Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36277

Békési Gyula

 

 

KÉSŐN JÖTT SZERELEM

 

Most már mindenben csak te vagy;

a tárgyak egyre szebbek.

Kezemben a hideg vasak

is egyre melegebbek.

 

S hogy dong a nyár, mint vak darázs

elcsöppent őszi muston:

Veled telik meg a világ,

ez az óriás otthon.

 

Halántékommal hallgatom,

hogy lüktetsz a világgal.

Fejem szürkülő rossz malom:

telve van jó búzáddal...

 

Homályt kapkod a lomb a fán,

a levelek ketyegnek,

s borzong az őszi óceán. –

Ó, jaj szegény szívemnek!

 

 

Hazatalálni, 1961 [66.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36276

Békés Márta

 

 

A LEGKÉKEBB FOLYÓ

 

Ó, lassan folyó folyó voltam, örökkön, folyton folyvást folytam,

a hajók elsuhantak rajtam, el is hagytak, s én itt maradtam.

Tengert elérni nem volt merszem, tengerré válni volt a vágyam,

de nem volt olyan mély a medrem, magasra nem jutok, beláttam.

A régi bölcsek foglya lettem, ugyanaz kétszer nem lehettem,

s alattomban sodort a partra a folyton változás unalma.

Saját határaimba marva vágtam sok vakmerő kanyarba,

és azzal sem törődtem végképp, hogy milyen sorsot ír a térkép.

Immár csak kanyarjaim voltak. Új bölcsek jöttek, célbafogtak.

Többé nem kanyaroghatsz, mondták, s lettem ezernyi barna holtág.

 

 

Szép írások, 2007 [16.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36275

Békés Márta

 

 

MP3

 

Tanulj meg néhány mondást:

Nem mind arany, mi fénylik.

És tudd, a hazug embert,

ha lassan is, elérik.

Az egyik sánta kutya,

a másik sánta eb.

Két vasad addig üssed,

míg nem lesz fényesebb!

Az ebül szerzett jószág

ebül vész, annyi szent,

szegény embert az ág

is húzza, odalent.

A korsó addig jár

a kútra, míg reped.

A kávájára már

ne tedd a feneked!

Ennek fele se tréfa,

ha nem rímel a strófa.

Kéne most egy fura

fából-vas metafora.

A vers az mindig lüktet,

a rím csak holmi ékszer,

emitt keresztrím jönne,

ki gyorsan ad, az kétszer,

miként a rest is fárad.

A lelki szegény boldog.

Az én házam a várad.

Kutyából nem lesz hot dog.

Fordítsd a szót komolyra!

Ne űzd a fényt, a talmit!

Légvárakat ne építs!

Ne szolgáld más hatalmit!

Az alma nem hull messze

a mátertől, ha mondom.

Nem szóltam volna akkor,

nem lenne ennyi gondom.

 

 

Szép írások, 2007 [15-16.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36274

Békés Márta

 

 

SÁRKÁNY-EPOSZ

 

Hétfejű, botfülű sárkány, hangja, akár a vad orkán,

szörnyű, ha tátja a száját, vájt fülű vallja a kárát.

Hétfejű, botfülű sárkány dalra fakadna a bástyán,

dalra fakadna, de felsül, lüktet a hangja, de falsul.

Hétfejű, botfülű botrány! Mért ül átok a torkán?

„Mért vagyok én csupa botfül? Hogy legyek én már ettűl

dalnok a szép palotámba’? Vágyom utána, hiába!”

Hej, ha a hét giga szólna, sej-haj a vár leomolna!

 

Dúlnak a hangok a torkán; dől a torony meg a párkány,

bömböl a rom tetejébe’, végzete cseng a fülébe:

Botfüle száma tizennégy, „Zord a világ, de izennék;

Nem tagadom, ha muszáj is, nem vagyok én muzikális!”

 

Hát, ahogy ott csücsül egyszer, látja Kodály, zenemester;

„Nincs akadály” – szava szól – „és nem segít más csak a szolfézs.”

„Nem kenyerem útonállás, vágyam a jó intonálás.”

Fújja a hét torok egyre, hét feje hétfele menne.

„Úgy visítasz, mint a rossz lány, hű, de hamis ez a foszlány!

Összekuszáltak a hangok, dobhártyád sose sajgott?

Összeakadtak a buksik, hangod ezért be-becsuklik,

és noha bár csuda véknyak, nem tekereghet a hét nyak!

 

Íme a full tuti módszer; fújja csak egy kobak egyszer,

hét a fejednek a száma, ennyiből állna a skála:

Dó fejed dó-ra figyeljen, Ré fejed ré-re ügyeljen,

Mí fejed mí-re, te dőre, Fá fejed fá-nak az őre,

Szó fejed hajlik a szó-ra, Lá fejed lágyan a lá-ra,

Végül a ti, ugye érted, célodat még ma elérted.

Itt ez a jópofa kotta, – Ádámnak bátya alkotta;

dó ré mi dó ré mi fá fá, tá titi tá titi tá tá.”

 

Búja okán feje mért fő? Kottát bújik a hét fő.

Nem szomorítja az ármány, ő lesz a hétfejű bálvány!

Árad a hangja, az égi, hej ez a hang nem a régi!

Tiszta, akárcsak a márvány, száll a szeleknek a szárnyán.

 

„Sárgul az egyfejű béka; Megvan a kincs; heuréka!

Hála neked, jön a gála; Éljen a hétfokú skála!”

Hétfejű, jófülű sármány, szép bariton sose hátrány!

„Vége a dalnak, de várnak; Elmehetek MEGASZTÁRNAK!”

 

 

Szép írások, 2007 [13-14.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36273

Békés Gellért

 

 

KÉK SUGÁRZÁS

 

Sugárzás, kozmikus sugárzás,

feleselő hullámverés

ki állhat ellen sugaradnak

hasztalan a feleselés.

 

De izgatott szél fut a vizen

és hajszol szétfoszló habot,

csapong az ősi nyugtalanság:

feleselek – ember vagyok.

 

Hullámhegy omlik hullámvölgyre,

szétfröccsen fölcsapó taraj,

a szikla áll, a tenger zajlik,

és nincsen más csak vizrobaj

 

és kék sugárzás, – kék sugárzás

feleselő vizek felett,

mi átjár, ellenállhatatlan,

lázadó tengert és szivet.

 

S e kékség kozmikus ölében

vergődnek a foszló habok,

hasztalan a feleselés:

átsugárzol – tiéd vagyok.

 

 

Vándorének [52-53.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36272

Békés Gellért

 

 

EGYEDÜL

 

a palló végén csónak

és csónakban a csend

szóltál – vagy tán a nád közt

a téli szél kereng?

 

köd árad szét a parton

a tó már elveszett

és szétfoszlik a palló

a csónak és a csend

 

és szétfoszlik a szívem

a ködnek nincs neve

szétfoszlasz te is bennem

némaság Istene

 

szél oson a nád közt

a víz fodrot vetett

a csónak alja csobban

– talán csak révület?

 

borzongva várlak egyre

a fojtó köd hideg

szóltál – vagy kósza szél jár

s a száraz nád zizeg?

 

 

Vándorének [52.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36271

Békés Gellért

 

 

HÓFEHÉR ASSZONY

 

Tündöklő Nap lett Urunk lakása,

Jézust ragyogja s örökre áldja

első csodája: hófehér Asszony,

lábát csókolja hajnal és alkony.

 

Hófehér Asszony két kulcsolt kézzel

selymes mögötte, s bársony az éjjel,

csillagok vígan köréje futnak,

fátyla az éjbe simul tejútnak.

 

Hófehér Asszony anya-szép arccal,

dallal körötte százezer angyal,

ő szalmán térdel szelíd-szegényen:

két most ébredt szem csillan szemében.

 

Hófehér Asszony anya lett szűzen,

– két tücsök vígan cirpel a fűben, –

ő, sötétségünk egyetlen fénye,

csókot lehel egy csöpp kicsi kézre.

 

Tündöklő Nap vagy, hófehér Asszony,

lábadnál hódol hajnal és alkony:

embernyi testet te adtál rája,

jó testvérünkre, Isten Fiára.

 

 

Régi nagy patrónánk [320.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36270

Békés Gellért

 

 

CSILLAGHULLÁS

 

Csillaghullás, nyárvégi éjszaka, –

szemembe villan szemed csillaga.

 

Fény száguld át a néma téreken –

tán engem is elnyel a végtelen?

 

A szédült űrben csillagtűz kering, –

ki adja nékem békédet megint?

 

Hová hull izzó csillagod velem?

Nem több-e csönded, mint e szüntelen

 

kábult kerengés, tündöklő futam?

Hát nincs menekvés, nincs többé utam

 

hozzád, te csillaggyújtó szerelem,

kiben föllángol minden, s elpihen.

 

Erőd egyre titkosabb mélybe von:

beléd hullok, te végső nyugalom.

 

 

Vándorének, 1968 [51.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36269

Békés Gellért

 

 

EXTASIS COSMICA

 

Tenger fölött,

      nyílt ég alatt

egy sziklán ér

      az ámulat.

 

Csak hull belém

      a tiszta fény

s eloszlanék

      a tér ölén,

 

de szédület

      és zuhanás:

eltünt a mély

      kéklő varázs.

 

Én a tenger,

      te vagy az ég:

belém hullasz,

      Te, messziség.

 

 

Vándorének,

1964 [49-50.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36268

Békés Gellért

 

 

SUPERNOVA

 

A tépett égen csillag,

csillagban tört a fény,

már hasztalanul hívlak,

nem lesz többé enyém

csillag-dajkáló csended,

fényt lobbantó erőd.

Kiégtem én már benned

s az űrben – kergetőd –

futok csak bódult körben

s hajszollak hasztalan?

Vagy írva van felőlem,

hogy még egy napja van,

egy forradalmi fényes

teremtő robbanás:

elpusztítasz, hogy éltess,

te légy – és senki más.

 

 

Vándorének, 1963 [49.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36267

Békés Gellért

 

 

CSILLAG ÉS KAVICS

 

Kavics a tengerparton,

csillag az űr ölén, –

gyötrődő emberarcod

mért fordítod felém?

 

Ki érti sorsod titkát?

Ki méri mélyedet?

Sodor a zuhogó ár

és fényed elveszett,

 

örökre elveszett tán

a semmi tengerén,

vagy ott csillog fehéren

egy angyal tenyerén?

 

Valaki néven szólít,

lásd valaki szeret, –

lehet, hogy csillag voltál,

vagy csak kavics, lehet,

 

a láthatatlan fényben,

tudd meg, a csillag is

csak sápadt kis hideg kő,

de csillag a kavics.

 

 

Hét évszázad magyar

költői, 1954 [1865.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36266

Békés Gellért

 

 

KRISZTUSSAL A KERESZTÚTON

 

Téged véresre vert az ostor,

én röpke szellő megcsókollak.

Kereszt töri föltépett vállad,

enyhítlek, puha ruhaujjad.

A por vagyok, mi símogatja

útra szédült első esésed,

s a kín, amit találkozástok

Anyád gyötört szívébe vésett.

 

Vagyok Simon, a szürkeszívű,

kiben pünkösdi lángok gyúltak,

és mint szelíd Veronikának,

vonásaid lelkemre hullnak.

És újra jajdulsz és leroskadsz,

vagyok a szent tűz, mely tovább visz.

A síró nagy asszony-szemekben

a könny vagyok, a bánatos víz.

 

És harmadszor roskadsz a földre,

a fűnek vagyok hűvös ágya,

szűz testeden az esti árnyék,

mi ráterül a Golgotára.

Vagyok kereszted élő fája,

ó Bárány, a te szent oltárod,

s szíved mikor utolsót dobban,

én átölelem csöndes álmod.

 

Vagyok Anyád bús ölelése:

az örök halmon néma bánat.

Kenet vagyok én rád símulva,

miből hűséges illat árad.

És forró fejem odahajtom

kihült szívedre, s szótlan várom,

hogy élőn újra megdobbanjon,

s föltámadjunk, Krisztus, királyom!

 

 

Keresztúton, 1934 [29-30.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36265

Beke Sándor

 

 

IMA A HARGITÁN

 

Az ősz ablakából nézem:

lelkemben égve muzsikál a Hargita,

a diadalmas hegytető,

a délceg óriás.

Fáradt hit-szárnyak vergődnek

a hegy s a völgy között,

mint ősi szent álom

a kék fenyők fölött.

Itt az aljban elhagyja a fákat

a napsárga lomb,

s miközben érted imádkozom, hegyem,

hullnak, egyre hullnak a levelek,

egymásra avarulnak,

mint viharban kidőlt kerítések

s pördülnek-vonaglanak a szélben:

árva kiáltások a kétségbeesésben.

Vad neszek járják zugaidat

a sötét éjszakában,

falánk farkasok barangolják a tested,

érdes kezével cibálja üstöködet

az ősz-kapitány,

a letaroló elmúlás katonája.

De ne félj, hegyem,

nem vagy egyedül

a pusztulás és újjáéledés

örök mítoszában.

Az álmodó bérceken

megsimogatom arany koronádat,

Hargita,

Te, az erdélyi havasok királya

ünneplő vén őzbak

a Kárpátok felett.

 

 

101 vers a Székely-

földről [138.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36264

Békássy Ferenc

 

 

A VÍZIÓK (részlet)

 

III. ÖRÖM (részlet)

 

Arany búza érik már

Jöjj, szerelmesem;

Piros pipacs nincs soká,

Azt szedem,

S virágfüzért fonok majd szép fejedre,

Királyném, kedvesem!

A pirja máris fonnyad,

Ah fájdalomba fullad

A legszebb szerelem

A szélbe rengő rozs hullámin át

Jöjj és viseld királyi koronád;

Sugáros fejeden

Viruljon újra fenn

A nyári lég fényes kékségiben

 

Jövök feléd, szíved kit vágyva vár

Keresztül a kalászrengetegen,

Bizton, ahogy vitorlás bárka jár

A fodros tengeren.

Szabadság adjon szárnyakat!

Repül a szélben szöghajad

Mint az esthajnal, édes arcod ég;

Hozom piros virágos koronád

És lásd, a rengő rozs hullámin át

Az öröm jön feléd!

 

*

 

Menjünk most kéz a kézben, messzire,

Hosszabbak az árnyak,

A nyárfasor kékellő végire

Hol a szelek járnak,

Körbefognak, fondorkodnak,

Fülbe muzsikálnak.

Menjünk tovább a rónán, messzire

Amíg csak fény az égen még pirul,

S a gyönge köd lilás redőibe

A föld s az ég egy színbe nem simul

Az álom fátylait az éj kirázza,

És illatfelhő száll a földi zajra,

Már minden ág hívó hajbókolása,

Minden virág álomra zárulása

Az égi pírt az arcainkra csalja.

Ha suttognak körül a levelek,

Tündér kacaj mögöttük ha pereg

A szívünk megremeg.

 

Menjünk a mély erdőbe, hallgatag

Magányba? – nem szívem,

Magányba sohasem

Mi ketten, boldogok!

Halk éji hang köröttünk kuncorog;

Ma minden szellem fában, földben

Az álmainkat áldja,

És minden lépten szól az éjben

Manók muzsikája,

Halk röpke hang, mint cinke röppenése

Vagy ifjú éjben harmat csöppenése:

„Ó boldogok, ha nem magok,

Az éjt ha ketten járják

Ma itt az erdőn fény ragyog

Mert két szerelmes andalog

S a mennyországot látják!”

 

*

-----------------------------------------

 

 

 

Békássy Ferenc egybegyűj-

tött írásai [133-134.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36263

Békássy Ferenc

 

 

CSODAVILÁG

 

Csöndesen lüktető éjjeli lég,

   Gonosz álmokkal terhes éj!

   Futó folyam a holdvilág,

   Habzik az ágak végein,

   Megperdül, forog és fut tovább,

   Hab – vagy cseresznyefavirág?

   Kékek a bokrok árnyai,

   – Vagy csak a kulcsvirágok azok?

   Mogyoróbokor alatt

   Ezer kis kék virág,

   Ezek a holdfény-folyó árnyai,

   Kulcsvirág, ibolya, harangvirág.

   Nagy fekete szirtek

   Nyomulnak ki itt-ott

   Folyam közepébe,

   Köröttük fodorodik a hab,

   Csillogó cseppekben

   Szórják széjjel

   A holdfény-tajtékot,

   Szirtek a vízben

   – Vagy csak a réten a fák?

   Öreg, gonosz, összevissza csavarodott fák a réten?

   Hatalmas mágusok!

   Kiterjesztik karjaikat,

   Görbe ujjal integetnek az égbe,

   Varázsolnak, integetnek, mozgolódnak…

   Megnépesül erre a holdfény-folyó,

   Gyöngytestű Rábatündérek,

   Csigaházas sárga szellemek,

   Csúnya, pikkelyes

   Vizimanó népség!

   Páraszerű békanyálas boszorkányok

   Ülnek a habon,

   Lovagolnak hosszú sudárban

   Buta, lapos szájú halakon,

   Bámészkodó, zölduszályos,

   Tátott szájú halakon.

   Nyomasztó álmokkal teli az éjjeli lég,

   Ködhálót szövöget gonosz varázs,

Pedig csak a fák – mozgatják ágaikat!

   Megfenyegetik a csillagokat,

   Megmozdul az ég,

   Helyéből kiperdül a hold,

   Nem mernek csillogni sem a csillagok,

   Csigaszarv-szárakon

   Hirtelen lenyúlnak az égből,

   Követik lépteimet,

   Elém is kerülnek,

   Bolond láncban tekerednek össze-vissza.

   Boszorkányos szagok szállnak az éjben,

   Mérges füvek, varangyfejek,

   Rothadt gyökerek szagai,

   Rothadt vízinövény-szagok,

   – Pedig hiszen cseresnyefák virágzanak!

   Tele hínárral a holdfény-folyó,

   Kígyóforma szára lengedez.

   Mindenhova kúszik a hínár,

   Csavarodik lábaim köré,

   Nyálas hínár fogja kezemet,

   Rothadt hínár csapódik arcomba,

   Fekete kezek nyúlnak felém…

Pedig csak a fák – mozgatják ágaikat!

 

         *

 

   Jávorfa, jávorfa,

   Szent fa, varázsfa!

   Kerekek a rügyei,

   Tündér-rügyek, faszemek,

   Ezeket kérik el

   Vakondok éjjelre.

   Jávorfa, vízőrző.

   Alája állok,

   Köröttem körben

   Virágzó primula.

   Varázslatot mondok,

   Nagyot, erőset,

   Láthatatlan lánccal

   Lekötöm a fákat!

 

         *

 

   Eléneklem, hogyan aratnak,

   Hogyan nyúlnak a lányok a búza közé,

   Magukhoz ölelik a gabonaszárakat,

   Nem félnek, hogy holtak megfogják kezüket

   Hangyaformán, szellemujjal, hirtelen…

   Hosszú, fekete kézzel…

   (Erős a varázslat,

   Zúgnak, mozgolódnak a fák!)

   De nem éneklem el, a kertek milyenek,

   Mert a kertekben van legtöbb varázslat;

   Nem éneklem el, milyen a szerelem,

   Mert a szerelemben van a legtöbb csoda.

   Ezerfejű csoda,

   Undok, nagy, tüzesszemű…

   (Nyögnek, rázkódnak a fák!)

   Megéneklem a szüretet inkább,

   A szüretelőket, hogy hordják a szőlőt,

   Szóló szőlőt, édes csoda-szőlőt…

   (Elhallgatnak a fák!)

   Megéneklem aztán

   A kifolyó mustot is,

   A cigánymuzsikát,

   Kora őszi napfényt,

   Táncot, hejjehujját!

 

         *

 

   A primulák körben

   Felnőnek köröttem,

   Apró lángfejeik

   Magasan lobognak,

   Erős a varázslat:

   Semmi sem bánthat

   Mozdulatlanul állnak a fák.

   Visszamegy a hold helyére,

   Behúzzák szarvaik a csillagok

   Piros csigák kidugják szarvacskáikat,

   Felébred a tücsök

   És együtt énekel velem.

   Kora szellő mozgatja a fákat…

   Haragosan töpörödnek össze,

   Kelletlenül súgnak,

   Csak a jávorfa áll egyenesen.

   Lassan lenyugszik a hold,

   És a sárga apró lángok

   Összezsugorodnak

   Rendes primulákká.

   Hajnalodik-e már?

   Szürke lesz minden,

   Elhallgat az ének,

   Csendesen várok,

   Tücsök, sáska körülöttem,

   Sok kis ismeretlen állat;

   Zöld szemű, pattogó,

   Ébredő bogarak.

   Együtt várjuk mind a hajnalt

   Nagy, fekete vakondszemű

   Vizet őrző fa alatt.

 

         *

 

   Szürke vizet őriz,

   Csobbanó vizet,

   Lassan folyó patakot,

   Csodavilágba vivőt;

   Csoda-tündérvilágba,

   Hol nincs semmi varázslat,

   Csak a szürke víz

   Csillog a sugdosó nádak mögött.

 

 

Békássy Ferenc egybegyűj-

tött írásai [126-130.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36262

Békássy Ferenc

 

 

AZ IGE

 

Jártam künn a nyári éjben, fönn az égen állt a hold,

Lelkem egyetlen lakója hallgatás, a néma volt;

Körülöttem szellő játszott, ezüst fénnyel karikázott;

Fekete kis árnyak jártak mogyorófa tövibe,

Néztem, mikor pillanatra felhő háló szövi be

Nagy fehér képét újonnan telt holdnak,

Csintalan kis álmok kereket hogy oldnak;

Hogyan bújnak el a széna szerteszét szórt tömegébe.

Odébb a nagy sötét baglyák rendben álló seregébe.

Marad-é a csend, az este szép nyugalma itt velem,

Amint járok künn a nyári holdvilágos éjjelen?

 

Körülfogott, körültáncolt, nyári visszhang, rege, dal,

Ezer apró költő-eszme, könnyű, pajzán, fiatal,

Előjöttek, elsuhantak, elsimultak meg az éjbe,

Váltakozó, bizonytalan, lengő-mozgó feketébe.

Gondolatok lettek volna, ha maradnak, így csak játék,

Lidérc-futás, fény-csillanás, szellő-tréfa, pajkos árnyék.

Ó de más az est nyugalma, ó mi lesz ma még velem,

Amint járok künn a nyári holdvilágos éjjelen?

 

Nagy komor fal áll előttem, nagy égerfák közt az ér,

Fény nem villan e sötétben, sűrű lombokon át nem ér;

Itt a csönd, ha kell, az álom! A berekfák széliben

Áll rejtelmes-mozdulatlan, vár az árnyék mélyiben;

Itt nem csillan játszi holdfény, itt a csönd zavartalan,

Itt az árnyék mély sötétség, itt az éjnek titka van:

Ezer éves néma álom, lelket rázó örök eszme,

Apró-cseprő szellemfajták, pajkosságok, dalok veszte,

Minden kicsi költő-érzés széjjelfoszlik közelében

Ébren csöndes szenvedéllyel vár magányos titkos éjben,

Mégis álom, élet-adó, örök régi, csaló álom

S én csak nézem, nem is kérdem, álom – való? való – álom?

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai [122.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36261

Békássy Ferenc

 

 

AZ ÉJJEL

 

Szürke már a messze dombhát,

Meleg szellő rázza lombját

Sűrű sátrát súgó fáknak.

Mintha titkos ajtó zárja

Lehullt volna: itt az este,

Lopva, lesve,

Selymes karral átkarol.

Mintha felhő óriások

Csöndben mondanának törvényt,

És alattuk fák sugdosnák

Egymásnak, hogy mi történt

Úgy feljebb néma, hallgatag,

Alul ezer kis hangot ad

Az est lehellet-szárnya.

 

Ó mintha örök nagy időkig

Takarná lelkemet az álom,

Úgy állok csendben, egyedül

Gondolat-font felhőhomályban;

És messze lent az apró eszmék szárnya

Az éjbe mintha most suhanna el.

 

De jő az éj még mélyebb barna árnya,

Tűnik az álom-szőtte ködlepel,

S kivillanik az első fényes csillag:

Egy tett, előtte gyorsan foszlik széjjel

Száz gondolat, és csönd lesz. Itt az éjjel.

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai [121.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36260

Békássy Ferenc

 

 

ESTE A RÉTEN

 

Hangtalan szelíden borul rá az este

Alkonyodó fénye felhős láthatárra,

Dúlt szívem a rétség nyugalmát kereste,

Képzeletem szárnyát esti szél kitárja,

Tárja, bontogatja

– Felhő takargatja –

Korláttalan téren szép tavaszi este.

 

Felhő-sávok kékje

Vegyül el az alkony égő tengerébe,

Majd szellő támad, rezg a sok levél,

Halkan de sok új zeneszót beszél!

 

Szívem dobbanása amit érzek?

Vagy a rét füvében mozdul meg a lélek?

Könnyű felhő pára

Mintha napba szállna,

Nyugat felé húzódik csöndesen.

 

Setétebb lesz. Jő az éjjel,

Est-varázslat árad széjjel,

Szép, hihetetlen szellemi dal;

Gondolat kábul, képzelet él

Az éjszakátul csodát mely remél,

Képzelet: képtelen, vad, fiatal!

 

 

Békássy Ferenc egybe-

gyűjtött írásai [120.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36259

Békássy Ferenc

 

 

JÖJJ MEGINT

 

Nem semmiség ez: ülni álmodozva

A tűz előtt, kis lángok serkenését

Figyelni, majd izzó parázsnak pirját,

S körül az árnyakat, hogy imbolyognak

Visszahúzódva s újra elborítva

Homállyal a nagy függöny ódon selymét,

Táncolva a falon, és egyre súgva

Különös szellem-éltek titkait.

Be jó, be igen jó így ülve’ lesni

Ha búsan is, ha félve vagy csodálva,

Képzelt világok eszme-életét!

 

Oh jöjj megint hát, kedves, régi társam,

Kis szellem, Pán-gyerek, s mint egykoron,

Szítsd újra azt a régi jó kacajt,

A mely szívemből gyöngyözik elő

Gondolatkint, s tördelt csillanással

Hullámzik messze el, túl az örömtelt

Élet határain. Jőjj, mondd a dalt,

Az egykor szomorút, vidámat most,

A melyet boldog ifjú erdők nyáron

Kóborló illatokból szőttenek;

S a mely derültebb, mint az ég azúrja

Vagy mint az ezüst felhők fényei.

Fakadjon újra üde nevetésünk,

Ahogy az érő búza hajladoz

A táncos szélben: addig ringatózva,

Míg az egész világ, arany vidámság

Fátylába burkolózva, nem ragyog

Szűztisztán mint új harmat a füvön;

Míg megszólalnak bennem mind az éltek,

Felcsengő hang ezüstjével megütve

A rokon húrokat, hogy mindenhonnan

Felelve szól a kettős hang zenéje,

S a moha közt patak, a fű, az erdők,

Az ég, s a messze dombok kék hulláma

Visszhangozzák megint, hogy élni jó!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűj-

tött írásai [101-102.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36258

Békássy Ferenc

 

 

A SENNYEI KERT

 

Keleti hajnalok káprázó tüzében

Jártam a hegyoldal mágnes hevében,

Hol a kősziklákon víg zuhatag patak

Szivárványszínt játszik a napsugár alatt,

 

S mely csendes nappal, a víz, a tiszta tó,

Hajnalban mintha ködből volna, fátyolos

Harang a szirt ott és a szél harangozó;

Álmos hullám vize partot csobogva mos.

 

Hol hat patak beszél, s mindegyik, mint gyerek,

Magában játszva és más-más szerepbe szól:

Hol, mint a lusta nyáj, feküsznek a hegyek,

S az erdőn csend, s a szirt felett a szél honol.

 

Vándornak mind vadon! Mind puszta, puszta mind,

A rózsa délibáb, mely ringva int felé.

Honában, itt szemem messze széttekint

A tájat ismeri és lelket önt belé.

 

Itt annyi gondolat, és mindenik enyém!

Dús földbe itt szívem erős magot vetett.

Magához vont a szív sokat, s önnön terén

Virágot hajt nekem. Tartós kikeletet.

 

S mostan, ha elmegyek, mondd, Tőled válok-é?

Mondd, hát bolyongnom kell idegenebb helyen,

Mondd, hát kemény kövön nyugodjon majd fejem,

Mert álmokkal tele, miként a Jákobé?

 

Mondd, hát elhagyjalak? Minden köved enyém!

Lelkemben hordozom: mért kell elvesztenem?

Búsulnom kell honom képzelt enyészetén.

Maga a képzelet most oly erőtlen.

 

Mert mint a víz, ha gát sehol sem tartja fenn,

Úgy múlnak napjaink, s az egyes sorsokat

Hiába kérdezem, ha elfogy életem,

Add meg míg létezem igaz nyugalmamat!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

1914. augusztus [21-22.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36257

Békássy Ferenc

 

 

ÉJJELI HANGULATOK

 

I.

A hold a hegytető felett

Nehézkesen, fehéren

Mozdul a fellegek megett

A mozdulatlan égen.

 

S a néma tölgyek ágai

Kínosan, mozdulatlan,

A köd felett az ég felé

Mutatnak akaratlan.

 

Halkan csobog a gyors patak,

S zokogva fel-feléled;

A szív, az érzés néma csak,

S a kétkedő remények.

 

Cambridge, 1914. június

 

II.

Hiába már, csekély a szó,

A hang, a dal kevés

Álmatlan álom a való,

S az álom: ébredés.

 

A hársfasor virága hull:

Sok holdsütötte fán,

Mint lombtükör fölé, tolul

Árnyék, árnyék után.

 

S az árnyak tánca halk balett,

Sóhaj az esti lég ott,

Hol ingó lámpa fénye vet

Bús tejfehér árnyékot.

 

Felváltva folyton járja ott

Az ó-szerelmi játék,

Az árnyak vágya bús Pierrot,

Szomorú némajáték.

 

Emlékeim: de színtelen

A visszajáró emlék;

Holt hangok játszanak velem,

Amiket elfelednék.

 

De mind köröttem tarka szín,

(S örökre kell szeretnem)

A vágy, a perc, a hang, a kín,

Amiket elfeledtem.

 

Cambridge, 1914. június

 

III.

Párbeszéd, éjjel

 

„Über allen Gipfeln,

Ist Ruh!”

 

„Halld, halk az éjszaka.

A szellő hallgatag:

Az éjjel eltakar,

Az éj nyugalmat ad.

Minden levél nyugodt,

S a messzi csillagok,

S a víz, a színtelen.”

 

„De mondd, miért feledne,

Nyugalmat hogy keresne

Sóvárgó, nyugtalan szívem?”

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött

írásai, 1914. június [19-20.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36256

Békássy Ferenc

 

 

A MÚLANDÓ SZERELEM

 

Bús szenvedély te, megvalósult álom,

Mily pusztaságban járok nyomodon!

Hová kísér halandó boldogságom?

Égő kínok közt meddig álmodom?

A fájó vágyak büszke terhe nyom,

S mit ér a kín, mikor hiába vágyom?

Hiába szánod, lelkem lelke rom,

Mélyszívű lány te, megvalósult álom.

 

Parázs homokban tikkad a patak;

Igénytelen moszat se nő nyomában:

Erőim egyenként elfoszlanak,

Költő kívánságom bujdos hazátlan;

Érett szerelmek kristályserlegét

Nyújtanám feléd, és nyújtottam hiába:

A nagy szerelmek vándoristenét

Temetted el a föld szívó porába.

 

S ha most szerelmem büszke szárnyakon

Elhagy, tyrannom csendbe száll tova,

Nem ég a kíntól már a homlokom:

De lelkesült erőm se lesz soha.

Sorsom sötétje majd ha felvidul,

Az újraébredés óráiban,

S a bú siralma arcomról lehull,

Az álca holt lesz, dermedt, szárnytalan.

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írá-

sai, London, 1913. június [16.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36255

Békássy Ferenc

 

 

ÉRZÉSEK HALÁLA

 

Itt csendes és homályos az este,

Mikor a bíborszín felhők mögött

Eltűnt a nap, a tengerekbe veszve,

S a felhő szőtt selyembe öltözött.

Elhunyt a tűz; a messze part világos,

A víz felett a pára futva száll;

És lassan terjed szét a tűzvirágos,

A képzelettel teljes esthomály.

 

Ez terhes éj: az esztendők sora

A víz felett lebegve suhan el.

Hangos a fürdő lányok mámora:

A kék hegyekben Bacchus ünnepel.

Bár engem, bús halandót mért igézne

A képzelt had, borongva hallgatom:

Halandó gondok bánatos vitéze,

Mennék, amerre fáklyafénye von.

 

Az Ember vérig érzett szenvedelme

Nagy áradattal zúgva vesz körül.

Vívódva küzd az elhanyatlott elme;

Kétsége vállaimra nehezül.

A vonzódások kínját érzem;

A minden eszme szelleme enyém;

Enyém a vágy, enyém az értelem

Az értelmetlen árnyak éjjelén.

 

Egy istent sejtek minden holdsugárban,

Álmokkal álmom oly övezve száll,

És egyre jobban elmerül az árban:

A képzelés körében nincs határ!

Szerelmek! Vágyak! Börtönök! Világok!

Nyomorúság! Erők! Üres terek!

Jajok! Fájdalmak! Messze pusztaságok!

Hitek! Halandók! Népek! Istenek!

 

Meddig marad meg ennyi lázas álom?

Hány szív vonaglik, csillag hány forog,

Míg a szívek, a végső éjszakákon,

Széjjelszakadnak mint a csillagok?

S az érzésektől terhes lesz a lélek,

Hogy meg ne bírja többé az anyag:

S a nagy test, megfelelve kényszerének,

Vadul a nyugvó semmiségbe csap?

 

Gyász égitestek lassú énekével

Az űr setétje rá ha visszahull,

A pompás csillagok gyászmenetével

Csak ismeretlen égi tűz vonul;

Nincs emberélet ott, nincs szenvedélye

A végtelen setétben nincs halál;

A meteornak villog ott szeszélye

Az érző lélek volt határinál!

 

*

 

A víz felett a pára visszafordul:

A part mögött feltámadott a szél…

Mikor a keserű pohár kicsordul

Nincs vég: kiszenved ott – a szenvedély!

Elfoszlik ott; az ember él tovább csak,

Elmúlt érzések ránca homlokán;

A vágy él, és értelme nincs a vágynak:

Óh nincs halál az élet hegyfokán!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írá-

sai, London, 1913. június [42-43.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36254

Békássy Ferenc

 

 

MÁRCIUSI TAVASZ

 

Seprős a jegenyék kopár sora,

S a zajgó árnyas kékségein

Nem érzik a tavasznak mámora;

Bent kandalló fűl, szél fúj odakint.

Nincs a tar földben értelem sehol,

A messze templom otrombán tekint;

Az új erő a hantba nem hatol,

S illó a harmat, mit az este hint.

 

Ki látta bús, zimankós télidőben

A szél ha fúj egy kissé hirtelen?

Hó meg sem olvad, mégis eltűnőben

Mindjárt a tél; megrengve, messze lenn

A rét megdobban; halkan zeng a kőben,

A dermedt kőben enyhe sejtelem;

A felhős ég ragyog, a fagy erőtlen,

A nyüzsgő föld mozgása nesztelen.

 

[De most, ha éjjel égi szikra lobban,

S lángolnak hirtelen a csillagok –

De most, a szív ha élesebben dobban,

Ez csendes ismét, az elhervadott;

Hűvös valóság! – Április füvében,

A zöld között, sok víg zsivaj között

Jár a fehér Tavasz; a haja ében;

Madár dalol a tündér lány fölött.]

 

Hajtsd szét a Május vadvirágos ágát:

Csodáld a száz színárnyalat közül,

Egy hófehér szín teljes tisztaságát:

Ott a Tavasz, ruháját fonva ül.

– Most, ágat súrol meztelen faág,

S a pállott fűbe feltúrt hant vegyül: –

Hős tavaszom, virágos Ifjúság,

Meleg sugártól jaj, nem lelkesül.

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Sennye, 1913. március-április [12-13.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36253

Békássy Ferenc

 

 

GÖRÖG PARTOKON

 

Új korszakok nehézkes terhe!

Évekkel vénülő idő!

Nehéz a századok keserve,

S a könny, az egyre cseppenő

 

Nyomán cseppkődarab növekszik,

Nehezül a föld mélyire;

S derült hegyekre letelepszik

Elhullott könnyek fellege.

 

Álom-virág már nem fakad

Vándorló istenek nyomán;

Miként ködképek, oszlanak

Szigetek szirtes oldalán.

 

 

A régiek emlékei:

Lassabban rakja lábait

A Föld; lehúzzák vállait

Növekvő évei.

 

Hová lett régi öröme?

Fiatal kedve hová lett?

Miért bús perceinek zöme

S csak néha egy eltévedett

Sugár öröm, ha ránk talál,

Miként e tenger partjánál?

 

*

 

Elmúlt öröm, elhervadt emlék!

S ha messze parti szirten állok,

Mintha időtlen űrbe pihennék,

Derült időben odalátok

 

Hol szőlőt hordanak a népek

Dús ó-görög hegyoldalon:

Patak mellett vigyázva lépnek,

Piros cserép – s barnult karon

 

Megpihen percre, mint lepke, a napfény

Száll azután tovább.

Zöld, jegenyés lent a Nap; fény

Terjed a tengeren át.

 

Csordul a szőlő vére, csordul;

Setét pincében must ha forr,

Borongó álom sorsa fordul:

Fényes öröm lesz, tiszta bor.

 

Lassan nemesül édes zamatja,

Erős lesz, csendes és kiforrt;

A gyengéd idő úgy áthatja

A gyönyört és a bort.

 

*

 

Talán tíz év múlt, ötven év tán,

Dús volt már, érett, szertelen.

Valami vörös vitorlás gályán

Vitték a messze tengeren.

 

Hajóbordán át súgott a hullám,

Titkokat, régi titkokat mondott.

Búsulva víg remény elmúltán,

Vagy elcsitítva méla gondot.

 

És pirosló amforában

Emberi álmok titka terjedt:

Görög hegyek görög borába’

Végtelen vágyak bánata erjedt.

 

Csukott amfora: s fala rőt

Áthatolhatatlan cserép burok;

Rajta: fejükön kosárba szőlőt

Vittek daloló asszonyok.

 

Elsüllyedt a gálya, viharba’

Selyemkelmék, áruk, rabok,

Elsüllyedt a vörös vitorla

És a daloló asszonyok.

 

Oda temetve, ahol a szikla,

Melyen gyöngyhozó osztriga nőtt

Hol szétfoszlik a fény és ritka

Miként a termés előtt,

 

Oda temetve gazdag bor vár,

(Az öröm, a régi emberek titka)

Poshadt hínár közt mállik a zár

Finom homoktól elszorul nyitja.

 

S nem ismerik a földek többé,

És nem a partok, melyek termék,

Elmúlt öröm, elhervadt emlék!

 

Mikor a telihold lement,

Magányos ágyról száll-e dal?

Bús Lesbos, bús az esti csend,

S az erdő fáradt árnyival.

 

Eltűnt a kedv, a hang eloszlott;

Najád nem dalol, néma Pán;

Hervadt a szegfű mely piroslott

Szerelmes Szapphó homlokán.

 

*

 

Óh új időknek nehézkes járma!

Sokszor, a parti szirten állva

Hol minden oly szegény,

Gondolatom, ha sírva jár, ha

Kínom szegényes, örömöm árva,

A tenger mély egén

Melyet a hullám ellepett,

Féltve homályba rejtett,

Valami régen eltemetett

Nagy gazdagságot sejtek.

 

 

Békássy Ferenc egybegyűj-

tött írásai, 1912. nyár [6-9.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36252

Békássy Ferenc

 

 

MEGNYUGVÁS

 

Lecsap a felhő, lecsap a földre;

Jajgató szellő surran a völgybe

S kopog az ablakomon.

 

Kitaszítom zsalumat:

Futó szellő kocogat,

Nem segíti kínomat.

 

Az ablakomra hajtom fejem

És alszom, annyi kínos éj után.

Álmodom, s azt hiszem, emlékezem.

 

Fekete szárnyán hordoz a szél,

Széles a dombhát, bűvös a tér:

Hosszú köntösöm földig ér.

 

Mélyen a föld lent elmarad;

Száz árnyék néz és elriad.

Betelt a bűvös pillanat.

 

Köntösöm egyre most nagyobb;

Szertelen égi árny vagyok

S az élet egyre távolabb.

 

Nincs itt a szóban értelem,

S a múló perc is végtelen.

 

Elvész a föld a semmibe

És nem vagyok, ím! Semmi se.

 

*

 

A szél kopog az ablakon,

Most álmodom, most nyughatom.

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Berkshire, 1912. február [36-37.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36251

Békássy Ferenc

 

 

ÁLMOK

 

(Töredék)

 

Hív az éjjel, menjünk, menjünk,

Ezer apró virág nyitja

Piros kelyhét, mézes kelyhét;

Csillagok sivár keservét

Fekete felhő borítja;

Hív a szellő, menjünk, menjünk.

 

Majd a réteken pihenjünk.

Mögöttünk nem suhog az erdő,

Csak messze zúg – (ott nagy a szél) –

A folyó mellől bús, kesergő

De elmélázó nóta kél.

Egész nap felhős volt, esett,

Azért oly friss a levegő.

 

Heveredjünk le ide,

Vén rekettyés szélibe;

Hallgassuk, mit hoz az éj.

Elszabadult képzelet

Messze száll el, felnevet,

Gondolatok seregét

Gyorsan űzi, hajtja szét,

Színes álmot hajt elénk.

Messze integet felénk

A komor, setét füzes.

– Fekete az éj nagyon –

 

Éppen ilyen éjjelen

Jártam egyszer kint a réten.

Ezer fehér fényláng libbent,

Villogott a nagy setétben.

Fehér, mozgó tündérkarok!

Szédítően körülöttem

Körbe járták könnyű táncuk

A rét fehér ködei.

 

És a setét, meleg éjben

Mindent érző szeretet

Átölelt, öröm s gyönyörrel

Ezer fájó életet.

Valóság és képzelt álom

Ölelkezett össze ott.

Körbe forgott körülöttem

Felhő, fa, fehér virág,

Körbe járták könnyű táncuk

A rét fehér ködei.

 

Szédületes képzelet!

Éppen ilyen éjjelen

Jártam egyszer kint – velem

Egetvívó szerelem.

Csakhogy melegebb volt akkor,

Kéjesebb, hű szél fuvallt.

Boldogan jártunk, bolyongtunk

Együtt – ketten – egyedül.

Játszottak a fellegek.

Gúnyos lett a szél zúgása:

S egyedül bolyongtam én.

Messze csöndesen villámlott,

Messze tünedezve szállott

Szenvedélyes szerelem!

 

Éppen ilyen éjjelen

Siratott a normann költő,

Szép Ollivier Basselin!

Fenyegetők voltak akkor

Tölgyfák setét árnyai;

Szürke felhők szárnyai

Vígan rohantak a szélben.

S az örömtelt őszi éjben

Vígságod, éneked

Élt, újra született:

Gyöngy volt a siralom,

Rubint a fájdalom;

Ott jártam, összefűztem

Hogy vígan csillogott –

Holdfényben, gyémánttűzben,

Szivárvány ragyogott:

Az én költészetem!

 

Titkon integet az éjjel,

Bűvös illat árad széjjel,

Menjünk! Nem kell már nekem

Emlékezet, ezer álom

Kínos, édes szerelem,

Csillogó költészetem –

Ilyen csendes éjjelen!

És bolyongtam, mentem – jártam,

Mit se néztem, mit se vártam,

A vidéket mind bejártam.

Egyszeriben mindent elfeledtem

Mind amit tettem, mind amit szerettem.

S hirtelen, boldogan felnevettem!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Sennye, 1911. szeptember 24. [32-35.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36250

Békássy Ferenc

 

 

A HEGEDŰS

 

Hegedűs volt, kopott, rongyos, árva,

Szegényen jött erre a világra,

– Kopott zeke, régi ének,

Meghallgatják ifjak, vének,

Magába játszott, nem tanulta mástól,

Szőtte nótáját a maga bújából.

Hanem, mikor elkezdett játszani,

Köröskörül megmozdult valami:

Édesebben nyíltak a virágok,

És mintha új és színesebb világok

Terjedtek volna tarka füstben el.

A hegedű, ha sírva énekel,

Lehajtja fejét sírva, aki hallja.

Ó, igen nagy a művésznek hatalma

Mikor szédítő magas égben jár!

 

Ment faluról falura csendesen,

Meghallgatták mindenhol szívesen.

Nem értették, amit

Nagy szerelméről el-elsírt nekik;

Csak hallgatták mind, borongó kedéllyel;

A hang amint a légben oszlott széjjel,

Elkapta itt is, ott is egy levél,

Egy hirtelen fuvalló esti szél,

Viruló vadvirágok illata,

S elvitte messze, elvitte oda

Ahol a csillagképek sziporkáznak;

S vége mikor lett a teremtő-láznak.

Az egész föld, az egész nagy világ,

Hallotta már a hegedűs dalát.

 

Egyszer – már hullott az őszi levél,

Zörgött az erdőn az északi szél,

Amint eszébe járt sok bús halál

A tiszta vizű tónak partinál,

Olyan szép lett hegedűjén a szó,

Mintha nem a földre volna való,

Hanem valami égi, tiszta, szép

Szomorúság igézné meg szívét:

Olyan szép volt: sírni nem lehetett;

Olyan szép volt: tisztára nevetett;

Olyan szép volt, a nagy szomorúságból

Gyönyör s öröm lett, az ember bújából

A művész öröme, a szép, a szent.

 

Egyszerre megrezzent a sok virág,

Egyszerre összeborult a sok ág,

S az illatos, a titokteljes éjben,

Lebegve, szelíden, könnyű-kevélyen,

Bogárszemű tündérek sokasága

Csillámlott, táncolt a szép muzsikára,

Hajuk könnyű, mint könnyű őszi szál,

A szélben úszva, lengedezve száll,

Szemük kemény, és sírni nem tanult.

Ahol a sok levél a földre hullt

Sárga ruhájú levélszellemek

Keringő forgó táncot lejtenek,

És sok virág, a réten szerteszét,

Dugdossa ki bólongató fejét,

Megszólal egyszerre a föld, az ég,

Szava tűzláng, mely a lelkekbe ég:

 

„Tündérek hegedűse, jöjj velünk!

Éjjel-nappal mindig veled leszünk.

Elcsábítottad lelkünk lángjait,

Eloldottad gyöngy-testünk láncait;

Ember létedre tündér lett a lelked:

Egyetlen, örök nagy titkunk meglelted.

Nincs, ki megértsen ember a világon –

Hegedűd hangja tiszta légbe szálljon!

Ember vagy, s édesek a könnyeid.

Ne menj el tőlünk: légy örökre itt!”

 

Soká zengett körül az égi dal,

A mindig szép, dallamos, fiatal,

Örökké édes és örök öröm.

Aztán elhallgatott. Lett néma csend.

Felhő-nemtők borongtak odafent,

S felelt akkor nekik: „Én elmegyek,

Tündérek, nem maradok veletek,

Hívnak azok, kiknek könnye nem édes:

Ember vagyok, hívnak az emberek.

Nincs, ki megértsen, ember, jól tudom,

Lelkem szebbik felét én itt hagyom;

Őrizze itt azt fű, bokor, virág;

Őrizze azt a lombos tölgyfa-ág;

Érte jövök tán, ha halott leszek,

Sírhantom majd itt álljon köztetek.

Föléje liliomot ültessetek,

Hadd tündököljön titokteljes éjben,

Hadd illatozzon enyhe déli szélben,

Most hagyjatok, most elmegyek.”

 

Ott maradt velük a szomorú dal,

– Amely ott’ víg, örömtelt, fiatal –

A hegedűs ment a világ elébe

Hol nem volt, nincs, és nem lesz, ki megértse;

Hol keserű a könny, és nem lehet

Szív, amely mindig és mindent szeret,

Hol félelmes, komoly, setét

Az éj, s nem szórják szerteszét

Sugaraik a csillagok,

Ahol a szeretet jelképe: kín.

 

*

 

Sápadt virág bólogat fejével,

A tisztavizű tündértó felett;

Mellette pázsitos, kerek halom,

Virágzik rajt sok fehér liliom;

És messze a halom körül

Nehéz illatuk elterül,

A harmatos zöld fű közül

Csodás virágok nyújtják kelyhüket.

És tiszta, tündérjárta éjjelen,

Egy csodás, tüzes-szavú szerelem

Terjed az éjben nóták szárnyain.

Nevetve száll a régi sir fölött,

S nincs, ki megértse, emberek között!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Sennye, 1911. szeptember [27-30.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36249

Békássy Ferenc

 

 

HARAGOS ERDŐN…

 

Haragos erdőn dúdol a szél,

Visszatekintget egyre a tél.

 

Egyedül az erdőn, nappal, éjjel,

Az én vad múzsám játszik a széllel.

Tüske, bokor tépi, szellő rázza,

Rügyező ágak borulnak rája,

Ez koronája.

Lábait a felszabadult patak mossa,

Az esőt a szellő szemébe vagdossa,

Ruhája foszlány, a haja szabadon

Lobog a szélben. Az erdő vadon

Ismeri bíztató, hangos szavát;

Fut barna erdőn, pázsiton át,

Virág takarja nyomát.

Mikor megáll

Hóvirág nyílik lábainál.

Apró madarak nagy serege

Röpköd körülte, és száll vele

A tavasz legelső ébresztő szele.

De néha megáll

Az örvénylő folyó partjainál,

Hol fűzfaág hajlik a mélység fölé,

És gyökerek nyúlnak a földből elé;

Hol sűrű és csöndes a nagy vadon,

És tündérek ülnek a tajték-habon,

S nagy felhők vonulnak az égen át:

Hallgatja az örvény rejtelmes szavát.

A csillogó élet szeméből kihal,

Nem játszik a szél sem foszlányaival,

Csendben, hallgatagon

Dobban egy emberi szív;

És visszahív

A lélek a vadon világból.

De kérve, az elhagyott fákról,

Hogy nyúl még utána a rügyező ág!

Az erdő megőrzi lába nyomát.

 

Ébredő erdőn dúdol a szél,

Hiába tekintget vissza a tél!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Bedales, 1911. július 29. [31-32.]

Zsonát Creative Commons License 2014.10.22 0 0 36248

Békássy Ferenc

 

 

AZ ÉSZAKI SZÉL

 

Lehullt, lehullt már a

Diófalevél –

A sok száraz ágat

Zörgeti a szél,

Az északi szél.

 

S a diófa ága,

Míg a felszél rázza,

De sokat beszél!

 

A diófa:

„Tettem, amit tettem,

Az idő halad.

Éltem és szerettem:

Semmi sem marad.

 

Elbúcsúztam tőled

Hűs tavaszi este,

Elbúcsúztam tőled,

Minden éjjel lesve

Jössz-e már, megint?

 

Csak csendesen várva

Dehogy veszett kárba

Tavasz, ősz vagy nyár:

Hiszen mind csak álom!

Nem vagy Te halálom,

Vagy ébredni kár?

 

Meleg nyári éjszakákon

Szeretőmmel már nem várom,

Tavasszal sem élek,

Ősszel sem beszélek,

Négy évszakból három

Szép; de mégis álom:

Erődtől nem félek,

Én csak Télen élek,

Kettőnkben egy lélek!”

 

A szél:

Ágaidban játszom,

Leveled lerázom,

Tudod, hogy szeretlek.

Messze földön járok.

Messze, messze szállok,

De mindig szeretlek.

 

Erős szárnyaimba,

Szellem-szárnyaimba

Szeretőn takarlak.

Hív a setét hullám,

Hív a sok hó-csillám,

Csak Téged akarlak!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűj-

tött írásai, 1909 [14-15.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!