

NYUGTASS KERTEDBEN

Míg álmodunk, gyermekkorunk vidít, üdít,

    s a Hold hídján hintázhatunk,

de ébren, ím díszünk-veszítve űzetünk

    a hűlő végtelen felé…

Kedves, te késő Szent Ferenc, szirmok között

    olajfaillatban ki állsz

véznán, arany háttér előtt, s az ágakon

    fülel sok kócos kis madár,

s majd alkonyon cellád hűvös fehér zugán

    lapozgatsz bölcs kódexeket,

nem félsz, hogy rád taposnak, míg elmélkedel,

    a nikkelmázas holnapok?

Elindult már a messze cél felé a drót,

    rólunk a morse-híradás.

Nem mentenek meg könyveink, se könnyeink.

    Egy mondat volt az életünk.

A szív-szülötte szín fölött s a rím fölött

    vak transzformátor-nyáj morog.

Aleatórikus zengzetben zengenek

    a gépek hüllő-álmai…

Fogj át! A végzet elrabol. Egy gombnyomás

    a virradatlan éjbe ránt.

Nyugtass kertedben. Széna illatába vonj.

    Boldog, ki ily világban él

apái földjén, rég tudom… Most érzem is.

    S míg átölellek – mily örök

e mozdulat! – bokrok közt holmi víg tücsök

    cifrázza együgyű dalát.

A kivetett hal imája,

(1984) [46-47.]

Bede Anna

JÖJJ VISSZA ANGYAL

Jöjj vissza angyal hogy mégegyszer halljam

az istenhegyi szelekkel elzúgott hívást

az erdőtűzként viharzó intést

ó a hangod a hajófüttyön-túli sikoltás

ki ez a vedlett csavargó ez az énekes őrült

tüskék szaggattak fölismerhetetlen ábra az arcom

ki fejti meg a szemöldököm görbéjét ereim pókhálóit

gödörben forgolódtam tolvajok hulladékain élek

de te engem elhívtál gyönyörű verekedésre

csatázni a rosszal bírkózni a döbbent elemekkel

minden állatok között király a magasba kiállni

énekelni mint Dávid amikor már legyőzte a rémet

szeretni amíg le nem hullnak az érett gesztenyék

Ó a hangod a könyörtelen ostorozó könyörgés

amit akkor figyelembe se vettem

de azóta szüntelen hallok

tengervizek bőgésében

vadonok lihegésében

kutyák víg vakkantásaiban a kapuk előtt

gyerekek hancúrozásában virágnyöszörgésben

a fejem zúgásában vérem robajlásában

Jöjj vissza angyal már minden mélységeket megjártam

téged űztelek szirtek lemart csontvázain

megszédültem belenéztem a halál kráterébe üres volt

a kárhozatban kavargó testek csak álmaink látomása

ki ez a veszett kintornás ez a rikácsoló kislány

ki sír a vonatsíneken ki kergeti a felhőt

ó a hangod a békítően egyszerű zsoltár

menni kell ha egyszer hív az angyal és mindent odahagyni

ha újra szólnál fáradt öregen is a suttyók között bolondoznék

hívj hadd fessem meg a nyár boldogságtól sugaras arcát

hívj hadd mondjam ki az együgyűek ajkán felsejlő szókat

hívj hadd érintse homlokom a legkedvesebb kezet

az eltaszítottat a visszasírtat a gyöngyöző tisztát

ősz van már estére jár haza kell menni

a Fodor utcán gesztenyét szednek a gyerekek

Jöjj vissza angyal hadd járjanak a kicsinyek mezítláb

Jöjj vissza angyal hogy ha el kell mennem ne menjek el úgy

mint aki senkit se hagyott itt

A kivetett hal imája,

(1984) [43-44.]

Bede Anna

ÓDA

                                 dr. Győry Aranka

                                 tanárnőmnek

Lent a fű fészkén, bogarak tanyáján,

léptek elporló nyomain, homályán,

ott az árnyékban, fakuló szinekben,

    nyirkos odúban,

s még alább, férgek, gyökerek s rögök közt,

porladó csontok, tovatűnt világok,

volt korok, széthullt birodalmak árnyán,

    holt korokon túl,

hol heves forrás feszül, ős kövek közt,

bamba földmozgás ahol indul, ott túl

mindenen, múlton, jelenen, jövendőn,

    emberi sorson,

lelkem ás, vulkán-beli tűz alá száll,

kráterek torkán a világ alá száll,

szén, olaj, gyémánt rög-alatti, rejtett

    rétegein túl;

nem követ többé kicsinyes világom!

Túl hiú léten, nyomorult halálon,

lent a lét mélyén, a Napot felejtve

    érek a Fényig.

A kivetett hal imá-

ja, (1984) [40.]

Bede Anna

TEREMTÉS

Tudom, hogy lehetetlen.

Azért csinálom!

Légvár – bevehetetlen.

Halálos álom.

Tudom, hogy megtorpanok.

Erősebb nálam.

Tengerre szállnék gyalog,

lehúz az áram.

Szemembe árad a fény,

igéz a Minden;

szavakba hogy önteném?

Messze van innen,

hol renddé rendeződik,

mi volt s mi lesz még,

s az ég leér a földig…

Tenni szeretnék!

Teremteni világot,

egyet az Egyben.

De térdig sárban állok.

Ki húz ki engem?

Istennek sem volt tréfa,

pedig ő isten…

Megingok nagyon néha

erőben, hitben.

Lehetetlent akarok

esztelen áron.

Tudom, hogy belehalok.

Azért csinálom.

A kivetett hal imá-

ja, (1984) [39-40.]

Bede Anna

ÁDVENT

Fekete a kő,

pereg az eső,

elesik a ló.

Meztelen a tér,

nem lepi be dér,

nem esik a hó.

Szövöget a köd,

fátyollal beföd,

elvész az irány…

Csalfa zene hív,

eltéved a szív,

eltéved a lány.

Ki odaki jár,

belepi a sár,

mint lapot a szó.

Ki melegen ül,

álomba merül,

semmire se jó.

A toll hevesebb!

Felsír az ecset,

megremeg a húr…

Lepereg az év.

Közeleg a rév.

Közeleg az Úr.

A kivetett hal imá-

ja, (1984) [34-35.]

Bede Anna

HARMINC KŐ

Harminc kő hátamon,

harminc gond szívemen.

Harminc év terheit,

vágyait viselem.

Harminc év kis idő,

megállni még kevés,

tegnapja feledés,

holnapja keresés;

harminc év kis idő,

hetven év már nagyobb,

apám tűnt évei

vivője is vagyok…

Ezt hagyta örökül,

s apjának terheit,

földtépő őseim

céltalan terveit.

Századok múltak el,

és minden úgy maradt,

de minden kín felett

és minden súly alatt

így hitte nagyanyám,

így várta ükapám,

hogy: majd a gyerekem…

hogy: majd az unokám…

Apáról fiúra,

anyáról lányra szállt

e mind-nagyobb batyu,

s most én viszem tovább.

Ezért van, hogy szavam

ekképp kell érteni:

ha azt mondom, hogy „én”,

ez azt jelenti: „mi”;

tíz nemzedék szava

fejem körül lebeg.

Ha szólok, szólanak.

Megyek, ha küldenek.

Harminc év kis idő,

hetven év már nagyobb,

ezer év vágyai

terhétől fulladok.

Le sem is tehetem,

nagy súlya egyre nő;

továbbküld a jelen,

befogad a jövő.

A kivetett hal imá-

ja, (1984) [31-32.]

Bede Anna

KÖDÖS ÚTAK

Mi ez a hulló fény, jajba fúló

        nagy csobogás?

Honnan e tűztó, e szomorú, szép,

        vad lobogás?

Szememre szórta egy ég-nagy ország

        csillagporát;

mégis veretten térek ma hozzád.

        Ne küldj tovább.

Mint tébolyult rab ha komor őrre

        kezet emel,

s vérben, hörögve rohan előre,

        úgy mentem el;

mint vad hajszában, halálraváltan

        ki elterül…

Virágok zúgtak golyó-szaggatta

        fejem körül.

S nyeltem, haraptam a zuhogó fényt

        mámorosan,

újjászülettem, nyílt, szabad lettem

        százszorosan,

foggal-körömmel, mohó örömmel

        dolgoztam én…

De ha bús voltam, neved zokogtam

        az út kövén…

Idáig húztak a ködös útak.

        Itt vagy-e még?

Kezdett sok álmom, tört ifjuságom

        őrzöd-e még?

Sorsába-botlott, vers-verte vándor

        zörget ma rád,

ki veled vágyik járni halálig…

        Ne küldj tovább.

A kivetett hal imá-

ja, (1984) [30-31.]

Bede Anna

HÁROMSZÖGLETŰ ÉG

Te háromszögű ég; háztetőkbe vert ék,

te nap-bíró, te szép, romlott tükörcserép,

világolj szememnek, fény-özvegy életemnek,

Ha már nem adatott, hogy tornyos távlatot,

csak lássak gyors napot, illó pillanatot,

mely röptét suhintja a táltos végtelennek.

Volnék vándor, szabad, ki kócosan halad

szép görbe ég alatt, s fordulván napra nap,

a göncöl-rúd ragyog irányt, amerre térhet,

De én itt járok, hol ki él, mind fuldokol,

kövek gödrén, ahol énrám is csak egy oly

csorba kis szilánkja pillant a teljes égnek.

Háromszögletű ég néz napjaimra rég,

rajta egy csillag ég… Piszkos, fakó, de: Ég,

derűs és haragos, vért izzad nyers szelekben;

Én is cserép vagyok, törött és elhagyott,

a mindből rész vagyok… de majd ha meghalok,

kigyújtja mécseit a teljes ég felettem.

A kivetett hal imája, (1984) [29-30.]

Bede Anna

CSAK A FÖLDÖN VANNAK CSODÁK

Még hiszek abban, ami nincs.

Még hiszek abban, ami jó.

Hogy betéved és elvarázsol

váratlan a nem-várható.

Az üstököst műszerek mérik

a mérhetetlen téren át.

Az eget képletekbe fogták.

Csak a földön vannak csodák.

Ki faragta e tornyos oltárt,

e rothadáson-diadalt?

Milyen nyelvet beszélt? Mit érzett?

Kit ölelt? Mit hitt? Mit akart?

Már pora sincs, de él az álma:

gótikus templom-ív ragyog,

s engem sodornak áhítatba

a mozdulatlan angyalok.

A kivetett hal imája,

(1984) [28-29.]

Bede Anna

FÜLEMÜLE

Nem aludtam el addig soha este,

csak füleltem a csönd tornyain át,

hogy meghalljam az éj madárszavát.

Mikor könnyű köd lopódzott a földre,

s a tó árkából kiszökkent a Hold,

az első fülemüle földalolt.

Névtelenül és személytelenül

hirdette fenn a nyughatatlan vágyat,

mely szegény vándorszívre nehezül.

Dalában sírt minden fülemüléknek

fájdalma, kik hideg-kék ég alatt

megbabonázva űzik a nyarat.

És benne szólt a szépség ősi vágya,

s a szabadságé, mely ha veszve már,

nincs szárnyalás, csak vergődés, halál.

Benne szólt egész sóvárgó világ,

szerelemért sírtak, nyögtek, dadogtak

együgyű pókok, sündisznók, csigák,

himnusz volt ez, felszárnyaló fohász,

minden élők imája, éj-hasító,

            halállal perlő, dacos dalolás.

Az erdő ült, az erdő nem beszélt,

bogár ha zizzent fű hegyén, s a fák közt

denevérek röpködtek szerteszét.

Amikor a gomolygó éjszakát

szétverte sok kis csőr, ezer darabba,

bennem is föltámadt egy ősi vágy,

hogy szárnyam bontva közéjük vigyen…

De csak feküdtem ágyamon megejtve,

álmatlanul, boldogan, irigyen.

A kivetett hal imája,

(1984) [15-16.]

Bede Anna

TÍZ VERSSZAK

Lehet számoszlopok között

míg csikordulnak fém-karok

kopog a képlet-üzenet

lehet könyvtorlaszok felett

vagy halkan hol folyó szalad

túlcsordult teljes ég alatt

hálóba fogva hal-hadat

hal-síma hamvas éveket

Lehet nagy filozófiák

kígyózó útvesztőin át

találgatva az Úr szavát

szőni a Minden mitoszát

Lehet barikádok felett

kiállani a képzelet-

szülötte héroszok nyomán

ölve őrizni életet

Vagy ejtve fátyol-szép varázst

figyelve magzat-moccanást

élet-határról hiradást

világra vidám virradást

s romok csonkok csontok rögök

alól kitépve a jövőt

az örök-egy és ujra mást

megtalálni a folytatást

gyümölcsösben teríteni

kincses kertet keríteni

védelmezve védetlenül

felelve kérdéstelenül

Ki mondja meg mi a helyes

az útnak lassan vége lesz

nem lehet újrakezdeni

és nem szabad elvesziteni

Mi jobb – kosárnyi telt füzet

(iránytalan iránytüzek)

kínok közt rakott árva fal

amit ledönthet egy vihar

vagy nézni alkonyomon át

a fűben gyermekem nyomát

míg el nem mosódik a kép

ahogy a végtelenbe lép

Ötven erdő, 1977 [9-10.]

Bede Anna

CSAK AZ IDŐT

Két festőnővel sétáltam tegnap.

Rajzolták kanyarulatait az útnak,

festették a jeges fasorokat,

ahogy az ég peremén összefutnak.

Vonalak, fények, színek kavargása...

Álltunk szikrázó hóbástyák felett...

Elbűvölten mélyedtek a tájba,

nézték a messze táruló teret.

Én meg csak az időt

láttam, amint zúdul a kunyhókon át,

a hátunk mögött

elporlott ezredek lenyomatát.

Csak az időt,

mely sziklákat dönt ki és völgyeket ás,

s a nyomok fölött

csal élet van, halál és feltámadás.

Kelj fel és járj, 1971 [33.]

Bede Anna

HEGYI PATAK

Kék vagy, mint a fény-ködös messzeség.

Nem is tudod, milyen mély vagy.

A létezés örvénylő talányait

megbíró, tiszta edény vagy.

A durva sziklákat suttogva simogatod,

      sietsz sugaras tisztásra,

hol felolvad fényben a kő,

      s elül a fájdalmak háborgása.

Te tükröződő szövevényes erdő,

milyen szakadékba viszel?

harangvirágoknak zokogva visszacsengő,

      milyen mélységbe viszel?

Van egy völgy, holt korok őzlábon suhannak ott,

pásztorok sípja sír ős-örök dallamot...

Aranyzöld vagy, te csupa lomb,

      csupa növényi lét;

hordozod a megújulás, virulás, borongás

      minden színét...

Elborulsz, most viharzol,

      de ez nem örök-harag:

rád-hull egy virágszirom

      s ellágyulsz percek alatt...

Dalolsz nekem

      ha arcom hűs kövekre hajtom.

Fénylesz nekem

      ha tántorgok gödrös, csuszamlós parton.

Csobogsz nekem

      bátorítást, hogy céltalan meg ne haljak.

Zengesz nekem:

      szövege nincs, de hatalma van a dalnak.

Ragyogsz, ragyogsz...

Ha lezárom a szemem, akkor is látom

kiolthatatlan

      fényed, denevér-neszes éjszakákon.

Hegyi patak:

egy szédületes, elvillanó, álom-

kék örvényben

      kilobbant ifjúságom.

Kelj fel és járj,

1971 [26-27.]

Bede Anna

EMLÉKEK SZÁRNYA

      Jön az eső

kövér cseppek pottyannak a párkány peremére

tétován könnyen mint elsőket lépő gyermek talpa

kicsi ágy ring boldogság piheg a mélyben

meg nem romlott élet napjai csillogva hullnak

      Ez már a zápor

végigfut a kerítéseken megvesszőzi a fákat

a lomb megborzong sír tündérek futkároznak

színes lapok suhognak természetes csodálatos minden

telnek a vödrök a dézsák az eresz alatt kislány kuporog

      Vihar kerekedik

ágyú bődül önmagát ostorozza az ősz

jajgatva  tántorognak a hegyek a felhők börtönébe

ronggyá szakadtak a hiú díszek könyörgés könyörtelenség

tüzes nyilak verik szét a mennyet felkavart iszapot zúdít az ár

      Köd füstöl

felszáll a fehérség felszállnak a madarak a hangok

felszállnak a fehér kőtömbök és rajtuk a kivésett ábrák

felragyog a sár az emberarcok egybemosódnak az éggel

a zene marad meg legtovább már vonó se röpköd kéz sem int

      Csak az emlékek szárnya

Fölösleges virágok, 1966 [83.]

Bede Anna

ERDŐ MÉLYÉN

Szép a mi otthonunk,

      a szerelem bejárhatatlan birodalma.

Szőnyegeink

      remegő virágszirmok, gombák gomolygó szövevénye,

függönyeink

      zöld zuhatagok, illatot ziháló lombok,

Ha fölémhajolsz

      elsötétül a csavart, harmatos indák palotakupolája

Ha fölémhajolsz

      éjszínű Nap veszejtő mosolya süt szemeidből

Karjaid

      aranyágak, törzsed holdsütéses országútját koszorúzók,

Sóhajaid

      továbbremegnek pókháló-húrokon a tengerekig

hozzák-viszik

      a teremtés ritmusát, az ítélet hasító harsogását.

Ugye jó nekünk itt,

      derékaljunk gyökértörte gyep, csiganyálas avar,

hangyák, pókok, gyíkocskák

      nyájasan nyüzsögnek ájulás-nyűgözte tagjaink körül,

testvéreink ők

      nem nézik bűnnek a kiolthatatlan szerelem áldozatát,

csak embereknek

      riasztó a szépség, mely az irígy szabályok jármait lerázta.

Ó erdő erdő,

      betyárok, remeték, hontalanok örök menedéke

Ó szelíd tövises bozót

      emberszemektől sebzetten csavargunk benned mi ketten.

Csak nevetünk

      ha vihar ostoraitól felüvöltenek a szuronyos felhő-hadak

s felbőgnek a völgyek…

      De a házak ereszeihez érve elhal a nevetésünk.

Fölösleges virágok, 1966 [62-63.]

Bede Anna

VERS A VILÁG

I

Ne kérdd, mi szebb: a pipacson ülő,

Ecset-nem-érte aranytarka lepke,

Mely lesiklott, mint könnyű repülő,

S felszáll, mint szájról sóhajtás, remegve,

Vagy a vers, melybe kínból lopsz derűt,

Könnyből gyöngycsillogást, hogy a szemnek tessék

Mert nem elég, hogy hallják mindenütt,

Kell hogy valahol végre megszeressék…

Nézd: dombra csavart patak-húron, rég

Megkezdett dalát pengeti a kő!

Te írsz, csatázol évről évre jobban,

De mondd, szavad fénylőbb-e, mint a még

Formát nem öltött vágy, mely születő

Bolygóként, szemed tó-tükrébe lobban?

II

Vers a világ. Fogoly tél álmain

Nőnek a termő lombok és szerelmek.

Az írás harc, a rosszra jó a rím,

Éjsötét sorok napfényért perelnek,

Varjú károg – de a kalász telik,

Bogár fúr – de a gyökerek dacolnak,

Vak tenger a teremtés reggelig,

De csengő kagylón nyílik már a holnap!

Vers a világ, szépsége rólad árad.

Gondolatod csillagköd-vonulás,

Hangodra a futó felhők megállnak.

Örök költemény sora vagy. Vigyázz:

El ne hibázd a szót, mert szégyenedre

Áthúz az élet és mást ír helyedbe.

Reggeli napsütés, 1956 [77-78.]