Keresés

Békési Gyula

ESŐ

Sár van, bokáig érő

kásás latyak.

Víz mosta el a kemény, talprecés

            lábnyomokat.

Drótot lenget a gyöngyöket kapkodó

            friss levegő.

Kavics nyáladzik, hamvas kupacban

            izzad a kő.

      szürke zuhogás

      TV-ernyője lett az

            ablak-sötét.

Elektron-viharzás nyár-hullámhosszán

            mordul az ég.

Söpör a szél komor falakra

            halk permetet.

Tócsákra hullva: csipog a csepp. A

            tó: csicsereg. –

Ó, lombot nyüzsgető,

            záporozó Élet,

            langyos eső,

            – ess,

hogy holnap virággal süssön

            a temető!

Ember a hídon,

(1972) [17.]

Békési Gyula

AZ IDŐ TÁLTOSA

Szaporodnak az évgyűrűk a fában,

zord pólyában kéregként kövesülnek.

Az égen is üveges elmúlás van.

Bolygók meteor-szikrái kihülnek.

Órán a mutató, Nap az ég tavában:

zajtalanul egy vég-időt köröznek.

Suhanj idő! – én foszlányodat láttam;

uszálya volt a végtelen ködöknek. –

Zúgva röppenő acél-tornyaikkal

sugármetsző magasban emberek –;

ám a torony s az ember megremeg.

Nincs irgalom!... Az idő táltosának

arany rojtja a csüngő messzi Nap. –

Ki tudja hol hal el a kilőtt gondolat…?

Ember a hídon, (1972) [10.]

Békési Gyula

LÍRA

(Illyés Gyulának)

Ahonnan elindul a Lét,

az a Mindenségből-kiszakított rész,

ahova már visszajutni nem lehet,

ha az ember onnan kivétkezett,

a Paradicsom, hol a férfi-Gondolat

a nő-Érzelemnek teremtő csókot ad,

a legteljesebb gyönyör-virágzás,

tejúton-túli gyönyörű párzás,

az a pillanat, amikor kihagy

s világosságnak ad helyet az agy,

szikrázva járja önnön sarkkörét,

robbanva olvad s napláva lesz a jég,

a mérhetetlen világ-óceán

közegében száguldó rakétán

izzó anyag, a vörös és fehér

lángviharzás az Ismeretlenért,

a tízszer, százszor visszaolvasott

költeményben – a mindig-új-sorok,

a kapás álma nyári delelőn,

az a megfoghatatlan álombeli mén,

ami röpül és meg-nem-áll soha,

a fényt rángató isten-ostora,

az elektromosság-szagu levegő,

mikor húsunkon lobban át a hő

s nem élünk már, csak létezünk

– fűben, virágban – mindenütt,

az az este és az a vallomás,

mikor s miben: mi vagyunk a világ,

a mell, a comb, a csípő vonala,

a holdvilágnál lehulló ruha,

a meztelenség örök-vaditó

titok-fészke, a körülékezett ó,

a női test eleven betűje,

s valahol a Dávid hegedűje,

mely hangtalan szól, de szól, mindig zenél,

vonója – le s fel – égtől a földig ér – –

Ember a hídon, 1970 [8-9.]

Békési Gyula

A HAJÓTÖRÖTT

(Vers tükör előtt)

I.

Jóságod langyos homokjára hajtom

vérrel szeplőzött, árva fejemet.

Öledbe hullván, lassacskán elalszom;

szelíd pihéjű éjed eltemet.

S roncsolt hajómat sodorja az alkony

tarajló, hideg hullám-sírok felett.

Szélben sikongó hangját idehallom. –

Már bomlanak a szakadt kötelek.

Sápadt a hold. Az ég tükre remeg

a csendesült, örök hullámokon.

S bölcsőként ring a végső üzenet.

II.

Bölcsőként ring a végső üzenet

a csendesült, örök hullámokon.

Sápadt a hold. Az ég tükre remeg.

Már bomlanak a szakadt kötelek;

szélben sikongó hangjuk idehallom. –

Tarajló, hideg hullám-sírok felett

roncsolt hajómat sodorja az alkony,

s szelíd pihéjű éjed eltemet.

Öledbe hullván, lassacskán elalszom;

vérrel szeplőzött, árva fejemet

jóságod langyos homokjára hajtom.

Melegség fénye, (1969) [78.]

Békési Gyula

ÚGY VAGYOK BOLDOG

Úgy vagyok boldog, hogy

boldogságomnak

semmi köze hozzám.

Sorsot szégyenítő állapot ez,

de megtartó és

végleges.

Innen már csak egyetlen lépés

az örökélet.

Ezért eszmélet

nélkül is eszmélek majd

és átlépem a halált

és meglátom porló csontjaimat.

Melegség fénye, (1969) [84.]

Békési Gyula

ELÉRHETETLEN

Szénán feküdtem és

néztem a csillaggal

szegecselt eget.

Forgott velem a hegyekkel csipkézett

táj, mint óriási kerék.

Feküdtem sugarak

tapogatói alatt

kitakart mellel, szerelmesen és

tücskök zenéje pezsdített

éji délibábot…

Sokáig néztem a göncölszekeret,

amint fény-útján távolba rezeg

– szerelmeim és tisztult emlékeim

illatával. –

Belül hallottam a kutyaugatást,

és az egész telt-csöndű éjszakát

– belül éreztem. –

Tudtam: valahol valaki keres;

rámgondol, mitől csillag-ideges

álom remeg

                   – elérhetetlen.

Melegség fénye,

(1969) [75.]

Békési Gyula

VELED

Nyálkás a rezge venyige, barna lé

csöpög, lyukakba hunnyasztja cseppjeit,

és oly álmosan, hogy szinte minden íz

találkozik (lenn) valami szomj vagy éh

meleg tanyáján… – Ó, még a felleg is

oldódik fenn, elegyül tiszta éggé,

sugarassá, hol vágy, álom havazik;

és nem tudom: kívül vagy belül cseng-é

most a világ, de cseng, zeng, harangozik.

Szél sodorja vagy lélek lehelli-e

a drága port, mely szállong az égen át

arany füstként – én nem tudom. Lám – te se. –

Pillanat kövében csillan meg az ág

fejed fölött. Ezt: látom halálomig.

Melegség fénye, (1969) [73.]

Békési Gyula

HÓESÉS

Ismerős ez a téli világosság.

A kertek, mint a kimosott lepedők

– fehérségüket sokszorozzák.

Az égből a világ hónyugalma csüng.

Ilyenkor még a várakozásnak is:

zenére, versre emlékeztető

csöndje van.

Megértőbbek a házak.

– Ó, milyen hunyászkodó minden tető! –

Ilyen lehet a bepólyált boldogság

csecsemő-álma – ébredés előtt.

Melegség fénye, (1969) [43.]

Békési Gyula

TÓPARTI KÉP

I.

Fehérbe őrült, megfeszült vitorla

ring a vizen; a hullámragyogás

tört naparany tüzét lobogja;

és cseng a fény; az örökkévalóság

tányérozik a tó színén, a fűzfák

lombja mögött készül a zivatar.

II.

Szól a tavi nóta,

nádi szél sikongat,

vízbehullt gyűrűje

csillámlik a holdnak.

Meg-megremeg a csónak,

mélység csöndje csobban.

Parti fűzfa árnya

fürdik a habokban.

Melegség fénye,

(1969) [72.]

Békési Gyula

DELELŐ

Erdő. Egymásba karol a faág

szerelmesen. Az izzó Nap korongja

árnyat ereszt; sötétebb önmagát

mutatja annak, aki belenéz.

Gyermekkoromban tetszett ez a kép.

Fehér izzásból fekete koromba

gyakran váltott szemem, hogy meg se fájdult…

Idegnyugtató, sötét szemüveg

lencséjén át szemlélem most a feldúlt,

erős nyarat, mely bizonytalan röpköd

felhők alatt; beisszák hársak, bükkök.

Állok. Csak az időben sietek.

Megfoghatatlan, léten túli lét

birtokosát köszöntöm önmagamban,

s csikorgatom tovább az út kövét

fel a hegynek; páhog a tiszta szél,

a telefondrót unottan zenél.

Idelátszik a messzi forró katlan…

Kigombolt ingben, szélnek feszült mellel

vágok neki az avas meredeknek

a csúcs felé, hol halvány-kéken leng el

(ég, föld között) vágyamból valami.

Ó, csak tudhatnám nevén szólítani!

Izgatottak a bokrok, s mind remegnek.

Erős combomat körülcsiklandozza

a jó hegyi frissítő levegő

tündéreinek hűvös, tiszta ujja.

Bizseg a vér; kigyulladt szerelem

lángján pirul a véges – végtelen

élő világ – mennyei delelő.

Melegség fénye,

(1969) [7-8.]

Békési Gyula

SZEPTEMBERI TŰNŐDÉS

Koppan a gesztenye, össze-

koccan az ág fenn-fenn

            magasan,

            közel az éghez.

Szeptember van, jönnek a gyerekek

            ricsajozva,

puffan az ócska palánk…

Fáradt vagyok és menedéket

            keresek; – hej,

sok már a szarkaláb

arcomon is, nyakamon is; – hej,

            öregség tavasza!...

Fonálon a messzi ragyogás

tűhegyei ideszikráznak, alszik,

dongva szunnyad a domb. –

Át-átbusong rajtam az álmodozás

kékje szelíden s épít

            fölibém

            csend-kupolát.

Melegség fénye,

1967 [58.]

Békési Gyula

HALÁL HELYETT

Mit fogsz belőlem felmutatni,

ó, napszemű, tágranyílt értelem?!...

A bennem is táruló végtelen:

adni szeretne; adni, adni.

Mért bánik így a konok sors velem?...

Miért kell (belül összemarva),

kitántorogni nyílt utakra

s érezni: a világ farkasverem.

Békére, rendre, szabadságra vágyom;

egyén vagyok, de nincsen külön-álmom,

s nem igényem a külön-védelem.

Azt akarom, mit milliók akarnak,

azoktól is, kik össze-visszamarnak,

mert halál helyett – élet kell nekem.

Hazatalálni, (1965) [69.]

Békési Gyula

VIHAR UTÁN

Csuromvizesre áztál. Még villámlik.

Hunyászkodó, lecsajlult kalapod

kövér cseppeket hullat vállaidra.

Rendeződnek a megriadt folyókák,

s találkoznak a mélyben valahol,

hol sötétség és tömény-hűs honol,

de nem halál (egyszerű mulandóság).

Buborék siklik, felragyog az utca;

kelet felől az ég már mosolyog,

a szél elült, és eljutsz majd hazáig.

Lásd, a kertben a rózsák is megáztak.

Levelükön a friss-zöld remegés

hajnal-szeme: a mámor csillanó

igézete… (gyöngyöző cseppnyi lámpák).

Nézz beléjük és fátyolozd mosollyal

az arcodat; szakadjon fel a sóhaj.

Nézd a fákat: a lombjukat kitárták.

Most indul el egy habfehér hajó

fölötted, szőkén bolyhodzik az ég,

s békét ígér a tisztuló világnak.

Hazatalálni, (1965) [68.]

Békési Gyula

VÁRAKOZÁS

Tizenkettőt mutat a bádogóra.

A pillanat: fejreállt jancsiszög.

Kőkockákon hűs árnyékom ollózza

lépteimet. A város dübörög.

Az életnek barackmag-íze van;

keserű is, meg édes is.

Arany haját kibontja lányosan

a nap, s egyre vakít.

Fénnyel kacsint a piros kertipad.

Várakozás tikkasztó melege.

Egy száraz gally a fűben elakadt,

nem bír moccanni se…

Árnyék-jászlából szálazik a lomb;

zöld sörényét meg-megrázza a szél.

Elindultál s izgatottan osonsz

– parányi falevél.

Hazatalálni,

(1965) [67.]

Békési Gyula

ŐSZ, TÉL

Az ősz kéksége lebeg a világon.

A kerti fákon habfehér ökörnyál

ívesedik, ha fújni kezd a szél.

Méh döngicsél egy orgonabokornál.

Eget foltoz a napraforgó tűje.

Körülötte sallangos, könnyű foszlány

nyújtózkodik; talán a nyár után nyúl.

De hol a nyár?... Penész az almacsutkán.

*

 Szédít a havas téli távlat;

ezüst fátyol leng a tetőkről,

a szélmalom jéglisztet őröl,

s lecsüngő orra nő a fáknak.

Megőszültek az út mentén a fák,

a bokrok is aprócska-vének.

Egy nagy fehér tekintet a világ:

nincs sugara kiszúrt szemének.

Hazatalálni, (1965) [60.]

Békési Gyula

DECEMBER

Foszlós pelyhekben rakodik a hó.

Micsoda fehér fényvirágzás

kavarog most a villanylámpák

hosszan lecsüngő agyara alatt!

Gyermekkori telekre gondolok;

házikókra, mik sárgaságba estek

alkonyattájt; a kilobbanó gőzök

pólyáira, mik göndör meleget

gomolygattak a szorongató fagyban;

az apámra, ki szívós akácfából

kesernyés illatú szánkót faragott

a konyha hideg földjén;

kürtő zajára, szikrapattogásra,

halk neszekre, mik árnyék-rémeket

úsztattak el a sötét-szőtte csendben;

zörgő kúpokra, fagyott madarakra,

lőtt vadakra; a fehér kietlenség

pusztáira.

Hazatalálni,

(1965) [45.]

Békési Gyula

NOVEMBER

Eső veri a kőutat,

fényesül a sár.

Foszladozó felhőkacat

füstje lengve száll.

Nyúladozó pisla cseppek

mostan a rügyek.

Gyöngyöt szór a megpöccintett

ág fejem felett.

Itt is, ott is pernyefészek

hamva a gyepen,

cseplesz gallyak csonkraégett

üszke – hűlt tetem.

Mennyi papír, sztaniol és

szélfújta cafat –

nyirkos-lucskos bokrok és fák

tövén megtapadt.

Csak sejlik, nem világít a

nap korongja se –

égi mezőn karikázva

száll a semmibe.

Hazatalálni,

(1965) [44.]

Békési Gyula

OKTÓBER

Már indulnak a hegyről le a völgybe

torzonborz ördögszekerek.

Fölöttük lágyan eleresztett,

hófehér gyeplők lengenek.

Szilvakék, hamvas messziség hunyorgat

szemeimnek, esőt bolyhoz a táj;

s valamit mond a vén idő a csontnak.

Hűlt gallyakkal játszik a félhomály.

Ez már az ősz. Levelek menekülnek,

az ablakon vízkígyó tekereg,

s felhorkannak a hideg szélben

lángsörényű csikó-tüzek.

Hazatalálni, (1965) [43.]

"...sohasem nyögött a bajban, sohasem panaszkodott végzetéről; sok mással megéreztette, hogy mi ő, éppúgy, mint mikor a sötétbe bevilágít a fény; mindenkinek a figyelmét magára vonta, mivel békés és szelíd volt, az emberi-isteni világgal szemben egyaránt méltányos. Tökéletes, saját csúcsára hágott lélek lakott benne..." Seneca

Kedves kolléganőm emlékére.

Békési Gyula

SZEPTEMBER

Fáradtan száll a lepke már,

elröppen – jaj – a pille nyár.

Patak vizén száraz levél

surran; messzi viszi a szél.

Szitakötőt himbál a sás;

susogja: nincsen maradás.

Dongó veri a víz szinét,

beléremeg az égi kék…

Hol vagy, tavasz? – ó, égre tárt

füttyentő kedvű, friss világ!

Hol vagy, zuhogó naparany

tüzében felszállt madaram?...

„Sehol… sehol…” – súgják a fák;

homokba írja száraz ág;

tarlón fütyül és esztelen

száguld az őszi réteken.

Hazatalálni, 1962 [42.]

Békési Gyula

AUGUSZTUS

Leng a légyfogó. Zöngve-dongva

rajzik a ház eleven piszka.

Már-már szinte hánytat az undor.

Egy mosatlan csuporban: dúdol

a szennyes nyár s belepetézik.

Kinn a gyümölcs rohadva érik,

emelgeti fejét a pondró.

Jöhetne már a lombot fosztó

marcona ősz – jöhetne tél is,

hóban szeretnék járni térdig…

Valami belefészkelődött

ebbe az elhulló, ütődött,

cukrot szesszé pezsgető nyárba,

s pörköl vakító, sárga lángja.

Hazatalálni, (1965) [41.]

Békési Gyula

JÚLIUS

Kilöttyent a nyár melege

két vasúti töltés között;

folydogál a talpfák leve,

süt az évmilliós kavics.

Zizeg a sorompó drótja,

de fű nem rezdül, se levél,

csak a napfény símogatja

a sín két ezüst kígyóját.

Lenn, a süppedt csürhekútnál,

sárcsimbókos farú disznók

turkálgatnak; bűz, iszapszag

émelyeg a levegőben.

A kanális, az út, a híd,

alig változott valamit.

Lám-lám, csak az öreg Szabó

haja fehérlik mint a hó;

ül a parton, messzire néz.

Felhőtelen, tiszta az ég…

Idelátszik a delelő

parittyafa-ágasa; bő

vizével a saras gödör

olyan mint egy poros tükör.

Rajta lencse meg békanyál;

benne krummog, brekeg a nyár.

Hazatalálni, (1965) [39-40.]

Békési Gyula

JÚNIUS

Szállnak a füstös, tornyos fellegek,

alattuk kékes-szürkén leng a zápor.

Zúg a fasor, kóválygó levelek

villannak meg a nyári napsugártól.

Fojt a meleg, a patak vize lángol,

egybefolynak az éggel a hegyek;

kígyók futnak a vetések felett;

egyik-másik messzire elviháncol.

Nagyot kurjant, cserdít a csordás,

dörög az ég, villáma le-lecsapkod;

hordja a szél az utakról a szalmát

keresztül és kasul a földeken.

Papír huppan, majd őrjöngő vitorlák

nyüszítenek a felkavart egen.

Hazatalálni, (1965) [38.]

Békési Gyula

MÁJUS

Langyos kövek közt siklik a patak.

Csörögve csillan fodrain a nap.

Virágok ezrén döngő bogarak

ébresztgetik a készülő nyarat.

Fenn óriási kék szitakötő –

surrogva száll egy könnyű helikopter.

Hol halvány pont, hol fénylő gondolatjel.

Ti-tá, ti-tá-tá… Morzézz, levegő!

Tarka árnyékok nyáját viszi-hozza

a földszagú szél. Gyep hív elterülni.

Piros léggömböt ereszt visítozva

egy csapat gyerkőc. Milyen jó örülni.

Hazatalálni, (1965) [37.]

Békési Gyula

ÁPRILIS

Homokbuckák, akácfaerdők,

napfény, sárgálló földutak;

porló rög a kerékvágásban,

tört szalmaszál, gyökércafat.

A meleg csak épp térdig ér,

de már fürdik benne a tyúk;

fenyőtobozként nyíló tollát

porozza már a gyalogút.

Barackvirág, elnyúló dongás,

pántlikázó, fehér szelek.

Homlokomon tolongó emlék.

Gomolygó, szőke fellegek.

Hazatalálni, (1965) [36.]

Békési Gyula

MÁRCIUS

Cuppog az út, nagy a sár,

tavaszt izzad a határ;

hátán könnyű batyujával

a cigány is odébb áll.

Ragyognak a háztetők,

ragyognak a temetők.

Az ablakon tüzes rózsát

fakasztott a délelőtt.

Síró vesszők hajladoznak,

alvó rügyek nyíladoznak;

verőfénnyel köszön az ég

egy kiálló sárga csontnak.

Hazatalálni, (1965) [35.]

Békési Gyula

FEBRUÁR

Talán cukorral hintették tele

az utakat: most mind olyan fehérek.

Púpos lett a kerítés teteje,

iromba lett a kertben a fakéreg.

Ösvényt söpörnek mindenütt,

hamut szórnak a síkos kőre.

Csontosak a mosott fehérneműk

a szárítón. Hó hull a háztetőre.

Az útszéli szakállas bokrokon

halk rebbenés. Füstölgő, törpe rések

gyémánt-porát űzi a szél vakon.

Jég-szemekkel a vesszők messzi néznek.

Hazatalálni, (1965) [34.]

Békési Gyula

JANUÁR

Szálas öreg erdő,

befagyott kutak,

szimatoló szellő,

hófedett utak.

Nyomra nyom ülepszik,

bakancsok nyoma.

Futó vadra cserdít

a tél ostora.

Csörrennek az ágak,

jégszopóka hull.

Ködöt violáznak

a fák szótlanul.

Benn pödri a tűzhely

fénylő bajuszát,

emlékeket vermel

csendben a család.

Zötyke óra kántál,

sír az unalom.

Izzó tűzvirágszál

reszket a falon.

Hazatalálni,

(1965) [33.]

Egy nagyon kedvesch: http://www.poet.hu/vers/146922

Békési Gyula

SZERELMESEK

Árnyékuk egymáson.

Egymáshoz tapadtak.

(Száj a szájon.)

– Mindketten fennakadtak

aranyhorgán

a boldog pillanatnak.

Ember a hídon,

1962 [75.]