Keresés

Bella István

ELÉGIÁK

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,

füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,

teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,

elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

*

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,

s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;

ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,

a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

*

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,

a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,

igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,

vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Az ifjúság múzeuma, (1969) +

Tudsz-e még világul?, (1999) [DIA]

Bella István

EGYEDÜL

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

világosságból a világosságnak,

magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,

megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,

vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,

s legyen aki hallgatja, s elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

négymilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:

Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,

hogy mindezt így kitaláltad.

Az ifjúság múzeuma,

(1969) [DIA]

Bella István

NÉHA (részlet)

Néha kék kartonruhában, néha a

lassan zuhogó ég zöldjeiben,

látom: terhes, kicsi nő – sétál, döcög a föld

– mintha talicskát tolna –

vigyázva, s nehézkesen.

Várják mosatlan csillagok, csorba

tányérok, egykedvűen kopogó idő.

Leül, s a párából, fű lehelletéből kifejti ujjaival

– évezredek óta ugyanúgy –

a kopogó, nagy szemű esőt.

Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja,

szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől

az ablakon, tág szemmel néz a holdra

– sokáig áll e homályló

rézkorszakbeli tükör előtt.

Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák

ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.

Elevenek és holtak – ágkarcolások.

Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.

Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán

a sivatagok sárga májfoltjai

– mintha mozdulna már – reng a szárazföld, rezdül

az óceán, a tenger – ruhája fodrai.

-------------------------------------------------------------

Aranyasszony, (1969) [15.]

Bella István

A GYERMEKKOR TÁJAI

1.

Forrósodik a levegő,

lázakat üzemel a nyár.

Lombokból aranyeső

szivárog: méhek csapata száll.

Puha dünnyögés permetez,

omlik a hársak oldalán.

2.

S ím, harangozni kezdenek,

három sovány akácfa húzza

a napból lógó kötelet.

Leng, leng vadul a nap harangja.

Rebben az elpilledt meleg,

lepkeként inni száll a kútra.

Kövér bivalyok döglenek,

fejük visszahajtják nyakukra.

3.

Dél, aranyeső, nyugalom.

A világnak most semmi dolga.

A rakoncátlan riadalom

cseresznyézni bebú a lombba.

Fény villan, bicskavillogás.

Fölvirít klottgatyája foltja.

Tömött nyarakat markolász,

ingét begyes duzzadtra rakja.

4.

Kazlak mögött az etetők,

hátuk a csupasz falnak döntve

hűsölik az ebédidőt.

Sapkájuk lehúzzák szemükre.

Mezítlen mellükre száll,

s álommal, porral elvegyülve

megtelepszik rajtuk a nyár.

Sós izzadtság szikje, ezüstje.

5.

A nap is ott lábatlankodik

közöttük, ő is lehűsölne.

Elliblábol a vályúkig,

nézni magát a víztükörbe’.

Az eget magára öntené,

minek ragyog a kék vödörben.

Ingét a rezgő fák fölé

hajítja, megmosdik a csöndben.

Nyár, nyár, napsugár…,

(1956-1964) [12-13.]

Bella István

MARADJ VELEM

Dobol az eső Hogy esik

Maradj velem még reggelig

akad talán számodra ágy

szék is, rárakni ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem

mert itt vagy puhábbra vetem

csönddel bélelem boldogabb

holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik

hallgatom szívveréseid

mint csitul némul el a harc

amíg hajaddal betakarsz

S már nem is kéne mondani

csak hallani és hallani

Dobol az eső Hogy dobog

Benned zuhog Bennem zuhog

Az ének megmarad,

(1956-1964) [94.]

Bella István

ZSOLTÁR

Mikor a világba vágnak

a rozsdás pengék, a fények,

s mint a galambok, elülnek

a gyűrűző remegések,

a hűvös hátú vizeken

csak álmos hullám botorkál,

szívemben akkor versz te fel,

mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,

érzem: az érverésed,

a fákról menekül a zöld,

s hűvös szemedre téved,

elbólongnak az árnyak,

alkonnyá szenesednek,

reszket madárszárnyvállad,

mint vízen az égitestek.

Szaggatott világ,

(1956-1964) [DIA]

Bella István

SZERETEM BENNED

az eget,

őszi szél leheletet,

omlatag romnál elszaladt,

zöldgyöngyű gyíkot fű alatt,

selymes sás suttogó fejét,

a lányhangú tücsökzenét,

lenge derekú, ingatag,

fénykoszorús fűszálakat,

bomló orgona illatárt,

a pettyes katicabogárt,

a munka lázas énekét,

kibomlott keblű, selymű rét

illatát, napot az egen,

a teremtésnek szertelen

örömét, ringó réteket,

feslő, bimbózó életet,

viharzó kürtű gyárakat,

felettük égő álmatag

foltjaival a felleget,

a fecskéket, embereket,

arcod tavaszát, nevedet,

szeretlek, s mindent szeretek…

Mintha tükrök között beszél-

nék, 1956. május [DIA]

Mondj egy imát az árvákért. http://www.poet.hu/vers/147979

Belinszki Zoltán

ÉVA MADARAI

A csábos tó és az öreghegy rég elváltak

már egymástól. Közös gyermekük egy volt:

a falucska. Belékapaszkodtak hát mindketten,

szépségeiket neki mutatták, s mivel

közöttük élt, nem dobáltak árnyakat a múltra.

Hogy mégsem közeledtek, annak egy major

maradt tanúja.

Ebben a majorban láttam meg először Éva

madarait. Hirtelen születtek, azóta bárhová

párosan járnak. Szárnyukat csak simításra

használják, a fénnyel repülnek. Ilyenkor

színek pihéivel jelölik meg a választott teret,

hogy minden időkben visszatérhessenek.

Nálam sokszor jártak. Egy időben gyűjtöttem

ragyogó tollukat, de csakhamar elfakultak.

Búzaszemeim megdohosodtak. A simogató

szárnyak vergődtek, tétováztak. Végül

elszakadt a tér közöttük.

A madarak idáig nem találtak vissza.

Majorom hallgatását papírsárkányok

mutatványa mélyíti. Régi zsákba varrtam a

pihéket, s a dunnát éjjelente magamra

terítem.

Asztalodon

üvegróka

[12.]

Beliczay Jónás

JOBBÁGYFIÚ A RÁBA MENTÉN

(A Magyar Flaccus Venuzája. Részlet)

    Itt ezek a bokrok, ligetek, partok, cserek, erdők,

E dagadó s apadó, fűzes-vesszőkkel övedzett

Kígyózó folyam – első gyermeki tetteinek hív

Néma tanúi valának… Amott, a fűz-megyü réten

Szedte kökörcsénjét, a szép szűz s tiszta kor éhét –

S alkonykor hazatért, sziszegő ptrücskökre figyelve.

    Majdan emitt a szőke rekettyebokor csivatagja

Most repülő sárkánynak adott főt, majd pedig ívet

A madarakra nyilat szóró kis fürge vitéznek.

Most a kertek alá pajtásaival tavaszonként

A piszegő ludak-, a zsibogó kis sárga zsibákhoz

Bajnok-társaival seregelve futott, s hevüléssel

Verte ki a labdát, vagy repten fogta fel. – Ismét

Változik a jelenet: plinckest, csürköst, katonásdit

Vagy karikást felváltva javall, s gyakorolja szemessen…

    Estve, midőn a csorda kolompos zajja között a

Bőgő barna bikát bömbölve szemügyre vehette,

Vagy mikor a nagyevő s a sírva-visítva, magas port

Rúgó nyáj sebesen faluhosszat erős rohanással

A mosadékra lihegve futott; lócára kiülve,

Vagy játéka között, ezeket szemlélte, kacagta.

    Eljött a tél is. Gyermeknek minden időtáj

– Amellyi-mikor eljön – legszebb része az évnek:

A mi szerény kis hősünk akkor sem maradott a

Tarka kemence megett! Kitekintgetvén az időnek

Vészes fergetegére: kivágyott, látni-csudálni

A rohanó orkánt, havat és szélhordta fuvátot! –

Csendesedik, s el is áll a vész; ragyog a nap az égen:

Ő kifut; új tért lát; majd a fuvatagnak alá s fel

Járja tömött tetejét, majd szánra kap, azt vonogatja;

Majd pajtásait összeidézi sereggel, azokból

Kettőt vagy négyet szánkába befogva, visítva

Nyargalnak falu-hosszában, a római népnek

Farsangon-gyakorolt Karneválját – észre se véve –

Mímelvén, s az idős nézők mosolyogva tekintnek

Vissza az ártatlan gyermek- s gyerkőc-korokra! – –

A magyar valóság versei, 1475-1945. 2. köt. 1820-1945. [vál. és szerk. Csanádi Imre]. Budapest, Magvető Kvk., 1966. 21.

Béky-Halász Iván

NYÁRUTÓ

Mint fiatal lány, kit titkos sétán kapott

a hajnal: úgy fut a nyár a kerteken át.

A bokrok közt megvillan tarka ruhája,

s a hulló levél pirulva rejti nyomát.

Így ment a tavasz el, tűnik a nyár most,

felpillantunk: az ősz küszöbünkön megáll,

telt tarisznyát terít az asztalra elénk,

s ködben kint a darvak barna éke száll.

A tőkéken bővérű fürtök feszülnek,

sárga darazsak zümmögnek, megülnek,

míg ragadós musttal csendül a pohár;

te jössz felém, kis tányérkán alma, körte,

hallgasd csak… az ősz elérte, megölte,

s most rejtekén utolsót hördül a nyár…

Egyetlen verseink [100.]

Békési Gyula

ŐSZI ESŐ

Kövek ázott repkényének

csillagfűzére lebeg;

bokrok rozsdát öltenek.

S varrja, varrja, fércelgeti

éggel földet az eső.

Csirkéket ijesztgető

héja légi horgát veti.

Szántás: tollas temető.

Térded veri hernyó-fejü

cimbalomütő-muhar;

,,gyöngypergető őszi dal”

dallamába lám belenyí

nyillalózva mennyi ,,húr”!

Zöld: irombán lekonyul.

Szántásrögön szürke nyul

kese-füllel fülelgeti:

torzsa-pohárból a ,,nedü”

bugyborogva hova hull?...

S mennyi jelkép! egyfonálon

– mennyi rezge gyöngy-víz-csók!

Hulló cseppként – meg se kérded:

hol darvadoznak az évek

visszahozhatatlanul…?

Rögök kísértet-sárgája

ragyog – ragyás őszi tök;

rajta bibircsó, rücsök.

Lófogat megy el klappogva;

vízfodrot vet basalt-kocka,

szétkenődik recenyom.

A gépkocsik sustorogva

suhannak el az uton.

Estébe kékülő,

(1984) [107-108.]

Békési Gyula

FIATALSÁGOM PARADICSOMA

Valamikor itt szőlőskert indázott.

                                                      Fonnyadt

cseresznyevirágok tetemeit

cipelgették az árokparti hangyák

tavaszkor.

És itt állt őrt a zsandár ledicia.

A drótkerítés a puszta kerttel

nekem mindig egy darab Galicia volt

apám háborus meséiből.

A Nap: sistergő srapnel.

Mint nyár a Nyár sugárzásában:

valaki áll az eltakarított

kunyhó előtt.

Derekán raffiát lenget a szél.

Húsa rég-rég a földé;

                                  verítéke

a homlokom alá tolongó

fellegeké. –

Felfeslik a szemhatár kagyló-ezüstje,

                                                            a levegőben

angyalhaj-délibáb, angyali

béke…

Egy asszony combjának fehérsége

a nyári kert meztelen tél-emléke.

Mozgó hófolt az ágyások között.

Oda se nézek, mégis látom

a tejködöt egy bokorágon.

És fehérjeszüretelésre gondol

a liliom-comb a dús bokorból. –

Toboz-nyaku, iromba kotló

raggatja földhöz lépteit,

                                       aranyló

csibéi közt jár-kél;

felhőt vitorláztat a nap;

meleg buggyan a szalmakazal alatt. –

S már ki törődik azzal, hogy a közeli

temető szerelmes csontokkal teli?! –

Valami a hátgerincemen villog,

majd elillan az orgonabokrok közt;

s a szerelem-illatu örökkévalóság

tanujaként

                 hallgatom

a vándordarazsak muzsikáját…

És nem örülök ha sorsom szóra bír;

mint annak sem, hogy nem mehetek be csöngetés nélkül

fiatalságom paradicsomába.

Verses országjárás [238-239.]

Békési Gyula

MÁJUSI HARANGSZÓ

Duna visz rönköt, gallyat.

Köveken napfény jajgat.

Kavicsok. Sárgák, kékek.

Kert alatt bárány béget,

bokor ráng, méhe pezsget

virágról egekbe rezgőt…

S reszketeg rózsa ring. Bimbó

hullatja könnyeit.

                            – Bim-bam! –

harangok konduló hangja

az el-nem-mondhatót kongja.

Estébe kékülő, (1984) [49.]

Békési Gyula

ÓBUDÁN

Kőkockák, múlt századi házak, szűk lefolyók,

ételszag. Ez Óbuda. Itt jól érzi magát a

rohanásoktól, zajtól ideges ember; jót

szunyikál puha fűben; s finomul belső hallása

is, mert falu ez az elhanyagolt városrész, ez a

bontásra ítélt ,,ócska negyed”. A falakon

még háboru-vert sebeket takar itt-ott a futóka

s porosan rezgeti zöldjét, de virul szabadon.

Tatarozni kellene inkább itt, és nem össze-

töretni otromba gépszörnyetegekkel e falakat,

hol nemcsak pók szövi szürke szitáját; színt, alakot

ölt itt gyönyörű álom, szép szerelem, s tavasza

eleven lehetőségnek, mely nem fejeket havazó;

nem; inkább fény a szemekben; üregen friss vakolat.

Tetőtlen ég, 1983 [84.]

Békési Gyula

MÍG TESTEM ÁRNYÁT VESZTI

Kerepesi temető. Szobrok. Sírkövek.

Két bokor közt szellőtelen meleg mágnesezi

a magányt, a csöndet. Nem jár most erre senki.

Csak gyepen hullámozó árnyékom követ.

Egy kriptai márvány barnult vaslánc-övét

márvány-visszfény szétfolyó hűs márványra hegeszti;

mintha ott változna át a vándor lélek testté.

– Uramisten! – ó, csak ennyi az öröklét?!

Föld szikkasztja sírokon rögöklét

és mellen üt a délkísértet esti

szívdobbanással. (Ó, jövőben ődöngő jelenlét!)

– Sors teremti újjá, akit sors veret szét;

önromjain nem ül az önvilágvég –

ezt gondolom, míg testem árnyát veszti.

Estébe kékülő, 1982 [18.]

Békési Gyula

A SZÜLŐFÖLD VARÁZSLATA

…Kóbor lelkek bitang tanyája

amottan az az akácos; fája

ugyan van is meg nincs is, de eget

azért mégis legyezget… S lám, a

torony, azzal a fényes, napébresztő

arany kakassal – már-már szemfényvesztő…

De semmi zaj sehol, se lárma;

csak a békák brekegnek, s szöcskék

pattogtatják zsombékok torsát.

Tájon felhő barnán borong át

– elrozsdítván az arany derengést…

         És meleg sűrül két bozótos között és incseleg

füszál füszállal; majd mellemre tűz

pöttöm őszike-pelyhet a szellő, azután

szélcsend…

Valamikor itt uradalmi istállók

leheltek párát, és juhok, disznók karámja

bűzlött; és itt rágta a légy a viskók

elé kirakott csecsemőket nyári melegben.

Most rom romot ér. Gaz nőtte be a

vályog-omladék minden kupacát; és

akarva-akaratlan a hajdani cselédekre gondolok,

akik már kora-hajnalban

hozzáálltak a napi igához.

Szinte látom is, ahogy koszos kis vackaik

levegőtlen melegéből indulnak csípős szelekben,

záportól lucskos-latyakos útakon

– mezitláb vagy ,,kunkoru-dögnagy” bakancsokban;

pocsolyákba, árkokba sóhajtott álmaikkal

ahogyan öngyilkosságnál is szörnyüségesebb

vétket követnek el – önlelkük tarlóvá tarolását;

s e jövő-mészárlás, a még meg sem született

utódok fanyar-keserü temetése pislákol

csajla kalapjaik alól;

– szinte látom;

ám szemük – a szomorú,

már-már hulla-szem, befelé hulló csillag –

mikéntha a végső fénycikkanásig melegítene…

         S az a cserépedény, az a csorba korsó

ott az árok partján – hírtelen megszólal;

                                                               tavaszok,

nyarak, őszök és telek egymásba kavargó

emlék-kristályaival a napon fel-felvacog;

és pereg szám, mint öreg gerendából a szu,

a százszor megélt s betéve tudott…

                                                        Húz a ,,cug”

innét bolyhot, porszemet – ,,másfelé”; s kakasszó

és kotkodácsolás röpteti ki nem mondott

s gondolt szavait – léleknek, múlttá sűrvedt,

jövővé gerjesztett jelennek. –

                                                Ó, belső lombok,

egek! villámlásai sosem-volt-világok

erőtereinek!...

                       Hallga csak!:

                                            összecsenget

valaki – betéve tudottat sejtelmessel;

megfog, csonton ragad, és innét nem ereszt el…

Most lenn a hajdani dűlőt átszelő kövesúton:

szekerek indulnak röcsögve;

mormognak gépkocsik is.

Halvány füstike-csík

lengedez, lebben az aljban.

Mennek kosaras lányok,

eleven virágai az ősznek.

– Lányok, virágok: lesznek;

szüret is lesz itt minden őszön

– zsizsereg bennem;

ám az őszi halikra-kásás homokon

tyúktoll-cafat, giz-gaz irombul;

de számban jó húsok íze

gerjesztget mézzel

,,sűrjesztett” borhoz gusztust;

s előbuggyan augusztus

emlék-varázslatként a

darazsas, póknyál-hinta-

szövő időből…

S kivül is, belül is: Nap süt;

sugarak mustolnak, törköly-

halom a felleg.

S lenn-lenn,

levelek tetemén:

aranyat játszik a harmat.

Estébe kékülő,

1980 [99-101.]

Békési Gyula

SÓVIRÁG

Fonnyadt szememet lehunyom,

aztán sóvirág-béke lesz,

nyitogathatják szemüket

tűzvirág-szirmu nappalok.

Kőben keringő angyalok

körtánca röptet engemet.

Rámhülnek sosem-volt-nyarak,

rámforrnak sosem-volt-telek.

Nyarammal tejúti havon

szánkóztat apóka-Idő;

telemre villám záporoz,

hullámlik meteor-homok.

S csontmázas kőzet-arcomon:

a halhatatlan nyugalom.

Tüske és virág,

(1980) [25.]

Békési Gyula

KANÁLNYI MÉZBEN

Kanálnyi mézben mennyi erdő,

liget, folyópart, mennyi vírradat,

alkony, sziromra hamvasult idő,

mennyi zümmögve regisztrált adat

– illatról, ízről; s egyre-egyre nő

valószinüsége annak, hogy te vagy

és én vagyok, meg a ,,hatalmas Ő”

e kristály-szerkezet szent hármasa; – ó,

kenyérre csúrgatott lélek, daloló

táj, időtlenné táguló pillanat

fényéveibe özvegyült Anyag,

aranyló naprendszer-koszorú

birtokosa! – én: ettelek és ittalak

és ízesült kesernyés számban a szó.

Tüske és virág, (1980) [8.]

Békési Gyula

EGY SZOBOR BŰVÖLETÉBEN

Azt a rézgálic-szinü bronz-szobrot

– ott a temető kőfalához közel –

mindíg megbámulom. És ahogy a zöld

körülfolyja, legyezi; sárga dongók

ahogyan körüldongják, s ahogy ezer

meg ezer szirom hullong fölötte

                                                    – tört

márvány-tükröződés délibáb-rezge

melegében a délnek –, s ahogyan tőrt

szegez mellének a sugár; a csontok

is – földben, föld felett – (,,bolygó” áramot,

ibolyántúli visszasugárzást rezgetve

a Napig) ahogyan beleszeretnek:

apaég vall szerelmet anyaföldnek

                                                      ilyenkor…

S jön, jön a Háttérből Valaki;

alak- és arcnélküli, de

csontjaimmal hallom és látom, tapogatja

az ütőerem, vállamra ül, kék-fekete

árnyékkal satíroz a kövön. És fogvatart.

                                                               Egy pillanatra

megállítja az időt. S pörög-forog a

tér beton síkján szemem révülete…

Megremegek. S roppan rozoga

tákolmányként körülöttem a világ. –

                                                           Retesz-

nyiszogás, zár csikorgó hangja sokszorozza

bennem a szorongást – a megsemmisülésig. –

Majd elereszt az Ismeretlen, s mint eleven kereszt

         – elszáll; zúg befelé. S akár a torzó

         fölöslegébe elrejtett remekmű:

                                                         orzó

gerjedelmekkel transzformálja a látványt

– gyönyörűvé…!

Estébe kékülő,

1980 [9-10.]

Békési Gyula

ŐSZI TEMETŐ

Esik. Megázik a síri bronz-vadász

meg a bronz-vadászkutya. Jézus márvány-

szemeiből is kicsillan szivárvány-

gyöngyökkel az idő. Lehámlik a máz

– pléhről, kriptai viharlámpásról. S hány

szög lazul, nyiszog! Susogva magyaráz

valamit a sárga akác is… Faváz

korhadt csonkjai meredeznek… S ahány

rossz gondolatom, épp annyi halovány

reménybe öltözködött bizakodás

emel… Szemeimet lassan lezárván,

érzem, – a sorsom bárhogyan is aláz:

repülök én!; szállok szörnyeteg-szárnyán

az Időnek! – egek homloka alá.

Tüske és virág, 1978 [103.]

Békési Gyula

SZEPTEMBERI ILLAT

Mikor leendő hervadásukról

suttognak a kerti krizantémok

s láthatatlan fonalakat feszít

a fák mögé kékült szeptember

– érzem az őszeleji nyár,

a nyárutói ősz sugallat-illatát.

                                               Olyankor

a bokrok árnyékában meghúzódó isten

szelid szemekkel issza a világot.

                                                   Olyankor

tekinteted holdudvarában

órákig lézeng valaki.

Nézlek

s mozdulatlanságom kivirágzik...

                                                     Olyankor

amik életté szinesednek:

maradandók;

őrzi azokat a lélek,

mint kékjét az ég,

zöldjét a fenyő,

keménységét a kő

s mint a vízesés

– önnön zuhogását.

Tüske és virág,

1973 [15.]

Békési Gyula

A BOLDOGSÁG MIÉRT CSAK GŐGICSÉL?

Ezüst

1.

Öreg leszel. – ráncos, illatos alma.

Havon havat nyargaltat kinn a szél.

Rádzörget az Idő, mert van hatalma. –

Loboghat a tél-ezüst ravatal, ha

együtt leszünk: reményünk is megél;

egymásért élünk, egymásra utalva

– én az égben; Te meg… lenn-lenn fehér-

fekete holmijaid közt matatva

emlékezel. Magányod megugatja,

vicsorogva ajtódnak ront a szél…

Koporsó-csillám ajtódon a dér.

S a tél, a vermek, sírok fagy-lakatja

– meg-megcsikordul. Rádiód zenél.

Gőz pöfékel konyhádban… Régi dél. –

2.

(Prizma)

A boldogság miért csak gőgicsél?...

Átváltható-e kín márvány-szavakra?...

Évek jönnek. Mi oldoz – elitél…

Ablak-virágod, szemed: üveg ér

atom-mezőin lángol – jégbefagyva. –

El-nem-árulnám akkor semmiért:

ki elsirat majd: önmagát siratja.

A végtelent betöltő terebély

zúgása, Léted: visszazúg a Magra.

S szól a Törvény (egy pillanat felél!):

haldokló juthat mélységes magasba. –

Elmárványulsz. Fényektől csont-fehér

havon havat nyargaltat benn a szél.

– Elmondhatatlant göngyölnék szavakba! –

Tenger-morajlás hallik. Zeng a Tér.

Dél lesz; csendítő, téli-éji dél.

*

Dél lesz; csendítő, téli éji dél.

Tenger-morajlás hallik. Zeng a Tér.

– Elmondhatatlant göngyölnék szavakba! –

Havon havat nyargaltat benn a szél;

elmárványulsz… Fényektől csont-fehér

haldokló juthat mélységes magasba

– szól a Törvény (egy pillanat felél!):

zúgása, Léted: visszazúg a Magra

– a végtelent betöltő terebély.

Ki elsirat majd: önmagát siratja

– el nem árulnám akkor semmiért.

Atom-mezőin lángol jégbefagyva

ablak-virágod, szemed… – üveg ér. –

Évek jönnek. Mi oldoz – elitél…

Átváltható-e kín márvány-szavakra?...

A boldogság miért csak gőgicsél?...

*

A boldogság miért csak gőgicsél?...

Dél lesz; csendítő téli-éji dél.

Tenger-morajlás hallik. Zeng a Tér.

– Elmondhatatlant göngyölnék szavakba! –

Átváltható-e kín márvány-szavakra?...

Évek jönnek. Mi oldoz – elítél.

Havon havat nyargaltat benn a szél.

Elmárványulsz. Fényektől csont-fehér

ablak-virágod, szemed: üveg ér

atom-mezőin lángol jégbefagyva. –

Haldokló juthat mélységes magasba

– szól a Törvény (egy pillanat felél!):

El-nem-árulnám akkor semmiért:

ki elsirat majd: önmagát siratja.

A végtelent betöltő terebély

zúgása, Léted: visszazúg a Magra.

Ember a hídon, (1972) [80-82.]

Békési Gyula

SZERELMEM

1.

Leveleket szednék Neked

a téli parkban, suhogó,

fagyos vesszők közt

hajladoznék – a kedvedért. –

A vár alatt, lám:

kipattantak a hóvirágok;

gyökerük épphogycsak

áttörte a mohát:

máris élnek és vívnak a szelekkel;

                                                      reszkető

fűszál a kardjuk;

de élnek és nyílnak és hullnak a

Tél-Tavasz első ütközetében.

2.

Mintha jönnél a frissítő mezők felől,

hajnali sugár-utak bársonyán lépegetsz

szerelmünk illatával a bőrödön, a szádon;

hozod gyönyörű gyöngyeidet homlokod boltja alatt,

remegnek melled hamvas rózsái;

                                                     a melled…

a melled a kelő kenyér, – ó, drága anyagából

gyúrt lángos a Nap;

                               vizeken,

cserjések csipkebokrain suhog el alakod;

széltől megbolygatott hajad: a zivatar;

…tested, a tested, a tested bozontos erdeje idelátszik,

benne a barlang: utolsó menedékem.

Ember a hídon, (1972) [77-78.]

Békési Gyula

SZOMJÚSÁG

Ment; meg-megállt.

A nyári ég

bárányfelhőket usztatott.

Zöld volt a zöld,

kék volt a kék.

Homok nyelt harmat-csillagot.

Madár surrant a tó fölött,

s megtört a tó.

Egy tűzmadár

nyugtalansága gyűrüzött

a víz szinén.

Tüzelt a Nyár.

Mezitláb ment.

Homok buggyant

lábujja közt.

Fény hullt nyakára.

Két nyárfa közt olthatatlan

szomjúság jött a Nyárra.

Ember a hídon,

(1972) [70.]

Békési Gyula

BALATON-PART

Sötétedik. A tört kukoricásban

sóhajtanak a zörgő levelek.

Fázós bokor szisszen. A parti nádon

surrog a szél. Reszket a szürkület…

Szunyograját a rét is elereszti.

Borzonganak a réten a vizek.

Jánosbogár kél neszezve; az esti

fűszálakon alig hallhatón zizeg…

Nézem a tajtékzó habok fodrait.

Fény-pikkelyek az alkony tűz-tavában.

Parthoz koppan a kottyanó ladik.

Az evezőn most bíbor-szinü láng van. –

Állsz a tó partján. – Kaviccsal csikogva

loccsan a víz: a kövek merészebben

vetitik megnyúlt árnyukat a sárra,

hűlt iszapra; már józanítón csetten

a fodros ár. – Szoknyád a szélben lebben.

Övedhez nyúlsz… Este lesz nemsokára… –

Gondolatok kövét porlasztja a csend

agyamban… – Indák tekervényei

fölött ködből jött madárka kereng,

majd ködbe vész. A sötétet keni

mindenekre a világ. Alkonyat

küllőzi be az eget. Kékleni

elfelejtett. Nagy felhőket tolat

egymás elé – fekete sorsokat.

Ember a hídon, (1972) [68.]

Békési Gyula

KESERŰ TAVASZ

Visszavonhatatlanul illan

a tavaszeleji szellőcske,

körüllebegi veled-sétáló

gondolataimat,

a pocsolyák tükreit összetöri:

– oda a kövekre varázsolt ég! –

Sietnek már a szeplős hó alól is

a kristályos erecskék,

csobognak liliputi vizesések.

                                               – Ó,

a könnyező ág-csontvázakon

ki-nem-játszható törvények szerint

virágzott el a tél. –

Kibontalak az esti hamvasságból,

rég-rég semmibe költözött Reményem,

s nyelem keserűségemet,

akár a meglazult föld nyeli

a keserű vizet,

mely lassan-lassan gyökérig szivárog.

Ember a hídon, (1972) [67.]

Békési Gyula

ÁTMENET

Bolhaként ugrál az Ember.

Viszketnek égitestek.

Tűszikra röppen, tücsök-jel

szisszen. Az égbolt reszket.

Bolhacsipésnyi csillagok

égnek a világ bőrén.

Jóllakok éggel s hallgatok –

Más ég gyúl… Más verőfény. – –

Ember a hídon, (1972) [34.]

Békési Gyula

ÚJ VILÁG SZÜLETÉSE (részlet)

Gyűrűt vetett a holdvilág

halkan pillegő vizekre;

az éjre rácsodált az ág;

cseppje koppant s gurult neszezve

– cseppek között a csepp-világ

                  cseppje koppant s gurult neszezve;

                  az éjre rácsodált az ág

                  s halkan pillegő vizekre:

                  gyűrüt vetett a holdvilág.

És kigyulladt a szerelem

a legtávolibb ég-fokon.

Az Ég a Földet eljegyezte.

S a rommá roskadt városon:

világ hajnallott boldogan

                  a rommá roskadt városon.

                  Az Ég a Földet eljegyezte

                  a legtávolibb ég-fokon.

                  És kigyulladt a szerelem. – –

…Szállong a hó. Most béke van.

Röppenő kristály-csillagok

összefogózva, hangtalan

keringnek (mint a boldogok),

suhannak át a városon

                  keringnek (mint a boldogok),

                  összefogózva, hangtalan

                  röppenő kristály-csillagok.

                  Szállong a hó. Most béke van.

S hallom az idő dallamát.

A láthatatlan hangjegyek

táncolnak utcán, téren át,

s hallgatják megtört emberek

a halhatatlan muzsikát –

                  hallgatják megtört emberek;

                  táncolnak utcán, téren át

                  a láthatatlan hangjegyek.

                  Halljuk az idő dallamát.

S dallamra kap a jajgatás.

A fel-felcsattogó folyam

éggé robbantja önmagát.

S villog bennem halálosan

egy tulvilági látomás –

                  villog bennünk halálosan.

                  Éggé robbantja önmagát

                  a fel-felcsattogó folyam

                  s dallamra kap a jajgatás:

a halál és a születés.

                  – A halál és a születés…

Ember a hídon, (1972) [23-24.]

Békési Gyula

ESŐ

Sár van, bokáig érő

kásás latyak.

Víz mosta el a kemény, talprecés

            lábnyomokat.

Drótot lenget a gyöngyöket kapkodó

            friss levegő.

Kavics nyáladzik, hamvas kupacban

            izzad a kő.

      szürke zuhogás

      TV-ernyője lett az

            ablak-sötét.

Elektron-viharzás nyár-hullámhosszán

            mordul az ég.

Söpör a szél komor falakra

            halk permetet.

Tócsákra hullva: csipog a csepp. A

            tó: csicsereg. –

Ó, lombot nyüzsgető,

            záporozó Élet,

            langyos eső,

            – ess,

hogy holnap virággal süssön

            a temető!

Ember a hídon,

(1972) [17.]