antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Azt álmodtam: beszélt velem egy eb. Spanyolul szólt előbb, az anyanyelvén, majd észrevette, fel nem fogja elmém, és németül (bár törve) csevegett.
Bámultam. Így szólt, nyájasan vonítva: "Ha tudja, Kastner, mondja meg nekem, az állatnép mért kussol szüntelen?" Zavartan lestem, mi a titok nyitja.
"Mi mindent tudunk beszélni, mégse tesszük az emberrel – így folytatta kutyám – , csak álmában. De ébredés után tilos; a vétkezőket mind megesszük."
Az indoklás persze érdekelt, s bátorkodtam megkérdezni serényen. Az álombeli kutya így felelt: "Mivel az ember társadalmi téren érintkezésre alkalmatlan, kérem!"
Ezzel felugrott, és a sarkon eltűnt. Hogy ilyesmiket kelljen már lenyelnünk.
Kálmán bácsi, körszakállas magyar, a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj táncolta körül. Süketnéma volt, verset írt, és gyalog zarándokolt Kossuthoz, Turinba. Szegényesen éltek, de majdnem vadregényesen, ő, s a családja. Torka, nyelve nagy kövekként tördelte a szavakat, s mi ujjal a semmibe írtuk a válaszunkat neki, vagy, este, ha már sötét volt, a tenyerébe, és bőrének szeme-esze, furcsa ész, látta a láthatatlan betűket. Bohém lélek, szerették, szeretett. Nyomdász volt, s kertész. Csak magyar ruhát hordott. Százszor tönkrement s talpra állt. Homloka fény, szeme arany mosoly: Szerettem náluk lenni, mint sehol.
*********
Október 13-án Kálmán napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás s lemondani nekem oly fájdalmas-édes. Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja, bánat és csalódás nem fér a szivéhez. Nézd a természetet, mint vál elmulásra, minden egyes ősszel lassan hervadozva csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa, küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan hajtom le fejemet síri nyoszolyámra s édes a lemondás: az élet torz-arcát redőosztó kézzel mosolygósra váltja, vérezve vesződünk viharzajos tusán, míg végre a halál karján elalélunk s fáradt szemeinknek a zűrzavar után, a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.
Hajoljatok meg a tomboló sors előtt, mert az ő hatalma zabolátlan, örök. Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet s ravatalod ormán kárörvendve röhög. Leteper a földre dühös küzdelemmel, vasmarokkal legyűr a fekete sírba. A temető minden kövére az ember kudarca s a sorsnak győzelme van írva!
tükör-darab volt szplén és neurózis nélkül a lélek nem volt hiteles két tripliszek volt istenem a dózis alig kellettem hogy belém szeress és izga játék volt a szép szorongás bogra kötött elfésült nárcium mit adtam volna volt hogy most láss s most mit hogy akkor most mikor elmebajszaga van a reggeleknek s arcomba szakadt fölle ráncaim mögül redőny mögül szeretnék épp nem nagyon csak túlélni mikor félek és félek hogy eltitkolom
*******
Október 12-én ünnepelte 65. születésnapját Parti Nagy Lajos, Kossuth-díjas költő, drámaíró, író, szerkesztő, kritikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Isten éltesse!
Szervusz Tereska, szép estét Neked és az ide látogatóknak is!:)
Reményik Sándor Őszi erdőn hamvadó parázs
Te szép, te szomorú, te tiszta láng! Most már: avarba hamvadó parázs, Én nem gyujtottalak, Én nem oltottalak Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól. Arra jártamban Megcsapott messziről a meleged, Tovább mentem,
Nem éleszthettelek. Most hát elalszol. Aludj. Békesség neked. Takarjon be a diadalmas Ősz, A csend, S a nesztelenül hulló levelek
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit irtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le- föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint részeg, az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam s ha emlékezni tudsz a a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk s ők egy szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec, Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: «ébredj a valóra». A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant tűzcsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyult, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent. a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a néma békét. a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi, szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó, könnyűcske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben. aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan-lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven, jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - jaj, ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. de pattanó szivem feszitve húrnak, dalolni kezdtem ekkor azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.
Szervusz Bajkálifóka, köszönöm, viszont kívánok Neked kellemes délutánt!:-)
Weöres Sándor
Ballada a három falevélről
Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról. És jött a szél, a messzi szél, egy messzi, másik, új világból - Elröpült három falevél. - - - - - - - - - - - - - - - Az egyik magasba vágyott: talált a felhők közt új világot, emelte, emelte a szél. A másik rohanni vágyott: magasba hágott és mélybe szállott, sodorta, sodorta a szél. Harmadik szédülni vágyott: szemét lehúnyta, semmit se látott, kavarta, kavarta a szél. Lobogott három falevél. - - - - - - - - - - - - - - - Lehullott három falevél tehetetlenül a világból. Ott lenn a sár, fekete, mély - ki emel fel az őszi sárból, ti szegény három falevél?
Szép estét, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Drága Édesanyám - ott fenn az angyalok között - nagyon boldog névnapot kívánok!
Kaffka Margit
TERÉZ
Átleng a párákszőtte esti fátyol A selyemfényes, babonás vízen. - Valami távol, idegen leányról A parton... valaki mesél nekem. Varázslat kóbor álma szállt-e rám? Hogy szinte látom: Szőke az a lány, Kicsi, fehér... úgy-e, fázós szegény, És kék ruhát szeret, akárcsak én.
Mese, mese. - Tavaszestébe régen Az a leány a jövendőbe nézett, S szólt: "Már tudom, hogy el fogsz hagyni éngem! Elhív tőlem valami új igézet. Csak azt ne hidd, hogy elfelejtelek! Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek, Csak hagyd a jöttöd minden este várnom, Úgy sincs nekem más dolgom a világon."
Mese... Fehér hullámok útján járva A hosszan elsikló selyem habon, - Testvérgondolat száll a szőke lányra. Hogy: Ismerem. Hogy: Szeretem nagyon... Kis fáradt madaram, kedves szegényem! Tudod, mióta vársz? Tudod, mi régen? Tudod, hogy ő is álmodik veled? Tavaszestébe... másnak emleget.
Szép estét, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Tornai József
Zene, margaréta
Megismered a gyermekkort, a végsőt, az aggodalmakat anyád szavából; a munkát és a könyvek szárnyát később s amit sugall egy hullócsillag-zápor.
A sorsot, istent, zenét, margarétát; hazád, amelynek irgalom a földje, és az időt, a süketet és bénát s a titkot, ahogy titok mindörökre.
Barátaid és minden ellenséget, s a szerelmet, amelyért fizetsz százszor, s mint aki villám-csattanásra ébred, kísértet-arccal kimész a világból.
(Az égigérő föld c. kötetből, 1962)
******
Október 9-én ünnepelte 91. születésnapját Tornai József, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. Isten éltesse!
Nem azért zaboláz fegyelmem, mert a szenvedély elhagy engem, nem azért csöndes bennem a harag, mert vágyaim is lustán nyugszanak; nem azért áll őrt éberen az ész, mert az indulat szunnyad s elenyész,- de azért hajt a fegyelem korlátokon át s tereken, de azért lobban szenvedélyem, hogy ki élni segít éljen; hogy ne pólyálja puha paplan a nyugalomtól nyughatatlant; hogy a tagadó tétovázzon, szégyen-könnyétől bőrig ázzon; hogy ki szeret engem-szeressen hűséggel próbált szerelemben… Aztán majd úgyis elmegyek. Tettem mit tennem lehetett. Függök a felhők lepke-szárnyán. Villám hasít szét, nem szivárvány
"Tanulj élni, mint a kígyó, Mint a kígyó éltem én. Tekeregtem lent a csilló porban és a fák közén. Tölgyek odva volt a fészkem, fészkemet sziszegve védtem s ébren alva éjszakán csillagom volt a magány..."
Október 8-án múlt 103 éve, hogy megszületett Rónay György, József Attila-díjas költő, író, műfordító, esszéíró, irodalomkritikus, irodalomtörténész, országgyűlési képviselő.
A teljes verset sehol nem találtam, csak ezt a két részletet.
1 elmondanám ezt néked ha nem unnád nemrég a fűben egy este elterültem fáradt voltam az idő is jó volt köröttem már mindenki horkolt csak nekem nem jött álom a szememre
mint borját nyalta föl a holdat lassacskán a lenyugvó nap s a csillagok mint egy szétkergetett banda bevárták egymást a megbeszélt égen
egy foltos kérgű platán alatt kissé kábultan fekve bámultam ahogy kiveri a házak szemét az űr amint elsötétül a lakótelep fölment az utolsó gördeszkázó gyerek bezárt a söröző a happy end is
emlékek vettek elő meggyűrűzhetetlen komisz emlékek akár egy óriási térképet próbáltam a múltat összehajtogatni
apadt horpaszú felhők bordáit számolgattam lestem ahogy mint egy boríték enyvcsíkja átmászik a mindenségen épp egy csiga
hívtam az álmot így és úgy nem sikerült elaludnom mégsem
egy fészekkel bőven megáldott fát néztem aztán láttam nem fészkek azok: szétnyílt tobozok egy tűlevele hullt halott fenyőfán
egypettyű katicabogárszemekkel két pimasz galamb szállt le mellém ’lúzer’ álltak tovább csalódottan
hát fölkelek gondoltam nem bánom az egészet bezzeg aki részeg ő már tátott szájjal húzhatja a lóbőrt
cuccom egy bokor alá rejtve mozgó graffitiként róttam az utcákat
s mert részvétünk csak akkor lehet a világé ha nekünk épp nincs szükségünk az övére sok mindent észre vettem én akkor
a kóbor kutyák összeszagoltak barnán fénylett az égbolt mint a máj messzi egy riasztó dallamkürtje száll
a kocsik csukott visszapillantókkal szenderegtek egy biztonsági öv egy taxi ajtajába csípődött így szorultam én is valahogy kívülre mindegy amíg nem találtak rám kihűlve addig van remény
bóklásztam csellengtem mint ki mást nem is tehet
a járdába szikkadt sötét rágókból hetet krétával úgy kötött össze valaki hogy az a göncöl szekerét formázza
néhány iparvágányon átvágva újpestre értem
egy madáretetőből hisz idelát kilőtték a kamerát
disznók faltak ott egy koporsóból eres fülük elfödte szemüket jobb ha most visszafordulok nem értettem mit skandál a tömeg
a járdán félmeztelen fiú feküdt még a cipőjét is elvitték olajtócsák freskóin keresztül hamar kereket oldottam innét
akár sínkő a töltésről: egy könnycsepp lepereg a bodzák lombja tökmagként köpte a verebet üresre nyomott fogamzásgátló használt pébépalackok egy ketrecbe tömve mint repi pálinkás üvegben a körte szennyét e környék már a testébe nőtte
odébb rántottát sütve egy parabola antennában iddogáltak énekeltek páran
jó szaga volt de féltem odamenni
2 visszabattyogtam hát s ledőltem újra a millió dudva nevétsetudomka nemosztnemszorozka közé
fetrengtem egy ideig a lombok alatt kedvetlen akár egy kője kélt foglalat
tücskök zengtek egy sünre görény támadt elmotyogtam imámat
aludnom még mindig sem sikerült
tán a csallóközi darvak egy vonuló éke krúgatva húzott el a magasban délre
a hold meg úgy tespedt moccanatlan akár a vécésnénik üres tányérjára pillanatragasztózott euró
mély volt az ég s oly tiszta éppen a hullócsillagokat már-már hallani is véltem ember nagyságúra csonkolt piás akácok jöttek s vérző ágaikkal összekapaszkodva dervisként keringtek bőgtek az arcomba
gyomrom szűkölt nem ettem aznap gyorsúszásban mérgesen forgolódtam csak zsibbadtan a sötétséggel szemeztem félvén csak nem felejtettél el engem
mikor egy vakond föltúrta a hátam
’a szent félvállról veszi a keresztjét így a másikon is vihet egyet még pontos a pác testreszabott a gond’
mondta a bársonybundás kis vakond s rögvest visszafúródott a földbe
hogy is kezdjem hogy magyarázzam? honnan tudta hogy ott van a hátam? tuncsi orrával tűfejnyi szemmel honnan tudta ez a pöttöm henger s vajon miért épp hozzám küldted őt?
3 hisz akár egy dísztárcsa a sztrádán én már leváltam valahol iszom de nem hat rám az alkohol
van nálam ám nincs bennem élet mint gyufa mely másnak tud csak tüzet adni
egy éve vagyok mindössze az utcán de az idegtől hogy nincsen visszaút már nem hurkás a bélsaram fosok a szó minden értelmében
pedig magamra még nem csöviként tekintek ahhoz engem túl forrón dajkált egy szép és dendi gyermekkor lelkében a betonkeverő is légvédelmi reflektor
őrzöm tehát ami maradt belőlem az eltaposott csikket nem emelem föl nem anyázom ha rugdos a rendőr s aggastyán létemre letegez
balga fejjel úgy véltem anno mindenkinek van jövője ha jól tanul mondd miképp vessek horgonyt hajótlanul? idén hol fogom kihúzni a telet? taníts meg úgy enni hogy ne magamból egyek
mint mágnespor a vasreszelékkel eggyé válnék ha tudnék az éggel hogy tavirózsaként mely fönt ring a g y ö k e r é től oly távol csak szívem lenne kicsit messzebb a világtól s elhordoznám én ezt is ..."
Tarka lombú fák között táncot jár a szellő. Ficánkol a lombok közt, mint vízben a sellő. Amíg röptét testvére: szél úrfi vigyázza, a sok csörgő levelet gyengéden lerázza. Meglátogat réteket, ágas-bogas bokrot, megfésül és szertefúj minden száraz lombot. Huncut, pajkos kacajjal felkapja a légbe, s leteríti szőnyegként lábaid elébe
———————————————-
Kormányos Sándor
Öszi szél
Csak hallgatunk, én itt, te ott,... s a percekbe szőtt kis csodák Szétfoszlanak, míg szemlesütve Rohannak el az éjszakák. Messze vagy, a sóhajok közt Csókjaink emléke meglapul, de tűnő álmok nem ringanak, csak vágyak fáraft csendje hull. Most hallgatunk, én itt, te ott, s ha némaságunk összeér, majd eltűnődve von szemünkre Könnyű fálylat az őszi szél
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról és elgurul, akár a brilliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Ma Nemzeti Gyásznap van.
Ady Endre
Október 6.
Őszi napnak mosolygása, Őszi rózsa hervadása, Őszi szélnek bús keserve Egy-egy könny a szentelt helyre, Hol megváltott - hősi áron - Becsületet, dicsőséget Az aradi tizenhárom.
Az aradi Golgotára Ráragyog a nap sugára, Oda hull az őszi rózsa, Hulló levél búcsucsókja; Bánat sír a száraz ágon, Ott alussza csendes álmát Az aradi tizenhárom.
Őszi napnak csendes fénye, Tűzz reá a fényes égre, Bús szivünknek enyhe fényed Adjon nyugvást, békességet; Sugáridon szellem járjon S keressen fel küzdelminkben Az aradi tizenhárom.
*******
Régebben már említettem itt, hogy Nagysándor József az én anyai dédanyám nagybátyja volt. Most a fiam mesélt róla és az aradi vértanúkról Levinek, aki először emlékezett meg róluk az iskolában.
1849. október 6-án végezték ki Aradon az 1848-49. évi szabadságharc 13 honvédtisztjét, Pesten pedig ugyanezen a napon hajtották végre a gróf Batthyány Lajos egykori miniszterelnökre kiszabott halálos ítéletet
Faludy György: Október 6.
A vesztőhelyre sáros út vitt és kikericsek kékjei. Száz év, s meghaltam volna úgyis- vígasztalódott Vécsey. Lahner György sírt s a földre nézett, Damjanich szekéren feküdt, Leiningen felmentő honvédek árnyát kereste mindenütt. S a táj olyan volt, mint a fácán: tarlók, fák vérző foltjai, és ők, tarkán, libegve, hátán: elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így. A pesti téren is ütötték a dobokat, de ő; nem félt, csak arca széle vetett rózsálló lobokat. Mosolygott. Mi bánta, hogy vége? Branyiszkónál nevét az égre karcolta kardja, a híres. Ez volt Dembinski hadsegéde, Abancourt Károly ezredes. S mi elfeledtük. A miniszter, bár hívták, maradtak egyedül. - Az Al-Dunán szólt mély a gázló s vénember már nem menekül. Leszek bitófán harci zászló, ha sorsom ezt így rótta ki- s habár magyar volt Csány László, úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből fröccsen szét érdes csepű vér, Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba, Olmützbe vitte a szekér. Húszan egy odvas pincelyukban, nehéz bilincsben, pipájukkal egyensúlyozták magukat: így éltek, sakkoztak, dohogtak és elmélkedtek, jó urak. Kegyelmet vártak s forradalmat, áldottak-átkozták a hont és írtak vert hadakra verset, tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt; olyik megőrült, de az élet sodrából mind-mind kiesett. Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól gömbölyödtek a hitvesek. S az ország rothadt. A rabságot mindjárt megszokta s elfeküdt a földön, mint télvízkor vágott, rózsás rügyekkel tele bükk. E rügyből egy se bontott zászlót: a nagy tavaszi láz heve kilobbant, múló szalmaláng volt vagy átköltözött másfele, Londonba, New Yorkba, Turinba és hûs lidércként messze táncolt.
Száz év s a magyar börtönéjjel nem változott száz év alatt Száz év s az első fordulóra ébredtetek és lassan róva a lépést, méláztatok róla, mit hozott Világos, Arad: száz év hűséges ingaóra, én folytatom járástokat, mások járják lépéstetek, s míg árnyékunk a kőpadlóra hull hány nap, hét és hónap óta! s kihúnyunk, pisla mécsesek: sok szép magyar fej, hervadt rózsa, Lonovics! Barsi! Berde Mózsa! árnyatok felénk integet.
Babits Mihály
