antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Te úr vagy a földön, és én halott A föld alatt: por, csöndes és szegény. Nincs ott különbség a porok között, Minden sötét a sírok éjjelén. Te fölkutatsz, s földedre fölviszesz, A mindenen ott úrrá leszek én - Te meg helyembe fekszel, s por leszesz A föld alatt: por, csöndes és szegény.
********
Tegnap múlt 194 éve, hogy megszületett Komáromban Ásvai Jókay Móric, közismertebb nevén Jókai Mór, a márciusi ifjak egyike, regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja, 1876-tól 1903-ig a Petőfi Társaság elnöke, a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagja.
Hadd bántsanak! hadd jőjjenek nyakamra Az ördögök és farizéusok. Panaszomat a világ így se hallja; Jajgatni, elcsüggedni nem tudok. Boldogsággá varázslom a keservet, Kedvencze én a boldog isteneknek!
Mikor születtem, ők bölcsőmhöz álltak, Testvérükül fogadtak engemet, S az örök ifjusággal megkináltak, Hogy véghetetlenűl boldog legyek. Rajongó lelket adtak és szerelmet...
Kedvencze vagyok én az isteneknek!
Mondták, elvisznek majd az égi honba... De jött az ördög is megrontani, És véle jöttek mindenütt nyomomba Irigykedő, goromba társai; És mindenuntalan próbára tettek, Kedvencze vagyok-é az isteneknek?
Elsőnek állott Árvaság utamba S azt mondta: »Nincs apád és nincs anyád! Ez hát a boldog istenek jutalma, Hogy szeretet sehol se vár reád!... Hajlékot adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek!«
Mezitlábú Szegénység jött utána, És szólt, vállamra dobva rongyait: »A föld a pénz, az élvezet hazája, S te mégis éhes és rongyos vagy itt?... Kenyeret adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek!«
A görnyedt Megalázás ért nyomába S kérdezte, tudok-é hajlongani? Nem tudtam; kilökött az út sarába: »Igy jár minden bitang, sehonnai! Függetlenséget adni elfeledtek, Panaszold fel a boldog isteneknek!«
Vak Szenvedély se váratott magára; Lihegve, lázban égve jött felém: »Koldus, bitang vagy, elhagyott vagy, árva!« Mámort adok szivednek; légy enyém! Nyugalmat adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek!
Mentünk s Dicsvágy is társamul szegődött; Nagy bánat árán nagy jövőt igért. Szólt: »Igy jártak Homér is s más nagy ősök!« S én tűrtem és lemondtam a hirért, S hogy adni annyi mindent elfeledtek, Nem panaszoltam fel az isteneknek.
Bősz fergeteg zudult rám szörnyü dühhel: A vész vadúl dobálta szívemet; Sodort az örvény és sehol se tünt fel Mentő hajó vagy távol egy sziget. Sirtam: »Mindenki elhagyott! ki ment meg?« Kedvencze nincs a boldog isteneknek!
»Van! A költő s a bölcs!« felelt egy angyal, Emmának hívják őt az emberek. »A mennyországba viszlek el magammal, A mennyországba' van a te helyed. Légy boldog ott és keblemen pihenj meg, Kedvencze te a boldog isteneknek!«
»A boldog istenek küldöttek érted. Borulj nyakamba és repülj velem!« S szálltunk oda, hol ördög el nem érhet; Bübájos ország! Lakja Szerelem. Az égiek Emmával eljegyeztek, S kedvenczei lettünk az isteneknek.
S jött és megáldott valamennyi isten. A legszebb volt közöttük Szerelem. Egy szót se szólt, csak rám hajolt szelíden S megölelt hosszan, forrón, édesen. Kéjtől remegtem és fülembe csengett: Kedvencze vagy a boldog isteneknek!
Vig Ifjuság szólt bájos, égi nyelven: »Adtam rajongó, álmodó szivet, S habár hajad megőszül életedben, Mégsem leszel vén, mint a többiek. A mig csak élnek, ifjak, lelkesednek Kedvenczei a boldog isteneknek!«
Szabadságnak szemébe' szent tüz égett: »Kincset ruháztam rád, dicsőt, nagyot! Hiába bántja a világ, az élet, Kit én segítek, én oltalmazok! Kik engemet mint éltüket szeretnek, Kedvenczei a boldog isteneknek!«
Dicsőség arcza mint a fény sugárzott; Ajkamra égető csókot nyomott: »E csókkal járd be büszkén a világot! Fényt szórni útaidra én fogok. Zengj dalt, a többi dalnál lelkesebbet, Kedvencze te a boldog isteneknek!«
És Bölcseség is üdvözölt: »Szeretnek, Jobban mint bárki mást, az istenek!« Azért küldtek rád bánatot, keservet, Hogy győzz a kín, az ördögök felett, S az üdvöt fájdalmak között szeresd meg, Kedvencze te a boldog isteneknek!
S én válaszoltam: »Áldom ezt a sorsot!« Hisz' jobbat a legjobb sem érdemel, Boldog vagyok, jó istenek, ha boldog Ki nem akar cserélni senkivel; S az is leszek, mig napjaim letelnek, Kedvencze én a boldog isteneknek!
S ha meghalok... nem! sose halok én meg! Nem kaptam én csak testi életet. A jók, a nemesek szivében élek Örökké, mint a boldog istenek. S utódim is majd váltig emlegetnek: Kedvencze volt a boldog isteneknek!
Szervusz Bajkálifóka, szép vasárnap estét Neked!:-)
Reviczky Gyula
A fény
A fénytől kérdé egykor az erő: Mondd, nem unatkozol, semmittevő? Mit én építek vagy, ha kell, lerontok, Te csak szemléled s nincsen semmi dolgod... S felelt a fény: Hol én hiányzom, ottan Erő hiába működik: kaosz van.
Tegnap Julianna és Lilla napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Vajda Julianna
Csokonai Vitéz Mihály
Újévi ajándék
Most szegény háztól, hol az úr magános, Így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz, Lilla ifjasszony ha jövő karácsonyt Érheti vélem. E szívből eredett újesztendői ajándék Záloga szívemnek légyen örökre, Juli; Éljetek, óh szeretett lelkek! kiket édes örömmel Gyakran emlegetek hegyközi lakhelyemen. Most levelem tisztel, hanem a farsangi napokban, Amint már írám, városotokba megyek. Mert akkor Juliánna nevét, amelyet imádok, A maga képében fogja köszöntni Vitéz.
Hiába minden, - egyre romlik A lelkem: Isten hangszere. A nyűtt idegek húr-hálózatán Sátán vonója siklik, siklik, S dallamtalan, kietlen hangzavar Kavarog a nyomán.
Én Istenem, én Hangszer-készítőm, És legfőbb Mesterem, Te tudod: jót akartam, Ne hagyj el engemet. Ha máskép nem lehettem a Tied: Az örökkévalóság szirtfalához Vágd hozzá méltó haragodban Méltatlan hangszered!
Most adá virágom nekem bokrétáját, Magához hasonló szerelmes virágát, Kiben violáját kötötte rózsáját: Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.
Viola szép színe mutatja hívségét, Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét, Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét; Nézsze mint mutatja bölcs és eszes elméjét!
De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti, Hanem viszont hogy én is oly legyek, kéri, Hív, tiszta, szerelmes legyen szívem, inti, Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni.
Azért e bokrétát, én édes szerelmem, Megszolgálom s egészségedért viselem, Mit parancsolsz véle nékem, így jól értem, Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nekem!
De te ne kövessed ez bokréta dolgát, Ki noha most ily szép, de estve elhervad, Virágja mind elhull, csak a töve marad, Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád.
Gondolj miközöttünk való kötelezést, Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt, Mert bánja az isten fogadás szegését, Bünteti, héában aki vészi szent nevét.
Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben, Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben, Az adá virágát akkor én kezemben, Kit istentől kérek gyakran könyörgésemben.
Egy nagy kék nevetés az ég. A fájdalmas, hegyes távol opálos, Fehér és színes házakkal a város Hideg napfényben: ez a messzeség. Oly messze látni, oly jó messze nézni; A befagyott folyón csillog a jég, S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne, A szívem, ez a hű özvegy cseléd. Túl a hegyen most vonatok sietnek, Fehér mezőkön, fényes sineken, A kerekek dalolnak és nevetnek És csábitón izengetnek nekem. Csak ne volna a levegő oly tiszta, Csak ne égne minden szin oly nagyon, A kocsinyom oly különös ne volna A mint barnán fut a fehér havon. S a miket máskor még csak megse látok, Ne rikoltoznának úgy a plakátok, Mily szép sárgák a villamos kocsik, Mily kékek, barnák, szürkék a szemek! Egy tábornok agg lábán a vörös stráf Ifjan, szépen a világba nevet. Jó volna most egy pejlovon ügetni, Távol pusztákon vígan, egy magam; A déli napban a lovam ragyogna S ha nevetnék villogna a fogam. Ó szép volna a korai sötétben Nézni a kék füstöt a házam felett, És hallgatni a hosszú néma éjben, Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek. Gyertya égne fehér meszelt szobámban, Nagy árnyékom feküdne a falon, Mint a hogy egy agyon zaklatott élet, Némán fekszik a lágy ravatalon. Sokat lennék egyedül a sötétben, És végtelen szép téli éjeken Félve emlékeznék; lustán tünődnék A messzi, messzi, messzi életen.
Egy messzi vándor jött, ki ős romok felől regélt: A pusztán szörnyű két nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok lep egy kőarcot. Homloka setét. A vont ajk vén parancsszóktól konok. S vad szenvedélye még kivésve ég a hűs kövön, bár, mely véste, a kéz, s a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég. A talpkövön kevély igék sora: "Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: nevem Ozymandias, urak ura." Más semmi jel. A roppant rom körül határtalan szélesre s hosszura a holt homoksík némán szétterül.
A dűlőn szürke csorda: szuszog, gőzöl a köd, szarvuk pár jegenye, meredten mozdulatlan. Akárha fejőszéken, egy fatuskón ülök. Hát Istenem-uram, megint magam maradtam.
A ködöt őrizem, terelem a szelet, este Holdat gyújtok, s még megannyi a dolgom, de végzem szótlanul, ami rám méretett, lépem a földeket, a folyókat akózom.
De Istenem-uram, adj már meggyfavirágot, gombát és gólyahírt az árokpart füvébe, adjál egy szeretőt, gyújtsál szemébe lángot, hogy bírjam bírhatatlan kegyelmed még pár évre.
*******
85 éve, ezen a napon született Ladányi Mihály költő Dévaványán.
Lazít már szorításán a télnek kemény foga, születendő szelíd patak növekedve száguld tova. Éledezik szikla, bokor, jókedvű a madársereg, legördülő kavicsdarab zenét csengve alább pereg.
Lent a völgyben kis tavacska álmában zenét hallgat, ideje tán ébredezni, a kis patak egyre dúsabb. Nagy robajjal leérkezik, partra veti a tó vízét, száraz pázsit ízlelgeti a tavasznak friss hírnökét
Cseppre csepp, csöpög a hólé sűrűn már az ereszen, gyöngyfüggöny leng a ház hosszán, hajladozik fényesen. Minden ház egy tündérkastély, csupa ékszer, csupa disz, gyémántos a kazal, boglya, még a kutya óla is.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsuztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben, Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzám tartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
A Vízöntő havában minden a képzelet, a végletes és végtelen: a lenni képes képtelen. Hárfás Dávid és papírtrombitás Harlekin, dionüzoszi öröm és prométheuszi kin ilyenkor egyformán megkeresnek. Fogadd pompával őket.
Ma Dorottya napja van!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
DOROTTYA vagyis A DÁMÁK DIADALMA A FÁRSÁNGON
Furcsa vitézi versezet négy könyvben
1798
ELSŐ KÖNYV
EBÉDIG
(folytatás)
Még a lóhátról is játszik a dámákkal, Múlattatván őket sok elmés tréfákkal. A katonaságot viselt Bordács, Sziget Lobogója előtt katonásan iget. Torzonborz bajussza eléggé mutatja, Hogy Bordács inkább Márs, mint Vénus magzatja. De külömben, tudjuk, Vénus Márst kedveli: Bordács is ezt sok nyers dámáknál felleli. Tanúlt lova hortyog s ugrándoz alatta, Ura száján pereg illyen-ollyan atta. Szemővel, egy módos ifjú gavallérral Babócsa érkezett gyönyörű manérral. Szelíd vezetője ennek a colonnak Csak most adott kezet egy szép kisasszonnak. Mátkája portréját a mellyén viseli, Szája mosolygással, szeme tűzzel teli, Kardja briliántos, strikkolt a ruhája, Kellemes lejtőt jár kisded paripája.
Öt fő vezetői hát ezek valának A somogyi sereg öt fő osztállyának, Mindenik magával szép népet vezetett, Melly zászlója alatt lóháton léptetett. A meglett idejű urak a dámákkal Körűltök s utánnok csúszkáltak szánkákkal, Mellyekben mint annyi égnek szülöttei Jöttek a Somogynak mosolygó szépei, Kik közt a szép Laura, Szemőnek mátkája Ollyan, mint Etelka, a világ csudája: Képén olvashatni azt a boldogságot, Amellyért kedvelli Szemő a világot.
A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.
„Áldjon meg az Isten Minden jóságodért, Sok hallgatásodért És gonoszságodért. Sok rossz, bántó szódért Áldassál melegen, Sok hidegségedért Hevülj a szivemen, Úgy is vége most már, Úgy is ezer bajom, Oktalanság árán Kész a ravatalom. Hát én megáldalak, De amíg áldalak, Csókolj, de ne nagyon. Áldva, csöndben, békén, Emlékkel és csókkal Akarlak elhagyni, Meleg után fagyni, Egyedül maradni, Egyedül érezni, Egyedül meghalni, Áldjon meg az Isten.”
A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.
Szülőföldem szép határa! Meglátlak e valahára? A hol állok, a hol megyek, Mindenkor csak feléd nézek.
Ha madár jön, tőle kérdem, Virulsz-e még szülőföldem! Azt kérdezem a felhőktől, Azt a suttogó szellőktől.
De azok nem vigasztalnak, Bús szivemmel árván hagynak; Árván élek bús szivemmel, Mint a fű, mely a sziklán kel.
Kisded hajlék, hol születtem, Hej tőled be távol estem! Távol estem mint a levél, Melyet elkap a forgószél.
******
231 éve, ezen a napon született Kisfaludy Károly költő, drámaíró, festő. A reformkori irodalmi élet fő szervezője, az Aurora szerkesztője, az Aurora-kör elindítója, a magyar novella egyik első meghonosítója.
