Keresés

Fórum » Általános társalgási fórumcsoport » A Törzsasztal »

Nyitotta: Dudusch, 1999.02.09 15:27 | Hozzászólások: 44687 | Hozzászólók: 801

Versek, írók, olvasók, beszélgetés, baráti társaság. Ha találsz egy szép verset, vagy Te írsz, itt szívesen látunk.

Hozzászólások sorrendje:

Zsonát 2014.11.25		0 0 36494
Bényei József VALAMI FÉNYES Az Isten engem úgy szeret, elvette látó szememet, hogy füvekben, virágban, fákban csak az ő arcát lássam. Rám veti néha szemeit, kérdezget vagy ítélkezik, de nem felel, kérdjek akármit, begombolkozik állig. Szakállát míg fésülgeti, hullnak vénember könnyei. Talán ha egy arcomra esne, minden megszínesedne, de féltenyérben felszedi, s csillagként égre engedi, s ha sírok, egy se látszik eddig – megsértődve lefekszik. Játszódik hajnalban velem, míg félek s verítékezem, emlékből készít kirakósdit, s könnyemen meghatódik. Így élünk, két öreg koma, kettesben jobb a vacsora, megkínálom s ő nyúl a tálba, iszik egyet utána, elindul, jójszakát köszön, s ha visszanéz a küszöbön, marad utána mindig vissza valami, fényes, tiszta. Kései sugárverésben [107.]

Zsonát 2014.11.25		0 0 36493
Bényei József BÚCSÚ A KERTTŐL Múltán a fénynek, látott s élt csodáknak, most utoljára megnézem a fákat. A fenyőfa, mert törzsét földbe tettem zsolozsmát zizeg bókolva felettem, s hogy óvó kezem fészkét érdemelje az olajfa a földre térdepelt le. A kecskerágók lila blúzban állnak, vigyáznak karcsú nyári orgonákat. A japánbirs mind gömbölyödve várja: kigyúljon ujjam egy mozdulatára. Jó volt a fényben nézni a levélre a rebbenés csodáit felidézve. Fehér fakérgen bíborló bogárnak utat mutatni: szabadságba szállhat. Néhány tavasz volt, ősz is, kék nyarakkal, árnyékok alatt mézzel teli asztal, néhány birkózás fűben vén kutyámmal, felismert szirmok, rejtelmes madárdal… Úristen, ennyi, ennyi volt a kertem. Álmaim álma hallgat, mintha verten. Többé nem látok egyetlen csodát sem, szememen fekete pecsét lett az ámen. Most köszönök hát fának és bokornak. Üres kezemből hiányzik a holnap. Kései sugárverésben [97.]

Zsonát 2014.11.25		0 0 36492
Bényei József KÉKSZAKÁLLÚ ELÉGIÁI 1. Válladra könyököl a szél Melyen fehér vagy Sír a hajnal Térdelj a hulló csillagporba kibontott hajjal alázattal mert dér hullott a nyárlevélre A meztelen fák nem beszélnek Fordulj el Úgysem látom a vállad ívét ha sírnál némán Nagyon fájna üres szemem ha megsajnálnád 2. Reszketek a hosszú magánytól szégyentől testi szenvedéstől Sajnálatoddal ne alázz meg Hallgatom éjjel a vén kutyákat Fönséges minden csillagomlás A retek piros még ugye Kezemben dédapám kezével nagy pöttyös labdát rajzolok meg sem született unokámnak Még nem tudod nélkülem nagyon egyedül leszel s nagyon nagyon sokáig 3. Fecskék zokognak ablakomnál Tőlem búcsúznak vagy a nyártól? Hosszú út lesz ez hosszú Ők sírnak szállnak visszatérnek engem ölel s megtart a tér Arcomra hajts egy sárga ágat Halálillattal dús az ősz Tavasszal köszönj a fecskéimnek 4. Elfáradtak a hajnali harangok Csenevész fák szaggatott árnyékába leülnék én is mint apám ha aratáskor végigért a renden és kalapálni kezdte a kaszát Kalapja hátratolt árnyékai eltakarták nagy fehér homlokát A hajnali búzamezők ringanak Az Isten nem tagadja meg álmait 5. Hűvösödik A szánalmat megint túlbecsülted mert számítottál a szeretetre A csillagokat összesöpörték egyformák mától a falak Legalább a kezed ne vedd el maradjon jogom emlékezni 6. Voltál már kiszolgáltatott szánássá álcázott közönynek? Ne válaszolj Az igazság sántítva jön meg s holnap gyógyultan távozik Nem történt semmi semmi Jövőre lesz megint tavasz de nem megyünk ibolyát szedni 7. Akárhogy Félig Megalázva Akarom: várj És te etess meg Magánytól menekül az árva Legalább tűrj el Mert szeretlek 8. Almák a szekrény tetején magányom piros koronái Józanul élek Néha dolgozom Tapogatom a sötétség üvegfalán vén gyémánthegyek karcolásait Ha jössz mezítláb gyere ölts házi köntöst csöndesen csukd be az ajtót nehogy álmaim kiröppenjenek 9. Ne állj a fényességbe úgyse látlak a lámpa magától gyullad alszik Vigyázz a mozdulatra rámébred a sötétség rámalkonyul a reggel Az idő sírni kényszerül s feltámadni Hajolj le hozzám Hajadnak hajnalszíne van Ne félj reggelre nem halunk meg 10. Terítsd az útra ingedet úgy várj födetlen arccal és kebellel Az irgalmasság hóban tündököl Ha fölemellek mellém úgy szegődj a véglegesség törvénye szerint anyának asszonynak és cselédnek Vigyázz Kegyetlen vagyok a szánalomhoz mert a szenvedés arcomat megalázta 11. Már nem tanítalak meg szállni Szikkadt csőrét szárnyába rejti a madár sír könnyei sáros gyöngyszemek Ülj mellém tedd fel rejtőző szemüveged s mesélj a röppenésről Ne gyűlölj érte Nem az ígéret volt a vétkes A szárnyak szabadsága szent 12. Megint nem jöttél Nő a nap izzik a fák között az árnyék Elolvadtak az őrszemek és bokrok bontják kontyukat Megint nem jöttél Ha véletlenül rám csuknák az ajtót örökre itt maradnék Arcom előtt fehér darazsak imádkoznának S egy véletlen pillanatban megkegyelmeznének a szívemnek 13. A tenger immár megadja magát és feltakarja sebzett árkait Most már jöhetsz A hullámok olyan szelídek akár a vérző sirályszárnyak Talpad alá hajlik az ezüsthíd Messziről jössz Talán a tenger szíve ismer s befogad titkai keserves háromszögébe De már nem lesz tenger sokáig mert a végtelenbe bele lehet halni 14. Dáliák dárdáin vörös fejek Elvérzik lassan a nyár Ne zárd be rám az ajtót Nincs a falakban szánalom könyörtelenek és kopárak Jó jó ne szólj számomra nincs mit mondanod ne is érj kiszáradt kezemhez de ülj le néha mégis mellém Ketten a csönd is a némaság is érthető lesz Ülj csak itt s mesélj a vérző virágokról dárdáin kitartó dáliáknak 15. Köszönöm jól vagyok Ma tettem pár lépést a fűben Mintha járnék Arcomhoz ért egy lehajló faág Megálltam mintha látnék Megsimogattam egy virágot is Mintha piros lett volna mintha sárga Jól vagyok igen Felkelek eszem borotválkozom Megköszönöm a teát a kekszet Mintha élnék De ne kérdezz többé tőlem semmit csak beszélj beszélj a zöldtollú kékszárnyú madarakról 16. Halott levél Az első Behoztad s némán az asztalomra tetted Vöröslik Sárga ó-pergamennek fonnyadt titkára emlékszik az ujjam ha megérintem s egy öregasszony szikkadt kezére Megkóstolom az illatát is amíg odakünn felzeng a kert gyászindulója kegyelmes méltósággal Tavasszal behozod-e még a legelső bársonyos fűzfabarkát hogy arcomat megszentelje? 17. Kitartom tenyerem a szélnek nincs mit belőle elsodorjon üres akár a halottak emlékezete Fújj csak szél csak a tisztatekintetű virágokra vigyázz s szárnyuk próbáló madárfiakra Lebeg a láng a sűrű füst alatt Hidegek szívemben az álmok hiába gyűltök melegedni didereg a hold a reménység Ó asszonyom mért van oly távol a kezed Arcára fagyott könnyeit Kékszakállú nem tudja letörölni 18. Vezess a kertbe A fák múlását látni akarom a szeptemberi szél alatt az ágat Ó hiúság Az emlék így vetíti számra az igét – amelyet elfeledni a test kényszere hajt örök időkre Hadd botladozzam száradó füvön hadd érezzem a fény leheletét Vezess a serdült fehér nyírhusánghoz azon zizeg a legszebbik levél az idő csengő judáspénzei Engedj ledűlnöm a föld még megmutatja illatát a gőzölgő nehéz szeptemberi ködben Az a levél az arcomon ajándék Ne vedd le róla jó lesz az szemfedőnek kialudt szemeimre Engedelmeskedj a fáknak azt üzenik hogy emlékezni fognak ültető ujjaimra 19. Készíts kalácsot Torra lesz barna héjjal foszló belével Teríts fel hófehér damasztot elárvult fehér asztalomra fehér gyertyát fehér üvegbe jaj ez földhosszú ravatal lesz Érkezőnek kínálj kalácsot Üljön mellém Alázza arcát s emlékezzen szándékaimra 20. Ültess virágot Minden este A szirmok reggel meghasadnak Az Isten látja bennük arcát s ágyásaidban megtelepszik Ültess virágot Hints morzsát magot mosolygó feketerigóknak Az árnyékban én is megállok gyönyörködöm is mintha látnék Ültess virágot Fiadnak őrizd Tégy tiszta abroszt minden este míg friss teád párázva szállong neki lesz hova hazatérni Kései sugárverésben [79-89.]

Zsonát 2014.11.25		0 0 36491
Bényei József IDEGEN CSODÁK Maradj csöndes, akár a villámvert fatönkök, van valami, amiről nem beszéltem. Szomorú? Áldott? Nem tudom. Mert a csodák először idegenek, idegenek és ismeretlenek, akár a víz alatti örvénylések. Nézd a kezem, az öregember időfoltoktól ütött keserves két keze ez, de emlékszik jól a szerelemre, s míg aláhajolsz, mint zivatarnak a tulipánok, reggelre csodákra ébredsz, ha elhiszed. Kései sugárverésben [77.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36490
Bényei József KOLONCOD LESZEK Kívüled nincsen más remény, arcom hiába menteném, rejteni sehol kő, bokor. Mély ráncaimhoz tartozol. Fogódzom beléd, mint a vak, lelkemnek fehér botja vagy. Akár erős, akár szelíd, szemem szemedbe rejtezik. Önzésem konok kötelék, elmenekülnöd nem elég, rejtezz a földbe, Napba bár, nyüszítésem csak rádtalál. Kényszerű minden vállalás, arcot és álmot meggyaláz, de nincs más és nem is lehet: voltál s maradsz egyetlenegy. Koloncod leszek, kőteher, sebem örökké kötni kell, de lásd, az élő így remél pihenést arcod szélinél. Kései sugárverésben [74.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36489
Bényei József VÁROSKAPUKRA JELNEK Halottaim fölkiabálnak, fölszólnak, fölüzennek riadt leveleivel sorjázó jegenyéknek, gyönge füvekkel, meg a diófák fekete árnyékával. Hangjuk az esteli levélneszezés, gyökerek tavaszi ropogása, ág-recsegés, bogár-cikkanás dús avarban. Fülem radar-hálója figyel. Rólatok beszélek a világnak, kimondalak fájdalmaimból, szögezlek városkapukra jelnek, boglyák csúcsára bokrétának, májusfára kötlek szalagnak, csikók nyakába kiscsengőnek. Vigyázlak én, halottaim, napjaim veletek áldva-verve, éjszakáimban visszajártok, hajnalokon úgy köszöngetünk egymásnak kalapot emelve, esténként együtt borozgatunk… Ti is akartok beszélgetni, fölszóltok hát a gyökerekkel, füvekkel meg jegenyefákkal. Nyelvetek ízét megtanultam s megtanítom gyermekeimmel, fölszólok majd nekik én is, fölüzenek, fölkiabálok, folyik a kommunikáció föl-le, föl-le, ősi nagy oltár az egész föld, tenyerükön tartják a fölkiabáló halottak, sosincs vége a szertartásnak, áldozatok a minden ősök – értelek, értelek halottaim. Így tartjuk egymást örökkön örökké kölcsönös emlékezetben. Kései sugárverésben [50-51.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36488
Bényei József ISTEN SZEKERÉN Nagyanyám, Varga Borbála, elindult holtak útjára. Szekérbe négy ló béfogva, négy jójárású pejkanca, szerszámuk hímes, sallangos, ostoruk bőrrel cafrangos, prüszkölnek, fújnak, fújtatnak, csillagig hármat ugratnak, sörényük szálldos holt szélben. Csönd gubbaszt árva kisszéken. Nagyanyám nem ül díszbakra, derekán nem ring díszszoknya, tiszta kötőjét felvette, tisztán lássa az Istenke. Szolgált a kútnak, jószágnak, ébren látta a napszállat, visszaköszönt az éjfélnek, udvaron, házban szétnézett, s mintha csak éppen szunnyadna, áthalt egy tisztább csillagra. Nagyanyám viszi négy vad ló, csattog tizenhat vaspatkó. Jegenyék állnak glédában. Odafenn színes fényár van, fogadják papok, prépostok, hogy odakészül, mind boldog, ő meg örül, hogy szétnézhet, keresgél égi csirkéket, vacsorát adna: engem vár, ott les a legszebb csillagnál. Kései sugárverésben [49.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36487
Bényei József ÁTJÁRÓ Megnyugszom én is majd, ne félj, ha nem béklyóz le gyávaságom, s találok álmok rongya közt átjárót életen s halálon. Híd lesz ez? Ösvény? Nagyanyám úgyis ott bandukol előttem, viszi a sok-sok csillagot korcba tűzött mélykék kötőben. Kései sugárverésben [48.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36486
Bényei József UGYANÚGY Az eső ugyanúgy esik, zöldülnek suhanc-tengerik, a kasszéken egy kis kosár örökre készületlen áll. Sepretlen udvar, árva fák, kunkorgó száz szőlővirág, a pohos hordó felüzent: súlyos a pincében a csend, a kapa rozsdásan lapít, harsány rögökről álmodik. A tavasz ugyanúgy lobog, fürdetnek zsongó záporok, szikkaszt a szél, a kapu vak. Felnőttnek sírni nem szabad, csak szegett fejjel tárja szét felszabadított szégyenét, talán az elnéző apák, felengednek majd odaát, s köszöntvén langyos éjszakát végzik a dolgukat tovább. Kései sugárverésben [45.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36485
Bényei József CSAK EGYSZER MÉG Asztalodhoz kicsit leülnék, karosszékednek nekidűlnék, tányércsörgésnek megörülnék. Ennék, ha adnál, jó leveskét, zsíros rántással főzött lencsét, kenyérlángost is úgy szeretnék. És ha kezed vállamra tennéd olyan jóízűen nevetnék, akár a hazajáró fecskék. Kannatetőből vizet kérve csodálkoznék a lámpafényre: a bél vajon hamar leég-e. A szám egy percig be nem állna, annyi minden sürgeti, várja, hogy meghallgassák valahára, panaszra egy szavam se volna, csak fényre, derűre és mosolyra, csillagfényű száz csodasorra, csak egyszer még, jaj, utoljára várjon rám karjait kitárva édesanyám a régi házba’. Kései sugárverésben [44.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36484
Bényei József IRGALOM Halott anyám, te áldott, irgalmadért kiáltok. Esedezem utánad, de sehol sem talállak. Föld rejt vagy égi vermek? Árván eseng a gyermek. Bújnék – karóhoz inda – megtartó karjaidba. Az élő félve retteg partján a végtelennek. Te már a túlsó parton ringatod régi arcom. Lásd, árvaságom érik, arcom, hajam fehérlik, nincs asszony, aki várna szóra, vigasztalásra. Engedj hát odahullnom, némán melledre bújnom, arcomnak legyen fészek meglengő kék kötényed. Kései sugárverésben [43.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36483
Bényei József KAPUFÉL Hajnal derül szemére, hajára hullik éjfél, százezer éve ott áll anyám a kapufélnél. A porfelhőbe bámul, hall lépni lenge csöndet, de az út néma, néma. Fiai sose jönnek. Az Isten néha ránéz, majd megsajnálja egyszer, és megjelöli arcát különös kegyelemmel. Kései sugárverésben [42.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36482
Bényei József ROKONOK Most már a föld is rokonom: anyámat befogadta. Bebocsátottam gyökerem üreggé nyílt homokba. Lám, így gyarapszik életem: idefenn egyre fogynak kik arcom gyors váltásain kicsit elcsodálkoznak, és egyre gyűlnek odalenn akik felnyúlnak értem, s forog, forog az életem holtak hűs tenyerében. Ez végtelenné alakít, szétszórt térben, időben. Föld, szél, fa, felhő rokonom: testvérré érlelődtem. Kései sugárverésben [39.]

Zsonát 2014.11.24		0 0 36481
Bényei József ESŐVERT LEVÉL Levert a zápor gyenge levelet, de az erősek arca egyre fénylik. Esővert szívvel hazáig megyek, a csordakútig, vadkörte tövéig. A száraz fának odva volt a váram ha zápor hullt a satnya Kis-Tiszára, s az akác védett szikrázó sugárban és rámkiáltott bíbic és a szárcsa. Ismerem én a zivatart ha támad, a szálesőt ha sapkámon ficánkol, a villám ellen mormogott imákat: hátha megvéd a betlehemi jászol. A parasztvirág mind földig hajol, a tátogók, a tarka széplegények, én eltévedtem közben valahol s a csordaporban vissza sose térek, csak egy fekete mennydörgés üzen: nem menekülhet kit a sár kötött meg. Esővert levél takarja szemem s a korhadt fák még mind visszaköszönnek. Kései sugárverésben [32.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36480
Bényei József MENEDÉK Meghalni menj haza végleg, sehol sincs jobb menedéked. Az a kétölnyi meleg otthon készül, hogy befogadjon. Ott pihen édesanyád is, fölötte fénylik a nárcisz, fejednek csont-karja párna: várhatsz a feltámadásra. Templomod harangja hívja: fél falu néz majd a sírba, kántálják hosszan a vének: szívedre száll az az ének – – Tebenned bíztunk – a dallam ott kereng égi pitarban, kopogtat, kéri a mennyet, legyen hol végleg pihenned. Kései sugárverésben [31.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36479
Bényei József LEVELEK A SZAMARAMHOZ (részletek) 2. FEKETE FÜSTVIRÁGGAL Megállj te szürkeszemű a bogáncserdők elmentek kirándulni a holdra a hajnali vicinálissal nincs rohanni hova patkónélküli patáid feltörnek a kegyetlen betonon és vérző lábaid aztán el se takarják a gyógyító útilapúk és szomjúságod sem oltja a két deci bor meg a dupla pedig a pocsolyák tiszta tekintetéből rádmordulnak a benzinfoltok s hiába bámulod lengő füleid a visszabeszélő kirakatok fényesre sikált üvegében maradsz aki vagy ne találkozz hát gyorsinú ifjú paripákkal akik pattanó ugrásaikkal lerúgják a csillagokat is busa homlokodról kerüld ki őket kedvesem menjünk csak lenn a nagy házak alatt a külvárosi porban szorosan a kerítés mellett döcögjünk lassan s majd megállunk inni ha a hold ezüst patakot önt a sinekre és megállunk enni ha a pitypangok fehér tollbóbitái bogánccsá aszalódnak és megállunk nevetni nagyokat ha a fickándozó paripákat megsarkantyúzza az irígység meg a gyűlölet meg a kényszer botommal megcsiklandozom integető füleid s hidd el még a legyek is felröppennek s nem akarnak már inni sem szemed tavából csak ülünk majd a lelógó ágak alatt valami kicsi dombon s hallgatjuk a hangyavonulást meg a földből feltörő legendákat régi betyárok fokospengető hancurozását a csárdák délibábjaiban Gyere hát szürkeszemű ballagjunk lassan kifelé megkeresni a nyájat amelynek se pásztora nincs már se pulija s lám te is idejöttél utánam menjünk a csöndbe szamaram virágozzuk fel oldalunkat fekete füstvirággal menjünk a kelő Nap felé s majd egy kicsit közel immár a végtelen sugarakhoz válladra dőlök megpihenni Kései sugárverésben [23-24.] 4. KETTŐS TORONY Induljunk szürkeszemű végigzuhanni Debrecen főutcáján mikor a vascsövek pókhálói beszőtték a városháza sárga hagyományait s liftekbe zárt festő-bogarak vonaglanak a könnyező meszelőkkel induljunk élő szoborként összegyűjteni a felázott város gödreiben három évtizede szétdobált átlépett megtaposott föl nem emelt emlékeket legyen valami a poggyászok tágas temetőiben ha elindulunk valahova zümmögő madárhad útján vagy csak úgy egyedül hátadra dobott takaróval s virágos fűzfabotokkal mert elmegyünk úgyis Holnap csak idegen városok tántorgó füstjeihez hegyek fehéren villogó éjszakáihoz folyók ringató kanyarjaihoz falusi temető két árva sírján szétszáradt koszorúkat köszönteni levett kalappal aztán majd messzebb ahol már sem tér sem idő nem kötöz kicsinyes alázatra tanító gondjaival csak glóriaként övezi fejünk a türelmes végtelenség ringatva fehér hullámait az álmok hajnali mámorának Induljunk szürkeszemű megmarkolni egy szobor árnyékát egy falra festett kajla betűsort taposott fűcsomót kalodákba zárt lícium-fát elűzött költők rímeit keserűségét szárnyunkra vesszük őket mint a port harmatot vöröslő illatát a Déri tér bókoló tulipánjainak szárnyunkra vesszük a hajnali harangzúgást sürgető vonatfüttyöt és kiszabadult kutyák ujjongó ugatását lányunk hajdani mosolyát a röppenő hintán látod van már gyűjtenivaló túl a delelőn midőn az alkonyathoz hajlani kénytelen egykori dacos homlokunk van már őrizni érdemes s mégis kihullnak tárt ujjaink közül a kristály- ragyogású pillanatok ez is az is hiányzik mennyi mindent kellene vinni de csak a te görbe gerinced hordozza terheinket s ketten is gyöngék vagyunk a maradandóságot elviselni hát menjünk csak lassan az embernek immár szűkre keskenyedett beton-ösvényen odahúzódva a salétromot virágzó öreg falakhoz s bár ráragad ingünkre kőpor és fehér sóvirág lefújja majd a reggeli szél ha elhagyjuk Basahalma porba merülő ökölnyi dombjait s odasodorja kitárult ablakokhoz ahol talán valaki áll s nézi patkód nyomát az egyforma fellegek árnyékai közt s csillagnak hiszi eldobott cigarettánk parányi fényeit s legendává nő benne a remegő várakozás csak te tudod szürkeszemű hogy már nincs Csaba Tejút legendák helyett szerződések születnek s csak a vándorló madarak találnak évente haza gyűrűzött szárnyaikkal mi visszük a kettős tornyot Méliusz törvény- könyvét amíg csak száll a szél zuhognak az eső ezüst szálai Lilláról dalolunk borzongó villámok között s talán a dallamok otthont találnak Kései sugárverésben [24-25.] 8. EGYENES IDŐ Álljunk meg szürkeszemű verjünk tanyát itt a puszta szegélyén ahol a szíki pacsirták fészke virágzik s a száraz szélben kék labdákkal játszanak az árva bogáncsok s néha a nádas szélén az ér vize fölött meg- villan az eltévedt jégmadár mezei bokrétája fűzfából fonjuk a kunyhót apánk kaskötő mozdulatait őrzi a tenyér hajlandósága s a megpuhult ujjpercek sár köti össze a falat akár a dűlőutak kanyargó keréknyomait nádat terem a tó hűvös tetőnek füvet a part derékaljnak tojást a fészkek halat a víz vizet az esők zuhatagja oly egyenes itt az idő akár a messzevonuló rezzenéstelen jegenyefák itt élünk szürkeszemű előttünk a sztrádák és ívelő hidak sürgő vámszedői leeresztették a sorompókat s a vámot is levonták régen az ifjúság szapora perceiből nincs már egy fölösleges garasunk sem számolt napokat rakok a fényre mint vályogot a sártaposó cingár cigányok az újfehértói határban hadd érjenek szikkadjanak ott még valameddig Jó lesz itt szürkeszemű mit tudják azt a sorompóőrök hogy fűből a sikló koszorúvá tekeredik elfáradt homokodra s hogy alkonyatkor béka-bohócok seregestül kiülnek kunyhónk falához énekelni s morzsáikból a madarak megterítenek nekünk vacsorára egy árnyékban rejtőző fekete lapulevélen s az esteli tűzhöz kóbor nyulacskák sündörögnek felmelegedni és hogy a dér gyémántburokba vonja ősszel a fűzfalú kunyhót s amíg a sorompóőrök dideregve figyelik kéményünk kanyargó füstjeleit beledermednek a hajnali fagyba rázván toporogva a nagy rozsdás lakatokat mi meg egymáshoz bújunk a szénapadlón s párázó orrod melegét átveszi két tenyerem s szétosztja kinn a fekete varjak ittmaradt hűséges seregének akik szárnyukkal védik a házat ha a zivatar nekicsapódik s felemelik a vattapuha csöndbe a hóba az édesanya-melegre emlékező fellegekbe Itt maradunk hát szürkeszemű a szíkverte puszta szegélyén ahol még érti az ember az állatok nyelvét s könnyeit ismeri a panaszkodó faleveleknek Itthon vagyunk szürkeszemű Kései sugárverésben [26-27.] 9. APRÓCSKA ANGYALOK Fölöttünk szürkeszemű meggyújtják parányi lámpácskáikat az embert vigyázó gondjukba belefáradt angyalok mint a galambok ülnek a felhők peremén fejük szárnyuk alá dugva keresik az álom földi örömét amit az embertől eltanultak álmukban szedret szednek a Mátra taposott ösvényein forrásvizet isznak a borszéki fenyők között s összebújva ülnek egy sráccal a Dunapart lépcsőkövein zörgő zacskóban pattogót vesznek a sarki kofánál s ropogtatják a habfehér csillag- kavicsot álmukban jószagú bazsarózsát tűz a hajukba egy szemüveges szőke fiú s talán csóko- lóznak is egy megálló emberszabású szigetén nylonszatyorba rejtve a feltűnő glóriácskát aludjunk mi is szürkeszemű vigyáznak fönn a lebegő angyalka-lámpák s álmodjunk elrejtett glóriájú kisangya- lokkal akik nem kezitcsókolomot kö- szönnek a bácsinak hanem kezét kezükbe véve vezetik fénylő réteken telthúsú kalászok között sörényed verő muharban kék virágok szőnye- gén a ködből kibomló tokaji hegy felé a Kis-Tisza mellett a gyermekkor későn felismert édenében olyan a kezük mint az anyánké s olyan a mosolyuk olyan a pillantásuk meleg és sugárszóró gyöngyvető örömosztó s ott guggolnak a sugárzó búzakeresztek kicsi boglyák a száradt széna tüsszentő illatával s kórókúpok dérvert szakállal az öregisten a dűlők végén vár rátámaszkodva a hajnalban kikalapált fényes kapára apám arcát viseli árkolt és aprószemű arcát két szeme szarkaláb kicsi harangja két keze vasból borona hajamban árkokat hasít álmodjunk szürkeszemű s kapaszkodjunk összegereblyélt megtartó álmainkba akár a galambmozdulatú angyalok odafenn a bárányfelhőkbe kapaszkodjunk virágba fába hegy oldalába érett kalászba búzakeresztbe szénaszagba hogy megőrizzünk magunkból valami tisztaságot az utolsó elszámolásig s átadhassuk a kékszemű szőke fiúnak aki angyallal csókolózik az ívlámpa alatt s csak emlékeinkben őrzi illatát ízét a koranyári búzakóstolás ünnepének Kései sugárverésben [27-29.] 14. ZENE Hallod-e szürkeszemű Bartókot játszik az éjszaka évmilliárdok alatt összeszokott orchesztere Isten vezényel Vagy a föld szele fúj kráterek fekete öbleiből Hajtsd földre füled s figyeld a gyökerek harmóniáját hogy töri össze az emberi beavatkozás Fázik a föld öle már reszketést pönget a hárfa s fázol te is mert melegét elvette tőled a nyár és arcraborulva hasztalan áldozol emberi szónak visszaköszönni nem tud az idő s hasztalan bólintsz busa fejeddel útszéli kő vagy varjú röppen a homlokodra hogy megkoszorúzzon Erről szól a zene szürkeszemű Ez a csönd muzsikája A kényszerű barna magány barátcsuhája lobog a szívünk fölött régi barátnak bora sincs immár imáit el- hordták fekete fecskék fészkükbe sárnak marad csak ez a zene a földé a csillagoké minden magányok éjszakáján Hallgasd hát szürkeszemű s vedd fel magadra a fegyelem iszonyú köpönyegét Kései sugárverésben [29-30.] 16. ÁLMOK Álmodtam, szürkeszemű. Nyakad párnáján pihenő fejemben felvirágzott a tisztesség régi meséje, jó volt a felhők füstgomolyában szállni a halott Tisza felett, járt, járt a szél, nászi táncukat járták a halak s hullatták a nádak tövére ezüstös tallérjaikat. Tartotta tükrét a Hold, s körben úsztak a szárcsák, hívtak játszani, s mentem, volt valami a messzeségben, ami egyre közelebb jött, szán csengett, szekér nyikorgott, lomha tehenünk bársonyszeméből palást nőtt vézna kis vállaimra. Álmodtam, szürkeszemű. Álmodtam, s kezdődött minden előlről. Nem megyek el a Holt-Tisza mellől, teszem a dolgom szomorú tehenek s türelmes szamarak között, csöndben fekszem, csipkedik tenyerem fészkükből hullott varjú- fiókák, s pólyál a csönd asszonyi arca, és sír, sír a pacsirta, érik a búza, vérzik a fészke, röppen a Napba, elnyeli fénylő korongja, míg reszket a bőröm a létezés elemi tiszta- ságának sugarától. Álmodtam, szürkeszemű, s vége van immár. Poros az árok, a szőröd, talpam is fekete, véres. Induljunk hát. Búcsúzz az álmaimtól, kő vár és sárga hidegség s elégett szétaszott fekete szénakazal. Kései sugárverésben [30-31.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36478
Bényei József HAZATÉRHETSZ Köszönd a kerítések dadogó ritmusának hogy olyankor is hazavezettek amikor szemed világító cserépdarabkái belehulltak a mámor kavargó kút- jaiba s a szélütött jegenyefák táncoltak hajuk- ba tűzött csillagokkal Köszönd az árokparti fűnek hogy volt párnád eledeled tartott árnyékot arcodnak amikor hosszú útjairól az elégedetlen csodakeresésnek visszafordultál s tétova lábad megtalálta az ismerős fordulókat Köszönd a torony árnyékának hogy megbújt alatta egy jászol amelyben sárga kukoricakóró zizegett s hiába csörgették láncaikat a térdreborult buta tehenek csak szemük és orruk fényessége volt hajnali olajos-mécsed Köszönd a hidegölű veremnek hogy mindig megvédett két szem krumplit a fagytól két korty tejet a forró- ságtól azért hogy ízüket sose feledd el Köszönd a kaskötő széknek hogy borzongatták éjszakai nyugalmad boszorkányos mesék manók imbolygó surranással ördögfiókák lápi lidércek s hogy adtál az öreg Illésnek egy karaj kenyeret mert megmutatta hogy táncolnak a holtak Dávid hegedűjére a kipofásodott Holdban Köszönd a mindennapi lélegzetet a lépés biztonságát és azt a mozdulatod hogy meg tudod emelni a kalapod minden ember előtt aki az útonjárók alázatával rád köszön és hogy megtanítottak kezet fogni s azt a nyulat is amit egyszer kabátja bekötött ujjá- ban hozott apád és köszönj meg mindent ami vagy ami voltál s amivé lesznek a gyermekeid, köszönj meg mindent a kerítésnek a krumplisveremnek és álmodd azt hogy feláll a fehér szalmán egy újszülött kisborjú reszkető lábbal de anyjamosdatta tisztasággal és szemében olyan mély a végtelenség mint a tiedben valamikor amikor útnak indultál s azt hitted legalább meghalni hazatérhetsz Kései sugárverésben [18-19.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36477
Bényei József HAJNALI LOVAK Hajnalban futnak a lovak felemelt fejjel a patakhoz, úszik a sörényük – madárraj, patájuk nyoma poros félhold, prüszkölnek, fújtatnak, nyihognak, orrukon habzik a varázslat, a reggel robbanó ritmusa, a fények gyújtogató tüze, fekete gyöngyök nedvesednek szemük kagylóhéjába zárva, visszaköszön a felkelő Nap testük gyönyörű ritmusának. Aztán a parton meghajolnak, ínyük a szürke vízbe mártják, sörényük fáradtan leszáll, eloszlik minden por mögöttük, karcsú bokájuk megremeg és olyan mozdulatlanok mint kőbe dermedt szobrai valami ősi áldozatnak. Kései sugárverésben [16.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36476
Bényei József HŰSÉG Én itt akarok megpihenni, ahol a por felszáll a fákig, s az elnyújtózott föld felett szabadszívű szél nyargalászik. Itt hosszú útja van a Napnak és éjszakánkint több a csillag – Növendék akácligetek fonnak rácsot az álmaimnak. Kései sugárverésben [13.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36475
Bényei József SZÉL ALATT Ilyenkor minden csillag izzik és piros szárnyon száll a Hold. Kései szekerek kocognak, felverik álmából a port. Ilyenkor künn a Kis-Tiszán is álmában ring, zizeg a nád, szétszórja fodrát a sovány víz s nézi az ég tükrén magát. Ilyenkor anyám tehenet fej, billeg a háromlábú szék, csordul a tej zöldízű szála, csobban a szomjas pléhfazék. Ilyenkor minden csupa fény lesz, amit az emlék visszahoz, s vágyom szállni suhogva, sírva, mint szél alatt a nyurga rozs. Kései sugárverésben [13.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36474
Bényei József ESŐ UTÁN Megyek az úton egyedül, dünnyögnek kétoldalt a fák. Csipkézett-szélű felleget ringatnak a tükör-pocsolyák. A futó zápor ízeit kóstolják nyújtózó füvek, s a leveleken megbújó esőcsepp szikrázó üveg: mit rávetít a fürge Nap, az már az aranytáncú nyár. Ágak közt ténfereg a szél s elfut egy dús darázs után. Megyek az úton egymagam, ajkamra harsány fütty repül, árnyékom gyík elől szalad s pihenni fényes fűre dűl. Kései sugárverésben [12-13.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36473
Bényei József ESŐBEN Imbolyognak a lomha ökrök, égig nyújtózna kajla szarvuk. Esőhajú fellegkölykök közt acélgerincű zivatar zúg. Lógó szélén a kalapomnak csatornát vert a csurgó zápor és fényes terhe nőtt a lombnak eső gyémánt-zuhatagától. Ijedten iszkol nyurga árok, suttog a mélyén szürke tajték s pirosszirmú villám-virágot nyit a bakacsinnal takart ég. Kövek között pocsolya fénylik és cammog a két lomha állat. Küldi a Nap aranycsibéit s felragyognak a szélső házak. Kései sugárverésben [12.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36472
Bényei József EGY HÁZ ELADÓ Az istállót apámmal cserepeztem, piros pora a nyelvemre tapadt. Lécek között, dadogó szédületben húgomnak hittem minden madarat. Tudom, az volt az igazi magasság, legmesszebb onnan láthatott a vágy. Fejem sűrű sugarak záporozták: csak a futó nap gyorsasága fájt. Ujjaimról a hólyag rég leszáradt. Elfeketült a sok vörös cserép. Nekivágtam a tágasabb hazának, s halványabb lett, kisebb a régi kép. Lécek formáit sima tenyeremben most újra érzem, hogy apám üzent: a ház eladó. Hontalanná lettem, kalapálja valami odabent. A repedések vonalát az ujjam kitapogatja mindegyik falon, göcsörtjeit, gödreit megtanultam, hordom azóta hajlott vállamon. Hiszen hazám volt. Senkisem felejti: – szélén viskók, főutcáján a házak, – csordás kürtjét, ricsaját mindenesti porban tolongó nagyhasú libáknak. Levél, ha fordul, ritka hír ha jön, apáméknak az idő ennyi csak; állnak soká, állnak a küszöbön, az alkonyatba mártva arcukat. A ház magányuk nyolc meszelt fala, hova lehetne innen szállani? Üres mint a hallgatag éjszaka, meszelt falak: a csend határai. Az eladott házból útra kelnek, s idegen földben, mint a pálmafák, őrzik zúgását otthoni szeleknek. Száradnak és eldőlnek. Nincs tovább. Kései sugárverésben [9-10.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36471
Benő Attila (KÉZ) A kéz, amely úgy simogat, mint nyári est a lombokat. A kéz, mely fellobbantja a belső fényeket, és újra előhozza a rég letűnt éveket. A kéz, amely a félhomályban is ragyog, és közel, ha utcán az erőm elhagyott. A kéz: vigasztalót játszhat, ha megcsalt a sok látszat. A kéz, a kéz, a te kezed, mely magamhoz visszavezet. Agria. 2012. tél [33.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36470
Benő Attila (KÉPERNYŐ) A képernyő üvegén déli szobád ablaka. Az ablakon túl a fák. Képük, mint a sejtelem, körvonalaiban él, még színek se árnyalják. Ím, a hátad mögötti, váratlan megpillantott, de még látatlan világ. Agria. 2012. tél [33.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36469
Benő Attila (LEHELET) Lépj közelebb. (Felejtsd hangom élét!) Az est ideleng. Nézzük együtt, hogy olvad ablakainkon a jégvirág. Hallgassuk a lehelet-hullámokat! (Boldog ki önmagából kilát.) Lehetnék bárhol – vödör a kiapadt kútban – hozzád lendít a távol. Találgassuk, most bennünk milyen évszak dobban. (Ha szakadozik rólam az árnyék, nálad azt ki tudhatná jobban?) Az ablakon legördülő cseppek nyoma: hajszálerek, összekuszált hajtincsek. Ha nem másért, a megszólalásért, adjunk nevet a nevenincsnek. 111 vers a szerelemről [142.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36468
Benő Attila (MÍG) Énfelségem már levetem, s merengek, mint üres terem, míg pohár leszek, és veled, ha belém csobogsz, megtelek. Fagyöngy, (1997) [18.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36467
Benő Attila (KÖRÖK) Neved két szótagját kattogja a vonat. Fehér lap a hiány. Arcod rajzolom rá. Bizonyságom a lélekgravitáció: én, visszhang, visszahullok; te, csend, befogadsz. Fagyöngy, (1997) [18.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36466
Benő Attila (ÉLSZ) Ahogy a dió kifeslik szűk magából, ahogy szemedben közeledik a távol. Ahogy a szél lengi a foszlány-felhőket, ahogy mozdul a rög, amit a kéz görget. Ahogy a nyár fénye szín-darabokra hull, ahogy szándékod rejtelemmé halkul. Ahogy a fák kérge konokul idő hulltán, és a hanga szára illan őszi télután. Ahogy eggyé villan a vég és a kezdet, ahogy szétlobog, mint füst, a lélegzeted. Fagyöngy, (1997) [15.]

Zsonát 2014.11.21		0 0 36465
Benkő Ágnes ÉRINTÉS hullámzó futamok – hárfa-húr-hegedű miért, hogy szólni csak az érintés képes hullámok hosszan rezeg a borzongás mint fába csapódott nyílvesszőt nincs erő, mi kitépné lüktet, mint erek ha berobban a vér és sodorja és sodorja a partokat és terül és terül és kisimul vörös selyem az érintés örök-meleg-fényes és halk a testen ébenfa-doboz túl szoros fedéllel szorítsd arcodat a meleg falapokhoz s várj míg kijövök érted. Szép írások, 2008 [11.]

Index Fórumok

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!

Keresés

forum.index.hu

Tudnivalók

Csatornák

Partnereink