Keresés

Bertók László

SZAVAK

Egy szál virágot csak, egy

levelet, a zöld színt, a

nedvet, a rostok mögötti

surrogást, a mozgást csak,

a semmiből csinál semmit

szárnyalását, a mindenható

hiányt, az elkövetni sokkal

könnyebb, mint jóvá tenni

ólmelegét, az önfeláldozó

jelentéktelenség tágasságát,

a legalsó tégla alatti

eget csak, az áttetsző a világ,

mint a hajnali ölelkezés

sarokkövét, az érintés megadó

ketrecét, ahonnan fölszáll,

a temető krizantém-illatát,

ahová lenyugszik,

a savak megtartó ízét,

a nyelv eladó házát csak,

az életet és a halált csúfoló

vázát csak, Uram,

ahová egyenként

beesnek a szavak.

A mi nyelvünk, Élet és

Irodalom, 1999. au-

gusztus 6. [66.]

Bertók László

TALÁN VÁLASZTOTT VÁROSOM

Talán választott városom,

a máris életem felét,

az ahol, a most, a miképp,

a még inkább, ha elhagyom.

Talán a nyom a talpamon,

a tejutak, a szanaszét,

az ahány város, annyi Pécs,

az elereszthet, de fogom.

Talán, hogy arany és uszony,

a mint a halszemben az ég,

a biztos talánban a szép,

a mennyi nő, mennyi torony.

Talán a firka a falon,

az igen s nem közt a beszéd.

Platón benéz az ablakon,

1995 [411-412.]

Bertók László

A JÖVŐ OLDALÁN A SZÁRNY

Sűrűsödik a végtelen

a pillanatot hozza rám

perceken múlik centiken

átüt az anyag a ruhán

méregetem mennyi a hány

hogyan adjam föl hogyha nem

de amit nyerek logikán

elvesztem a képzeleten

egy halálom egy életem

a jövő oldalán a szárny

ha mozdulok az a jelen

ha elvétem az az irány

s távolodok magam után

mintha tudnám hogy mi legyen.

Kő a tollpihén, (1986. okt. -

1989. márc.) [85.]

Bertók László

JÁR MINT A NYELVBEN A VILÁG

Kicsorbulnak a pocsolyák

csupán a költészet örök

nézi az égboltban magát

lebeg az ég és föld között

simogatja hogy eltörött

viheti aki többet ád

alul a hullámzó körök

fölül a védtelen csodák

csak egy sugár hidalja át

nem is tudja hogy visszajött

jár mint a nyelvben a világ

ül mint a résekben a köd

de mindig az egész fölött

mindig valami tisztaság.

A mi nyelvünk, Magyar Nemzet,

1988. június 11. [64.]

Bertók László

WEÖRES SÁNDOR EMLÉKKÖNYVÉBE

Világnagy hársfa álmodik,

ballag a vízen át,

röpül fölötte hét ladik,

alatta hetven ág.

Hetven ágából dől a fény,

körös-körül tükör,

megáll a semmi közepén,

kinéz mindenkiből.

Látja, hogy szeme nyitva van,

így álmodik tovább,

bezárja a határtalan,

viszi a sok virág.

Válogatott versek,

(1983-1986) [102.]

Bertók László

MI A FONTOSABB?

Én mindig azt festem

amit élek.

                                       Egry József

Mi a fontosabb? megfelelni

valamely képnek, amelyen

mintha én volnék, ahogy messzi

távolságot belát a szem,

s árkon-bokron át oda menni?

Mi a fontosabb? kapkolódva

tükörnek állni, amikor

minden ember önmaga foglya,

valamely kép után lohol,

s néz, mintha most megfogta volna?

Mi a fontosabb? ami éppen

átfolyik rajtam, mintha a

lét vize folyna a mesében,

mintha a mindenség maga,

s emlék csak, amikor megérzem?

Mi a fontosabb? elsimulni

az egészben esélytelen,

hogy aki szándékosan hull ki,

mindörökké benne legyen,

s bentről se tudjon visszabújni?

Mi a fontosabb? ami nincsen,

és sohasem lesz, de ami

ott ficánkol minden kilincsen,

míg le nem nyomja valaki,

s eltűnődik, hogy mibe higgyen?

Mi a fontosabb? élni mélyen

egyetlen képet, ami van,

mint Szent Kristóf a parti fényben,

vinni a fiút magasan,

s elmerülni, hogy odaérjen?

Válogatott versek,

(1982-1983) [83.]

Bertók László

HOZHATJA GALAMB

Békétlenül magaddal, tehát

haragban a világgal, miközben

elmenekülnél toronyiránt,

s megbotlasz minden kőben,

mit vársz? Miféle megegyezést?

Kitől a méltányos igazságot?

Bekerítve ázik a beszéd,

szád üres futóárok.

Hallgass és készülődj! Ami nincs,

nem csomagolható árulásba.

Örök álom rajtad a bilincs,

kulcsa a béke ága.

Hozhatja galamb. Ha rá figyelsz,

a vesztes győzelmet is megéled.

Kihajt, mint fejfa tövén a vers,

hitből a végítélet.

Válogatott versek,

(1982-1983) [84.]

Bertók László

BEZÁRTAM AJTÓT, ABLAKOT

Félek, mert már nem szeretek,

létezem csak, mint a kövek.

Egy bombához több a közöm,

mint ahhoz, ki visszaköszön.

Befelé nézek, mint a fa,

ha nincs lombja, nincs madara.

Jó órám is farkasverem,

kapni akarok, adni nem.

Mindörökké magam vagyok,

mint te, aki elolvasod.

Mennék feléd, jönnél ide,

de nem mozdul meg senki se.

Körbeér a történelem,

forog tovább a félelem.

Bezártam ajtót, ablakot,

nem hiányzom, ha meghalok.

Megölelnek az elemek,

mert megint minden lehetek.

És elindulok, mint a vak,

hogy újra megtaláljalak.

Válogatott versek,

(1979-1982) [64.]

Bertók László

MINDÖRÖKRE

Beesett szemem világ gödre

feltöltve fénnyel mindörökre.

Platón benéz az ablakon,

1978 [79.]

Bertók László

MOST KELLENE

Ó, nagy medúza-délután!

szeretteim ide lebegnek,

akácfa-karón ring az ég,

ernyője gombján szívem lüktet.

Most kellene a vastag ág

kampójára fölkunkorodni,

elúszni, mint a medúzák,

és mindörökre itt maradni.

Most kellene a végtelent

harang nyelvével megkongatni,

hogy megvagyunk még, jöjjenek,

élni akarunk, ünnepelni.

Ó, nagy medúza-délután!

szeretteim ide lebegnek,

akácfa-karón ring az ég,

ernyője gombján szívem lüktet.

Platón benéz az ablakon,

1978 [48-49.]

Bertók László

VALAMI

Valami csendben

valami meglazul.

Egy tétova csavar,

egy görnyedő ereszték,

egy könnyelmű csomó.

A tárgyakat ne féltsd!

A gép még dolgozik,

a ház szolgál tovább,

megfeszül a kötél.

Bent sokkal nehezebb!

Az a legnehezebb,

az út a megállásig,

összedőlésig, szakadásig,

ép ésszel végigélni,

míg az anyag átrendeződik.

Fák felvonulása,

(1958-1971) [45.]

Bertók László

TE, NAP,

guruló arany-gombolyag,

sose fogy el a sugarad?

Tekerődzik vak bolygóidra,

macskaszem-fényű csillag húzza,

s te ontod, mintha millió rokka,

fonógép fonná szüntelen.

Tudom, nem kelsz te fel sosem,

mert le sem nyugszol, örökmozgó.

Begurulsz reggel keleten,

kigurulsz este nyugaton,

nem kísér végig utadon,

csupán egy tábla napraforgó.

Mégis naponta kihalászod

sötét öbléből a világot,

s húzod, magaddal nem törődve,

megszállottan, mindig előre.

Hadd legyél te is példaképem

örökös tevékenységben,

másokért vállalt szolgálatban,

te magabiztosan szerény,

te mindenütt jelenvaló,

nagyapám az örök anyagban.

Fák felvonulása, 1972 [39.]

Bertók László

SAVÁSZANA

Most eleresztem magamat.

Ernyedj el, kéz! Ernyedj el, test!

Ernyedj el, gondolat!

Úgy! Belül csend van és sötét.

Valahol a tarkóm alatt

eszmélni kezd egy régi rét.

Lejjebb, a lábaim körül

öreg parasztok szántanak.

Nagyon messze, nesztelenül.

Felül, felettem kék az ég.

Nem látom, de átengedi

a mindenség lélegzetét.

Közöttem ménes porzik át,

zene szól alig hallhatón.

És összeérnek fenn a fák.

Platón benéz az ablakon,

1972 [30-31.]

Bertók László

KÖNNYEDÉN

Könnyedén. Érinteni csak.

Elhúzni pikkelye felett.

Azt, hogy semmi sem ugyanaz,

magától tudja meg.

Tartani a mázsás vasat,

mintha ő tartaná.

Megszökni a siker elől,

egy tükröt hagyni rá.

Odaállni teste elé,

elkapni a golyót.

Mesélje egy életen át,

hogy szerencséje volt.

Közötte és a gyönyörű

megállói között

egy dobra figyelni, ahogy

a sejtek, a rögök.

Kimondani, úgy, mintha ő,

ahogy az ablakok

párája mondja az időt,

a hajnali fagyot.

Válogatott versek,

(1958-1971) [15.]

Bertók László

CERUZARAJZ

Mozsárszárú nehéz csizmában

áll egy ember a tábla szélén.

Nyakában kopott bőrtarisznya,

üvegnyak figyel ki belőle.

Kezét kupakként ráhelyezte,

ott tartja a kapanyél végén,

nem támaszkodik rá, csak éppen

megakasztja, hogy el ne dőljön.

Nyugodt, akár a bevetett föld,

szürke, mint az ég s a fák.

Vehetném kettétört fatörzsnek,

s letört ágának a kapát.

Arcán a ráncok vonulása

a messzi dombok folytatása.

Bajsza és karja beleolvad

a nyírfaágak hajlásába.

Szeme a zúgó autókra

figyelő páros jelzőlámpa.

Figyel a széles országútra,

a soros autóbuszt várja.

S ködöz a finom őszi eső

a tájra és a kalapjára,

mintha cseppekké bomlott volna

a konok örökkévalóság.

A hetedik boríték, 1964 [47.]

Bertók László

AKÁR AZ ESTI RÉTEK

Szeretsz, Búzavirág? – Kérdezem kedvesemtől,

s mindegy, hogy mit felel,

száll a szívem, mint szárnyas levegőben

gyermekláncfű pehely,

mert tudom, hogy szeret, tudja a szénaboglya,

s lassan a fél falu,

a játék, hogy „Szeretsz-e? Elfeledsz-e?”

ez is arra tanu,

hogy boldogok vagyunk, akár az esti rétek

nagy boglyákkal tele,

súlytalanok, mint szálló űrhajósok,

tiszták, mint a zene.

A hetedik boríték,

1963 [56.]

Bertók László

FOROG A GYEREKKORI TÁJ

Csillámló őszi szabadság

ökörnyálon szánkózó fényei

küllőzik be a krumpliföldet.

Forog a gyerekkori táj,

az autóbusz ablakán át

a mozgás felém pörgeti.

Forog bennem, mint vetítőgép

tekercse, az emlékezés,

idézi volt krumpliszedések

agyamba metszett képeit:

Deret virágzó reggelek

bőrre tapadó közelségét,

kapavasakat gyöngyöző

dűlőutak jó hűvösségét,

a libasorba rendeződött

krumpliszedők kis csapatát,

ahogy ásító kosarakkal

ballagnak a reggelen át,

a fényre forduló gumók

tehetetlen közömbösségét,

a lomha kupac tetején

a legnagyobb szem hetykeségét,

nehéz nyikorgó szekerek

nyomódását a puha földbe,

a lovak igyekezetét,

hogy kiérjenek a dűlőre,

a diós pogácsát, amit

ebédre zsákon ülve ettünk,

a derékba bújt zsibbadást,

ahogy esténként hazavittük…

Forog a gyerekkori táj

csillámló őszi szabadság

égbe ágyazott tengelyén,

nosztalgiával aranyozza

az emlékezés képeit.

S hozza a kitárt valóságot:

a krumplit fötrő vontatót,

ahogy hahotát ütöget

az aranyporos levegőbe,

és testvérét, szekerek, lovak

szaporázó, zömök utódát,

rogyásig rakva krumplival,

a krumpliszedő asszonyok

messze nyúló élő sövényét,

ahogy hajlongva lépeget,

közelíti a tábla végét,

s a madárszárnyként levegőbe

repülő karok örömét,

ahogy a busznak integetnek.

Nem is tudják, ki érkezik,

de mindig megjön valaki.

A hetedik boríték,

1963 [52-53.]

Bertók László

EGYENESEK

Szeretem az egyeneseket,

a bordázott vasúti sínpárt,

ahogy az égnek nekiered

legyűrve a görbeség kínját,

a sorba tűzdelt villanyoszlopok

hetykeségét a falun végig,

ahogy a kusza ágakhoz szokott

szemek összhangját kicserélik,

a messzi nyárfákat, a táj

szélbontó fésű-fogait,

a csillagokig nyújtózó sugárt,

ha szemembe támaszkodik,

és az egyenes tekintetet,

a finom huzalt két szem között,

ahogy feszül, ragyog vagy megremeg,

de mindig összeköt,

s a szép egyenes szavakat,

pántjait minden közösségnek,

ahogy erejük ránk tapad,

s nagy útjaink is összeérnek,

és a merészen egyenesre

csavarodott gerinceket,

ahogy csupaszon, égig érve

igent vagy nemet intenek.

A hetedik boríték, 1963 [35.]

Bertók László

MEGLÁTJÁK MAJD

Krizantémmal köszönt november,

hatalmas még a délután,

de apró, véletlen neszekkel

készül már itt a téli táj.

Áltatjuk még az ismerősök

gyóntató pillantásait,

s egyre több a közösen őrzött

titok, a szerelem, a hit.

Krizantém-színű hetek jönnek,

nyílt, átlátszó lesz a világ.

Meglátják majd, ha dideregnek,

hogy szemünkben boldog a láng.

A hetedik boríték, 1962 [57.]

Bertók László

NYÁRI NAPPALOK

Ezek a nyári nappalok

egymásra lapuló lapok.

A Nap rajtuk a nehezék,

nyomja nyugalmuk közepét.

Ha ablak nyílik valahol,

átleng a meztelen huzat.

Nem fújja szét, csak finoman

megszámolja a lapokat.

Még jó, hogy este valaki

a nehezéket leveszi,

hogy amit rendre teleírt,

alátegye az új papírt.

A hetedik boríték,

1962 [44.]

Bertók László

KÖNNYŰ SZÉL JÖTT

Megmintáztalak tiszta hóból

magamnak. Jó volt játszani.

Tűnődöm most, két szép napomból

megmaradhat-e valami.

Ma kisütött, és könnyű szél jött.

Megroggyant, ellibbent a hó.

Elfelejtett tavalyi gödrök

mélyén maradt csak mutató.

Megálmodott másod helyében

közönséges víz mosolyog.

Gyámoltalan, józan, hitetlen,

és nevetséges is vagyok.

Azt mondják, hogy a tavasz jött meg.

Nézem a földet, az eget,

szállítják a korai zöldnek

maradék részecskéidet.

A hetedik boríték, 1962 [27.]

Bertók László

ÉJJELI FÁK

Hársfák csillognak csupaszon,

mint nők a vízparti napon.

Az utca halszemű folyó,

pupillájába bújt a szó.

Csak a tükrözött fény csobog

álmot torpantó házsorok

sűrű bozótján, míg a fák

megidézik a nyári bált:

sugárzenére pattogó

kánkán, Afrikából való

kitárulkozás furcsa-szép

folyóparti bűvöletét,

mikor bokrok és nád közén

égő-pucéran, mint a fény,

lányok nézték a víz szemét,

bizalmuk tükrös kedvesét.

Csak a megduzzadt őszi hold

billenti színre a valót:

reggelre dér lesz, kopogó

padlóba bújik a folyó,

s fagyon köszörült penge vág

az ábrándozó parti fák

vacogásába, mi fehér

szakállként le a földig ér.

A hetedik boríték, 1961 [67.]

Bertók László

HA NEM ROHANNÁL

Ha nem rohannál, csak mint az anyókák

falak mentén tipegnél ingatag,

botba fogózva vagy könnyű szatyorba,

hogy hazáig egyensúlyozzanak,

talán fájna a megpattant erekkel

eléd zizergő levelek jaja,

és a pattogva sülő gesztenyéből

sem kéne több, csupán az illata.

De te fölmászol tártkarú hegyekre,

akár tavasszal, ha ibolya nyit.

Szép! – ennyit mondasz a kibomló őszre,

s már futsz is, nem kérdve, mi repít

mézbe forgatott díszletek között zöld

hittel gyerekként, aki villogó

karikát hajt a járdán utca hosszat

és kiabál, hogy jó, jó, ez a jó.

A hetedik boríték, 1961 [60.]

Bertók László

NAPONTA HÁNYSZOR

Naponta hányszor lesz tű foka szemem,

hogy szépségtek fonalát belefűzzem,

hányszor szúr belém tűt a szerelem

piros ruhája varrása közben.

Naponta hányszor kerekez fülembe

hangotok hajlékony cigánygyereke,

hányszor gurul át terveimen zsemle

melletek páros tüzes kereke.

Naponta hányszor hajítom magasba

közönyöm labdáját, játszani vele,

hányszor ütődik konok lábatokra,

hogy elrúgjátok megint messzire.

Naponta hányszor lesem szemaforok

zöldjét villogó jelzéseitekben,

hányszor hiszem, hogy akkor vagyok boldog,

ha fényetek tavából kiszöktem.

Naponta hányszor gondokba csavargat

mégis a hidegujjú egyedüllét,

mert tagadom, de érzem a hatalmat,

mely odaköt valakihez végképp.

A hetedik boríték, 1961 [55.]

Bertók László

GALAGONYA

Piros nadrágja kisütött,

akár a nap.

Tüzes csík lett nyomában a

lomha salak.

Élő labda volt maga is,

úgy pattogott,

mint a konok bőrgömb, amit

kapott, adott.

Elém suttyant, máris vitte

a pillanat,

s míg kerestem, jelenésként

visszaszaladt.

Egyszínű kék mezek díszét

csúfolva meg,

villámlott egy piros nadrág

a föld felett.

Én így őrzöm, – rá se gondol

a lány soha –:

Hat szem kökény között volt egy

galagonya.

A hetedik borí-

ték, 1961 [51.]

Bertók László

ERDŐ

Csípőre tett kezekkel

nézik a fák a csendet,

borzolgatja a tollát

víz-bélű keréknyomban.

Barnaszín pikkelyekbe,

réz hasú régipénzek

nyugalmába húzódott

a gombás erdőalja.

Szabályosra formázott

suttyó kis farakások

könnyezik a szemedbe,

hogy nemrég ember járt itt.

Az első, ki a fényes

tél villámait hozta

földre csomózni karcsú,

ábrándos tölgyfaágat.

Végtére meg is izzadt,

s hazafelé az úton

bogyót szedett egy zsebbel

őzszemű kislányának.

Ő nem látta a csendet,

az, első fejszeszóra

erdőszélre csapódott,

és eltűnt a mezőben.

Most tollászkodik békén,

mintha örökké, mint a

világ vége utáni

fényességben az angyal.

A hetedik boríték,

1960 [65-66.]

Bertók László

SZÜRETELŐ MENYECSKÉK

Meglestél-e már őszi estét

szőlősorok közt hallgatag,

mikor szüretelő menyecskék

készülődnek a fák alatt?

Barnalevelű tőkék csendjét

birizgálja a szürkület,

s akik a kádat teleszedték,

most borítják ki kedvüket

bele a vézna alkonyatba.

Ó, egyszer nézd csak meg, miképp

szabdalják apró darabokra

szoknyáikkal a férfinép

nyugalmát, napi fáradtságát

kótyagos pincék előtt,

hogy csillagokra földobálják

csúfolni a hulló időt.

Nem az óbor táncoltat tűzbe,

halántékodba ők verik,

másodpercenként ütögetve

szerelmük jancsiszegeit.

De szépek, ahogy készülődnek,

lemossák a nap bajait,

míg megtölti az est a völgyet,

akár folyómedret a víz.

Egy évet kádba kosaraztak,

szorongást, munkát, terveket.

Most csillagokig föllobognak

kibeszélni, hogy jólesett.

A dombon föl az égi hálót

nézem két szőlősor között.

Fényes rései kész világok,

értik-e ezt az örömöt?

A menyecskékét, akik végül

meghajtják kerékpárjukat

hazafelé, s a sötétségből

kihasítják az utat.

A hetedik boríték,

1960 [49-50.]

Bertók László

SÁRGA ŐSZI VERS

Ezek a szalmafényű,

törtszárú délutánok

úgy borulnak a tájra,

mint nagy sárga virágok.

Magházaik kinyíló

zsúfoltságából sárga

kukorica tömődik

szekerek derekába.

Sárga a dűlőútra

hintázó falevél is,

égő krumpliszár sárga

bokrába fúj a szél is.

A nap egy óceánba

hajított sárgadinnye.

Arany mosoly gyűrűzik

öcsém égszín szemére.

Szedtem egy kosár almát,

most itt ülök és nézem,

hogyan osztozik bőre

a sárga mindenségen.

És hallgatom apámat,

ki talpig aranyporban

megáll, s azon törődik,

hogy ősszel mennyi gond van.

Lengő fényhidak, 1960 [18-19.]

Bertók László

FESZES MELEGBEN

Dűlőutakon ülő porban

kis nyári szellő botolog.

Rezegtetik az ég kék dobját

sietős hangú motorok.

Kigombolta zöld pongyoláját

a búzatábla egy hete,

s megszületett millió, szőke,

bölcsőben ringó gyereke.

Emberek jöttek megcsodálni

a sokmagzatú szép anyát,

s gépeket tereltek legelni,

leenni a nyár aranyát.

Itt kotomoz most körbe-körbe

dűlőhosszában két nyúlánk,

pergetős gép, pörög belőle

az életünk, a gabonánk.

És én ott járok gondolatban

gyermekkorom kis mezején,

kötelet terítek anyámnak,

és nem hiszem el, mit szegény

mesél közben, mert hihetetlen,

hogy húsz évvel korábban ő

nagyapám után, tizenkét éves

gyerekként volt marokszedő.

A hetedik boríték, 1960 [40.]

Bertók László

AKIT MEGIGÉZ

Akit megigéz harmincöt

fehérblúzos akác,

és utca hosszat részegen

fitogtatja magát,

aki meglesi napra-nap

a zöldtrikós falut,

a rétet, ahol fű közé

bújt el a gyalogút,

aki bukfencet vet a kék

ég bokra alatt,

s meg akar fogni ég felé

surranó madarat,

s akin még mindig jégcsapok

lógnak és sarki fény

pislákol szemüveg mögé

bújtatott zöld szemén,

aki nem érti a bolond,

nyújtózkodó tavaszt,

s befelé néz, mert benne csak

emlékek őrzik azt,

aki megszokta a szabályt,

nézze meg a mezőt,

ilyen hacacárét soha

nem lát a ház előtt,

jöjjön velem, mindenkinek

szerzünk egy jó kapát,

arasznyi már, kapálni kell

a kukoricát.

A hetedik boríték,

1960 [33-34.]