|
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36277
|
Békési Gyula
KÉSŐN JÖTT SZERELEM
Most már mindenben csak te vagy;
a tárgyak egyre szebbek.
Kezemben a hideg vasak
is egyre melegebbek.
S hogy dong a nyár, mint vak darázs
elcsöppent őszi muston:
Veled telik meg a világ,
ez az óriás otthon.
Halántékommal hallgatom,
hogy lüktetsz a világgal.
Fejem szürkülő rossz malom:
telve van jó búzáddal...
Homályt kapkod a lomb a fán,
a levelek ketyegnek,
s borzong az őszi óceán. –
Ó, jaj szegény szívemnek!
Hazatalálni, 1961 [66.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36276
|
Békés Márta
A LEGKÉKEBB FOLYÓ
Ó, lassan folyó folyó voltam, örökkön, folyton folyvást folytam,
a hajók elsuhantak rajtam, el is hagytak, s én itt maradtam.
Tengert elérni nem volt merszem, tengerré válni volt a vágyam,
de nem volt olyan mély a medrem, magasra nem jutok, beláttam.
A régi bölcsek foglya lettem, ugyanaz kétszer nem lehettem,
s alattomban sodort a partra a folyton változás unalma.
Saját határaimba marva vágtam sok vakmerő kanyarba,
és azzal sem törődtem végképp, hogy milyen sorsot ír a térkép.
Immár csak kanyarjaim voltak. Új bölcsek jöttek, célbafogtak.
Többé nem kanyaroghatsz, mondták, s lettem ezernyi barna holtág.
Szép írások, 2007 [16.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36275
|
Békés Márta
MP3
Tanulj meg néhány mondást:
Nem mind arany, mi fénylik.
És tudd, a hazug embert,
ha lassan is, elérik.
Az egyik sánta kutya,
a másik sánta eb.
Két vasad addig üssed,
míg nem lesz fényesebb!
Az ebül szerzett jószág
ebül vész, annyi szent,
szegény embert az ág
is húzza, odalent.
A korsó addig jár
a kútra, míg reped.
A kávájára már
ne tedd a feneked!
Ennek fele se tréfa,
ha nem rímel a strófa.
Kéne most egy fura
fából-vas metafora.
A vers az mindig lüktet,
a rím csak holmi ékszer,
emitt keresztrím jönne,
ki gyorsan ad, az kétszer,
miként a rest is fárad.
A lelki szegény boldog.
Az én házam a várad.
Kutyából nem lesz hot dog.
Fordítsd a szót komolyra!
Ne űzd a fényt, a talmit!
Légvárakat ne építs!
Ne szolgáld más hatalmit!
Az alma nem hull messze
a mátertől, ha mondom.
Nem szóltam volna akkor,
nem lenne ennyi gondom.
Szép írások, 2007 [15-16.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36274
|
Békés Márta
SÁRKÁNY-EPOSZ
Hétfejű, botfülű sárkány, hangja, akár a vad orkán,
szörnyű, ha tátja a száját, vájt fülű vallja a kárát.
Hétfejű, botfülű sárkány dalra fakadna a bástyán,
dalra fakadna, de felsül, lüktet a hangja, de falsul.
Hétfejű, botfülű botrány! Mért ül átok a torkán?
„Mért vagyok én csupa botfül? Hogy legyek én már ettűl
dalnok a szép palotámba’? Vágyom utána, hiába!”
Hej, ha a hét giga szólna, sej-haj a vár leomolna!
Dúlnak a hangok a torkán; dől a torony meg a párkány,
bömböl a rom tetejébe’, végzete cseng a fülébe:
Botfüle száma tizennégy, „Zord a világ, de izennék;
Nem tagadom, ha muszáj is, nem vagyok én muzikális!”
Hát, ahogy ott csücsül egyszer, látja Kodály, zenemester;
„Nincs akadály” – szava szól – „és nem segít más csak a szolfézs.”
„Nem kenyerem útonállás, vágyam a jó intonálás.”
Fújja a hét torok egyre, hét feje hétfele menne.
„Úgy visítasz, mint a rossz lány, hű, de hamis ez a foszlány!
Összekuszáltak a hangok, dobhártyád sose sajgott?
Összeakadtak a buksik, hangod ezért be-becsuklik,
és noha bár csuda véknyak, nem tekereghet a hét nyak!
Íme a full tuti módszer; fújja csak egy kobak egyszer,
hét a fejednek a száma, ennyiből állna a skála:
Dó fejed dó-ra figyeljen, Ré fejed ré-re ügyeljen,
Mí fejed mí-re, te dőre, Fá fejed fá-nak az őre,
Szó fejed hajlik a szó-ra, Lá fejed lágyan a lá-ra,
Végül a ti, ugye érted, célodat még ma elérted.
Itt ez a jópofa kotta, – Ádámnak bátya alkotta;
dó ré mi dó ré mi fá fá, tá titi tá titi tá tá.”
Búja okán feje mért fő? Kottát bújik a hét fő.
Nem szomorítja az ármány, ő lesz a hétfejű bálvány!
Árad a hangja, az égi, hej ez a hang nem a régi!
Tiszta, akárcsak a márvány, száll a szeleknek a szárnyán.
„Sárgul az egyfejű béka; Megvan a kincs; heuréka!
Hála neked, jön a gála; Éljen a hétfokú skála!”
Hétfejű, jófülű sármány, szép bariton sose hátrány!
„Vége a dalnak, de várnak; Elmehetek MEGASZTÁRNAK!”
Szép írások, 2007 [13-14.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36273
|
Békés Gellért
KÉK SUGÁRZÁS
Sugárzás, kozmikus sugárzás,
feleselő hullámverés
ki állhat ellen sugaradnak
hasztalan a feleselés.
De izgatott szél fut a vizen
és hajszol szétfoszló habot,
csapong az ősi nyugtalanság:
feleselek – ember vagyok.
Hullámhegy omlik hullámvölgyre,
szétfröccsen fölcsapó taraj,
a szikla áll, a tenger zajlik,
és nincsen más csak vizrobaj
és kék sugárzás, – kék sugárzás
feleselő vizek felett,
mi átjár, ellenállhatatlan,
lázadó tengert és szivet.
S e kékség kozmikus ölében
vergődnek a foszló habok,
hasztalan a feleselés:
átsugárzol – tiéd vagyok.
Vándorének [52-53.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36272
|
Békés Gellért
EGYEDÜL
a palló végén csónak
és csónakban a csend
szóltál – vagy tán a nád közt
a téli szél kereng?
köd árad szét a parton
a tó már elveszett
és szétfoszlik a palló
a csónak és a csend
és szétfoszlik a szívem
a ködnek nincs neve
szétfoszlasz te is bennem
némaság Istene
szél oson a nád közt
a víz fodrot vetett
a csónak alja csobban
– talán csak révület?
borzongva várlak egyre
a fojtó köd hideg
szóltál – vagy kósza szél jár
s a száraz nád zizeg?
Vándorének [52.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36271
|
Békés Gellért
HÓFEHÉR ASSZONY
Tündöklő Nap lett Urunk lakása,
Jézust ragyogja s örökre áldja
első csodája: hófehér Asszony,
lábát csókolja hajnal és alkony.
Hófehér Asszony két kulcsolt kézzel
selymes mögötte, s bársony az éjjel,
csillagok vígan köréje futnak,
fátyla az éjbe simul tejútnak.
Hófehér Asszony anya-szép arccal,
dallal körötte százezer angyal,
ő szalmán térdel szelíd-szegényen:
két most ébredt szem csillan szemében.
Hófehér Asszony anya lett szűzen,
– két tücsök vígan cirpel a fűben, –
ő, sötétségünk egyetlen fénye,
csókot lehel egy csöpp kicsi kézre.
Tündöklő Nap vagy, hófehér Asszony,
lábadnál hódol hajnal és alkony:
embernyi testet te adtál rája,
jó testvérünkre, Isten Fiára.
Régi nagy patrónánk [320.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36270
|
Békés Gellért
CSILLAGHULLÁS
Csillaghullás, nyárvégi éjszaka, –
szemembe villan szemed csillaga.
Fény száguld át a néma téreken –
tán engem is elnyel a végtelen?
A szédült űrben csillagtűz kering, –
ki adja nékem békédet megint?
Hová hull izzó csillagod velem?
Nem több-e csönded, mint e szüntelen
kábult kerengés, tündöklő futam?
Hát nincs menekvés, nincs többé utam
hozzád, te csillaggyújtó szerelem,
kiben föllángol minden, s elpihen.
Erőd egyre titkosabb mélybe von:
beléd hullok, te végső nyugalom.
Vándorének, 1968 [51.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36269
|
Békés Gellért
EXTASIS COSMICA
Tenger fölött,
nyílt ég alatt
egy sziklán ér
az ámulat.
Csak hull belém
a tiszta fény
s eloszlanék
a tér ölén,
de szédület
és zuhanás:
eltünt a mély
kéklő varázs.
Én a tenger,
te vagy az ég:
belém hullasz,
Te, messziség.
Vándorének,
1964 [49-50.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36268
|
Békés Gellért
SUPERNOVA
A tépett égen csillag,
csillagban tört a fény,
már hasztalanul hívlak,
nem lesz többé enyém
csillag-dajkáló csended,
fényt lobbantó erőd.
Kiégtem én már benned
s az űrben – kergetőd –
futok csak bódult körben
s hajszollak hasztalan?
Vagy írva van felőlem,
hogy még egy napja van,
egy forradalmi fényes
teremtő robbanás:
elpusztítasz, hogy éltess,
te légy – és senki más.
Vándorének, 1963 [49.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36267
|
Békés Gellért
CSILLAG ÉS KAVICS
Kavics a tengerparton,
csillag az űr ölén, –
gyötrődő emberarcod
mért fordítod felém?
Ki érti sorsod titkát?
Ki méri mélyedet?
Sodor a zuhogó ár
és fényed elveszett,
örökre elveszett tán
a semmi tengerén,
vagy ott csillog fehéren
egy angyal tenyerén?
Valaki néven szólít,
lásd valaki szeret, –
lehet, hogy csillag voltál,
vagy csak kavics, lehet,
a láthatatlan fényben,
tudd meg, a csillag is
csak sápadt kis hideg kő,
de csillag a kavics.
Hét évszázad magyar
költői, 1954 [1865.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36266
|
Békés Gellért
KRISZTUSSAL A KERESZTÚTON
Téged véresre vert az ostor,
én röpke szellő megcsókollak.
Kereszt töri föltépett vállad,
enyhítlek, puha ruhaujjad.
A por vagyok, mi símogatja
útra szédült első esésed,
s a kín, amit találkozástok
Anyád gyötört szívébe vésett.
Vagyok Simon, a szürkeszívű,
kiben pünkösdi lángok gyúltak,
és mint szelíd Veronikának,
vonásaid lelkemre hullnak.
És újra jajdulsz és leroskadsz,
vagyok a szent tűz, mely tovább visz.
A síró nagy asszony-szemekben
a könny vagyok, a bánatos víz.
És harmadszor roskadsz a földre,
a fűnek vagyok hűvös ágya,
szűz testeden az esti árnyék,
mi ráterül a Golgotára.
Vagyok kereszted élő fája,
ó Bárány, a te szent oltárod,
s szíved mikor utolsót dobban,
én átölelem csöndes álmod.
Vagyok Anyád bús ölelése:
az örök halmon néma bánat.
Kenet vagyok én rád símulva,
miből hűséges illat árad.
És forró fejem odahajtom
kihült szívedre, s szótlan várom,
hogy élőn újra megdobbanjon,
s föltámadjunk, Krisztus, királyom!
Keresztúton, 1934 [29-30.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36265
|
Beke Sándor
IMA A HARGITÁN
Az ősz ablakából nézem:
lelkemben égve muzsikál a Hargita,
a diadalmas hegytető,
a délceg óriás.
Fáradt hit-szárnyak vergődnek
a hegy s a völgy között,
mint ősi szent álom
a kék fenyők fölött.
Itt az aljban elhagyja a fákat
a napsárga lomb,
s miközben érted imádkozom, hegyem,
hullnak, egyre hullnak a levelek,
egymásra avarulnak,
mint viharban kidőlt kerítések
s pördülnek-vonaglanak a szélben:
árva kiáltások a kétségbeesésben.
Vad neszek járják zugaidat
a sötét éjszakában,
falánk farkasok barangolják a tested,
érdes kezével cibálja üstöködet
az ősz-kapitány,
a letaroló elmúlás katonája.
De ne félj, hegyem,
nem vagy egyedül
a pusztulás és újjáéledés
örök mítoszában.
Az álmodó bérceken
megsimogatom arany koronádat,
Hargita,
Te, az erdélyi havasok királya
ünneplő vén őzbak
a Kárpátok felett.
101 vers a Székely-
földről [138.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36264
|
Békássy Ferenc
A VÍZIÓK (részlet)
III. ÖRÖM (részlet)
Arany búza érik már
Jöjj, szerelmesem;
Piros pipacs nincs soká,
Azt szedem,
S virágfüzért fonok majd szép fejedre,
Királyném, kedvesem!
A pirja máris fonnyad,
Ah fájdalomba fullad
A legszebb szerelem
A szélbe rengő rozs hullámin át
Jöjj és viseld királyi koronád;
Sugáros fejeden
Viruljon újra fenn
A nyári lég fényes kékségiben
Jövök feléd, szíved kit vágyva vár
Keresztül a kalászrengetegen,
Bizton, ahogy vitorlás bárka jár
A fodros tengeren.
Szabadság adjon szárnyakat!
Repül a szélben szöghajad
Mint az esthajnal, édes arcod ég;
Hozom piros virágos koronád
És lásd, a rengő rozs hullámin át
Az öröm jön feléd!
*
Menjünk most kéz a kézben, messzire,
Hosszabbak az árnyak,
A nyárfasor kékellő végire
Hol a szelek járnak,
Körbefognak, fondorkodnak,
Fülbe muzsikálnak.
Menjünk tovább a rónán, messzire
Amíg csak fény az égen még pirul,
S a gyönge köd lilás redőibe
A föld s az ég egy színbe nem simul
Az álom fátylait az éj kirázza,
És illatfelhő száll a földi zajra,
Már minden ág hívó hajbókolása,
Minden virág álomra zárulása
Az égi pírt az arcainkra csalja.
Ha suttognak körül a levelek,
Tündér kacaj mögöttük ha pereg
A szívünk megremeg.
Menjünk a mély erdőbe, hallgatag
Magányba? – nem szívem,
Magányba sohasem
Mi ketten, boldogok!
Halk éji hang köröttünk kuncorog;
Ma minden szellem fában, földben
Az álmainkat áldja,
És minden lépten szól az éjben
Manók muzsikája,
Halk röpke hang, mint cinke röppenése
Vagy ifjú éjben harmat csöppenése:
„Ó boldogok, ha nem magok,
Az éjt ha ketten járják
Ma itt az erdőn fény ragyog
Mert két szerelmes andalog
S a mennyországot látják!”
*
-----------------------------------------
Békássy Ferenc egybegyűj-
tött írásai [133-134.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36263
|
Békássy Ferenc
CSODAVILÁG
Csöndesen lüktető éjjeli lég,
Gonosz álmokkal terhes éj!
Futó folyam a holdvilág,
Habzik az ágak végein,
Megperdül, forog és fut tovább,
Hab – vagy cseresznyefavirág?
Kékek a bokrok árnyai,
– Vagy csak a kulcsvirágok azok?
Mogyoróbokor alatt
Ezer kis kék virág,
Ezek a holdfény-folyó árnyai,
Kulcsvirág, ibolya, harangvirág.
Nagy fekete szirtek
Nyomulnak ki itt-ott
Folyam közepébe,
Köröttük fodorodik a hab,
Csillogó cseppekben
Szórják széjjel
A holdfény-tajtékot,
Szirtek a vízben
– Vagy csak a réten a fák?
Öreg, gonosz, összevissza csavarodott fák a réten?
Hatalmas mágusok!
Kiterjesztik karjaikat,
Görbe ujjal integetnek az égbe,
Varázsolnak, integetnek, mozgolódnak…
Megnépesül erre a holdfény-folyó,
Gyöngytestű Rábatündérek,
Csigaházas sárga szellemek,
Csúnya, pikkelyes
Vizimanó népség!
Páraszerű békanyálas boszorkányok
Ülnek a habon,
Lovagolnak hosszú sudárban
Buta, lapos szájú halakon,
Bámészkodó, zölduszályos,
Tátott szájú halakon.
Nyomasztó álmokkal teli az éjjeli lég,
Ködhálót szövöget gonosz varázs,
Pedig csak a fák – mozgatják ágaikat!
Megfenyegetik a csillagokat,
Megmozdul az ég,
Helyéből kiperdül a hold,
Nem mernek csillogni sem a csillagok,
Csigaszarv-szárakon
Hirtelen lenyúlnak az égből,
Követik lépteimet,
Elém is kerülnek,
Bolond láncban tekerednek össze-vissza.
Boszorkányos szagok szállnak az éjben,
Mérges füvek, varangyfejek,
Rothadt gyökerek szagai,
Rothadt vízinövény-szagok,
– Pedig hiszen cseresnyefák virágzanak!
Tele hínárral a holdfény-folyó,
Kígyóforma szára lengedez.
Mindenhova kúszik a hínár,
Csavarodik lábaim köré,
Nyálas hínár fogja kezemet,
Rothadt hínár csapódik arcomba,
Fekete kezek nyúlnak felém…
Pedig csak a fák – mozgatják ágaikat!
*
Jávorfa, jávorfa,
Szent fa, varázsfa!
Kerekek a rügyei,
Tündér-rügyek, faszemek,
Ezeket kérik el
Vakondok éjjelre.
Jávorfa, vízőrző.
Alája állok,
Köröttem körben
Virágzó primula.
Varázslatot mondok,
Nagyot, erőset,
Láthatatlan lánccal
Lekötöm a fákat!
*
Eléneklem, hogyan aratnak,
Hogyan nyúlnak a lányok a búza közé,
Magukhoz ölelik a gabonaszárakat,
Nem félnek, hogy holtak megfogják kezüket
Hangyaformán, szellemujjal, hirtelen…
Hosszú, fekete kézzel…
(Erős a varázslat,
Zúgnak, mozgolódnak a fák!)
De nem éneklem el, a kertek milyenek,
Mert a kertekben van legtöbb varázslat;
Nem éneklem el, milyen a szerelem,
Mert a szerelemben van a legtöbb csoda.
Ezerfejű csoda,
Undok, nagy, tüzesszemű…
(Nyögnek, rázkódnak a fák!)
Megéneklem a szüretet inkább,
A szüretelőket, hogy hordják a szőlőt,
Szóló szőlőt, édes csoda-szőlőt…
(Elhallgatnak a fák!)
Megéneklem aztán
A kifolyó mustot is,
A cigánymuzsikát,
Kora őszi napfényt,
Táncot, hejjehujját!
*
A primulák körben
Felnőnek köröttem,
Apró lángfejeik
Magasan lobognak,
Erős a varázslat:
Semmi sem bánthat
Mozdulatlanul állnak a fák.
Visszamegy a hold helyére,
Behúzzák szarvaik a csillagok
Piros csigák kidugják szarvacskáikat,
Felébred a tücsök
És együtt énekel velem.
Kora szellő mozgatja a fákat…
Haragosan töpörödnek össze,
Kelletlenül súgnak,
Csak a jávorfa áll egyenesen.
Lassan lenyugszik a hold,
És a sárga apró lángok
Összezsugorodnak
Rendes primulákká.
Hajnalodik-e már?
Szürke lesz minden,
Elhallgat az ének,
Csendesen várok,
Tücsök, sáska körülöttem,
Sok kis ismeretlen állat;
Zöld szemű, pattogó,
Ébredő bogarak.
Együtt várjuk mind a hajnalt
Nagy, fekete vakondszemű
Vizet őrző fa alatt.
*
Szürke vizet őriz,
Csobbanó vizet,
Lassan folyó patakot,
Csodavilágba vivőt;
Csoda-tündérvilágba,
Hol nincs semmi varázslat,
Csak a szürke víz
Csillog a sugdosó nádak mögött.
Békássy Ferenc egybegyűj-
tött írásai [126-130.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36262
|
Békássy Ferenc
AZ IGE
Jártam künn a nyári éjben, fönn az égen állt a hold,
Lelkem egyetlen lakója hallgatás, a néma volt;
Körülöttem szellő játszott, ezüst fénnyel karikázott;
Fekete kis árnyak jártak mogyorófa tövibe,
Néztem, mikor pillanatra felhő háló szövi be
Nagy fehér képét újonnan telt holdnak,
Csintalan kis álmok kereket hogy oldnak;
Hogyan bújnak el a széna szerteszét szórt tömegébe.
Odébb a nagy sötét baglyák rendben álló seregébe.
Marad-é a csend, az este szép nyugalma itt velem,
Amint járok künn a nyári holdvilágos éjjelen?
Körülfogott, körültáncolt, nyári visszhang, rege, dal,
Ezer apró költő-eszme, könnyű, pajzán, fiatal,
Előjöttek, elsuhantak, elsimultak meg az éjbe,
Váltakozó, bizonytalan, lengő-mozgó feketébe.
Gondolatok lettek volna, ha maradnak, így csak játék,
Lidérc-futás, fény-csillanás, szellő-tréfa, pajkos árnyék.
Ó de más az est nyugalma, ó mi lesz ma még velem,
Amint járok künn a nyári holdvilágos éjjelen?
Nagy komor fal áll előttem, nagy égerfák közt az ér,
Fény nem villan e sötétben, sűrű lombokon át nem ér;
Itt a csönd, ha kell, az álom! A berekfák széliben
Áll rejtelmes-mozdulatlan, vár az árnyék mélyiben;
Itt nem csillan játszi holdfény, itt a csönd zavartalan,
Itt az árnyék mély sötétség, itt az éjnek titka van:
Ezer éves néma álom, lelket rázó örök eszme,
Apró-cseprő szellemfajták, pajkosságok, dalok veszte,
Minden kicsi költő-érzés széjjelfoszlik közelében
Ébren csöndes szenvedéllyel vár magányos titkos éjben,
Mégis álom, élet-adó, örök régi, csaló álom
S én csak nézem, nem is kérdem, álom – való? való – álom?
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai [122.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36261
|
Békássy Ferenc
AZ ÉJJEL
Szürke már a messze dombhát,
Meleg szellő rázza lombját
Sűrű sátrát súgó fáknak.
Mintha titkos ajtó zárja
Lehullt volna: itt az este,
Lopva, lesve,
Selymes karral átkarol.
Mintha felhő óriások
Csöndben mondanának törvényt,
És alattuk fák sugdosnák
Egymásnak, hogy mi történt
Úgy feljebb néma, hallgatag,
Alul ezer kis hangot ad
Az est lehellet-szárnya.
Ó mintha örök nagy időkig
Takarná lelkemet az álom,
Úgy állok csendben, egyedül
Gondolat-font felhőhomályban;
És messze lent az apró eszmék szárnya
Az éjbe mintha most suhanna el.
De jő az éj még mélyebb barna árnya,
Tűnik az álom-szőtte ködlepel,
S kivillanik az első fényes csillag:
Egy tett, előtte gyorsan foszlik széjjel
Száz gondolat, és csönd lesz. Itt az éjjel.
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai [121.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36260
|
Békássy Ferenc
ESTE A RÉTEN
Hangtalan szelíden borul rá az este
Alkonyodó fénye felhős láthatárra,
Dúlt szívem a rétség nyugalmát kereste,
Képzeletem szárnyát esti szél kitárja,
Tárja, bontogatja
– Felhő takargatja –
Korláttalan téren szép tavaszi este.
Felhő-sávok kékje
Vegyül el az alkony égő tengerébe,
Majd szellő támad, rezg a sok levél,
Halkan de sok új zeneszót beszél!
Szívem dobbanása amit érzek?
Vagy a rét füvében mozdul meg a lélek?
Könnyű felhő pára
Mintha napba szállna,
Nyugat felé húzódik csöndesen.
Setétebb lesz. Jő az éjjel,
Est-varázslat árad széjjel,
Szép, hihetetlen szellemi dal;
Gondolat kábul, képzelet él
Az éjszakátul csodát mely remél,
Képzelet: képtelen, vad, fiatal!
Békássy Ferenc egybe-
gyűjtött írásai [120.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36259
|
Békássy Ferenc
JÖJJ MEGINT
Nem semmiség ez: ülni álmodozva
A tűz előtt, kis lángok serkenését
Figyelni, majd izzó parázsnak pirját,
S körül az árnyakat, hogy imbolyognak
Visszahúzódva s újra elborítva
Homállyal a nagy függöny ódon selymét,
Táncolva a falon, és egyre súgva
Különös szellem-éltek titkait.
Be jó, be igen jó így ülve’ lesni
Ha búsan is, ha félve vagy csodálva,
Képzelt világok eszme-életét!
Oh jöjj megint hát, kedves, régi társam,
Kis szellem, Pán-gyerek, s mint egykoron,
Szítsd újra azt a régi jó kacajt,
A mely szívemből gyöngyözik elő
Gondolatkint, s tördelt csillanással
Hullámzik messze el, túl az örömtelt
Élet határain. Jőjj, mondd a dalt,
Az egykor szomorút, vidámat most,
A melyet boldog ifjú erdők nyáron
Kóborló illatokból szőttenek;
S a mely derültebb, mint az ég azúrja
Vagy mint az ezüst felhők fényei.
Fakadjon újra üde nevetésünk,
Ahogy az érő búza hajladoz
A táncos szélben: addig ringatózva,
Míg az egész világ, arany vidámság
Fátylába burkolózva, nem ragyog
Szűztisztán mint új harmat a füvön;
Míg megszólalnak bennem mind az éltek,
Felcsengő hang ezüstjével megütve
A rokon húrokat, hogy mindenhonnan
Felelve szól a kettős hang zenéje,
S a moha közt patak, a fű, az erdők,
Az ég, s a messze dombok kék hulláma
Visszhangozzák megint, hogy élni jó!
Békássy Ferenc egybegyűj-
tött írásai [101-102.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36258
|
Békássy Ferenc
A SENNYEI KERT
Keleti hajnalok káprázó tüzében
Jártam a hegyoldal mágnes hevében,
Hol a kősziklákon víg zuhatag patak
Szivárványszínt játszik a napsugár alatt,
S mely csendes nappal, a víz, a tiszta tó,
Hajnalban mintha ködből volna, fátyolos
Harang a szirt ott és a szél harangozó;
Álmos hullám vize partot csobogva mos.
Hol hat patak beszél, s mindegyik, mint gyerek,
Magában játszva és más-más szerepbe szól:
Hol, mint a lusta nyáj, feküsznek a hegyek,
S az erdőn csend, s a szirt felett a szél honol.
Vándornak mind vadon! Mind puszta, puszta mind,
A rózsa délibáb, mely ringva int felé.
Honában, itt szemem messze széttekint
A tájat ismeri és lelket önt belé.
Itt annyi gondolat, és mindenik enyém!
Dús földbe itt szívem erős magot vetett.
Magához vont a szív sokat, s önnön terén
Virágot hajt nekem. Tartós kikeletet.
S mostan, ha elmegyek, mondd, Tőled válok-é?
Mondd, hát bolyongnom kell idegenebb helyen,
Mondd, hát kemény kövön nyugodjon majd fejem,
Mert álmokkal tele, miként a Jákobé?
Mondd, hát elhagyjalak? Minden köved enyém!
Lelkemben hordozom: mért kell elvesztenem?
Búsulnom kell honom képzelt enyészetén.
Maga a képzelet most oly erőtlen.
Mert mint a víz, ha gát sehol sem tartja fenn,
Úgy múlnak napjaink, s az egyes sorsokat
Hiába kérdezem, ha elfogy életem,
Add meg míg létezem igaz nyugalmamat!
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,
1914. augusztus [21-22.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36257
|
Békássy Ferenc
ÉJJELI HANGULATOK
I.
A hold a hegytető felett
Nehézkesen, fehéren
Mozdul a fellegek megett
A mozdulatlan égen.
S a néma tölgyek ágai
Kínosan, mozdulatlan,
A köd felett az ég felé
Mutatnak akaratlan.
Halkan csobog a gyors patak,
S zokogva fel-feléled;
A szív, az érzés néma csak,
S a kétkedő remények.
Cambridge, 1914. június
II.
Hiába már, csekély a szó,
A hang, a dal kevés
Álmatlan álom a való,
S az álom: ébredés.
A hársfasor virága hull:
Sok holdsütötte fán,
Mint lombtükör fölé, tolul
Árnyék, árnyék után.
S az árnyak tánca halk balett,
Sóhaj az esti lég ott,
Hol ingó lámpa fénye vet
Bús tejfehér árnyékot.
Felváltva folyton járja ott
Az ó-szerelmi játék,
Az árnyak vágya bús Pierrot,
Szomorú némajáték.
Emlékeim: de színtelen
A visszajáró emlék;
Holt hangok játszanak velem,
Amiket elfelednék.
De mind köröttem tarka szín,
(S örökre kell szeretnem)
A vágy, a perc, a hang, a kín,
Amiket elfeledtem.
Cambridge, 1914. június
III.
Párbeszéd, éjjel
„Über allen Gipfeln,
Ist Ruh!”
„Halld, halk az éjszaka.
A szellő hallgatag:
Az éjjel eltakar,
Az éj nyugalmat ad.
Minden levél nyugodt,
S a messzi csillagok,
S a víz, a színtelen.”
„De mondd, miért feledne,
Nyugalmat hogy keresne
Sóvárgó, nyugtalan szívem?”
Békássy Ferenc egybegyűjtött
írásai, 1914. június [19-20.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36256
|
Békássy Ferenc
A MÚLANDÓ SZERELEM
Bús szenvedély te, megvalósult álom,
Mily pusztaságban járok nyomodon!
Hová kísér halandó boldogságom?
Égő kínok közt meddig álmodom?
A fájó vágyak büszke terhe nyom,
S mit ér a kín, mikor hiába vágyom?
Hiába szánod, lelkem lelke rom,
Mélyszívű lány te, megvalósult álom.
Parázs homokban tikkad a patak;
Igénytelen moszat se nő nyomában:
Erőim egyenként elfoszlanak,
Költő kívánságom bujdos hazátlan;
Érett szerelmek kristályserlegét
Nyújtanám feléd, és nyújtottam hiába:
A nagy szerelmek vándoristenét
Temetted el a föld szívó porába.
S ha most szerelmem büszke szárnyakon
Elhagy, tyrannom csendbe száll tova,
Nem ég a kíntól már a homlokom:
De lelkesült erőm se lesz soha.
Sorsom sötétje majd ha felvidul,
Az újraébredés óráiban,
S a bú siralma arcomról lehull,
Az álca holt lesz, dermedt, szárnytalan.
Békássy Ferenc egybegyűjtött írá-
sai, London, 1913. június [16.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36255
|
Békássy Ferenc
ÉRZÉSEK HALÁLA
Itt csendes és homályos az este,
Mikor a bíborszín felhők mögött
Eltűnt a nap, a tengerekbe veszve,
S a felhő szőtt selyembe öltözött.
Elhunyt a tűz; a messze part világos,
A víz felett a pára futva száll;
És lassan terjed szét a tűzvirágos,
A képzelettel teljes esthomály.
Ez terhes éj: az esztendők sora
A víz felett lebegve suhan el.
Hangos a fürdő lányok mámora:
A kék hegyekben Bacchus ünnepel.
Bár engem, bús halandót mért igézne
A képzelt had, borongva hallgatom:
Halandó gondok bánatos vitéze,
Mennék, amerre fáklyafénye von.
Az Ember vérig érzett szenvedelme
Nagy áradattal zúgva vesz körül.
Vívódva küzd az elhanyatlott elme;
Kétsége vállaimra nehezül.
A vonzódások kínját érzem;
A minden eszme szelleme enyém;
Enyém a vágy, enyém az értelem
Az értelmetlen árnyak éjjelén.
Egy istent sejtek minden holdsugárban,
Álmokkal álmom oly övezve száll,
És egyre jobban elmerül az árban:
A képzelés körében nincs határ!
Szerelmek! Vágyak! Börtönök! Világok!
Nyomorúság! Erők! Üres terek!
Jajok! Fájdalmak! Messze pusztaságok!
Hitek! Halandók! Népek! Istenek!
Meddig marad meg ennyi lázas álom?
Hány szív vonaglik, csillag hány forog,
Míg a szívek, a végső éjszakákon,
Széjjelszakadnak mint a csillagok?
S az érzésektől terhes lesz a lélek,
Hogy meg ne bírja többé az anyag:
S a nagy test, megfelelve kényszerének,
Vadul a nyugvó semmiségbe csap?
Gyász égitestek lassú énekével
Az űr setétje rá ha visszahull,
A pompás csillagok gyászmenetével
Csak ismeretlen égi tűz vonul;
Nincs emberélet ott, nincs szenvedélye
A végtelen setétben nincs halál;
A meteornak villog ott szeszélye
Az érző lélek volt határinál!
*
A víz felett a pára visszafordul:
A part mögött feltámadott a szél…
Mikor a keserű pohár kicsordul
Nincs vég: kiszenved ott – a szenvedély!
Elfoszlik ott; az ember él tovább csak,
Elmúlt érzések ránca homlokán;
A vágy él, és értelme nincs a vágynak:
Óh nincs halál az élet hegyfokán!
Békássy Ferenc egybegyűjtött írá-
sai, London, 1913. június [42-43.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36254
|
Békássy Ferenc
MÁRCIUSI TAVASZ
Seprős a jegenyék kopár sora,
S a zajgó árnyas kékségein
Nem érzik a tavasznak mámora;
Bent kandalló fűl, szél fúj odakint.
Nincs a tar földben értelem sehol,
A messze templom otrombán tekint;
Az új erő a hantba nem hatol,
S illó a harmat, mit az este hint.
Ki látta bús, zimankós télidőben
A szél ha fúj egy kissé hirtelen?
Hó meg sem olvad, mégis eltűnőben
Mindjárt a tél; megrengve, messze lenn
A rét megdobban; halkan zeng a kőben,
A dermedt kőben enyhe sejtelem;
A felhős ég ragyog, a fagy erőtlen,
A nyüzsgő föld mozgása nesztelen.
[De most, ha éjjel égi szikra lobban,
S lángolnak hirtelen a csillagok –
De most, a szív ha élesebben dobban,
Ez csendes ismét, az elhervadott;
Hűvös valóság! – Április füvében,
A zöld között, sok víg zsivaj között
Jár a fehér Tavasz; a haja ében;
Madár dalol a tündér lány fölött.]
Hajtsd szét a Május vadvirágos ágát:
Csodáld a száz színárnyalat közül,
Egy hófehér szín teljes tisztaságát:
Ott a Tavasz, ruháját fonva ül.
– Most, ágat súrol meztelen faág,
S a pállott fűbe feltúrt hant vegyül: –
Hős tavaszom, virágos Ifjúság,
Meleg sugártól jaj, nem lelkesül.
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,
Sennye, 1913. március-április [12-13.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36253
|
Békássy Ferenc
GÖRÖG PARTOKON
Új korszakok nehézkes terhe!
Évekkel vénülő idő!
Nehéz a századok keserve,
S a könny, az egyre cseppenő
Nyomán cseppkődarab növekszik,
Nehezül a föld mélyire;
S derült hegyekre letelepszik
Elhullott könnyek fellege.
Álom-virág már nem fakad
Vándorló istenek nyomán;
Miként ködképek, oszlanak
Szigetek szirtes oldalán.
A régiek emlékei:
Lassabban rakja lábait
A Föld; lehúzzák vállait
Növekvő évei.
Hová lett régi öröme?
Fiatal kedve hová lett?
Miért bús perceinek zöme
S csak néha egy eltévedett
Sugár öröm, ha ránk talál,
Miként e tenger partjánál?
*
Elmúlt öröm, elhervadt emlék!
S ha messze parti szirten állok,
Mintha időtlen űrbe pihennék,
Derült időben odalátok
Hol szőlőt hordanak a népek
Dús ó-görög hegyoldalon:
Patak mellett vigyázva lépnek,
Piros cserép – s barnult karon
Megpihen percre, mint lepke, a napfény
Száll azután tovább.
Zöld, jegenyés lent a Nap; fény
Terjed a tengeren át.
Csordul a szőlő vére, csordul;
Setét pincében must ha forr,
Borongó álom sorsa fordul:
Fényes öröm lesz, tiszta bor.
Lassan nemesül édes zamatja,
Erős lesz, csendes és kiforrt;
A gyengéd idő úgy áthatja
A gyönyört és a bort.
*
Talán tíz év múlt, ötven év tán,
Dús volt már, érett, szertelen.
Valami vörös vitorlás gályán
Vitték a messze tengeren.
Hajóbordán át súgott a hullám,
Titkokat, régi titkokat mondott.
Búsulva víg remény elmúltán,
Vagy elcsitítva méla gondot.
És pirosló amforában
Emberi álmok titka terjedt:
Görög hegyek görög borába’
Végtelen vágyak bánata erjedt.
Csukott amfora: s fala rőt
Áthatolhatatlan cserép burok;
Rajta: fejükön kosárba szőlőt
Vittek daloló asszonyok.
Elsüllyedt a gálya, viharba’
Selyemkelmék, áruk, rabok,
Elsüllyedt a vörös vitorla
És a daloló asszonyok.
Oda temetve, ahol a szikla,
Melyen gyöngyhozó osztriga nőtt
Hol szétfoszlik a fény és ritka
Miként a termés előtt,
Oda temetve gazdag bor vár,
(Az öröm, a régi emberek titka)
Poshadt hínár közt mállik a zár
Finom homoktól elszorul nyitja.
S nem ismerik a földek többé,
És nem a partok, melyek termék,
Elmúlt öröm, elhervadt emlék!
Mikor a telihold lement,
Magányos ágyról száll-e dal?
Bús Lesbos, bús az esti csend,
S az erdő fáradt árnyival.
Eltűnt a kedv, a hang eloszlott;
Najád nem dalol, néma Pán;
Hervadt a szegfű mely piroslott
Szerelmes Szapphó homlokán.
*
Óh új időknek nehézkes járma!
Sokszor, a parti szirten állva
Hol minden oly szegény,
Gondolatom, ha sírva jár, ha
Kínom szegényes, örömöm árva,
A tenger mély egén
Melyet a hullám ellepett,
Féltve homályba rejtett,
Valami régen eltemetett
Nagy gazdagságot sejtek.
Békássy Ferenc egybegyűj-
tött írásai, 1912. nyár [6-9.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36252
|
Békássy Ferenc
MEGNYUGVÁS
Lecsap a felhő, lecsap a földre;
Jajgató szellő surran a völgybe
S kopog az ablakomon.
Kitaszítom zsalumat:
Futó szellő kocogat,
Nem segíti kínomat.
Az ablakomra hajtom fejem
És alszom, annyi kínos éj után.
Álmodom, s azt hiszem, emlékezem.
Fekete szárnyán hordoz a szél,
Széles a dombhát, bűvös a tér:
Hosszú köntösöm földig ér.
Mélyen a föld lent elmarad;
Száz árnyék néz és elriad.
Betelt a bűvös pillanat.
Köntösöm egyre most nagyobb;
Szertelen égi árny vagyok
S az élet egyre távolabb.
Nincs itt a szóban értelem,
S a múló perc is végtelen.
Elvész a föld a semmibe
És nem vagyok, ím! Semmi se.
*
A szél kopog az ablakon,
Most álmodom, most nyughatom.
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,
Berkshire, 1912. február [36-37.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36251
|
Békássy Ferenc
ÁLMOK
(Töredék)
Hív az éjjel, menjünk, menjünk,
Ezer apró virág nyitja
Piros kelyhét, mézes kelyhét;
Csillagok sivár keservét
Fekete felhő borítja;
Hív a szellő, menjünk, menjünk.
Majd a réteken pihenjünk.
Mögöttünk nem suhog az erdő,
Csak messze zúg – (ott nagy a szél) –
A folyó mellől bús, kesergő
De elmélázó nóta kél.
Egész nap felhős volt, esett,
Azért oly friss a levegő.
Heveredjünk le ide,
Vén rekettyés szélibe;
Hallgassuk, mit hoz az éj.
Elszabadult képzelet
Messze száll el, felnevet,
Gondolatok seregét
Gyorsan űzi, hajtja szét,
Színes álmot hajt elénk.
Messze integet felénk
A komor, setét füzes.
– Fekete az éj nagyon –
Éppen ilyen éjjelen
Jártam egyszer kint a réten.
Ezer fehér fényláng libbent,
Villogott a nagy setétben.
Fehér, mozgó tündérkarok!
Szédítően körülöttem
Körbe járták könnyű táncuk
A rét fehér ködei.
És a setét, meleg éjben
Mindent érző szeretet
Átölelt, öröm s gyönyörrel
Ezer fájó életet.
Valóság és képzelt álom
Ölelkezett össze ott.
Körbe forgott körülöttem
Felhő, fa, fehér virág,
Körbe járták könnyű táncuk
A rét fehér ködei.
Szédületes képzelet!
Éppen ilyen éjjelen
Jártam egyszer kint – velem
Egetvívó szerelem.
Csakhogy melegebb volt akkor,
Kéjesebb, hű szél fuvallt.
Boldogan jártunk, bolyongtunk
Együtt – ketten – egyedül.
Játszottak a fellegek.
Gúnyos lett a szél zúgása:
S egyedül bolyongtam én.
Messze csöndesen villámlott,
Messze tünedezve szállott
Szenvedélyes szerelem!
Éppen ilyen éjjelen
Siratott a normann költő,
Szép Ollivier Basselin!
Fenyegetők voltak akkor
Tölgyfák setét árnyai;
Szürke felhők szárnyai
Vígan rohantak a szélben.
S az örömtelt őszi éjben
Vígságod, éneked
Élt, újra született:
Gyöngy volt a siralom,
Rubint a fájdalom;
Ott jártam, összefűztem
Hogy vígan csillogott –
Holdfényben, gyémánttűzben,
Szivárvány ragyogott:
Az én költészetem!
Titkon integet az éjjel,
Bűvös illat árad széjjel,
Menjünk! Nem kell már nekem
Emlékezet, ezer álom
Kínos, édes szerelem,
Csillogó költészetem –
Ilyen csendes éjjelen!
És bolyongtam, mentem – jártam,
Mit se néztem, mit se vártam,
A vidéket mind bejártam.
Egyszeriben mindent elfeledtem
Mind amit tettem, mind amit szerettem.
S hirtelen, boldogan felnevettem!
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,
Sennye, 1911. szeptember 24. [32-35.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36250
|
Békássy Ferenc
A HEGEDŰS
Hegedűs volt, kopott, rongyos, árva,
Szegényen jött erre a világra,
– Kopott zeke, régi ének,
Meghallgatják ifjak, vének,
Magába játszott, nem tanulta mástól,
Szőtte nótáját a maga bújából.
Hanem, mikor elkezdett játszani,
Köröskörül megmozdult valami:
Édesebben nyíltak a virágok,
És mintha új és színesebb világok
Terjedtek volna tarka füstben el.
A hegedű, ha sírva énekel,
Lehajtja fejét sírva, aki hallja.
Ó, igen nagy a művésznek hatalma
Mikor szédítő magas égben jár!
Ment faluról falura csendesen,
Meghallgatták mindenhol szívesen.
Nem értették, amit
Nagy szerelméről el-elsírt nekik;
Csak hallgatták mind, borongó kedéllyel;
A hang amint a légben oszlott széjjel,
Elkapta itt is, ott is egy levél,
Egy hirtelen fuvalló esti szél,
Viruló vadvirágok illata,
S elvitte messze, elvitte oda
Ahol a csillagképek sziporkáznak;
S vége mikor lett a teremtő-láznak.
Az egész föld, az egész nagy világ,
Hallotta már a hegedűs dalát.
Egyszer – már hullott az őszi levél,
Zörgött az erdőn az északi szél,
Amint eszébe járt sok bús halál
A tiszta vizű tónak partinál,
Olyan szép lett hegedűjén a szó,
Mintha nem a földre volna való,
Hanem valami égi, tiszta, szép
Szomorúság igézné meg szívét:
Olyan szép volt: sírni nem lehetett;
Olyan szép volt: tisztára nevetett;
Olyan szép volt, a nagy szomorúságból
Gyönyör s öröm lett, az ember bújából
A művész öröme, a szép, a szent.
Egyszerre megrezzent a sok virág,
Egyszerre összeborult a sok ág,
S az illatos, a titokteljes éjben,
Lebegve, szelíden, könnyű-kevélyen,
Bogárszemű tündérek sokasága
Csillámlott, táncolt a szép muzsikára,
Hajuk könnyű, mint könnyű őszi szál,
A szélben úszva, lengedezve száll,
Szemük kemény, és sírni nem tanult.
Ahol a sok levél a földre hullt
Sárga ruhájú levélszellemek
Keringő forgó táncot lejtenek,
És sok virág, a réten szerteszét,
Dugdossa ki bólongató fejét,
Megszólal egyszerre a föld, az ég,
Szava tűzláng, mely a lelkekbe ég:
„Tündérek hegedűse, jöjj velünk!
Éjjel-nappal mindig veled leszünk.
Elcsábítottad lelkünk lángjait,
Eloldottad gyöngy-testünk láncait;
Ember létedre tündér lett a lelked:
Egyetlen, örök nagy titkunk meglelted.
Nincs, ki megértsen ember a világon –
Hegedűd hangja tiszta légbe szálljon!
Ember vagy, s édesek a könnyeid.
Ne menj el tőlünk: légy örökre itt!”
Soká zengett körül az égi dal,
A mindig szép, dallamos, fiatal,
Örökké édes és örök öröm.
Aztán elhallgatott. Lett néma csend.
Felhő-nemtők borongtak odafent,
S felelt akkor nekik: „Én elmegyek,
Tündérek, nem maradok veletek,
Hívnak azok, kiknek könnye nem édes:
Ember vagyok, hívnak az emberek.
Nincs, ki megértsen, ember, jól tudom,
Lelkem szebbik felét én itt hagyom;
Őrizze itt azt fű, bokor, virág;
Őrizze azt a lombos tölgyfa-ág;
Érte jövök tán, ha halott leszek,
Sírhantom majd itt álljon köztetek.
Föléje liliomot ültessetek,
Hadd tündököljön titokteljes éjben,
Hadd illatozzon enyhe déli szélben,
Most hagyjatok, most elmegyek.”
Ott maradt velük a szomorú dal,
– Amely ott’ víg, örömtelt, fiatal –
A hegedűs ment a világ elébe
Hol nem volt, nincs, és nem lesz, ki megértse;
Hol keserű a könny, és nem lehet
Szív, amely mindig és mindent szeret,
Hol félelmes, komoly, setét
Az éj, s nem szórják szerteszét
Sugaraik a csillagok,
Ahol a szeretet jelképe: kín.
*
Sápadt virág bólogat fejével,
A tisztavizű tündértó felett;
Mellette pázsitos, kerek halom,
Virágzik rajt sok fehér liliom;
És messze a halom körül
Nehéz illatuk elterül,
A harmatos zöld fű közül
Csodás virágok nyújtják kelyhüket.
És tiszta, tündérjárta éjjelen,
Egy csodás, tüzes-szavú szerelem
Terjed az éjben nóták szárnyain.
Nevetve száll a régi sir fölött,
S nincs, ki megértse, emberek között!
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,
Sennye, 1911. szeptember [27-30.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36249
|
Békássy Ferenc
HARAGOS ERDŐN…
Haragos erdőn dúdol a szél,
Visszatekintget egyre a tél.
Egyedül az erdőn, nappal, éjjel,
Az én vad múzsám játszik a széllel.
Tüske, bokor tépi, szellő rázza,
Rügyező ágak borulnak rája,
Ez koronája.
Lábait a felszabadult patak mossa,
Az esőt a szellő szemébe vagdossa,
Ruhája foszlány, a haja szabadon
Lobog a szélben. Az erdő vadon
Ismeri bíztató, hangos szavát;
Fut barna erdőn, pázsiton át,
Virág takarja nyomát.
Mikor megáll
Hóvirág nyílik lábainál.
Apró madarak nagy serege
Röpköd körülte, és száll vele
A tavasz legelső ébresztő szele.
De néha megáll
Az örvénylő folyó partjainál,
Hol fűzfaág hajlik a mélység fölé,
És gyökerek nyúlnak a földből elé;
Hol sűrű és csöndes a nagy vadon,
És tündérek ülnek a tajték-habon,
S nagy felhők vonulnak az égen át:
Hallgatja az örvény rejtelmes szavát.
A csillogó élet szeméből kihal,
Nem játszik a szél sem foszlányaival,
Csendben, hallgatagon
Dobban egy emberi szív;
És visszahív
A lélek a vadon világból.
De kérve, az elhagyott fákról,
Hogy nyúl még utána a rügyező ág!
Az erdő megőrzi lába nyomát.
Ébredő erdőn dúdol a szél,
Hiába tekintget vissza a tél!
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,
Bedales, 1911. július 29. [31-32.] |
Zsonát
2014.10.22
|
|
0 0
36248
|
Békássy Ferenc
AZ ÉSZAKI SZÉL
Lehullt, lehullt már a
Diófalevél –
A sok száraz ágat
Zörgeti a szél,
Az északi szél.
S a diófa ága,
Míg a felszél rázza,
De sokat beszél!
A diófa:
„Tettem, amit tettem,
Az idő halad.
Éltem és szerettem:
Semmi sem marad.
Elbúcsúztam tőled
Hűs tavaszi este,
Elbúcsúztam tőled,
Minden éjjel lesve
Jössz-e már, megint?
Csak csendesen várva
Dehogy veszett kárba
Tavasz, ősz vagy nyár:
Hiszen mind csak álom!
Nem vagy Te halálom,
Vagy ébredni kár?
Meleg nyári éjszakákon
Szeretőmmel már nem várom,
Tavasszal sem élek,
Ősszel sem beszélek,
Négy évszakból három
Szép; de mégis álom:
Erődtől nem félek,
Én csak Télen élek,
Kettőnkben egy lélek!”
A szél:
Ágaidban játszom,
Leveled lerázom,
Tudod, hogy szeretlek.
Messze földön járok.
Messze, messze szállok,
De mindig szeretlek.
Erős szárnyaimba,
Szellem-szárnyaimba
Szeretőn takarlak.
Hív a setét hullám,
Hív a sok hó-csillám,
Csak Téged akarlak!
Békássy Ferenc egybegyűj-
tött írásai, 1909 [14-15.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|