antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Már én nem vágyom semmire, Tyuhaj! Azért vagyok víg ennyire, Tyuhaj! Ki vélem tart, az okos ám! Csapjon föl, legyen czimborám, Igyunk egymás után!
Kívántam egykor pénzt, vagyont – Tyuhaj! De ette májamat a gond – Oh jaj! Gurúl örökkön az arany, Ha jön, az ember nyugtalan, S busúl, ha oda van.
Kívántam szép asszonyt nagyon – Tyuhaj! De meggyűlt vélük a bajom – Oh jaj! A csalfa más után szalad, A hű, mint kullancs, úgy ragad S a jót – azt nem szabad.
Vágyódtam a világba ki, Tyuhaj! Nem tetszett, a mi hazai, Oh jaj! De jobbat még sem leltem én, Rossz volt a koszt, az ágy kemény. S a szót nem érthetém.
Kivántam hírt, nevet nagyot – Tyuhaj! De másnak mindig több jutott – Oh jaj! S a hol kitettem magamért, Az irigyek fulánkja ért, S csak görbe szem kisért.
Kivántam harczot, háborút – Tyuhaj! S nyertem győzelmi koszorút – Tyuhaj! De míg az ellenség szaladt, Egyik – váratlan fordulat! – Ellőtte lábamat.
Most semmire se vágyom én – Tyuhaj! Most az egész világ enyém – Tyuhaj! Igy végezzük a vacsorát. Ki-ki ürítse poharát Fenékig! – Jó'jszakát!
Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a tárlók üveglényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartóshullámba rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.
Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, jazig baltanyél, középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.
Vagy mégis nézek? néztem? túlsokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-színűt, a foltot, a hajlatot, éji lovashadak barna-sötét rohanását
- .. . paradicsomos káposztával. Úgy kiadósabb.
- Én zöldborsóval szoktam.
dárdáikra függesztve, mert viszik őket a dárdák, tartják őket, függőlegesek, előre süvítve hajítják. Vagy ez nem az? Ez a képsor már nem az? Egyik sem az a másik? Csak utalások a falon, idézetek egy szenvedélyből?
Talán elég is ennyi. Fehér falsíkon képkeret, a keretben föltehetőleg kép, talán elég is. Lehet: az a seprűnyél-fasor van ott a keretben, fái között az az együgyű ösvény, a hátrafutó. Messzebbre nem vihet út, hisz az a járhatatlan út. Nincsen cipő tapodni rajta, nincs pata futni. Nincs repülő sem - kis mezőgazdasági helikó - , mely kanyarát csámpásan belibegné, fentről ügyesen szimatolva. Pedig hogy hív az az út, fokozhatatlan íves mozdulattal, hogy szív magához, hogy sodor magához, szemeimet, szemeim mögött szemeimet és szemeim mögött szemeimet (vonzástér anyaggömb-szemeket) ívben rendelve erővonalához.
Van-e másutt ilyen nyugalmú ablak? Ilyen napfény-nyaláb napsárga padlón? Vannak-e ilyen vad, lemart kőkoloncok politúros állványra rakva? Van-e köztük elgurult pamutgombolyag, cicásra pihézett, alig-koszos? Van-e
- Egy sima, egy fordított.
- Aztán tovább lustakötéssel.
a ténfergésnek nagyobb hatalma, végig a hosszú teremsoron, a beeső fénycsíkok - egy sötét, egy világos - levegő-oszlopai közt?
Aztán a kvázi-oszlopok közül kilépni a térbe, a lépcső legfelső fokáról egy pillantás a lusta, nagy látkép felé, Dunára, szomszédos hegyfokokra - , majd lassan-lassan imbolyogni a kis látképbe, a gótikus kertbe le. Épület és bástyafal szűk közében geometrikus, liliputi ágyások, mellettük pici, kerek babérfák: egy gyerekrajzba lépek ilyenkor, egy Hórás-könyv kis színes metszetébe. Óvatosabban kell mozogni itt, egy lét-játék léptékeit tanulni. Lassan, vigyázva, minél keskenyebben az óriás univerzumocska útján, melyet tapodni nincs cipő. De menni mégis, lépéseim megfogalmazhatatlan cselekedeteivel mérni ezt a más kiterjedést. Lassan, vigyázva lélegezni. A levegő is méretarányos.
Mi ez az árnyék ezen a tartományon, mi ez a megvilágítás? No persze, két gesztenyefa teszi, két pirosvirágú, nagy vadgesztenye, amelyek úgy ragyognak odafent, úgy sátoroznak, olyan pünkösdi-módra, hogy ez a rejtett másvilág idelent füstös, piros-zöld fényben ázik. Megállni. Félig-emelt arccal figyelni: valamire, ami majdnem hallható.
Most már nincs is hátra más, most már csak el kell menni innen. Kilépni a kertből, ki a kapun, le a domboldalon, baloldalt a rondella ugye, és jobboldalt. . . jobboldalt a drótháló-oldalú pajtában a kőtár, rom-kövein a macskasereglet. Ezt még nézd meg, ajánlom. A macskákat, hemzsegő műtárgyként ülve a muzeálison, kis fenekükkel fölszentelve a márványt. Nézd, nézd az öröklét napidíjasait. Majd elkísér macskaszaguk, remekmű-nyakuk lusta utánad-fordulása, amíg csak el nem tűnsz a lejtőn.
A napraforgó, mint az őrült röpül a pusztán egymaga, a tébolyító napsugárban kibomlik csenevész haja. Bolond lotyó - fejére kapja a sárga szoknyáját s szalad, szerelmese volt már a kóró, a pipacs és az iszalag, elhagyta mind, most sír magában, rí és a szörnyű napra néz, a napra, úri kedvesére, ki részeg s izzik, mint a réz.
Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga? Ki voltál valaha országunk istápja. Hol vagy, István király? Minden magyar kéván! Gyászos öltözetben teelőtted sírva áll.
Rólad emlékezünk! Csordulnak könnyeink. Búval harmatoznak szomorú mezeink. Virágoskert vala régen Pannonia, Kit a Szűz Mária szűből öntöz vala.
Dicsértessél, Isten, a Szent Országodban, Hogy te királyt adtál nekünk Szent Istvánban! Megkondulnak a harangok szép magyar falumban. Megkondulnak a harangok szép magyar falumban.
Vajon kiér' szól a harang, virágom, virágom? Vajon kiér' szól a harang, virágom, virágom? Nem-e az én édeskémnek, virágom, virágom. Nem-e az én édeskémnek, virágom, virágom.
Neked is Tereska! ( itt is meleg van, de borult az ég)
:)
Patchen, Kenneth:Az ember, aki önmagánál rövidebb volt
Két hüvelykkel volt kurtább önmagánál egy ember, s mindig megakadt a járdán; mikor jöttek kíváncsiak rángatni karját s rányomni kalapját: véznábbját szembeköpte csak, kövérebbjétől kilopta a bukszát.
az ember egész emberöltőnyi reménykedése nem üzlet
S az ember kitalálja a halálát magának és ez már érhet valamit mert a Temetkezési Vállalat emberétől megkapja végre az Élet Kilátástalan Hőse című érdem fakeresztet az ember
"Valaki halk futamot játszik sárga trombitán, s előtte porba hever el a forró délután; majd a dombon is megszűnik nőni az árnyék, oly gyorsan lehull a fák hegyéről a nyárvég..."
A gondom az, hogy megnézem elönézetben is és annak ellenére is megtörténik az összerántás-nem rendszeresen, de önnálósitja magát az Index ( nem fogad szót)
Lemaradt a kép az előző hozzászólásomról, pont amiatt, mert nem akartam, hogy ezt a hosszú verset összerántsa.
Én mostanában azt teszem, hogy átváltok előnézetre, s onnan küldöm el, ha jó. De ha kép van benne, akkor nekem nem működik - ezt ki is írja-, ekkor visszalépek, s az előzőleg kijelölt - kimásolt - verset újra beillesztem, s ekkor már jó, Csak a képet kell újra betenni, mert azt nem viszi át a másolat.
Nem tudom, elég érthetően írtam-e le. De ha elfelejtem, akkor nekem is összerántja, mint a minap is.
Szervusz Bajkálifóka, köszönöm, szép napot Neked is!:-)
Kicsit hosszú, de mulatságos!:))
Archipoeta
Gyónás
1
Háborogva legbelül Düh és csupa szégyen, a szívem így beszél nagy keserűségem: könnyű anyag, szaporán kell lebegnem, égnem vagyok, mint a falevél, hányódom a szélben.
2
Mert bár régi, jó tanács és tisztes sajátság, hogy a bölcs sziklán-hegyen építi a házát, én, bolond, olyan vagyok, mint a víz, mely átvág partjain, és százfelé hömpölygeti árját.
3
Sodródom is, ahogy a csónak, evezőtlen, mint a madár, mely úttalan száll a levegőben, pattan rólam zár, bilincs, pattan énelőttem, egyre jobban süllyedek a betyárfertőben.
4
Nehéz dolog énnekem a komoly agy és szív, és ízlik mind, amit a tréfa meze készít; Venus szava szent parancs, csábít, emel, épít, Venusé, ki nem szeret soha gyáva férfit.
5
Az ifjúság útja a széles út a földön; csakúgy ragad rám a bűn, erényem nem őrzöm; üdvöm helyett én biz a gyönyörrel törődöm: lelki halott, féltem és ápolom a bőröm.
6
Érsek atyám, kegyes úr, szíved megbocsásson: jó halállal halok így, kínját vígan állom: a szép nőt, bár megsebez, mindenütt kívánom, s ha test nem, hát gondolat segít vele hálnom.
7
Győzni a természeten majdnem lehetetlen; lányt ha látok, tiszta hogy maradjon a lelkem? Ifjú vagyok, a kemény törvényt fáj követnem, mikor forr a könnyű vér gyönyörvágya bennem.
8
Tűzre téve ki hiszi hogy épp ő nem ég meg? Páviában szűzi hogy maradjon a lélek? Mint vadász, jár Venus ott, s ő int a legénynek, édes arca rabul ejt, szemei igéznek.
9
Vinnék ma Hippolytust a víg Páviába, nem lenne Hippolytus holnapra az árva: Venus ágya felé tér minden út iránya; sok a bástya ott, de nincs egy se Szűzi Bástya.
10
Másodszor a kártya is nagy pont bűneimben. De mikor az asztalon ott hagyom az ingem, fázó testem vad dühök tüze fűti ingyen: versem akkor remekel legjobban a rímben.
11
Harmadiknak említem a korcsmát; ezerszám dallal rá a glóriát akkor is csak zengd, szám, ha angyali kórus ül a mestergerendán, és fölöttem sírja, hogy: „Requiem aeternam.”
12
Én korcsmába akarok – meghalni, s komiszság lenne, hogy búcsúkupám számról leszakítsák; vígabb lesz az angyali dal is ott és tisztább, hogy: "Fogadd be, kegyes ég, ezt a jó borisszát!"!
13
Gyúl a lélek mécse, csak bor töltse, hevítse, nektár kell, hogy a szívet egekig röpítse, édesebb énnekem a korcsma-kripta kincse, mint amit vízzel kever az érseki pince.
14
Menekül a nép elől némelyik poéta, sutba ül, nem kell neki hejehuja, séta: könyv s gond nem nyüvi s a magány egyéb tartozéka, de amit az agya szül, mégiscsak pocsék a'!
15
Nőre nem néz, éhezik közülük sok: unja, s félve nézi, hogy zsibong a piac s az utca; halhatatlan művekért vájkálnak magukba: öli őket szorgalom, megöli a munka.
16
Ki-ki tudja, hogy neki mi jó, szívszerinti: én például nem bírok, ha böjtölök írni; lefőz minden siheder, mikor nincs mit inni; éhkopp és szomj gyász nekem, mégpediglen síri.
17
Ki-ki tudja, hogy neki mi lesz és mi volt jó: ösztökélni ihletem nekem csak a bor jó, ámde adja aranyát a csaplár s a hordó: a legjobb lesz csak a költő szíve forró.
18
Amilyen bort ihatok, olyan lesz a versem, s nem telik ki semmi jó tőlem, míg nem ettem. Böjti nap nem száll a szó, csak kényszeredetten: ha iszom Ovidius elmarad mögöttem.
19
Bizony horkol ihletem, vagy nagyokat ásít, míg hasam föl nem dagad szinte torkig, állig; de ha emeletemen Bacchus úr tanyázik, Phoebus is jön, s kezdi méz- ajkának csodáit.
20
Gyónásom a bűneim, íme, sorra vette, szolgáid is ezeket vetik a szememre; maga ellen vádat így nem emelne egy se, bár mulatni, úgy hiszem, mindnek volna kedve.
21
Jelenlétében kegyes érsek nagyuramnak, ki az Úr szava szerint ítél és igazgat, vesse rám kövét, szegény költőre, de az csak, ki tisztának érzi a lelkét és igaznak.
22
Magam ellen, ami csak volt, elmondtam, íme, és kihánytam a gonosz mérget, mely telíte. Borzaszt régi életem, s új is vonz, új ige: ember arcába lát csupán, Jupiter a szívbe.
23
Bűneimet gyűlölöm, vágyom az erényre, töltse be új lelkem új szellem égi fénye. Tiszta tejre vágyik az újszülöttek ínye: szívem többé ne legyen hiúság edénye.
24
Könyörgök, Köln nagyura, ne add ki az utam! Irgalmazz famulusod szívének az Úrban; ne vesszen a vezeklő bűnben, nyomorultan: parancsaid követem híven – ámen, úgy van.
25
Hódolok neked, kímélj, és ne haragudj rám; kímél nyájat a vadak ura is, oroszlán. S ti, föld fejedelmei, felém mosolyogván, védjetek, mert súlyos az én mostani órám!
