Keresés

Benke László

ÉDENKERTBEN

Édenkertedbe, Istenem,

mikor Éva megérkezett veled

és körbevezettelek benneteket,

ámulatba estem az ő szépsége

és a te jóságos hatalmad láttán.

Buja tiszafáim, óriási fenyőim,

terebélyes diófám, minden

tavasszal rózsaszínbe öltözött mandulám,

almafám, körtém, termő szőlőlugasom,

hét kamasz fenyőm is

a te neved zengte.

Mámoros fűszernövényeim,

meggyfáim égi ruhában,

barackok finom lilában,

szilvafalányok talpig fehérben

ahogy a ruhájuk ledobták

pipacsvirágos lázban égtem

jázminok, rózsák, trombitavirágok

boldog körében.

Minden élő téged dicsért

Teremtő Istenem,

és az első asszonyt, remekműved.

A teljes Édenkert

a lába előtt hevert,

szerelemre lobbant lelkem fényben ünnepelt.

– Engedd meg, Istenem,

hogy őbenne még jobban szeresselek.

Hová lett aranytrombitád? [222.]

Benke László

ÉN MÁR E PARADICSOMBAN

Én már e Paradicsomban

messziről nézem

mi történik itt,

miként pörögnek pályájukon

növények, állatok, vizek és madarak,

halak, vadak és emberek

s hogyan véreznek el,

én már e Paradicsomban

messziről nézlek s közelről látlak

drága Istenem.

Fűhöz, fához, virághoz képest

nem rendít meg már semmi sem,

én már e Paradicsomban

minden pillanatban megérinthetem

szerelmesem, az Életet.

Hová lett aranytrombitád? [221.]

Benke László

AZ EZÜSTFENYŐHÖZ

Erkélyem előtt

ezüstfenyő áll a kertben,

koronáján köröskörül

esőcseppek,

gyöngyfűzérek ezüstöznek.

De nap ha lobban,

csepp ha cseppen,

időnk csendben eltűnik,

dísztelen áll ezüstfenyőnk

mint ahogy én

erkélyemen

szeretettől ezüstösen.

Hová lett aranytrombitád? [216.]

Benke László

PAPÍRRA DŐLT CERUZÁM

Papírra dőlt

ceruzám

még ne havazd be

csönd,

egy mozdulat

kellene még

a cél előtt,

el ne ess

velem Uram

Istenem, segíts

föl

ha elesnék megint,

adj erőt,

meglódíthatnád

egy kicsit

jobban

a szívemet is,

doboljon,

verje a szeretet

örömét

utamon

teérted,

az igazságért,

az életért,

vihessem még,

mit vinnem kell,

bizalommal, könnyedén.

Hová lett aranytrombitád? [203.]

Benke László

ANGYAL A KERTEMBEN

Egy angyal gereblyézett a kertemben,

fehér ruháján áttetszett a teste,

de a lelkem inkább a lelkét leste.

Azt mondják, az angyal nem férfi, nem nő,

nemtelen szellemalak, Isten küldte,

hogy a sok-sok levelet összegyűjtse.

Láttam már őt télen, hóesés ruhában,

meghökkenve néztem ablakom mögül:

ki sepri a havat házam udvarán?

Akkor se szólt, csak dolgozott nyugodtan,

én meg benn a szobában dideregtem

érthetetlen nagyra-gyúlt szerelemben.

Megpróbáltam magyarázni a dolgot:

szeret az angyal, mert szeret az Isten.

Kicsit mégis jobb lesz, ha később visznek.

Most nyár van, hőség, akkor meg hideg volt,

de mindig hullnak levelek a fákról,

hol vagy most, Angyal, e csúf valóságból.

Jön az ősz, azt is túl kellene élni,

ha szünet nélkül hullnak a levelek.

Nagyon kell akkor ismét gereblyézni.

Ha nem látom soha már, falevélként

hullok el én is, de eljön az angyal,

el kell hogy jöjjön, mégis gereblyézni.

Hová lett aranytrombitád? [199-200.]

Benke László

KEZDET ÉS VÉG

Szívében sötéttel és fénnyel,

az Élet Urának intelmével,

eljött hozzám az Angyal, éjjel.

„Szeret és szolgál az Angyal.

Szeret és szolgál vagy meghal.

Szeresd és szolgáld, s ha meghalsz,

szeretet lesz a jutalmad”.

Az Úr üzenetétől nem féltem,

szeretni én sohasem féltem,

örök szolgálat már a sorsom,

megáll ez rajtam, mint a koporsón.

S megszerettem máris az Angyalt.

Fehérben állt ott, égi ingében,

áttetszett teste a hófehéren,

fény a szemében, valami lobbant,

felgyúltam érte én is nyomban,

suhant előttem, én meg utána,

s elizzottunk az éjszakában.

Az Élet szerelme [78.]

Benke László

VANVANHOZ

VanVan, Maga Jó Hogy Van, én is vagyok,

és alapvető törekvésemben, hogy egyszer majd

valóban jó legyek, legalább a Maga számára,

újra megerősített,

arcának felderülő mosolyával, ahogy váratlan

látogatóját tegnap fogadott, karjának

ölelésével, ahogy átölelt, édes szájának

érintésivel, ahogy remegő

csókomra visszacsókolt, s ahogy teste

még buzgó forrását feltárta előttem

a homályban, gyötrő szomjúságom sóhajához

ahogy szomjúsága sóhaját hozzáadta,

s aztán, vagy azelőtt, ahogy a romló mosógép

zaját Illés úr lakásában együtt hallgattuk

egy picit, megérintette szívem

az élet magasabb rendű értelme,

látván előttünk a magas könyvespolcot,

a szeretet erős frontvonalát,

hogy ha majd vénségünkre

naponta egy-egy kicsit

elüldögélhetnénk egymás mellett

az öreg kanapén, s elmerenghetnénk,

ha felolvashatnék Magának, Szemem Fénye,

Legeslegjobb Barátom, hol pedig

Maga olvasna fel nekem,

milyen jó lenne látóvá lenni akár vakon,

közel kerülvén a békességhez.

Az Élet szerelme [75.]

Benke László

HULLÓ LEVELEK ALATT

Gyönyörébe hullt

az őszi erdő,

tarka lomb,

s ahogy felrepültél

kitárt karodon,

angyalszárnyadon,

mi már csak arra menjünk,

amerre visz a lelkünk,

egymásért,

csak egyre feljebb,

selyemnövény,

aranysárga selyemnövény,

lábam alatt, s szívemben is

megreccsent egy gally,

fekhelyünkön, édes avar,

elámultam arcodon és hajadon

és kabátod színén,

selyemnövény, őszi selyemnövény.

Az Élet szerelme [74.]

Benke László

KARÁCSONY

Csengetnek.

Szívemből

a szívednek.

Eljött mégis

magától:

az angyal,

a kisded,

a karácsony.

Akire vártunk

itt van velünk:

a szívemben,

a szívedben.

Szívemből

a szívednek,

örömünkért

csengetnek.

Hová lett arany-

trombitád? [195.]

Benke László

ADVENTI VERS VANVANNAK

Adventi sötétségemben

köszönöm, hogy várhatlak.

Várakozásom vagy,

meg nem írt versem,

gyöngyként hordozlak szívemben,

megérlellek szeretetemben,

dajkállak énekemben.

Anyád ajándéka vagy,

nipp-angyalom, kislányom,

szeretőm és barátom,

mosolyod fényében hintázom,

Nincsemből

VanVan lettél,

VanVanból

Nincsem vagy már,

olyan nincs, hogy nem vagy!

Verőfényem vagy és villódzásom,

csapongó lelkem virágos réten,

lepke-gyönyörben

meg-megálló

lepke-szenvedésem,

örömkiáltásom vagy,

füttyös mezőségem,

tisztaságom, hófehérségem,

lágy hegyvidékem, drága völgyem,

szőkén elomló folyóm,

oltárom főhelyén

lantos angyalom,

pazar hajasbabám,

bűvölő csillagos éjszakám,

bomló szívverésem,

ölelő barátom,

lemenő napom,

őszi alkonyatom,

sóvárgásom vagy, kis kék virág

gazlepte várromon

– örülj Uram teremtményeden,

s add vissza nekem a XIX. század

romlatlan tisztaságát, szellemét,

szerelmünk és barátságunk kezdetét.

Hová lett aranytrombitád? [193-195.]

Benke László

AZ ELCSERÉLT MAGÁNY

Válasz VanVannak

Vagyok én mindenhol,

égen, földön, csillagon.

De hiszen mindenki tudja,

magányom és közösségem

lettél, bennem élsz folyton,

láthatóan és láthatatlan.

Ma éjjel piros bársonyban

láttalak s éltelek,

mentem utánad buszon, villamoson,

nem égtek sehol fényjelek,

mintha valaki megjósolta

volna bársony-érintésedet,

kerestem lényed ízét, illatát,

valóság voltál? vagy elképzeltelek?

kérve kértelek,

vagy üvöltve űztem volna el

az ólálkodó halált?

Alig hittem el, hogy

álmom bársonyán

egyetlen valóság lehetsz,

hogy találkozunk az úton

és elcseréljük magányunk piros bársonyát;

az ismeretlen jós,

a jó öreg már várt reánk,

közönséges barna ruhában vezetett,

zöld szeme a mindenség fényénél kékebb

tűzben égett,

és mégis, mintha közönyösen;

éreztem én is az Isten-szagot,

a teljes életét, a szerelem hús-vér szagát,

s az öreg jós úgy mutatta az utat,

mint aki mindent ismer, mint a tenyerét.

– Tengerre menjetek, tanuljatok

fenségesebb ragyogást,

a gyöngyházfényű messzeségtől

nyugalmat és remegést,

álmodozzatok és szeressetek,

ahogy az egek és partmenti fák

derengenek, gyűjtögessétek

egymásnak a reményt;

a jós szavából

a sóhajok jövendő nyugalmát

fogtam fel, szerettem volna érezni talán,

hogy mióta is várlak, Istenem,

mióta is, mióta a tisztaság

vágya bennem fészket rakott;

s mennyien csodálkoztak páros létünkön,

hogy mennyire szeretem

benned örök szomjúságomat,

de nem mertek szólni sem.

Lehajtott fejükben úgy merengtek el

mintha láttak volna már

ölelkező hullámokat,

szavak szerelmesét

az élet piros bársonyán,

mintha megéltek volna már

hozzánk hasonló perceket,

a tenger minden cseppjét,

egy napnyugtát, napkeltét,

Isten ujjával rajzolt

partok végtelenjén

egy másodpercet legalább,

s mintha sejtették volna

miért kell titkolni esendőségüket;

emberarcuk sokszor megviselt –

úgy tettek a percek bársonyán

mint akik alva pihentetik el

zsibongó vérük fáradtságait,

mintha nem irigyelnék

életünk égő bársonyát,

de az is meglehet, hogy ők is épp olyat

képzeltek magukra sokszor is,

láttunkon ezért eshettek

mély zavarba s aludtak el,

ahogy vitt a villamos.

Az öreg jós furcsa darócban

jött velünk tovább, s ahogy félszemmel

láttam tekintetét

életünk e ritka járatán,

az elmosódott arcúak

ámulva álomruhánk

folyton égő bársonyán

úgy lengedeztek

üresen, vagy titkos vágytól fényesen,

mint akik jártak erre már,

s éppen olyanok, mint mi vagyunk.

Csakhogy nem volt olyan senki több,

amilyen én voltam, s te voltál nekem.

                        És akkor hirtelen

az ösztön éjjelen

                        újra egyedül,

mint a Hold,

                        álomtalanul

megyek lefelé,

                        VAgy állok valahol

állati mezteleN,

                        és nem tudom,

mért nem VAgy velem,

                        ha földön égeN csillagon

én mindenhol

                        ott vagyok veled.

Az Élet szerelme [52-55.]

Benke László

ELHALLGATTÁL

Én se szólnék, hisz ősz van, levélzörrenés,

elhallgatás ideje, de megláttam zöld levelű

növényünket polcomon, ablakunk homályos

fényében lepke szállt a legyező levelek

elágazó tövére, fehér-sárga lepke;

tölcsér, szépség tölcsére, vagy inkább masni

kislány hajában; már rebbent is kezem,

csakhogy az ámulat megállított hirtelen;

ezt nem vártam tőle, azt hittem egyszerűbb,

s elhallgattam én is, nem gondoltam,

hogy még virágzik is, szépsége örömét

és fájdalmát szétválaszthatatlan viseli,

mint fölzengő húr, mely megszólalt

bennem a láttán; alázatra és megértésre késztet

az érzés, hogy nem lehetsz itt,

nem láthatod e szépséget, nem érezheted

örömöm és fájdalmam;

ez is gyorsan elvirágzik, ősz van,

sűrű levélzörrenés, csak sejtjük,

mit élhetnénk át együtt fájdalomban

és örömben, hogyan viselnénk el egymást,

ha magunkat se könnyen, ha láthatnánk

a levelek tövén e virágot,

azt pedig nem is sejtjük,

mi lenne, ha nem lennék itt én sem,

csak e növény és virága, egyáltalán a Teremtő

zavarba ejtő remeklése létezhetne-e valahol,

s engem szeretne-e?

Az Élet szerelme [51.]

Benke László

A SZERETET TERVE

Szívünkben és elménkben a szeretet terve

már majdnem készen állt,

mikor megszülettünk,

de az egészről és a részletekről

lelkünkben még homály gomolygott.

Talán csak sejtettük, mit és hogyan is

kellene tennünk azért, hogy nekem

és neked is jó legyen, és Isten is

kedvét lelje teremtett világában.

Lehet, hogy a parancsot sem fogtuk fel

egészen tisztán, a sötétben

te már akkor is éjjeli bagoly lehettél:

homlokodra, szemedre, arcodra

sűrűn borúlt titkod fátyola,

de a veled született angyal

mégis tisztán látta szemeddel

a szeretet távoli fényét.

Jó hinni, hogy már akkor is szerettél,

s még jobb, hogy már akkor szerettelek.

Kis fénypontként ott voltam valahol

a mindenség égboltján, átellenben veled,

ragyogni készültem a terv részeként,

nem is titkolhattam volna el

természetem szerint sem,

hogy hangod hallására,

titkaid sejtésére, s ahogy megérintettél,

boldog fény áradt a lelkemben szét.

S a város erdejében tegnap

a veled született angyal,

hogy örömet szerezzen „csak nekem”

(mert én is örömet akartam szerezni

barátaimnak és ellenségeimnek is),

szinte láttam, hogyan változtat

éjjeli bagollyá újra.

Feküdtél ágyadon vagy ültél ágadon,

pontosan nem is tudhatom

mennyit töprengtél a csendben,

mígnem egy éles nyisszantással

levágtad régi papírangyalod fejét,

s helyére a te fejed tetted:

a született angyalét.

Fényképed megkaptam,

s az isteni terv szerint

felékesítettem vele karácsonyfámat.

Szerelmem és a szeretet

születésének egész éjjelén

veled voltam, lelkemből nézegettelek,

éjjeli baglyom, őrző angyalom.

Az Élet szerelme [14-15.]

Benke László

MINT A GYERMEK

Mint a gyermek, úgy szeretném,

hogy velem légy minden estén.

Párnámon egy sugárszállal

minden reggel te ébresszél.

Veszteség [224.]

Benke László

MINT KERTEMBEN A HÓ

Szép vagy és tiszta,

mint kertemben a hó,

meg sem érintettelek,

nem is mertelek,

néztelek csak,

nézegettelek,

gondolatban

simogattalak,

ágyad szélén üldögélve

ébresztgettelek,

babusgattalak.

Veled szeretnék

fehéredni,

cserépkályhám

melegében

ízlelgetném

lelkedet

és testedet

és főztödet

és forralt borodat,

érthetetlen szereteted

ámulattal szeretném,

sohase unnám,

ringatnálak,

rengetnélek,

becézgetnélek,

érintetlen,

mint a hó,

belephetnél

s belephetnélek.

Hová lett aranytrom-

bitád? [172-173.]

Benke László

ÉJSZAKAI ESŐ UTÁN

Fekszünk az ágyunkon,

eső után,

jóízűen,

kényelmesen.

Tisztul az ég a város felett,

éjfélre jár,

s itt vagy velem.

Ablakod alatt

éjszakai buszok duruzsolnak,

már majdnem mindenki hazaért.

Fekszünk az ágyunkon,

arccal egymás felé.

Fekszem jó szagodban,

zuhanyoztál, zuhanyoztam,

az éjszakai fények is zuhanyoztak.

Látod-e, kedvesem, a redőny résein

irigységük édes aranyában

csillagok leskelődnek.

Szemed lehunytam,

szemem lehunytad,

kezünk és lábunk csöppet összeér

s egy-egy szép szó a szánkban

szendergő lelkünk melege-lángja.

Mosolyod mosolyom fényében lobban:

„Megőrizted magadat, kicsi lány,

énnekem,

látom gyermeki arcodat.”

„Megőrizted magadat, kicsi fiú,

énnekem,

látom gyermeki arcodat.”

Bimbi Maci füle elkopott,

elrongyolódott szegény a hányódásban,

de az utolsó szem fűrészporig

hűséges maradt.

Itt van,

velünk van,

bennünk él most már holtáiglan,

holtunkiglan.

Aludj, szemem fénye,

visszahódítjuk játékainkat,

kicsi korunkat,

aludjunk csak,

csöndesen és tisztán

alszom ma veled,

ahogy éjszakai eső után

a város fényei

s az örök gyerekek.

Halálig szomjazom, 1996

augusztus [39-40.]

Benke László

KÉRLELŐ

Csak mindig annyira szeress,

mindig csak minden pillanatban,

tegnap és ma és holnap és rögtön,

hogy kezem és szívem és elmém ügyébe kapjam

a véges-végtelent –

arcod és kezed és szád,

egész ragyogó tested

vérköreiben a vágy

csak értem suhogjon, zengjen.

Csak mindig annyira szeress,

hogy szégyen nélkül bevalljam neked:

nemcsak a szenvedés, nemcsak a hiány

és nemcsak a vágy űz tehozzád,

az öröm emel fel

szépséged és jóságod magasába,

csak mindig annyira szeress,

hogy legyen elég erőm megadni neked

a mindennapi testi-lelki örömet,

s megálljak veled békességben

e földön rendületlenül, mint súlyos,

mint könnyű és nehéz boldogságban súlyos

hegy és hegy fölött könnyű és tiszta

levegő, ég, nap, hold, csillagok,

csak mindig annyira szeress,

hogy fölkapják fejüket az emberek,

ránk nézzenek és felsóhajtsanak:

mégiscsak boldogan nő a fű,

virág lobban, gyümölcs terem,

a létezésnek értelme van,

jó látni, hogy Isten teremtményei

éppen egymáshoz illenek,

csak mindig annyira szeress,

hogy zengő-dadogó nyelvemen

olykor verssel is elmondhassam neked:

Isten ajándéka vagy,

általad érzem az öröm ízét,

általad érzem magamat,

általad érezlek, szeretlek,

ahogy élőt, árnyékot és fényt

érezni te tudsz, te szeretsz.

Halálig szomjazom [14-15.]

Benke László

A BOLDOG MAGÁNY

Ülök a parton egyedül,

mögöttem az Isten hegedül.

Fúj a szél. Valami boldog

dallam sodródik a vizen,

Isten meg csak bólogat

rá, hogy igen, igen, igen.

S mert jó jót mondani jóra,

hajlik a fény is, hajlik a nád is,

hajlok hát én is a szóra

bólogatásig, hiszen az Isten

a parton egyedül

nekem a boldog magányról hegedül.

A kihalt játszótér [102.]

Benke László

HAJNAL A DUNÁNÁL

A hajnali nádas zöld lélegzetében

egy láthatatlan madár

fáradhatatlan énekel.

– Még jó az ember, még nincsen ébren

s jó az Isten,

hogy kitalálta az éneket.

Fehér fátyol-paplana alól

útjára indul a folyó,

de a dalra

ezüstös fülével felfülel

s a madárdal elé leborul.

– Minek sietni. Téged hallgatni

én is ráérek, énekes!

Álldogál a szél is. S csöndesen

a nádas gyönge leveleire

könnyű sóhajt ráterít.

– Magammal vihetném énekét,

határtalan előttünk a táj,

de én sem hagyom el éneklő helyét.

– Dalolj, te kedves kis madár!

A kihalt játszótér [101.]

Benke László

CSORDÍTOK NYÍRVIZET

Kívül s belül a végtelen

homályos, mint a virradat,

éjszakát old a havazás,

fátylát a lélek fölveszi.

Gyermekarcommal, hópehely,

pillámra fagyva elmegyünk,

nagyfejsze sír a vállamon,

mesében, hóban billegek.

Szentkirály fényes mezején

felbúg a fehér orgona,

az élet csupa hófuvás,

anyám is mindig elmereng.

Magába száll a hómező,

valami mindig elmarad,

a muszáj mindig követel:

erdőre megyek irtani.

Hűtsd le, te hó, a homlokom,

borongj, te borús kupola,

boldog és görnyedt ágakon

jégcsapok, szentek orrai.

Nyíresem kényes derekát,

erdeim fehér törzseit

tavaszodván majd megnyitom,

csordítok édes nyírvizet.

S hogy megremeg a hóesés,

nyírfa a lélek, gondolom,

megeshet én is nyír leszek,

nagyfejsze hüppög vállamon.

Hová lett aranytrombitád?

[11-12.]

Benke László

ISTEN LIKAS KÖTÉNYÉBEN

Bárányfelhő a falu

fölött. Fiam, isten likas kötényében vagyunk

mindannyian. Anyám lelke megzörrenti

a jegenye száraz leveleit, békességre inti

a hetyke füveket. Ne félj,

ne féljetek! Angyal bujkál a csillag mögött.

S anyám a szöggel átütött

edénybe vizet önt,

s a kiszáradt konyha földjét megöntözi.

Hétköznap siető nyolcasokat,

ünnepen csigázó karikákat pingál

a kehes agyagra. Őrzi a port?

A mindent megbocsájtó szegénységet?

Fanyar virágait a föld fölissza, emlékezetem

megőrzi. Miért? Mi haszna?

Csámpás ciroksöprűm a megmondhatója.

Hallhatatlan sírás röpköd; anyám az örök

padlásfeljáróban, ahonnan ömlik a por.

Port szitál az eresz alja, por száll

a házunk ablakára,

de átüt rajta a gyerek­

korom, s a Városba fut.

Végrehajtószagod van, ciroksöprű,

végrehajtószagod!

Utánam a Himnusz integet.

Táncolj csak te csámpás cirokseprű, imbolyogj

a sápadt házfalon, a zöld udvaron

átröpültem. Cserebogár,

te versből röppenő cserebogár

után futkosó gyerek...Korom

dobozba zárt, és nincs híd

nem-volt-ifjúságomon, hogy átvezesselek.

Isten likas kötényében vagyunk mindannyian,

s az árnyékom, mint a csapda,

rám csapódott. Viszem magam,

viszem a hátamon kő és üvegcserepek,

mellkasok, hörrenő lemezek

roncsain át,

oda, ahol valamivé még lehetek.

Mert lejárok, mint az inga,

bután megáll bennem az árnyék,

lassan,

álomtalanul

éjjeledek. S ha lemegy a hold,

feljössz-e az ipari égre,

képzelet? Csak egy árva seprű

cirókál a műcsillagos kupolában,

emberek. Szobányi dobozban,

világgá szűkült falak között,

föllapozatlanul.

Hallgatják a híreket:

mialattunk a parketta megfagyott. Vadludak

a világ négy sarkában.

Dadogjatok.

A kihalt játszó-

tér [17-18.]

Benke László

GYÁRNEGYED

A nagydumás kémények árnyékában

lesütik szemüket a házak.

Kerítéshez támaszkodnak,

s néha, néha összenéznek.

A jövő

elfáradt ideérni.

Lábuk előtt

szánnivaló utca

lődörög a temetőig,

gyárig.

Erre mentek el a férfiak

s az édes nők.

A macskaköveken

macska tekereg.

Nem tud egerészni.

Örülnek a darazsak,

a legyek,

ha süt a nap.

Szegfű topog az ablak alatt,

színét keresgéli,

rázogatja kormos szirmait.

A tűzfalak

repedtek, ráncosak.

Itt, ott golyóütötte seb.

Nem könnyű meghalni.

Ideszokott a szenvedés,

hallgatag,

mint a küszöbre vert

szerencsepatkó.

A kihalt játszótér [13.]

Benjámin László

NEM ADHATSZ TÖBBET

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,

vezérnek lássanak bár vagy muzsikus cigánynak,

fölemel tisztelettel a világ vagy legyűr,

a páholyban, a porban az vagy, ami belül.

Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel

a hústól és velőtől megszabadult halálfej,

s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot

többé nem közvetítik a síró huzalok.

Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,

mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.

Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan

a végső látomás, a dörzsölt politikus-kan,

Allah kinyújtott karja, a császár jó hive,

nem véti el soha, kit kell ledöfnie.

Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –

kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,

meg is sirat talán a szép Vajda Juliska

hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.

Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély

magát-hamvasztó lángja, szigor, komoly kedély –

„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet

leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.

Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,

s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.

Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.

És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.

Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek

sövénye tartaná fel a masszív végzetet?

Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,

s Pista-e vagy Attila? – világ árvája ment el.

Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,

fölösleges batyud lesz erő, szándék, tehetség

s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,

megold és összefoglal a türelmes gödör.

Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,

ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.

Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,

bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.

Végezzék el maguk csak: elvetnek? elfogadnak?

Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.

Magyar költők 20. század. 3. köt. [369-370.]

Benjámin László

ÉNEKEINK

1.

A bordák közt a világ lüktetése –

Nappal meg éjszaka, apály-dagály,

tenger és levegő hullámai,

évszakok változása, csillagok

menetrendje, élet-halál, –

a rettegés is dallam és ütem.

Kalapácsok ritmusa, evezőké,

párosodásé, szívdobogásé:

énekeink!

Velük tetéztük örömeinket,

velük gyógyítottuk siralmainkat,

velük bírtuk ki a kibírhatatlant,

velük mondtuk ki a kimondhatatlant.

2.

Fölkaptak, mint a kisgyerek

    az apai karok,

átemeltek a Góbi felett

    a szörnyeteg motorok –

A Kaukázus meredek hegyeit,

    Kína ősi falát,

jártam a történelem kegyhelyeit,

    a nagyvárosok piacát –

Ha vitt a vonat, ha motor röpített,

    ha mentem, legényke, gyalog,

velem jártak mindenütt a helybeliek

    tolmácsaiként a dalok.

Más volt a vidék és más a beszéd, –

    utam akárhova vitt,

idegen sehol se volt az a nép:

    megértettem dalait.

3.

Emberek vagyunk: énekelni tudunk.

Közös anyanyelvünk: énekeink.

Énekeltünk a templomokban,

énekeltünk a műhelyekben,

énekeltünk a nászlakomákon,

énekeltünk a harctereken,

énekeltünk a gályapadokon,

sírva-nevetve: dalainkban

a kiolthatatlan reménnyel,

hogy egyszer majd vidámabb ütemre kering

az éneklő csillag, a föld.

Szép versek,

1970 [30-31.]

Benjámin László

A VADASKERTI ÚTTÓL A KÁLVIN TÉRIG

Előbb az 56-oson,

aztán a 63-ason

viszem álmos rosszkedvemet

keresztül a fél városon,

a Vadaskerti úttól a

Kálvin térig háromnegyed

óra hosszat most folytatom

tegnapi töprengésemet,

ahogy majd holnap a mait.

Mellettem elkésett diák

toporog, batyuik felett

trónoló solymári kofák

magukfeledt diskurzusát,

zajos pletykáit hallhatom

előbb az 56-oson,

aztán a 63-ason.

Lőrincen, Kispesten, Budán,

Angyalföldön – zötyög velem,

csak visz, csak visz a villamos

keresztül a fél életen.

Arcok cserélődnek, falak

– iskola, műhely, hivatal –

de az út változatlan az

örök-egyforma kocsival.

Harminchat éve utazom,

megőszült közben a gyerek,

gyűjteménye sincs már, csupán

a megtett kilométerek;

ha számolnám, kijönne tán

százötven vagy kétszázezer –

akárhány világutazó

beérhetné már ennyivel.

Előbb az 56-oson,

aztán a 63-ason

hallgatom a világ zaját,

az újságot kiolvasom.

Ez a világ: a nyomtatott,

s amennyi kétoldalt az út

futásában föl- s eltünik,

s ami a kocsiba szorult;

világom a papírba-zárt

emberiség, az absztrahált

élet intézete, ahol

„tudományos főmunkatárs”

címen kapom a fizetést

mélázva sorsom humorán,

hogy így nevem mellé került

a munka meg a tudomány.

Esőben mégis a fedél,

sötétedésben menedék –

fáztomban ez a kis-világ

lehelte ember-melegét;

itt volt találkozóm velük,

kik lelkem bensőbb zúgain

tanyáznak már azóta mint

kedves öcséim-húgaim,

nevük szerint Anni, Kati,

Románka, Ibolya, Piri,

Évi, Dici s Attila és

Áron, Tibor, Pista, Feri;

mindőjüket megilleti,

hogy ez a néhány rímem is

szeresse őket, mielőtt

elcsavarognék innen is,

előbb az 56-oson,

aztán a 63-ason,

aztán honnan-tudnám-hová

a mit-tudom-én-hányason.

Indultam ifjan és mohón

a Tág Világ, a Hír felé –

csak visz, csak visz a villamos

a nyugdíj felé, sír felé.

Harminchat éve utazom,

közben eltűntem nyomtalan;

aki elindult, elveszett,

nem őrzök mást, csak nyugtalan

csavargó-kedvét, holtomig

viselve zárt, fegyelmezett

arcom mögött a gyászt, azért,

aki már sohasem leszek.

Ötödik évszak [109-112.]

Benjámin László

TAVASZI KÖSZÖNTÉS

Hosszú álma után ruhátlanul még,

langyos sugarak zuhanyában

nyújtózkodik a jegenyeakác.

Tavaszi ünnep máglyái lobognak,

száll az avar füstje magasra,

pattog a száraz gally a tűzben.

Gereblyét, ásót, fűrészt fog a kertész,

a színek, illatok, ízek mestere, újra kezdi

az ősi munkát, az életadót;

segédei a föld, a nap, a felhők.

Körülötte szelid csibék a feketerigók,

a harkály is éppen csak tovarebben előle

a szomszéd fa törzsére, azon kutat tovább.

Ha szólni tudnának, talán a fák is

testvérként üdvözölnék.

Köszöntelek, emberiség-bátyám, öreg melós.

Elnézem agyagos-maszatos ujjaidat:

hogyan terelik emberi cél felé

a nagy növényi készülődést.

Ezek a munkában piszkolódott kezek

tűznek a lányok hajába virágot,

ők adnak kényesen-fehér asztalunkra

zsenge salátát, csípős fiatal hagymát,

vérbélű körtét, arany húsú duránci szilvát.

Ezek a kezek írják a verset,

rakják fel a vászonra a színt meg a formát,

ők termelik a lelket –

E kezek által van örömünk is belőle,

hogy emberré szerveződtünk a vak és süket anyagból.

Szemtől-szemben a munkával, a munkással,

most is, akármikor, elfog a szégyen:

Kiáltozásom a népről, az emberiségről,

fogadkozásaim és pátoszaim

milyen nevetségesek és esendők!

Mintha fa mondaná a földnek:

– Mindent megteszek érted!

Levél a fának mondaná: – Fölnevellek!

Pitypang pelyhe a szélnek: – Segítelek

helyedet megtalálni!

Szívem szerint földig hajolnék meg előtte,

mégis csak jónapottal köszöntöm a kertészt.

Köszönésemre kurtán biccent – nincs rám ideje.

Jár-kél, teszi dolgát serényen, gondtalanul,

könnyű dalocskát fütyörészve.

Tüzet akartam [142-143.]

Benjámin László

RŐZSELÁNG

Megborzongatta nesztelen a fákat

                 az esti hűs.

Lábunk előtt, mint bolondos kis állat

            ugrált a rőzsetűz.

A Göncöl lámpái magasan álltak,

      az ég alján lángolt a Szűz.

A csillagfényben úszott egy vitorla,

                 fáradt madár;

azt néztem – s mintha nem is este volna,

            megélénkült a táj,

kocsik zörögtek, itatott a csorda,

      tülekedett a kecskenyáj.

Egy hang csapott föl – s megvillant előttem:

                 Már jártam itt!

E parton álltam, míg nyüzsögve törzsem

            fölverte sátrait,

s kiáltozott a dombtetőn az őrszem,

      veszélyre intve társait.

Vitte a hang egy őrtől másik őrig:

                 Észak felől

rontó sereg, idegen törzs özönlik,

            máris nyakunkba dől!

Por, füst, robaj – s elhörgi majd a többit

      az, akit ölnek, s aki öl.

És látom: aki északon halálos

                 sebet kapott,

szivem felől, délen, vonja a hálót,

            töri a parlagot,

s aki a dombon riadót kiáltott,

      nádsípján könnyed dalba fog.

Érző anyag – elmúltból eljövőbe

                 jó vezeték –

kitárt karokkal állok ott, s ömölve

            zúg rajtam át a lét,

s testemnek egy paránya agyvelőmre

      vetíti emlékezetét.

Voltam, leszek: más korban, más csoportban

                 más keverék.

Ember játéka csak kutatni, hol van

            a kezdet és a vég,

öröknek tudván az örök sodorban

      egy-testnyi csillagrendszerét.

Ha más a törvény, sem foghat ki rajta

                 se könny, se gőg!

Boldog, kiben a mindenség nyugalma

            és rendje testet ölt,

s ha lázadozva is, fejét lehajtja

      a hatalmas élet előtt.

Megborzongatta nesztelen a fákat

                 az esti hűs.

Lábunk előtt mint bolondos kis állat

            ugrált a rőzsetűz.

A Göncöl lámpái magasan álltak,

     az ég alján lángolt a Szűz:

Rejtegették s mutogatták a formák

                 a lényeget –

Majd köpenyként rámterítette sorsát

            a pihenő sereg,

és nyársra tűztem én is a szalonnát,

      pirítottam a kenyeret.

Tüzet akartam [77-79.]

Benjámin László

KÉRDEZETLEN VALLANAK CSONTJAIM IS

Ember előtt meg nem alázkodom immár:

Senkitől sem alábbvaló az én emberségem.

Embert ha bántottam is szóval, cselekedettel,

senki mást oly igen, mint éppen enmagamat.

Ifjúságom vala fekete hattyú, fényes tollazatát veszejtő

hontalan madár, béfagyván körülötte a tó.

Eltöltek napjaim, tizenötezeren alig innen,

hoztak életemnek és vitték életemet.

Színek és illatok pompájára valék fogékony,

s test minden örömére, ünnepi szavaknak pátoszára

s megbecsülésére az egyszerűségnek, aki jár szürke darócban,

elvetvén mindenkorra ez világ hívságit s furcsaságit.

Mégis: léha töltekezőnek nyegle kalandornak,

nem mondhatni engemet kevély emberkerülőnek:

Emberi szívek kincstárnokául rendelteték,

ember, ki látott csak valaha, megadta nékem adóját.

Megadta szeretettel, megadta gyűlölséggel, megadta közönnyel...

De hol leszünk, barátim? hol, ellenségim? száz esztendőden utána?

Elszakított anyaméh- s anyamelltől a törvény,

felragadott majdan az emberiség merész káprázatáig,

s visszatett szépen e földre – kicsiny ország

küszködő, sóvárgó, egyenesedni-feszűlő fiának.

Utrecht öreg egyeteme szólt vélem rég-holt ifjak nyelvén,

kik indultanak vissza, haza, igehirdető elhivatással;

magyarul szólított meg egy mély-mély éjjelen Kína ege,

mondván: Esthajnali csillag! s mondván: Göncöl szekere!

Többet erről mivégre szólani? – magam-elmémben őrizem,

kihallgatván minden élőknek s tárgyaknak beszédüket,

mígnem itt az idő – s koponyám megtelik súlyos agyaggal,

s szívem helyébe mozdulatlan csönd települ.

Testeknek hullásukkor nagy-sok csinált koszorú lefonnyad,

halmok sorára üttetik akkor fejfának a szégyen.

Vagyon- s hatalomért szívembül nem esengtem –

cicomáimat eldobom imhol jókor előre.

Zörgő babérimat ha ki tépi – nyújtom néki marékkal.

Csúffá tenni lehet – kívánok mindenkinek jó mulatást.

Valaki tán kiforgatna javambul – megtoldom némi garasokkal.

Az ki vadászna reám: bátran – nincs kardom, nincs karabélyom.

De kiktül csupasz emberségemben aláztatom,

megállom rajtuk bosszúmat holtom után is:

Kérdezetlen vallanak csontjaim is már minden időkben:

Szégyenemet mert túléli, mi lelkem legjava volt.

Tüzet akartam [60-61.]

Benjámin László

A HÓESÉSBEN

Késő éjjel mentem haza

       a hóesésben.

Kívülem egy lélek se járt már

       a Béke-téren.

De nem! A téren két szerelmes

       állt összebújva.

Hajukat a goromba évszak

       hóval befújta.

Ölelték egymást önfeledten,

       nem vettek észre.

Nem néztek hóra, szélre sem, csak

       egymás szemébe.

Fehér volt már a tér egészen,

       de körülöttük

kör támadt, – a hulló pihéket

       felfogta testük.

Szerelem, ifjuság varázs-

       körében álltak;

tovább siettem – meg ne törjön

       a szép varázslat.

Kívántam nekik ott magamban

       sok földi szépet

s hogy életük ne háborítsák

       haragos évek

és akkor is így nézzenek még

       egymás szemébe,

mikor a tél végképp befesti

       hajuk fehérre.

Szerelmes arany ka-

lendárium [44-45.]

Benjámin László

EMBER-LELKŰ SZAVAM

Neked is azért ismerős szavam,

mert mindegyiknek ember-arca van.

Sír vagy nevet, prédikál vagy dadog,

megismered: mindegyik én vagyok.

Ha követ mond, ha fát, ha madarat:

ismerj magadra, te is benne vagy.

A lélek benne: ami benned; és

az a bizalom, az a csüggedés.

Mind benne él, ki közös nyelven ért,

mert emberül szól és az emberért.

Elmegyek én, mint más átutazó;

de itt marad, országgá nő a szó:

Ember-lelkű szavam. Se kéz, se kés

el nem ronthatja. Engem hát ne félts!

Ötödik évszak [52.]