|
Zsonát
2014.11.27
|
|
0 0
36516
|
Bényei József
MAGYARORSZÁG
Jónapot, Magyarország,
három arasznyi hazám,
szegényember legkisebb fia,
aki sohasem indult
hamucipóval vándorútra,
három próbákat bár kiálltad,
nem győztél sárkányfiakon,
nem váltottál tündérleánykát,
nem kaptál asszonyt, koronát,
ülsz a beázott eresz alatt
kalapod a szemedbe húzva
és rágódsz kenyereden.
Madár vagyok,
válladra szállok,
kérek egy morzsát kenyeredből,
kortynyi vizet a kalapodból,
ahol az eső megtanyázott.
Végy engem görcsös tenyeredbe,
ujjaidba fogózkodom,
mondok burukkoló meséket,
vigyázva alszom,
fél szemem mindig nyitva lesz
s sárkányokat ha jönni látok
kivájja körmöm szemüket.
Jónapot Magyarország,
édes akácfagyökér,
útilapú és papsajt,
leves répalevélből,
vadméhek háza, édes bűn,
sóskarengő az árokparton,
és víz, Tiszának, Dunának,
napsugárszálnyi forrásoknak
parányi zubogása,
édes korty,
torkomban érzett jóíz,
fogamban érzett hűvösség,
nyelvemen érzett nyugalom.
Jónapot Magyarország,
kéttenyérnyi hazám,
jónapot mára, holnapra,
minden jövendő időre
jónapot és jó reggeleket,
nyugodalmas éjszakákat.
Adjon Isten e gazdának,
szénát, szalmát a lovának,
búzát, bort is őmagának,
szeretőt Örzse lányának,
menyecskét Palkó fiának,
békességet udvarának.
Jónapot Magyarország,
válladra szállok,
fogj meg,
hadd lakjam görcsös,
megkeményedett tenyeredben.
Kései sugárverésben [248-249.] |
Zsonát
2014.11.27
|
|
0 0
36515
|
Bényei József
HIMNUSZ
Ha csak azért,
hogy valakinek egy lehullott kötőtűt fölemeljek,
aztán megint
sétáljak hátratett kézzel a ropogó kavicsokon,
ha csak azért,
hogy elesett gyereket talpra segítsek
s poros kezét
megbocsátó lassúsággal simogassam,
ha csak azért,
hogy unokám hajamba ragadva kiabáljon,
ha csak azért,
hogy valaki véletlenül felismerjen az utcán
s kezét
kalapjához emelje,
ha nem felel,
ha senki, senki, egyedül csak én beszélek
bár dohogva s keserű indulattal,
s ha beszélni sem tudok már,
csak nézni a csönd mozdulatait,
csak azért,
hogy érezzem a levegő áramlását
élnék még valameddig.
Kései sugárverésben
[218.] |
Zsonát
2014.11.27
|
|
0 0
36514
|
Bényei József
ARC
(Molnár C. Pál: A szent család)
Ezt kerestem mióta élek,
ezt a mosolyt és ezt az arcot,
ahogy a szalmán az az asszony
fia fölé őrizve hajlott.
Mi volt a szemén? Mámor? Álom,
vagy a boldogság csöppnyi bája?
Zsoltárt mormolt az éjszakában
ciprusok, tuják orgonája.
Már anyám arcát elfeledtem,
pedig tán ő is így vigyázott,
takarva, féltve – ifjú asszony –
s felfénylettek szemén az álmok.
Összetörtek, erre emlékszem,
s velük mosolya, csöndje, fénye,
s a gyermek indult tévelyegni
kudarcok vonzó erdejébe,
és mikor ebbe belefáradt,
bukását látván sok hiteknek,
fölfénylik íme búcsúzóra
megint az arc, a legjobb, legszebb,
s védelmező sugárba vonja
fáradt arcomat ez a két szem,
s mosolya halkan visszafénylik
két kiszáradt szememben mélyen,
és elomlok a sárga szalmán
arca alatt békén, nyugodtan.
Ó, édes asszony, anyám-arcú –
ím hazatértem, megnyugodtam.
Kései sugárverésben [181.] |
Zsonát
2014.11.27
|
|
0 0
36513
|
Bényei József
TENGER-SZONETT
(Tóth Árpád emlékének)
A sötét vizen úsznak nagy hajók;
hullámok szennyes tajtékain ülve
verődik birshéj, doboz, béna bot,
mint Isten tenyerében anyaszülte.
A Hold a végtelenből ver hidat.
Kristályosodik homokban az álom.
A hajnal reménysége átitat
s arcomra omlik rejtett pórfonálon.
Milliárd magány társa, drága éj,
tenger-öledben ringass, védj, mesélj!
A mégis-mégis dadogása éltet:
Vannak tornyok és fény-híd, őrhajó,
és visszaüzen minden tiszta szó
ha elébe áll szennynek és sötétnek.
Kései sugárverésben [180.] |
Zsonát
2014.11.27
|
|
0 0
36512
|
Bényei József
HAJNALI VIRÁG
A fagy az éjszakához ér
s cseng a csönd jeges virága.
A Hold tüzében holtfehér
a lefosztott diófa ága.
Ablakom rejtett kamera – –
kilesem a hajnal virágát:
a hársfa és a rózsafa
kitárt karjuk a fénybe mártják.
A csoda tiszta mint gyerek
anyja szoknyáján ha játszik.
Ő áldott téli reggelek
maradjatok még villanásnyit,
hogy lássam azt is: víg rigók
dér alatt magot vadásznak – –
Papjai ők a földre rótt
mindennapi feltámadásnak.
A fagyöngy fehéren kacag,
fenyőtoboz földre röppen – –
Ó kert, de jó, hogy láttalak,
világra tán ezért jöttem,
hogy vénen megpihenjek itt
áttetsző ablak négyszögén
s megossza velem titkait
naponta ébredő remény.
Kései sugárverésben
[154-155.] |
Zsonát
2014.11.27
|
|
0 0
36511
|
Bényei József
ALMAVIRÁG
Csodát játszott az éjszaka:
kivirágzott egy almafa,
s a legmagasabb ág hegyén
tótágast táncolt a remény.
A tavasz illatot lehelt,
buján szeretkezett a kert,
s mire vén Nap beköszönt
rózsaszínű virágözönt.
látott és úgy nyilatkozott,
holnap is biztos sütni fog.
A millió virág pedig
csapong és szemtelenkedik,
elszédít céda méheket,
és áldott gyümölcsért remeg.
Áldottak anyás almafák,
áldott a fény, a sok virág,
az eső, szél s a balga hit:
biztosan kitavaszodik.
Kései sugárverésben
[153-154.] |
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36510
|
Bényei József
FÉNYSUGÁR
Vállam már egyre közelebb lesz
szelíd, szomorú, szép füvekhez,
de arcom felnyújtom a Napba,
takarom táncos sugarakba,
de hajam engedem a szélnek,
rakjon belőle fénynek fészket,
de karom a földbe fogódzik,
hegyeket dönt, hegyeket hódít.
Homokdombján a férfikornak
szívem a csillagokba olvad,
érik parányi fénysugárrá.
Fiam szeme talán vigyáz rá.
Kései sugárverésben [153.] |
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36509
|
Bényei József
MINDEN ÉLŐ
Ha többé nem lesz egyebed,
őrizd az üres kék eget.
Ha mindenki magadra hagy:
bámuld a szálló madarat,
halni lebegő levelek
táncát a sárga fű felett,
kitartó dongó darazsak
röptét a tört cserép alatt,
bámuld a hangyakaraván
útját a kerti Szaharán,
tanuld meg konok rendjüket,
mind otthonába siet.
A rigóknál is láthatod:
legelnek fénylő harmatot,
s a félrefordított fejek
talán feléd biccentenek.
Tanuld meg: ez a dolgod itt:
lesni szép moccanásait
minden élőnek. Van csoda – –
s nem leszel egyedül soha.
Kései sugárverésben [152.] |
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36508
|
Bényei József
KÖSZÖNÖM
Köszönöm, Uram, a világot,
hogy reggel rózsafákra látok,
s ragyogó sugarát a Napnak
búcsúzóra még nekem adtad.
Nem a tövist, a szirmot látom,
barna tobozt a fenyőfákon,
amely lomhán földre zuhanva
emlékszik teremtő tavaszra.
Köszönöm, Uram, a betűket,
mert minden embereknél hűbbek,
ha hangya-formájukra hajlok
visszahőkölnek vak kudarcok,
rendjükbe róva mindörökre:
mi tartja ezt a földet össze,
mit érdemes őrizni váltig:
elmúlásig, feltámadásig.
Köszönöm, Uram: más szemekben
a mosolyt még észrevehettem
és sugaruk alá ha hajtom,
megpihen öregember-arcom.
Köszönöm a percek csodáit,
Napot, csillagot, hogy világít,
s hogy láthatom a messzeséget.
Köszönöm, Uram, hogy még élek.
Kései sugárverésben [151-152.] |
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36507
|
Bényei József
TISZTA IDŐBEN
Jó így tiszta tavaszban
futni a friss füveken,
hajnali harmat reszket,
könnyez a szemüvegem.
Elbújt mögé a bánat,
kétség és ijedelem.
Szólok lendülő szélnek:
üljön meg tenyeremen.
Ráfújok. Útszéli fű
rejti a szárnya alá.
Őrzi a Hold az időt,
árnyékot takarva rá.
Kései sugárverésben
[150-151.] |
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36506
|
Bényei József
A SZÓ KEGYELME
Nekivághatsz a napnak.
Indulj, – amíg szabad vagy,
míg meg nem köt a kényszer
szolgálat kötelével
s a békesség virága
rá nem hervad a szádra.
Most rádcsönget a reggel
buzdító szép szelekkel,
hajadba belejátszik,
s még álmodhatsz akármit,
a hívő Nap korongja
álmaid egybefonja.
Indulj, – vár a világ még,
hadd szárnyaljon a szándék,
hidd csak, hogy a világnak
terhét hordja a vállad,
kezedre vár a gyönge:
bánatait kötözd be.
Hidd csak: valahol kell még
hinteni szó kegyelmét,
reményt ragyogni mások
szemébe és világot.
Estére úgyis annyi:
magad fogsz megszakadni.
Kései sugárverésben [150.] |
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36505
|
Bényei József
A KERT
– Nézz rám – szólította meg a májusi kertben
a japán birs a fenyőfát. – Csupa piros ragyo-
gás vagyok, fénylik, sugárzik körülöttem
minden. A csoda gömbje lettem, te meg olyan
szomorú zöld vagy. Nem is zöld, hanem szürke,
szürke, szürke… Mit akarsz te közöttünk?
Neked nincsenek virágaid…
– Látom a tornyot – válaszolta a fenyő. – Látom
cikkanni a fehér hasú fecskét és körözni fenn
a héját. Odalenn sötét van, itt ágamra ül a Nap
és ez a legszebb virág.
A jegenye hallgatott.
Kései sugárverésben [148.]
|
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36504
|
Bényei József
KÖSZÖNÖM
Megköszönöm ezt az esőt is,
arcom fürdeni belemártom.
Köszönöm a levélneszezést
feketetörzsű körtefákon.
Köszönöm, hogy holnap is nap lesz,
s reggel talán felébredek még.
Köszönöm a hajnali csöndet,
s a mályvaszínű naplementét,
kudarcok, harcok buktatóit,
edző tüzét a szenvedésnek,
zászlót, könnyet, fejfát és bölcsőt,
ami csak volt. És azt, hogy élek.
Kékszakállú elégiái [71.] |
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36503
|
Bényei József
VÉGRENDELET
A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
Kékszakállú elégiái [59.] |
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36502
|
Bényei József
ÖRÖM
Ma megszületett bennem az öröm,
s vágtatni kezdett bársonyos füvön,
táltosgyerek lett, hatujjú kölök,
ki fénysugárban fürdik, hömpörög.
Lebegett testőr-jegenyék felett,
megcirógatott fecskét, felleget,
a ribizliről piros színt lopott,
a szögesdróton felágaskodott,
vártam, hogy leszáll, ott marad velem:
piros bogár két vézna kezemen,
a röppenése játék lesz, csoda,
és visszajönni megtanul oda,
aztán kócosan fügét mutatott,
elszállt s tán mindörökre itt hagyott,
most kuporgok egy kopott küszöbön:
hol volt, hol nem volt táltos örömöm…
Kései sugárverésben [145-146.] |
Zsonát
2014.11.26
|
|
0 0
36501
|
Bényei József
NYÁRVIRÁG
Kosár szilva a fáról
hamvasan mint a hajnal,
egy fátyolos pohár bor,
s az este – tücsökdallal.
Csillagok csurgó csöndje,
vonító kutyafalkák,
mártani holdezüstbe
a fáradt ember arcát,
aztán a déli zsongás,
szőlő darázs-sereggel,
paradicsom-pirosság,
barack – illatos rendjel,
az alvás tiszta nyála,
egy hajszálad a párnán,
emlékezés csodákra –
szemeden vad szivárvány,
az édes, édes élet
ahogyan kivirágzik
és szórja szárnyas szélnek
tündökletes csodáit – –
Kapaszkodik az élő,
maradna mindörökké,
átnőne akár égő
virággá, barna röggé,
hangyává, jázminággá,
csak élne, élne, élne
és szállna nyárvirágként
egy kisfiú szemére.
Kései sugárverés-
ben [143-144.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36500
|
Bényei József
CSAK
csak az utolsó fűzfaágat
kapaszkodónak és reménynek
a sárga aranyeső fákat
s zöld kígyóim a venyigéket
csak a málna szúrós bozótját
búbos bankát ha ideröppen
csak élni élni s megfogózni
egy félmaréknyi sárga rögben
Kései sugárverésben [141.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36499
|
Bényei József
HISZEKEGY
Hiszek a mindennapokban,
a reggelekben, alkonyokban,
a fényességben és az árnyban,
ami állandó: a világban.
Kései sugárverésben
[141.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36498
|
Bényei József
ZENDÜLŐ TAVASZ
Sugárzik a szürke tető mind,
kormosan kondul a kémény,
meredek drótokon vonul
s szikrázik a kemény fény.
A tűzfalak plakátjai
kinyúlva kiabálnak,
gyertyákat lobbant a tavasz:
szereti a gesztenyefákat.
Az utca ég. Kamionok
egymásnak visszabeszélnek.
Régi slágert remegnek
a szerelmes távvezetékek.
Remény, remény.
Egy öregember
egyedül sántikálva ballag,
nem érti ezt a vad, bolond
ujjongó riadalmat.
Kabátzsebben a két keze,
eldugja,
sárga,
fázik.
Nem érti már a tavasz
zsendülő melódiáit.
Aztán egy sárga tulipán
elébe áll,
köszönget, bólint,
s az öregember bánata
emlékeire rácsukódik.
Kései sugárverésben
[137-138.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36497
|
Bényei József
SUGÁRVERÉSBEN
Érzem a ráncaimon
és szememen,
most már örökre elkerül
a szerelem.
Esők verik a vén füveket,
szikrák, megannyi láng,
gyöngy-rengeteg,
fény-zuhogás,
csodára hullik a csoda,
de a füvek csak fekszenek
s nem tudnak talpraállni
soha.
Ujjaim kő-nehezek,
akárha ráhajlanának
elsüllyedt évezredek.
Öregszem bizony.
Szemem alá
fekete kőmadarak
kaparnak ágyat,
hajamat messzehordják,
rajta pihe a bánat.
Még élő rokonaim
komolykák,
dideregve öregedők,
akár az ezüstfenyők.
Jó volna
nyújtózni fényben,
kései békességben,
csöndbe takarva mélyen
várni,
míg fejem fölött
összeroppannak az ég palotái.
Ez volna jó,
tudom.
Úgy élni öregen is,
mint aki örökre hisz
valami fényben,
emberben, szerelemben,
sugárverésben
kitárni két karomat
s várni
míg magához ölel a Nap.
Kései sugárverésben
[114-115.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36496
|
Bényei József
ÁLMOK CSILLAGSZÓRÓI
Libabőrös a Hold.
Karácsony lesz már nemsokára.
Havak pustolnak
s apró ingben angyalok dideregnek,
jelük a kilincsen virágzik.
Majd mondjátok el, milyen most a fa,
csendülnek-e mosolygó aranyalmák
és van-e csillag a fenyő hegyén,
a mézeskalács mind fekete-e,
s a gyertyák, csöngők, zizzenő aranyhaj
jaj, fekete mind, ugye fekete?
Szóljatok s csöndben fogjátok kezem
ha megszólal a karácsonyi ének,
s csillagszóróit felgyújtja az álom.
Hívjatok majd.
Nehogy még elmulasszam
amikor csönget
és fehér szakállát
simogatva magához hív az Isten.
Kései sugárverésben [110.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36495
|
Bényei József
AMI MEGMARADT
A debreceni szemklinika orvosainak
Még ezt a vékony villanást is,
emlékeit fénynek, tüzeknek,
alázattal, földig tiportan
ezt is nektek köszönhetem meg.
A volt tér sejlő keretét,
szélben hajlongó ősi fákat.
Klinikaablak: papjai
csöndes és csodás szertartásnak.
A megrekedt simogatást és
eltakart arcok szánalmát is.
Ki végképp magára marad,
dédelgeti alamizsnáit.
Köszönöm, ami megmaradt:
emlékek, színek sziluettje.
Összetört márvány a szemem,
de csodák kertjét rejtegette.
Ez már nem is az én szemem,
tiétek minden, amit látok.
Őrzöm, viszem az arcotok:
életemre búcsúvirágot.
Kései sugárverésben [108.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36494
|
Bényei József
VALAMI FÉNYES
Az Isten engem úgy szeret,
elvette látó szememet,
hogy füvekben, virágban, fákban
csak az ő arcát lássam.
Rám veti néha szemeit,
kérdezget vagy ítélkezik,
de nem felel, kérdjek akármit,
begombolkozik állig.
Szakállát míg fésülgeti,
hullnak vénember könnyei.
Talán ha egy arcomra esne,
minden megszínesedne,
de féltenyérben felszedi,
s csillagként égre engedi,
s ha sírok, egy se látszik eddig –
megsértődve lefekszik.
Játszódik hajnalban velem,
míg félek s verítékezem,
emlékből készít kirakósdit,
s könnyemen meghatódik.
Így élünk, két öreg koma,
kettesben jobb a vacsora,
megkínálom s ő nyúl a tálba,
iszik egyet utána,
elindul, jójszakát köszön,
s ha visszanéz a küszöbön,
marad utána mindig vissza
valami, fényes, tiszta.
Kései sugárverésben [107.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36493
|
Bényei József
BÚCSÚ A KERTTŐL
Múltán a fénynek, látott s élt csodáknak,
most utoljára megnézem a fákat.
A fenyőfa, mert törzsét földbe tettem
zsolozsmát zizeg bókolva felettem,
s hogy óvó kezem fészkét érdemelje
az olajfa a földre térdepelt le.
A kecskerágók lila blúzban állnak,
vigyáznak karcsú nyári orgonákat.
A japánbirs mind gömbölyödve várja:
kigyúljon ujjam egy mozdulatára.
Jó volt a fényben nézni a levélre
a rebbenés csodáit felidézve.
Fehér fakérgen bíborló bogárnak
utat mutatni: szabadságba szállhat.
Néhány tavasz volt, ősz is, kék nyarakkal,
árnyékok alatt mézzel teli asztal,
néhány birkózás fűben vén kutyámmal,
felismert szirmok, rejtelmes madárdal…
Úristen, ennyi, ennyi volt a kertem.
Álmaim álma hallgat, mintha verten.
Többé nem látok egyetlen csodát sem,
szememen fekete pecsét lett az ámen.
Most köszönök hát fának és bokornak.
Üres kezemből hiányzik a holnap.
Kései sugárverésben [97.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36492
|
Bényei József
KÉKSZAKÁLLÚ ELÉGIÁI
1.
Válladra könyököl a szél
Melyen fehér vagy
Sír a hajnal
Térdelj a hulló csillagporba
kibontott hajjal alázattal
mert dér hullott a nyárlevélre
A meztelen fák nem beszélnek
Fordulj el
Úgysem látom a vállad ívét
ha sírnál némán
Nagyon fájna
üres szemem ha megsajnálnád
2.
Reszketek a hosszú magánytól
szégyentől testi szenvedéstől
Sajnálatoddal ne alázz meg
Hallgatom éjjel a vén kutyákat
Fönséges minden csillagomlás
A retek piros még ugye
Kezemben dédapám kezével
nagy pöttyös labdát rajzolok
meg sem született unokámnak
Még nem tudod
nélkülem nagyon egyedül leszel
s nagyon nagyon sokáig
3.
Fecskék zokognak ablakomnál
Tőlem búcsúznak vagy a nyártól?
Hosszú út lesz ez hosszú
Ők sírnak szállnak visszatérnek
engem ölel s megtart a tér
Arcomra hajts egy sárga ágat
Halálillattal dús az ősz
Tavasszal köszönj a fecskéimnek
4.
Elfáradtak a hajnali harangok
Csenevész fák szaggatott árnyékába
leülnék én is mint apám
ha aratáskor végigért a renden
és kalapálni kezdte a kaszát
Kalapja hátratolt árnyékai
eltakarták nagy fehér homlokát
A hajnali búzamezők ringanak
Az Isten nem tagadja meg álmait
5.
Hűvösödik
A szánalmat megint túlbecsülted
mert számítottál a szeretetre
A csillagokat összesöpörték
egyformák mától a falak
Legalább a kezed ne vedd el
maradjon jogom emlékezni
6.
Voltál már kiszolgáltatott
szánássá álcázott közönynek?
Ne válaszolj
Az igazság sántítva jön meg
s holnap gyógyultan távozik
Nem történt semmi semmi
Jövőre lesz megint tavasz
de nem megyünk ibolyát szedni
7.
Akárhogy
Félig
Megalázva
Akarom: várj
És te etess meg
Magánytól menekül az árva
Legalább tűrj el
Mert szeretlek
8.
Almák a szekrény tetején
magányom piros koronái
Józanul élek
Néha dolgozom
Tapogatom a sötétség üvegfalán
vén gyémánthegyek karcolásait
Ha jössz
mezítláb gyere
ölts házi köntöst
csöndesen csukd be az ajtót
nehogy
álmaim kiröppenjenek
9.
Ne állj a fényességbe
úgyse látlak
a lámpa magától gyullad alszik
Vigyázz a mozdulatra
rámébred a sötétség
rámalkonyul a reggel
Az idő sírni kényszerül
s feltámadni
Hajolj le hozzám
Hajadnak hajnalszíne van
Ne félj
reggelre nem halunk meg
10.
Terítsd az útra ingedet
úgy várj
födetlen arccal és kebellel
Az irgalmasság hóban tündököl
Ha fölemellek
mellém úgy szegődj
a véglegesség törvénye szerint
anyának asszonynak és cselédnek
Vigyázz
Kegyetlen vagyok a szánalomhoz
mert a szenvedés arcomat megalázta
11.
Már nem tanítalak meg szállni
Szikkadt csőrét szárnyába rejti
a madár sír
könnyei sáros gyöngyszemek
Ülj mellém
tedd fel rejtőző szemüveged
s mesélj a röppenésről
Ne gyűlölj érte
Nem az ígéret volt a vétkes
A szárnyak szabadsága szent
12.
Megint nem jöttél
Nő a nap
izzik a fák között az árnyék
Elolvadtak az őrszemek
és bokrok bontják kontyukat
Megint nem jöttél
Ha véletlenül rám csuknák az ajtót
örökre itt maradnék
Arcom előtt
fehér darazsak imádkoznának
S egy véletlen pillanatban
megkegyelmeznének a szívemnek
13.
A tenger immár megadja magát
és feltakarja sebzett árkait
Most már jöhetsz
A hullámok olyan szelídek
akár a vérző sirályszárnyak
Talpad alá hajlik az ezüsthíd
Messziről jössz
Talán a tenger szíve ismer
s befogad titkai
keserves háromszögébe
De már nem lesz tenger sokáig
mert a végtelenbe
bele lehet halni
14.
Dáliák dárdáin vörös fejek
Elvérzik lassan a nyár
Ne zárd be rám az ajtót
Nincs a falakban szánalom
könyörtelenek és kopárak
Jó jó ne szólj
számomra nincs mit mondanod
ne is érj kiszáradt kezemhez
de ülj le néha mégis mellém
Ketten a csönd is
a némaság is érthető lesz
Ülj csak itt
s mesélj a vérző virágokról
dárdáin kitartó dáliáknak
15.
Köszönöm jól vagyok
Ma tettem pár lépést a fűben
Mintha járnék
Arcomhoz ért egy lehajló faág
Megálltam
mintha látnék
Megsimogattam egy virágot is
Mintha piros lett volna
mintha sárga
Jól vagyok igen
Felkelek eszem borotválkozom
Megköszönöm a teát a kekszet
Mintha élnék
De ne kérdezz többé tőlem semmit
csak beszélj beszélj
a zöldtollú kékszárnyú madarakról
16.
Halott levél
Az első
Behoztad
s némán az asztalomra tetted
Vöröslik
Sárga ó-pergamennek
fonnyadt titkára emlékszik az ujjam
ha megérintem
s egy öregasszony szikkadt kezére
Megkóstolom az illatát is
amíg odakünn
felzeng a kert gyászindulója
kegyelmes méltósággal
Tavasszal behozod-e még
a legelső bársonyos fűzfabarkát
hogy arcomat megszentelje?
17.
Kitartom tenyerem a szélnek
nincs mit belőle elsodorjon
üres akár a halottak emlékezete
Fújj csak szél
csak a tisztatekintetű virágokra vigyázz
s szárnyuk próbáló madárfiakra
Lebeg a láng a sűrű füst alatt
Hidegek szívemben az álmok
hiába gyűltök melegedni
didereg a hold a reménység
Ó asszonyom
mért van oly távol a kezed
Arcára fagyott könnyeit
Kékszakállú nem tudja letörölni
18.
Vezess a kertbe
A fák múlását látni akarom
a szeptemberi szél alatt az ágat
Ó hiúság
Az emlék így vetíti
számra az igét – amelyet
elfeledni a test kényszere
hajt örök időkre
Hadd botladozzam száradó füvön
hadd érezzem a fény leheletét
Vezess a serdült fehér nyírhusánghoz
azon zizeg a legszebbik levél
az idő csengő judáspénzei
Engedj ledűlnöm
a föld még megmutatja illatát
a gőzölgő nehéz szeptemberi ködben
Az a levél az arcomon
ajándék
Ne vedd le róla
jó lesz az szemfedőnek
kialudt szemeimre
Engedelmeskedj a fáknak
azt üzenik hogy emlékezni fognak
ültető ujjaimra
19.
Készíts kalácsot
Torra lesz
barna héjjal foszló belével
Teríts fel hófehér damasztot
elárvult fehér asztalomra
fehér gyertyát fehér üvegbe
jaj ez földhosszú ravatal lesz
Érkezőnek kínálj kalácsot
Üljön mellém
Alázza arcát
s emlékezzen szándékaimra
20.
Ültess virágot
Minden este
A szirmok reggel meghasadnak
Az Isten látja bennük arcát
s ágyásaidban megtelepszik
Ültess virágot
Hints morzsát magot
mosolygó feketerigóknak
Az árnyékban én is megállok
gyönyörködöm is mintha látnék
Ültess virágot
Fiadnak őrizd
Tégy tiszta abroszt minden este
míg friss teád párázva szállong
neki lesz hova hazatérni
Kései sugárverésben [79-89.] |
Zsonát
2014.11.25
|
|
0 0
36491
|
Bényei József
IDEGEN CSODÁK
Maradj csöndes,
akár a villámvert fatönkök,
van valami, amiről nem beszéltem.
Szomorú?
Áldott?
Nem tudom.
Mert a csodák először idegenek,
idegenek és ismeretlenek,
akár a víz alatti örvénylések.
Nézd a kezem,
az öregember időfoltoktól ütött
keserves két keze ez,
de emlékszik jól a szerelemre,
s míg aláhajolsz,
mint zivatarnak a tulipánok,
reggelre csodákra ébredsz,
ha elhiszed.
Kései sugárverésben [77.] |
Zsonát
2014.11.24
|
|
0 0
36490
|
Bényei József
KOLONCOD LESZEK
Kívüled nincsen más remény,
arcom hiába menteném,
rejteni sehol kő, bokor.
Mély ráncaimhoz tartozol.
Fogódzom beléd, mint a vak,
lelkemnek fehér botja vagy.
Akár erős, akár szelíd,
szemem szemedbe rejtezik.
Önzésem konok kötelék,
elmenekülnöd nem elég,
rejtezz a földbe, Napba bár,
nyüszítésem csak rádtalál.
Kényszerű minden vállalás,
arcot és álmot meggyaláz,
de nincs más és nem is lehet:
voltál s maradsz egyetlenegy.
Koloncod leszek, kőteher,
sebem örökké kötni kell,
de lásd, az élő így remél
pihenést arcod szélinél.
Kései sugárverésben [74.] |
Zsonát
2014.11.24
|
|
0 0
36489
|
Bényei József
VÁROSKAPUKRA JELNEK
Halottaim fölkiabálnak,
fölszólnak, fölüzennek
riadt leveleivel
sorjázó jegenyéknek,
gyönge füvekkel,
meg a diófák
fekete árnyékával.
Hangjuk az esteli levélneszezés,
gyökerek tavaszi ropogása,
ág-recsegés,
bogár-cikkanás dús avarban.
Fülem radar-hálója figyel.
Rólatok beszélek a világnak,
kimondalak fájdalmaimból,
szögezlek városkapukra jelnek,
boglyák csúcsára bokrétának,
májusfára kötlek szalagnak,
csikók nyakába kiscsengőnek.
Vigyázlak én, halottaim,
napjaim veletek áldva-verve,
éjszakáimban visszajártok,
hajnalokon úgy köszöngetünk
egymásnak kalapot emelve,
esténként együtt borozgatunk…
Ti is akartok beszélgetni,
fölszóltok hát a gyökerekkel,
füvekkel meg jegenyefákkal.
Nyelvetek ízét megtanultam
s megtanítom gyermekeimmel,
fölszólok majd nekik én is,
fölüzenek, fölkiabálok,
folyik a kommunikáció
föl-le, föl-le, ősi nagy oltár
az egész föld, tenyerükön tartják
a fölkiabáló halottak,
sosincs vége a szertartásnak,
áldozatok a minden ősök –
értelek, értelek halottaim.
Így tartjuk egymást
örökkön örökké
kölcsönös emlékezetben.
Kései sugárverésben [50-51.] |
Zsonát
2014.11.24
|
|
0 0
36488
|
Bényei József
ISTEN SZEKERÉN
Nagyanyám, Varga Borbála,
elindult holtak útjára.
Szekérbe négy ló béfogva,
négy jójárású pejkanca,
szerszámuk hímes, sallangos,
ostoruk bőrrel cafrangos,
prüszkölnek, fújnak, fújtatnak,
csillagig hármat ugratnak,
sörényük szálldos holt szélben.
Csönd gubbaszt árva kisszéken.
Nagyanyám nem ül díszbakra,
derekán nem ring díszszoknya,
tiszta kötőjét felvette,
tisztán lássa az Istenke.
Szolgált a kútnak, jószágnak,
ébren látta a napszállat,
visszaköszönt az éjfélnek,
udvaron, házban szétnézett,
s mintha csak éppen szunnyadna,
áthalt egy tisztább csillagra.
Nagyanyám viszi négy vad ló,
csattog tizenhat vaspatkó.
Jegenyék állnak glédában.
Odafenn színes fényár van,
fogadják papok, prépostok,
hogy odakészül, mind boldog,
ő meg örül, hogy szétnézhet,
keresgél égi csirkéket,
vacsorát adna: engem vár,
ott les a legszebb csillagnál.
Kései sugárverésben [49.] |
Zsonát
2014.11.24
|
|
0 0
36487
|
Bényei József
ÁTJÁRÓ
Megnyugszom én is majd, ne félj,
ha nem béklyóz le gyávaságom,
s találok álmok rongya közt
átjárót életen s halálon.
Híd lesz ez? Ösvény? Nagyanyám
úgyis ott bandukol előttem,
viszi a sok-sok csillagot
korcba tűzött mélykék kötőben.
Kései sugárverésben [48.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|