Keresés

Berda József

BESZÉLGETÉS MAGAMMAL

Kis Ödönnek

I.

Meglásd, boldog leszek én, nagy bizalom

készül üdvömül. Ne szidd magad: bölcs

barátod az élet. Mit akarsz tőle még?

Muljanak csak a szigorú napok,

hej szebb mulatság megöregedni annak,

ki Isten gyermekebb nótája leszen odafönt!

Ím, küszöbön érzem az arany kegyelmet:

hálisten elhágy minden gyarló barátság lassan

idelenn. Magam pitvarának ura leszek én!

Már nincs mit félnem többé! Eztán néked

udvarolok én jó Gondviselés! Tudom,

megóvsz te engem a gyilkos unalomtól

s tiszta munkát adsz majd a boldog

sihedernek, ki teli-csömörében immár

csak téged köszönthet minden szívbéli lakomán…

II.

Ó, mozgalmas szellem, ki méltónak láttál

vezetni engem: becses játékod hadd legyek én!

Engedj égni s elbírni téged! Ostorral jőjj

s úgy alázz meg engem, – kövér könny –

cseppjeim mögül így csillan ki tán újra

a megbékélt mosoly…

III.

Szegény vagy, fukar vagy. Folyton

keresel, folyton kérdezel, nem

tudod magad se, mit. Mit akarsz,

mondd, mit keresel még? Nincs semmi

zavar, minden a helyén van, ne

tégy hát félre semmit. Ő ott

áll mögötted gazdagon s tiszta

feleletet ád, ha szemedet kinyitod:

mit adhatsz Néki te szegény mást,

mint szürke szavakat csak, szavakat,

s üres tenyered örök kicsinységét?...

Berda József összegyűjtött versei, 1931 [92-93.]

Berda József

ŐSZI BORONGÁS

Lágy színek tarka játékát issza

lágyan vénülő szemed: boldog fáradtsággal

érzed, – rozsda-arany avar surrog a

talpad alatt már s hirtelen magad elé

látod meghalt éveid különös gyermekarcát,

melyre Isten mosolya vigyázott egykor…

Így gondolsz most, sorsodon-merengő, születő

nyarakra a komorság teli-áhítatában: bizsergő véred

immár lassúdó ütemét figyelvén, – míg lehullt levelek

nehéz hullaszagán borongó lelkedre rá nem kondul

– mint bús égi orgona – a távoli,

mély őszi harangszó…

Berda József összegyűjtött

versei, Szeged, 1931 [89.]

Berda József

ÁRNYÉKBAN

Ó napfény! apró csipkékkel táncolsz előttem: –

be jó, hogy itt ülhetek most (magamra-tikkadó)

vadszőllők árnyéka alatt s kutyásan

hizlalhatom szemem a zöld asztalon

szikrázó sárga sörön, amint kacéran

kinálja magát hosszú kortyokra frissíteni torkom.

Ó így, lustán ülni itt, bambának lenni

s nem gondolni semmire, csak érezni;

a melegtől rámtapad a könnyű nyári daróc,

s megvárni boldogan a portverő langyos szelet,

a lassan dühödőt, mely hűsre legyezi

izzadt homlokunk, míg aztán megfújván

égi trombitáit, lezuhan

a kábultra riadó dörgő zivatar…

Berda József összegyűjtött versei, 1930 [77.]

Berda József

ÖRÖM

(Gonda Károlynak)

Mikor egyedül vagy

s arra gondolsz: mily szép

és egyszerű voltam az elébb,

s magad előtt látod, hogy Ő

mosolygott rád s te visszamosolyogtál:

tudod-é, hogy akkor

jó illatát szagoltad

a virágzó tavaszi fáknak,

s úgy érezted magad gyermek,

e pillanatban születtél

öntudatlan örömök között;

kinek Isten kegye csengő aranyakat

pottyantott belé bugyellárisába?...

Berda József összegyűjtött versei, 1930 [76.]

Berda József

FÖLDRŐL AZ ÉG FELÉ

A föld,

a halhatatlan terheket duzzadó

jó kövér föld –

nem fárad ki soha!

Mindennap,

minden órában,

s pillanatok minden pillanatában

örömöt és szomorúságot terem,

egyre feszülő lázban

már nékünk terem

csúnyát és szépet,

hogy szegénnyé szépüljön a gazdag

gazdaggá csendüljön a szegény,

mert így akarja Isten,

kit hinnünk mégis jóság

és tagadnunk rosszak

részeg dühe lett…

Áldott legyen hát

felettünk-bölcs rendje

a messzi akaratnak

égen és földön,

amint látjuk mostan,

napról-napra látni

mindentbámulóan;

mert gyengék vagyunk mi bizony

érteni nagyszerűt,

mit el nem érünk végig,

immár földrezuhant

nyugtalan bogarak…

Ó, titokra rendelt sorsunk, –

nem kétkedni születtél minket

csodálatra-pirkadt

fényes bogarakat;

testünk-lelkünk ígyen

maradjon csak kábult:

csodálni növények ezerszínű táncát,

gyógyító illatok bőven feszültségét,

ízekben-keserűt, ízekben-édeset,

és minden dolgok dolgát

lelkünkre-értelmes,

testünknek-éltető

kibomlott iramban…

Mert földből jövünk mi,

földbe menni majdan

Istenből kilehelt

végtelen szándékok,

kik lettünk már örökké

kivirágzott bimbók mennyekből-kigyulladt

csodálatos táncban…

Berda József összegyűj-

tött versei, 1928 [24-26.]

Berda József

CSÖNDES ERDŐ: ISTEN VIRÁGZIK BENNEM!

Vágner Jenőnek

Illatáramban forgok

húsos ízeken,

tovább-beljebb…

Ó, Isten végtelen lehelete,

tiszta erdő levegője!

Ma körülcsókoltál

szereteteddel –

kövekbe-zárt

barbár álmodót…

Mert nagy a te győzelmed

mélytitkú Isten,

virágos tenyeremen meghaltak

minden gyönge bölcseid.

Én mégis színed elé menekültem

a hazug városokból,

hogy téged ízleljelek

a kékhajú harmóniában…

Madaraid

és bogárkáid zsoltárában

énekelsz

kétségbeesett fiadnak

szétbomlott örömöt: –

áldott legyen

az igazak csöndje!

És én – tékozló fiú – az égő hajnalban –

leborulok a báránylelkű fűveken,

mélynyakú fűvek között kitárulni,

hogy akácos harangok vigyék tovább:

megfulladtam benned

csodálatos Isten… –

Berda József összegyűj-

tött versei, 1928 [15-16.]

Berczeli Anselm Károly

VARÁZSIGÉK

Az erdő fái

királyi

közönnyel tűrik sorsukat.

Nem vándorolnak el,

ha szűk a hely.

Kemények ők, akár az öntudat.

Az ember lába gyors,

s örökké szebb hazát keres.

A fák tudják, hogy nem érdemes:

nagyobb a Sors.

Az erdő poézise [40.]

Berczeli Anselm Károly

ŐSZI KÁPRÁZAT

Színekbe bomlok én is őszömön,

s mint erdő, tarka mezbe öltözöm,

még megmaradt néhány zöld levelem,

(az ifjuságot nem feledhetem),

de mégse mondom, hogy vénülni rossz itt,

mert lombom sárgul, barnul és piroslik,

csodás szinekre foszlik,

s e káprázat, ha belülről lesem,

íly gazdagsággal búcsuztat jelképesen.

Mert minden színnek rejtett titka van,

mást sejttet a vörös s mást az arany,

a lila és a barna s így tovább,

mind egy-egy későn kiérlelt világ,

mely lappangott a zöld lombok alatt,

hogy most mind egyszerre pompázzanak.

A bölcs belátás, emlék, ritka érdem

egyszerre tündököl a sok fonnyadt levélen,

s mit eltakart az ifjú évek hevülése,

most mind kitárul – bárha késve.

Most minden, minden megmutatkozik,

külön szín jelzi életem nagy pillanatait,

hogy lássam, mi voltam, és még fájóbb legyen

e rengetegnek búcsút intenem.

Ecce homo [149.]

Berczeli Anselm Károly

ALKOTÓK

A nyári égen kis pacsirta

a végtelenben énekelve szárnyal –

De gondolj rá, ki dalra bírta

a száraz fát s a húrokat,

s ha műve zengő hangot ad,

az szebben szól, mint bármily szép madárdal.

Orkán cibál száz sziklatömböt,

és zúg az erdő, míg a vad vihar száll –

De gondolj rá, ki sípot öntött

a néma ércből tétován,

s oly orkán zeng az orgonán,

mely félelmesebb bármely vad viharnál.

A nép is búsul s eldanázgat,

szívét kiönti tisztán s egyszerűen –

De gondolj rá, kit szent varázslat

hevít folyton s unszolva hajt,

hogy alkosson s elmondja majd

az Egyetlent egy óriási műben.

Ecce homo [148.]

Berczeli Anselm Károly

AUGUSZTUS

Az Éj: nagy, barna lepke,

kitárja szárnyát fönt a semmiben,

s leszáll a földre lomhán –

Előbb kering felette,

aztán a bércek ormán

halkan, zizegve megpihen.

A szárnya néha lebben,

s peregni kezd aranyló hímpora –

Sok csillag hullik így le

gyémántnál ékesebben –

S ő szárnyát szétterítve

a bércek közt suhan tova.

A föld kelyhét bezárta,

és minden alszik, míg ő zúgva száll,

nagy csápja láthatatlan –

De én, a boldog árva,

ki egymagam maradtam,

kinyílok, mint a rózsaszál.

Száz szirmomat kitárom,

s vágyódva nyujtózom feléje én –

Ó Éj, nagy barna lepke!

S ő, titkos, furcsa párom,

csápját mohón s epedve

szívembe fúrja könnyedén.

S vad, boldog mámorában

oly vágyat érez olthatatlanul,

hogy titkait bevallja –

De oszladozva lágyan

dereng az égnek alja,

s ő némán, dermedten lehull –

Ecce homo [94.]

Berczeli Anselm Károly

A MŰ

                                 1.

A lét nagy tarkasága megszédít talán,

de elsuhan s mi sem marad belőle,

a cél: a mű (mely forma és arány),

s ha alkotsz, lelked vésd csupán a kőbe.

Rostáld a hangos, kerge zűrzavart,

s ragadd meg azt, mi zártan s egyszerűen

formába kényszeríthető, ha majd

magadba szállsz és elmerülsz a műben.

Mert minden benned él, mi megmarad,

s a lét hiába kísért száz alakban,

te ember vagy, hát ehhez tarts magad –

A lélek: forma, s így lesz halhatatlan.

                                 2.

A dolgok élnek, halnak s végtelenbe nőnek,

formátlan, híg erők, folyékonyak,

te állj útjukba bátran s tartóztasd fel őket,

hogy szépségükben megmaradjanak.

A kezdés és a folytatás örök dühében

a dolgod az, hogy fék légy mindenütt,

az időt kell megölnöd elszántan s keményen,

hogy elkerülje őket végzetük.

A lét: bomlott kavargás mélyben és magasban,

de dermedt, holt világ a műremek,

halálos pillanat csupán a halotti balzsam –

– Ó így őrizd meg majd szerelmemet.

Nyári éj, 1971 [93-94.]

Berczeli Anselm Károly

NAPHIMNUSZ

Hogy szomjazlak, napfény, te legtisztább ital,

egek nektára, gyújtó, éltető,

mikor csupán szivárogsz még a fellegek

sziklái közt s forrásként törsz elő,

mikor szobámnak keskeny résein vidám

erecskéd játszva s tisztán csordogál,

hogy részegen szürcsölve égi habjaid,

szétszálljon bennem pára és homály.

Hogy áhítlak, napfény, te tisztító sugár,

megváltó tűzkeresztség, enyhe láng,

mikor kitárod elvadult szivünk fölött

ezer karod, hogy áldást hints reánk,

s mi éledünk, amint szelíd malasztod ér,

szörnyű fekélyeink lefoszlanak,

s mint ujszülöttek, hentergünk, mert uj reményt

fakaszt a fény a megnyílt ég alatt.

Hogy éhezlek, napfény, te égi eledel,

Isten mannája, szent, salaktalan,

mikor mint permeteg, zizegsz, s a föld liheg,

mert éhes már és annyi szája van,

mikor habzsolják láthatatlan lisztedet,

mely bőven ömlik s jut mindenkinek,

mert jó vagy, gazdag és irgalmas is lehetsz,

hiszen csak izzó gázból van szived.

Nyári éj, 1971 [86.]

Beöthy Zsigmond

MEGTARTATUNK!

Szent, szent, szent vagy te Isten s nagy hatalmad,

Mely legnagyobb jóságban s kegyelemben;

Törvény szavad, bölcs és változhatatlan,

S mit alkotott, megtartja lenn, miként fenn.

Megtartod a csillagok milliárdját,

A földet s rajt’ a nevető tavaszt;

Még a fűszálat is megőrzöd, oh, mert

Erőd, mit alkot, meg is védi azt.

Megtartod a tengert és a folyókat

S parancsolsz a hullámverő dagálynak;

Akaratodra megszünik vihar s vész,

S a vulkán-ingatott hegyek megállnak.

És emberekben is nagy a hatalmad;

Tiéd a sors, a mely vezérli őket,

S tiéd a gyönyör is, ha álmaikba

Virágokat tündérek keze szőhet.

Megtartod őket is küzdelmeikben,

Szenvedjenek s gyakran vért ontsanak bár;

Megvéded a gyöngét tiprott jogában,

S az üldözöttre őriző karod vár.

De még ha vérző kínok gyötrik őket,

S kétségbeesés őrült hangján sikoltnak:

Még akkor is velök vagy lelked által,

S parancsolsz a lesujtó fájdalomnak;

S megtartod a hit vigaszát szivökben

És a reményt örökzöld pálmaágban:

Hogy ami fáj mulékony, s változatlan

Öröm csak nálad a csillagvilágban.

Beöthy Zsigmond

ŐSZ FELÉ

Gólya, fecske menni készül,

Ősz közelget, siet a nap,

Ki mosolygasz még, bár gyengén,

Te is eltűnsz, nyár, maholnap.

Oh szerelem, hő deledről

Mért szaladsz oly sebesen le;

Melegedből még nehány nap,

Csak nehány nap be elkelne.

Mely az ősz ködébe hajlik,

Szép, szép az a nyári alkony;

Csak a szív ne hidegednék,

Mint a lég a szürke halmon.

Délibábos álom, ábránd,

El a nyárral merre szálltok?

Oh mint egykor, fog-e még majd

Tündökölni szép ruhátok?

Hűsül a lég, hül a sziv is,

A képzelmek is borongnak;

Ősz fuvalma tépi, tépi

Virágát az ábrándoknak.

Virágos nyár s szerelemnek

Alkonyában int egy emlék:

Lángok hamvadó parázsa,

S lombon sárguló levelkék.

Győr, 1872

Beöthy Zsigmond

MIATYÁNK

Atyánk ki vagy, hon istene,

Tekints le föllegid megűl

A népre, mely nem bír rokont

Ezernyi népeid közűl.

Magában áll, magában él,

Barátja, híve nincs neki;

Földét, melyen vendége sok,

Saját karával vívta ki.

De bár vendége sok nagyon,

Érette vért is ontna tán,

Csak nemzetegység forrna át

Az őket ápoló hazán.

Uram, királyok istene,

Népeknek atyja, nézz reánk;

Kegyelmedért könyörg a nép,

Érette esd magyar hazánk.

Legyen kegyelmed csillagunk

A sok viszás tanács között,

Melyekkel annyit harcolunk

A közjó s nemzetlét fölött.

Forrasszad egybe népeink

Nyelvét, irányát, szellemét,

Hogy a pártvész romangyala

E hont ne szaggathassa szét.

Övezz körűl a nemzeten

Igaz jogokból vasmezet,

S adj népe szenvedőinek

Munkájok után kenyeret.

S bocsásd meg multja bűneit,

Miként régóta bűnhödik,

Midőn nagysága eszközén

Küzd s fáradoz mind e napig.

Ne vidd kisértetek közé

Törvénytevőkben e hazát,

Hogy nép s ne osztályok fölé

Emeljék a közjog falát.

S hogy szűz reménye, ifjai,

Kik még most lángzó honfiak,

Az élet alkonyában is

Rendíthetetlen álljanak.

De a gonosztól mentsd meg őt,

Hogy rút viszály ne dúlja fel

Az egyetértés magvait,

Miket hű kéz fog hintni el.

Mert oh, tiéd a hatalom,

S te versz, te sujtasz népeket,

Kik gyáván s tétlen s hűtlenűl

Veszteglenek sorsuk felett.

1845. február

Benyó Judit

SZÁGULDÁS

Cseresznyefa virágait viszi a szél,

szédülve, részegülten, jajgatva –

szép vagy mindenestül, életem.

Visz engem szélsebes vonat a síneken –

csak végeérhetetlen száguldás és robogás van,

csókokkal, mint ostorcsapásokkal,

kinyílt, áprilisi orgonabokrokkal,

kósza fákkal,

élni akaró, makacs hegyekkel,

jácintokkal és erdei ibolyákkal –

illatuk, akár ifjúságom, árad széjjel!

Belekap hajamba ittasan a szél,

összekuszálja –

bíborvörös ital az éjszaka,

összeborulnak az éjben a fűszálak is,

összeolvadnak a sárga zsibavirágok a vízzel,

egymásra omolnak a lucfenyők a pilisi erdőben,

mint a kristályharangok zúgnak odafenn,

a hegytetőn.

Szerelem-

madár [80.]

Benyó Judit

VÉGET NEM ÉRŐ MONOLÓG AZ EMBERI VÁGYAKOZÁSRÓL

Vágyakozom az adakozásra, a jóságra és az örökkévalóságra –

a tiszta csendre, melyben a kiscsikókat kiviszik a mezőre,

az áhítatos csendre, melyben minden kivirágzik!

Vágyakozom a táncra, mely szívemből szakad ki,

a meleg ritmusra, mely a körben, a táncban érik!

Vágyakozom a virágágyak virító színére,

az esőre, melyet a szél loccsant rám,

a micisapkás zsokéra, ki elmondja hogyan él,

hogy mindig elkölti, amije van.

Vágyakozom a vágtató „Hold-Szekérre”,

a trappoló, a csattogó, izmos gyerek után,

az álmodó, a friss szemű éjszakákra,

melyek egyszerre több élettel kecsegtetnek!

A körbe keringő, sugaras nappalokra,

melyek a ruganyos földeken lépésre késztetnek,

a lélegző, a felemelkedő, a kurjantó reggelekre,

mikor az ember csendes és engedelmes.

Vágyakozom a szélcsendes órákra az Alföldön –

a mérges, hegyi fák társaságára,

a babrálgató, a meleg-hasú szél közelségére,

a vigasztaló és a haragos szélre!

Vágyakozom a fázós, a bukdácsoló messzeségre,

ahol pókok tanyáznak,

a táltos ló emberre tekintő szemére!

Vágyakozom anyám erős szívébe bújni!

Vágyakozom a titáni erejűek XXI. századára!

Szerelem-madár [65.]

Benyó Judit

HOZD TERMÉSZET!

Egészen áttetsző az alkonyat ma,

egy villám felkutatja a várost,

a hegyek fölött bolondosan,

vérvörösen táncol.

Hozd természet,

hozd el ide hozzám a reményt!

Vihar készül rettenetes gyorsasággal

és erővel,

megtáncoltatja a gyenge derekú nyírfákat.

Szeretem dús földedet hazám,

úgy, mint az édesanyámat.

Szerelem-madár [32.]

Benyó Judit

ALKONYAT AZ ALFÖLDÖN

Látom, amint alább ereszkedik a nap,

és látom elmúlni az időt…

Büszke fácánok tündökölve repülnek

és a fekete, mérges kányák

szűntelen feltűnnek előttem.

Lehull az alkonyat,

harmatba bújnak a tanyák,

szinte lebegnek távolról.

Hatalmas jószág ez a föld,

lelkem megtelíti szépséggel –

ide a mellkasomra telepszik hazám!

Szerelem-madár [31.]

Benyó Judit

HAJTOM FEJEM

A töltésre már fehér,

gyöngyöző bokrok hajolnak,

hajtom fejem ebbe a nagy, zöld tájba,

a Hazámba.

Erdő szélén, fák között megszisszen a fű,

mezei virág,

fácán siet a mezőre,

egy kiscsikó némán, kikötve áll,

védtelen és tétován.

Harangszó magasodik –

a porzó úton tanyasi lovak, virágoskertek,

kertekben gereblyéző emberek

a rózsaszín, lányarcú fák alatt.

Minden olyan most, mint az újszülött,

majdhogynem sírdogál ez a táj!

Szirmok keringnek, sárgák, fehérek,

meg-megremeg egy fűszál a töltésen,

mint hajam szálai.

Ez a gubós orgonabokor is vár –

csupa fehér minden szirom.

Lelkemből titkok nőnek ki,

olyan elhagyottan,

mint a tanyák,

melyeket nyárfák őriznek.

Szerelem-madár [29.]

Benyó Judit

LUCFENYŐK KÖZELÉBEN, NYÁRON

Nyugalomért,

egy kis darázs-zümmögésért jöttem ide –

dombokért, ahonnan lucfenyőillat árad felém;

a sokfajta vadvirágért,

melyeket bárki leszakíthat,

olyan gazdátlanok.

A csecsemő is így látja a világot óriásnak,

hanyatt fekve, akár én ma!

Így, így, egészen fényesen –

én a földön,

s ti felhők odafent, csendesen…

Mosolyogni próbálok a nyárban,

fejemen tündöklő hegy-korona –

tartom ezt a terebélyes ős-természetet,

mely súlyos és beláthatatlan.

Jön egy kis szellő, meglegyinti arcomat,

és tovább zümmög szívemben ez a nyár!

Szerelem-madár [28.]

Benyó Judit

HIDEG CSILLAGOK ALATT

A hold bevilágít ablakomon

és függönyöm mintáit visszaveri.

Nagy éj,

februári világosság!

Az éjszaka jó,

befogad engem vacogva,

rám borítja végtelen kabátját

ez a sokcsaládú univerzum.

A hold fénye az ágyamon

beosont ma éjjel,

hogy játsszon velem –

emelem fejem az őscsillagzatok felé.

Hallgatok,

a mindenséget hallgatom,

kristály-tisztaságát figyelem

és elszenderít ez a hatalmas éj.

Szerelem-madár [26.]

Benyó Judit

EXPRESSZVONATON

Már elvirágoztak a mézédes bokrok Budán,

az állomás fülledten, feszülten piheg –

hangosbemondó jelzi az indulást,

talán esőt hoz a szél,

talán valami jót –

a percek sípolnak, mint a motorvonat!

Száguldó füst, pályamunkások,

ebben a rohanásban sietség és búcsúzás,

magasfeszültség,

meg egy kis végtelen a messzenéző rozsok fején.

Ezen a hatalmas földön vadvirágok, bokrok

elszórtan, árván nőnek

és elsuhannak mellettem az árvalányhajak.

Szeretem az észrevétlen alkonyokat,

melyeket izzó-belsejű virágok tarkítanak,

a mezők békéjét, gyermekkorom tájait,

melyek tele vannak ártatlan illatokkal.

Magam sem tudom, szomorkodtam…

Sorsukra várnak a szófogadó vasutaslovak,

a növekvő szélbe kitartom arcomat –

hallom az ablakból az apró sikolyokat,

ahogy érik a rozs és a búza

és kiskecskék úsznak fehéren a fényben.

Messzebb az erdők kitágulnak,

mint a távolság köztem és vágyaim között!

Már beborult újra,

percenként bolydulnak meg fölöttem

a Legendás Madarak!

Szerelem-madár [24.]

Benyó Judit

SZERETLEK

Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,

a vihart, a táncot és az utazást,

ahogy jó álmaimat, reményeimet,

ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,

ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,

szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,

ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet

szeretem.

Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,

szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,

szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!

Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,

nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,

ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,

a vadgesztenyék illatát szeretem,

szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,

szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja

sötétvörösre a látóhatárt,

ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.

Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,

ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,

díszes fácánok repülését szeretem,

ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.

Szeretlek, ahogy Afrikát, az őserdők bujaságát és gazdagságát

szeretem,

ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,

szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,

ahogy a földgolyó belsejét szeretem,

szeretlek, mint a természet egészét,

mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat és a sztyeppéket.

Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,

ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,

ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,

ahogy a vidámságot és a játékot szeretem,

nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,

ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,

vadkacsákat, halakat szeretem,

amikor bolondosan a folyóba buknak,

szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,

szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,

amikor fütyörészel,

szeretlek, amikor nevetsz,

még soha senkit nem láttam így nevetni!

Extázis alkonyatban, 1978 [42-43.]

Benyó Judit

A NYÁR AROMÁJA

Hallom zsibongását a nyárnak,

fellibbenő szitakötők útját követem.

A szél is itt van, bohókásan játszadozik,

fácánkakas repül egymagában –

a nap büszkén áll a föld felett,

a szél megmozgatja a mindenséget

egy pipacs a mellemre száll,

mintha a legszebb csókot akarná feltámasztani!

Mezők élőlényei, vigasztaltok-e engem,

hársfák felé veszem utam,

a falu végén túl belezuhanok a gabonába –

kácsák hápognak valahol.

De jó itt, de jó itt, az országút mentén,

az anyaföldön megpihenni!

Végigsimítok egy búzaszálat,

ilyenkor csókolnám, jaj ilyenkor agyoncsókolnám

estére kelve a világot!

Takarj be búzatakaró,

rejts el és dédelgess;

hiszen most az öledben vagyok –

te nagy égboltozat, küldd rám vigasságodat!

Minek keseregjek?

Olyan tiszta vagyok,

mint eső után a fenyvesek.

Mint a hold fehérje olyan távoli

a nyár aromája,

madarak sietős repülése,

tücskök ciripelő muzsikája…

Az éjszaka mágusa, 1976 [20-21.]

Benyó Judit

VIRÁGBAN VIGADÓ FÁK

Minden bokornak megörültem,

súlyos esőszemektől kitisztulva álltak –

minden bokor meghajolt

és kis falvakban dúdoltak a háztetők.

Szántóvető mendegélt felhajtott kötényben,

két lova szépen lépdelt a mély, fekete földben.

Ti virágban vigadó fák, hófehérek,

szálljatok széjjel és nézzétek,

nézzétek meg egészen közelről a szívem!

Oldódj fel!, 1976 [25.]

Benyó Judit

VIRÁGBABORULÓ

Leesik derekadra az estéli ág,

rád terítem földöntúli illatom,

bordó meggytincs a válladra száll,

repdes szempilládon a virág.

Messze az alkonyat talpig hajol,

siklik tömjén-illatú válladon…

Extázis alkonyatban, 1970 [21.]

Bényei József

TÓGÁS DEÁKKÉNT

Nyüzsög a fűben hangya-had.

Zsibonganak derék sudár fák.

Ez itt a lányom otthona,

ajkamon mégis Magyarország,

de ki nem ejtem.

Rejteném,

nehogy itt bepiszkolódjék,

penészként rá ne rakódjon

európai cafrang-jólét.

A vén körtefa épp olyan,

mint a régi egy álomkertben,

nem más a rózsahervadás,

s a darázzsal dús szeptember sem.

Idegen mégis, idegen

a csönd, a szó, az utca láza.

Szegényes álmot nem vihetsz

örlőmalom Európába.

Itt friss kenyér a szeretet,

otthon a rejtett gyűlölet vár.

A hazát mégis ott leled

kálvinista kettős toronynál.

Indulok hát megint haza,

gyalog, akár tógás deákok.

Míg szívem fele itt marad,

a másikkal a Tiszára látok.

Kései sugárverésben

[272-273.]

Bényei József

ÍGY HAJNALOKON

Hajnali félöt.

Az utcán eldübörögnek az első kamionok és nyergesvontatók.

Valahol csörög a vekker

s előugrik az épp esedékes magnókazetta.

Ideje volna lefeküdni.

Ilyenkor olyan átlátszó a világ,

akár a forrásvíz gyöngye a tenyeremen,

az árnyékok testté keményednek

s a hajnali moccanások világosak és tiszták

mint az ismerős gyermekarcok.

Kattan a gázóra türelmes pontossággal

és belerobban a hajnali zajba a hűtőszekrény automatikája.

Így kellene élni is,

ilyen tiszta és világos, elkülöníthető hitekkel, mozdulatokkal,

ilyen átlátszó nyugalomban

és mégis a létezés pontos ritmusát visszadobogva,

csakhogy a reggel szétrobbantja

a világos viszonylatok erővonalait,

s minden összefolyik,

az utca, a magnó, a vekker, a hűtőszekrény,

és nincs többé arca se hangja a nappali létnek,

csak úgy egyben, együtt nehezül arcodra egész nap, egész héten, egész évben

a jellegtelen, összefolyt, egybemosódó, jelentéktelen hétköznapiság.

Hát kelj fel így hajnalokon,

hogy ismerd meg végre

részleteiben is a világot.

Kései sugárverésben [257.]

Bényei József

BELSŐZSEBEMBEN

A parkban

tavaszi nyüzsgő zaj van

ember-boly örömet játszik

görgeti köznapok csodáit

kisbabák kalitkáit

Lányok melle

merészen billen

dobog a lépés üteme

benn is a szívben

Nyugalom van

A város zizeg a nyugalomban

Rügyet ringatnak

téltől szabadult komor fák

s kiesik számon a neved

Magyarország

Hogyan is hoztalak idáig?

Lapultál belsőzsebemben

bámultad serdülő srácaim

régi fotográfiáit

sütötted fehér ingem

lapoztál leveleimben

rejtett a táska sarka

arcod a változás varázsa

eltakarta

összezavarta

számon az édességed

egy itteni szomorú

régi ének

robogó napot raktak

arcodra rácsot

s most áldott

anyaként adtad magad

koldusnak morzsát

számra égetted a neved

Magyarország

Köszönöm

Három hete

ez volt a legszebb örömöm

ez a parányi

szívdobbanásnyi

kiejtett puha hang

mintha virágütötten

megcsendül néha harang

vagy hegedűhúrt

megüt a harmat

vagy ha fészeklakó madarak

először röppenni akarnak

s kezemre libeg

egy lesodort ág

ez a szó

Magyarország

Honvágy?

Fuvallatnyi röpke bánat?

Mondtam kivallott titkomat

mondtam a fáknak

felkapta fürge madárhad

átöleltem a ritmusával

homokban túró kisbabákat

sakkozó öregeket

Röpült a szó s minden

lakásba becsöngetett

beröppent kulcslyukak résén

ablakok virágszegélyén

s küldte utána a mámor

küldte a többi igét

s piros-fehér-zöld

szivárványt szikrázott az ég

s kopogtatott

a szívből kiszakadva

magukat a zsenge tavaszba

mártott idegen házak falán:

„Édes hazám”

Kései sugárverés-

ben [253-255.]