Keresés

Bihari Sándor

 

 

JÁTÉKOK A NAGYKÖZÖN

 

Mintha verítékezett volna a Gallya,

mikor futott rajta lefelé az esővíz.

A kapuk előtt folyt el a kövek között

csergő, gyönyörű játszanivaló víz.

Sárból, kőből kicsi gátat építettünk elé;

egész nap tavat rekesztettünk belőle.

S mintha mi illesztettünk volna bele napot

és eget. Próbáltuk magunkat és a világot

kedvünk szerint. Állatokat tereltünk

a virradatba harmatos füvön és göröngyön.

 

Fölneveltük az árva gerlét, vadgalambot.

Éjszakára visszajártak a szomszéd

két körtefára; neveltek ők is, hűségre

minket. Szilvafák ődöngtek közöttünk,

árokparton, kerítésben. Követték

az éhségünket. Reggel ettük a bódiszilvát,

délben, este. Nem tudtuk, hogy lakhatóvá

játszuk a világot, mikor tábori lapot írt

a tanító úr, mikor idehoztuk az iskolából

a történelmet, a Nagyközbe Mohácsot.

 

Törökök és magyarok mi voltunk, kiigazítottuk

játszva a történelmet, az időt.

Közben átment fölöttünk a jelen idő új

háborúval, foszforos golyókat hagyott a

bokor, a sövény tövében játszani. El-

hagyott katonaruhában, bakancsban hemperegtünk,

futottunk, vele óvtuk a magunkét.

Reggeltől estig az volt az önfeledtség,

az a szabadság és az a játék volt, amit

az embernek nem lehet abbahagynia.

 

 

Hegyek hullámverése [14-15.]

Bihari Sándor

 

 

ZENE

 

Hátratekintve – a felkötözött

szőlő, a megkapált kukorica

súgja, hogy ez elfáradt nap mögött

nyugodtan feltűnhet az éjszaka.

 

A két kezük után gondolkodók

álmát irigylem, azt a reggeli

mosdást, mikor kiteszik a lavórt

a kút mellé s kezd az ég lengeni.

 

A vízben. A hajukon. Az izom

nyugalmába aztán belesimúl,

feszül a nap s meztelen hátukon,

életükön pendül – citera-húr.

 

Ez is zene. Színes és színtelen,

mint a tücsköké, de a kezdete

mindig folytatást igér, s este sem

szomorú, van mit befejeznie.

 

 

Koncert [40.]

Bihari Sándor

 

 

VÁZLAT A BÜKKBEN

 

       Tág körben a hegyek

déltől északig, ahol a tavaszt

felvonultatják a sombokortól

a cseresznyefákon át a bükkökig.

Illatokkal dől és zúdul a hajnal,

az alkonyat a völgybe és mint

himnusz, olyan a napfényben a

lombok vízesése. A hegycsúcsok a

Tiszáig látnak el; nagy csönddel

csitítják a telet fölöttünk. Itt

egész nap a sugarak kézenfogva az

árnyékokat sétáltatják. Ilyenkor

olyan a hegy, mint zenemű és zenekar

együtt. Jár a völgyekben a harangszó,

jelenti az idő járását. Cseng a Bükk

a népes madaraktól és neszez a vadakkal.

Az estével az erdők elhömpölyögnek

a hegyeken túlra, hatalmas rajzokat írnak

az égre. Tüzeket hunyorogtatnak,

kicsi csillagokat, a levegőt terítik

és terelik fölöttünk, köröttünk. A hajnalt

megnyitják minden nap, becsukják az éjszakákat.

Csak a seb világít a hegyek oldalában: a krétafehér

mészkő, szinte izzik, mintha a fájdalomtól.

És elnyúlik a hegyek lába a kapuk küszöbéig.

A természetrajz innen is rajzolódott, és

megtörtént itt is a történelem. Csupasz kövei

közé húzódott a falu, ahol születtem.

 

 

Égrenyíló [303-304.]

Bihari Sándor

 

 

HASONLATOK

 

Mint a kenyér,

olyan fehér vagy, olyan fehér,

s olyan barna is és olyan meleg,

mint amikor megszegte anyám

a kemencéből kiszedett kenyeret.

 

S mint a körték,

ha a szélben ringtak, remegtek:

mozgásukat idézi a melled;

rásüti a szemem csillaga:

szeretlek.

 

Éretted kell elindulnom,

éretted kell visszajönnöm;

mint a csillag az égen,

dolgom szerint keringek körötted

ezen a Földön.

 

 

Égrenyíló [77.]

Bihari Sándor

 

 

AZ ÉN GONDOM

 

1

 

Nem az én gondom volt a születésem

s a halálom sem lesz az én gondom,

de az életem, ez az élet

az én gondom.

 

A kiszabott porondon

magamban és a hátamon ezt hordom.

Taszítások s belső robbanások

egyensúlyát keresve élek,

álmok rettentő képleteit bogozva élek,

s amit megfejtek,

a boldogság valósága:

testemmel megváltott ének,

akkor is, ha kalapált vasak, felásott kertek,

mert általam beszélnek.

 

Emberek gyülekeznek kongresszusokká,

értelmes fák erdőkké,

hogy merengőkből legyenek cselekvőkké,

életet-tevőkké.

 

És emberek gyülekeznek hadosztályokká,

hogy megsemmisítsék a hasonlatot,

mit az értelem nevében még rájuk mondhatok.

Vezényszóvá teszik a mondatot.

 

Hogy tudok örülni,

és hogy tudok fájni.

 

Szakadékká nyílható világot szorongva csodálni.

 

Mert bármit beszélnek,

ebben kell élnem

s beszélnem.

 

2

 

Nem vagyok jobb és rosszabb se nálad,

kit részeggé tett a szépség,

és bűnösül józanná az utálat,

mert bennünk is meghasadt már,

kettéosztódott a világ,

egyikben derűvé kunkorodhat egy hajszál,

másikban szívedre lőnek a haramiák.

 

Valahol egyek vagyunk és valahol különbözünk,

és valahol újra találkozunk,

hol egyetértésben ölelkezünk,

hol ellentétekben hadakozunk,

de mi, emberek, kik időszerűnek tartjuk a becsületet,

mindig együtt vagyunk,

a munka végén, mint az alagútfúrók, találkozunk.

 

3

 

Terített asztaloknál is érzem a sültkrumpli szeretetét, –

igényem lett a gazdagság,

mértékem maradt a szegénység.

 

Ez ami megvéd

a végleges halál ellen,

hamisan rezgő idegeim ellen,

hogy mérni tudom a világot,

s akarom, hogy mérjen engem.

 

A forradalom nem pirosbetűs nap bennem.

 

Minden cselekvés értelme s hitele

a jóság,

a lélek töltete,

hogy úgy jobbul a Föld is,

hogy egy vagyok vele,

s a mocskát

szándékaim előbb önmagamból mossák.

 

4

 

Mindig ilyen egyszerű és ilyen bonyolult

marad a szerelem,

mint amilyen most nekem,

tudom, az élet sose lesz olyan jó, hogy még jobb ne legyen,

és a halál mindig erőt vesz

minden elevenen, –

de kell, hogy a munka ne a test megtöretése,

hanem a lélek játéka legyen,

de kell, hogy ami emberi,

emberi legyen.

 

Ezt üzenem,

annak, aki él s aki élni fog,

hogy az életük ne nyüszítő csillag legyen,

de mint a Napnak, olyan sétájuk legyen.

 

Ó, értelem,

ne hagyd, hogy gyilkossá tegyen,

ki élhet együtt velem.

Hagyd, hogy éljek,

s a világ legyen épületem.

 

 

Égrenyíló [56-58.]

Bihari Sándor

 

 

JÉGVIRÁG ÉS GYÖNGYVIRÁG

 

Huzalok pókhálói az ég alatt, kémények

felkiáltójele a felhők hömpölygő mondata után –

így volt a nyárban is, s most két verődő rózsa

az ember keze és fájdalom a virítása,

s a sóhajtás, mint akiből a lélek kiszáll láthatóan,

vagy mint gyors áldozati füst a test fölött.

Kusza idő és harsogó idő, mely minket egymáshoz ránt,

szólaltatja bennünk az idegek vad hangversenyét,

és sújt a tekintet, s mert önmagába nem sújthat,

hát abba, akinek fájdalma nekünk is fájhat.

Ó, ne mosolyodj el a hátam mögött, mert a bőrömön

érzem a borzongását és a téboly igézetét,

szorítsd oda homlokodat a hideg világhoz,

hallgasd a hó csendjét, lásd a fák meztelenségét,

és képzeld el a föld hó alatti bénaságát,

aztán fordítsd felém kínzatásra emlékező arcodat.

Megmaradtak a vonalai, ott lebegnek a pillanat

határán, mely eldönti, hogy jégvirággá merevül,

vagy gyöngyvirággá melegszik vakító fehérsége,

s rajta a szépség s benned az emberség és szerelem.

Nézd, ujjaim közt vannak a megtöppedt gesztenyék,

elvesztették formájuk sima játékát, Nap-tartó

villogását – én szedtem össze őket az őszben,

mikor a világba pattantak, ugrándoztak, ragyogtak,

kedvesek voltak, s míg értük hajoltam, rád gondoltam,

és én emlékszem a nyarat zengő tornyos fáikra is,

és emlékszem fehér virágaikra, ahogyan álltak,

mint külön pici fák, a tavaszban, melyben jöttél,

és reménységek voltak és reménység voltál.

Feledhetetlenek ők, mert rólad szólnak nekem.

Simogasd meg őket egy mozdulattal, a lélek egy

hullámzásával, s az idegek rövidzárlatú rendszeréből

nyújtsd ki kezed a világhoz, egy kőhöz, egy ceruzához,

de úgy, hogy a lélek érte nyúljon, őt érintse vele,

akit szeretni tudsz. Világgá osztódjék ez a szerelem,

nyílj ki felé, hogy a szenvedély boldog járata

legyen közted és köztem, mindenben találkozásunk legyen.

Mert tudom én gyötrelmeid, melyek megválthatatlan

merevségek most arcodon, de nincs odáig mozdulat,

hogy lesimíthassam; s hogy némaságodra némasággal,

s a szavaidra arcodat villantó szavakkal válaszoljak,

nincs hozzá levegő, nincs hozzá együttlépő pillanat,

önmagadba zárt fogoly vagy. – Minden, minden gyógyítható.

Itt az idő, és nemsokára szólni és futni fog a hó,

a fák zöld csillagszórói egyszer hirtelen kinyílnak,

gyönyörűt lélegzik a föld, ez a lábunk alatti csillag,

és jönnek az új, a mindig feledhetetlen gesztenyék,

és gyerekké lesz az ember, ha egy nap az ajtón kilép.

És én azt akarom, hogy a szél, a tavaszi szél fújja át

a gondolataidat, azt, hogy az ujjad, mint egy virághoz,

a dolgokhoz ne menekülve, de szabadulva odakapjon,

szemed elkísérje egy ébredő bogár első próbaútját.

Azt akarom, hogy legyen kettőnknek egy pillanata,

melyben szólanunk sem kell, mert egymáshoz beszélünk

a fák által, a világba ölelkező gondolatok által,

a létezés által, s a teljes szerelmet mondjuk el velük.

Azt akarom, hogy legyen kettőnknek egy pillanata,

melyben megérinthetem az arcodat s egy mozdulattal

letörölhetem róla embertelenné torzult szorongásait,

azt akarom, rajta legyen arcodon a pillanat, melyben

emlékezéssé válik a kín és a boldogság nem feledhető,

és vállalod a reményt, végre úgy adod a mosolyodat,

és szeretni tudod, szeretni tudod bennem magadat.

 

 

Égrenyíló [47-49.]

Bihari Sándor

 

 

TAVASZ TESTVÉRISÉGE

 

Fény, fény, meleg fény, az ágak között egész nap

               ereszkedik, lobog.

               Villogó fasorok

dísz-szemléje, eresz ritmusa és borzas zenész-had:

 

cinkék, rigók hangversenye – jel: a csavargó

               suhanc itt csavarog,

               röpülve és gyalog,

térdig sárosan és aranyosan a ráfújt aranytól, –

 

széltől, Naptól! Most minden tavasszá változik,

               ahogy előjelet

változtat az idő, hirtelen forradalmat borít

 

csupasz ágakra, hallgatag medrekbe, hirdet

               a lomb, a víz, a hegy

s az ég tágterű testvériséget az agynak, szívnek.

 

 

Égrenyíló [44.]

Bihari Sándor

 

 

CSÖND, MILLIÓ ÉGTÁJ

 

Szigliget

 

Az evezők, mint két keresztbe tett kar, tétlenek,

de nem nyugszik oldalt a sás, nem a víz

alattam, valami lebegés mozdulatlan visz

állni látszó hullámoktól, ég alatt, ég felett.

 

A hegyekből idáig szórják kedvük az emberek

s a rigók, de a hang csönddé válik maga is

itt bennem, s annyira csönddé válok magam is,

hogy szinte kívülről látom szálló életemet.

 

Együtt hordom a gondolatokat, körülményeket,

miket megforgattam, mik megforgattak, mint a víz,

s az idő anyagaként velem örvénylenek,

 

sodrásuk az összegezés ámulataiba visz,

míg e pillanat kapuján keresztül lebegek,

hova millió égtáj tárulkozik, mint a víz.

 

 

Égrenyíló [35.]

Bihari Sándor

 

 

ITT TÉGED ÍRNAK A BETŰK

 

Ahol éppen nem vagy, mindig hiányzol onnan.

Hívlak, mint a papírra a verset, önmagamban,

és öntudatlan is, akár a sejteket a sejtek.

Úgy írom, mint csillagot az éjszaka: szeretlek.

Ó, ha tovább tudnám azonképp mondani, amit

s ahogy elkezdenek újra meg újra tested vonalai!

Mint kívülem a csontjaimra szabott egyedüllét,

te légy eszméletemre tapadva bévül a hűség,

és ha kiállítanak egymagad a Sarkcsillag alá,

nem hagyom, hogy kikezdjen veled a halál.

Már eltakarna, ahogy zsúfolódik körül a köd,

feléd tolong az ősz elnévtelenedő virága, bokra közt.

A betűkhöz betűket írsz. Itt téged írnak a betűk.

Most ahol jársz, ahol állsz, a Nap idesüt.

 

 

Minden dolgok közt [108.]

Bihari Sándor

 

 

VONATRÓL

 

Csapong a bolyhos gőz kavarva,

az ég csak itt-ott felleges.

Szívemben lágy szellők fuvalma,

nyárfák ezüstje lengedez.

 

Csokonai, Ady, Petőfi, –

őket is látta e határ,

haza ér itt a messzeföldi,

jó ismerősöket talál.

 

Körülszalad szemem a tájon,

nincs széle-hossza, – végtelen.

Felhő csücsül a törpe fákon,

úgy tűnik: elérné kezem.

 

Alattunk krumpli, búza, árpa,

a kévét már egy lány köti,

a nyúló-foszló puha pára

terül s csillogva befödi.

 

Az üres tarló szinte lángol,

ekéken vet lobot a fény,

traktor-robbanás zeng a tájon,

foszlánya csapódik felém.

 

Elringatlak, akár az ének,

kinyílhass bennem, te vidék,

te Hortobágy: fakadó élet,

jövőt-bontó emberiség.

 

 

Hortobágy mellyéke

[211-212.]

Bihari Sándor

 

 

KITEKINTÉS AZ ŐSZBŐL

 

1

 

Az ember barangol az őszben.

Rezignáltan még visszanéz a nyárba,

látja, hogy lehanyatlik a sugarak vitorlája.

A lombok rakománya megérkezett az októberbe.

 

2

 

Csak ez a vasból komponált táj nem oldódik,

benne remeg egy emberi kánikula.

Rárakódik a korai dér a vasdarura,

de nem lesz az őszé csak madár-sikoltása.

 

3

 

Megnagyobbodik az ég üressége, szembe

vele a világ zsugorodni érzi magát.

Kit riaszt, kit bátorít a kegyetlen magasság,

most válik el. Megnövünk egy kalappal.

 

4

 

Fehéredő hajam alatt s a szemüveg mögött,

jaj, de fiatalnak érzem magam!

E traverzeken függő teremtésben van bizodalmam,

az időnél korszerűbb ritmusa van.

 

5

 

Villamosmegállóknál a hajnal dideregtet.

Csak az idáig érő szántóföldek kukoricái

dologtalanok. Az ember dolga kitalálni

a nyárnál is valami melegebbet.

 

6

 

Madarak elvonulása nagy űrt hagyhat a szívben,

árnyékuk ráesik az évszakra.

De nagyobb vágyakkal telítődik az ember,

tekintetét ráakasztja a Holdra, Sarkcsillagra.

 

7

 

Felöltőben sem vagy elégedett. Bár szeretjük

ezt a Földet, egyszer a lábunktól elrúgjuk,

hogy kössük magunkat testben is a végtelenre.

S magunkról ezt az időt levetjük.

 

 

Vándor, neonfényben [117-118.]

Bihari Sándor

 

 

HÉTKÖZNAPOKBAN

 

Szeretem a hajnali földet,

melyen felmagasodik a hétköznap.

Meghasad az éjszaka, megnyílnak

a virradat sziromlevelei.

 

Illata van az égnek

és színe van a gondolatnak is,

madár-csengésük van a dolgoknak,

harmatcsepp is elbírja a világot.

 

Én mindig újra születek meg,

újra megismerem, aki vagyok,

újra nem emlékszem az első képre,

első lépésemre, első szavamra.

 

Felszáll a Nap, emeleteket

szel le a bérházak árnyékából,

a betonút érintetlen hamvasságát

kék fényűvé törli a forgalom.

 

Megtöretik a nap, földig

súlyosodnak a porszemek a fényben,

visszaadja az értelem tegnapi

nehézségét a világnak.

 

Gondolataim függőleges alagútjain

szállok alá, a hétköznapba,

melynek kötelessége van,

mint a gyereknek az iskolában.

 

Mert értelmet adtam mindennek,

ami van, el kell viselnem

az értelem nehézségét a dolgokban,

mint a Földnek a kötődő tárgyakét.

 

Ember-arcú világot remélek,

két karommal alázkodom érte,

mint a szobrász a szobor előtt,

míg világosodik a köznapokban,

 

melyekben csodálva nézem magam,

mint az ember az első tűzben,

önmagamhoz érkezik a mozdulat,

mellyel a világhoz hozzáérek.

 

Megtöretem én is, mint a kenyér,

mint a föld a barázdákkal,

megtelítődtem már harminc évvel

és húsz évszázad köznapjával.

 

Szerelmetes asszony az életem,

már minden titkoknak viselője,

benne a világ fogalmazódott meg,

s már megfáradása is szépség,

 

mire megteremtődik az este

csönddel és cicomátlan nyugalommal,

és gondolat nélkül is hisz

a másnapi feltámadásban.

 

 

Vándor, neonfényben [82-84.]

Bihari Sándor

 

 

ÁTLÁTSZÓ LETT A KŐ

 

Az arc domborzatára

feljöttek a könnyek,

elöntötték hirtelen

nagy ragyogással.

 

A lélek meztelen

a bőrre kilépett,

felette a haj tornya

a csillagokig ért.

 

Az összezárt ajkak

kapuja nem nyílt meg,

nélkülük kapcsolódott

a test a világgal.

 

A kezek magukra

hagyottan figyeltek,

deleltek állatokként

a hallható csöndben.

 

Átlátszó lett a kő,

lefeküdtek a fák,

körül a pillanat

tág teret teremtett.

 

A boldogság most vette

birtokba a testet,

nem volt szó, mozdulat

a felismeréshez.

 

 

Vándor, neon-

fényben [48-49.]

Bihari Sándor

 

 

SZELEK SZÓLNAK

 

Indulnak a vizek. Szelek szólnak, galambok torkából

              toluló remények.

Ők zengnek hozzád. Messzi citerán táncos madártoll,

              szívedig érő ének.

 

Teljes termeted a rozmaringos májust visszhangozza;

              lelkedig megrenget.

Szállása vagy az eleven gondnak, lüktető bokra

              lehetsz a szerelemnek.

 

Forgolódsz nappalokban, szívem se lett zajtalan csillag:

              könnyű pihenésed.

Tárulkozó virág: karjaim viharának nyithat

              földből ilyet az élet.

 

 

Vándor, neonfényben [41.]

Bihari Sándor

 

 

HAJNAL A BADACSONYI MÓLÓN

 

A találkozás küszöbéről a Nap

a víz hátán egy elszabadult szigonyt repít,

kihegyezi a hajnal

s engedi védtelen testemig.

 

S vele a világba belefeszít.

Megkötöz a csodálattal,

hogy sohasem éreztem magam szabadabban.

Állok egy pillanat alatt elkészült világban.

 

Nincsenek emlékeim. Az éber éjszaka

kihullt belőlem, a jazz-zene,

az asszonyok mosolya, átláthatatlan szeme,

s kisugárzása, mely nehéz, sűrű, mint az óbor.

 

Nincsenek emlékeim, csak ez a jelen.

Lábamnál a víz alatt a kő fehér,

mint az isten markában lehetett a teremtéskor.

S most zuhannak a vízre először a sirályok.

 

S a megtöretett Badacsony is csak annyit mond:

különváltam a szemeidnek a víztől.

A megkönnyebbült víz hempergeti a tükörképeket:

örülök, hogy víz vagyok, örülök, hogy víz lehetek.

 

S kosfejeket formál s a mólóhoz döfköd velük,

és sír, mint a gyerek, és nevet, mint a gyerek.

Érzem, innen vezet az út a gyötrelmekhez,

érzem, innen vezet az út az örömekhez.

 

 

Vándor, neonfényben [33-34.]

Bihari Sándor

 

 

ESŐK VÍZ-SEPRŐJE

 

Boldog rohamokban esők víz-seprője

dolgozik a világon, viszi a nyár maradékát,

s hozza az őszt. Mit a föld nem nyel el, fölszáll

gőzölögve a víz, lebeg, mint az ökörnyál.

 

A többi buborék kupola-gömbje

alatt leszívódik, hízlalja a marharépát,

táplálja a bizodalmat, mely másik nyárba ér el,

s vemhessé teszi a földet nyugalommal és kenyérrel.

 

Mert jön s megy az idő, de mi maradunk, emberek,

a nyár gazdagságával a szív közös hombáraiban,

oly együvé változásban, mint egek, tengerek,

 

egybetartó boldogságban, megosztott gyötrelemmel,

fordulunk egy megértett kor indulataiban

egymás felé, összehangolt ritmusú ütőerekkel.

 

 

Vándor, neonfényben [32.]

Bihari Sándor

 

 

SZÉL

 

Tömött kendőiben meglomposodik

az a hajadon-arcú nap,

legényes reggel készteti pírba,

ragyog csak fátyol alatt.

     De a varázsló szél füttyös igéitől, ujjaitól

     elhűl a pír, lesz a felhő széjjelhullt csipke, fodor.

 

Szél, szél… angyali-szívű kerítő,

költőknél csoda-szavúbb,

iramlásoddal a Földet körülkeríted,

távolságokat zengetsz, mint a húrt.

     Rajongok érted én, bár a fejemet hasogatod,

     azzal vagy, mint az ember, hogy a világot megmozgatod.

 

Semminek támasztva jegenyék állnak,

kéreggel pántolt seprűk,

lendíted őket; most visszatoldod,

mit belőlük ősz, tél elnyűtt.

     Elhordod a megsárgult, hozod az új leveleket,

     te a dolgokat könyörtelenül elrendezed.

 

Benned hajol földig az ember;

míg a morzsolt föld visszahull,

ujjaink hegyébe törvény verődik

csalatkozhatatlanul.

     Semmi, csak hangos pont a pacsirta fejünk felett, pedig

     benned méri az öröm magasságait, mélységeit.

 

Jelzed az időt pontosabban,

mint a Danuvia-óra,

első-virág szárát hajlítod mutatónak

hóból a hasadó égboltba.

     December veled üvöltötte szét a düheit,

     te vagy az örök: most benned tavasz elevenedik.

 

Tört csákányok mellől, lukadt üstökből

ibolya gyúl ki lilán,

tűzzé változtatja az üstöt is,

várja a kohóbeli láng;

     lehelsz a hunyorgó földre, parazsát fel-felszítod,

     őrködsz a lét-nemlét határán, a sorsot zárod-nyitod.

 

Hullámaidban a világ részei siklanak,

te mozdulsz mindegyik megett,

hogy záporrá oldd, a gubancos

felhőt felhővel összevered,

     nyüzsgő elemeivel döntöd-építed a világot azért,

     hogy értelmével táruljon felénk az anyag, a lét.

 

Nejlon saruban, könnyedén lép a nő,

szépség ábráival telít,

rásimítod a karton-rózsákat,

rajzolod combját, melleit,

     mit a mohó szív, agy megsejt, formáltan elém teszed,

     bolydult érzékeim sóvárgásának nyitsz újabb teret.

 

Nem élhetek meg nélküled én,

e pörgő bolygó fia,

kinek a változások farsangjában

elevenen kell mozognia.

     Csapj az arcomba, hullámot verj a szívemig,

     az én arcom attól csak tüzesedik és fényesedik.

 

Mozgás vagy, benned, mint fecske,

örökkön felcikkan valami,

törvény, vágy vagy, mely a világban

gyönyörűn utánam rí.

     Bennem is vagy, emberré lennem mindenben te segítsz,

     az én mellem dacossá teveled emelkedik.

 

 

Vándor, neonfényben [20-22.]

Bihari Sándor

 

 

ARANYBA, BRONZBA

 

Kivirítanak az ibolyák meg a héricsek,

árokban megduzzad, hangja van a víznek,

fiókgerlicék sírnak, sikoltozzák lázukat,

eget sarlóznak nagy rajokban a vadludak,

zajonganak a csízek, a rigók, a fecskék,

elszánt dalárdák zengetik a táj huzatos termét,

füttyögésben, csirregésben ducosodnak

ágai a meggyfának, sombokornak.

Levelek, tört ágak, amik megromlottak,

kupacban állnak, füsttornyok magasodnak,

ellebegnek, mint ősszel az ökörnyálak;

Sándor-napnak az emberekben jókedve támad.

Hevernek a sinek, a talpfák még harmatban,

szól bennük gyerek-füleknek csoda-dallam,

mellettük a füvek csokorban megkormosodtak,

tócsái szivárványoznak az olajoknak;

mezítláb áll az árokparton a gyereklány,

szoknyája lehajtott-fejű pipacs meg tulipán,

maszatos kezében ízes gyökerek, sóska,

mintha önmaga szélfújta, érdes szobra volna;

 

öltözteti a földet a Nap aranyba, bronzba.

 

 

Vándor, neonfényben [12.]

Bihari Sándor

 

 

ŐSZ KEZDETE

 

Hasztalan ugrál a szöcske,

kifeslik az ősz a nyárból

sárgán meg pirosan is.

Nem fércelheti össze.

 

Négerbarna gesztenye koppan,

pontot tesz a rohamokban

támadó napsugarak és

harmatos sarjúrend után.

 

Romokban áll az évszak

nemsokára, mint fenn a vár,

meglazultak eresztékei,

foszlott kötél az ökörnyál.

 

Rozsdát fogott a kukorica

törökkard-hajlású levele,

megnyerte a harcot vele,

oldalán már kornyadozhat.

 

Megsápad a világ láttán

és görnyedezni kezd a Nap.

Este még fejest ugranak

Balatonba a csillagok.

 

Jön a színek s az ízek

farsangja s a vadlúd-sírás;

vágyódással az űr szele

csak embert melegíthet,

 

ki már ruháit csomagolja,

és a nyár gondtalanságát,

s elindul. Kétoldalt szólnak

a jegenyék meg a nyárfák.

 

 

Vándor, neonfényben [23-24.]

Bihari Sándor

 

 

FEBRUÁRI RAJZ

 

Világon a fagy tükör-ragyogása.

Kemény rajzok a fehér égre

a jegenyék, villák, a csókák.

   Áll a hétköznap ünnepélye.

 

Kövezők kalapálnak a vízparton,

leheletük a jégre pereg.

Ég a fűzfa-gally; megtorlódik,

   örvénylik körötte a hideg.

 

Erdők lugasai most világolnak,

hó feküdt a rozsdás füvekre;

szívek között a tél is izzik,

   hogy a szerelmet megteremtse.

 

Lándzsáit világba tolja a búza,

kékek a februári havasok.

Megvillog az idő. Az ember

   füttye tornyosan dől, kavarog.

 

 

Vándor, neonfényben [11.]

Bihari Sándor

 

 

BÜKK

 

Zajtalan áll a bükkerdő, lenn világít

rozsdavörösen a terített föld,

árva levél, mint vér cseppje, sugárzik,

ága köré a köd pólyát göngyölt.

 

Októberi dér kristálya elsziporkázik,

a nedvesség súlyos klárisa kopog,

veri a fák foszlott bordó-ruháit,

törzs görcse körül húz csiganyomot.

 

Mintázza az erdőt út sikos agyagja,

sártenger szigetei: sziklakövek,

szélről szederbokor gyökere marja,

gyöngyöz fanyar gyerekörömöket.

 

Gyalogút: távolság, mélység-magasság

férce, mely a földet összefűzi,

végtelen, szálát addig s arra vonják,

merre hívnak szükség s vágy hegedűi.

 

Csábítja az embert som, kék kökény, gomba,

s ilyenkor: döntött tölgy, lesben a tél;

osztozik rajta sóhajos anyóka,

keréktalpig süppedő lovasszekér.

 

Rebben a nyúl, szájából dércsípett fű

mered oldalt, zöld sertéjű bajusz,

játszik a nyírág, égnek fordított seprű,

fülel az őz, az ősz nesze gyanús.

 

Ez a hegy terülő, színben buja szoknya,

alja vizekben csipkéz, fodrosodik,

égtájak iránt aranyos-zöld ráncokba

szelidíti a táj szilaj faluit.

 

Éjjel a tölgyek közt fénysátrak állnak,

ringnak a villany arany gömbjei,

sziklák üregében elcsitult sok század

barlangtüzek emlékét leheli.

 

Hajnali motorok sugara-dörrenése

a csend fekete várait összetöri,

emberben a suhanó föld csendjére

ráfelelnek a nappal csengetyűi.

 

Kemény habot ver ágakon túl a mészkő,

drótpálya ezüst-hulláma libegteti,

szombat csendjéig örömről-szenvedésről

verkliznek a csillék csöpp kerekei.

 

Szerelvény kígyózó ostora cserdít

a völgybe, vas-nyoma kéken ragyog;

futó kupacokban sötéten türemlik

felénk fény, hő: kövesült fák, moszatok.

 

Tömör tömb ez a föld, sorsnál erősebb,

varázsló lélek színtere benne virít,

hangos üllője lángragyogású időnek,

veri a szív rá nehéz indulatait.

 

 

Vándor, neonfényben [8-10.]

Bihari Sándor

 

 

CSILLAG

 

Bokraiba a fűnek

a fürjek elülnek,

csak ő ül ki: a csillag,

csillagnak este virrad.

 

Rezgő lángszín tollával

ül, ring a sötét lombjában.

Átsajog a világon,

mint a szívem, parázslón.

 

Hosszán a végtelennek,

hallom: csipog, csicserget,

az időn át a hangból

fény lesz, arany-por.

 

Ülök a sarjúrenden

s egybe-cseng bennem:

fehér falával a szomszéd

háza s a végtelenség.

 

 

Vándor, neonfényben [7.]

Beliczky Joó Sándor

 

 

CSILLAGTEREMTŐ

 

A kavics-kemény Idő

erősebb a márványnál

Mozart csillagteremtő

zenéje a halálnál.

 

 

Ausztria nekünk,

Bécs, 1976 [76.]

Beliczky Joó Sándor

 

 

A MOZARTEUMBAN

 

Zsong és zenél a népes folyosó

árad az ének akár a folyó

fiatal hitek vágya ez a ház

az ifjak lelke benne a parázs

van köztük néger, japán és magyar

a művész mindenütt egyet akar

egy lombbá sűrűsödik az álom

az enyhülő boltíves világon

Békét mintáz a szív muzsikája

bronzba lobban sors-kozmoszunk álma

dallam repeszti az utcák kövét

tépi a sátán páncél köpenyét

hidakat épít a csillagokba

s visszaköszön ránk hívón ragyogva

kötél-hágcsók a zengő hangjegyek

kapaszkodjunk beléjük Emberek

erős karokkal fogjuk idegét

a magasba törés áramkörét

eggyé szelídül néger és japán

s Békébe lépünk Mozart ajtaján.

 

 

Ausztria nekünk, Salzburg,

1973 [76.]

Bethlen Miklós

 

 

ÁLDJAD LELKEM!

 

Áldjad lelkem a te Uradat, Istenedet,

minden énbennem dicsérje az ő szent nevét!

No, én testem, lelkem, minden erőm,

tehetségem, indulatom, érzékenységem

magasztaljátok az Urat,

aki a ti bűneiteket megbocsájtja,

és minden álnokságodat, ó, én lelkem,

olyan messze viszi tetőled,

amilyen messze napkelet napnyugattól,

mert olyan irgalmatos, kegyelmes tehozzád,

mint az édesatya az ő fiaihoz,

sőt az édesanyák szerelménél is nagyobb

az ő szerelme tehozzád,

mert az Isten szeretet.

Gondold meg, ó én lelkem,

hiszen az Isten tégedet

szintén úgy a semmiből formált,

mint a sátánnak akármelyik angyalát,

mert hogy te ördög nem vagy,

hanem ez vagy, ami és ki vagy,

tetőled, attól a semmitől vagyon-é?

Micsoda ereje, érdeme, hathatóssága lehetett

a semminek, holott valósága sincsen.

Az Isten teremtett minket,

nem mi csináltuk magunkat.

Áldjad lelkem Uradat, Istenedet!

 

 

,,Tiszták, hősök, szentek.” [76.]

Bethlen Katalin

 

 

BŰNEIBŰL A KRISZTUSHOZ MEGTÉRNI KIVÁNÓ TÖREDELMES LÉLEK

 

Mint gyors szarvast ha vadász sért

És dárdája szívére ért,

Béfut havast, ligetet, tért,

A seb mérge hogy hozzá fért.

 

Veti szemét a vett sebre,

Lankad ina, mert fogy vére,

Ezerjófű hasznos íre,

Ha rátalálhat e fűre.

 

Vagy mint mikor megvénheszik,

Hogy ifjudjon, kígyót eszik,

Annak mérgétől szomjúzik,

Úgy hogy halálra betegszik.

 

Fut sebesen hegyre völgyre,

Hallgat s fülel kútfejekre,

Nincs gyógyító semmi szere,

Hanem ha jut forrásvízre.

 

Forrásvízre, mert zavartúl

Mérgétűl jól meg nem tisztúl,

De ha iszik friss patakbúl,

Szomjúsága múl s megifjúl.

 

Mint szarvasnak, úgy van ügyem,

Sebes is, szomjú is lelkem,

Szemeimet égre vetem,

Panaszimat miként kezdjem?

 

Ama régi nagy vadásznak

Nincs száma tüzes nyilának,

Kik szívemre el-bé-hatnak,

És ott nagy sebeket hagynak.

 

Veti világ is hálóját,

Hintegeti bűn maszlagát,

Bétakarja fényes horgát,

Hogy felfűzzön, mint egy prédát.

 

Házi ellenségem a test,

Ő keserűt édessel fest,

Gonoszra friss, a jóra rest,

Gyűjti bűnét reggel, déllyest.

 

Noha ritka az ég alatt,

Mely sírhatna, olyan állat,

De a szarvas könnyet hullat,

Ha a méreg szívére hat.

 

Így van sorsa bús fejemnek,

Nincsen száma könnyeimnek,

Sebe s mérge bűneimnek

Szívemre már beértenek.

 

Titkon sírok, ne tudja más,

Lett két szemem két sós forrás,

Bűnöm mérge csíp mint darázs,

Halált hozó ez a marás.

 

Vagy mint vízzel tellyes felleg

Nyárban mikor a nap meleg,

Ha mi essője lecsepeg,

Maga issza viszontag meg:

 

Úgy felissza szemem könnyét,

Mert ha nézem bűnöm könyvét,

Hol írva van óra, nap s hét,

Fél, a bíró ha számot vét.

 

Ha számot vét, ügyem leszáll;

Veled Uram perbe ki száll?

Vagyok csak mint törött nádszál,

Vagy nyárlevél, mely alig áll.

 

De találtam egy Orvosra,

Ezerjófű sok van nála,

Élet forrása ő maga,

Szomjú lelkem csak ezt várta.

 

KApuján kívül BETLEENnek

Fakadt forrása egy víznek,

Melyből Dávid vitézinek

HagyTA, innya hogy vigyenek.

 

Három vitéz merítette

A vizet s fegyver közt vitte

Dávidnak, de kiöntötte,

Lelke szomjúzván, nem teste.

 

Jézus! te vagy az a forrás,

Kit magának ha ki felás,

Nem árt néki semmi marás,

Többé rajta nincs szomjúzás.

 

Mind a fűvet, mind a forrást

Megtaláltam, azért áldást

Mondok néked, háláadást,

Édes Jézus! nem áldok mást.

 

Ezerjófüvem, forrásom

Légy nékem, édes Jézusom,

Oltsa véred szomjuságom,

Sebed légyen orvosságom.

 

Imádságaimnak kezdése,

Abban ajakim zengése

Légyen szent dicséretedre,

Oh Jézus! mondj áment erre.

 

 

Három veréb hat szemmel

[275-276.]

Bessenyei György

 

 

A DEBRECENI PIAC DÍCSÉRETE

 

(Debrecennek siralma. A III. részből)

 

Debreceni Piac! Ó, te boldog térség!

Hol, mint tenger, habot hány a sok eleség!

Hol a búzakenyér, mint a határdombok,

Egymás mellett, soron, úgy mutatják magok;

Melly helyett más nemzet vakarókat mutat,

S az illyen áldásról még csak nem is tudhat.

Gyümölcs, sült-főtt étel – itt mind véghetetlen;

Eszköz, termés, szerszám – máshol lelhetetlen.

A Világ ez részén, itt Európában,

Egy Debrecen fekszik e Földön magában;

Török, lengyel, német s e világ zsidója –

Piaccán, utcáján vitorlás hajója;

Pénzzel, mesterséggel szolgálja vidékét,

Kinccsel gazdagítván annak számos népét. – –

 

 

A magyar valóság versei, 1475-

1945. 1. köt., 1802 [510.]

Bessenyei György

 

 

KÚNKORÓDI, HASADI, VENEDOSZI, TERGENYÉDI

 

(A Természet Világa. A VII. kötés II. szakasz II-ból)

 

    Kúnkoródi mindég vadász; kutyát keres,

Őzet, nyúlat, rókát kerget, farkasra les.

Kopó, agár, szép ló foglalja el eszét,

Vadászat, vendégség teheti csak kedvét.

Mértföldeket útaz: ahol egy vadat hall,

Megyen; bajoskodjon más a gazdasággal!

Agár-, kopógulya fogja lovát körűl,

Ő – mint mogol – köztök uralkodik s örűl.

Rókák hurcolják el kenyerét farkokon,

És nyúlak repítik nagy eszét hátokon,

Sípos, trubács, lantos addig nyargalóznak,

Lovat, kutyát, fegyvert mind addig ahíznak,

Míg pince, kamara végre ki nem ürűl,

És a gazda maga bennek meg nem őrjűl.

 

    Kúnkoródi úrfi rokonságnak veszi

Kopóját-agarát, s ágyra mellé teszi.

Legfőbb boldogságát kutyákra kötözte,

S benne, bölcsessége, rókáit üldözte.

Mintha idvezülne vélle, mindég vadász;

Új-új tanyát keres, madarász, vagy halász.

A több idejében lövésit beszéli;

Rémítőket hazud, s magát nagynak véli.

Kutyája érdemét magára ruházza,

S aki nem dícséri, azt holtra gyalázza.

Óráig esküszik érte egy pihőben,

Hogy pára se marad nálla a tüdőben.

Minden vágyódását csak ez egyben veszti,

S élete módjában eszét eltéveszti. – –

 

    Hasadi – ha láttad – éjjel-nappal eszik;

Torkol mint a gödény: iszonyúan iszik.

„Hadd járjon a többi, csak mi pakolhassunk,

S örökké feszülve lehessen a hasunk! ”

De vére megrothad; élete elájul;

Meghal; s – tisztességre – elébb megbolondul.

Kívánságbúl agyon ette-itta magát,

És mint embermarha viselte az igát.

 

    Venedoszi csak a leányok közt bujkál;

Sohase mulasztja, mindég asszonnyal hál.

Naponként mást keres, hogy kedvét frissítse

S elnyűtt kívánságát megelevenítse.

Ég-föld öszveomlik: néki csak asszony kell!

Ezek körűl forog tele-erszényekkel.

Végre pestis támad megveszett vérében,

Élet helyett méreg kavarog testében.

Szajhákkal emészti drága keresetit,

Siralommal nézvén parázna esetit.

Élete megrothad, jószága elveszett. –

Minek adott az Úr az illyennek eszet?

Ínsége is bagzik (mint ő tett) sorsával,

S bolondot, undokot mutat halálával.

 

    Tergenyédi egy nagy szúszékot megrakott

Füstös levelekkel, s kólcsokkal bézárlott.

Az egész világot perli mindenfelé,

Egy nagy táskát kötvén balrúl maga mellé. – –

Valamennyi kastélyt, várast lát: övé volt!

Elvették, hetedik nagyapja hogy meghólt!

Oda hagyja veszni házát, gazdaságát,

Prókátor-nyakakra fűzvén igazságát,

S a Paradicsomot – ha még feltalálná –

Ádám apja nevén magának foglalná.

Könnyűség a peri, három levélbűl áll,

S egy-két terminuson húsz falut is csinál.

Addig útaz-perel, hogy egy botra szorúl,

S levelei közzűl szomszéditúl koldúl,

Mégis csordultig van jó reménységekkel,

Voncolván életét a nagy ínségekkel,

Mint az olly kímikus, ki aranyat csinál,

Mégis ebédjére egy zsemlyét nem tanál. – –

 

    Nem igaz, hogy minden ember okos állat. –

Bolondokat látunk, s az okosság hallgat. – –

 

 

A magyar valóság versei, 1475-

1945. 1. köt., 1800 [498-500.]

Bessenyei György

 

 

VÍZI ÉLET, NYÁJAK, PÁSZTOROK

 

(A természet világa.

A VII. kötés I. szakasz XII-ből)

 

    Csak a szép Nap válik gyönyörűségedre,

Ó, Bölcs! s erdő, mező, madárszó kedvedre.

A szép folyóvizet csavargó útjában

Nézed, s pohárt merítsz a híves kútjában.

Látásod a tónak térjszínén tévelyeg,

Melynek tűkörfénye ezüst színnel lebeg.

Felette a látás messzire elterűl,

Hol itt-ott vagy gödény, vagy karakatna űl.

A csürék zuhogva a vízre csapkodnak,

És az apró halak közzé lekapkodnak.

Dankák kavarognak úszással a vizen,

Barázdákat húzván a szép kristály szinen,

Keresik az égett habverés-tőkéket,

Ráülnek, s fejérre festik szén-színeket.

Gémeket látsz köztök alá s fel nyújtozni,

Orrokkal vagdalva a vízen habozni,

Mellyek osztán estve magassan repülnek,

Kiáltással jönnek s a sásasba ülnek.

 

    Közöttök a rucák süvöltő szárnyakkal

Repülnek s zuhognak recsegő szavakkal.

Böfögés hallatik távoly a rétekrűl,

Hol a vízibika tavasszal megbődűl.

Békák is kuncognak a tófenekekben,

S nagyobbak recsegnek a mélyebb vizekben.

 

    A balin a tónak színén nagyot zubban,

Reménytelen esik, a szíved megdobban.

Ragadozó hal ez, keszeg a prédája,

Mellyet a széleken kapkod maró szája.

 

    A lúdak a vízre alábocsátkoznak,

Vadak, s fent repülve mindég kiáltoznak,

A kákás nád közzé béúsznak csendesen,

Hol mind széjjelnéznek elébb félelmesen,

Végre susogás közt felegyenesednek,

S szárnyokkal rázkodva meg leűlepednek.

 

    A szárcsa úszkálva a nádszálon fityeg,

Kétfelé kopácsol az orra s úgy pityeg.

Rájok a fellegbűl sasok ereszkednek:

Lebuknak, s töklevél alá elrejteznek.

 

    Másfelől juhsereg jön az itatóra,

Csendes folyó vízre, vagy nagy álló tóra.

Bőgéssel tölti el a csendes egeket,

És lármába hozza a halló füleket.

A fű közt rángatják s tolják az orrokat

Előre; vagy állnak, s úgy hűtik magokat,

Vagy megiramodnak ivó tanyájokra,

Mindég visszaríván apró bárányjokra,

Mellyek csoportokra osztván fel magokat,

Derekok-görbítve szökik az árkokat;

Sebes nyargalással tűnnek a hátakon,

A magas partokon és ásott árkokon.

 

    Oldalrúl böfögnek a boglyas kuvaszok,

Örvösök, s a gyepen úgy nyalják a talpok.

Az urak nem mernek sétálni feléjek,

Míg a botos juhász ki nem áll melléjek.

 

    Dübörög a ménes: vágtatásban nyargal,

Hinnyog-vinnyog, rúg-vág s lármáz a csatranggal.

Kondít a csikóssa nagy karikássával,

Rémítvén közzűlök a kiáltásával.

A szavának hangját torka változtatja

Olly módon, mint a kürt, s más úgy nem mondhatja.

Kis lova, lába közt, mint csík, úgy veckendik,

Sarkantyúba kapja, s rémítőket fingik.

Kétfelől oldalán lobog a gatyája,

És mint a háború, úgy kiáltoz szája.

A ménes a vízbe mikor belérohan,

Mint a földindulás, úgy reng, s nagyot zubban.

Felszórják a vizet csóváló farkokkal,

S benn állanak hasig, egészlen, lábokkal.

A csikós elhagyja csög-bög nyerges lovát,

És hosszan a gyepre hanyattvágja magát.

Csak néha hallik már lova közt hinnyogás,

Első vagy hátulsó lábbal vágás-rugás.

 

    Itt jön a gulya is csendes lépésében,

Nagyon hosszan nyúlik hátra menésében.

Amint lassan halad, pattognak körmei,

És a forróságban könnyeznek szemei.

Nincs lárma közöttök, csak csendes bömbölés

Hallik közte, s látszik itt-ott az öklelés.

Hosszan-terült sorral a vízbe béállnak,

S teleiván magok, osztán csakúgy fújnak.

Lábaik a sárba mélyen lesüllyednek,

S amiatt nehezen, lassan emelkednek.

A szélre, szárazra végre mind megfordul,

Kimász, és déllőjén mind oldalára hull.

 

    A gulyás, bundáját a botjára vetvén,

Vontat; szép erszényét magán nézegetvén.

Kilenc-máriásos szörnyű nagy csizmája,

S korca alá van felszedve a gatyája.

Kezefeje ki nem látszik ingujjábúl,

De háta, köldöke kinn van derekábúl.

Karika süvege az orra cimpáján

Tartódzik, és háj, zsír tündöklik a haján.

Erszénye sallangja sárgarézzel fényes,

Egy-petákon vette, de véle olly kényes,

Mint a fényes mogol, ki fél világgal bír,

És az egész földre terjed rólla a hír.

Ürűbőr-bundában hányván-vetvén magát,

Csak úgy éli, mint egy király, a világát.

Kinek már tartomány, ország kell kedvére,

De ennek elég egy pikkely örömére.

 

    Így mulat az ember, mikor már magábúl,

Okoskodásával, idővel kiszorúl. – –

 

 

A magyar valóság versei, 1475-

1945. 1. köt., 1800 [496-498.]

Bessenyei György

 

 

A LÉLEKRÜL

 

Egyedül lelkemnek titkába rejtezem,

S rabságát, hatalmát tőle megkérdezem.

Megnézem határit, hogy hol végeződnek,

S homályos térjeken melly felől kezdődnek.

Mondja meg, ki adta világos törvényét,

Mellyel bujdoshatja az egeknek fényét.

Napját mint hozza fel égő sugárival,

S hol homályosodik nagy éjtszakáival.

Mibe van igaza, mibe nem csalatik,

Hogy oktat törvénye, melly róla hallatik;

S mire szülte köztünk nemes szabadságát,

Mellybe formálhatja józan igazságát.

 

Gondolkozó lélek, végy fel karjaidra,

Taníts meg magadba dicső munkáidra.

Tévedt világunknak részeg lármájátul

Rejtsük el magunkat, szaladjunk jármátul.

ISTENED országát csendesen keressük,

A tolvaj módikat gonoszságin lessük.

 

Magyarázzunk minden hamis törvényeket,

Verjük le az apró bálvány isteneket.

Az eltévelyedett embernek mutassuk

Hibájit; s miképpen cselekeszik, lássuk.

Engedd meg, hogy magam kebeledbe rejtvén,

Szólhassak belőled, törvényidet festvén.

 

E földön a lélek micsoda jót véljen?

Hogy annak voltárul elébb ne ítéljen.

Ha elvesszük tőle bíró hivatalát,

Miként bizonyítsa Istene hatalmát?

Amikor egy ember e világ térjére

Kiáll, s gondolkodik lelke erejére.

 

      A lélek minden igazságnak bírája

 

Mindjárt hatalomrul ítél, melly teremtet,

S a terjedt mindennek örök Istene lett.

Egy ember a maga ismeretségével

Eget, földet fontol kis tehetségével;

Mert ha ítéletit Urán nem tehetné,

Annak valóságát fel sem is lelhetné.

Minden dolgot nékem kell elébb szemlélni:

Róla akként tudok jót, rosszat ítélni.

Hogyha természetünk veszti bizonyságát,

Ki látja meg az Úr örök igazságát?

A hív barátságba örömömet érzem,

S tovább, ki engedte e jót? azt kérdezem,

Nap, hold, csillag ragyog kék színén az égnek,

Tele van kincsekkel kebele a földnek.

Érzéseddel szedhetsz minden édességet,

Szemlélhedd szemeddel a nagy fényességet.

Egy világ terjedett látásod előtt el,

Ítéld meg, kicsoda parancsol ezekkel.

Van Isten! így kiált belőled a lélek,

 

Van nálam főbb erő! így szóllasz, mert élek:

Aki munkájának örökös ereje,

Tökélletes, s minden teremtésnek feje.

Így ítélsz, hogy hihess egy nagy igazságot,

S ismérni tanulhasd a hatalmasságot.

De hatalom szerént senki Istenérül

Nem ítél, sem szólhat dicső törvényérül.

A mi ítéletünk csak esméretre van,

Nem tehetünk törvényt az Úr hatalmában.

De erős Istenünk mindent megnézhetett,

S azért isméretre nem is ítélhetett.

Az ő ítélete büntetést, jutalmat

Hoz, midőn tartatik, s úgy formál hatalmat.

A mi lelkünk pedig csak azon ítélhet,

Hogy mi lehet jó s rossz: hol sokképpen vélhet.

Így ő bírája lett ismeretségének,

Bizonyítván voltát örök Istenének.

 

Ki tudja rajzolni lelkének formáját?

Hogy megmutathassa titkos állapotját.

Éjtszaka álmaink, híg agyvelőnk mellett,

Miképpen lebegnek a csendes vér felett?

Vigyázását veszti okoskodó lelkünk,

És sok rút formákkal képzelődik bennünk.

Neki is, mint nekünk, éjjele támadhat,

Mellybe törvényirül józanon nem tudhat.

Vérünk futásával, mint a láng, fellobban,

Ha pedig szunnyadunk, setétül magában.

Villámlás, pára, tüz, kis sugár vagy csak szél?

Micsoda? hol mozog, s millyen dolgokkal él?

Hogy a hűlt tagokat boncoló orvasok

Ne felejtsék soha haszontalanságok,

Kik egy elrothadott testbe vizsgálódván

Elevent gyógyítnak, holtbul okoskodván.

Nézzék meg egy fáradt szívnek dobogását,

S belőle kihajtott vérinek folyását:

Hogy futkos páránkkal az éltető lélek?

 

S miként mesterkedik bennem, amíg élek?

Mit kíván, hogy velem jobban maradhasson,

S titkos útjaiba el ne változhasson?

Hagyjuk el az okost, keresse kenyerét:

Mi pedig kövessük a természet kezét.

Elrejtette voltunk törvényivel magát,

S neveti egy orvos kínos okosságát.

A lélek szüntelen dolgozik szívünkbe;

A szív, érzésivel, felszalad fejünkbe.

Egyik másikának erejét megviszi,

Sok, hogy szíve, lelke egy, csaknem azt hiszi.

Gondolat és érzés egymásba tévedtek,

Öröm s fájdalomba egy törvénnyé lettek.

Miképpen formálják egymáshoz ereket,

Fejtse meg a tudós mély mesterségeket.

Haszontalan ezek titkáért fáradni,

Elég, hogy léteket nem lehet tagadni.

Amint a lélekrül titkosan érezünk,

Benne gondolatnál egyebet nem lelünk,

Az érzékenységek szívbül futnak belé,

Társul vette csak ez hív barátját mellé.

Különben ő maga nappal elmélkedés,

Éjtszakákon pedig csak csendes lebegés.

Legvéknyabb ereje a teremtetésnek,

Feje mind életnek, mind vélekedésnek.

Mikor titkon készült ezer gondolatom,

Azokat, hogy többet formáljak, elhajtom.

Miként múlik bennem a dolgozó lélek?

Mellybe gondolatot újonnan nevelek.

 

Mint az Óceánus habjait indítván

Szaladni láttatik széjjel hánykolódván,

Számtalan halmait lekapja magába,

S ismét új hegyeket vet háborújába:

Ekként a lélek is habjait emelvén

Mindenkor dagadoz, szüntelen süllyedvén.

Csupa gondolatbul készíti csatáját,

Mellyet éreznünk kell, nem látván formáját.

Mint egy tűnő hajó a szaladó vizen,

Úgy tetszik egy lélek csapkodni a véren.

Ha reá szél rohan, hánytatja hajóját,

Vervén oldalához körül apró habját:

Ekképpen a szív is ha sebesíttetik,

Felzúdult tengerén lelkünk repíttetik.

Vérünknek folyását nem vezérelhetjük,

Sem csavargásait el nem intézhetjük.

Mint a hegyek között nyargaló patakok,

Mellyek szabadosan kerülgetik magok:

Vérünk feléledvén e nagy természetbe,

Úgy jár törvény szerént egy eleven testbe.

Parancsolja néki valaki állását!

És ne engedje meg élete múlását!

Vagy midőn lefekszik estvére ágyába,

Kezdje el kergetni a vérit magába!

Lábábul húzza fel hirtelen fejébe!

S fejébül eressze hirtelen mellyébe!

Így a léleknek is képzelődéseit

Igazgasd, ha alszol, s elmélkedéseit

Függeszd fel egészlen, amikor akarod!

Ne engedjed tőle üldöztetni álmod!

Nincsen hatalmadba a vér folyásával,

Lelkedet sem bírod gondolkozásával.

 

      A vér a léleknél hatalmunktul szabadabb

 

Nem tehetünk ollyan törvényt hív vérünkbe,

Hogy egy részbe gyűljön egyedül testünkbe;

De lelkünket sokszor külön elrekesztvén,

Elvisszük magános dolgokba süllyesztvén,

Ide vagy amoda elvezérelhetjük,

De gondolatitul fel nem függeszthetjük.

Hogyha megrettenünk, vérünk nagyon indul,

S mint a bujaságba, tüzével felzúdul.

Itt természetivel változik munkája,

Más hatalmasságtul nem eredt igája.

Leülök s azt mondom: akarom, hogy vérem

Sebesebben folyjon. Célom el nem érem.

Mert ha természetem reá nem támasztom,

Magam hatalmával őt fel nem gyúlasztom.

 

A test, ha szerelmet gerjeszt, meghevesül,

És szunnyadott vére sebes folyásra dül.

De itt a természet rabságába esett,

S mind ember, mind lélek, mind szív foglyává lett.

És így valamikor nagy változást teszünk,

A vérünkbe elébb rabok s szolgák leszünk.

Hogyha pedig vérünk keményen gyúladott,

Amikor akartuk, le nem csillapodott.

Másképpen találjuk lelkünk hatalmunkba,

Mert ezt igazgatjuk gyakorta magunkba.

Leülök s akarok nagyon gondolkozni,

Kéntelen lesz lelkem mindjárt fáradozni.

Őtet akarattal így erőltethetjük,

S parancsolatunkat iránta tehetjük.

Hogyha nehézségrül titkon gondolkozunk,

Amikor akarjuk, mindjárt elváltozunk.

Nehéz gondolatink kiűzzük fejünkbül,

Elhajtjuk szabadon munkánkat lelkünkbül.

Tűzrül, vízrül, földrül egy szempillantásba

Tesszük gondolatink hamar változásba;

De a vért ily könnyen hordozni nem lehet,

Hidegség s hévségre ő egybe nem mehet.

 

      Amillyen szűnés nélkül foly a vér egy eleven

      testbe: olly szüntelen repdes a lélek is

 

A vérnek, míg meleg, szüntelen folyni kell,

S úgy gondolat repdes mindég a lélekkel.

Sem egyik, sem másik nem múlatja dolgát,

Az Isten s Természet tettek rá csak igát.

Gondolatot, érzést kéntelen formálnak,

S mesterségeikkel így embert csinálnak.

Munkájok szaporább vagy csendesebb lehet,

De egyik is erén míg van, meg nem szűnhet.

Ekként rabságokat e nagy természetbe,

Meg nem tagadhatják, járván az életbe,

Hol az örök rendnek e világ rabja lett,

Mellybe nagy Istenünk egyenes törvényt tett.

 

      A lélek, Isten s természet igazságán kívül

      csupa halandó és teremtett emberi hatalom alatt,

      tulajdon maga belső igaz esméreti ellen rabságot

      nem szenyvedhet

 

Lelkemet leverni kicsoda akarja

Úgy, hogy szabadságát tőle eltakarja?

Természet? Isten vagy? hogy törvényt parancsolj,

Halandó valaki, és voltomba vádolj.

Szabhatsz-e lelkemnek rendet erőszakkal,

Megláncolhatod-é létét a barmokkal?

Ha ő gondolattal örök Istenéhez

Megindul és tűnik dicső kútfejéhez.

Eredj! menj utánna, verd le az egekbül!

S adj néki új törvényt halandó létedbül!

Ki kénszerít egy hű lelket gondolkozni?

Ki tud őhelyette az Úrnak áldozni?

Hogy legyen egy lélek erőszaknak rabja?

Miért vesszen benne szabad akaratja?

 

      Pogányok cselekeszik, hogy az emberek lelkein

      erőszakoskodjanak

 

Te Mahomet! millyen törvénybűl ítélhetsz?

S lélek ellen fegyvert millyen okbul vehetsz?

Teveled tart-é csak tanácsot az Isten?

Adott-é hatalmat néked lelkeinken?

Honnan tudhatod azt, hogy lelkünk vesztettük?

S örök Istenünkhöz útunk tévesztettük?

Nézd, keresztyénségünk miként gondolkozik,

S az Úrnak micsoda módokon áldozik.

Majd meglátod magad, mint egy férget benne,

Hát alacsony lelked törvényünk hogy lenne?

Eredj! szégyenülj meg alacsonyságodba!

S ne rugdosd a szelet rút makacsságodba.

Elégedj meg te is részeg törvényeddel,

Ne lármázz ellenünk alacsony lelkeddel.

Akit ítélettel te bolondnak teszel,

Annak törvényibe te is bolond leszel.

Eszerént hol leljünk okost életünkbe,

S hogy legyünk szabadok gondoló lelkünkbe?

Menjünk s mutassuk meg, hogy az igazságba

Szabad akarat lett az emberi ágba.

 

Az örök Istenség, mint napfény s természet,

Minden teremtésre akképpen kiterjedt.

Ahol csak valami van, ott Isten beszél,

Mert erején kívül semmi lételt nem lél.

Nincs olly ember, ki nem formálná reményét,

A nap minden szemnek megmutatja fényét.

Valaki nézését ki kormányozhatja?

Másnak lehellését ki igazgathatja?

Minden szabadon néz s erejébül lehel,

Egy itt az isteni jóság mindenekkel.

Parancsoljon a te véred tenyészése

Az enyimnek, hogy ne lehessen érzése.

Te, ki a természet munkájává lettél,

Erős mestereden hatalmat hogy vettél?

Igazság, természet közöltetett velem,

Mint veled; s erőtlen mit tehetsz ellenem?

Így beszél a lélek, melly csak úgy engedhet,

Ha esmeretibe tetsző törvényt lelhet.

Amelly dolgot hihet, szabadon elveszi;

De mi ellene van, aztat félreteszi.

 

      A lelket csupa emberi hatalom nem ítélheti

 

Itt méltóságárul szólok a léleknek,

S azért határt szabok a teremtetésnek,

E nemes dolognak olly nagy szabadsága,

Hogy e földön sehol nem lehet rabsága.

Nevetem az egész világ ítéletét;

Ismérem voltomnak szabaddá lett részét.

Ki ítél a földön halhatatlan lelket?

Ki hozza így alá közülünk az eget?

Mocsokkal illetném dicső Istenemet,

Ha itt ítéletre bocsátnám lelkemet.

Csak aki teremtett, az ollyan méltóság,

Kiből megítélhet egy Örök Igazság.

Nem vetem halandó alá itt magamat,

Isteni Igazság ítélje dolgomat.

 

      Mivel az Isten magát mindenütt kinyilatkoztatta,

      mindenen szabadon ítélhet

 

Minden lélek látja a világot, hol él,

Mellybe törvényt, Istent akadály nélkül lél.

Valaki gondolhat, a természettel szól,

Szülessék északon, délen vagy akárhol:

Így Istenünk bíró lehet mindeneken,

Ki csendesen nyugszik a magas egeken.

Nem veszi ki ember pálcáját kezébül,

Hogy megítélhesse lelkünket székébül.

Jere most, halandó! tégy törvényt lelkemnek:

Parancsolj felőlem örök Istenemnek!

Hidd el, hogy aki ezt jól megesmérhette,

Dicső törvényivel ügyét végezhette.

 

      A lélek szabad

 

Valaki a napnak világát láthatja,

S erejével testét maga hordozhatja,

Keletre, északra, délre, nyugotra fut;

Akármerre megyen, indul előtte út.

Tengeren, szárazon, hegyen, völgyön járhat,

Homokon, kősziklán dolgaira várhat.

Ekként mindenfelé s minden helyen mehet,

De mégis megmarad, ha vigyázó lehet.

Egy embert bércen, mást völgybe látsz állani,

Mindketten halandók, azt meg kell vallani.

Így lelkeink a megesmért igazságnál,

Sokfelé indulnak kicsiny világoknál.

Egyik Péterrel van, másik Pállal megyen,

E’ térségen szalad; amaz áll egy hegyen.

Nemdenem egy napnál néznek-é mindketten?

Kicsoda ítélhet itt az ember-tetten?

Így a lélek egyszer Istenét ismervén,

Szabadon fáradoz segedelmet kérvén.

Egyik nem eszik; ma rettegi Istenét,

Más eszik és másba keresi kegyelmét.

Az Istenhez mindég természetbül megyünk,

E világnak akármelly részébe legyünk.

A lélek dolgunk közt sok törvényt meghihet,

De kénszerítéssel hitet fel nem vehet.

Igazságot kíván gondolkozásába,

S úgy szab törvényeket okoskodásába.

 

 

Válogatott művei, 1772 [35-44.]