antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Köszönöm, nem reagálok mindig, de nagyon szeretem ezt a verses-képes topikot, és egy nagyon régi, idősek otthonában lakó nagyon kedves volt munkatársnőmnek mindig küldök színes képekkel verseket innen, aminek nagyon örül, csak mondom :-)
Kiben köszöni Cupidónak hozzá való kegyelmét, tudniillik hogy Celiát szerelmére felgerjesztette, s kezében adta Azon nótára
1 Kegyelmes Szerelem, ki ily jól tél velem, áldott legyen te neved! Veszendő voltomban hogy segélél mostan, hála legyen teneked! Kérlek, panaszimért, ki téged gyakran ért, jódot rólam el ne vedd!
2 Keserves fájdalmim, gyötrő gondolatim, távozzatok el tülem, Kik mind éjjel-nappal csak búval-bánattal forgottatok körülem, Mert megkegyelmezett, s minden jót végezett Celia énfelülem.
3 Ez föld szép virágja, éltető illatja hogyha szívemre hatott, Miért szomorkodjam, s vígan mért ne lakjam, mért viseljek bánatot? Hiszem elég eddig, az míg nem voltam víg, hadd éljek már jó napot!
4 Az ország csillaga, szerencsés világa hogyha fejemre terjedt, Nekem szolgál, fénlik, más elől eltűnik, csak egyedül rám gerjedt, Ha mi bút rettegek? Miért nem örvendek? Lám, nem érzek kínt s terhet!
5 Ez világ minékünk, kiben mi most élünk, vendégfogadó házunk, Kiben ha ma lakunk, vagy jót vagy bút látunk, de holnap meg kimúlunk, Azért azon legyünk, az míg tart életünk, legyen víg telünk-nyarunk!
*******
Október 20-án múlt 464 éve, hogy megszületett báró gyarmati és kékkői Balassi Bálint költő, törökverő nemes. A magyarországi reneszánsz második korszakának nagy alakja. A magyar nyelvű költészet első kiemelkedő művelője, a magyar irodalom első klasszikusa.
Minap egy régi jó barátom ezen versekbe foglalt Budai Útazást Borsód vármegyéből oly kívánsággal kűldötte hozzám, hogy én a verseket elolvasván, ítéletemet adjam felőlök: hogy tudni illik megérdemlik-é a világ eleibe való terjesztést vagy nem, és ahol azokban valamely hibát fogok találni, azt megjobbítsam, hogy a jobbításom által tökélletesebbé tétessenek a kiadásra. - Csodáltam, megvallom, ezen kívánságát jó barátomnak annyival is inkább, mivel ifjúságunknak zsengéjétől fogva esmérvén egymást, jól tudja: hogy én poéta soha sem vóltam, mégis azt kívánja tőlem, hogy azok cenzúrámon menjenek által - de mégis, hogy kívánságának néműneműképpen eleget tegyek: figyelmetes elmével néhányszor általolvastam, és az egész munkát annyira latra vetettem, amennyire csekély tudományomnak próbaköve engedte; de megvallom, hogy semmi olyast nem találtom benne, ami jobbítást és pallérozást érdemlene, és ha mi aprólékos lett is vólna, semmiben sem változtattam meg; netalántán a Szerző ezzel torkolna meg: Hos ego versiculos feci, tulit alter honores. Éppen nem kívánom azt tulajdonommá tenni, mert amint feljebb mondám: én poéta sohasem vóltam. De azt is ellenben kénteleníttetem megvallani, hogy az ékes versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködtem, és ez is lészen a legfőbb oka, hogy ezen munkát jó barátom általkűldötte hozzám.
Ezen verseinek természet szerint való folyása és szép magyarsága, nemkülönben ámbár palástolt, de jóra igyekző mivólta nékem annyira megtetszett, hogy eltökéllettem magamban elsőben azokat - minthogy egyetemben folytanak - tizenhárom részekre felosztani, és minden rész mit foglaljan magában, felűl kis summában kitenni.
Másadszor: olyan szavak mellé, melyek exotikumok, vagy valamely históriabéli tudományt foglalnak magokban, betűket helyheztettem, hogy minden levél alatt hasonló betű mellett azoknak megmagyarázását találhassák az olvasók.
Harmadszor: a barbarismusokat és francia szavokat, valamint a magyar a magyar szavokat szokta írni, írtam ide, jól tudván, hogy sok magyar légyen, aki sem írni, sem olvasni franciáúl nem tud. Így tehát a versek nem az én műhelyemben koholtattak, csupán azoknak tizenhárom részekre való osztások és betűk által való megvilágítások, ezen elő járó beszéddel [együtt] az én munkám.
Hosszúlábú ifjú ölelkezik a gyúlt homokban. Ez én vagyok. Palamellü férfi a szöges sötétben árkot ás. Ez én vagyok. Bordáin futkos a gyöngy, sovány testére mundért húz a fiu. Ez én vagyok. Fenn áll a hegytetőn, asszonya karjába kap, felettük robbanó fények. Ez én vagyok. Lírai dalt énekel, olvadnak tőle a lányok, kezét simogatják. Ez én vagyok. Sírtól sírig rohan, haja vörösre veri az arcát. Ez én vagyok. Egy ifjú, aki versenyt fut az utcán a kelő nappal, egy vén, aki tenyerén számolja végső sugarak filléreit.
Annyit éltem, hogy el sem fér a szívemben, annyit láttam, hogy az már vakít, vakít. Ifjú legényke, futnál-e postára, boltba? mosnád-e tisztára műhelyed ablakait?
Egy gyerek kiszalad a fényre, mellében trombitahangok.
Kezemben erő, hogy teremtsek, szívemben dac. Bölcsőket gyalultam, most nászi ágyakon szalad gyalum. Negyvenöt évem tízezeréves emlékezés.
Elkezdenéd újra? El én! De tiszta szívedből? Nincs tiszta szívem. És jó hideg aggyal? Nincs hideg agyam. Mert múlékony s nem múló anyag vagyok, kit víz alá húz a kétkedés, de földob, mint repkedő halat, a remény, s mert tizezeréves feledés szunnyad idegeimben, elhiszem, hogy itt az a perc, mely újra szárnyrabocsájt.
******
Október 19-én múlt 102 éve, hogy megszületett Vészi Endre, Kossuth-díjas költő, író.
Sokáig gondolkodtam, megvallom, alacsony sorsú ember lévén, kinek bátorkodjam ajánlani ezen csekély munkámot. A dolog nagy tusakodást okozván bennem, végtére eztet mondám magamban:
Audaces fortuna juvat, timidosque repellit.
Tehát én eztet nemcsak egyedül egy méltóságban lévő úrnak avagy asszonynak fogom felajánlani, hanem mivel ehhez fogtam 1787. eszt. Skorpi havának másadikán, és végeztem [1788] Bak havának huszodikán, új esztendő ajándékúl az 1788-ban mindnyájának Hazánkban élő érdemes és minden renden lévő gavalléroknak és dámáknak mint tükört bé fogom nyújtani, s nyújtom is; tudván azt, hogy minden gavalléroknak s dámáknak toaletjén, azaz öltöző asztalán ezen mostani nagy világba tükrök szoktanak lenni, hogy azokba nézvén, megláthassák, mely renddel rakta reájok a módit a kamarás inas vagy a dámákra a kamarás leány. Táplál a reménység, hogy ezen tükör-ajándékom azon tükröknél annyival kedvesebb lészen, mivel hogy ez nem Velencében pallérozott kristályból vagyon csinálva, mint azok; egyedűl téntából s papirosból áll; mégis ebben jobban fogják magokat főtől fogva talpig meglátni, mint a magokéban. Óhajtom egyedűl csak azt, és kérem is, hogy ebbe gyakran méltóztassanak tekinteni, hogy így meglátván magokat, mindazokat, amelyek renden kívűl valók és az egészséges elmét felmúlják, nehogy magokon viseljék; sőt mintegy majd bálványozást kiirtsák és számkivessék.
Ha ezen célját munkám eléri, akkor Názóval örömest fogom eztet énekelni:
Ite triumphales circum mea tempora lauri, mert így óhajtott tárgyomhoz jutok.
Vegyék tehát kedvesen ezen újesztendő tükör-ajándékomat Hazánkban élő gavallérok s dámák, és legyenek bizonyosak, hogy vagyok
Feldafing település Németországban, azon belül Bajorországban.
Déry Tibor
Ősz, Feldafing
"segítsetek még nem haltam meg még felébredek még ősz van rohan a hajnali szél a hegyoldalon és aki öreg arcát az ablaküveghez szorítja a vörös napkorongban a tél hideg alakjait látja csókolózni és hajnaltesttel sír a szélben az avarban ide-oda röpköd levelei lehullanak mert mégis sötétedik és mindörökre sötétedni fog..."
********
Október 18-án múlt 124 éve, hogy megszületett Déry Tibor, Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar író, költő. Több külföldi akadémia dísztagja. Álnevei: Dániel Tibor, Verdes Pál.
Kézi szőlőpréselés a két világháború közötti Dunapatajon.
Csokonai Vitéz Mihály
Október
Már hát elérkezett a víg október is, Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is. Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl A szüretelőknek víg tábora örűl. Melybe hordogatja a megért szőllőket, Víg tánccal s lármával nyomja benne őket. Kellemes zúgással omlanak cseppjei, Jó kedvvel biztatnak zavaros levei. A sajtó örvendő lármával csikorog, Oldalán a piros nektár zúgva csorog. A lucskos parasztok szurtos képpel járnak, Neki, neki mennek e teli zsajtárnak. Az ideit szűri, issza a tavalyit, Jövő esztendőre tartja majd a mait. Az új bornak örűl, de ótól kurjongat, Mert marka is teli kulacsokat kongat. Tántorgó lábával s reszkető karjával Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must, Azalatt a hordó mellett iszik víg tust. Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba, Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba. Mérgébe tajtékját túrja a szájára, Kiüti fenekét, s elfut utóljára. Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett. Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva Venia, a tőkék mellé van plántálva.
Kapj az átalaghoz, ne szégyenld, barátom, Ne szégyenld; ládd, én is a számat nem tátom. Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is, Örömmel nyúl ehhez a paszamántos is. Még must korába is a bor víggá tészen, S minden reátartást a szívből elvészen. Hátha még férfikort érhet a hordóba, S mint királyi székbe, kiszáll a kancsóba? Mely édesen pezseg! már előre látom, Mely vígakká tészen ő akkor, barátom! - Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség! Tetőled szívünkből fut a kedvetlenség, Te a barátságot s örömöt érleled: Légy jó! ím, kezet fog az ember teveled.
"...Hazánkban nemzete volt mindég tündöklő, Híre-neve fénylett, mint fénylik gyémántkő: Légyen nagyságod is eleit követő, Azt ha nem cselekszi, üsse meg a mennykő!"
Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása (részlet)
*******
Október 16-án múlt 293 éve, hogy megszületett Arezzói gróf Gvadányi József, generális, író.
„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”
Azt álmodtam: beszélt velem egy eb. Spanyolul szólt előbb, az anyanyelvén, majd észrevette, fel nem fogja elmém, és németül (bár törve) csevegett.
Bámultam. Így szólt, nyájasan vonítva: "Ha tudja, Kastner, mondja meg nekem, az állatnép mért kussol szüntelen?" Zavartan lestem, mi a titok nyitja.
"Mi mindent tudunk beszélni, mégse tesszük az emberrel – így folytatta kutyám – , csak álmában. De ébredés után tilos; a vétkezőket mind megesszük."
Az indoklás persze érdekelt, s bátorkodtam megkérdezni serényen. Az álombeli kutya így felelt: "Mivel az ember társadalmi téren érintkezésre alkalmatlan, kérem!"
Ezzel felugrott, és a sarkon eltűnt. Hogy ilyesmiket kelljen már lenyelnünk.
Kálmán bácsi, körszakállas magyar, a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj táncolta körül. Süketnéma volt, verset írt, és gyalog zarándokolt Kossuthoz, Turinba. Szegényesen éltek, de majdnem vadregényesen, ő, s a családja. Torka, nyelve nagy kövekként tördelte a szavakat, s mi ujjal a semmibe írtuk a válaszunkat neki, vagy, este, ha már sötét volt, a tenyerébe, és bőrének szeme-esze, furcsa ész, látta a láthatatlan betűket. Bohém lélek, szerették, szeretett. Nyomdász volt, s kertész. Csak magyar ruhát hordott. Százszor tönkrement s talpra állt. Homloka fény, szeme arany mosoly: Szerettem náluk lenni, mint sehol.
*********
Október 13-án Kálmán napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás s lemondani nekem oly fájdalmas-édes. Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja, bánat és csalódás nem fér a szivéhez. Nézd a természetet, mint vál elmulásra, minden egyes ősszel lassan hervadozva csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa, küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan hajtom le fejemet síri nyoszolyámra s édes a lemondás: az élet torz-arcát redőosztó kézzel mosolygósra váltja, vérezve vesződünk viharzajos tusán, míg végre a halál karján elalélunk s fáradt szemeinknek a zűrzavar után, a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.
Hajoljatok meg a tomboló sors előtt, mert az ő hatalma zabolátlan, örök. Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet s ravatalod ormán kárörvendve röhög. Leteper a földre dühös küzdelemmel, vasmarokkal legyűr a fekete sírba. A temető minden kövére az ember kudarca s a sorsnak győzelme van írva!
tükör-darab volt szplén és neurózis nélkül a lélek nem volt hiteles két tripliszek volt istenem a dózis alig kellettem hogy belém szeress és izga játék volt a szép szorongás bogra kötött elfésült nárcium mit adtam volna volt hogy most láss s most mit hogy akkor most mikor elmebajszaga van a reggeleknek s arcomba szakadt fölle ráncaim mögül redőny mögül szeretnék épp nem nagyon csak túlélni mikor félek és félek hogy eltitkolom
*******
Október 12-én ünnepelte 65. születésnapját Parti Nagy Lajos, Kossuth-díjas költő, drámaíró, író, szerkesztő, kritikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Isten éltesse!
Szervusz Tereska, szép estét Neked és az ide látogatóknak is!:)
Reményik Sándor Őszi erdőn hamvadó parázs
Te szép, te szomorú, te tiszta láng! Most már: avarba hamvadó parázs, Én nem gyujtottalak, Én nem oltottalak Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól. Arra jártamban Megcsapott messziről a meleged, Tovább mentem,
Nem éleszthettelek. Most hát elalszol. Aludj. Békesség neked. Takarjon be a diadalmas Ősz, A csend, S a nesztelenül hulló levelek
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit irtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le- föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint részeg, az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam s ha emlékezni tudsz a a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk s ők egy szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec, Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: «ébredj a valóra». A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant tűzcsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyult, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent. a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a néma békét. a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi, szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó, könnyűcske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben. aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan-lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven, jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - jaj, ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. de pattanó szivem feszitve húrnak, dalolni kezdtem ekkor azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.
Szervusz Bajkálifóka, köszönöm, viszont kívánok Neked kellemes délutánt!:-)
Weöres Sándor
Ballada a három falevélről
Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról. És jött a szél, a messzi szél, egy messzi, másik, új világból - Elröpült három falevél. - - - - - - - - - - - - - - - Az egyik magasba vágyott: talált a felhők közt új világot, emelte, emelte a szél. A másik rohanni vágyott: magasba hágott és mélybe szállott, sodorta, sodorta a szél. Harmadik szédülni vágyott: szemét lehúnyta, semmit se látott, kavarta, kavarta a szél. Lobogott három falevél. - - - - - - - - - - - - - - - Lehullott három falevél tehetetlenül a világból. Ott lenn a sár, fekete, mély - ki emel fel az őszi sárból, ti szegény három falevél?
Szép estét, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Drága Édesanyám - ott fenn az angyalok között - nagyon boldog névnapot kívánok!
Kaffka Margit
TERÉZ
Átleng a párákszőtte esti fátyol A selyemfényes, babonás vízen. - Valami távol, idegen leányról A parton... valaki mesél nekem. Varázslat kóbor álma szállt-e rám? Hogy szinte látom: Szőke az a lány, Kicsi, fehér... úgy-e, fázós szegény, És kék ruhát szeret, akárcsak én.
Mese, mese. - Tavaszestébe régen Az a leány a jövendőbe nézett, S szólt: "Már tudom, hogy el fogsz hagyni éngem! Elhív tőlem valami új igézet. Csak azt ne hidd, hogy elfelejtelek! Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek, Csak hagyd a jöttöd minden este várnom, Úgy sincs nekem más dolgom a világon."
Mese... Fehér hullámok útján járva A hosszan elsikló selyem habon, - Testvérgondolat száll a szőke lányra. Hogy: Ismerem. Hogy: Szeretem nagyon... Kis fáradt madaram, kedves szegényem! Tudod, mióta vársz? Tudod, mi régen? Tudod, hogy ő is álmodik veled? Tavaszestébe... másnak emleget.
Babits Mihály
