|
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36247
|
Bedő Csaba
A NAP VÉGÉN
Aranyágyba tér a nap,
tábort ver az alkony,
megpihen a rohanás,
mellém ül a gangon.
Felhő takar csillagot,
halvány lámpa fénye
csalogat kis bogarat,
majd bocsát el az éjbe.
Az asztalon borospohár,
megjövendölt kortyok,
társai az emlékeknek,
elefántcsonttornyok.
Sarokban a vén gitár,
ma még játszom rajta,
gondolatok dallama
a csendet átitatja.
Kedves szellő libben,
kert illatát hozza,
itt tartanám örökre,
mint magányomnak foglya.
De tovasuhan ő is
port szórva a kőre,
felemelt pohárral
búcsúzom el tőle.
Elég ennyi mára,
székemből felállok,
cimboráim várnak:
rongyossá nyűtt álmok.
Igaz, öreg társak
ráncnélküli arccal
magukról mesélnek,
míg reámtör a hajnal.
Verselő antológia,
2011 [43-44.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36246
|
Bede Anna
AMI A TIÉD
Tiéd a korhadt pad a pesti téren.
Tiéd a fűcsomó a híd alatt.
A tűzfalakról penészes fehéren
vakolat-pénzek eléd hullanak.
Tiéd a botló léptek koppanása.
A lejárt jegyek és a vak sinek.
A horpadt maszk. Az élet ferde mása.
Tiéd minden, mi nem kell senkinek.
Harapj szét láncot kőbalta-fogakkal,
szedj össze kazal giz-gaz sugarat,
rakj máglyát, égj el, versenyezz a Nappal,
hogy a csúfolók megvakuljanak.
Facsarj esőt a fölrepedt rögökre,
élet-halálra hívd ki az eget,
ócskavas-halmon terülj el örökre,
légy minden könyörgésre felelet.
Tiéd a dér az országúti fákon.
Tiéd a por, mit lábad felkavar.
Veréb hintázik kajla glóriádon,
és dideregsz, míg meg nem vált a dal. |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36245
|
Bede Anna
FOHÁSZ
Köszönöm azt, Uram, hogy élek,
köszönöm azt, hogy ép hitem,
s hogy e világban ím, a lélek
gyönyörű házát építem.
Köszönöm azt, hogy sok bajomban
a Te Igéd vigasztalás,
s hogy ahol ennyi fájdalom van,
tovaröpít egy jó varázs.
Valami mindig talpra állít,
valaki mindig megsegít,
rövid utunk kálváriáit –
járva az átkok berkeit.
Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
s hivogató szód rámtalál.
A sugaras, kék végtelenben
köszönöm azt, hogy nincs halál.
Új aranyhárfa [81.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36244
|
Bede Anna
ÚTKÖZBEN
Látni már a fehér tanyát,
a hét szelíd árnyékú fát,
a porhanyós földeken át
ballaghatok most már hazáig;
az otthon édes oltalom,
hol batyumat kibonthatom,
fáradt testem nyúgoszthatom,
hová a lélek visszavágyik.
S otthon tovább: dolgos napok,
mindennapok, halk hónapok,
sürgés-forgás, majd – jónapot,
küszöbre hullok összetörve,
onnan pedig már nem nagy út,
hoznak lármás élet-gyalut,
s az elkopott test visszajut
ahonnan vétetett: a földbe.
S nem látom többé e tanyát,
e hét szelíd árnyéku fát,
bársonypuha földeken át
nem járdalok meg-megpihenve:
ember-világom itthagyom,
s új világokra virradón
megpihenek egy csillagon
útközben, ballagván a mennybe.
Ezüstfohász, 1990 [59-60.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36243
|
Bede Anna
HANGSZEREK
Kék köd a földön kúszik,
kék fény a vizen úszik,
arany húrok ragyognak,
ezüst húrok rezegnek,
sugár-nyilak zuhognak,
forró szellők lebegnek,
tökhéj-teknők dúdolnak,
teknöc-hárfák huhognak,
angyalok megriadnak,
bolondok jól vigadnak.
Hangszer hasában tenger,
fényhúrt madárszárny penget,
dalos nő babát ringat,
szél búzatáblát renget,
leng egy hatalmas inga,
nem áll útjába semmi,
belétép álmainkba
s majd nem lehet már lenni...
Korlát, áttörhetetlen
tart mindenkit keretben.
Valahol vár egy végcél,
mely még ma érthetetlen.
Addig ez égi ékkő
sugaras útját futja.
Repül a nehéz, kék kő,
hogy hol áll meg, ki tudja.
Ezüstfohász, 1990 [5-6.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36242
|
Bede Anna
MOSOLYGÁSUNK
A mosolygásod ragyogás.
Mosolygó arcod drágakő.
A mosolygásom zokogás.
Összedőlt égből tör elő.
A kivetett hal imája,
(1984) [138.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36241
|
Bede Anna
LÁTOGATÓ
Klárinak
Mikor a lélegzetem megakadt,
mikor a szívem félrevert,
mikor sötétség fojtogatott és félelem,
te ott ültél az ágyam szélén.
Honnan tudtad, hogy
úgy kell ülni a meghasadt mélységek felett
mozdulatlan, szótlan, halkan venni a lélegzetet,
mert a szavak megzavarják az ős-harmóniát,
midőn fölsejlik a tapasztalatokon-túli világ,
a búcsúzó száj köd-távolok nyelvét próbálva dadog,
bukásba sodornak a kipróbált emberi mozdulatok,
hisz megfejtetlen a pillanat,
melyben megnyílnak a vulkánok a betonpályák alatt
Úgy kell megülni akkor, ahogy te ültél az ágyamon,
főlehajtva, alázattal, hallgatagon,
a mi szavaink egy határon túl úgysem érvényesek,
idegen sorompóknál visszadobják a lejárt jegyet.
Úgy kell nézni, ahogy te nézted az örök csodát,
mint bukdácsol a lélegzet beszakadt, sötét gödrökön át,
midőn megáll egy dallam, s ítélet zeng fenségesen
egy életen.
A kivetett hal
imája, (1984)
[130-131.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36240
|
Bede Anna
AMI A TIÉD
Tiéd a korhadt pad a pesti téren.
Tiéd a fűcsomó a híd alatt.
A tűzfalakról penészes fehéren
vakolat-pénzek eléd hullanak.
Tiéd a botló léptek koppanása.
A lejárt jegyek, és a vak sinek.
A horpadt maszk. Az élet ferde mása.
Tiéd minden, mi nem kell senkinek.
Harapj szét láncot kőbalta-fogakkal,
szedj össze kazal giz-gaz sugarat,
rakj máglyát, égj el, versenyezz a Nappal,
hogy a csúfolók megvakuljanak,
facsarj esőt a fölrepedt rögökre,
élet-halálra hívd ki az eget,
ócskavas-halmon terülj el örökre,
légy minden könyörgésre felelet –
tiéd a dér az országúti fákon.
Tiéd a por, mit lábad felkavar.
Veréb hintázik kajla glóriádon,
és dideregsz, míg meg nem vált a dal.
A kivetett hal imája, (1984) [129-130.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36239
|
Bede Anna
NYUGAT VARÁZSA
Gunda Bélának
Állok szélén a pirkadatnak.
A völgy torkából jajszó árad.
Nem kellünk a gőgös Nyugatnak.
Már visszalöknek Ázsiának.
Éltet kelő Nap tiszta fénye,
én így maradtam meg magyarnak.
Vagyok sámánok húga-nénje,
de nem úgy, hogy odazavarnak.
Jó nékem, jó Nyugat varázsa,
közlegénység vesztes csatákon,
tüzes virágok hervadása,
és az idegbaj, ez a mákony,
ez kell, e köd-szálldosta táj itt,
nem Napkelet vad fényessége.
Odavaló dallam ha csábít,
visszagondolom a mesékbe.
A kivetett hal imája,
(1984) [102.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36238
|
Bede Anna
MARADJ MEG
Ha már nincs talpalatnyi földed
ha már nem ültetsz a homokba zöldet
ha mérget nyelsz termésedet nyakalva
ha indák pók-ujja tekeredik nyakadra
ha beléd szakad nem látott tövis
maradj meg
akkor is
Egy cserép föld pénzért sem drága
végy filodendront a szobádba
majd ez jelenti néked a földet
ülj mellette míg a halál bezörget –
Ha már csak tekinteted pihenhet
elzúgó erdők zöld színfoltjain
s vonat repülő ablakából
szemed ismeretlen semmibe bámul –
Ha szólván rólad csak rágalom illet
ha megdermeszt jéghideg tekintet
Ha még a szék min ülsz az is a másé
hogyha már jövőd is az elmúlásé
kenyered sár s legszebb dalod hamis
maradj meg
akkor is
A kivetett
hal imája,
(1984)
[94-95.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36237
|
Bede Anna
HAJNALI ÉNEK
Csak úgy hulljatok, szép napok, holnapok,
hogy ne bánjam az örömök vesztét.
Csak úgy égjetek, égni-szánt életek,
hogy az álomnak hajnala lesz még.
Csak úgy égjek el virrasztó éjeken,
hogy az életem füstbe ne menjen.
Hogy megálljak a félelmes hegyfokon,
hogy egy gondolat égig emeljen.
Kórus:
Örvendjetek, ti minden emberek,
mert járható a világ.
Örvendjetek, erdei állatok,
mert megnőttek a fák.
Rajta, méhecskék, fény-húron szálljatok,
van mindenütt isteni méz.
Hiszen a nyárban oly könnyű szállani,
csak szárnyra kapni nehéz.
Solo:
A madár a reszkető fák felett,
a hajnal az ég peremén,
a csillagok felhőkön inganak,
idelent járok csak én.
Elhull a madár a fák alatt,
alkony gyúl az ég peremén,
a csillagok ködökbe hullanak,
csak engem tart a remény.
A kivetett hal imája,
(1984) [93-94.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36236
|
Bede Anna
EGYETLEN EMBER
De könnyű is volt a nappal
mintha üres lett volna az ég
csak Nap szolgánk haladt kék ködökben
Milyen sokan is voltunk
tárgyaink között melyek a nappali világosságban
színesek gömbölyűek szögletesek fénylők vagy fénytelenek
Maguk is ahányan annyifélék
tettük a dolgunk
hibáztunk javítottunk újra hibáztunk
és tudtuk kinek-kinek mi a büszkesége s a bűne
De könnyű is volt a nappal
És most megfordult minden
az ég nyüzsög s a föld ül néma homályban
sötét van körös-körül nem látok
senkit
csak az eget
vizsgálnak hideg vallató szemek
mind engem néz hisz ki van itt még én vagyok az egyetlen ember
Mit akartok mit bámultok hát mit nevettek rajtam
Én vagyok igenis én
aki meglékeli a hegyeket és házakat épít magának
aki megsebzi a földeket és kenyeret teremt magának
aki megmérgezi a jó esőt melyért a kivert Istenhez szűkölt gyötrelmében
aki szabadon bocsátja a madarat és pányvát vet a gondolatra
én vagyok az űző és az űzött az aki hirdet s aki megtagadja
vállalok mindent ami van s ami nincs én felelek érte
én vagyok a barát s az ellenség nélkülem nem történik semmi
ha egy kisgyermeket fölfaltak a vadak én voltam vigyázatlan
ott az én derekam hajladozása minden vidékek jó aratásaiban
Mit akartok ti villogó idegen szemek tudtok-e jobbat
Tudtok-e életet amelyet nem terhel lidérces várakozással a halál!
tudtok-e holnapot amelyet nem piszkít keserű epével a tegnap
tudtok-e hősi tettet amelybe nem jajdulnak bele ártatlan megraboltak
tudtok-e varázslatot amely megadja mindeneknek
a gyógyulást a hatalmat a játékszerencsét a csöndes öregkort
ki mire vágyik
Ne kérdjetek többet eredjetek mert mindenki a maga dolga tudója
Íme élek és holnap jó reggelt köszönök ébredő testvéreimnek
Hisz millióan gyűlünk össze naponta
hogy megosszuk a félelmet a reményt
mi akik mohó akarat bódító sebességével rohanunk időtlen időkig
a Nap körül és önmagunk körül
A kivetett hal imája,
(1984) [89-90.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36235
|
Bede Anna
A VISEGRÁDI ROMOKNÁL
Édes nedvektől bódultan ring a szelíd-zöld
gesztenyelomb, de a törzs dermedten markol a földbe.
Lent a gyökér-karmok koppannak… Fekszik a csontváz.
Alszik a mélyben a márvány csontváz, tartja a dombot,
kertet, szűk utakat, páros léptek suhanását,
csókokat és jajokat, gondot, kínt… Megtöredeztek
íme a vállperecek, lépcsők kő-fogsora csorba,
szétroppantak a homlokcsontok, a vak szemüregből
színes üvegfény nem csillog már. Alszik a csontváz.
Hol van róla a hús? Tág termek homloka bőre,
drága gerendák fénye, s a pille-finom, puha függöny
halk libegése? A régi szemétdombból kikapart gyöngy-
ékszer alól a fehér kar? A kar játéka a hárfán?
És hol a hárfa dala? S hova tűnt el a polcra dobott, tört
sarkantyúkról a régi, ezüst öves, deli férfi,
annak agyából a szárnyas gondolat akkori fénye?
Hol van az akkori sejtések szép teljesedése?
Mért ügyesedtek a hajlékony kezek? Ostoba kőnek
mért adtak lelket? Mért hajtottak ki virágot
márvány holt anyagából? Káposztás veteményest
tartani? Kecskének füvet adni? Vakond laka lenni?
Ötszáz év… S egy kor szép álmai csarnoka porban.
Hegy nőtt rá, márványangyal szárnyán nyulak ülnek.
Ötszáz év… S az utódok már ássák; a halánték
csontján szerszámok fémkörme kopog: keresik már,
hol van a rég elgondolt gondolat, és gyökerekkel
szőtt, gót íves borda alatt a szivet tapogatják.
Ássák már a hegyet tartó csontvázat, a létet
tartó elmúlást, keresik kőtigrisek izmát
s kőholló tollát, keresik vágyón a jelenné
tükrösödő multat, fényében a messzi jövendőt,
vágyaikat keresik, s magukat hozzák föl a mélyből.
Ősi csigák ülnek márványkút síma falában,
tört kagyló-házak hegye várost tart. Nem enyész el
nyomtalan egy papucsállat sem… De örök csak az ember,
holt romokon s korokon túl szálló gondolatával.
A kivetett hal imája, (1984) [77-78.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36234
|
Bede Anna
SZERELMES LEVÉL
Ha én azt mondom neked, hogy Te, ez a tegezés nem
a barátok és nem a szerelmesek tegeződése, hanem a
folyóé, meg a holdé, az erdőé, meg a szeleké. – Te hul-
lám, te vízicsillag – így szól, magába ölelve kincseit a
nád, – Te gyönyörű – így szól az újszülött hajtás a
fényhez, melyet így hívnak: élet. Meríts meg abban a
forrásban, ami a nélküled-ért éveket elmossa bennem,
hogy felejtsem megcsúfolt imáim denevérszárnyverde-
séseit a tornyok homlokán, az üres utak feketeségét, a
szolga-alázatot, az ébredést-rettegő álmatlan téli álmot.
A szemeim lehunyom, Te nyisd fel őket, hogy általad
lássak, veled induljak megfejteni a létezés hieroglifáit,
amik csak összefüggéstelen jelzések, vagy értelem nél-
küli, dadogó mondattöredékek a közömbös előtt, aki
rest összeolvasni a lepkeszárny-cirádát a záporok vesz-
szőivel, a villámok ábráival, vagy a csecsemő szemének
színeváltozását a tengerek kék-fehér krónikáival. Aki
fáradt végigmenni a tornyok fölött, a jelzéstelen uta-
kon, hogyan is találhatná meg a mondat elejét egy üres
telek kavicsai között, és a mondat végét egy padba kar-
colva, ahol csak szerelmesek üldögélnek a beteljesülést
félve váró bűvöletben, vagy öreg-öreg emberek, a hő
elől árnyékba menekvők, akiknek tekintete reszketve
száll el az egymásra gyűrt tetők fölött, a megfejtetlen
életek fölött, a köznapok kormos lobogói fölött.
Mikor arcom arcodhoz símult, összeolvadt szemeddel
szemem, és szebbnek láttam a mélyben hánykódó várost,
mint annak előtte. A gyárkémények hárfahúrjain vidám
dalt pengetett a szél, virág-máglyák gyúltak a ciprus-
istennők szobrai előtt, és megborzongott a fekete már-
vány, élni vágyott, felizzani, mint kezed szorításában
vergődő kezem, mint arcaink, az egymáshoz érők, az
ütések nyomait feledők, mint félénk szám, amikor a pil-
láid először megcsókoltam aggódó édesanyaként, hogy
az álmod jó legyen és szép. Ha tűzből emeltél volna ki,
visszamennék a tűzbe, ha száműzetésből szólítottál
volna el, vállalnám a kivetettséget; de én a lágyuló par-
toktól menekültem hozzád, még egyenes derékkal, ahol
már csak elszédülni lehet, kapkodni, földrecsuklani,
kapálózni, mint a bogarak, magamba-tépni, mint az
önmagukat faló csupanyál szörnyek az ember-előtti és
ember-utáni világ iszapos gödreiben.
Én áldom, Te is áldd a Porszem csodáját, az első moc-
canást, amelytől megváltozott az üstökösök sárkány-
futása, és a napok darabokra szakadtak, és különvált
a világosságtól a sötétség, tengertől a szárazföld, míg-
nem eljött az ember, aki mindezt meghódítja és meg-
magyarázza, megszervezi és elveszíti. De megmarad,
ugye megmarad az a pillanat, amikor a szemedben fel-
olvadva mondhatom: az a Porszem legyen áldott.
A kivetett hal imája, (1984) [64-65.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36233
|
Bede Anna
NYUGTASS KERTEDBEN
Míg álmodunk, gyermekkorunk vidít, üdít,
s a Hold hídján hintázhatunk,
de ébren, ím díszünk-veszítve űzetünk
a hűlő végtelen felé…
Kedves, te késő Szent Ferenc, szirmok között
olajfaillatban ki állsz
véznán, arany háttér előtt, s az ágakon
fülel sok kócos kis madár,
s majd alkonyon cellád hűvös fehér zugán
lapozgatsz bölcs kódexeket,
nem félsz, hogy rád taposnak, míg elmélkedel,
a nikkelmázas holnapok?
Elindult már a messze cél felé a drót,
rólunk a morse-híradás.
Nem mentenek meg könyveink, se könnyeink.
Egy mondat volt az életünk.
A szív-szülötte szín fölött s a rím fölött
vak transzformátor-nyáj morog.
Aleatórikus zengzetben zengenek
a gépek hüllő-álmai…
Fogj át! A végzet elrabol. Egy gombnyomás
a virradatlan éjbe ránt.
Nyugtass kertedben. Széna illatába vonj.
Boldog, ki ily világban él
apái földjén, rég tudom… Most érzem is.
S míg átölellek – mily örök
e mozdulat! – bokrok közt holmi víg tücsök
cifrázza együgyű dalát.
A kivetett hal imája,
(1984) [46-47.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36232
|
Bede Anna
JÖJJ VISSZA ANGYAL
Jöjj vissza angyal hogy mégegyszer halljam
az istenhegyi szelekkel elzúgott hívást
az erdőtűzként viharzó intést
ó a hangod a hajófüttyön-túli sikoltás
ki ez a vedlett csavargó ez az énekes őrült
tüskék szaggattak fölismerhetetlen ábra az arcom
ki fejti meg a szemöldököm görbéjét ereim pókhálóit
gödörben forgolódtam tolvajok hulladékain élek
de te engem elhívtál gyönyörű verekedésre
csatázni a rosszal bírkózni a döbbent elemekkel
minden állatok között király a magasba kiállni
énekelni mint Dávid amikor már legyőzte a rémet
szeretni amíg le nem hullnak az érett gesztenyék
Ó a hangod a könyörtelen ostorozó könyörgés
amit akkor figyelembe se vettem
de azóta szüntelen hallok
tengervizek bőgésében
vadonok lihegésében
kutyák víg vakkantásaiban a kapuk előtt
gyerekek hancúrozásában virágnyöszörgésben
a fejem zúgásában vérem robajlásában
Jöjj vissza angyal már minden mélységeket megjártam
téged űztelek szirtek lemart csontvázain
megszédültem belenéztem a halál kráterébe üres volt
a kárhozatban kavargó testek csak álmaink látomása
ki ez a veszett kintornás ez a rikácsoló kislány
ki sír a vonatsíneken ki kergeti a felhőt
ó a hangod a békítően egyszerű zsoltár
menni kell ha egyszer hív az angyal és mindent odahagyni
ha újra szólnál fáradt öregen is a suttyók között bolondoznék
hívj hadd fessem meg a nyár boldogságtól sugaras arcát
hívj hadd mondjam ki az együgyűek ajkán felsejlő szókat
hívj hadd érintse homlokom a legkedvesebb kezet
az eltaszítottat a visszasírtat a gyöngyöző tisztát
ősz van már estére jár haza kell menni
a Fodor utcán gesztenyét szednek a gyerekek
Jöjj vissza angyal hadd járjanak a kicsinyek mezítláb
Jöjj vissza angyal hogy ha el kell mennem ne menjek el úgy
mint aki senkit se hagyott itt
A kivetett hal imája,
(1984) [43-44.] |
Zsonát
2014.10.20
|
|
0 0
36231
|
Bede Anna
ÓDA
dr. Győry Aranka
tanárnőmnek
Lent a fű fészkén, bogarak tanyáján,
léptek elporló nyomain, homályán,
ott az árnyékban, fakuló szinekben,
nyirkos odúban,
s még alább, férgek, gyökerek s rögök közt,
porladó csontok, tovatűnt világok,
volt korok, széthullt birodalmak árnyán,
holt korokon túl,
hol heves forrás feszül, ős kövek közt,
bamba földmozgás ahol indul, ott túl
mindenen, múlton, jelenen, jövendőn,
emberi sorson,
lelkem ás, vulkán-beli tűz alá száll,
kráterek torkán a világ alá száll,
szén, olaj, gyémánt rög-alatti, rejtett
rétegein túl;
nem követ többé kicsinyes világom!
Túl hiú léten, nyomorult halálon,
lent a lét mélyén, a Napot felejtve
érek a Fényig.
A kivetett hal imá-
ja, (1984) [40.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36230
|
Bede Anna
TEREMTÉS
Tudom, hogy lehetetlen.
Azért csinálom!
Légvár – bevehetetlen.
Halálos álom.
Tudom, hogy megtorpanok.
Erősebb nálam.
Tengerre szállnék gyalog,
lehúz az áram.
Szemembe árad a fény,
igéz a Minden;
szavakba hogy önteném?
Messze van innen,
hol renddé rendeződik,
mi volt s mi lesz még,
s az ég leér a földig…
Tenni szeretnék!
Teremteni világot,
egyet az Egyben.
De térdig sárban állok.
Ki húz ki engem?
Istennek sem volt tréfa,
pedig ő isten…
Megingok nagyon néha
erőben, hitben.
Lehetetlent akarok
esztelen áron.
Tudom, hogy belehalok.
Azért csinálom.
A kivetett hal imá-
ja, (1984) [39-40.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36229
|
Bede Anna
ÁDVENT
Fekete a kő,
pereg az eső,
elesik a ló.
Meztelen a tér,
nem lepi be dér,
nem esik a hó.
Szövöget a köd,
fátyollal beföd,
elvész az irány…
Csalfa zene hív,
eltéved a szív,
eltéved a lány.
Ki odaki jár,
belepi a sár,
mint lapot a szó.
Ki melegen ül,
álomba merül,
semmire se jó.
A toll hevesebb!
Felsír az ecset,
megremeg a húr…
Lepereg az év.
Közeleg a rév.
Közeleg az Úr.
A kivetett hal imá-
ja, (1984) [34-35.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36228
|
Bede Anna
HARMINC KŐ
Harminc kő hátamon,
harminc gond szívemen.
Harminc év terheit,
vágyait viselem.
Harminc év kis idő,
megállni még kevés,
tegnapja feledés,
holnapja keresés;
harminc év kis idő,
hetven év már nagyobb,
apám tűnt évei
vivője is vagyok…
Ezt hagyta örökül,
s apjának terheit,
földtépő őseim
céltalan terveit.
Századok múltak el,
és minden úgy maradt,
de minden kín felett
és minden súly alatt
így hitte nagyanyám,
így várta ükapám,
hogy: majd a gyerekem…
hogy: majd az unokám…
Apáról fiúra,
anyáról lányra szállt
e mind-nagyobb batyu,
s most én viszem tovább.
Ezért van, hogy szavam
ekképp kell érteni:
ha azt mondom, hogy „én”,
ez azt jelenti: „mi”;
tíz nemzedék szava
fejem körül lebeg.
Ha szólok, szólanak.
Megyek, ha küldenek.
Harminc év kis idő,
hetven év már nagyobb,
ezer év vágyai
terhétől fulladok.
Le sem is tehetem,
nagy súlya egyre nő;
továbbküld a jelen,
befogad a jövő.
A kivetett hal imá-
ja, (1984) [31-32.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36227
|
Bede Anna
KÖDÖS ÚTAK
Mi ez a hulló fény, jajba fúló
nagy csobogás?
Honnan e tűztó, e szomorú, szép,
vad lobogás?
Szememre szórta egy ég-nagy ország
csillagporát;
mégis veretten térek ma hozzád.
Ne küldj tovább.
Mint tébolyult rab ha komor őrre
kezet emel,
s vérben, hörögve rohan előre,
úgy mentem el;
mint vad hajszában, halálraváltan
ki elterül…
Virágok zúgtak golyó-szaggatta
fejem körül.
S nyeltem, haraptam a zuhogó fényt
mámorosan,
újjászülettem, nyílt, szabad lettem
százszorosan,
foggal-körömmel, mohó örömmel
dolgoztam én…
De ha bús voltam, neved zokogtam
az út kövén…
Idáig húztak a ködös útak.
Itt vagy-e még?
Kezdett sok álmom, tört ifjuságom
őrzöd-e még?
Sorsába-botlott, vers-verte vándor
zörget ma rád,
ki veled vágyik járni halálig…
Ne küldj tovább.
A kivetett hal imá-
ja, (1984) [30-31.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36226
|
Bede Anna
HÁROMSZÖGLETŰ ÉG
Te háromszögű ég; háztetőkbe vert ék,
te nap-bíró, te szép, romlott tükörcserép,
világolj szememnek, fény-özvegy életemnek,
Ha már nem adatott, hogy tornyos távlatot,
csak lássak gyors napot, illó pillanatot,
mely röptét suhintja a táltos végtelennek.
Volnék vándor, szabad, ki kócosan halad
szép görbe ég alatt, s fordulván napra nap,
a göncöl-rúd ragyog irányt, amerre térhet,
De én itt járok, hol ki él, mind fuldokol,
kövek gödrén, ahol énrám is csak egy oly
csorba kis szilánkja pillant a teljes égnek.
Háromszögletű ég néz napjaimra rég,
rajta egy csillag ég… Piszkos, fakó, de: Ég,
derűs és haragos, vért izzad nyers szelekben;
Én is cserép vagyok, törött és elhagyott,
a mindből rész vagyok… de majd ha meghalok,
kigyújtja mécseit a teljes ég felettem.
A kivetett hal imája, (1984) [29-30.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36225
|
Bede Anna
CSAK A FÖLDÖN VANNAK CSODÁK
Még hiszek abban, ami nincs.
Még hiszek abban, ami jó.
Hogy betéved és elvarázsol
váratlan a nem-várható.
Az üstököst műszerek mérik
a mérhetetlen téren át.
Az eget képletekbe fogták.
Csak a földön vannak csodák.
Ki faragta e tornyos oltárt,
e rothadáson-diadalt?
Milyen nyelvet beszélt? Mit érzett?
Kit ölelt? Mit hitt? Mit akart?
Már pora sincs, de él az álma:
gótikus templom-ív ragyog,
s engem sodornak áhítatba
a mozdulatlan angyalok.
A kivetett hal imája,
(1984) [28-29.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36224
|
Bede Anna
FÜLEMÜLE
Nem aludtam el addig soha este,
csak füleltem a csönd tornyain át,
hogy meghalljam az éj madárszavát.
Mikor könnyű köd lopódzott a földre,
s a tó árkából kiszökkent a Hold,
az első fülemüle földalolt.
Névtelenül és személytelenül
hirdette fenn a nyughatatlan vágyat,
mely szegény vándorszívre nehezül.
Dalában sírt minden fülemüléknek
fájdalma, kik hideg-kék ég alatt
megbabonázva űzik a nyarat.
És benne szólt a szépség ősi vágya,
s a szabadságé, mely ha veszve már,
nincs szárnyalás, csak vergődés, halál.
Benne szólt egész sóvárgó világ,
szerelemért sírtak, nyögtek, dadogtak
együgyű pókok, sündisznók, csigák,
himnusz volt ez, felszárnyaló fohász,
minden élők imája, éj-hasító,
halállal perlő, dacos dalolás.
Az erdő ült, az erdő nem beszélt,
bogár ha zizzent fű hegyén, s a fák közt
denevérek röpködtek szerteszét.
Amikor a gomolygó éjszakát
szétverte sok kis csőr, ezer darabba,
bennem is föltámadt egy ősi vágy,
hogy szárnyam bontva közéjük vigyen…
De csak feküdtem ágyamon megejtve,
álmatlanul, boldogan, irigyen.
A kivetett hal imája,
(1984) [15-16.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36223
|
Bede Anna
TÍZ VERSSZAK
Lehet számoszlopok között
míg csikordulnak fém-karok
kopog a képlet-üzenet
lehet könyvtorlaszok felett
vagy halkan hol folyó szalad
túlcsordult teljes ég alatt
hálóba fogva hal-hadat
hal-síma hamvas éveket
Lehet nagy filozófiák
kígyózó útvesztőin át
találgatva az Úr szavát
szőni a Minden mitoszát
Lehet barikádok felett
kiállani a képzelet-
szülötte héroszok nyomán
ölve őrizni életet
Vagy ejtve fátyol-szép varázst
figyelve magzat-moccanást
élet-határról hiradást
világra vidám virradást
s romok csonkok csontok rögök
alól kitépve a jövőt
az örök-egy és ujra mást
megtalálni a folytatást
gyümölcsösben teríteni
kincses kertet keríteni
védelmezve védetlenül
felelve kérdéstelenül
Ki mondja meg mi a helyes
az útnak lassan vége lesz
nem lehet újrakezdeni
és nem szabad elvesziteni
Mi jobb – kosárnyi telt füzet
(iránytalan iránytüzek)
kínok közt rakott árva fal
amit ledönthet egy vihar
vagy nézni alkonyomon át
a fűben gyermekem nyomát
míg el nem mosódik a kép
ahogy a végtelenbe lép
Ötven erdő, 1977 [9-10.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36222
|
Bede Anna
CSAK AZ IDŐT
Két festőnővel sétáltam tegnap.
Rajzolták kanyarulatait az útnak,
festették a jeges fasorokat,
ahogy az ég peremén összefutnak.
Vonalak, fények, színek kavargása...
Álltunk szikrázó hóbástyák felett...
Elbűvölten mélyedtek a tájba,
nézték a messze táruló teret.
Én meg csak az időt
láttam, amint zúdul a kunyhókon át,
a hátunk mögött
elporlott ezredek lenyomatát.
Csak az időt,
mely sziklákat dönt ki és völgyeket ás,
s a nyomok fölött
csal élet van, halál és feltámadás.
Kelj fel és járj, 1971 [33.] |
Zsonát
2014.10.18
|
|
0 0
36221
|
Bede Anna
HEGYI PATAK
Kék vagy, mint a fény-ködös messzeség.
Nem is tudod, milyen mély vagy.
A létezés örvénylő talányait
megbíró, tiszta edény vagy.
A durva sziklákat suttogva simogatod,
sietsz sugaras tisztásra,
hol felolvad fényben a kő,
s elül a fájdalmak háborgása.
Te tükröződő szövevényes erdő,
milyen szakadékba viszel?
harangvirágoknak zokogva visszacsengő,
milyen mélységbe viszel?
Van egy völgy, holt korok őzlábon suhannak ott,
pásztorok sípja sír ős-örök dallamot...
Aranyzöld vagy, te csupa lomb,
csupa növényi lét;
hordozod a megújulás, virulás, borongás
minden színét...
Elborulsz, most viharzol,
de ez nem örök-harag:
rád-hull egy virágszirom
s ellágyulsz percek alatt...
Dalolsz nekem
ha arcom hűs kövekre hajtom.
Fénylesz nekem
ha tántorgok gödrös, csuszamlós parton.
Csobogsz nekem
bátorítást, hogy céltalan meg ne haljak.
Zengesz nekem:
szövege nincs, de hatalma van a dalnak.
Ragyogsz, ragyogsz...
Ha lezárom a szemem, akkor is látom
kiolthatatlan
fényed, denevér-neszes éjszakákon.
Hegyi patak:
egy szédületes, elvillanó, álom-
kék örvényben
kilobbant ifjúságom.
Kelj fel és járj,
1971 [26-27.] |
Zsonát
2014.10.17
|
|
0 0
36220
|
Bede Anna
EMLÉKEK SZÁRNYA
Jön az eső
kövér cseppek pottyannak a párkány peremére
tétován könnyen mint elsőket lépő gyermek talpa
kicsi ágy ring boldogság piheg a mélyben
meg nem romlott élet napjai csillogva hullnak
Ez már a zápor
végigfut a kerítéseken megvesszőzi a fákat
a lomb megborzong sír tündérek futkároznak
színes lapok suhognak természetes csodálatos minden
telnek a vödrök a dézsák az eresz alatt kislány kuporog
Vihar kerekedik
ágyú bődül önmagát ostorozza az ősz
jajgatva tántorognak a hegyek a felhők börtönébe
ronggyá szakadtak a hiú díszek könyörgés könyörtelenség
tüzes nyilak verik szét a mennyet felkavart iszapot zúdít az ár
Köd füstöl
felszáll a fehérség felszállnak a madarak a hangok
felszállnak a fehér kőtömbök és rajtuk a kivésett ábrák
felragyog a sár az emberarcok egybemosódnak az éggel
a zene marad meg legtovább már vonó se röpköd kéz sem int
Csak az emlékek szárnya
Fölösleges virágok, 1966 [83.] |
Zsonát
2014.10.17
|
|
0 0
36219
|
Bede Anna
ERDŐ MÉLYÉN
Szép a mi otthonunk,
a szerelem bejárhatatlan birodalma.
Szőnyegeink
remegő virágszirmok, gombák gomolygó szövevénye,
függönyeink
zöld zuhatagok, illatot ziháló lombok,
Ha fölémhajolsz
elsötétül a csavart, harmatos indák palotakupolája
Ha fölémhajolsz
éjszínű Nap veszejtő mosolya süt szemeidből
Karjaid
aranyágak, törzsed holdsütéses országútját koszorúzók,
Sóhajaid
továbbremegnek pókháló-húrokon a tengerekig
hozzák-viszik
a teremtés ritmusát, az ítélet hasító harsogását.
Ugye jó nekünk itt,
derékaljunk gyökértörte gyep, csiganyálas avar,
hangyák, pókok, gyíkocskák
nyájasan nyüzsögnek ájulás-nyűgözte tagjaink körül,
testvéreink ők
nem nézik bűnnek a kiolthatatlan szerelem áldozatát,
csak embereknek
riasztó a szépség, mely az irígy szabályok jármait lerázta.
Ó erdő erdő,
betyárok, remeték, hontalanok örök menedéke
Ó szelíd tövises bozót
emberszemektől sebzetten csavargunk benned mi ketten.
Csak nevetünk
ha vihar ostoraitól felüvöltenek a szuronyos felhő-hadak
s felbőgnek a völgyek…
De a házak ereszeihez érve elhal a nevetésünk.
Fölösleges virágok, 1966 [62-63.] |
Zsonát
2014.10.17
|
|
0 0
36218
|
Bede Anna
VERS A VILÁG
I
Ne kérdd, mi szebb: a pipacson ülő,
Ecset-nem-érte aranytarka lepke,
Mely lesiklott, mint könnyű repülő,
S felszáll, mint szájról sóhajtás, remegve,
Vagy a vers, melybe kínból lopsz derűt,
Könnyből gyöngycsillogást, hogy a szemnek tessék
Mert nem elég, hogy hallják mindenütt,
Kell hogy valahol végre megszeressék…
Nézd: dombra csavart patak-húron, rég
Megkezdett dalát pengeti a kő!
Te írsz, csatázol évről évre jobban,
De mondd, szavad fénylőbb-e, mint a még
Formát nem öltött vágy, mely születő
Bolygóként, szemed tó-tükrébe lobban?
II
Vers a világ. Fogoly tél álmain
Nőnek a termő lombok és szerelmek.
Az írás harc, a rosszra jó a rím,
Éjsötét sorok napfényért perelnek,
Varjú károg – de a kalász telik,
Bogár fúr – de a gyökerek dacolnak,
Vak tenger a teremtés reggelig,
De csengő kagylón nyílik már a holnap!
Vers a világ, szépsége rólad árad.
Gondolatod csillagköd-vonulás,
Hangodra a futó felhők megállnak.
Örök költemény sora vagy. Vigyázz:
El ne hibázd a szót, mert szégyenedre
Áthúz az élet és mást ír helyedbe.
Reggeli napsütés, 1956 [77-78.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|