Én is rövid ideig főzöm /szódabikarbónás/ sós-köményes vízben a kitorzsázott és nagyjából fölszelt kelt, majd a lében zacsisrizst, amit összekeverek a marhapörkölt maradékkal /ha nincs kéznél követtem már el darált disznócombból készül pörkölttel is/, utána kikent-morzsázott tálba rétegezem alul fölül káposztával, rá nagypohár tejföl, oszt sutty a sütőbe pironkodásig.
Az az igazság, hogy legtöbbször a disznós változat jön össze, mert marhapörköltnek nálunk gyorsan elpárolgó a maradéka.
:o)
A szódabikarbóna megőrzi a kellevelek zöld színét.
Olyasmit, hogy a főtt rizst leöblítem, még nem hallottam.
Én is így csinálom. Mérés csak a süteményeknél. 50 éves koromig nem is volt konyhamérlegem:)
Ez, hogy szeretek gasztroblogokat olvasni csak egy hobbi. Olyan, mint régen a szakácskönyvgyűjtés. De mit ér a bosszankodás, ha nincs kivel megosztani a gondolatokat? Néha ráveszem magam, és kommentelek, de ahová külön be kéne jelntkezni, azokat a helyeket békén hagyom.
Mikor látok valami hosszú és komplikált receptet, amihez ezer féle dolog kell, akkor már el se olvasom. A normális használatra tünőket, akkor olvasom, mikor ötlethiányos vagyok főzésileg. Akkor összeáll bennem a kép, milyennek is kellene lenni és elkészítem, de soha nem a pontos recept szerint.
Pontos méréseket csak süteményeknél csinálok, a főzés nálam találomra megy. Eddig még senki sem panaszkodott! :-)
Ami egyébként megdöbbentő ebben az egész gasztroblog témában, hogy van merszük ilyen blogot indítani olyanoknak, akiknek csak alapismereteik vannak a főzésről.
Csak egy példa, egy egyszerű, finom, szinte elronthatatlan étel, a rakott kel. Ami nálam sós, köménymagos vízben megfőzött, levelekre, cikkekre szedett kel (nem szétfőzni!), főtt, fűszerezett rizs, (ha van, alaplében), lecsós pörköltnek elkészített darált vagy apró kockára vágott hús. Mindez rétegesen összerakva, sok tejföllel befedve, kisütve.
Van blogger, aki csak leforrázza a leveleket. Van aki félóráig főzi (mi marad abból?)
VAn olyan, aki a főtt rizst leöblíti(!), van aki főzés közben kavargatja (nem rizottó lesz az, biztos módszer a nyálkás rizs készítéséhez).
Az teljesen rendben való, hogy van, aki a rizst és a húst összekeverve rakja bele, az is, hogy mások a tejfölt a pörkölt levével elkeverve öntik rá.
De ez csak egy példa volt. Bármilyen ételnél találhatunk elfogadhatatlan leírásokat.
Neten csak olvasok recepteket, de ritkán készítem el, mert én is sok hibásat találok, nem ritkán lesír róluk, hogy csak megálmodták, de sosem készítették el.
Én ismerősöknél kóstolok -ha kínálnak, de leginkább olcsó, külvárosi étkezdékben, piacokon szoktam mások főztjével próbálkozni. Külföldön is sok csodát lehet ilyen helyeken kajolni.
Szeretem a gasztroblogokat, némelyiken sokat bosszankodok, mert nyilvánvalóan tapasztalatlan leánykák írták, mások összeollózott, kipróbálatlan receptekkel vannak tele, de sok ötletet is merítek a napi főzéshez. Amire rendszerint ráfaragok az az, hogy általam évtizedek óta főzött, finom ételek esetén kíváncsi vagyok arra, hogy mások hogyan csinálják.
Most a kukóleves volt soron. Ez egyfajta savanyított tejfölös leves, tüdőből rizsből készült húsgombócokkal. Hagyományosan tojáshéjba töltik, ez a kukó. Én csak pár fél tojáshéjat töltöttem meg, a többi gombóc lett volna. De szétfőtt. Mert én eszes hallgattam valami főokosra, és főtt rizsből készítettem, mikor én mindig nyerset használtam eddig. Félúton kezdtem gyanakodni, hogy nem lesz jó, és egy helyett két tojást tettem bele, de az sem használt neki.
Úgyhogy nagyon finom levesem van, az alján sűrű főzelékként áll a szétfőtt massza.
Hm... en pl soha... a munkahelyemen van egy manikur ollo es reszelo szukseg esetere - az igazit szeretem otthon vegezni. Repulon semmi szin alatt nem tennem - mint mashol sem nyilvanossag elott.
Agymenés ez az egész ellenőrzés és hangulat dolga. Ez ami a legjobban idegesít. Egyszer le kell venni a cipőt, másszor nem. Egyzser szólnak és elvesznek egy félighasznált kölnit, másszor sokkal több folyadékot észre se vesznek. pakoltattak velem már ki táskát egy fésü miatt is! Szóval egy rakás bunko napi szórakozása az utasok vegzálása.:-(
Már szinte örülök ha tömeg van, mert akkor nem érnek rá szórakozni.
Volt egyszer egy barátnőm, mint a mesében. Full emancipált, nála aztán semmi nem volt rózsaszín, inkább volt pasi cicikkel, mint nő. A konyhához is ekként viszonyult… Tudta, hogy van a lakásának ilyen része, de ritkán fordult meg arra. Mígnem egy nap végre egy alfahím elcsavarta a fejét és rájött a szentem, hogy minden vágya a romantikus kézfogó ezzel a grandiózus példánnyal, így bevetett apait-anyait.
Előbb a teljes testkezelés: gyantába burkolózott tetőtől talpig, majd sokat és keservesen sikítozott, de megérte. Sima lett, mint a babapopsi. Igaz, hozzányúlni nem lehetett, mert nyomban rángatózni kezdett. Lehet, hogy fázott a prém nélkül. Ki tudja.
Aztán jött a fodrász. Göndörített, bodorított, balzsamozott, fényesített, dúsított, melegített, csirízezett. Jöhetett volna tájfun, ciklon, cunami, a loknik akkor sem rezdültek volna. Betonbiztos volt a séró. Arcáról profi sminkes tagadta le az éveket. Visszament egész a csitri-korig, már-már pedofília gyanújába keverve szíve választottját.
Elcsattogott a szentem shoppingolni is, csábító fehérneműket vásárolt, egyik másik igen cédás volt, de a cél érdekében mindent. “Most kell bedobnom mindent, aztán ha már elvett, akkor semmi cidázás, fúúj, de gusztustalan is az…” — ez volt az alapelv.
Hallotta már néhány nőismereti műsorban, hogy a pasik szeretnek enni, és az is komoly előny nősülésnél, ha a kiszemelt díva nemcsak dekoratív, de még főzni is tud. Nosza, elhatározta, hogy megtanul főzni, és mennyei vacsorával biztosítja be a holtig tartó kéjhömpölyt.
Vett néhány szakácskönyvet, okító dvd-t, némi alapanyagot. Nekiállt a drága alkotni. A zöldségekkel még csak-csak elboldogult, mert eleve konyhakészen, fagyasztva vette őket, helyes kis zacsikban.
De aztán elakadt és felhívott. Hangja panaszos és némiképp elkeseredett volt a telefonban: - Basszus, Gem, hogy néz ki a padlizsán? - Minek az neked? – kérdeztem gyanútlan, éppen lábujjakat ápolva. - Főzök – suttogta mély átéléssel. Megállt a reszelő a kezemben: - Mit csinálsz? – mélységesen megdöbbentem, egyszersmind csodáltam is érte. Olyan volt, mintha én füvet nyírni, csengőt szerelni, láncfűrészezni kezdtem volna… Elmagyaráztam neki, hogy is néz ki a padlizsán, örült neki, hogy megtalálta a táskákban. Mivel azonban elég sokáig tartott, gyanakodni kezdtem: - Mit főzöl? – igyekeztem lelkesnek mutatkozni, nyitottnak és elfogadónak. - Vacsorát – morogta. – Majd még hívlak később… – letette.
Miután a lelkem megtalálta a padlizsánt, hosszasan örömködött, miként azt illik ekkora sikerélmény után. Amíg ezzel volt elfoglalva, én levágtam a körmöt a bal lábamon. Aztán megint csörgött a teló, a kijelzőre pillantottam, letettem a szúró-vágó-kapirgáló eszközt, kényelembe helyezkedtem és felvettem:
- Mondjad, szentem, mit nem találsz? Ami döglött és hideg, az a csirke, az uborkát remélem felismered, még ha eddig csak felszeletelve is láttad. Vagy egyben, de akkor meg gondolom valami gumit csak húztál rá… Halk sírást, hüppögést hallottam. Rögtön feltámadt az együttérző énem, félretettem az obszcenitást. - Mi van? Megvágtad magad? - Francokat. Gyantáztattam. Ja, hogy a kezem? Nem, dehogy.. – szipogta. - Akkor meg mi van? Ne bömbölj már, mondjad mi a dráma. Lemondta a pasi? – minimum ilyesmi horderőt sejtettem a háttérben. - Hülye vagy? Hogy mondta volna le? Eped minden szavamért, mit gondolsz mi a viharért rostokolok itt a konyhában?! Remélem ma este megkér… - Mire? Hogy cidázz egyet neki a konyhapultnál? – igyekeztem nem nagyon röhögni. - Ne léházz, inkább figyelj. Elolvastam a szakácskönyvet… - Az egészet? – nyikkantam közbe. - Kuss. Nem az egészet. Az idevágó részt. Úgy mint “töltött padlizsán” meg azt hogy “ropogósra sült mézes bazsalikomos csirke”. Figyelsz? - Teljes életnagyságban. Le vagyok nyűgözve – leheltem, a feltörő balsejtelem ellen tengernagy optimizmusom füttyentettem hadba. - Akkor jó, el is vártam. Szóval. Kijártam, ami lehetett, jónevű, patináns iskolákat. Beszélek egy-két nyelven, egész jól franciázom is, ahhoz képest meg főleg, hogy nem is szeretem. Gond nélkül lefaragom az adódat, rendbe teszem a könyvelésed, elvezetek röhögve egy komplett pénzügyi osztályt, lehazudom a csillagokat az égről, ha az kell, az ügyfelek a tenyeremből esznek. - A kis perverzek – jegyeztem meg vigyorogva, sejtettem már, hova vezet ez az önfényezés. - Befognád?? Éppen azt magyarázom, hogy jó vagyok a szakmámban. De ezt a szakácskönyvet egy balfasz írta. Teljesen életszerűtlen. Kizárt, hogy így kell főzni. Segítened kell. - Miért, mi a gond? Nem rajzolt képeket? Vágd el félbe a szerencsétlen padlizsánokat… - Hosszába vagy félbe? - Nekem mindegy. Talán inkább mégis hosszában – óvatoskodtam. Némi zörgés, szentségelés, majd csörömpölés. - Várj, kihangosítalak. Nem tudok egy kézzel szeletelni.A kihangosításban az a jó, hogy én is mindent hallottam, ami körülötte történt. Nem részletezném. Elvágta, kipucolta, hidegre tette a padlizsánt. Nagyon boldog volt. Előszedte a töltelékbe valókat is. Szépen ügyesen kikészített mindent a pultra. Felkockázta a hagymát. Az elsőt héjastól. A másodikat már lecsupaszította előtte. Hosszasan röhigcsélt a nudizó hagymán, majd kéjesen felszeletelte. A húspirítás nevű akció közben volt némi bonyodalom, először a konyharuhát gyújtotta fel, majd a húst égette oda. Alig szenesedett, úgy véltük, ennyi áldozatot simán meghozhat a jövendőbelije. Rákerült a mártás, a gomba és a tejföl is. Utóbbi állagán és hasonlatosságán sokat poénkodtunk. Különböző oráltechnikákat beszéltünk ki, majd leszopogatta az ujjairól. Kértem, hogy vegyen vissza a cuppogásból, mert momentán pasimentes a kéró, nem várok vacsoravendéget, hogy enyhítsen a kínjaimon. Vihorászott.
- Te, nem is olyan bonyolult ez a főzés dolog. – lehelte a telefonba vidáman, amikor a betöltött padlizsánok kényelmesen heverésztek a jénaiban, némi mártásos cuccal nyakon öntve. - Na ugye. Jól néznek ki? – igyekeztem aktívan részt venni a folyamatokban. - Úgy néznek ki, mintha le lennének hányva. – jegyezte meg némi szemlélődés után – Annyira nem guszta. Ötlet? - Sajt, darling. Sok sajt. Attól faintos lesz. Szedd elő a reszelőt. Némi zörgés, csapkodás, csattogás. Pár perc néma csend, majd fura hangok. - Mit csinálsz? – picit aggódtam. - Reszelem a sajtot. Nem azt mondtad? – már-már morcosnak véltem a hangját. - De, de. Jól van, csináld csak – ölembe vontam a jobb lábamat és nekiálltam azon is lenyesni a körmeimet. Mikor kész voltak, ki is lakkoztam őket. A lakk megszáradt, bombabiztos lett. Helyes kis matricákkal szórakoztattam magam. Úgy fertályórával később kezdett gyanús lenni a dolog. Rá is kérdeztem: - Mi a fene tart ennyi ideig? Nem vagy még kész? - Alig viszi ez a szar. Nem mondtad, hogy ez ilyen strapás basszus. Neked hogy lesznek olyan jó kis kukacok? – felelte szűzies bájjal. - A kukacos lukon reszelem őket. De általában a nagyobbon, mert lusta vagyok. Te melyiken? - Hogyhogy melyiken? Egyáltalán milyen lukakról beszélsz?? – firtatta emelt hangon.
Egy pillanatig hallgattam a telefonban, járt az agyam ezerrel, de nem hittem el, amit gondoltam. Nagyon halkan, nyugodt hangszínen szóltam hozzá újra: - Mivel reszeled a sajtot, angyalom? Hallottam, ahogy megáll egy pillanatra, szinte láttam magam előtt, ahogy rámered a kezében tartott célszerszámra. - Hogyhogy mivel? A reszelőmmel. Nem azt mondtad? Tök jól viszi a zselés műkörmöt is…
Itt elejtettem a telefont, és a legkevésbé sem nőiesen beestem a kanapé mögé a röhögéstől…
Miután rendeztem a légzésem, pulzusom, vérnyomásom és úrrá lettem rekeszizmaim görcsös rángatózásán, megkerestem a telefont és újra felvettem a kontaktot a kis konyhatündérrel. Elmagyaráztam neki, miként néz ki a sajtreszelő, de konyhája nélkülözte a high-tech szerszámokat, így végül vékony szeleteket próbált aprítani, és azzal takarta be a szemérmes padlizsánokat. Ez a téma már sínen volt.
Jöhetett a csirke. Ez már keményebb feladat volt, mert a drágám egybecsirkét vett. Nosza, kihajította a pultra és alaposan megszemlélte. - Ez gusztustalan – összegezte a véleményét kis idő elteltével. – Nem vagyok hajlandó hozzányúlni. Megenni meg főleg – nyögte elhalóan. - Pedig muszáj lesz. Vagy marad a padlizsán, de az egy ilyen vehemens, kiéhezett csődörnek, mint amilyet te vársz, a fél fogára sem elég. Te tudod – nem nyugtatott meg a gondolat, hogy átpasszoltam neki a labdát, de nem volt mit tenni, vártam a döntését. Keveset hümmögött, nyöszörgött, mielőtt kinyögte: - Jól van. Mondjad. Kész vagyok – egy vértanúnak is büszkeségére vált volna ez a hangszín. Nyugodtan vigyorogtam, nem látta. - Keresd meg a fejét. - Megvan. Üveges a tekintete. Felvidítsam? – hallottam, hogy gügyög valamit a megboldogultnak. - Megpróbálhatod. Ha nem megy, akkor vágd le. - Mííííít? A fejééét? Hülye barbár. Nem nyakazok. – sikította. - Akkor nem is frigyelsz. Döntsél, babám. – hideg voltam, mint egy frigid ara.
Egy perc csönd, majd némi nyiszaszálás, marcangolás, csúszkálós-trancsírozós hang után elégedett sóhaj: - Kész. Kinyírtam. Most? - Most vágd le a kezeit. Izé, a szárnyait – folytattam kíméletlenül. - Nem viszi az olló. Halkan felsírtam a röhögéstől. - Tedd el a manikűr készletet, te nagyon szerencsétlen. Van otthon kés? – a húsvágó ollót meg sem mertem kérdezni. Igenlő válasza megnyugtatott. Mégsem reménytelen a helyzet.
Mértani precizitással berajzolta a vágás helyét a csupasz tyúk vállán, majd némi csontzene mellett lekanyarintotta a mellső végtagokat. - A dög röpképtelen – jelentette boldogan – De így masztizni sem tud. Szegény. - És most kivered neki? – kérdeztem picit hökkenten. - Tényleg lány vagy fiú? – hiába, az érdeklődés a tetőfokára hágott, innen nem volt visszaút. - Nézz be a bugyijába. Na, mit látsz? – kérdeztem vinnyogva. - Nincs bugyija – már hahotázott – de a combjai között sem látok semmi veszedelmeset. Asszem lány lehet. Aggszűz vagy léha ribanc? Mindegy, nem kefél már többet. Illetve még egyszer. Megdugjuk a bazsalikommal? – szinte láttam, ahogy felcsillan a szeme. - Meg hát. De előbb fogd a síkosítót. Várj, várj! Nem a tiédet, hanem a mézet. Adjál neki.
Bedörzsölte, kívül-belül, alaposan. Hallottam, ahogy nyögdécsel néha, de nem akartam tudni, hogy mitől és pontosan miért. Tapintatosan hallgattam. Amikor halk sikkantással elmerült a csirkében, idejét láttam szólni: - Van abban valami megható, ahogy közösülsz egy döglött nőstény tyúkkal. Tényleg, hányra is jön a férjjelölt? – jó, tudom, lehettem volna finomabb is, na de mégis. Ez már nekem is sok volt kicsit. Nyomban eszébe jutott a célkitűzés. Hallottam, ahogy kezet mos, fűszerekkel pepecsel, majd bizalmasan megpaskolja a csirkét. - Nem fog fájni picim – szólt duruzsolva, majd szépen megtűzdelte ezzel-azzal, betöltötte a hasüreget és utána összevarrta a sebszéleket. Többször gátmetszést, majd utána hüvelyplasztikát helyezett kilátásba a dögnek. Mellét tapogatva lefitymálóan ciccegett. - Kéne egy kis implantátum neki. Felhívom a dokimat és bejegyeztetem – vihogta. - Jó ötlet. De előbb süssük meg. Befóliáztad? - Miért, fertőz is? Milyen undorító dolog ez a főzés, komolyan… Vagy testtekercselés? Aromás, fogyasztó? Pedig nem hájas. – már megkönnyebbült, ott állt a diadal kapujában. - Az jó, akkor zsírleszívás nem kell neki. Szurkáld meg, fóliázd le aztán tedd a sütőbe.
Ez is megvolt, a sütőt is elég gyorsan megtalálta. Már-már büszke voltam rá. Nem volt más hátra, mint megsütni időre a kaját. Hálát rebegett és elvonult készülődni. Őszintén reméltem, hogy ez az egy alkalom is elég ahhoz, hogy a pasi biztos legyen abban, hogy ő álmai nője és mielőbb oltár elé vezesse.
Másnap hívott: - Csak szólni akartam, hogy minden istenien sikerült, csodás este volt, imádom a pasit, ő az igazi! - Remek. Megkérte a kezed? - Nem, de jót dugtunk. – felelte nevetve – talán a következő randin. De annyira lovagias volt. - Miért? Hallott már a G-pontodról és meg is találta? Vagy számolta, hogy neked minimum egyszer jobb legyen, mint neki? - Aha, ezek is mind, persze. Meg a város legjobb éttermébe vitt vacsizni.
Elhallgattam, ízlelgettem az információt. Végül úgy döntöttem, csak megkérdezem: - Mi lett a csirkével? Tudod, a mézessel… - Ja, az? Elfelejtettem bekapcsolni a sütőt…
Utoljára Londonba érkeztemkor, alig szálltam le a gépről, máris letörött egy körmöm, de nagyon vacak formán, hosszában a fele, míg a másik oldalon teljes hosszában megmaradt. Alig vártam, hogy egy boots jöjjön szembe, rögtön megvettem az alant betett reszelőt :)
Ez az eszköz se hiányzott nekem soha. Mostanában meg pláne! Már rég elvették volna a repülőtéren. Ami igazán hiányzik a régi állandó kisérőm a manikürolló. Sajnos ettől is meg kellett válni. Azóta véres ujakkal érkezem mindenhová, mert marad a tépkedés.:-(
Az én kulkcsaimon egy söpp kis lámpa fityeg, mert ha a telek kapuját ki kell nyitnom, ott nincs világítás, pontosabban csak a holdfény. Bár az is igaz, hogy annyit láttam és használtam már azt az ócska zárat, hogy nem sokat kell nézegetnem.
Lehet, hogy aki megveszi, az úgy okoskodik, hogy ilyen még biztosan nincs a megajándékozottnak. Talán azt is hozzáfűzi gondolatban, hogy eddig nem is hiányzott neki. Persze, ha az illető konyhai kütyümániás, akkor telitalálat.
