"Mindazonáltal szeretném felhívni arra is a figyelmed, hogy te is egy ember vagy, csak azt képzeled, hogy mindenki olyan hülye mint te."
----
Ezzel zárjuk le ezt a vitát és válaszolj inkább arra, hogy szerinted ugyan honnan másolták Árpád Etelétől való származását a krónikásaink, ha nincs önálló hun hagyományunk?
Stimmel, csakhogy az onogur bolgárok és a szabírok között is rengeteg "magyar" nyelvű előd volt. Sőt, ezeken kívül nincsenek tömegével magyar nyelvű előd népek. Az uráli finnugor "ugor" fantomnép nem létezik. Akik az Uralhoz mentek, azok szabirok és eszkil bolgárok voltak. Ők a magyar nyelvűek.
Nem prekoncepció, hanem tudományos módszertan. Leírtam már ide százszor, hogyan lehet a koholmányokat az eredetitől megkülönböztetni, de érdemi reakciót sem kaptam rá tőled.
Rendre hozol valami baromságot, amit valaki megcáfol it. Aztán vagy dühödten védelmezed személyeskedésbe fulladva, vagy nagyvonalűan válasz nélkül hagyod és jösz a következő baromsággal.
De az ember felnő, és különbséget tud tenni mese és valóság között. Nem retteghetek minden túrán attól, hogy elém ugrik a farkas, és megkérdezi, hova megyek.
"Nem tök mindegy. Vannak hagyományok amiknek van történeti alapja, és vannak koholmányok.
Te pedig prekoncepcióval élsz eleve, régészek gyöngye-gyémántja."
Igen, már csak tudni kellene megkülönböztetni a kettőt. Te bevallottan nem akarod ezt, és büszkén választod azt, ami neked tetszik a prekoncepciód alapján, leszarva amúgy azt, hogy mi igaz és bizonyított.
Így kezdi Sándor Klára a könyvét (Nyelvrokonság éshunhagyomány), amiből tulajdonképpen idéztél:
"Hullatja levelét az idő vén fája. Pirossal versengő, rozsdaszínű és halk szavú sárga meg zöld levéllel terítve a pázsit. Lányaim, fiaim, nyújtsátok kezetek, üljünk a vén fa alá. Régi-régi időről, hajnalok hajnaláról mesélek most nektek. Messze-messze Napkeletre repülünk, kakukkfűillatú füves pusztaságba, ahol szilaj paripákon száguldoztak a puszta fiai, hívó kürtök szava zengett, s négy égtáj visszhangozta a deli vitézek harci kiáltását. Oda repülünk, ahol rettenthetetlen hősöket nevelt a szárnyas idő: bátor pillantású férfiakat, hős lelkű asszonyokat, akiknek tetteit ámulva csudálta a világ. Hol volt, hol nem volt, akkor az Idő fája, a Tetejetlen Fa is gyenge hajtás volt még…” Gyerek legyen a talpán, aki ennek a beharangozónak ellen tud állni, elvégre minden virtuális érzékét bombázza a szerző, Komjáthy István a Mondák könyve1 bevezető soraival: színek, mozgás, kürtszó, fűszeres illatok, és akkor még nem is beszéltünk a lelki táplálék ígéretéről, hogy itt hősökről lesz szó, s ott vannak a képzeletnek fölajánlott csemegék is, a nagyon régmúlt, Napkelet, Tetejetlen Fa… Az nyilvánvaló, hogy engem elcsábított ez az egész gombolyagnyi mézesmadzag, mert nemcsak elolvastam, hanem később újraolvastam Puszta, Hunor, Keve, Attila és Álmos meséit. Aztán megismertem a történetek „komoly” változatait Lengyel Dénestől,2 kiderült az is, hogy a kezdő mondat Aranytól való – mint szintén kiderült: összetéveszthetetlenül. Azóta is lenyűgöz minden aranyszarvaskép, így aztán megértem, ha valaki nem szívesen lép ki ebből az álomvilágból.
Nem sokkal később fölfedeztem egy másik, még izgalmasabb kalandozási módot: amikor a szerzők a magyar nyelv történetét vették alapul, hogy bemutassák a régiek életét. Ezt a másik megközelítést három nagyon emlékezetes könyvből ismertem meg, ezek a Bujdosó nyelvemlékeink, a Bábel örökében és A magyar szókincs regénye 3 címet viselték, és annak ellenére, hogy valóban igen szórakoztató regényként lehet őket olvasni, nagyon pontosan mutatták be, mi a különbség az üres fantáziálás és a hiteles mese között. A nyelvtörténet mást mondott, mint a Tetejetlen Fa tövében mesélgető vén táltos, de szóba sem kerülhetett volna, hogy az ő mondáit kidobjam – csak éppen történelemből irodalommá értékelődtek át. "
