Keresés

Beney Zsuzsa

MEGHALNI

Nem több, csak egy aranyfürt

hiányzik őszről őszre

a szőlőkoszorúból

Nem több csak egy dalocska

gurul el a sötétbe

az esőszemű, gyöngyös olvasóból

Egyszer csak vissza sem tér

a fecske és a gólya

csillagok kerítette unokák udvarába

Nem lesz több egy mosolynál

mely hangtalan lecsöppen

sorsodból Isten mézespoharába

Hulló idő, 1969 [487.]

Beney Zsuzsa

ISTEN

Már csak hiányod csillagképei

boltozzák kormosfalú éjszakámat

másik égbolton másféle jelek

míg lassan új hajnal szellője árad

az űr rózsaszín csatornáin át –

és elmossa e gyötrött szív savát –

keserű tengerfüstjét a halálnak

Hulló idő, 1969 [486.]

Beney Zsuzsa

FEBRUÁR

Felhők derengése a hó alatt,

a fagy pikkelyei, sötét habokban

tűz-testű lények, fel-felcsillanó

jég és szikra ágán szél-csipke, álom –

omló formák közt állok, álmodó,

puha pelyhek közt szállok, könnyeim közt –

és a fehér égen csillag-rajok

megváltásunk jelképei suhannak

Hulló idő, 1969 [486.]

Beney Zsuzsa

FA

Fönt lombsuhogásban

a zöld paloták

lent zegzugos kastély

a mély gyökerek

Fönt madár ha dalolgat:

víg nevetés

lent bogárka ha pattog:

csöndes zokogás

Fönt lenge patakként

csillog a fény

lent lucskos sötéten

fekete sár

Fönt minden tavasszal

új levelek

lent télen és nyáron

gyökérkoronák

Tűzföld, (1966-

1971) [89.]

Beney Zsuzsa

ŐSZ

Gombolyodik puha pára,

ritkás fény szitál a fákra,

könny csillan meg kék szemén,

sír az estike virága.

Mért szomorú a világ ma?

Halkan dúdolgat a szél,

mint amikor kiságyadnál

édesanya énekelget.

Pillangózik a levél.

Ha kigyúl az esti csillag,

mért hallgat el ma a szél?

Észreveszed árnyadat,

nem süt, bársony sugarával

csöndben símogat a nap,

útra kelnek, messzi útra,

felnőttek a madarak.

Mély kút vize nem felejti,

csillogása őrzi, rejti

elmúlt arany nyaradat.

Tűzföld, (1966-

1971) [233.]

Beney Zsuzsa

HAIKU

Tél tavasz között láthatatlan évszak

éj hajnal résén lángoló sötétség

föld és ég között résnyi fénytükörben

csörrenő szél ezüst rózsa virágzik

Nem bíbor nem selyem egy cseppnyi vér csak

nem fény nem könny mozdulat rebbenése

fodrozó gyűrűkben tágul az este

utólszor még felnézek rád a Napra

A szél csillagot sodor ablakomra

homokkal hóval köddel tört levéllel

örök porral eltakarja a sírom

örök vággyal sír sikong a hideg szél

Hullámok mozdulatlan ringatása

ívek játéka rajztalan papíron

hajszálfinom rajz papírvékony égen

vágy cérnája pörgő üveggolyóban

Ködcseppnyi folt csak

egy gondolat

világot elfedő

sárkányfelhőt virágzik

Zene libegő szalagja a hullámokból szőtt időben

tánc csillanása eltűnése fényből font tér-kosárban

kedvességed párnája

kiömlő könnyeim kőgörgetegében

A nemlét tarka virágkosarára

mért vágyódnék keserü görcs miért bánt

érte ki nincs kit nem látok madárnál

gyorsabb öröklét tűnő mozdulása

A rózsa szirmát hullatja az őszi csendbe

köd cseppje áll a viaszos levélen

tőlem messze jársz ismeretlen évszak

völgyében magamtól messze kísérlek

Nap récéje fényarany levélen

éjszaka báránya fekete vágyban

benned csillogó kavicsom fellobbant szélfútt életem

síkos pályádon patak ívén kicsúsztál a világból

Harangszó néma kondulása tekintetek boltja alatt

patak patak árkokban áradó ég

örvény-jajgatás hajcsomók sellővérezte homokon

holttákövült szív foglya gyenge madár

Mosoly fényes selyme alatt az arcon

könny higanykék tükre alatt a szemben

fekete kőben a mély árkok árnyán

mozdulatlan reszketés rézvederben

A búcsúzás üvegszalagja leng a lángoló levegőben

pengő könnyed szétmorzsolta madárláb

láthatatlan múlhatatlan lágy évszak

ágai közt lángol a tövis-évszak

Mindent hallani ami egykor lélegzett az időben

minden van ami volt

de fent de bent a szem sós parazsában

él ami nincs

Pillelángok esője

virág virág emléke képzelete

könnyed arcomon nevetésed gyöngye kezemben

hiányod vaspárnáján benned alszom

A madár szirma lepereg ha hőség perzseli

a föld jégkérge pattan ha jég abroncsa vágja

nincs aki betakarja halottan elsirassa

őt kinek koronát égettek rá hajára

Pattog a csönd a holdsugár szegélyén

vérzik az ég

mozdulatlan rebbenéstelen száraz

két szemem ráforrott a fénykorongra

Nincs más csönd csak az elhallgatott dajkadal

nincs más űr csak a tavasz zsendülése

illatos lágy eső husvéti szél

meg az ég a hó a föld csillagai

Felhőcsúcsra hegygerincre lehajtod

magányos vaskoronád

szívedben sír a gyermek kinek farkasnyomok közt

láttad utolsó lábanyomát

Egy ősz hajszál ezüstdere a télnek

virágzó fű érett terhe a nyárnak

rézsút sütő arany nap madarak indulása

jajszó égre hasító a mondhatatlan évszak

Havas tér kút kávája hegynekfutó

keskeny utca ki vagy te aki nem vagy

álmaim visszaszálló alkonyívén

város egyetlen otthonom

Négy verssor kőbevésve hogy védjen a pokoltól

egyetlen sziklasír a kenyered és ágyad

négy évszak fénygolyója virágodnak tükörnek

egyetlen szerelem hogy mindez benned égjen

Kőkockák közt kinyíló gyönge sárga virágszál

alkonyat kék egén pipacs fekete kelyhe

ezüst kút fenekén csillagok zümmögése

ezüst hó hervadása ha fehér hó virágzik

Föld s ég között a láthatatlan évszak

négy verssor résén lángoló sötétség

tekintetek hídja alatt örök vágy

elzúgó folyamárja

Álmaimban hideg szél reszketése

üvegtócsák fölött hideg szél reszketése

kedvességed esője

szétvert udvaraim kőgörgetegében

Telihold lágy bimbója illatos tó

telihold éles köre jéghideg kő

föld s víz szegélye szél és ég szegélye

szélesebb mint az életé s halálé

Szétszórnám már virágom hogy gyümölcsöt teremjek

szétdobálnám gyümölcsöm hogy magokra bomoljék

szétfesziteném törzsem mindenné szétomolni

kérgembe bezárulnék múltamban holdra várni

Rozsdás vas rácsfüzére milyen vágyból virágzik

fák közt festett levélen szél borzong a papíron

víz és ég határlapján fénytükörben

csak képe kél a napnak képe nyugszik napomnak

Csillageső hó könny

jég reszketés folyóarany tűz

aranytűz bokra

forró kalitka a halálnak

Gólyák vadludak sokféle madárnép

a gömbhéj belső kérgén vajjon kívülről tört át

vagy saját földünk izzik ha szétfolyik az égen

elkínzott fák fölött a láthatatlan évszak

Minden virágnál szebb volt soha senki se látta

csillogóbb mint nap és hold az elfelejtett álom

csillag ember nem érti a szél lebbenését

hullámzó csönd sem őrzi a hang ringatását

Tűzföld, 1967 [49-54.]

Beney Zsuzsa

HAJNAL

Rózsavirág,

piros virág,

nyisd ki a szirmod,

hajnali titkod

ne rejtsd tovább.

Rózsafaág,

hajnali ág,

kristály kis csöppje,

harmat ezüstje

hull le reád.

Kismadarát,

fénymadarát,

kelti a reggel

tűzzel, örömmel

itt repül át.

Édesanyád

csöndben dúdolja régi dalát:

„Ime a reggel

tűzzel, örömmel

itt repül át”.

Tűzföld,

1966 [91.]

Beney Zsuzsa

TÜNDÉR

Ág-bogas leveles rácson,

nyárfából szőtt puha ágyon,

látatlan cérna-gyökéren

gyöngyözzél gyönge virágom!

Csillog a hó takarója,

madárláb csillaga pettyen a hóra,

jégvirágok közt sohse látott

dérszirmait ontja a rózsa.

Tündérkém ne féljél, ne reszkess,

csillagról csak csillagra eshetsz,

tomboló télben se fázol –

szívemben megmelegedhetsz!

Tűzföld, 1966 [90.]

Beney Zsuzsa

HOGYAN VÁRTALAK?

Azt kérdezed tőlem,

hogyan vártalak?

Mint az éjszakára

fölvirrad a nap,

mint a délutánra

jő az alkonyat,

mint ha szellő jelzi

a förgeteget –

ezer pici jelből

tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel

a nap sugarát,

fagyos téli este

jégcsap csillagát,

mint az alma izét,

tejet, kenyeret –

pedig nem is láttalak még

úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,

záport a virág,

mint patak a medrét,

madarat az ág,

mint sóhajos nyári éjjel

a fák az eget –

mindenkinél jobban téged

így szerettelek.

Tűzföld, 1966

[87-88.]

Beney Zsuzsa

SÍRFELIRAT

A rózsának, mely veled ébredt,

hamuvá hült hó parazsa.

A kristály tó, ahonnét ideszálltál

tavaszi sár-pocsolya.

Ég s föld közt leng cérnagyökéren

életed pillanata.

Innen és túl,

1966 [64.]

Beney Zsuzsa

MÁRIA

Kiért ég a szíved, jaj miért?

Nem tudom, nem, nem tudom,

          jaj nem is ismerem.

Mért ég szemed, miért csillog, vakon

          megvakít?

Kútba néztem, tűzbe néztem, nem is

          hihetem –

          jaj nem ismerem.

Csillag ága, tüske ága,

Nyíló lángok szép virága,

Csipkék csillogása –

Csillagszirmok estje,

Világok keresztje,

Óvirág ezüstje!

Te vándorolsz vörös vérben,

Szökdelsz szökdöső szívemben,

Szárnyrakelsz hunyó szememben.

Elpergő vérben elindulsz,

Fájdalomban földre készülsz.

Jajgatásban jöttél élni,

Örömben örökre menni,

Sírok között mind siratni,

A halállal házasodni.

Miért ég szemed, királynő,

          kiért sír szíved?

Én nem tudom, jaj nem tudom, jaj

          meg sem ismerem.

Koronád fák koronája

          töviskoronája,

Drágagyöngyöd esőcsöppek,

          lángcsöppek csodája,

Hangod lányom ezüstszálak

          hárfapengetése,

Szíved szerelmes szívemnek

          egyetlen megrebbenése.

Hulló idő, 1964 [483-484.]

Beney Zsuzsa

KÉT KEZEDDEL

Két kezeddel megkötöztél

karjaidnak kötelékiben lángok felé fordítottál

szikrák horgas tűi martak, szememet megvakították

fényét szakították

Fülembe a távolléted

olvadt ólmát, zúgó csöndjét csöpögtetted

testemet tüzes kerekek

közébe vetetted

Vak-süketen, keserűen

egyre csak utánad mennék

tapogatom vérző ujjal, szálkás fák, tüske, bozót közt

testednek keresztjét

Hol is léptem a folyóba, hová sodort tenger árja? –

Egyre fényesebben

lebegnek fény-árny világod

valóságod gyűrűi felettem

Hulló idő, 1964 [482.]

Beney Zsuzsa

ELÉGIA ÉS BÚCSÚ

Ez már nem a

szerelemnek szikraesője. Őszi

lomb csörren lassan itt-ott, pergeti

csillagait az augusztusi égbolt

és régmúlt évek hullanak a csengő

hullámgyűrűk közé. Bárcsak zenéjük

töltené már be lelkemet szavak

kése helyett. Lámpám hiába

égettem: fényét senki sem kereste.

Körül a lélek fényei: a sűrű

sötétben csillagok, a föld redői

mélyében bogarak, nyári fák foszforos

zöldje, az áradó, vad, zöld folyók

ömlő magánya, fönt elérhetetlen

íves hidak és városok a part

magasán – fönt, a hullámzó egek

partjain városok. Uram, a test

indulna már, de a lélek erőtlen.

Hulló idő, 1962 [481.]

Beney Zsuzsa

LEVÉL

Köd, sötétség, és barna füst a fák

ágas-bogas, ritka levelei

között – közöttünk ez az őszi erdő

völgyekbe nyúló, bolygó, úttalan

út vesztébe merülő, csapkodó ár,

tajték-hullámok, surrogó panasz,

a szél zenéje nappal, éjszaka

a szél sírása, hideg holdi fény,

a távolság megdermedt lüktetése.

Hulló idő, 1962 [480.]

Beney Zsuzsa

RAPSZÓDIA

A tavaszéj már súlyos és aranyló

fátylát, illatok hálóját a föld

görcsös árnyaira leterítette

ébred a késő

éji madár fönt levegőkupolás fák

tornyai közt

          Ébred a késő

hó meg a jég alatt odalent a cseppnyi vízér is

gyöngyöző csobogás szaggatja az árva göröngyöt

oszlik a csend meg a hó,

rebben a lég, átlobban a jégen a sajgó

szívnek ütése

          Ébred az égi

ragyogás, ébred a föld, gyökérben, levelekben megéled

már a tavasz, ébred az idő, puha ágya

síri magányán – ébredjek én is a vékony

éren át, küszöbön, omló sodrásodba

Mulandó.

Hulló idő,

1962 [479-

480.]

Beney Zsuzsa

BALATONI ELÉGIA

Ti kék hegyek, ti lágyhajlású ívek

s mind között legnagyobb, befejezetlen,

képzeld kupoláddal, oldalaid

valósága jelölte büszke csúcsod

magasában, alkonyi Badacsony,

s te meleg-arany napfény, a vízen

suhanó pille-fény, pille-idő,

ím újra búcsúzom: az elmúló nyár

szelíd fényében ingó gesztenyék,

ti kék hegyek, te kéken tükröző tó

eltávolodtok újra a vonatfütty

felhők közé kanyargó hangjain.

Távolodtok, és lassan száll a nyár is.

De őrzi még e párás alkonyat,

e dombok koszorúzta lágy vidék, mely

érő gyümölcsként kristályos cukorrá

építi zárt lényében a napot.

Ó, zárt vidék! Lassan a régi vágyak

énbennem is már nyárvégi gyümölcsként

teljesednek. E csipkés levegő-ég,

e szelíd víztükör felelgető

hullámai már lassanként betöltik

mély csöndjükkel múló időmet is.

Amíg egyszer egy más alkony sötétebb

mélyén majd meghallom hangját a csengő

ezüst szőlőfürtök és sárguló fák

és csillagfényű esték énekének.

Hulló idő, 1960 [477-478.]

Beney Zsuzsa

BEFEJEZÉS

Szavaid mélyen alszanak a nyári

zöld lomb mélyén, hópelyhek csillagában,

az őszi köd fátyolos függönyén.

Mért keltenéd fel őket? A madár

elszáll, a hó elolvad, és az ősz

nemlét ködébe burkolja a várost.

Hulló idő, 1960 [477.]

Beney Zsuzsa

VÁNDORÚT

Sűrű árnyak sötétjében,

csillogó szél zöld fényében,

tűlevelek szőnyegén

hová, kis legény?

Csillagbokrok ág-bogában,

bársony égbolt sátorában,

óriás hegyek peremén

merre, kis legény?

Virágok bimbója árnyán

lovagoltál fűszál hátán,

levél fényes tenyerén

nődögéltél csepp legény.

Csillagfürtök alatt háltál,

fáztál-e, míg rám találtál?

Gyöngyszemek közt sírdogáltál,

édes kicsikém!

Hajad most erdők sötétje,

szemed csillag reszketése,

tekinteted csupa fény –

megérkeztél, kis legény!

Aranyasszony, 1960 [20.]

Beney Zsuzsa

BÚCSÚ

Az eső ezüst szálai se szőnek

függönyt kettőnk közé. Ahogy az őszi

hold csillogott a tóban, tükrözi

fényes lelkedet a víz villogása.

Hulló idő, 1960 [475.]

Beney Zsuzsa

TÜKRÖK

Hol rejtőzik a fénytükör alatt,

a homály mélyén, fémes ragyogásban,

hideg hullámokon megtört sugárban,

a sűrű víz őszi csöndjébe zárva

a mondhatatlan, lebegő Alak?

És milyen égi visszhang fényét őrzi

a fonyódi hegy ívelt dallama?

Titkaik közt bolyongasz gyors hajódon.

De fönt a parton, egy ecsetnyi kéken

csendül a fény, és a part ívelő

hullámain szél támad, zene zendül,

hajlik a nád, s egy szem tükrébe zártan,

fanyar, rekedt hangján az őszi szélnek

kitárja titkait a Balaton.

Két víz egymást tükröző csillogása

áradjon szét tündér álmaidon.

Hulló idő, 1959 [474-475.]

Beney Zsuzsa

HAJNAL

A gyenge szélben

még a teremtés lehellete lebben,

források titkaiból

születnek a folyók, nedvesen csillanók.

A víz s az égbolt

egy-ölelésben őrzi a földet,

színre árny gyullad, fényre szél, a tér.

Álmunk hajóját

új mágnes fénye húzza, a távol

szűkebb lesz, csobban a csend, sűrűbb az éji sötét,

sűrűbb a semmi, a partot ezernyi

madár jelzi, a fény kettős hullámain ragyogó.

Látod, most láthatod a titkot, a semmi

mélyéből hogy születik, ébred a tarka világ.

Bordás hajónkra leröppen a lélek, kettős kikötőnkben

hívó hajnali hangján kondul a parti harang.

Hulló idő, 1959 [473-474.]

Beney Zsuzsa

ÉJJEL

E könnyű éjjel

lassú folyóján elúszik a város,

fény csillan a

a levegő habjain.

Csillagok fényét

úsztatja a lágy víz,

csobbanva csendül

a fényre a hang.

Szinte elröppen a világ, a fák is,

a szél kisleány hangon énekel.

A tó csendben ölelkezik az éggel,

a széllel lassan száll a pára már.

– E könnyű nyárban, ezüst ragyogásban

egyedül te vagy nehéz, szerelem!

Áradsz a föld barna rései mélyén,

vad zuhogással hegyek meredélyén,

a csillagfényt felissza szomjúságod,

tágult szemek mélyén a hallgatásod

a csendet vad pengéssel tépi szét.

S körben a fák, a tó, a könnyű élet

érzik, ahogyan roppant erejével

felszáll a lélek, s a kettős koporsót

elönti lágy hullámokkal az éjjel.

Hulló idő, 1959 [472-473.]

Beney Zsuzsa

NAGYPÉNTEK

Csak Te érezted, akinek a teste

egykor egy volt testével, a szegek

feszülését. Te, kinek az öröm

minden mélységét kitárta, Te láttad

mélyebb mélységekbe zuhanni Őt.

A szánalom patakzó záporában

a Te fájdalmad tudja csak kietlen

sivárságát a végtelen mezőknek,

ahol végtelen magányban bolyong.

A test a sírban nyugszik. A halottak

mélyebb magányában bolyong a lélek.

Könnytelen állsz partján a szédületnek,

a semmi partjain. Asszony-hited,

amely az angyal egyetlen jelére

elfogadta és megértette Őt,

most a poklok mély útjain kiséri.

A szenvedés dermedt sivatagában

tudod, hogy feltámad. A megbocsájtás

feltámadása Benned él. Imádkozz

érettünk, bűnösökért, Mária.

Innen és túl, 1959 [452-453.]

Beney Zsuzsa

ZENE

Egy ütés, pendülő hang, távoli

hang, harang, egyetlen szín, éjszakák

arany-ezüst szine, az álmaink

elfelejtett kékje, nem álmodott

álmaink kékje, sohsem láthatott

arany-ezüst fény, egyetlen ütés,

egy dobbanás a csend üvegszivében

hullámverő – –

                         Válaszként megremeg

a tenger fodra és a selyem ég

sok csillaga: végtelen ragyogás,

szétszórja sugarát kristály lapokról

a teremtmények zengő serege,

hullámzó, messze szálló, táguló

íves pályákon, sohsem-lett egek,

sohsem-lett föld tág kékjében, egek

nem-létező kékjében, mit betölt

és megteremt a hangok szárnyaló

íve, sugár hang, fény hangja, a csend

lobbanó lángja, füstje, hervadó

fekete szirma, láng-rózsa ütése.

Tűzföld, 1958 [48.]

Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)

*******

ABET ÁDÁM

Panasz

Ezerféle ostorcsapás,
Sóban ázott s nagy karikás,
Csípi, vágja, nyúzza testünk,
Már rég lábainkról estünk
S tehetetlen, mint a barmok,
Húzzuk a nagy, nehéz jármot.
Már a sírást is feledjük,
Nincs rá időnk, nem tehetjük,
És rút honárulók volnánk,
Ha bajunkban zúgolódnánk...
Ezer sebből vérzik testünk,
De bizony hiába lestünk
Gyógyírt a vén pap ajkáról...
Csupán a saját hasáról
Gondoskodott az ebadta,
Nyáját bizony veszni hagyta...
Tűrünk, tűrünk csöndességben,
Hét nap böjtünk van egy héten,
Nyáron sülünk, fagyunk télen,
Ah, jobb vón` a föld mélyében...
Nem élhetünk s nem halhatunk,
Akármerre bujdokoljunk,
Úton áll zsaroló gazság...
Nincs menekvés, nincs igazság!
Nincs pihenés, nincsen ünnep,
Nincs vasárnap, nincsen szünet,
Sok munka és kevés alvás
A mi létünk, és - semmi más...
Semmi, semmi, csak a munka,
És rabiga a nyakunkra...
Kinek szeméből könny csordul,
Sötét putrijába fordul,
Hogy az ügyész meg ne lássa,
Hisz tömlöc vón`a lakása,
Ha a botot, mely megcsapja,
Szidni merné sápadt ajka...
Gyávák vagyunk, nyomorultak!
Értünk hősi ősök hulltak,
És mi tengünk nyomorultan,
Elnyomatva, elbutultan,
Ezer példán nem tanultunk,
Már-már állattá fajultunk...
Nem, az állat is okosabb,
Kutya kutyát meg nem harap,
De mi az urat nem merjük
Bántani, csak egymást verjük...
A majom embert utánoz,
Még akkor is hímez-hámoz,
De mi majmokat utánzunk,
Gazoknak éljent kiáltunk,
S egy bitangnak esküt vetünk,
Hogy mindenkor híve leszünk
Földön, vizen, csatamezőn...
Oh, mért nem jön egy vízözön,
Mely elsöpörjön bennünket
S eltemesse szégyenünket?!
Vagy vérnek kell özönleni
Bajainkat eltemetni?
Hajh! hiába emel panaszt
Szegény munkás, szegény paraszt.
Sokat s régtől panaszkodánk,
Hogy volna, ha leszámolnánk?!
Hogy vón', ha a nagyságokat
Elhelyeznők a föld alatt,
És a koronás szemetet
Sertés enné moslék helyett?!
Hogy volna, ha úgy bánnánk el
Árulókkal s ügyészekkel,
Az okos szó hóhérival,
Mint elbántak Lamberg gróffal
Dicsőn küzdő nagyapáink?!
Hogy volna, ha csukott száink
Csatanótára nyílnának?!
Bezzeg másképp számolnának
A bitangok akkor velünk!
Bizony úgy kell cselekednünk,
Ha ez a szabadság útja...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hol vagy, munkásnép Kossuthja?

Megjelent 1893-ban, a Magyar levelek
Amerikából című kötetben

Benedek Elek

NE BÁNTSD A FÁT!

Ne bántsd a fát, hisz ő is érez,

Szép gyöngén nyúlj a leveléhez.

Ágát ne törd, lombját ne tépjed,

Hadd annak, ami, épnek, szépnek.

Szeresd a fát!

Édes gyümölcsét várva-várod,

S te mégis letörnéd a virágot?

Szegény virág gyorsan elszárad,

S te bánkódnál majd, késő bánat.

Ne bántsd a fát!

Fa lombja közt viharban, vészben

Lám meg se ring madárka fészke,

Fáradt ha vagy, leülsz alája,

S elszenderít madár danája.

Szeresd a fát!

Anya ő is, minden levélke

Egy-egy gyermek, gonddal nevelve.

És gyermek minden ágacskája,

Szeretettel tekints fel rája.

Ne bántsd a fát!

Mindaz, kik fákat ültetének,

Sírjukra szálljon hálaének,

Ásóval is költők valának,

Szép lombos fákról álmodának.

Szeresd a fát!

Benedek Elek

KIS FALUMON NÉMA CSEND ÜL

Kis falumon néma csend ül,

De a mezőn kasza csendül,

Otthon csak a beteg maradt,

A többi mind búzát arat.

Merre nézek, kalásztenger,

Mindenfelé dolgos ember:

Hull a földre verejtéke,

S szaporodik, gyűl a kéve.

Még a földön harmat csillog

A sarló, a kasza már ott villog.

Napfölkeltét meg se várva,

Kint van a nép a határba.

Csillagok tán földre szálltak?

Búzakeresztekké váltak?

Ahány csillag nyári éjjel,

Annyi kereszt szerteszéjjel.

Itt is, ott is csendül a dal,

S nincs vége az alkonyattal,

Együtt dalol ember, madár,

Daltól zeng az egész határ.

Hej, ez a dal! Nincs szebb ennél!

Mintha mennyországban lennél,

Nincsen ez kótára szedve,

Csak úgy terem a szivekbe.

Szivben terem, szivhez talál,

Minden szava az égbe száll

Hozzá, ki mindnyájunk atyja,

Ki az áldást osztogatja.

Száll az ének, száll az égbe,

A végtelen mindenségbe:

„Uram, kitől minden ered,

Áldott legyen a te neved!”

Benedek Elek

EMLÉKKÖNYVBE

Koldust, ha látsz, – és látsz bizonnyal –

Ajtód s szíved ne légyen zárva:

Fejed ne fordítsd el iszonnyal,

Mert rongyos, piszkos a ruhája.

Ki volt, mi volt? – ne tudakoljad,

Fájdalmait ezzel is tetézve,

S amit ad jobbkezed, úgy adjad,

Hogy balkezed ne vegye észre.

Gondold, hogy e szegénynek is volt

A földi jóban része dúsan:

Hogy volt idő, mikor az égbolt

Ő rája sem borula búsan.

Gondold: a sors, mely változékony,

Király is lett már koldus, árva…

Más búja iránt légy fogékony,

Ajtód s szíved ne légyen zárva!

Benedek Elek

HÚSVÉT ÜNNEPÉN

Giling-galang, szól a harang,

Húzza három fehér galamb,

A negyedik bokrétával,

Templomba megy nannyókával,

Ó, de szépen szól a harang,

Szépen húzza három galamb,

Mintha húznák nannyókának

S az ő drága galambjának.

Mennek, mennek, mendegélnek,

Napján húsvét ünnepének,

Addig mennek, mendegélnek,

Szépen a templomba érnek.

Nem szólnak már a harangok.

Hová lettek a galambok?

Mind a három égbe szárnyal,

Nagyanyóka imájával:

„Uram, hallgasd meg imámat,

Tartsd meg az én unokámat,

Öreg szívem örömére,

Szent neved dicséretére!”

A századforduló köl-

tészete [246.]

Benedek Elek

HONVÁGY

Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,

Ott van az én falum, csendes völgy ölében.

Nagy világ lármája oda el nem hallik,

Élnek a lakói csendesen, békében.

Járjak tengeren túl, hallom a harangját,

Világ végéről is szinte látva látom,

Amint elindítja lágy, ezüstös hangját

S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

Oh, de rég láttalak, fehér falú házak!

Oh, de rég láttalak, kis falum határa!

Messze, messze tőled minden perc egy század,

Könnybe borul szemem neved hallatára.

A ház, hol születtem, összeomlott régen,

Édes jó szüleim sírban porladoznak,

Mégis te vagy legszebb a földkerekségen,

Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

Földedből ne volna enyém talpalatnyi,

Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.

Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni,

E szív tebelőled el nem kívánkoznék.

Nem vágyakozom én világ pompájára,

Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág;

S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,

Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

Oh, szép kicsi falum, csak már láthatnálak,

Hallanám közelről harangod csengését!

Oh, te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,

Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

Nincs itt maradásom nagy város zajában,

Megyek már! Megyek a nagy csendességbe!

Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,

Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

Hazahív a hűség, Budapest [349-350.]