|
Zsonát
2014.11.18
|
|
0 0
36434
|
Benjámin László
A VADASKERTI ÚTTÓL A KÁLVIN TÉRIG
Előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason
viszem álmos rosszkedvemet
keresztül a fél városon,
a Vadaskerti úttól a
Kálvin térig háromnegyed
óra hosszat most folytatom
tegnapi töprengésemet,
ahogy majd holnap a mait.
Mellettem elkésett diák
toporog, batyuik felett
trónoló solymári kofák
magukfeledt diskurzusát,
zajos pletykáit hallhatom
előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason.
Lőrincen, Kispesten, Budán,
Angyalföldön – zötyög velem,
csak visz, csak visz a villamos
keresztül a fél életen.
Arcok cserélődnek, falak
– iskola, műhely, hivatal –
de az út változatlan az
örök-egyforma kocsival.
Harminchat éve utazom,
megőszült közben a gyerek,
gyűjteménye sincs már, csupán
a megtett kilométerek;
ha számolnám, kijönne tán
százötven vagy kétszázezer –
akárhány világutazó
beérhetné már ennyivel.
Előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason
hallgatom a világ zaját,
az újságot kiolvasom.
Ez a világ: a nyomtatott,
s amennyi kétoldalt az út
futásában föl- s eltünik,
s ami a kocsiba szorult;
világom a papírba-zárt
emberiség, az absztrahált
élet intézete, ahol
„tudományos főmunkatárs”
címen kapom a fizetést
mélázva sorsom humorán,
hogy így nevem mellé került
a munka meg a tudomány.
Esőben mégis a fedél,
sötétedésben menedék –
fáztomban ez a kis-világ
lehelte ember-melegét;
itt volt találkozóm velük,
kik lelkem bensőbb zúgain
tanyáznak már azóta mint
kedves öcséim-húgaim,
nevük szerint Anni, Kati,
Románka, Ibolya, Piri,
Évi, Dici s Attila és
Áron, Tibor, Pista, Feri;
mindőjüket megilleti,
hogy ez a néhány rímem is
szeresse őket, mielőtt
elcsavarognék innen is,
előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason,
aztán honnan-tudnám-hová
a mit-tudom-én-hányason.
Indultam ifjan és mohón
a Tág Világ, a Hír felé –
csak visz, csak visz a villamos
a nyugdíj felé, sír felé.
Harminchat éve utazom,
közben eltűntem nyomtalan;
aki elindult, elveszett,
nem őrzök mást, csak nyugtalan
csavargó-kedvét, holtomig
viselve zárt, fegyelmezett
arcom mögött a gyászt, azért,
aki már sohasem leszek.
Ötödik évszak [109-112.] |
Zsonát
2014.11.18
|
|
0 0
36433
|
Benjámin László
TAVASZI KÖSZÖNTÉS
Hosszú álma után ruhátlanul még,
langyos sugarak zuhanyában
nyújtózkodik a jegenyeakác.
Tavaszi ünnep máglyái lobognak,
száll az avar füstje magasra,
pattog a száraz gally a tűzben.
Gereblyét, ásót, fűrészt fog a kertész,
a színek, illatok, ízek mestere, újra kezdi
az ősi munkát, az életadót;
segédei a föld, a nap, a felhők.
Körülötte szelid csibék a feketerigók,
a harkály is éppen csak tovarebben előle
a szomszéd fa törzsére, azon kutat tovább.
Ha szólni tudnának, talán a fák is
testvérként üdvözölnék.
Köszöntelek, emberiség-bátyám, öreg melós.
Elnézem agyagos-maszatos ujjaidat:
hogyan terelik emberi cél felé
a nagy növényi készülődést.
Ezek a munkában piszkolódott kezek
tűznek a lányok hajába virágot,
ők adnak kényesen-fehér asztalunkra
zsenge salátát, csípős fiatal hagymát,
vérbélű körtét, arany húsú duránci szilvát.
Ezek a kezek írják a verset,
rakják fel a vászonra a színt meg a formát,
ők termelik a lelket –
E kezek által van örömünk is belőle,
hogy emberré szerveződtünk a vak és süket anyagból.
Szemtől-szemben a munkával, a munkással,
most is, akármikor, elfog a szégyen:
Kiáltozásom a népről, az emberiségről,
fogadkozásaim és pátoszaim
milyen nevetségesek és esendők!
Mintha fa mondaná a földnek:
– Mindent megteszek érted!
Levél a fának mondaná: – Fölnevellek!
Pitypang pelyhe a szélnek: – Segítelek
helyedet megtalálni!
Szívem szerint földig hajolnék meg előtte,
mégis csak jónapottal köszöntöm a kertészt.
Köszönésemre kurtán biccent – nincs rám ideje.
Jár-kél, teszi dolgát serényen, gondtalanul,
könnyű dalocskát fütyörészve.
Tüzet akartam [142-143.] |
Zsonát
2014.11.18
|
|
0 0
36432
|
Benjámin László
RŐZSELÁNG
Megborzongatta nesztelen a fákat
az esti hűs.
Lábunk előtt, mint bolondos kis állat
ugrált a rőzsetűz.
A Göncöl lámpái magasan álltak,
az ég alján lángolt a Szűz.
A csillagfényben úszott egy vitorla,
fáradt madár;
azt néztem – s mintha nem is este volna,
megélénkült a táj,
kocsik zörögtek, itatott a csorda,
tülekedett a kecskenyáj.
Egy hang csapott föl – s megvillant előttem:
Már jártam itt!
E parton álltam, míg nyüzsögve törzsem
fölverte sátrait,
s kiáltozott a dombtetőn az őrszem,
veszélyre intve társait.
Vitte a hang egy őrtől másik őrig:
Észak felől
rontó sereg, idegen törzs özönlik,
máris nyakunkba dől!
Por, füst, robaj – s elhörgi majd a többit
az, akit ölnek, s aki öl.
És látom: aki északon halálos
sebet kapott,
szivem felől, délen, vonja a hálót,
töri a parlagot,
s aki a dombon riadót kiáltott,
nádsípján könnyed dalba fog.
Érző anyag – elmúltból eljövőbe
jó vezeték –
kitárt karokkal állok ott, s ömölve
zúg rajtam át a lét,
s testemnek egy paránya agyvelőmre
vetíti emlékezetét.
Voltam, leszek: más korban, más csoportban
más keverék.
Ember játéka csak kutatni, hol van
a kezdet és a vég,
öröknek tudván az örök sodorban
egy-testnyi csillagrendszerét.
Ha más a törvény, sem foghat ki rajta
se könny, se gőg!
Boldog, kiben a mindenség nyugalma
és rendje testet ölt,
s ha lázadozva is, fejét lehajtja
a hatalmas élet előtt.
Megborzongatta nesztelen a fákat
az esti hűs.
Lábunk előtt mint bolondos kis állat
ugrált a rőzsetűz.
A Göncöl lámpái magasan álltak,
az ég alján lángolt a Szűz:
Rejtegették s mutogatták a formák
a lényeget –
Majd köpenyként rámterítette sorsát
a pihenő sereg,
és nyársra tűztem én is a szalonnát,
pirítottam a kenyeret.
Tüzet akartam [77-79.] |
Zsonát
2014.11.18
|
|
0 0
36431
|
Benjámin László
KÉRDEZETLEN VALLANAK CSONTJAIM IS
Ember előtt meg nem alázkodom immár:
Senkitől sem alábbvaló az én emberségem.
Embert ha bántottam is szóval, cselekedettel,
senki mást oly igen, mint éppen enmagamat.
Ifjúságom vala fekete hattyú, fényes tollazatát veszejtő
hontalan madár, béfagyván körülötte a tó.
Eltöltek napjaim, tizenötezeren alig innen,
hoztak életemnek és vitték életemet.
Színek és illatok pompájára valék fogékony,
s test minden örömére, ünnepi szavaknak pátoszára
s megbecsülésére az egyszerűségnek, aki jár szürke darócban,
elvetvén mindenkorra ez világ hívságit s furcsaságit.
Mégis: léha töltekezőnek nyegle kalandornak,
nem mondhatni engemet kevély emberkerülőnek:
Emberi szívek kincstárnokául rendelteték,
ember, ki látott csak valaha, megadta nékem adóját.
Megadta szeretettel, megadta gyűlölséggel, megadta közönnyel...
De hol leszünk, barátim? hol, ellenségim? száz esztendőden utána?
Elszakított anyaméh- s anyamelltől a törvény,
felragadott majdan az emberiség merész káprázatáig,
s visszatett szépen e földre – kicsiny ország
küszködő, sóvárgó, egyenesedni-feszűlő fiának.
Utrecht öreg egyeteme szólt vélem rég-holt ifjak nyelvén,
kik indultanak vissza, haza, igehirdető elhivatással;
magyarul szólított meg egy mély-mély éjjelen Kína ege,
mondván: Esthajnali csillag! s mondván: Göncöl szekere!
Többet erről mivégre szólani? – magam-elmémben őrizem,
kihallgatván minden élőknek s tárgyaknak beszédüket,
mígnem itt az idő – s koponyám megtelik súlyos agyaggal,
s szívem helyébe mozdulatlan csönd települ.
Testeknek hullásukkor nagy-sok csinált koszorú lefonnyad,
halmok sorára üttetik akkor fejfának a szégyen.
Vagyon- s hatalomért szívembül nem esengtem –
cicomáimat eldobom imhol jókor előre.
Zörgő babérimat ha ki tépi – nyújtom néki marékkal.
Csúffá tenni lehet – kívánok mindenkinek jó mulatást.
Valaki tán kiforgatna javambul – megtoldom némi garasokkal.
Az ki vadászna reám: bátran – nincs kardom, nincs karabélyom.
De kiktül csupasz emberségemben aláztatom,
megállom rajtuk bosszúmat holtom után is:
Kérdezetlen vallanak csontjaim is már minden időkben:
Szégyenemet mert túléli, mi lelkem legjava volt.
Tüzet akartam [60-61.] |
Zsonát
2014.11.17
|
|
0 0
36430
|
Benjámin László
A HÓESÉSBEN
Késő éjjel mentem haza
a hóesésben.
Kívülem egy lélek se járt már
a Béke-téren.
De nem! A téren két szerelmes
állt összebújva.
Hajukat a goromba évszak
hóval befújta.
Ölelték egymást önfeledten,
nem vettek észre.
Nem néztek hóra, szélre sem, csak
egymás szemébe.
Fehér volt már a tér egészen,
de körülöttük
kör támadt, – a hulló pihéket
felfogta testük.
Szerelem, ifjuság varázs-
körében álltak;
tovább siettem – meg ne törjön
a szép varázslat.
Kívántam nekik ott magamban
sok földi szépet
s hogy életük ne háborítsák
haragos évek
és akkor is így nézzenek még
egymás szemébe,
mikor a tél végképp befesti
hajuk fehérre.
Szerelmes arany ka-
lendárium [44-45.] |
Zsonát
2014.11.17
|
|
0 0
36429
|
Benjámin László
EMBER-LELKŰ SZAVAM
Neked is azért ismerős szavam,
mert mindegyiknek ember-arca van.
Sír vagy nevet, prédikál vagy dadog,
megismered: mindegyik én vagyok.
Ha követ mond, ha fát, ha madarat:
ismerj magadra, te is benne vagy.
A lélek benne: ami benned; és
az a bizalom, az a csüggedés.
Mind benne él, ki közös nyelven ért,
mert emberül szól és az emberért.
Elmegyek én, mint más átutazó;
de itt marad, országgá nő a szó:
Ember-lelkű szavam. Se kéz, se kés
el nem ronthatja. Engem hát ne félts!
Ötödik évszak [52.] |
Zsonát
2014.11.17
|
|
0 0
36428
|
Benjámin László
ELÉRKEZETT
Elérkezett, hogy lázad kipihend.
Ahogy kivántad, körülfog a csend.
Hallgat a telefon, levél se jön.
Nagy pelyheivel ellep a közöny.
Ha végül is maradtál egyedül,
ne gondold, hogy a világ összedűl.
Nem küld a föld ötödik évszakot –
jó lesz neked már a négy megszokott.
Vesd le keserved kényszerzubbonyát.
Hallgasd ki, mit mond, a szemközti fát.
Csupaszon áll a télben, tavaszi
virágát, lombját most gondolja ki.
Jegyezd le a virágok énekét,
gyász rigót vallass, tornász cinegét.
És figyelj, fülelj, ha kóbor kutya
furakodik a meleg hamuba.
Élő, nem-élő – dolgot ad neked.
Magyarra fordítod beszédüket.
Nem őriz semmi, bármiben hiszel,
csak a világ, mit magaddal viszel.
Nem félsz, nem kérkedsz, nem csodálkozol,
mígnem te is világgá változol,
s kicsi a nagyban, éppúgy mint ma is,
jelen vagy itt ezer év múlva is:
Az anyaföld bár semmivé ölelt,
kedves fiának hí az anyanyelv.
Ötödik évszak, 1958 [50-51.] |
Zsonát
2014.11.17
|
|
0 0
36427
|
Benjámin László
ÖNÉLETRAJZI RÉSZLET (részlet)
1
Mily szépek a felhőtlen éjszakák!
A szem a végtelen sötétbe réved,
egyetlen pillantással fogja át
a milliárd fényévnyi messzeséget.
Csillagok néznek rám, én visszanézek,
a fél Mindenség homlokomra süt,
és hunyorogva csábít, hogy beszéljek
oly dolgokról, melyeknek nincs nevük.
2
Maradjon mégis másnak a titok,
számomra megszünt szóképző varázsa.
Ami hajdan könnyen oldott-nyitott
ingerel immár mélyebb hallgatásra.
Elnézegetem csöndesen – erővel,
szóval amúgy se győzném –, hogy a Tér
tovairamlik, hátán az Idővel,
ló és lovas mígnem helyet cserél.
3
Hadd bélyegeztessék rám a középszer,
s hogy látásom távolba nem ható!
Testvér a Mindenség a Semmiséggel,
mindkettő csak sötétben látható.
Süss fel, napocska, süss! Elég nekem
– a semmiből gondot mégsem csinálok –
hogy napról napra meg kell értenem
a környező, tapintható világot.
4
Kihessentetvén hajnalban a napfény,
a dombtetőre lép begyes kakasként,
terjeszti szárnyát, s mint elszórt magot,
kapkod fel sorra minden csillagot.
Ekkor éled a magamfajta lángész –
a nap lángjánál kezdheti a szemlét.
A kert, az utca csupa új világrész,
izgatottan várja, hogy felfedezzék.
Írom ráadásnak, 1955.
június [192-193.] |
Zsonát
2014.11.17
|
|
0 0
36426
|
Benjámin László
HA ÉLNI AKARSZ
Ha élni akarsz, készülj a halálra.
Ne várd, míg a szőlő kiforr,
idd meg a mustját. Nem a bor –
lelked hevíthet szárnyalásra.
Less mögé a történelemnek:
királyok, ringyók, hadvezérek
sürgölődtek, forgott a tánc,
zuhant a pallos, főtt a méreg.
S az emberek csak ittak-ettek;
szerettek; gyerekek születtek;
férfi munkált, haltak a vének.
Fa elszáradt, virág kinyílott.
És sohasem halkult az ének.
Szívedbe gyűjtsd ezt a világot
s ha mi benne tanulság, elvesd!
Ríkasd a gyönyörűt-keservest.
Ne hagyj mögötted pusztaságot.
Írom ráadásnak,
(1954-1956) [191.] |
Zsonát
2014.11.17
|
|
0 0
36425
|
Benjámin László
AZ ELŐBBI FOLYTATÁSA
Vagy mégse volnék több, csak egy beteg,
kórosra duzzadt lelkiismeret?
Ami bensőmben növekedve rág,
a lélek mérge, mint testé a rák?
Nem hihetem. Akármi mondatott,
a kétségekről le nem mondhatok.
Nélkülük, mint ezredik ősapám,
járnék mezítlen, élnék még a fán.
A gondolat, a tett, a bűn, az érdek,
a becsület, a gondok szövevénye
kibontatlan vár minden nemzedékre.
Csak annyit érek, amennyit megértek.
Éppúgy, akár a test az ételen,
a világ gondján nő az értelem;
a forró kínt, a rostos gondokat
őrli elmém, mint ételt a fogak.
Betegség? Nem! Az egészség jele.
Akkor is az, ha meghalok bele.
Írom ráadásnak,
(1954-1956) [181.] |
Zsonát
2014.11.17
|
|
0 0
36424
|
Benjámin László
NE SZÉGYENKEZZ, NE LEGÉNYKEDJ
1
Ne szégyenkezz, ne legénykedj,
az vagy, aki vagy,
se kicsi, se nagy.
Ennyire becsült a végzet –
legalább egy gyertyafénynek
holtig megmaradj.
Egy rész örökkévalóság
illet téged is:
számlált éveid.
Hátadon, mint csiga házát,
viseld a szűkös valóság
tekervényeit.
Ne hidd, ami lehetetlen,
érte szót se szólj.
Oldódj – ne bomolj.
Kenyered, sód a jelenben
van letéve, más elemben
föl nem oldatol.
Ami harcod, elveszíted,
elszéled a had:
elhagy a tudat,
megragadnak a föld rejtek-
útjain szétzüllő sejtek.
Nyomod se marad.
Ne legénykedj, ne szégyenkezz,
veszni sose hagyd,
mit a sors megad.
Ne fürkészd, mi lesz, mi nem lesz? –
megszokott kötelmeidhez,
míg élsz, hű maradj.
2
Megcsalatva, mire várjak?
Legszentebb javam
semmi, veszve van.
Az mond ellent a halálnak,
lelkemet az őrzi már csak,
ami messze van.
Festhetek napot magamnak –
kedvre nem derít,
föl nem melegít.
Nincsen mód, hogy meg ne fagyjak,
járván a mindennapoknak
sarkvidékeit.
De míg sorsom élnem enged,
érzékeimen
dajkálom hitem.
Hiszek a szívnek, a szemnek,
immár őket kérdezem meg:
mi igaz, mi nem?
Tanuságul nem idézhet
pudvás érzetű,
dudva-életű.
Megtagadván, ami vétek,
hordom terhét az Egésznek –
így maradok hű.
Várnak odalenn a férgek,
tátog a verem,
elbánik velem –
kínomból egy világ nő meg,
karján az óvó időnek,
ha elfogy terem.
Írom ráadásnak,
1956 [178-180.] |
Zsonát
2014.11.17
|
|
0 0
36423
|
Benjámin László
EMBERI CSÖND
A lépcsőn, a nyárfa tövében
szeretek ülni a sötétben,
mikor nem hördül, nem kiált –
zümmög fülembe a világ.
Fekete-szoknyás táj ölébe
hajtja gyerek-fejét a béke;
csillagok csendje odafönt,
itt lent a jó emberi csönd.
Kecses szellők jönnek , elúsznak,
valahol ők is elalusznak.
Piheg a lomb, mint csöndesen
a beteljesült szerelem.
A fűben a tücsök-dalárda,
ébren a tó partján a csárda.
Elér hozzám a zene és
néha egy szó vagy nevetés.
Kívül az este csöndje, bévül
keserűségem összebékül
egy-csönddé; jól illik bele
vonatfütty és tücsökzene.
Lélek nyugalma, ritka ünnep!
Mit kéne tennem, hogy ne szünj meg,
maradj mással, magammal is
a városban is, nappal is?
Nem törődöm hírrel, se pénzzel,
az életből nekem kevés kell:
Szólhassak szívből, szabadon,
ne gyújthassák rám panaszom.
Vacsorára ha sül a lángos,
egy fröccs rá, egy korsó világos,
az asztal mellett a család,
jó könyvek s néhány jóbarát.
Mert megesett, hogy elkoboztak
tőlem minden reményt – s a köznap
tünde csillag lett, látomás;
s én lettem hitetlen Tamás.
Hűséggel, hű társak sorában
jártam politikák sarában,
gyűrtem a szót, a hitvitát,
kitanultam a taktikát.
Lőttek énrám már mindenünnen,
testem hosszával megfeküdtem
a kor minden szennyét. Miért,
ha nem a csöndes életért?
– – – – – – – – – – – – – – – –
Vége a nyárnak. Ez az év is
elmúlik, vele múlok én is.
Fáradtan, túl a negyvenen
megforgatom még fegyverem,
hogy kicsikarjam tőled, élet,
azt, ami mindenkit megillet:
Néhány év jó emberi csöndjét,
mielőtt végleg elköszönnék.
Összegyűjtött versek,
(1954-1956) [299-301.] |
Zsonát
2014.11.17
|
|
0 0
36422
|
Benjámin László
KÖZNAPI DOLGOK IGÉZETE
Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.
Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszin íveket,
fehér havat a zöld fenyőgalyon,
piros kendőt a fekete hajon.
Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet; hánytató keserűt.
Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zúzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.
Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét –
a köznapi dolgok igézetét.
Köznapok – csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése – minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmuláson.
Ki a világgal váltam vala eggyé,
kivánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak s görcsös ars poeticák.
Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek…
Minden élet: szolgálat. Ez becses még –
törvényem, sorsommal kötött egyezség.
Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.
Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,
s erőt annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.
Összegyűjtött versek, 1955 [256-257.] |
originalqszi
2014.11.14
|
|
0 0
36421
|
Originalqszi
A hosszú versnek mihaszna???
Sokáig tart olvasva:((
Aztán hámozhatod a héját,
Míg meglátod a máját:DDDD
Aztán azt még el is kell választani,
Hogy tudd agyadat értelemmel árasztani:DDD |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36420
|
Benjámin László
BOLHAMADÁR
Egy szoknyában lakott egy bolha,
nem is ment rosszul a dolga,
nem ivott mást, csak vért
és nem fizetett lakbért,
élvezte a bolha-létet,
nem fenyegette csalétek,
nem háborgatták praktikák,
övé volt a világ
a bokától egész a derékig
s csöndben telt volna tán élete végig,
tán sírja lett volna a szoknya korca,
ha nem határoz másképpen a sorsa.
Ám úgy esett egy alkalommal,
a szoknyát sok más tarka lommal
kiteregették, kiporolták,
és leverték róla a bolhát.
Az szegény lehuppant a földre,
fejét csóválta megütődve
és mérgelődött, hogy a szoknyák
táján romlik a közbiztonság.
Aztán ugrott, ahogy csak bírta lába,
hogy visszatérjen nyájas otthonába.
Ugrott egy akkorát,
amekkorát
senki más nem ugorna,
csak egy bolha.
S a szoknyába már bújt is volna vissza,
ha nem sóhajt alatta egy giliszta:
De szépen száll!
Szépen száll a bolhamadár!
Meghallotta
ezt a bolha,
vére a fejébe tódult,
nekilódult,
ugrált jobbra, ugrált balra,
le az útra, fel a falra,
homorítva,
mellső lábát leszorítva,
a gilisztát szomorítva,
mely irigyen
többször sóhajtott imígyen:
De szépen száll!
Szépen száll a bolhamadár!
Addig ugrált, míg elfáradt,
kiválasztott egy fűszálat,
odafent
megpihent
s panaszolta:
milyen terhes madár-volta.
Körbeállják,
megcsodálják,
idehívják,
odahívják,
szegény bolha vérét szívják,
maholnap már repülni sem engedik,
pedig
ha nem volna annyi dolga,
felszállna a bolha-holdba!
Ámde ott röppent el épp
a gonosz veréb,
csak megrázta a fejét,
mindez, mondta, nem elég:
Ha a bolha
madár volna,
szárnya volna néki, tolla!
Ugrott a bolha a házba,
be a szobába, be az ágyba,
ahol százhúsz bolha lakott.
Ajtajukon bekopogott,
megvárta mind, amíg fölkel
s így szólt: Toll kell!
És a bolhák, mint a héja,
lecsaptak a párnahéjra,
egy toll kiböködő tokját
valahányan közrefogták,
nekiment
a nagy bolharegiment.
Addig tépték, addig nyúzták,
a tollat végül kihúzták,
ki az udvar közepére.
Hatvan húzta, hatvan tólta,
elől az érdekelt bolha
így kiáltott a verébre:
Idenézz
te csibész!
Kétség hozzám nem hatolhat,
itt hozzák a bolhatollat!
A veréb
csak megrázta a fejét,
mindez, mondta, nem elég:
Ha a bolha
madár volna,
madártojásokat tojna!
Ugrott a bolha az ólba,
ott ült Kakasné, kotolva,
takargatta húsz tojását,
ne is lássák.
De a bolha
hozzálépett udvarolva:
Kedves tyúk! – bocsánat! jérce,
ha velem helyet cserélne,
elmehetne szórakozni,
nem fogok én kárt okozni,
hogyha elmegy egy kicsit,
a tojáskák
– ó mi szépek! ó mi drágák! –
észre sem veszik!
Bolhaszóval addig győzte,
hogy a tyúk egy kakasszóra
elszaladt a szemétdombra.
Tojások közt legfelsőre
felugrott a bolha,
onnan kiáltotta:
Kot!
Idenézz,
te csibész!
Elhiszed-e, hogy madár vagyok?
A veréb
csak megrázta fejét,
mindez, mondta, nem elég:
Ha a bolha
madár volna,
gyönyörűszépen dalolna!
És a bolha
ahogy lábai csak bírták
fölkereste a pacsirtát,
elmesélte, hogy dalolna,
de a hangját elvesztette,
nincs idő, hogy megkeresse,
mert többfelől sürgetik,
bolhanóta kell nekik,
a pacsirtát arra kéri,
hogy a hangját csak egy napra
adja kölcsön jó kamatra,
visszahozza, megigéri!
Nevettében a pacsirta
még a könnyét is kisírta:
Ó te bolha, ó te banga!
Belül van a madár hangja!
Senkinek sem adhatok
kölcsön abból. Jónapot!
De a bolha tovább kérte:
A hangverseny megigérte,
kárbavesszen annyi költség?
A pacsirtát meg ne sértse,
háta mögött bújjon el
s azt hiszi majd a közönség,
hogy a bolha énekel.
Nevettében a pacsirta
még a könnyét is kisírta,
felkiáltott:
Te kis bolha, te kis senki,
ha én a hátad mögé állok,
téged ki fog észrevenni?
Szegény bolha
mód felett elszomorodva
utazott három nap, három
éjszaka egy nadrágszáron,
míg elért egy
boltba,
felugrott a
polcra,
bolhanyelven elmakogta:
Kapható-e bolhakotta?
Bolhakotta? Elfogyott!
Van szerencsénk, jónapot!
Így a bolha,
látván, hogy betölt a sorsa,
örökre elbújdosott.
Otthon pedig a madárkák
várták vissza, egyre várták.
Két hét múlva
Harkály Olga
kidobolta:
Mindenkinek illik tudni,
ha egy barna ugri-bugrit
lát, bármilyen nagyot ugrik
s bárha volna
pávatolla,
strucctojásokon kotolna:
nem madár az, csakis bolha!
Éveink múlása,
1953 [242-247.] |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36419
|
Benjámin László
TAVASZ MAGYARORSZÁGON (részlet)
Késő délután megeredt
az eső, fölverte az uccát.
Kéreg alól a levelek
rügy-fejecskéiket kidugták.
Tavasz van! – locsogta a zápor,
s ahogy jött, máris elszaladt;
s egy terhétől-hajlott faágon
érett-sárgán csüngött a nap.
Alatta két víg hegytető
kosárként ringatta a völgyet;
kapaszkodtam emelkedő
kedvem fokain egyre följebb,
első gyümölcsre éhesen,
sürű-levű korai napra –
könnyü lábakkal értem el
a hegyeknél is magasabbra.
Odalenn elhomályosult,
majd eltünt végképp, ami rossz volt.
Erdő, folyó, hegy, város, út
helyén ezernyi kis szines folt
virított; kitárult az ország,
tágult szűkülve: az egészet
láthattam már, mint a pilóták,
ha a felhők közül lenéznek.
Még sohasem volt ily közel,
bár kisebb lett már, mint a térkép;
folyóival, hegyeivel
s lakóival szivemben elfért,
ott dobogott, a szív helyén
szabályozta a vér futását,
hogy már nem is láthattam én –
éreztem minden mozdulását.
------------------------------------------
Éveink múlása, 1948 [133-134.] |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36418
|
Benjámin László
ALTATÓ
Felöltötte már az ég a
csillagpettyes pongyolát,
kisfiú az ágya mellé
hívja őrző angyalát.
Hívlak én is ágyam mellé,
vesd le, – nem kell pongyola.
Világítson álmaimban
kebled két kis csillaga.
Utazom én minden éjjel,
álmaimban utazom.
Viharos vizen hajózom,
bolyongok vad havason.
Járok végtelen mezőkön,
látok érc-ölű hegyet;
ó de kár, hogy reggelre a
valóságba tévedek.
De most éj van. Ülj le mellém,
nézd, szemem már becsukom.
Lázam sipol, indulok az
álombeli vasuton.
Ma nagy útra készülök: a
másvilágot meglesem.
Utamra, hogy visszajőjjek,
te világíts, kedvesem.
Összegyűjtött ver-
sek, 1939 [32.] |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36417
|
Benjámin László
ERDEI TISZTÁS
Győzött tehát a tavaszi
forradalom;
virágzik nyomán ez a kis
birodalom.
Gyenge füvek hajladoznak
köröskörül;
a serdülő virágokon
méhecske ül.
Fényes hátú, sokszínü, gyors
kis bogarak
szaladgálnak, tán kinálják
áruikat,
s miként a fiatal anya:
a dús bozót
szoptatja újszülötteit,
a sok bogyót,
s él, nő, fejlődik, kivirul
ezernyi faj,
és nincs köztük viszály, soha
nincs semmi baj;
még az egyszerű gomba is,
ez a szegény
fajta is feltett kalappal
áll a helyén,
és élnek itt nyugodtan, míg
betölti mind
hivatását, az élet bölcs
terve szerint.
Itt semmi sem árt, semmi sem
haszontalan,
mert minden az örök világ
hasznára van.
Ez a nép nem vesz el soha;
ha halni kell:
szertehullatja magvait
s újra kikel.
S hogy el ne dőljön, ha dühödt
szél kavarog,
hogy ki ne tépjék gyökerét
vad viharok,
vigyáznak rá komoly, kemény
demokraták:
körülötte őrt állnak az
erdei fák.
Sziklarajzok,
1938 [8-9.] |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36416
|
Benits Klára
MAGÁNY
/Sanzon/
A hangod még él bennem halkan,
Akár egy rég hallott dallam,
S még emlékszik csókodra szám,
De nélküled múlnak az évek,
S csak lassan lesz egyre sötétebb
A magány, mely lehullott rám.
Mint búvár a gyöngyöt a mélyben,
Úgy kutatom arcod az éjben,
A léleknek nincs akadály,
S míg karjában tart ez az álom,
A rég benőtt utat úgy járom,
Mint aki hazatalált,
Mint az, aki hazatalált
Szomorú versek [75.] |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36415
|
Benits Klára
KETTŐS ÜNNEP
Sok a szürke hétköznapod?
Teremts magadnak ünnepnapot!
Vedd fel este az új ruhád,
Készíts finom, erős teát,
Hívd meg, kit öröm már elhagyott,
Felezz meg vele bánatot,
S ha elhiszi, hogy szereted,
Lesz majd egy kettős ünneped.
Szomorú versek [65.] |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36414
|
Benits Klára
ÉRETT SZŐLŐSKERTEK
Érett szőlőskertek színes aranyától,
kihülő csókjával búcsúzik a nyár,
deres harmatoktól hűvös levegőben,
ezüst angyalhajként száll az ökörnyál.
Hamvaskék szilváknak mézbe csorran nedve,
dióhéja roppan az avar között,
az ég sátorának fakókék lett selyme,
bíborszínre őszült bokrok, s fák fölött.
Ködök, füstök, párák szürke színű leple,
vénasszony nyarának darócköntöse,
ki sok forró nyári bűnért vezekelve,
hamu helyett fátylát, dérrel hinti be.
Szomorú versek [47.] |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36413
|
Benits Klára
PÉCS
A városok közül Anyám vagy te nékem,
Pécs, te öreg tornyok kedves városa,
Talán elfeledtél? Hisz’ már nagyon régen
Lepergett lábamról útjaid pora.
Olyan vagy-e most is, mint amilyen voltál,
öreg templomidban honol tiszta csend?
Hol, ha az utcákon sokat barangoltál,
Megkövült imákon lelked elmereng.
Szép, csendes arcodon ragyog bölcs mosolyod,
Kék homlokodon meg ékszerként a Dóm?
A sétány lombjain a napfény átragyog,
E képről, még most is, sokszor álmodom.
A téren zene szólt, és sétált a sok nép,
A leányok fölé napernyő borult,
Ezerszínben égett a nyár, s e tarka kép,
A felhő az égre, csak dísznek vonult.
S ha esett az eső, olyan voltál kedves,
Mint színházban, a selyemruhás szép nő,
Kinek arcán fátyla könnyeitől nedves,
Téged szebbé tett a reádhulló eső.
Hordod-e még vajon sok templomod között,
Múltad bélyegét, a török mecsetet,
Mellyel a zsarnok sok évszázad fölött
Áttekint még ma is, szép vállad felett.
Volt ott egy kis utca, rásimult a hegyre,
Kék fátylakban várta az alkonyt, s ha jött,
Olyan illata volt, mint az őszi este
A kék virágnak mely zöld hajában nőtt.
Valóság, és álom, ez volt a régi nyár,
Napfoltszőnyegen jártam a fák alatt,
És csak mentem, mert tudtam az élet már vár,
De gyermekkorom falaid közt maradt.
Az élet nem várt rám, mint ahogyan hittem,
Az utak szürkék. Nevük: a valóság.
Álmokkal hintem be, mit magammal vittem,
És még ma is hiszem, hogy vannak csodák.
Élnek még a vágyak, hegyet, tengert látni,
Bár a boldogság már elsüllyedt sziget,
De valahol talán fog valaki várni,
Kivel megpihennék szép kebled felett.
És ha nem találnám, vársz ugye majd engem,
Életem végén hozzád visszatérek,
Hogy apáim porán váljék porrá testem,
És vágyak nélkül pihenjen a lélek.
Szomorú versek [31-33.] |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36412
|
Benits Klára
FÁKRÓL
Küszöböd, kereszted, ágyad,
Gyümölcsöt ad, és zöld árnyat,
Eget, és földet köt össze,
S poroddal porlik a földbe.
Szomorú versek [29.] |
Zsonát
2014.11.14
|
|
0 0
36411
|
Benits Klára
A TETŐN
Szívemben csend zenél, és halott nevek,
kik után egyszer majd én is elmegyek.
Kékarany nyárban állok, s dobog szívem,
tudom, hogy egyszer nem leszek, de nem hiszem.
Szomorú versek [17.] |
Zsonát
2014.11.13
|
|
0 0
36410
|
Beniczky Péter
A KÖZÖNSÉGES MAGYAR PÉLDABESZÉDEKRÜL (részletek)
(1)
Más dolgom nem lévén, henyélést kerülvén,
Fogtam ez ritmusimhoz.
Nem is tanulásbúl, s elme-mulatásbúl
Kezdettem e munkámhoz,
Hanem a természet mennyire segített,
Úgy nyúltam irásaimhoz.
(2)
Világon állandó, nincsen maradandó
Semmi is javaiban.
Gyöngy olvad ecettül, s gyémánt hasad vértül,
Fényes nap jut homályban.
Ah, mint számlálhassak, jaj, s miként mondhassak
Sok dolgot kis summában!
(3)
E világ ideig, kedvet nem tart fottig,
Gyakran vissza változik.
Tegnap vigan tartott, most már búra hajtott;
Estvélig mi történik?
Mert ő komor kedve, mord mint fene medve,
Csak reád agyarkodik.
(5)
Az elme nem nyugszik, ujságra vágyódik,
Futja világ határit.
Egeket meghatja, s föld gyomrát megjárja,
Ússza tenger vizeit.
Nincsen oly forgó szél, ha véle szárnyra kél,
Ki elérje nyomdokit.
(6)
Ember azért fárad, nagy munkája árad:
Emlékezetet hagyjon;
De üdő azt veszti, s irigység temeti,
Még híre se maradjon.
Kié volt és lészen, kézrül-kézre mégyen,
S magát vereti agyon.
(10)
Hogyha csendességben kívánsz, s békességben,
Hajlékodban maradni,
Minden szó-szelének és fondorló hírnek
Nem jó végére menni,
Mert kicsiny szikrábúl, gerjed nagy láng abbúl,
Kit nem tudsz elóltani.
(14)
Embert erkölcsirül, nem nemzetségérül
Ismérjed jónak lenni.
Az bort sem színiért, de kedves íziért
Szoktak pénzen megvenni.
Lovat sem szőriért, de serénységeért
Szokták nagyra becsülni.
(20)
Tudomány olyan kincs, kinél semmi jobb nincs,
Tekintetes, mint egy Márs.
Ifjak józansága, s vének vigassága
Szükségedben igaz társ.
Gazdagnak ékesség, szegénynek segítség,
Mint jó acélozott nyárs.
Magyar költők XVII.
század [216-218.] |
Zsonát
2014.11.13
|
|
0 0
36409
|
Beniczky Péter
AZ ESZTENDŐNEK NÉGY RÉSZEINEK MIVOLTÁRÚL
Most már minden újul,
Vigad, örül s vidul,
Hogy tavaszi üdő ér,
Elment hó, víz, mocsok,
S fülemile csacsog,
Echót pökdös denevér,
Az kert virágokkal
S mező harmatokkal
Minden bánatot elvér.
Nyár párló időkkel,
S csattogó esőkkel
Gyakran kedvet változtat;
Bolha s légy csípéssel,
Szúnyog bömböléssel
Nyugodalmat nem adhat,
Epesztő aratás,
Izzasztó kaszálás
Csak árnyékot kívántat.
Ősz szőlőgerezddel,
Szép sűrű kepékkel
Az embert vidámítja,
Kövér vad- s madárral,
Megtölt pince borral
Lelket, szívet hízlalja,
Fáradsága hasznát
Most veszi s jutalmát,
Midőn asztagit látja.
Tél embert szomorít,
Gyakran tűzhöz szorít,
S fáztaltatja az testét,
Sűrűn nyomja ágyát,
S hüvelyezi álmát,
Hányja s veti elméjét,
Ha mit gyűjtött nyárba,
Most aprítja tálba,
Hogy tengesse életét.
Négy fertály esztendő,
Jó és gonosz üdő
Mutatja voltaképpen,
Miképpen kell élned
És mikor mit tenned,
Elődben adja szépen:
Kopaszt borotválni
S haját eltarolni,
Álljon üstöke épen.
Magyar költők 17. század. 1.,
nyomt. kiad. 1670 [437-439.] |
Zsonát
2014.11.13
|
|
0 0
36408
|
Beniczky Péter
VÉLEKEDÉS AZ ÉKESSÉGRŰL, AMELY TULAJDONÍTTATIK A RÓZSÁNAK
Világ ékessége, mibül áll szépsége,
Azt én tudni kivánnám.
Elmém fáradtságát, és kezem munkáját
Ezért nem is szánhatnám?
Csak hogy voltaképpen célozhatnám éppen,
Vaj mely igen akarnám!
Körül járó kék ég, akin nincs semmi vég
És csillagit mondhatnám.
Plánéták járási s kesergő forrási
Szépítik, gondolhatnám.
Tengernek ég szinét és tágas zöld szemét,
Erre magyarázhatnám.
Szép ékes zöld pázsit, mely ezer kedvet nyit,
Dícséretes mindenbül.
A szép csorgó forrás, szemnek kedves látás
Tisztítja nedvességtül.
Szép tavaszi harmat, mint ékes ruházat,
Gyöngyöt halad szépségbül.
Kétséges az elme, vadak különb neme
Elnyerhesse e pályát.
Madarak szépsége, tolla s éneklése,
Ám dícsírtesse magát.
Gyümölcshozó fákrúl, s árnyékos ágakrúl,
Szólni nem látom módját.
Arany ékessége s kövek fényessége
Szemedet hízlalhatja.
De elmém kétséggel, mintegy álmos szemmel
Ezeket csak számlálja.
Mások javallását, s elmefuttatását
Vélekedésem várja.
Talám a szép rózsa, s virágok asszonya,
Kiért elmém most fárad.
Ez az az ékesség, kerti gyönyörűség,
Mellyért szívem most bágyad.
Világ fényes szeme, s tündöklő öröme,
Ez mindent fölül halad.
Virágjában ékes, ajándékban kedves.
Nehéz őt megfontolni.
Virágzó örömét, ragyogó szép színét
Nehéz verssel leírni.
Liliom s violán, nárdus, majorannán
Feljebb magasztalhatni.
Messze földrül látszik, szépsége tündöklik,
Tetszik mint sebes villám.
Ő kedves illatja az elmét újjitja,
Kiért hogy ne javalnám.
Elmém felül múlja, s értelmem haladja,
Abban kell hagyni talám?
Hogy kertemben valék, szép rózsákat láték,
Úgy írtam ezt felőle.
Nincsen ennek mása, akárki bár lássa,
Múlik többi mellőle.
Nézz nyájasságára, vagy víze hasznára,
Sok jót várhatsz belőle.
Magyar költők XVII.
század [214-215.] |
Zsonát
2014.11.13
|
|
0 0
36407
|
Beniczky Péter
AZ KÜLÖNBÖZŐ SZÍN FESTÉKEKNEK ÉRTELME ÉS MAGYARÁZATJA
Király szín méltóság,
Ezüst szín uraság,
Piros jelent szerelmet,
Fejér szín szüzesség,
Pázsit szín reménség,
Test szín jelent gyötrelmet,
Tenger szín habozó,
Láng szín tétovázó,
A zöld jelent kegyelmet.
Galamb szín értelmet,
Rózsa engedelmet,
Veres jelent haragot,
Ég szín józan elmét,
Meggy szín szív félelmét,
Haj szín jelent haragot,
A szürke gorombát,
Hamu szín ostobát,
Sárga jelent bolondot.
Barack szín együgyűt,
Viola szomorút,
Az kék jelent kétséget,
Fekete éppen gyász,
Tudod, mivel ruház,
Jelent gyakran özvegyet,
Szederjes siralom,
Szívbéli fájdalom;
Ad mindenik értelmet.
Magyar költők 17. század. 1.,
nyomtatott kiadása 1670
[439-440.] |
Zsonát
2014.11.13
|
|
0 0
36406
|
Beniczky Péter
HOGY AZ SZABADSÁGNAK MÉLTÓSÁGA MINDENEKNÉL KÉVÁNATOS
Mi lehet kedvesebb
S gyönyörűségesebb,
Mint a kévánt szabadság?
Könnyen uralkodó,
Noha hivalkodó
Akaratos méltóság,
Maga kedvét járja,
Rabságot utálja,
Nem barátja a bírság.
Mert nap fénye alatt
Mindenféle állat
Vágy, siet szabadságra,
Tengeren evezve
S föld színén kerengve
Repül ez nyájasságra,
Ki ha ezt nyerheti,
Magával hiteti,
Hogy jutott boldogságra.
Mert az kötelesség
Nem legkisebb ínség,
Ki van más birtokában,
Sok álomszakasztást,
Törődést s udvarlást
Tűrve nyög az magában,
Azki más asztalán
S nem maga tányérán
Akar enni az koncban.
Nem mondom, királyság,
De egy kis uraság,
Ki lakhatik házánál,
Bár füstös legyen is
És sással födött is,
Jobb más palotájánál,
Nyugszik, hol akarja,
Sétál, hol kévánja,
Nem ül más ajtajánál.
Azmikor akarod,
Terített asztalod,
Nem vársz abbúl senkitűl,
Ha vagyon mit enned,
Nem panaszos étked:
Nem hajtnak ki asztaltúl,
Nem űznek dologra,
S nem jön ablakodra
Bírság pecsét bírótúl.
Noha kalmár ebe
Mind nyárba, és télbe
Rágódik zsíros koncon,
Borsos étket eszik,
Sátor alatt nyugszik
S nyújtózik az lazsnakon,
De mégis néz mordon,
Hogy nem jár szabadon,
És hogy van kötve láncon.
Az farkas az erdőt
Járja, s üvölt üdőt,
Fárad sokat éhezve,
Tűr az koplalással,
Csak hogy az vaslánccal
Ne legyen nyakon kötve,
Szabadságnak örül,
Pálcaütést kerül,
Fél, ne legyen rekesztve.
Sebes rárót foghatsz,
Ölyvet megtaníthatsz,
Fürjet s foglyot hogy fogjon,
Nagy sok koplalással
S álomszakasztással
Szoktatod, megmaradjon,
Mégis sokszor elhágy,
És szabadságra vágy,
Nézi, mint elszaladjon.
Majmot mulatságért
S medvét nevetségért
Jól tartnak bérekesztve,
Nyakán gallér villog,
S hátán palást forog
Neki sokat kedvezve,
De az mind kelletlen,
Étele ízetlen,
Jár szabadsággal kedve.
Kalitkában madár
Lakjék kedvére bár,
Zöld árnyékkal béfedve,
Hol nem éri eső,
Csak hogy gyenge vessző
Tartóztatja rekesztve,
Mégis óhajt azon,
Hogy nincsen szabadon,
Búsul ártatlan szíve.
Hogyha szabadságban
Nem laktál sorsában:
Ezt nem tudod fontolni,
Mely drága kéncs legyen
S mennyi sokat érjen,
Ahhoz nem tudsz szólani,
Én is ármálisát
S arannyal írt jussát
Nem érkezem fejteni.
Magyar költők 17. század. 1.,
nyomtatott kiadása 1670
[418-421.] |
Zsonát
2014.11.13
|
|
0 0
36405
|
Beniczky Péter
A KÍVÁNATOS KIKELETNEK GYÖNYÖRŰSÉGÉRŰL
1. A Héra barlangját
Hogy borostyán folyja,
Azzal ékes mostan, zöld;
Örül immár Flora,
Jutott kívánt jóra,
Éled kikelettel föld,
Kedvet a Múzsáknál
Talált s Apollónál,
Nékik koszorúkat küld.
2. Újul a forráskút,
S föld gyomrábúl kifut,
Szép völgyekre siet s tér,
Mindenféle állat,
Nagy és kicsin falat
Örül, hogy már tavaszt ér,
Nem szenved rothadást,
Mert reménl újulást
Minden éltető gyökér.
3. Az szép hajnal ragyog,
Ékes harmat villog,
Hoz kedvet mindenfelül,
Jó hírrel jött fecske,
Újul agyagfészke,
Csacsog már házon kívül,
Napkeletkor varjú
Kákogva jön elő,
Ily szép időnek örül.
4. Ég felé pacsirta
Repül, hogy szózatja
Messzére elterjedjen,
Fülemile ágon
Függ, csak kicsiny szálon,
Álom reá ne érjen,
Addig szól s énekel,
Még az tajték vérrel
Kicsiny száján eredjen.
5. Cinegemadárka,
Kit rekesz s kalitka
Dióbéllel megcsalhat,
Tavaszi vadkecske,
Együgyű őzecske,
Kit tőr s háló megfoghat,
Jutott kikeletre,
Nem kerül most kézre,
Bátran nyomot mutathat.
6. Rigót is az tőrre,
Nem csalhatsz most lépre,
Fogoly bokrot nem lakja,
Az fűr csattog nagyon,
Nem fél semmit azon,
Hogy az karuly elfogja,
Héja is süvölti,
Vetett tőrt kerüli,
Tyúkfiakat csapkodja.
7. Gólya is gázolja
Mocsárokat, járja,
Kígyót s békát foghasson,
Fészket rak kéményen,
Nem fél, füst rámenjen,
Korog s kotyog hangason,
Róka lappang s forog,
S kertek alatt kullog,
Lúdfiakban kaphasson.
8. Szomjú szarvas kútra
S bágyadt madár ágra
Száll, s nyugosznak csendesen,
Minden bokor szállást,
A zöld árnyék nyugvást
Enged nékik kedvesen,
Csak nékem, szegénnek,
Árva bús fejemnek
Foly dolgom keservesen.
9. Mit óhajtson lelkem,
S mit példáz értelmem,
Figyelmezz verseimre,
Nem testi fájdalom,
De bús aggodalom
Szállott mostan szívemre,
Tégy választot, Echó,
Ki vagy égben lakó,
Felelj mostan mesémre.
Szöveggyűjtemény a régi magyar
irodalomból. 1., nyomtatott kiadása
1670 [552-553.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|