Keresés

Benjámin László

 

 

ELÉRKEZETT

 

Elérkezett, hogy lázad kipihend.

Ahogy kivántad, körülfog a csend.

 

Hallgat a telefon, levél se jön.

Nagy pelyheivel ellep a közöny.

 

Ha végül is maradtál egyedül,

ne gondold, hogy a világ összedűl.

 

Nem küld a föld ötödik évszakot –

jó lesz neked már a négy megszokott.

 

Vesd le keserved kényszerzubbonyát.

Hallgasd ki, mit mond, a szemközti fát.

 

Csupaszon áll a télben, tavaszi

virágát, lombját most gondolja ki.

 

Jegyezd le a virágok énekét,

gyász rigót vallass, tornász cinegét.

 

És figyelj, fülelj, ha kóbor kutya

furakodik a meleg hamuba.

 

Élő, nem-élő – dolgot ad neked.

Magyarra fordítod beszédüket.

 

Nem őriz semmi, bármiben hiszel,

csak a világ, mit magaddal viszel.

 

Nem félsz, nem kérkedsz, nem csodálkozol,

mígnem te is világgá változol,

 

s kicsi a nagyban, éppúgy mint ma is,

jelen vagy itt ezer év múlva is:

 

Az anyaföld bár semmivé ölelt,

kedves fiának hí az anyanyelv.

 

 

Ötödik évszak, 1958 [50-51.]

Benjámin László

 

 

ÖNÉLETRAJZI RÉSZLET (részlet)

 

1

 

Mily szépek a felhőtlen éjszakák!

A szem a végtelen sötétbe réved,

egyetlen pillantással fogja át

a milliárd fényévnyi messzeséget.

Csillagok néznek rám, én visszanézek,

a fél Mindenség homlokomra süt,

és hunyorogva csábít, hogy beszéljek

oly dolgokról, melyeknek nincs nevük.

 

2

 

Maradjon mégis másnak a titok,

számomra megszünt szóképző varázsa.

Ami hajdan könnyen oldott-nyitott

ingerel immár mélyebb hallgatásra.

Elnézegetem csöndesen – erővel,

szóval amúgy se győzném –, hogy a Tér

tovairamlik, hátán az Idővel,

ló és lovas mígnem helyet cserél.

 

3

 

Hadd bélyegeztessék rám a középszer,

s hogy látásom távolba nem ható!

Testvér a Mindenség a Semmiséggel,

mindkettő csak sötétben látható.

Süss fel, napocska, süss! Elég nekem

– a semmiből gondot mégsem csinálok –

hogy napról napra meg kell értenem

a környező, tapintható világot.

 

4

 

Kihessentetvén hajnalban a napfény,

a dombtetőre lép begyes kakasként,

terjeszti szárnyát, s mint elszórt magot,

kapkod fel sorra minden csillagot.

Ekkor éled a magamfajta lángész –

a nap lángjánál kezdheti a szemlét.

A kert, az utca csupa új világrész,

izgatottan várja, hogy felfedezzék.

 

 

Írom ráadásnak, 1955.

június [192-193.]

Benjámin László

 

 

HA ÉLNI AKARSZ

 

Ha élni akarsz, készülj a halálra.

Ne várd, míg a szőlő kiforr,

idd meg a mustját. Nem a bor –

lelked hevíthet szárnyalásra.

 

Less mögé a történelemnek:

királyok, ringyók, hadvezérek

sürgölődtek, forgott a tánc,

zuhant a pallos, főtt a méreg.

 

S az emberek csak ittak-ettek;

szerettek; gyerekek születtek;

férfi munkált, haltak a vének.

Fa elszáradt, virág kinyílott.

És sohasem halkult az ének.

 

Szívedbe gyűjtsd ezt a világot

s ha mi benne tanulság, elvesd!

Ríkasd a gyönyörűt-keservest.

Ne hagyj mögötted pusztaságot.

 

 

Írom ráadásnak,

(1954-1956) [191.]

Benjámin László

 

 

AZ ELŐBBI FOLYTATÁSA

 

Vagy mégse volnék több, csak egy beteg,

kórosra duzzadt lelkiismeret?

Ami bensőmben növekedve rág,

a lélek mérge, mint testé a rák?

 

Nem hihetem. Akármi mondatott,

a kétségekről le nem mondhatok.

Nélkülük, mint ezredik ősapám,

járnék mezítlen, élnék még a fán.

 

A gondolat, a tett, a bűn, az érdek,

a becsület, a gondok szövevénye

kibontatlan vár minden nemzedékre.

Csak annyit érek, amennyit megértek.

 

Éppúgy, akár a test az ételen,

a világ gondján nő az értelem;

a forró kínt, a rostos gondokat

őrli elmém, mint ételt a fogak.

 

Betegség? Nem! Az egészség jele.

Akkor is az, ha meghalok bele.

 

 

Írom ráadásnak,

(1954-1956) [181.]

Benjámin László

 

 

NE SZÉGYENKEZZ, NE LEGÉNYKEDJ

 

1

 

Ne szégyenkezz, ne legénykedj,

az vagy, aki vagy,

se kicsi, se nagy.

Ennyire becsült a végzet –

legalább egy gyertyafénynek

holtig megmaradj.

 

Egy rész örökkévalóság

illet téged is:

számlált éveid.

Hátadon, mint csiga házát,

viseld a szűkös valóság

tekervényeit.

 

Ne hidd, ami lehetetlen,

érte szót se szólj.

Oldódj – ne bomolj.

Kenyered, sód a jelenben

van letéve, más elemben

föl nem oldatol.

Ami harcod, elveszíted,

elszéled a had:

elhagy a tudat,

megragadnak a föld rejtek-

útjain szétzüllő sejtek.

Nyomod se marad.

 

Ne legénykedj, ne szégyenkezz,

veszni sose hagyd,

mit a sors megad.

Ne fürkészd, mi lesz, mi nem lesz? –

megszokott kötelmeidhez,

míg élsz, hű maradj.

 

2

 

Megcsalatva, mire várjak?

Legszentebb javam

semmi, veszve van.

Az mond ellent a halálnak,

lelkemet az őrzi már csak,

ami messze van.

 

Festhetek napot magamnak –

kedvre nem derít,

föl nem melegít.

Nincsen mód, hogy meg ne fagyjak,

járván a mindennapoknak

sarkvidékeit.

 

De míg sorsom élnem enged,

érzékeimen

dajkálom hitem.

Hiszek a szívnek, a szemnek,

immár őket kérdezem meg:

mi igaz, mi nem?

 

Tanuságul nem idézhet

pudvás érzetű,

dudva-életű.

Megtagadván, ami vétek,

hordom terhét az Egésznek –

így maradok hű.

 

Várnak odalenn a férgek,

tátog a verem,

elbánik velem –

kínomból egy világ nő meg,

karján az óvó időnek,

ha elfogy terem.

 

 

Írom ráadásnak,

1956 [178-180.]

Benjámin László

 

 

EMBERI CSÖND

 

A lépcsőn, a nyárfa tövében

szeretek ülni a sötétben,

mikor nem hördül, nem kiált –

zümmög fülembe a világ.

 

Fekete-szoknyás táj ölébe

hajtja gyerek-fejét a béke;

csillagok csendje odafönt,

itt lent a jó emberi csönd.

 

Kecses szellők jönnek , elúsznak,

valahol ők is elalusznak.

Piheg a lomb, mint csöndesen

a beteljesült szerelem.

 

A fűben a tücsök-dalárda,

ébren a tó partján a csárda.

Elér hozzám a zene és

néha egy szó vagy nevetés.

 

Kívül az este csöndje, bévül

keserűségem összebékül

egy-csönddé; jól illik bele

vonatfütty és tücsökzene.

 

Lélek nyugalma, ritka ünnep!

Mit kéne tennem, hogy ne szünj meg,

maradj mással, magammal is

a városban is, nappal is?

 

Nem törődöm hírrel, se pénzzel,

az életből nekem kevés kell:

Szólhassak szívből, szabadon,

ne gyújthassák rám panaszom.

 

Vacsorára ha sül a lángos,

egy fröccs rá, egy korsó világos,

az asztal mellett a család,

jó könyvek s néhány jóbarát.

 

Mert megesett, hogy elkoboztak

tőlem minden reményt – s a köznap

tünde csillag lett, látomás;

s én lettem hitetlen Tamás.

 

 

Hűséggel, hű társak sorában

jártam politikák sarában,

gyűrtem a szót, a hitvitát,

kitanultam a taktikát.

 

Lőttek énrám már mindenünnen,

testem hosszával megfeküdtem

a kor minden szennyét. Miért,

ha nem a csöndes életért?

 

– – – – – – – – – – – – – – – –

 

Vége a nyárnak. Ez az év is

elmúlik, vele múlok én is.

Fáradtan, túl a negyvenen

megforgatom még fegyverem,

 

hogy kicsikarjam tőled, élet,

azt, ami mindenkit megillet:

Néhány év jó emberi csöndjét,

mielőtt végleg elköszönnék.

 

 

Összegyűjtött versek,

(1954-1956) [299-301.]

Benjámin László

 

 

KÖZNAPI DOLGOK IGÉZETE

 

Még azt se mondtam el, milyen csodás

nagy éjszakán az ezüst zuhogás,

a hangtalan föld határaira

lezúduló csillag-Niagara.

 

Még sose mondtam el a színeket,

szürkébe foglalt hétszin íveket,

fehér havat a zöld fenyőgalyon,

piros kendőt a fekete hajon.

 

Még sohase soroltam el az ízek

mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;

maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt

viráglevet; hánytató keserűt.

 

Nem mondtam el az évszakok futását,

hogy mily kápráztató a zúzmarás ág,

jázminvirág a tavaszt illatozza

és napernyőjét kinyitja a bodza.

 

Nem mondtam el megannyi búját-mézét

az életnek, mit kuporgat öt érzék

s a szív mélyében születő zenét –

a köznapi dolgok igézetét.

 

Köznapok – csupa izgató magánügy:

Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,

vihar bőgése – minden ámulásom

az életen csügg, nem az elmuláson.

 

Ki a világgal váltam vala eggyé,

kivánkozom – s nem engednek közüggyé

önvádak, fagypontig süllyedt viták,

szidalmak s görcsös ars poeticák.

 

Hogy osztanám a földnek és egeknek

sok apró kincseit az embereknek…

Minden élet: szolgálat. Ez becses még –

törvényem, sorsommal kötött egyezség.

 

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,

s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,

s maszattá rondult ujjamon a hímpor.

Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

 

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,

s erőt annyit: Ha mennem illik egykor,

még síremlékem is magam faragjam!

S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.

 

 

Összegyűjtött versek, 1955 [256-257.]

Originalqszi

 

A hosszú versnek mihaszna???

Sokáig tart olvasva:((

Aztán hámozhatod a héját,

Míg meglátod a máját:DDDD

Aztán azt még el is kell választani,

Hogy tudd agyadat értelemmel árasztani:DDD

Benjámin László

 

 

BOLHAMADÁR

 

Egy szoknyában lakott egy bolha,

nem is ment rosszul a dolga,

nem ivott mást, csak vért

és nem fizetett lakbért,

élvezte a bolha-létet,

nem fenyegette csalétek,

nem háborgatták praktikák,

övé volt a világ

a bokától egész a derékig

s csöndben telt volna tán élete végig,

tán sírja lett volna a szoknya korca,

ha nem határoz másképpen a sorsa.

 

Ám úgy esett egy alkalommal,

a szoknyát sok más tarka lommal

kiteregették, kiporolták,

és leverték róla a bolhát.

Az szegény lehuppant a földre,

fejét csóválta megütődve

és mérgelődött, hogy a szoknyák

táján romlik a közbiztonság.

Aztán ugrott, ahogy csak bírta lába,

hogy visszatérjen nyájas otthonába.

Ugrott egy akkorát,

amekkorát

senki más nem ugorna,

csak egy bolha.

S a szoknyába már bújt is volna vissza,

ha nem sóhajt alatta egy giliszta:

 

De szépen száll!

Szépen száll a bolhamadár!

 

Meghallotta

ezt a bolha,

vére a fejébe tódult,

nekilódult,

ugrált jobbra, ugrált balra,

le az útra, fel a falra,

homorítva,

mellső lábát leszorítva,

a gilisztát szomorítva,

mely irigyen

többször sóhajtott imígyen:

 

De szépen száll!

Szépen száll a bolhamadár!

 

Addig ugrált, míg elfáradt,

kiválasztott egy fűszálat,

odafent

megpihent

s panaszolta:

milyen terhes madár-volta.

Körbeállják,

megcsodálják,

idehívják,

odahívják,

szegény bolha vérét szívják,

maholnap már repülni sem engedik,

pedig

ha nem volna annyi dolga,

felszállna a bolha-holdba!

 

Ámde ott röppent el épp

a gonosz veréb,

csak megrázta a fejét,

mindez, mondta, nem elég:

Ha a bolha

madár volna,

szárnya volna néki, tolla!

 

Ugrott a bolha a házba,

be a szobába, be az ágyba,

ahol százhúsz bolha lakott.

Ajtajukon bekopogott,

megvárta mind, amíg fölkel

s így szólt: Toll kell!

És a bolhák, mint a héja,

lecsaptak a párnahéjra,

egy toll kiböködő tokját

valahányan közrefogták,

nekiment

a nagy bolharegiment.

Addig tépték, addig nyúzták,

a tollat végül kihúzták,

ki az udvar közepére.

Hatvan húzta, hatvan tólta,

elől az érdekelt bolha

így kiáltott a verébre:

Idenézz

te csibész!

Kétség hozzám nem hatolhat,

itt hozzák a bolhatollat!

 

A veréb

csak megrázta a fejét,

mindez, mondta, nem elég:

Ha a bolha

madár volna,

madártojásokat tojna!

 

Ugrott a bolha az ólba,

ott ült Kakasné, kotolva,

takargatta húsz tojását,

ne is lássák.

De a bolha

hozzálépett udvarolva:

Kedves tyúk! – bocsánat! jérce,

ha velem helyet cserélne,

elmehetne szórakozni,

nem fogok én kárt okozni,

hogyha elmegy egy kicsit,

a tojáskák

– ó mi szépek! ó mi drágák! –

észre sem veszik!

 

Bolhaszóval addig győzte,

hogy a tyúk egy kakasszóra

elszaladt a szemétdombra.

Tojások közt legfelsőre

felugrott a bolha,

onnan kiáltotta:

Kot!

Idenézz,

te csibész!

Elhiszed-e, hogy madár vagyok?

 

A veréb

csak megrázta fejét,

mindez, mondta, nem elég:

Ha a bolha

madár volna,

gyönyörűszépen dalolna!

 

És a bolha

ahogy lábai csak bírták

fölkereste a pacsirtát,

elmesélte, hogy dalolna,

de a hangját elvesztette,

nincs idő, hogy megkeresse,

mert többfelől sürgetik,

bolhanóta kell nekik,

a pacsirtát arra kéri,

hogy a hangját csak egy napra

adja kölcsön jó kamatra,

visszahozza, megigéri!

 

Nevettében a pacsirta

még a könnyét is kisírta:

Ó te bolha, ó te banga!

Belül van a madár hangja!

Senkinek sem adhatok

kölcsön abból. Jónapot!

 

De a bolha tovább kérte:

A hangverseny megigérte,

kárbavesszen annyi költség?

A pacsirtát meg ne sértse,

háta mögött bújjon el

s azt hiszi majd a közönség,

hogy a bolha énekel.

 

Nevettében a pacsirta

még a könnyét is kisírta,

felkiáltott:

Te kis bolha, te kis senki,

ha én a hátad mögé állok,

téged ki fog észrevenni?

 

Szegény bolha

mód felett elszomorodva

utazott három nap, három

éjszaka egy nadrágszáron,

míg elért egy

boltba,

felugrott a

polcra,

bolhanyelven elmakogta:

Kapható-e bolhakotta?

 

Bolhakotta? Elfogyott!

Van szerencsénk, jónapot!

 

Így a bolha,

látván, hogy betölt a sorsa,

örökre elbújdosott.

 

Otthon pedig a madárkák

várták vissza, egyre várták.

Két hét múlva

Harkály Olga

kidobolta:

Mindenkinek illik tudni,

ha egy barna ugri-bugrit

lát, bármilyen nagyot ugrik

s bárha volna

pávatolla,

strucctojásokon kotolna:

nem madár az, csakis bolha!

 

 

Éveink múlása,

1953 [242-247.]

Benjámin László

 

 

TAVASZ MAGYARORSZÁGON (részlet)

 

Késő délután megeredt

az eső, fölverte az uccát.

Kéreg alól a levelek

rügy-fejecskéiket kidugták.

Tavasz van! – locsogta a zápor,

s ahogy jött, máris elszaladt;

s egy terhétől-hajlott faágon

érett-sárgán csüngött a nap.

 

Alatta két víg hegytető

kosárként ringatta a völgyet;

kapaszkodtam emelkedő

kedvem fokain egyre följebb,

első gyümölcsre éhesen,

sürű-levű korai napra –

könnyü lábakkal értem el

a hegyeknél is magasabbra.

 

Odalenn elhomályosult,

majd eltünt végképp, ami rossz volt.

Erdő, folyó, hegy, város, út

helyén ezernyi kis szines folt

virított; kitárult az ország,

tágult szűkülve: az egészet

láthattam már, mint a pilóták,

ha a felhők közül lenéznek.

 

Még sohasem volt ily közel,

bár kisebb lett már, mint a térkép;

folyóival, hegyeivel

s lakóival szivemben elfért,

ott dobogott, a szív helyén

szabályozta a vér futását,

hogy már nem is láthattam én –

éreztem minden mozdulását.

 

------------------------------------------

 

 

Éveink múlása, 1948 [133-134.]

Benjámin László

 

 

ALTATÓ

 

Felöltötte már az ég a

csillagpettyes pongyolát,

kisfiú az ágya mellé

hívja őrző angyalát.

Hívlak én is ágyam mellé,

vesd le, – nem kell pongyola.

Világítson álmaimban

kebled két kis csillaga.

 

Utazom én minden éjjel,

álmaimban utazom.

Viharos vizen hajózom,

bolyongok vad havason.

Járok végtelen mezőkön,

látok érc-ölű hegyet;

ó de kár, hogy reggelre a

valóságba tévedek.

 

De most éj van. Ülj le mellém,

nézd, szemem már becsukom.

Lázam sipol, indulok az

álombeli vasuton.

Ma nagy útra készülök: a

másvilágot meglesem.

Utamra, hogy visszajőjjek,

te világíts, kedvesem.

 

 

Összegyűjtött ver-

sek, 1939 [32.]

Benjámin László

 

 

ERDEI TISZTÁS

 

Győzött tehát a tavaszi

forradalom;

virágzik nyomán ez a kis

birodalom.

Gyenge füvek hajladoznak

köröskörül;

a serdülő virágokon

méhecske ül.

Fényes hátú, sokszínü, gyors

kis bogarak

szaladgálnak, tán kinálják

áruikat,

s miként a fiatal anya:

a dús bozót

szoptatja újszülötteit,

a sok bogyót,

s él, nő, fejlődik, kivirul

ezernyi faj,

és nincs köztük viszály, soha

nincs semmi baj;

még az egyszerű gomba is,

ez a szegény

fajta is feltett kalappal

áll a helyén,

és élnek itt nyugodtan, míg

betölti mind

hivatását, az élet bölcs

terve szerint.

Itt semmi sem árt, semmi sem

haszontalan,

mert minden az örök világ

hasznára van.

Ez a nép nem vesz el soha;

ha halni kell:

szertehullatja magvait

s újra kikel.

S hogy el ne dőljön, ha dühödt

szél kavarog,

hogy ki ne tépjék gyökerét

vad viharok,

vigyáznak rá komoly, kemény

demokraták:

körülötte őrt állnak az

erdei fák.

 

 

Sziklarajzok,

1938 [8-9.]

Benits Klára

 

 

MAGÁNY

 

/Sanzon/

 

A hangod még él bennem halkan,

Akár egy rég hallott dallam,

S még emlékszik csókodra szám,

De nélküled múlnak az évek,

S csak lassan lesz egyre sötétebb

A magány, mely lehullott rám.

 

Mint búvár a gyöngyöt a mélyben,

Úgy kutatom arcod az éjben,

A léleknek nincs akadály,

S míg karjában tart ez az álom,

A rég benőtt utat úgy járom,

Mint aki hazatalált,

    Mint az, aki hazatalált

 

 

Szomorú versek [75.]

Benits Klára

 

 

KETTŐS ÜNNEP

 

Sok a szürke hétköznapod?

Teremts magadnak ünnepnapot!

Vedd fel este az új ruhád,

Készíts finom, erős teát,

Hívd meg, kit öröm már elhagyott,

Felezz meg vele bánatot,

S ha elhiszi, hogy szereted,

Lesz majd egy kettős ünneped.

 

 

Szomorú versek [65.]

Benits Klára

 

 

ÉRETT SZŐLŐSKERTEK

 

Érett szőlőskertek színes aranyától,

kihülő csókjával búcsúzik a nyár,

deres harmatoktól hűvös levegőben,

ezüst angyalhajként száll az ökörnyál.

 

Hamvaskék szilváknak mézbe csorran nedve,

dióhéja roppan az avar között,

az ég sátorának fakókék lett selyme,

bíborszínre őszült bokrok, s fák fölött.

 

Ködök, füstök, párák szürke színű leple,

vénasszony nyarának darócköntöse,

ki sok forró nyári bűnért vezekelve,

hamu helyett fátylát, dérrel hinti be.

 

 

Szomorú versek [47.]

Benits Klára

 

 

PÉCS

 

A városok közül Anyám vagy te nékem,

Pécs, te öreg tornyok kedves városa,

Talán elfeledtél? Hisz’ már nagyon régen

Lepergett lábamról útjaid pora.

 

Olyan vagy-e most is, mint amilyen voltál,

öreg templomidban honol tiszta csend?

Hol, ha az utcákon sokat barangoltál,

Megkövült imákon lelked elmereng.

 

Szép, csendes arcodon ragyog bölcs mosolyod,

Kék homlokodon meg ékszerként a Dóm?

A sétány lombjain a napfény átragyog,

E képről, még most is, sokszor álmodom.

 

A téren zene szólt, és sétált a sok nép,

A leányok fölé napernyő borult,

Ezerszínben égett a nyár, s e tarka kép,

A felhő az égre, csak dísznek vonult.

 

S ha esett az eső, olyan voltál kedves,

Mint színházban, a selyemruhás szép nő,

Kinek arcán fátyla könnyeitől nedves,

Téged szebbé tett a reádhulló eső.

 

Hordod-e még vajon sok templomod között,

Múltad bélyegét, a török mecsetet,

Mellyel a zsarnok sok évszázad fölött

Áttekint még ma is, szép vállad felett.

 

Volt ott egy kis utca, rásimult a hegyre,

Kék fátylakban várta az alkonyt, s ha jött,

Olyan illata volt, mint az őszi este

A kék virágnak mely zöld hajában nőtt.

 

Valóság, és álom, ez volt a régi nyár,

Napfoltszőnyegen jártam a fák alatt,

És csak mentem, mert tudtam az élet már vár,

De gyermekkorom falaid közt maradt.

 

Az élet nem várt rám, mint ahogyan hittem,

Az utak szürkék. Nevük: a valóság.

Álmokkal hintem be, mit magammal vittem,

És még ma is hiszem, hogy vannak csodák.

 

Élnek még a vágyak, hegyet, tengert látni,

Bár a boldogság már elsüllyedt sziget,

De valahol talán fog valaki várni,

Kivel megpihennék szép kebled felett.

 

És ha nem találnám, vársz ugye majd engem,

Életem végén hozzád visszatérek,

Hogy apáim porán váljék porrá testem,

És vágyak nélkül pihenjen a lélek.

 

 

Szomorú versek [31-33.]

Benits Klára

 

 

FÁKRÓL

 

Küszöböd, kereszted, ágyad,

Gyümölcsöt ad, és zöld árnyat,

Eget, és földet köt össze,

S poroddal porlik a földbe.

 

 

Szomorú versek [29.]

Benits Klára

 

 

A TETŐN

 

Szívemben csend zenél, és halott nevek,

kik után egyszer majd én is elmegyek.

Kékarany nyárban állok, s dobog szívem,

tudom, hogy egyszer nem leszek, de nem hiszem.

 

 

Szomorú versek [17.]

Beniczky Péter

 

 

A KÖZÖNSÉGES MAGYAR PÉLDABESZÉDEKRÜL (részletek)

 

(1)

 

Más dolgom nem lévén, henyélést kerülvén,

Fogtam ez ritmusimhoz.

Nem is tanulásbúl, s elme-mulatásbúl

Kezdettem e munkámhoz,

Hanem a természet mennyire segített,

Úgy nyúltam irásaimhoz.

 

(2)

 

Világon állandó, nincsen maradandó

Semmi is javaiban.

Gyöngy olvad ecettül, s gyémánt hasad vértül,

Fényes nap jut homályban.

Ah, mint számlálhassak, jaj, s miként mondhassak

Sok dolgot kis summában!

 

(3)

 

E világ ideig, kedvet nem tart fottig,

Gyakran vissza változik.

Tegnap vigan tartott, most már búra hajtott;

Estvélig mi történik?

Mert ő komor kedve, mord mint fene medve,

Csak reád agyarkodik.

 

(5)

 

Az elme nem nyugszik, ujságra vágyódik,

Futja világ határit.

Egeket meghatja, s föld gyomrát megjárja,

Ússza tenger vizeit.

Nincsen oly forgó szél, ha véle szárnyra kél,

Ki elérje nyomdokit.

 

(6)

 

Ember azért fárad, nagy munkája árad:

Emlékezetet hagyjon;

De üdő azt veszti, s irigység temeti,

Még híre se maradjon.

Kié volt és lészen, kézrül-kézre mégyen,

S magát vereti agyon.

 

(10)

 

Hogyha csendességben kívánsz, s békességben,

Hajlékodban maradni,

Minden szó-szelének és fondorló hírnek

Nem jó végére menni,

Mert kicsiny szikrábúl, gerjed nagy láng abbúl,

Kit nem tudsz elóltani.

 

(14)

 

Embert erkölcsirül, nem nemzetségérül

Ismérjed jónak lenni.

Az bort sem színiért, de kedves íziért

Szoktak pénzen megvenni.

Lovat sem szőriért, de serénységeért

Szokták nagyra becsülni.

 

(20)

 

Tudomány olyan kincs, kinél semmi jobb nincs,

Tekintetes, mint egy Márs.

Ifjak józansága, s vének vigassága

Szükségedben igaz társ.

Gazdagnak ékesség, szegénynek segítség,

Mint jó acélozott nyárs.

 

 

Magyar költők XVII.

század [216-218.]

Beniczky Péter

 

 

AZ ESZTENDŐNEK NÉGY RÉSZEINEK MIVOLTÁRÚL

 

   Most már minden újul,

Vigad, örül s vidul,

Hogy tavaszi üdő ér,

   Elment hó, víz, mocsok,

S fülemile csacsog,

Echót pökdös denevér,

   Az kert virágokkal

S mező harmatokkal

Minden bánatot elvér.

 

   Nyár párló időkkel,

S csattogó esőkkel

Gyakran kedvet változtat;

   Bolha s légy csípéssel,

Szúnyog bömböléssel

Nyugodalmat nem adhat,

   Epesztő aratás,

Izzasztó kaszálás

Csak árnyékot kívántat.

 

   Ősz szőlőgerezddel,

Szép sűrű kepékkel

Az embert vidámítja,

   Kövér vad- s madárral,

Megtölt pince borral

Lelket, szívet hízlalja,

   Fáradsága hasznát

Most veszi s jutalmát,

Midőn asztagit látja.

 

   Tél embert szomorít,

Gyakran tűzhöz szorít,

S fáztaltatja az testét,

   Sűrűn nyomja ágyát,

S hüvelyezi álmát,

Hányja s veti elméjét,

   Ha mit gyűjtött nyárba,

Most aprítja tálba,

Hogy tengesse életét.

 

   Négy fertály esztendő,

Jó és gonosz üdő

Mutatja voltaképpen,

   Miképpen kell élned

És mikor mit tenned,

Elődben adja szépen:

   Kopaszt borotválni

S haját eltarolni,

Álljon üstöke épen.

 

 

Magyar költők 17. század. 1.,

nyomt. kiad. 1670 [437-439.]

Beniczky Péter

 

 

VÉLEKEDÉS AZ ÉKESSÉGRŰL, AMELY TULAJDONÍTTATIK A RÓZSÁNAK

 

Világ ékessége, mibül áll szépsége,

Azt én tudni kivánnám.

Elmém fáradtságát, és kezem munkáját

Ezért nem is szánhatnám?

Csak hogy voltaképpen célozhatnám éppen,

Vaj mely igen akarnám!

 

Körül járó kék ég, akin nincs semmi vég

És csillagit mondhatnám.

Plánéták járási s kesergő forrási

Szépítik, gondolhatnám.

Tengernek ég szinét és tágas zöld szemét,

Erre magyarázhatnám.

 

Szép ékes zöld pázsit, mely ezer kedvet nyit,

Dícséretes mindenbül.

A szép csorgó forrás, szemnek kedves látás

Tisztítja nedvességtül.

Szép tavaszi harmat, mint ékes ruházat,

Gyöngyöt halad szépségbül.

 

Kétséges az elme, vadak különb neme

Elnyerhesse e pályát.

Madarak szépsége, tolla s éneklése,

Ám dícsírtesse magát.

Gyümölcshozó fákrúl, s árnyékos ágakrúl,

Szólni nem látom módját.

 

Arany ékessége s kövek fényessége

Szemedet hízlalhatja.

De elmém kétséggel, mintegy álmos szemmel

Ezeket csak számlálja.

Mások javallását, s elmefuttatását

Vélekedésem várja.

 

Talám a szép rózsa, s virágok asszonya,

Kiért elmém most fárad.

Ez az az ékesség, kerti gyönyörűség,

Mellyért szívem most bágyad.

Világ fényes szeme, s tündöklő öröme,

Ez mindent fölül halad.

 

Virágjában ékes, ajándékban kedves.

Nehéz őt megfontolni.

Virágzó örömét, ragyogó szép színét

Nehéz verssel leírni.

Liliom s violán, nárdus, majorannán

Feljebb magasztalhatni.

 

Messze földrül látszik, szépsége tündöklik,

Tetszik mint sebes villám.

Ő kedves illatja az elmét újjitja,

Kiért hogy ne javalnám.

Elmém felül múlja, s értelmem haladja,

Abban kell hagyni talám?

 

Hogy kertemben valék, szép rózsákat láték,

Úgy írtam ezt felőle.

Nincsen ennek mása, akárki bár lássa,

Múlik többi mellőle.

Nézz nyájasságára, vagy víze hasznára,

Sok jót várhatsz belőle.

 

 

Magyar költők XVII.

század [214-215.]

Beniczky Péter

 

 

AZ KÜLÖNBÖZŐ SZÍN FESTÉKEKNEK ÉRTELME ÉS MAGYARÁZATJA

 

   Király szín méltóság,

Ezüst szín uraság,

Piros jelent szerelmet,

   Fejér szín szüzesség,

Pázsit szín reménség,

Test szín jelent gyötrelmet,

   Tenger szín habozó,

Láng szín tétovázó,

A zöld jelent kegyelmet.

 

   Galamb szín értelmet,

Rózsa engedelmet,

Veres jelent haragot,

   Ég szín józan elmét,

Meggy szín szív félelmét,

Haj szín jelent haragot,

   A szürke gorombát,

Hamu szín ostobát,

Sárga jelent bolondot.

 

   Barack szín együgyűt,

Viola szomorút,

Az kék jelent kétséget,

   Fekete éppen gyász,

Tudod, mivel ruház,

Jelent gyakran özvegyet,

   Szederjes siralom,

Szívbéli fájdalom;

Ad mindenik értelmet.

 

 

Magyar költők 17. század. 1.,

nyomtatott kiadása 1670

[439-440.]

Beniczky Péter

 

 

HOGY AZ SZABADSÁGNAK MÉLTÓSÁGA MINDENEKNÉL KÉVÁNATOS

 

   Mi lehet kedvesebb

S gyönyörűségesebb,

Mint a kévánt szabadság?

   Könnyen uralkodó,

Noha hivalkodó

Akaratos méltóság,

   Maga kedvét járja,

Rabságot utálja,

Nem barátja a bírság.

 

   Mert nap fénye alatt

Mindenféle állat

Vágy, siet szabadságra,

   Tengeren evezve

S föld színén kerengve

Repül ez nyájasságra,

   Ki ha ezt nyerheti,

Magával hiteti,

Hogy jutott boldogságra.

 

   Mert az kötelesség

Nem legkisebb ínség,

Ki van más birtokában,

   Sok álomszakasztást,

Törődést s udvarlást

Tűrve nyög az magában,

   Azki más asztalán

S nem maga tányérán

Akar enni az koncban.

 

   Nem mondom, királyság,

De egy kis uraság,

Ki lakhatik házánál,

   Bár füstös legyen is

És sással födött is,

Jobb más palotájánál,

   Nyugszik, hol akarja,

Sétál, hol kévánja,

Nem ül más ajtajánál.

 

   Azmikor akarod,

Terített asztalod,

Nem vársz abbúl senkitűl,

   Ha vagyon mit enned,

Nem panaszos étked:

Nem hajtnak ki asztaltúl,

   Nem űznek dologra,

S nem jön ablakodra

Bírság pecsét bírótúl.

 

   Noha kalmár ebe

Mind nyárba, és télbe

Rágódik zsíros koncon,

   Borsos étket eszik,

Sátor alatt nyugszik

S nyújtózik az lazsnakon,

   De mégis néz mordon,

Hogy nem jár szabadon,

És hogy van kötve láncon.

 

   Az farkas az erdőt

Járja, s üvölt üdőt,

Fárad sokat éhezve,

   Tűr az koplalással,

Csak hogy az vaslánccal

Ne legyen nyakon kötve,

   Szabadságnak örül,

Pálcaütést kerül,

Fél, ne legyen rekesztve.

 

   Sebes rárót foghatsz,

Ölyvet megtaníthatsz,

Fürjet s foglyot hogy fogjon,

   Nagy sok koplalással

S álomszakasztással

Szoktatod, megmaradjon,

   Mégis sokszor elhágy,

És szabadságra vágy,

Nézi, mint elszaladjon.

 

   Majmot mulatságért

S medvét nevetségért

Jól tartnak bérekesztve,

   Nyakán gallér villog,

S hátán palást forog

Neki sokat kedvezve,

   De az mind kelletlen,

Étele ízetlen,

Jár szabadsággal kedve.

 

   Kalitkában madár

Lakjék kedvére bár,

Zöld árnyékkal béfedve,

   Hol nem éri eső,

Csak hogy gyenge vessző

Tartóztatja rekesztve,

   Mégis óhajt azon,

Hogy nincsen szabadon,

Búsul ártatlan szíve.

 

   Hogyha szabadságban

Nem laktál sorsában:

Ezt nem tudod fontolni,

   Mely drága kéncs legyen

S mennyi sokat érjen,

Ahhoz nem tudsz szólani,

   Én is ármálisát

S arannyal írt jussát

Nem érkezem fejteni.

 

 

Magyar költők 17. század. 1.,

nyomtatott kiadása 1670

[418-421.]

Beniczky Péter

 

 

A KÍVÁNATOS KIKELETNEK GYÖNYÖRŰSÉGÉRŰL

 

 1.     A Héra barlangját

      Hogy borostyán folyja,

      Azzal ékes mostan, zöld;

         Örül immár Flora,

      Jutott kívánt jóra,

      Éled kikelettel föld,

         Kedvet a Múzsáknál

      Talált s Apollónál,

      Nékik koszorúkat küld.

 

 2.     Újul a forráskút,

      S föld gyomrábúl kifut,

      Szép völgyekre siet s tér,

         Mindenféle állat,

      Nagy és kicsin falat

      Örül, hogy már tavaszt ér,

         Nem szenved rothadást,

      Mert reménl újulást

      Minden éltető gyökér.

 

 3.     Az szép hajnal ragyog,

      Ékes harmat villog,

      Hoz kedvet mindenfelül,

         Jó hírrel jött fecske,

      Újul agyagfészke,

      Csacsog már házon kívül,

         Napkeletkor varjú

      Kákogva jön elő,

      Ily szép időnek örül.

 

 4.     Ég felé pacsirta

      Repül, hogy szózatja

      Messzére elterjedjen,

         Fülemile ágon

      Függ, csak kicsiny szálon,

      Álom reá ne érjen,

         Addig szól s énekel,

      Még az tajték vérrel

      Kicsiny száján eredjen.

 

 5.     Cinegemadárka,

      Kit rekesz s kalitka

      Dióbéllel megcsalhat,

         Tavaszi vadkecske,

      Együgyű őzecske,

      Kit tőr s háló megfoghat,

         Jutott kikeletre,

      Nem kerül most kézre,

      Bátran nyomot mutathat.

 

 6.     Rigót is az tőrre,

      Nem csalhatsz most lépre,

      Fogoly bokrot nem lakja,

         Az fűr csattog nagyon,

      Nem fél semmit azon,

      Hogy az karuly elfogja,

         Héja is süvölti,

      Vetett tőrt kerüli,

      Tyúkfiakat csapkodja.

 

 7.     Gólya is gázolja

      Mocsárokat, járja,

      Kígyót s békát foghasson,

         Fészket rak kéményen,

      Nem fél, füst rámenjen,

      Korog s kotyog hangason,

         Róka lappang s forog,

      S kertek alatt kullog,

      Lúdfiakban kaphasson.

 

 8.     Szomjú szarvas kútra

      S bágyadt madár ágra

      Száll, s nyugosznak csendesen,

         Minden bokor szállást,

      A zöld árnyék nyugvást

      Enged nékik kedvesen,

         Csak nékem, szegénnek,

      Árva bús fejemnek

      Foly dolgom keservesen.

 

 9.     Mit óhajtson lelkem,

      S mit példáz értelmem,

      Figyelmezz verseimre,

         Nem testi fájdalom,

      De bús aggodalom

      Szállott mostan szívemre,

         Tégy választot, Echó,

      Ki vagy égben lakó,

      Felelj mostan mesémre.

 

        

Szöveggyűjtemény a régi magyar

irodalomból. 1., nyomtatott kiadása

1670 [552-553.]

Beney Zsuzsa

 

 

SZERPENTIN

 

Fölfelé vezet-e a hegytetőn

emelkedő templomhoz és azon túl?

Vagy onnét le, a völgyek sűrűjén át?

Az álmokban nincs irány, mint idő sincs

 

és a térnek is csak híg képzete.

De a képzet megrajzoltabb a térnél,

de a lazúros, áttetsző szinek

teltebbek napvilági önmaguknál.

 

Illékony létüknél durvább anyagból

szőtték a vásznat, mely megtartja őket.

A hajnalok fényén még átdereng

az éj és a sötét kettős spirálja.

 

 

Hulló idő, 2004 [426.]

Beney Zsuzsa

 

 

NOVEMBER

 

I

 

Az imbolygó, kőszürke ködfalak

vagy felhők? árnyak? beomló tövében

a pelyhenként olvadó hóesésben,

megdermedő verejtékük alatt

 

már látod a serkedő szárnyakat

és hallhatod a novemberi égen

hogy surran látomása erdejében

e félig-gyermek, félig-holt csapat.

 

Titokzatos angyalok – mint a méhek

hordják kehelyről kehelyre az élet

lényegét: kétéltű lényükön át

 

hordozzák ők is világról világra

haldoklásukból kibomolva hártya-

szárnyon a létezés virágporát.

 

II

 

Átvisszük szenvedésünk a halálba?

A kristály, amely a molekulák

oldatából kiváltja a világ

rácsos rendjét, széthull vagy önmagába

 

zsugorodik? A meghalás magánya

susog, lombosodik – alkonyi fák

susognak így ha a lombkoronát

a születő zöld oxigén zilálja.

 

A vízen és szénen átszűrt elem.

Átszivárog-e majd a fénytelen

fakuló képeken, kihűlt parázson

 

a minden másnál tömörebb anyag,

a semmiség? Sűrű ködáradat

sodorja el tőlem sorsom, halálom.

 

III

 

De a köd, mely az úton hömpölyög

hogy alakithatná át láthatatlan-

fehérré földünket, ha az anyagban

nem kavarogna egy sűrűbb, örök

 

köd a részecskék rései között

s nem lüktetne, mint fény a csillagokban

a látható és ami az alatt van

a sötétség, mely fénybe öltözött?

 

Csak mi vagyunk a láthatóba zárva.

Az álombeli fű dér-csillogása

a lét vagy nem-lét bársonyán ragyog?

 

Barlangok mélyén élünk, tehetetlen –

mégis mifelénk szállanak a ködben

a hatalmas, hallgatag angyalok.

 

 

A második szó, 1980 [32-34.]

Beney Zsuzsa

 

 

A TÓ

 

1.

 

A messzenyúló aranyföldeket

fátyolként ringatja a könnyű pára,

fasorok forognak s a láthatárra

zöld árnyakat szórnak a ligetek.

 

Önmaga fényében, mint az üveg

az átláthatóság kristály világa

rétegei vízszintesébe zárja

a nap- s hold-pengette víztükröket.

 

De a tó partján kétfelé növő

fűzek borzonganak, s az eltünő

fényhártyán a fák kettős koronái

 

át meg áttörnek, lent a tófenék

mélyén sötéten örvénylik az ég –

megnyílanak a lélek csatornái.

 

2.

 

Míg az éj fordul, minden pillanat

más mintát vetít a sötét mezőre

mintha megállás nélkül egyre szőne

egy hatalmas vetélő, szálakat

 

csomózva-bontva, hamis árnyakat

hintve az éjszakában elmenőre,

a vándorra, ki úgy hiszi, előre

jut, pedig a táj fordul és ő marad.

 

Hiszen elfutó álmaid között

hálókba botlasz, felszálló ködök

útvesztői kanyarognak a réten,

 

és mi égi fényesség, úgy hiszed –

csak tükrök közt szétzilált fellegek,

tört hold-reflex egy másik tófenéken.

 

3.

 

De ha e lét titkát nem tudhatom,

honnét a sejtés, a gyengéd igézet

a tárgyakon, hogy rendet és egészet

mutassanak? a csillogó tavon

 

a fény, mely átdereng a habokon,

és a hang, amely csak ha semmivé lett

cseng füledben – az indázó enyészet,

a sóként kiütköző fájdalom?

 

Bárhol vágsz az anyagba, felszínén

éred – csak néha lebben fel a fény,

hogy megsejtsd azt, mi tükrei alatt van –

 

és a parton reszketve kérdezed

az angyalt, aki érted érkezett:

kimondható-e ami láthatatlan?

 

 

Szép versek, 1979 [38-39.]

Beney Zsuzsa

 

 

EGY NYÁRFATÖRZSRE

 

I

 

Napsütésben is mintha a halott

hold fénye folyna az ezüstfehér

kéreg vízmosásain, meredély

széleken, hegygerincen, a fagyott

 

világvégi vad tüskebokrokon,

robbanó csillagrendszerek ködén –

e forrongáson, amely a kemény

héj selymes tükrében vált alakot;

 

a formák táncán, amelyben gyerek-

tájak és álom-tájak lengenek

s hol belső, fehér fényben ég a kéreg

 

s hol a megkövült korall-boltozat

íveiben alszik a mozdulat:

a lét, amely szabadabb, mint az élet.

 

II

 

E felhők, dudorok, angyalfejek,

buborékok, hol a forró anyag

párái a felszínre szállanak

s a dermedő légben fehérlenek,

 

e száz meg száz mellbimbó, istenek

szoptatói, melyek megnyílanak

mikor a sűrű holdfény mint patak

csobog a kéregbevájt medreken,

 

e bimbók, szirmok, ajkak, kráterek,

totemoszlopra rótt varázsjelek:

meddő vajúdás kínja, jajgatása.

 

A megtorpant anyag s a levegő

nyirkos határán fuldokló erő:

a sors kínja a földbe, fába zárva.

 

III

 

De a kőkemény kéreg alatt sárga

selymek zizegnek és hullámzanak

és rendületlen szövi az anyag

újabb s újabb hártyáit önmagára

 

egy mintára mindig – csillámra váltva

a homályt, fakóra az aranyat,

zöld nedvet s jégszilánkos fagyokat

rajzolva a héjak belső falára.

 

Mert hol látunk, a dolgok felszínén

a sors felhői vonulnak – a fény

sűrűbb izzásban, a kéreg alatt,

 

szövedékben, mely kifejezhetetlen,

a lét más rendjében fogant jelekben

a szépség forróbb tavából fakad.

 

 

Tűzföldi táj, 1978 [86-88.]

Beney Zsuzsa

 

 

A SZÍN

 

Ez a kékség már elképzelhetetlen.

Egy felhős-barna nyárutói alkony,

képzelt tenger gyermek-képzelte parton

lett tán íly kékké az emlékezetben.

 

Távol ívek pengése a ködökben,

jégsziget, pára a téli bazalton,

repedések megfagyott szobor-arcon,

a belső kékség, hátul, a szemekben.

 

A rés, ahol tér s idő megszakadván

a kép emlékek közé zuhan, honnan aztán

egy látványnak s az álom-képzeletnek

 

nászából megszületve, tétován

látszani kezd egy más lét hajnalán –

szivfájdítón megnevezhetetlen.

 

 

A második szó, 1978 [14.]

Beney Zsuzsa

 

 

IMÁDSÁG

 

Ahogyan egykor

tíz ujjad, ágacskáid, életet

kötöttek ég és föld között, körém –

úgy nyújtsd nekem most

már por, már homok, már semmi kezeddel

halálodat, halálomat. Örökre

élek, meghalok, halni nem tudok

Tenélküled.

Ahogy

Te talán nem vagy, ahogy Te talán vagy

úgy várjon majd engem is a koporsó.

Ahogy szerettél

ahogy szerettelek, úgy oldja, úgy fogadja

szívem a föld, és lelkemet az Isten.

 

 

Hulló idő, 1970 [490.]