Hátha érdekel valakit ez a könyv :) Bár a teljesítménytúrázás a fő témája, természetesen esik benne szó a Terep Százasról is, ill. pl. a korábbi Kinizsi Százas rekordokról, stb.
Csodahelyek vannak a Mátrában a mellékgerinceken -csakúgy, mint a tavasszal térképezgetett, bükki rejtett utaim. Már alig várom, hogy nyugdíjas legyek és időmilliomosként bekocoghassam az összeset.
A nagyérdemű bocsánatáért esedezem, de eléggé hajtósak a napok mostanság melóban is, otthon is, a hegyen is. Valahogy nem jött össze eddig a folytatás. De most elkezdem, meglátjuk, emlékszem-e még.
Ott fejeztem abba, hogy túléltem a szombati etapot. Míg vártuk az eredményhirdetést, illetve az esti mozit, a kudarc felett érzett apátián dobozos sörök sűrű bontásával igyekeztem úrrá lenni. Elfogyasztottuk a vacsorát, bár nagyon nem ment a kajálás. Szerencsére a sör is jócskán tartalmaz táperőt. Aztán megnéztük a Banff filmeket, amiért nagyon hálás vagyok a miskolci fijjuk-lányoknak! Már rég óta el szerettem volna menni a filmfesztiválra, erre most házhoz jött. Aztán hazaautóztunk Patára, még ettünk, majd igyekeztem rápihenni a másnapi feladatra. Reggel egész tűrhető futóművekkel ébredtem. Nem volt beállva nagyon, a vécéig kicsoszogás nem okozott nagyobb fájdalmat, szóval volt remény. Ugyan fáradtak voltak a lábaim, de láttam esélyt egy méltóságteljes Muzsla teljesítésre. Elég korán odaértünk Püspökibe, még csak gyülekezett a jónép. A viharvert "ultrás" versenytársakkal természetesen elismerően köszöntöttük egymást, megtárgyaltuk, kinek hol fáj a legjobban. Én a vízhólyagos sarkaim miatt aggódtam leginkább, mert ugyan kiszúrta nőm az este a mini tartályokat, de nem tudtam, mit fog majd szólni újra a Muzsla lejtős oldalához. A kisebbik etapra kézi kulaccsal készültem, mivel felvettem az előző nap kiérdemelt Mamut Finisher pólómat, ami amúgy nagyon menő, és nem akartam se hátizsákkal, se övtáskával kikezdeni a textíliáját. Nehogy má'! 10-kor aztán szépen ellőtték a rajtot, én meg a mezőny első felében állva szép komótosan nekikezdtem a futásnak. Körülöttem nem igazán rohantak az emberek, nem kellett félre állnom. Rövidesen elértük az előző napi patakátkelés helyét, szívem hölgye ott várt, és szurkolt. Ő ellenkező irányba tervezett menni, úgy, hogy majd valahol levágja a kört, nem akarta a teljes 27 km-t megtenni. Ez után jött egy kis emelkedő, ahol a versenytársak egy része inkább visszavett, bár páran erősen szuszogva tolták neki. Az dombtetőig szert tettem némi előnyre, így a lefelén nem kellett azon aggódnom, hogy lesodornak az útról a hirtelen rákapcsoló sporik. A völgybe érve patakátkelés, majd nekivágtunk az erős kaptatónak. (Ha balra mentünk volna, egy nagyon szép völgybe jutunk, tele szarvasokkal, muflonokkal, vaddisznókkal. Egyszer már jártunk arra, nagyon izgi volt!) A meredélyen ki ügyesebben, ki csúszkálva igyekezett feljutni. Mire elértük a laposabb részt, újabb embereket tudhattam magam mögött. Eddig jól ment tehát, de nem tudhattam, fáradt izmaim mikor mondják be az unalmast egy görccsel, vagy csak egy erős pulzus ráemeléssel. Lassan azért beértünk Keresztesre. Itt nyomtam egy gélt, meg rendesebben falatoztam az asztalról, feltöltöttem a kulacsomat, és nekifogtam a projektnek, amit az aznapi célom volt. A tegnapi cammogást feledtetve megfutni felfelé a Hegyet, legalábbis amennyit lehet belőle. A patak után rögtön vissza kellett rendelni pár futót, mert vettek egy jobbost a balra tartás helyett. Utána pedig, ahogy engedte, hol erőteljes gyaloglással, hol futással szép folyamatosan vettem az akadályt. Fent a nyeregben nem álltam meg vizet venni, még volt a kulacsban, és nem is terveztem túl sok időt tölteni már a pályán. 54 perc alatt értem fel a csúcsot jelző beton kockához, 16 perccel gyorsabban, mint előző nap. Viszonyítás képpen álljon itt a tavalyi MB-es részidőm is: 55 perc. Tanulságos. :) A lefelén (ami mint tudjuk, eleinte csak viszonylagos) szerencsére működött a lábam, nem fájt a sarkam sem, a lábujjhegyek is bírták a cipőt. Csak az utolsó szakaszon, a patakmederhez közelítve kezdtek panaszosabban viselkedni, és a leges-legutolsó lefelé lépésnél éreztem, hogy majdnem begörcsölt a lovaglóm. Az hátralévő földúton már nem volt semmi gond, ledaráltam egy versenytárssal összeállva, sőt, még egy kis sprintet is produkáltunk a végén. 50 perc alatt értem be a Muzsla-tetőtől. És akkor a tanulságos tavalyi MB részidő: 39 perc. :) 35. lettem 132 célba érkezőből, ami nem egy combos eredmény, de azért jó látni, hogy az egynaposok között is megálltam a helyemet az előző napi hirig után is.
UltraKék-es csapatba keresünk maximum 2 tagot, akik hajlandóak bevállalni egy-egy szakaszt. Sajnos a tavalyi ultrabalatonos csapatból többeknek nem jó az időpont és most csak hatan vagyunk. Nekünk még ez a kihívás, nem az ultra. Ha valaki beszállna egy amatőr, és kb. 20 órás időt tervező csapatba, írjon. Nyilvános a mailem.
Igen, ez a többségnek nem újdonság, csak minimálnál még jobban figyelni kell rá, mert kevés a hibalehetőség. Nem véletlen, hogy itt lassultam leginkább. A fejlődés persze érezhető, de lassú.
A legfájóbb pontja az az átállásnak, hogy hosszú ideig lassabb leszel, mint korábban és azonos távon fejben jobban leszív. Ha a sérülésveszély nem is, de ez sok embert elriaszt. A közvetlen kontakt viszont tényleg megdobja az élményfaktort (persze ebben fárad el leinkább a gyakorlatlan talpizom).
Egy kis adalék ehhez: ma reggeli futáshoz -mivel más nem volt kéznél-, egy hagyományos cipőt húztam fel. Azt, amiben tavaly a Roki 130-at, meg a Vadrózsa 160-at teljesítettem. Szeptember óta egyáltalán nem futottam ilyen cipőben. Fura volt, zavart már a sarokemelés.
igen, ezt a beleülős technikát én is szoktam :) ráadásul minél hosszabb a táv, annál inkább ugye sarokra érkezem a lefelékben sajna.. akkor pedig kampec a minimállal..
na majd egyszer, ha felhagyok ezzel az ultrával, akkor komolyabban rászánom magam a minimalizálásra..
persze próbálgattam én is már sokszor, és tényleg jó ez a direkt kontakt a talajjal, de engem pl. zavar egy idő után, úgy érzem nem haladok, és nagyon kell koncentrálnom..
A lefelé futás a leggázabb (nekem), brutál gyorsan leszív fizikailag és fejben egyaránt. Tavaszig nem is próbáltam nullásban terepezni, úgy voltam vele a 3mm-es sarokemelésű megbocsájtóbb a hibákkal szemben, jobb abban tanulgatni. Próbálgatásokra, alkalomszerű nullásban futásra jobb a sík terep.
Lejtőn igyekszem beledőlni a lejtőbe (amennyire merek), kicsit rogyasztani és magas lépésszámmal aprókat lépni, főleg köves/göcsörtös terepen. Nem szabad megfeledkeznem arról sem, hogy az alsó hasfalammal tartsam magam, mert hajlamos vagyok hátrafeszíteni a fenekem és ilyenkor a gerinc, és annak tartóizmai kapnak terhelést (hagyományos cipőknél is megvolt ez a hibám). Olyannak képzelném el, mintha a lábam egy rugó lenne, az izmok pedig a lengéscsillapítók.
én is is vettem egy éve kb. egy altrat (supra?), néha futok benne, ha eszembe jut. ez asszem 0 drop-os. de az a bajom, hogy a lefelékben szinte mindig megfájdul a lábam benne. pedig 20-t is csak egyszer mentem vele. általában 10eket futottam. viszont a lefelében egy idő után nem tudok már figyelni, már egy 10-esen sem, ezért sarokra érkezem, ettől meg megfájdul a sarok, achilles. ilyenkor dühös vagyok és eldobom messzire :)
Igen teljesen nullás cipőben gyorsan leamotizálja magát az ember, ha nagyokat lép. Érdekes, hogy mások is megkérdezték, milyen pulzusszám csökkenést sikerült elérnem az átállás idején. Egyszerűen nem voltam képes 170-180 körüli lépésszámot produkálni, mert nem voltam hozzászokva. Maradt a rövidebb lépés, középtalpra/talppárnára érkezés, meg a lassulás és az alacsonyabb pulzusszám. Persze a vádli-achilles ilyenkor jobban terhelődik, vigyázni kell, de idővel a lépésszám is elkezdett fölfelé kúszni.
Semmi extrára nem kell gondolni, egyszerűen jobb a hangulatom. Lehet ez a miatt is, mert alacsonyabb pulzussal megyek, de lehet attól is, hogy közvetlenebb a kapcsolat a talajjal, vagy csak fejben változtam nem tudom.
Nem hinném, hogy ez a futás szent grálja, de nem is ördögtől való. Ami biztos, hogy az, aki ultrázik, annak nem pár hónap az átállás, hanem több év és még akkor sem tuti, hogy gyorsabb és/vagy egészségesebb lesz. Egyszerűen másképp fog futni. Olyan ez mint az aszfalt kontra terepfutás.
Én tavaly próbálkoztam vele. Van egy hozzáadott élménye, hogy érzed a földet a lábad alatt. Nagyon szerettem, de nem az volt a megfelelő időszak hogy próbálkozzak vele. Hosszú idei küszködtem a bokámmal és minden lehetséges tényezőt megpróbáltam ki iktatni. Nem biztos hogy ez volt az oka a fájdalomnak, de elég nagy eséllyel szerepet játszhatott benne. Sajnáltam a feeling miatt, mert egyszerűen olyan mintha kibővülnének az érzékszerveid. Mondom, imádtam, ugyanazok az ösvények teljesen újnak érződtek, de el kellett hagynom. Futáson kívül azonban sokat használom. A középtalpas, elülső részre érkezést sztm nem befolyásolja a csillapított cipő sem. Nekem ugyanúgy megy Pegasus-ban, Hokaban, vagy a Merrell Ascend Glove-ban.
Én egy erősen támaszos Saucony Omni futok középtalpon, ~170 lépésszámmal, szóval tudom h nem cipőfüggő. :) azt tudom, hogy a minimalistában tulajdonképen _muszáj_ úgy futni, mert különben kampec. :)
Én pont hogy gyorsultam amikor rövidebbeket léptem, de ez a nagyobb frekvencia meg vitte föl a pulzust, nekem az okozta a problémát az elején, hogy a pulzuskontrollos alacsonyabb intezitás mellett ne a mozgás szétejtésével, beleüléssel kezdjek el lassulni (ez a lehető legrosszabb, amint a PK elején tehet vki, mert ilyenkor alacsony intezitás mellett is jöhet a sérülés), hanem tarva a magas lépésszámot.
Igen, bár én még hozzátenném azt is, hogy inkább csak könnyebb futóknak merném ajánlani.
A rövidebb lépéshosszot, a középtalpra érkezést és a 170-180 körüli lépésszámot lehet gyakorolni hagyományos cipőben is. Nem akarom túldimenzionálni az átállást, de szerintem ez a legkockázatosabb része a dolognak. Kell hozzá nagy adag türelem és alázat. Tök béna érzés volt, hogy a korábbi aszfaltos sebességemet meg sem tudtam közelíteni (9 hónap után sem érem el), mert állandóan figyelnem kellett a mozgásra. Dönteni kellett, hogy, elérem a korábbi sebességem a megszokott futóstílusban és gyors ütemben szétverem magam az új cipőben, vagy elengedem a dolgot és figyelek a technikára.
Én azt szoktam mondani, hogy minimalista-mezitlábas irányba és futótechnika változtatás irányba csak akkor érdemes elmenni, ha a jelenlegi cipő/technika folyamatosan sérülésekhez vezet. amúgy kár kockáztattni, mert pont a váltás is okozhat sérülést. (Ez alól szerintem kivétel, ha szép lassan elkezdi az ember a középtalpra érkezést és a 170-180 körüli lépésszámot gyakorolni. Nem hirelen váltani, hanem gyakorolni, folyamatban változtatni.)
A talpam nekem is tud fájni. Ez igazából izomláz. Eleinte 1 óra bőségesen elég volt aszfalton, most már 3,5-4 óra megy köves terepen is a legvékonyabb cipőben.
Szeretnék objektív maradni a minimalista futás kérdésben: Nem tudom, hogy érdemes-efoglalkozni a minimalista futással és egyáltalán kinek. Kíváncsi voltam és kipróbáltam, kizárólag kalandvágyból, elvárások nélkül. Amolyan Punk’s not dead stílusban. Egyébként szerintem hazugság úgy reklámozni egy ilyen cipőt, hogy pár hónap alatt át lehet szokni és még jobbak is leszünk, mint korábban. 34 év „hagyományos” cipő után ki gondolja ezt komolyan? Ehhez évek kellenek, még edző irányítása mellett is, én meg autodidakta vagyok. Még most is ott tartok, hogy figyelnem kell a mozgásomra és e miatt nem pörög úgy a lábam, ergó lassabb vagyok és alacsonyabb a pulzusom. Szóval aki gyorsabb akar lenni ultratávon ne feltétlenül ebbe az irányba keresgéljen, vagy szánja rá az n+1 év alapos és körültekintő gyakorlást. Amit nyertem eddig, az az, hogy ennyire nem élveztem még a futásokat. Nekem ez elég.
Jaj, hogy ezekről a dolgokról nem lehet többet olvasni tőled... pedig egy kisregényt megérne nekem. :) Köszönöm a rövid beszámolót, sokat segít ez is egy kezdőnek.
Hát ez jó, hatésfeles lazán, de minimalista cipőpróbában.
Nekem is van , de csak túrázom benne és fáj a talpam rendszeresen tőle. Nem hiszem, hogy csak a technikán múlik. A lehetséges kockázat egyértelmű, de mi a lehetséges nyeresége a dolognak?
Valahogy nekem is megjött a kedvem a Mátrabérc beszámolóhoz:
Előrebocsájtom lehet azért futni pulzusmérő nélkül, de ritka az, aki így is tudja hozni a maximumot. Inkább jellemző, hogy túlhúzza az ember, aztán valahol beborul az árokba (erről kiváló tapasztalataim vannak korábbi évekből :D ), vagy túl óvatos lesz és a célban érzi, hogy maradt benne.
Nekem idén az utóbbi jutott.
Nem cizelláltam túl a dolgokat, péntek este kibuszoztam Sirokra és a vasútállomás előtt bivakoltam, majd reggel átsétáltam nagyzsákkal a rajtba. Frissítésnek 4 banánt, 2 liter izót, meg 3 kicsi gélt raktam. Ja, és sótablettákat, mert meleg volt. Előre semmit nem küldtem, mert elfelejtettem zacsit hozni, így elég púpos voltam.
Eredetileg pulzusmérést terveztem, de a rajtnál kiderült, hogy az új elem ellenére nincs jel. Maradt az óvatoskodás, úgyis tök új nullás cipő volt rajtam.
Induláskor a középmezőnybe helyezkedtem, hogy ne kezdjek nyargalászni. Egyébként sem volt esélyes a tavalyi 6 óra, sokat lassultam mióta a minimalista futást próbálgatom (bár a mélyponton talán túl vagyok).
Mivel már az este folyamán egy hullámhosszra kerültem a Mátrával, így a kezdetektől fogva megvolt egyfajta flow érzés. Nagy ívben tettem rá, ki megy el mellettem és milyen keményen nyomja, elörömködtem a mikrokozmoszomban. Oroszlánvár talán 1:15 volt. Itt bedobtam egy banánt, fedezendő a CH igényt. Igazából egy fél elég volna egyszerre, de nagyon avantgardul nézne ki a zsák hálós zsebéből kilógó banán cafat, és az erdőben is ügyelni kell a megjelenésre ugye. Szederjes-tetőtől kezdtem felérni a környezetemben azokra, akik túltolták az elejét. Kékes előtt Csanya megjegyezte, milyen puhán lépek. Na, ez azért jól esett. Kékesre 2:23-al értem. Töltöttem anyi izót, hogy Galyáig kitartson, aztán mentem is. Nagyon élveztem az új mamuszt, félelem nélkül hömbölögtem le Som-bokornál. Nagyjából 3:35-re értem át, erőlködés nélkül. Nem egy veretes idő, de szuper állapotban voltam. A kilátó felé megpillantottam Csipit, aztán a csillagvizsgálóig be is értem. Keresztesig igazából semmi említésre méltó nem történt azon kívül, hogy sütött a nap ezerrel és meleg volt. Meg is ütött pár embert.
Keresztes 5 óra. Na, gondoltam ebből lehet egy 6:30-6:45-ös idő. Jobb nem, mert inkább a helyes technikára helyeztem a hangsúlyt (főleg lefelé). El is húztam a Múzsla mászást vagy 55 percig. Egyedül Diós-patak után engedtem a versenyszellemnek, hogy még az első nő előtt beérjek. A 6:37 nem egy veretes idő, de ezzel az intenzitással simán elketyegtem volna még egy darabig. Kíváncsi vagyok M115-re, szerintem azt is bevállalom már nullásban.
Sztm semmiképp nem volt okos dolog pulzusmérő nélkül szaladgálni, főleg hogy ahogy írtad kicsit le voltál roggyanva, vagyis legalábbis voltak rá jelek. Mondjuk ezt tudod szerintem :). A két gélt is kevésnek érzem, ha ilyen 30g szénhidrát van egy csomagban. Az UTH meg úgy lehet, hogy rendesen rápihensz (nem tudom a 'Bérc esetben volt-e), ha vannak meghatározott zónáid, azt betartod, rendesen kajálsz végig és sima ügy:) Kösz hogy leírtad! Igyekszem tanulni belőle :)
Bocs, bocs, tudom, hogy már jobban vártátok, mint a Trónok harca új évadját, de rohadt sok a meló, valahogy nem sikerült nekiülnöm a folytatásnak. Amúgy is meg akartam várni Pinyót a coming out-tal, de már beismerte az aknamunkás tevékenységét. :) Jöhet az én sztorim.
Szóval elrajtoltunk a szokásos útvonalon. Eleinte torlódásokkal haladtunk a néha szűk ösvényeken, de mivel a mezőny első harmadába álltam, egy idő után kezdett tisztulni a pálya. Érzésből igyekeztem visszafogni magam, figyeltem a szuszogásomat, ne legyen túl erős, és a megerőltetéstől is távol tartottam magam. A lejtőkön nagyon ügyeltem, hogy ne csapjam szét a combjaimat, az emelkedőkön viszont kicsit odaléptem, ha az előttem lévőt túl lassúnak találtam. Egyszer csak hátulról megjelent Pinyó. Ettől kissé meglepődtem, azt hittem, ő az élboly után van valahol a 2., 3. vonalban. Gondoltam, okosan óvatosan megy, mint elsőbálozóhoz illik. Egy darabig egy csoportban mentünk, de ő lefelé más dimenziókban mozog, elhagyott. Az első frissítőt kb. percre pontosan a tavalyi idő alatt értem el problémamentesen. teletöltöttem a kulacsomat, majd megkezdtem az Oroszlánvár meghódítását. Később összeállt egy kisebb csapat is, mentünk, mendegéltünk és szépen elmentünk rossz irányba a frissen túrt széles erdészeti dózerúton. leszegett fejjel, mint a birkák. Ugyan Pinyó egy idő után megállt gyanút fogva, hogy nincsenek se jelzések, se szalagok, de hátulról egy sporttárs bátorított bennünket, hogy menjünk, csak, jó az irány, erre volt a szalag! A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, így jutottunk mi is még tovább pár 100 méterrel, ahol egyszer csak vége lett a túrt útnak. Pinyó ránézett a túra gps-ére (!!), és mutatta, hogy ahelyett, hogy a gerinc jobb oldalán haladtunk volna a szintúton, a bal oldalán vagyunk. No mondom, én már nem megyek vissza, úgyis tiszta szopás meghágni a gerincet, abból előny nem lehet, inkább nekivágtam a magaslatnak. emelkedtünk vagy 50 métert 150 méteren, rúgtuk az avart, aztán csal felértünk, és láttuk alattunk, hogy jönnek a figyelmesebb versenytársak. Kerestem egy nem túl nyaktörő részt és leereszkedtem az ösvényre. Épp Szűcs Fatiék mögé sikerült beérnem. Úgy gondoltam, ők mögöttem voltak, ezzel megnyugtattam a lelkiismeretemet is. Itt több hibát is elkövettem: 1. kispistáztunk. Mint később kiderült, plusz szint ide vagy oda, nyertünk vagy 2 percet a levágással. Hamu a fejemre, nem volt szándékos, de nem vagyok rá büszke. 2. az útvesztés izgalmában letojtam a kontrollt. Mentem ahogy bírtam, és mikor Fatiékat is befogtam, őket is igyekeztem minél hamarabb "visszaelőzni". (Persze nem is igaz, hogy "vissza".) Kékes már viszonylag közel volt, hamar odaértünk 2:35 alatt, ami 5 perccel jobb, mint a tavalyi. Ügyeltem, hogy ne tököljek sokat a pontokon, bekaptam pár falatot, újra feltöltöttem a kulacsot, majd tovább rongyoltam. A Som-bokornál szépen összeverődtünk páran, köztük Fati, Vincze Zsófi, a későbbi női 2.. Én pedig megmutattam, hogy robog le egy zerge a meredélyen. meg is történt, aztán a következő pár száz méteren elfogyott a hajtóerő. Mentem én, de már nem esett jól. A pulzusomról ugye okos döntésemnek köszönhetően nem volt pontos információm, érzéseimre hagyatkozva próbáltam visszavenni, és visszadolgozni magam a versenybe. Galyáig még egész jól mentem, de Hegedűs Zsuzsa a célban azt mondta, már elég szarul néztem ki. Hát boldog az nem voltam, az biztos. Hozzá kell tegyem, perce hoztam a tavalyi időt. Innen jön egy jól futható szakasz, megtettem, amit lehet, még előztem is Ágasvárig, de ott beütött a krach. Jött egy láthatatlan gorilla és ráült a mellkasomra. A mancsaival meg a torkomat fojtogatta. Aztán a lovaglóm is elkezdett görcsölni. Az ereszkedés is szenvedős volt, de mikor leértem a Csörgő-patak völgyébe, és csak becsületből kocogtam, mert legszívesebben sétáltam volna, már csak az mentett meg az összeomlástól, hogy megláttam magam előtt Pinyót, hasonló tempóval araszolni. No, gondoltam, ez neki sem a legjobb napja. Mátrakeresztesre 12 perc mínusszal értem már 5:23-ra. Nem kapkodtam el a frissítést, betoltam mindent, amivel kapcsolatban bármi esélyét láttam, hogy segíthet. Só, savanyú uborka, kóla, energia shot, gél, banán, aztán továbbálltam. (Itt azért megjegyezném, hogy ez nem volt ilyen egyszerű. Megfordult a fejemben a feladás gondolata, annyira vacakul voltam. A levegővétel nehéz volt, ismét előjött a régi ismerős érzés, hogy kb, 1 liter levegőt tudok a tüdőmbe beszívni, nem volt erő, néha a hányinger is kerülgetett. Ugyanakkor nem akarok precedenst teremteni, hogy fel is lehet adni, ami mennyivel könnyebb megoldás ugye? Véget érnek a szenvedések, az ember leheveredhet a fűbe, hozathat magának egy sört a kocsmából... :) ) Nem!! Mert aztán este már nem nézek a tükörbe, nem nézek a haverok szemébe, akik végigcsinálták talán épp úgy szenvedve. Ugyan teljes ellenérzéssel gondoltam a hátralévő nagyon nehéz 12 km-re, de mentem tovább. Hát, volt már jobb érzés is felgyalogolni a Muzslára. Bal láb, jobb láb. Csak ami kijön. A vízszinteseket, szolid lejtőket szelíden megkocogtam, a többit cammogtam. Egyszer úgyis elfogy a hegy, aztán a másik oldalon majd csak legurulunk. Mikor valaki elhúzott mellettem, igyekeztem visszafojtani a zokogást. :) Végül eljött a 3. pukli, és megkezdhettem az "ereszkedést". Persze tudtam, hogy nem az. Ekkor jött az újabb próbatétel: mindkét sarkam elkezdett rohadtul fájni. Sejtettem, hogy méretes vízhólyagok okozhatják ezt, ami meglepő, mert sosem szokott a lábujjaimon kívül máshol felhólyagosodni. Talán a zokni választás volt hibás. Nagyon nehéz úgy ereszkedni a meredélyeken, hogy az ember igyekszik előtalpon futni, azt is úgy, hogy a lábujjait se szedje ripityára. A combjaim is betonból voltak már, de tettem a dolgom. A Diós-patak medrébe érve aztán az utolsó lépésnél beugrott egy frankó kis görcs a combomba. Már csak a púp hiányzott a hátamra. Aztán megmásztam a rettegett patakpartot, és kocogtam tovább a falu irányába. Nagyon nem bántam volna, ha már bent vagyok és végre lerogyhatok a fűbe. Erőnlétemről annyit, hogy van ott egy 100 méteres szakasz, kb. 1 méter emelkedéssel: szépen meggyalogoltam. A faluba érve aztán mögülem hirtelen megjelent Szimandl Anita és Kuris Oszi (plusz még egy lány) vidáman csacsogva, és a képzeletben a hónom alá nyúltak; az ő lendületükkel tettem meg az utolsó 200 métert és értem a célba. 7:29. 45 perccel a tavalyi eredménytől, legalább 30 perccel az idénre minimálisan várttól elmaradva, nagyon rossz bőrben. Később Yoyookával sebeinket nyalogatva, félve tettük fel magunknak a kérdést: hogy lesz ebből UTH?!!
@ubalika, grat a 6 órán belülihez, a szombat hajnali lemenetel minősyítésével, mint baromság, kezdek egyetérteni. Nem jut idő a szokásos reggeli műveletekre sem.
@zoncsi bácsi: na de hol a folytatás?
@Csacsa1973, gratulálok, a magnéziummal nekem semmi bajom, lehet, hogy ez a mennyiség vagy alkalmi használat még nem hat az emésztésre. Egyébként én pont most próbáltam ki, hogy meddig tudom kitolni az Mg bevitelét, mert régen azért 3-4 elfogyott egy hosszabb versenyen. Most inkább ittam rendesen és sokat, 5 óra után csak megelőzésképpen vettem be egyet.
többiek: azért elég szép teljesítések voltak idén is, athosznak külön gratula az Isztriához, a beszámoló szerint olyan pikk-pakk eltelt ez a kis "rövidke" táv, hogy ahogy zoncsi írta, szinte megkívánja az ember :)
