Keresés

Benedek Elek

 

 

HÚSVÉT ÜNNEPÉN

 

Giling-galang, szól a harang,

Húzza három fehér galamb,

A negyedik bokrétával,

Templomba megy nannyókával,

 

Ó, de szépen szól a harang,

Szépen húzza három galamb,

Mintha húznák nannyókának

S az ő drága galambjának.

 

Mennek, mennek, mendegélnek,

Napján húsvét ünnepének,

Addig mennek, mendegélnek,

Szépen a templomba érnek.

 

Nem szólnak már a harangok.

Hová lettek a galambok?

Mind a három égbe szárnyal,

Nagyanyóka imájával:

 

„Uram, hallgasd meg imámat,

Tartsd meg az én unokámat,

Öreg szívem örömére,

Szent neved dicséretére!”

 

 

A századforduló köl-

tészete [246.]

Benedek Elek

 

 

HONVÁGY

 

Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,

Ott van az én falum, csendes völgy ölében.

Nagy világ lármája oda el nem hallik,

Élnek a lakói csendesen, békében.

 

Járjak tengeren túl, hallom a harangját,

Világ végéről is szinte látva látom,

Amint elindítja lágy, ezüstös hangját

S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

 

Oh, de rég láttalak, fehér falú házak!

Oh, de rég láttalak, kis falum határa!

Messze, messze tőled minden perc egy század,

Könnybe borul szemem neved hallatára.

 

A ház, hol születtem, összeomlott régen,

Édes jó szüleim sírban porladoznak,

Mégis te vagy legszebb a földkerekségen,

Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

 

Földedből ne volna enyém talpalatnyi,

Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.

Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni,

E szív tebelőled el nem kívánkoznék.

 

Nem vágyakozom én világ pompájára,

Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág;

S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,

Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

 

Oh, szép kicsi falum, csak már láthatnálak,

Hallanám közelről harangod csengését!

Oh, te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,

Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

 

Nincs itt maradásom nagy város zajában,

Megyek már! Megyek a nagy csendességbe!

Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,

Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

 

 

Hazahív a hűség, Budapest [349-350.]

Bene Demeter

 

 

NAGYPÉNTEKI ACTIO (részlet)

 

MENNYEI TANÁCSKOZÁS

 

DEUS PATER

      Az én édes fiam, akit e világra

      Küldtem embereknek drága váltságára,

      Hogy mindent hozhasson idvesség útjára,

      És végre ő magát adja az halálra,

 

      Mostan immár eljött váltságnak ideje,

      Közelget őneki sok kínszenvedése,

      Akit emberekért kell véghez vinnie,

      Rettegteti őtöt az halál félelme.

 

      Azért kért most engem nagy alázotoson,

      Ne hagyjam, mint atya őtet, hogy meghaljon,

      Méltó, hogy kérésén szívem meginduljon,

      Mint fiam kérését halljam irgalmason.

 

      Azért tanácstartók, mindjárást jöjjenek,

      És arról végezést ők hamar tegyenek,

      Méltó-e meghalni, mostan itíljenek,

      Kedves fiam felől bölcs törvént tegyenek.

 

      Jöjjön hát, üljön le most az Irgalmasság,

      És melléje mindjárt üljön az Igazság,

      Harmadik pediglen legyen a Bizonság,

      Negyedik főtanács legyen az Okosság.

 

      Ártatlanság legyen fiam prókátora,

      Embernek szeretet legyen szószóllója!

 

      No hát Ártatlanság, ha prókátorságát

      Felvetted fiamnak, jól folytasd a dolgát!

      Elsőbben jőjjetek elő tü angyalok,

      Meghaljon-e fiam, mindjárt megmondjátok!

 

ANGELI

      Méltán meg kell halni a te szent fiadnak

      Megépülésiért mennyei udvarnak.

 

DEUS PATER

      Lymbusból is atyák, most alászálljatok,

      Fiam haláláról hogy ti voksoljatok!

ÁDÁM

      Tudom, tanács nem kell te Istenségednek,

      Mivel te vagy ura a nagy bölcseségnek.

 

      Megbocsásson nékem én édes Jézusom,

      Hogy az én Uramra voksot kell mondanom!

      Igenis meghaljon, én aztot kívánom,

      Mert úgy áll helyére veszett állapotom!

 

      De megfogattatni kelletik a kertben,

      Mert kertben estem volt én is a vétekben.

      És a fán kell menni az halállal szemben,

      Mert én is vétkeztem fának gyümölcsében.

 

      Felségednek is úgy volt a decretuma,

      Hogy elküldöd őtöt az én váltságomra.

      De kezeit ki kell nyújtani a fára,

      Mint én is nyújtottam kezemet almára.

 

NOÉ

      Felséges Úristen, megbocsáss énnékem,

      Mert te szent fiadot én meg nem menthetem.

      Hanem őtöt én is halálra itílem,

      Mert színedet én is azután nézhetem.

 

      De annak felette, hogy mezítelenen,

      Meg kell lenni, hogy ő függjön a kereszten,

      Mint én csúfoltattam volt mezítelenen,

      Tulajdon fiamtól én részegségemben.

 

ÁBRAHÁM

      Semmiképpen magát nem oltalmazhatja

      Krisztus az haláltól, csak meg kell halnia,

      De a maga hátán vigye a keresztfát,

      Mint én fiam vitte áldozatra a fát.

 

DÁVID

      Szükséges, hogy legyen Krisztusnak halála,

      Kezeit, lábait vasszeg általjárja,

      És úgy szegeztessék fel a keresztfára,

      Amint aztot velem íratta zsoltárba.

 

 

(Az emberi nemzet előáll a szent atyákkal, és mondja:)

 

HUMANA NATURA ET SANCTI PATRES

      Nyilván a Krisztusnak bizony meg kell halni,

      Prófétálásoknak be kell teljesedni!

      Nem lehet ezekben soha hiba esni,

      És valamiképpen azt megmásoltatni.

 

AMOR

      Mit mondsz, Ártatlanság, a te urad felül,

      Ki prókátorságát felvetted már hívül?

 

INNOCENTIA

      Nem illik meghalni, bizony semmiképpen,

      Melyet bizonyítok a törvényből szépen,

      Amint írva vagyon Mojzesnek könyvében,

      Eképpen találom huszonhatod részben:

      Az ártatlant soha ti meg ne öljétek!

      De ilyen ártatlan nincsen több, higgyétek,

      Azért ha e szerént őtöt itílitek,

      Soha semmiképpen meg nem ölhetitek.

 

AMOR

      Meg kell tenni, hogy csak megvíjon halállal,

      És a természetnek ő okosságával,

      Megbizonyíttatik ez Krisztus szavával.

      Meg is próbálom ezt ilyen rációkkal:

 

      Hogy ki-ki kívánja felebarátjának,

      Azt, amit kívánna tulajdon magának,

      De a dicsőítést kívánja magának

      Krisztus, tehát azt kell emberi állatnak.

 

      Mert másképpen ember ezt meg nem nyerheti,

      Hanem ha a Krisztus az halált szenvedi.

      Nem is próbálhatni nagyobb bizonsággal,

      Mint amit az ember mond maga szájával.

 

INNOCENTIA

      Én nem tagadom, hogy nem szólsz igazsággal,

      Mivel Jézus szava nem eshetik gánccsal,

      De mindazonáltal nem elégszem azzal,

      Hanem ilyent mondok más bizonságokkal:

 

      Nem szenvedi fiú atyja álnokságát,

      Sem atya fiának az ő gonoszságát,

      Itt Ezékielnek mondom az írását,

      Tizennyolcad részben megiratott szavát.

 

      Hanem mely lélek vét, annak meg kell halni!

      Krisztust pedig vétek soha nem illeti,

      Hanem azon vétket az Ádám cselekszi,

      Tehát Ádámot kell halálra itílni!

 

AMOR

      Én pedig azt mondom, hogy csak meg kell halni!

      Okossággal eztet akarom próbálni.

 

      Tökélletes szeretet vagyon Jézusban,

      És nem találtatik senkiben az másban.

      Az pedig kívánja, hogy tulajdon lelkét,

      Felebarátjáért adja az életét.

 

      Ezt pediglen Jézus önnön maga mondta,

      Tizenötöd részben Szent Jánossal szólta.

      Azért már nem lehet más semmi mód abba,

      Emberi nemzetért csak meg kell halnia.

 

JUSTITIA

      Mindenek legyenek csendes hallgatásban,

      Mert már véget vetünk törvényfolytatásban!

      Én akarom Krisztust, hogy halálra menjen,

      Hogy a bűnért immár eleget tehessen.

 

MISERICORDIA

      Nekem is úgy tetszik, hogy ellenségiért

      Haljon meg, mert akkor dicsírtetem azért!

 

TESTIS

      Én is azt akarom, próféták írási

      Hogy már bételjenek mindnyájok szavai!

 

SAPIENTIA

      Hogy Krisztus meghaljon, nékem tetszik igen,

      Mert így a gonoszból jót tehetek éppen.

      Ártatlanság ugyan azt mondá nagy szépen,

      Mely lélek vétkezik, halált azon vegyen.

 

      De ha szeretetből akarja szenvedni,

      Halált barátiért akarja felvenni,

      Mint a Jézus akar mostan cselekedni,

      Tehát szükség ezen most mind megegyezni.

 

DEUS PATER

      Szerelmes fiamnak, hallom, meg kell halni,

      Ki-ki közülletek mert mind azt itíli,

      Amelyet akarok én is helyben hagyni…

 

 

Keresztények, sírjatok!,

Kanta, 1747-1751 [84-89.]

Benczes Sándor Gábor

 

 

TAVASZ, NYÁR, ŐSZ, TÉL

 

...tavasz...

 

Hajnal harmata ül üde fűszálakon,

új élet settenkedik pihe lábakon.

 

...nyár...

 

Forró sugárban önti ránk hevét a nyár,

szerelmet suttog egymásba egy ifjú pár.

 

...ősz...

 

Dísz-nemes színekbe öltöznek a fák,

izmos águkat vad szelek cibálják.

 

...tél...

 

Fehér kabátba burkolja testét a vén tél,

didergőn alszik az élet, a haláltól fél.

Benczes Sándor Gábor

 

 

KEZEK

 

egy apró kéz, csecsemő gödrös keze,

apák csontos, eres keze,

erő, harc, munka van benne,

egy lány lágy, érzéki keze,

mely simít vigasztalón, s mondja: gyere,

éhezőnek remegő keze,

mit feléd nyújt könyörögve,

öreg embernek reszkető keze,

bőre vékony, kilátszik ere,

haldokló sápadt erőtlen keze,

mint mered üres, múló légbe,

egy bűnös kéz, mennyi gyűlölet benne,

egy kéz, mi feléd nyúl remegve,

s egy másik, mit csókolsz tisztelve

mennyi, mennyi kéz, s mindnek más az üzenete;

Benczes Sándor Gábor

 

 

KÖR

 

 

-hatalmas-

-kör a------------világ-

-annak----------------minden-

-pontja-----------------valaminek-

-kezdete----------------------és vége-

-e körnek--------------------------vagy-

-te is-------------------------------része-

-mit-------------------------elkezdtél-

-lesz-----------------------vége is-

-mi-------------------egyben-

-valami--------újnak

-az eleje-

Benczes Sándor Gábor

 

 

TÉLI IDILL

 

Hópaplan alá bújik a fáradt táj,

s egy öreg fa álmosan, fázón

magára húzza ráncos kérgét,

ágait hó díszíti, s a sziszegő szél

lehelete dermesztő csendre int.

 

Két tölgyfa egymást lágyan

átkarolja, s míg szendén szundítanak,

a fagyos föld alatt hancúroznak

apró magvaik, s majd ha itt a tavasz,

kidugják fejük, s néznek kíváncsian.

 

Csendben állok, csak nyúlánk árnyam szennyezi a havat.

Hallani vélem, mint vall szerelmet egymásnak két bokor.

Benczes Sándor Gábor

 

 

ŐSZ

 

…bágyadtan pislog már a megfáradt őszi Nap…

 

az ég sűrű cseppekkel

siratja a nyarat

aprócska gyík surran

a rozsdás avar alatt

 

fojtó, fehér köd gurul

a didergő réten

fáradt darvak szállnak

a vöröslő égen

 

egy öreg tücsök esti

búcsúdalát játsza

eltévedt méh zümmög

az utolsó virágra

 

lelibeg a fáról egy

gyűrött aranylevél

fut a réten a tél

hírnöke, a csípős szél

 

…s egy fáradt ember hajába a dér beleharap

Benczes Sándor Gábor

 

 

FOHÁSZ

 

 

i

i-^-i

i- egy -i

i- apró -i

i- hópihe -i

i- kering le az -i

i- égből, beles az -i

i- ablakon kíváncsian -i

i- majd puhán letottyan, hogy -i

i- testvéreivel eltakarja a sáros földet -i

i- odabent apró gyermekek csodálják -i

i- az ünnepi fát, a szülők szeme csillog, holnapi -i

i- gondjaikat masnis dobozokba rejtették -i

i- és az ifjú fa diszes ruháját megcsodálva -i

boldogan

alszik el

Bencze Imre

 

 

ÉDES, ÉKES APANYELVÜNK 2

 

Gyönyörű vagy, ó magyar nyelv, alig győzlek csudálni,

Ámde olykor miattad kell ritkás hajam csupálni.

Mennyi erő, mennyi szépség, mennyi játék, mennyi tűz,

Szájára vesz Ganaj Pesta, mennyi mocsok, mennyi bűz.

 

Fényes napunk felsugárzott új világunk hajnalán,

„Ember” – e szó büszkén hangzik” – mondta Gorkij hajdanán.

Ember ma már nincsen nálunk, legföllebb ha gazember

Van helyette ürge, ipse, pasas, pasi, pasinger,

Manusz, mandró, mangár, muki, muksó, muksi, apafej,

Hapsi, hapek, gádzsó, bádzsó, kani, kandur, kurájber,

Szivar, mókus, csóró, csávó, fószer, apus, tata, krapek,

Pacsmag, pali, palimadár, pofa, pacák, pók meg pacek.

 

Volt itt régen szép menyecske, kisasszonyka, hajadon,

Ma már csaj van, spiné, spinkó, pézsma, tojó, amazon,

Csinibaba, szilva, szöcske, szirén, szatyor, kismadám,

Macska, menyét, pulyka, gyöngytyúk, pipi, nyanya, szépanyám;

Kocsid járgány, tragacs, kordé, szemétláda, skatulya,

Tupírozott szappantartó, bűzdaráló taliga;

Szépre, jóra, kitűnőre azt rebegjük: oltári,

Penge, szuper, állati klassz, baromi jó, haláli;

Ami nehéz: rázós, fázós, csomós, cikis, meredek,

Hullafrankó bigét smárol Sándor, József, Benedek.

 

Okos férfi ritka nálunk, tengernyi az ostoba,

Olyan, akin nem hagy nyomot tanfolyam, se oskola,

Sok az olyan – gyakran halljuk – kinek esze hézagos,

Hütyü, plömplöm, stupid, bornírt, flúgos, buggyant, kótyagos,

Hígvelejű, golyós, hangyás, hibbant, hibás, ütődött,

Süsü, gügye, lüke, gyagyás, lökött avagy lökődött,

Ügyefogyott, félcédulás, félnótás vagy félkalap,

Blőd, akinek jószerével még a kör is téglalap,

Idióta, abnormális, degenerált, debilis,

Bunkó, balfék, bomlott agyú, balga, bamba, be dilis,

Tökkel csapott, elmegyenge, dinka, dinnye, balfácán,

Bolond, kinek vekkeróra csireg-csörög bal lábán,

Zagyva, szédült, badar, bárgyú, bugris, hólyag, fafejű,

Agyalágyult, tahó, tökfej, tuskó, kretén, féleszű.

 

Jó leány a kis Mariska, csinos, dolgos, takaros,

Rosszlányokra bő a lista: utolsó vagy fapados,

Örömleány, sarki csillag, cemende vagy utcalány,

Cafka, cafat, céda, kokott, kéjnő, kuruc, kurtizán,

Feslett, cula, rüfke, prosti, éji lepke, pillangó,

Rima, ribanc, szajha, lotyó, hetéra vagy kisringló.

Kérdésemet nem szeretném véka alá rejteni:

Képernyőnkön mér’ kell őket mindig ku-nak ejteni??!

 

„Csudálatos szép magyar nyelv!” – tapsikol egy délnémet,

„Tősgyökeres” magyar szókkal szédíti a nénémet:

Ziherejsz-tű, hózentróger, kredenc, kurbli, puceráj,

Hercig trampli, smucig spicli, fecni, lichthof, kóceráj,

Pacsni, plecsni, cekker, cvikker, stempli, spulni, stampedli,

Strimfli, svindli, sufni, smirgli, hakni, hülzni, stanecli.

 

Pató Pali semmittevő, aluszékony, tohonya,

Nemtörődöm, rest és renyhe (nagykutya a rokona!),

Lomha, lassú, lusta, léha, hanyag, henye, komótos,

Álomszuszék, tétlen, tunya, naplopó és pityókos,

Nem igyekszik, nem törekszik, nem dolgozik rendesen,

Nem fűlik a foga hozzá, nincsen hozzá kedve sem;

Ám szemébe nem ezt mondják, ha az ÜB határoz:

„Pató Palcsi helytelenül viszonyulsz a munkához!”

 

Pápaszemes felszólaló körmondata dagályos,

Panelekből építkezik, ez a módi ragályos:

Nékem az a meglátásom… szűk a keresztmetszetünk…

Jelenlegi időpontban hiánycikket termelünk…

Szükségletek beszerzése lerendezést igényel…

Problémaként jelentkezik szabály közt a kivétel;

Megmondjuk a tagság felé… irányt veszünk előre…

Per pillanat lebeszéljük… sztornírozzuk jövőre…

Kapacitást biztosítunk… beruházást eszközlünk…

Újságokban mindenféle marhaságot leközlünk;

Ruha- s cipőféleséget marketolunk önöknek –

Harminc éve, hogy e sémák vissza-visszaköszönnek!!

 

Sugárutak csinosodnak, szépülnek a közterek,

Aszfalton és hímes réten rügyeznek a közhelyek;

Pedáloz egy buzgó mócsing, hat húszassal érkezett,

Most jött le a falvédőről, s tűzközelbe férkezett:

Csókolom a kisztihandját! – Hogy oda ne tipegjek!

Nékem az csak leányálom, hogy kegyeddel kikezdjek!

– Elegáncsos vagy ma este! – Igyekszik a dolgozó!

– Részemről a fáklyásmenet! – szól egy hullahordozó.

– Helyes nő ez! – Himlőhelyes! – Szerény, mint az ibolya!

– Lúdtalpa van, szinte gágog! – Mézből van a mosolya!

– Mennyi nő, és mind a másé! – Ez van, ezt kell szeretni!

– Nászéjszakán besegítünk… – Lehet róla fecsegni!

– Ezt a ziccert nem hagyom ki, nem ettem én meszetet,

– Esküszöm az életedre! – Legszebb szó a szeretet!

– Mink itt aztat nem tudhassuk – mórikál egy professzor,

– Nem vagyunk az őserdőben! – int a lánya huszadszor.

– Le vagyok én targiázva! – Ez is jól meg aszonta;

– Intelligencs ember vagyok, kéccer fürdök havonta;

– Beleköptek levesembe! – Mint a bolha köhögök;

– Ide azt a rozsdás bökőt! – Én ezen csak röhögök.

– Nem vagyok én Czeizel Endre, hogy az okát kutassam!

– Meséld ám a nénikédnek! – Mondjam-é vagy mutassam?!

– Pattanj, mint a nikkelbolha! – Előállt a kordélyom!

– Szopogasson zsilettpengét! – ajánlja a borbélyom.

 

Csiricsáré beszéd kábít fiatalt meg öreget,

Éjjel-nappal szajkózzuk e falmelléki szöveget,

Anyanyelvünk romlik, kopik, szennyeződik szüntelen,

Közhelyektől lesz a szavunk fakó, szürke, színtelen;

Goromba szó, utcazsargon, irodanyelv fénytelen,

Mit a nyelvhű állampolgár elviselni kénytelen,

Pedig tudjuk, hisszük, valljuk: gazdag nyelv a magyaré,

Rajtunk áll, hogy tiszta, pontos és játékos marad-é.

 

 

(?1982)

Bencze Imre

 

 

ÉDES, ÉKES APANYELVÜNK

 

Kezdjük tán a „jó” szóval, tárgy esetben „jót”,

ámde „tó”-ból „tavat” lesz, nem pediglen „tót”.

Egyes számban „kő” a kő, többes számban „kövek”,

nőnek „nők” a többese, helytelen a „növek”.

Többesben a tő nem „tők”, szabatosan „tövek”,

amint hogy a cső nem „csők”, magyar földön „csövek”.

Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán „vövek”?

Azt se’ tudom, mi a „cö”? Egyes számú cövek?

Csók – ha adják – százával jő, ez benne a jó;

hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve „csó”?

 

Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,

nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.

 

Miskolcon ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden;

amíg mindezt megtanulod, beleőszülsz, idegen.

 

Agysebész, ki agyat műt otthon ír egy művet.

Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tűvet.

Munka után füvet nyír, véletlen se fűvet.

 

Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.

Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.

 

Több szélhámost lefüleltek, erre sokan felfüleltek,

kik a népet felültették... mindnyájukat leültették.

 

Foglár fogán fog-lyuk van, nosza, tömni fogjuk!

Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.

Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.

 

Főmérnöknek fáj a feje – vagy talán a fője?

Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.

 

Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,

reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.

 

Helyes-kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.

Nemekből vagy igenekből született a nemiség?

 

Mekkában egy kába ürge Kába Kőbe lövet,

országának nevében a követ követ követ.

 

Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg ’s ridegen,

néha játszik nem sajátján, csak idegen idegen.

 

Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,

asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.

 

Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:

mit válasszon? A Fiatot, fiát vagy a fiúját?

 

Ingyen strandra lányok mentek, előítélettől mentek,

estefelé arra mentek, én már fuldoklókat mentek.

 

Eldöntöttem: megnősülök. Fogadok két feleséget.

Megtanultam: két fél alkot és garantál egészséget.

 

Harminc nyarat megértem,

mint a dinnye megértem,

anyósomat megértem...

én a pénzem megértem.

 

Hibamentes mentő vagyok.

Szőke Tisza partján mentem:

díszmagyarom vízbe esett,

díszes mentém menten mentem.

 

Szövőgyárban kelmét szőnek: fent is lent meg lent is lent.

Kikent kifent késköszörűs lent is fent meg fent is fent.

Ha a kocka újfent fordul fent a lent és lent is fent.

 

Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,

hajma lapult kosarában meg egy tasak kőrözött.

 

Fölvágós a középhátvéd, három csatárt fölvágott,

hát belőle vajon mi lesz: fasírt-é vagy fölvágott?

 

Díjbirkózó győzött tussal,

nevét írják vörös tussal,

lezuhanyzott meleg tussal,

prímás várja forró tussal.

 

Határidőt szabott Áron: árat venne szabott áron.

Átvág Áron hat határon, kitartásod meghat, Áron.

 

Felment, fölment, tejfel, tejföl; ne is folytasd, barátom:

első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.

 

Földmérő küzd öllel, árral;

árhivatal szökő árral,

ármentő a szökőárral,

suszter inas bökőárral.

 

Magyarország olyan ország hol a nemes nemtelen,

lábasodnak nincsen lába, aki szemes: szemtelen.

A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,

magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.

Daru száll a darujára, s lesz a darus darvas.

Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.

Gerinces, vagy rovar netán a toportyánféreg?

 

Egyesben a vakondokok „vakond” avagy „vakondok”.

Hasonlóképp helyes lesz a „kanon” meg a „kanonok”?

 

Nemileg vagy némileg? – gyakori a gikszer.

„Kedves ege-segedre” – köszönt a svéd mixer.

Arab diák magolja: tevéd, tévéd, téved;

merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.

 

Pisti így szól: kimosta anyukám a kádat!

Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?

Óvodások ragoznak: enyém, enyéd, enyé;

nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.

 

A magyar nyelv – azt hiszem, meggyőztelek Barátom –

külön-leges-legszebb nyelv kerek e nagy világon!

 

 

(?1980-as évek eleje)

Bence Lajos

 

 

ÉDESEDEM

 

Nem a tekintetem

hajolt meg, a föld

emelkedett arcomhoz.

 

Nem a szívem nőtt meg,

országos alázatom.

 

Ha fönn jár a tekintetem,

akkor is a csizmám látom.

 

Jegenye-magasból néz

le rám régi arcom.

 

Mancsos kezek igazítanak

szívverésemen.

 

Leheletkönnyű fájdalomtól

fenten – késő érések idején –

lassan é d e s e d e m.

 

 

Rá-olvasások [64.]

Bence Lajos

 

 

SZERELMESVERS

 

(olyan vagy mint a nap)

 

ha szemem süket volna

ha fülemmel sem nézhetnélek

s ha érintésed sem lenne

enyém, akkor talán nővéredbe

a napba lennék szerelmes

 

mert olyan vagy mint a nap

 

ha fázom betakarsz

ha sötét van hozzám bújsz

hogy ne féljek egyedül

ha melegtől szenvedek

elrejtőzöl felhőid mögé

 

olyan vagy mint a nap

 

 

Rá-olvasások [61.]

Bence Lajos

 

 

DIDERGŐ FÉNYBEN

 

Didergő fényben

ülök a kertben.

A nyár illatával

számban, szívemben.

A nyár színei

szememben.

 

Kezemben megsárgult

fűcsomó, szinte már

széna. Fészeknek

jó lenne kikeletkor.

Most minden kihalt,

minden néma…

 

Telik a magtár,

a csűr, a hordó.

Zúg a gép,

forog az orsó…

Betakarítás ez,

vagy takarodó?

S hány lesz még,

kérdem magamtól?

 

Hirtelen köd borul

a kertre. Megrezdül

a szőlő ázott levele.

Hamuszínű pára

hull halántékomra…

 

Higgyem, hogy mindez

csak ugratás, tréfa?

Vagy szeszélyes sors

játéka, mely a sövény

mögül figyel.

 

Hogy mit keresek

még mindig itt…

Végképp nem hiszi el.

 

 

Rá-olvasások [28-29.]

Bella István

 

 

ZÖMÖNEK

 

„A halált ki kell érdemelni!”

              Nemcsak az életet.

Az egyik, hírlik, percentnyi.

              A másik egész életre megy.

 

Jó volna elfeledni mégis,

              vagy elhinni: voltam s leszek.

Ahogy erdő volt a szén is,

              vacogok és melegítek.

 

Hogy is tudna énekelni,

aki még meg sem született.

 

 

Az év versei, 2007. [91.]

Bella István

 

 

EGYSZERŰ, EGYSZERI ÉNEK

 

Nem akartam én énekelni.

Csak égre kelni, égre kelni.

 

Fény éhe, tudtam, hogy az égnek

Földi csillaga az ének.

 

És akkor csillog, akkor csillag,

Ha sugarai énenként nyílnak.

 

Nyílnak, nyínak fényszívdobognak,

Mint elevenekben a holtak.

 

Hamvuk magzatvizében ellő

Ember- és világszív esztendők.

 

Emberöltő? Világűr-öltő?

Mérheti bármihez a költő,

 

ha a Mindenek Mindenének

Minden mindene minden ének.

 

Dehogy akartam égre kelni.

Csak énekelni, énekelni.

 

Én éhe, tudtam, hogy az ének

Megénedő énje az énnek.

 

S mint földi, csúszó-mászó csillag,

Minden énnek énjeként csillog.

 

Mint a génekben a holtak,

Élnek, énnek, lettén a voltnak.

 

Akkor énekel a költő,

ember- és világűr-öltő,

 

ha az Énekek Énekének

énjeként éne énekké éned.

 

 

Az év versei, 2002.

[125-126.]

Bella István

 

 

VAGYOK

 

Kell,

hogy legyen egy szem,

akiben

megláthatom magam.

 

Kell,

hogy legyen egy kéz,

akivel

ketten vagyok magam.

 

Kell,

hogy legyen egy száj,

akinek

elmondhatom: vagyok.

 

Kell,

hogy legyen egy szó,

akiért

Élek, nem én vagyok.

 

 

Szeretkezéseink,

(1997) [DIA]

Bella István

 

 

MOST CSAK

 

Most csak melléd fekszem és nézlek,

de nem szememmel, nézlek a számmal,

nézlek bőrömmel, kezemmel,

nézlek kigyúló szempillámmal.

 

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.

A föld az eget így betűzi.

Így tapogatják világtalan fények

csillagok borzongó betűit.

 

 

Szeretkezéseink,

(1997) [DIA]

Bella István

 

 

LÍRA

 

    Visszhang vagyok,

– csak akkor szólok vissza,

    ha megszólítotok,

 

    szívhang vagyok,

– csak azt dobogom vissza,

    amit ti mondotok,

 

    hangszív vagyok,

– hangom a Föld beissza,

    s ha leszek, a ti hangotok.

 

 

Arccal a földnek,

(1988-1991) [DIA]

Bella István

 

 

Ó-ÚJÉVI VERS

 

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,

      s tudod, hogy tudom, szeretsz,

már nem a csillagok közt kereslek,

       de ott, ahol lehetsz,

konyhában, ágyban – nem holdfényparton

       de ott, hol megjöhetsz,

mégis, egyetlen csodámnak tartom,

       hogy szeretlek és szeretsz.

 

 

Arccal a földnek,

(1988-1991) [DIA]

Bella István

 

 

…ÉS SZÓLT A SZÓ

 

És szólt a hegy:

– Ha alvó kő leszek,

hogy felébredjek,

kezedbe veszel-e?

 

És szólt a Nap:

– Ha már nappal leszek,

hogy megvirradjak, szemed

fölnyitod-e?

 

S a csillag szólt:

– Ha már csak fény leszek,

szemhéjad alá, látni

elrejtesz-e?

 

És szólt a tó:

– Ha tűz gyöngye leszek,

egy fűszál sóhajában

meghallasz-e?

 

És szólt a szó:

– Ha kucorgó fény leszek,

a szájad szélén, hogy megláss,

egyetlenegyszer kimondasz-e?!

 

 

Arccal a földnek,

(1988-1991) [DIA]

Bella István

 

 

NÉZZ UTÁNAM!

 

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,

és nézz reám este, ha lehunyod,

engem nézz, mikor hó suhog,

mikor nyár érce csörgedez a fán.

 

Csak engem nézz, egyedül, igazán!

Első és utolsó mozdulatod

engem nézzen, mikor már szó vagyok,

s fut, fut velem világ fölött a szán.

 

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –

éj-nap nyakába vetve, ellobog.

Trappol a fény. Árny dobban árny után.

 

A sötétség, mint földi ustorok.

De nézz utánam, s én visszafordulok,

átkelek újra érted az éjszakán.

 

 

Tudsz-e még világul?,

(1974-1990) [DIA]

Bella István

 

 

FÉNY FUT ÁT

 

Mióta szeretlek ég az ég,

és föld a föld, és fű a fű.

Mióta szeretlek csak az ég

bennem, mi benned gyönyörű.

 

Mióta szeretlek Te vagyok.

Arcod arcom. Kezed kezem.

Magamra mint feltámadott

mozdulatra emlékezem

 

mozgásodban: be ismerős!

Ki is? Testvér? Barát? Rokon?

…Ahogy nyarakban hull az ősz,

fény fut át a hulló havon.

 

 

Tudsz-e még világul?,

(1974-1990) [430.]

Bella István

 

 

MÁJUS

 

Május, májust májusolsz,

dolgozik a nyárfasor,

üzemelget a hárs is,

illatgyár az akác is.

 

Minden fa zöld baldachin,

benne az ég fia ring,

azért az a nagy sátor,

hogy fölnőjön magától.

 

Egekből most földrefut,

s itt virágzik a Tejut.

Ó, ha az az almafa

vállaimra hajlana,

 

fehér ködei között,

mintha éj s nappal között

mennék, zúgna a csoda-

zenés orgonabuga.

 

 

Tudsz-e még vilá-

gul?, 1982 [272.]

Bella István

 

 

MIRE MEGLELNEK

 

A csönd, a hallgatás nagyobb világ,

hogysem egyedül cipelni lehetne,

nagyobb földrész a szerelem,

hogy egyedül bejárni lehetne,

 

éhesen, világra éhesen

nyílt tájaidra így vetődtem,

bejárni, ami kénytelen,

visszatalálni szülőföldem,

 

a vér nádasa lobog itt,

ártatlan vizek, tükröző nyárfák,

zsombék-öl, fű-haj boldogít,

egy tükör nekem adja árnyát,

 

hogy vissza ne találjak, esik,

s elmos mindent a nyomomban

hulló csillagok keresik,

s hiába, azt, aki voltam,

 

mire meglelnek – nyár vagyok,

és ősz és tél és újra lángzó

tavasz, mert beléd változom,

földem, vándorló virágszóm.

 

 

Szeretlek kedvesem,

1982 [301-302.]

Bella István

 

 

FALEVÉLEN TALÁLT SANZON

 

Igen, és egyszer meghalok,

és nem leszek, csak puszta név,

vagy az se, falevélvacok

résekből egy szín visszanéz,

 

nem látja ember, se madár,

te sem, pedig mondom: „vagyok”,

– bár torkom sincs, s hangom, akár

a nincsbe hulló csillagok,

 

elég a lombbal, mielőtt

szólhatnék... Fű, hamu dadog.

Simítsd meg majd a levegőt

testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

 

 

Emberi délkörön, (1977-1981) [DIA]

Bella István

 

 

NYITÁNY

 

Egy gyerek gyufásdobozában

kaparásznak völgyek, hegyek,

csillagok, idők összezárva

virágzanak és vérzenek,

világoznak, bevégeznek.

Most füléhez tartja, összerázza

– fél arca vén, fél meg gyerek –

s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,

nyilall az idő muzsikája,

hogy rágja egymást, s hogy danássza

kínját a katicaképzelet.

 

Mert minden szabad akar lenni.

Az is, ami az emberi

nyelven nem tud szólni, szeretni,

csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,

csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,

mert minden maga akar lenni

szabaddá: szín, fény és süket

csönd, maga akar lehetni,

nem rácsokként rácsokat szeretni,

szabadság helyett képzetet.

 

Én a más vagyok. A vétlen véletlen,

aki te is lehetnél: élni-egy.

De másként megismételetlen,

és másképp, s másként egyetlenegy.

Mert a más vagyok. Hiába látszom

magadnak, magaddá nem tehetsz,

másikam lehetsz csak, másamnak se másom,

mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.

 

Fönt és lent, belül és kívül

egyszeri s változó, özön

része mindnek, mi megkövül,

s lehel újra örökösön

ugyanegy új és volt körön,

– számomra nincs rajtam kívül

hely az emberi délkörön.

Szabadságom és börtönöm

én vagyok egyesegyedül.

 

De adni akarok. Mindent odaadni,

annak akié. Csupa másból vagyok.

Vissza a földnek a földet, ragyogni

a fényt a fénynek, haragnak a dacot.

Vissza az énnek az ént, s mert halni

születtem, halálból vagyok,

a halált is vissza kell adni

a halandóságnak, ha meghalok.

 

De amíg élek, visszalehelem

a levegőt, tágítom az eget,

a föld terhes hasát; számból etetem

a növényt, itatok esőt, tengereket,

fiammá fogadom, s fölnevelem

a munkát, a kínt, s a nevemet

neki adom, szépnek keresztelem,

ami még nincs, ami még szerelem.

 

.  .  .  .  .  .

 

Reggeledik. Babafény kaparássza

a rácsokat, az éjszakafedelet.

Moccanászik a rét rovarzólába.

Füvek emelik – föl, föl – az eget.

Meglátszik körülem a lehelet.

Zászlózik, int, jelez a pára,

hogy itt vagyok, élek és lehetek

egyetlenegyszer és utoljára.

 

S a többi föld. Katicaképzelet.

 

 

Látóhatár. 1977. augusztus [51-52.] Élet

és irodalom, 1977. június 11. [1.]

Bella István

 

 

AZ ÉG FALÁRA

 

A gaz, ami a sírjukon kékell,

az ég, ami sírjukból terem,

megtermi külön életével

ami még bennük végtelen.

 

Így tanulok én is halkulni,

leszek csönddel, éggel teli,

és nagyon, nagyon földöntúli

és nagyon, nagyon emberi.

 

 

Innen és túl, (1977) [98.]

+ Igék és igák [DIA]

Bella István

 

 

VELED SZEMBEN

 

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,

behúnyja szemét, de csak magába mélyed,

az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza,

ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged,

 

mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos

nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,

mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,

vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

 

mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók

surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –

úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok

szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

 

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam

még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen

a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,

hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

 

 

Tudsz-e még világul?, 1975 [157.]

Bella István

 

 

ÉRDI BETLEHEM

 

Nagy csönd van, a csend is elült.

Anyaméh, mély barlang a föld,

– perc-percre – fényév cseppkövek

növesztik földig fényüket.

 

Hold sárga szalmát terit.

Puha boglya, melenkedik

Mária, mellén tátika

kalingyáz, virág fia.

 

Körmét házacskák, tehenek

fújják. Füstnyelvük meleg.

Jégcsontú, vén kút, letérdepelve

fölébe hajol, hogy lehelje.

 

Patás, de azért illedelmet

tudó szél, farkával legyezget,

de boldog, és így meg nem állja:

titokban magában iázgat.

 

József ünnepélyes, komoly,

az állatoknak szónokol.

Haján pöndör fény, gyalu-

forgács, fehér és napszagú.

 

Három felől, rojtos talppal

három meztéllábas talpal:

akác, nyárfa, s valahol

egy szerecsen bodzabokor.

 

Bodza tenyerén gyöngyöket,

akác nyakláncot, fürtöset,

nyárfát meg madarakat,

nyarat hoz az inge alatt.

 

„Békesség, Néked, Mária!

Békesség, Néked, Tátika!

Nyarat hoztunk. gyöngyöt, virágot.

Takard be kezeddel a világot!”

 

 

Szép versek, 1970 [27-28.]