Zentralalpen: Kappl-Schruns
Az előző túrából hazaérkezésem után 4 nappal később vágtam bele a folytatásba, amely ezúttal a két, tiroli-vorarlbergi hosszabb bejárt szakaszomat célzott összekötni: Habichen-Kappl közötti 89 km már egybefüggően megvolt, valamint az útvonal folytatása is Schrunstól Feldkirchig, így eléggé adta magát a hiányzó 58 km bejárása. A See-nél megkezdett völgyi út folytatódott tovább Kapplt követően is, az Ischgl város utáni Mathon faluig, hogy onnan meredeken a hegyekbe forduljon a újra a túra, először a Friedrichshafener, majd Heilbronner hüttét érintve. Onnantól tikkasztó egész napos fel-le hullámvasutazás következett a Schruns feletti Wormser hüttéig. A negyedik napon csak le kellett ereszkednem a városig, de ez sem volt egy elhanyagolható kihívás, térdeim már megérezték a nem kevés szintet addigra. Ezúttal odafele úton is tettem bele egy kis pluszt az utazásba: Innsbruck-Brenner vonalon utaztam egyet és vissza, majd a hazafele úton egy még nagyobbat: elmentem egészen Voralrberg tartomány fővárosába, Bregenzbe és kimentem a Bodeni tó partjára is, ezzel elérve az eddigi legnyugatibb pontot, ahol valaha jártam. Innen egy szép hazaút következett Pest felé, Bregenzből 12:40-kor indul az utolsó railjet amivel még aznap haza lehet érni, ez talán érzékelteti a távolságot, a Bécstől vasúton minimum 800 (Budapestről több mint 1000) km-re lévő tóparti városból (pontos adatot sajnos nem tudok mivel az osztrák menetrendek nem tartalmaznak kilométer adatokat, azt tudom, hogy a Pest-Innsbruck táv 855 km, ezt egyszer lelestem a jegykiadó gép monitoráról).
Tehát részletesebben így nézett ki a szakaszolás: első napon az Ischgl-Kappl távolság nagy részét letudtam, kb 7 km-t. Másnap visszatérve Ischgl külterületére visszabuszozva folytattam az utamat a 20 km-re fekvő Heilbronner hüttéig, a harmadik napon pedig az onnan 21 km-re lévő Wormser hüttéig jutottam (leírva nem nagy táv, de a terep azért nem volt egyszerű, elment az egész nap vele), majd a negyedik napon ereszkedtem le Schruns városába, ezzel megtéve a maradék 10 km-t.
Szállások kapcsán az első napival nem sokat variáltam, miután személyesen is meggyőződtem a kappl-i szállásom jó komfortjáról, úgy döntöttem maradok itt ezúttal is, a Heilbronner hütte a következő a sorban, őket nem sikerült elektronikus úton elérnem, így érkezésem után foglaltam. Wormser hüttébe sikerült előre bejelentkeznem, 14 eurós ár elég barátinak tűnt. Tettem egy kísérletet a Wormser hütte-Schruns között félúton lévő Gasthaus Kropfenbe foglalásra is, de mivel szünnap volt, így nem fogadtak. Összességében jobb is volt így, a harmadik nap elég fárasztó volt, nem hiányzott volna a hosszabbítás még.
A megszokott 6:55-ös railjetre szálltam fel, majd eseménytelenül telt az út Hegyeshalomig. Ott egy kis gond támadt: nem volt felsővezeték feszültség Hegyeshalom-Miklóshalma (Nickelsdorf) között, ezért dízeles segítséget kaptunk, egy Hercules mozdony húzta át a vonatot a szomszéd ország határállomásáig. Érdekes volt ez az egész, de az összeszedett késés miatt nem sikerült elérnem Innsbruckban a kiszemelt 13:49-es vonatot Brenner felé. Alapból elég lenne az 5 perces átszállás, de ez most kevés volt, nem akartam egy órát várni, a 14:19-es vonattal mentem Steinach in Tirol állomásig (az előző állomás Matrei am Brenner, itt keresztezi a Zentral 2-es kötete ezt a völgyet). Nem tudom miért in Tirol az állomás neve amikor a településé Steinach am Brenner, de ez már részletkérdés. Pár képet csinálva töltöttem el az időt, majd a fél órával később érkező gyorsított személlyel mentem fel a Brennerre. A népszerűbb nevén Brenner hágó felé vezető vasút elég látványos környezetben haladt, meghökkentő hegyek és viaduktok sokasága között. Saint Jodok am Brenner megállóhely környékén különösen figyeltem, mivel a Zentral 3-as kötete itt halad át, nem csalódtam, nagyon szép hely ez is, a vasút nagy kurflit ír le a falu körül, elég látványos része a vonalnak ez. Egy megállót követően először a Brennersee régi állomásépülete tűnt fel, mögötte nem messze a tóval és az autópályával, majd befutottunk a már Olaszország területén fekvő Brenner(o) állomásra. Nem sok idő volt nézelődni, 5 perc múlva indult is vissza a Talent motorvonat, egy pár peronos képre futotta. Átszállási lehetőség is volt egy színes olasz Flirtre. Jó pár katona és rendőr kísérte figyelemmel az utasforgalmat.
1. dízeles segítség (vasutas szakzsargonban ún. előfogatolás) Hegyeshalom-Nickelsdorf között
2. Steinach in Tirol állomás, átszállás
3. Sankt Jodok am Brenner, nagyon tetszett a szép fekvésű falu és környéke, melyen a 3-as kötet útvonala halad át
4. Brenner(o) állomás, Olaszország
Visszafelé meglepő módon kalauz is volt a vonaton, ez a motorvonatokon nem megszokott dolog Ausztriában, de gondolom a határátmenet és az átszállók miatt indokolt ez. Innsbruckba visszatérve beültem a modern váróterembe, majd 16:45 felé a peron felé vettem az utamat, meglepve tapasztaltam, hogy a pár perc múlva induló landecki gyorsított személyt egy vezérlőkocsis ingavonatot 1144-es mozdony, azaz Porszívó vontatja, egy Talentnál lényegesen jobb utazási élményt adva az útnak. A szokatlan összeállítású vonat a délután újra megnyílt Ötztal-Bludenz szakasznak volt köszönthető: véget ért a 3 hetes vágányzár és volt egy kis kavarodás úgy néz ki a szerelvényfordulókban. Pontosan álltunk meg Landeckben, a szomszédos buszállomáson nem kellett sokat várnom, 18:05-kor indult a busz a kiszemelt busz Galtür felé, érintve a nekem kellő Ischgl, Ebene nevű megállóhelyet.
5. Landeck állomásra érkezett az itt ritkaságnak számító ingavonat
Kappl-ig ugye ismerős volt már a „járás” onnantól viszont újdonság volt, főleg az alagutak, ránézésre lavinaveszélyes pontokat építették őket. Leszállva a megállóban összekészültem, majd 19 óra előtt pár perccel elindultam visszafelé, azaz Kappl irányába. Másnap reggel ugyanide tértem vissza és mentem tovább Iscghl felé. Azért lett ez a köztes megálló a kiindulási pont, mert a Brenneres vonatot lekéstem, ezért egy órával kevesebb idő állt rendelkezésre. Bevállalható veszteség volt ez. A jó időben bíztam ugye, de Kappl felé nézve a felhők nem árulkodtak valami jó időről. Ebene településrész kis kápolnája és pár ház után már a Trisanna patak melletti keréknyomot koptattam.
6. Ischgl Ebene megállónál Kappl felé nézve
7. Ebene kápolnája, sűrűn vannak hasonlóak mindenfelé az országban
8. Trisanna melletti hangulatos rész
Alapvetően lejtős út volt ez (lett volna), de aránytalanul sok emelkedő került bele, mivel az idő közben a hangulatos fenyvesben elhaladó keréknyomból aszfaltos út lett ami minden elszórt lakott részt felfűzött maga előtt, így volt egy kis hullámvasutazás. Sajnos idő közben megérkezett az eső is, nem bántam volna, ha megúszom, de nem így történt. Amúgy szép fekvésű elszórt házcsoportok, településrészek között vezetett az utam, miközben egyre inkább sötétedett be. Egy aszfaltos V elágazásban csatlakozott be a Zentral 3-as kötete a Niederelbehütte felől, hogy innen az előző túrán megismert Serfaus üdülőfaluig egy nyomvonalon haladjanak. A 2-es kötet végigmegy a völgy nagy részében, viszonylag egyszerűen „elintézi” ezt a részt, a 3-as kötet viszont jókora vargabetűvel a Niederelbehütte érintésével ereszkedik Ischgl városába, majd veszi újra nyakába a magasabb részeket, hogy majd a Bielerhöhe-Gargellen-Lindauer hütte útvonalon csatlakozzon immáron véglegesen bele a 2-es kötet útvonalába (vagy az a 3-aséba, igazából lényegtelen, ugyanaz a végeredmény) és azon keresztül Feldkirchig. Sötétben érkeztem meg Kapplba, kisebb és nagyobb szálláshelyek mellett, majd egy aluljárón át érkeztem meg a szálláshelyem utcájába, majd a házhoz, az előző túrán már megismert Haus Mahlerbe. A házigazda hölgy a múltkorihoz hasonlóan fogadott, ezúttal reggelit is kértem a szállás mellé. Konzerves vacsora után fürdés következett, majd ledőltem e mozgalmas nap után aludni.
9. rövid fenyves következik
10. jópofa szállító jármű, ha jól emlékszem 25 km/h sebességre maximalizálva, ilyeneket láttam az előző túrán Kaunsban is
11. völgyben hosszan elnyúló Kappl külterületei
12. elágázás: balra Ischgl, jobbra szintén, de a Niederelbehüttén keresztül
13. érkezés Kapplba, esőben és szürkületben
Jó időre ébredtem, gusztusosan tálalt minőségi reggelit követően fizettem, 5 euró felár volt a reggelire, így 33 eurót hagytam ott. Grátiszként kaptam egy kártyát ami ha jól emlékszem 3 napig volt érvényes és ingyenes utazást tett lehetővé a buszon amivel terveztem menni (micsoda tarifaközösség! Azt hiszem itt sokáig csak álmodhatunk ilyesmiről), így pont jól is jött ez a kis meglepetés, meg is köszöntem. Összepakolás után irány a központban, a templom mellett lévő megállóba, majd szálltam fel az imént kapott kártyát felmutatva a 9:17-es buszra mely Bielerhöhe felé (igen, a pár sorral feljebb említett hely, ahol a 3-as kötet elhalad, ezen a részen nincs túl nagy távolság a két kötet útvonala között), és nagyjából 10 perc utazás után szálltam le a jócskán kihasznált buszjáratról. Ebene házai után kilépve a napra folytattam tovább az utamat, emelkedő után egy kis aluljáró következett, majd ismét egy házcsoport után elindult lefelé az út, a távolban lévő Ischgl város és magas templomtornya egyre közelebb került.
14. reggelim a szálláson
15. újra Ischgl Ebene megállónál, ezúttal Ischgl felé tekintve
16. távolban már közeleg a szép környezetben fekvő, turisztikailag is fontos város
17. visszanézve Kappl felé
18. Ischgl közeleg
A városban az első lépteim után egy szökőkúttal találkoztam, majd a átkeltem a Trisannán és pár ház mellett elhaladva egy nagy beton építmény (talán parkolóház volt) tértem be a város szívébe és kerestem meg a tourinform irodát. Az irodában jó pár szórólapból, ingyenes térképből lehetett szabadon válogatni, a készséges srác a pultnál rendben adott pecsétet is. Ezek után leültem egy kicsit az iroda előtti lépcsőre térképet nézegetni, majd a templom érintése után a felvonó mellett elhaladva az Mpreis áruházba tértem be, egy korai ebédnek betudható étkezés összetevőinek megvásárlására. Sonka, pékáru és pattogatott kukorica volt a menü üdítővel amelyet az áruház előtt kirakott asztalok egyikénél fogyasztottam el. Étkezésem közben egy sok motorból álló motoros banda érkezett az áruházba, egyes tagjaik csak megálltak, mások vásárlás után ettek is. Azért szép dolog lehet így szabadon járni kelni az országban, jóval nagyobb területet járhat be egy motoros egy nap alatt mint én gyalog, igaz, hogy jóval kevésbé testközelből megismerve azt. Emlékeztetett 3 éves Simsonozásomra, ezek mellé a profi chopperek mellé odaállítva biztos nagyokat mosolyogtak voltak a motorosok az arányokon. Étkezés után megint nehezen vettem rá magam az indulásra, de nem állt meg az élet, menni kellett tovább! Továbbra is szikrázó napon gyalogoltam először a főúttól jobbra lévő keskeny úton, majd mentem át a túloldalon lévő járdára. Kötelező fotók is készültek az Iscghl tábláról, majd magam mögött hagytam a nyüzsgő, sokak számára a völgy fő úticélját jelentő várost. Szemtől-szembe látva az itteni infrastruktúrát, azt hiszem jobb is, hogy nem mentem bele a szálláskeresésbe és maradtam a már bizonyított kappl-i helynél. Az úton tovább haladva a környező hegyek látványa továbbra is szép volt, egy balos kanyart követő buszmegálló után egy érdekes pont következett: egy lezárt alagút, tőle jobbra pedig a forgalmas közút volt a két választási lehetőség. Mivel az alagút csak a közúti forgalom elől volt lezárva, így azt választottam, inkább mint az autók között menni az út szélén (a kijelölt út a központtól meg megint egy közeli helyen, de feltételezem nem túl haladósan futott velem párhuzamosan). Meglehetősen egyedi élmény volt az alagútban való túrázás, bőröm határozottan értékelte az átmeneti árnyékot, agyam pedig a biztonságot.
19. Ischgl temploma
20. Ischgl tábla a város délnyugati végénél
21. tovább az aszfalton
22. alagút következik
23. alagúti túra
Két dolgozó jött szembe az alagútban, valamit mérőszalaggal méricskéltek meghatározott pontonként, valószínűleg az közútkezelő emberei lehettek. Nem foglalkoztak velem, köszönés után elhaladtunk egymás mellett. A lavinaveszélynél észerűbb magyarázatot nem találtam ezeknek a kreált, ránézésre sem két forintos (bocsánat, eurós) alagutaknak a létezésére. Nem tartott sokáig az árnyék, hamarosan kiértem az alagútból és az utat keresztezve a Trisanna mellett átkeltem alatta, az út egy következő, ezúttal alternatív útvonal nélküli alagútban folytatódott tovább. Jól járható aszfaltos úton vezetett az utam, tőlem jobbra a patak, utána pedig az alagút tájidegen szarkofág-szerű szögletes alakjával, rajta lőrésnek is elmenő nyílásokkal. Szép volt ez a rész is itt a patak mellett, hamarosan már Mathon házai látszódtak a távolban, közelebb érve a jelzett út elment jobbra, hogy egy kicsit a nyugati irányú hegy oldalában hullámvasutazzon egy sort, én maradtam inkább a jól járható aszfalton a patak szomszédságában, Mathon oldalában haladtam így el. A falu vége után rám jött a már többször előfordult bal lábas talpfájás a lábujjaim előtt, amely ezúttal is elmúlt. Bekövetkezett a pont amikor el kellett hagynom a Trisannát és elfordultam az út felé jobbra, majd utána becsatlakoztam a jelzett útba és elindultam az ösvényen felfelé. A Paznaun völgyi túra ennél a pontnál ért véget 23 km után See 1056 méteres magasságáról Mathon 1454 méterére, tehát ha nem is volt nagyon szembetűnő, de 400 szint volt ebben a több mint 20 km-es távban. Az ösvény először füves területeken haladt, majd erdőbe tért be és ott kacskaringózott felfelé a köves út jókora kanyarjait levágva. Ugyanígy folytatódott az út tovább az erdőhatár felett, visszafelé nézve szép panorámával együtt. Több, főleg idősebb túrázó is jött szembe az ösvényen, én pedig egyre magasabbra mentem fel, nem sokkal később már látni lehetett a következő pecsételőhelyet, a Friedrichshafener hüttét, ahová 15:20 körül érkeztem meg.
24. Mathon felé, jobbra a tájidegen alagút látható
25. Mathon látképe
26. visszafelé nézve Ischgl felé
27.-28. felfelé a Friedrichshafener hütte felé
29. visszatekintés a búcsúzó Paznaun völgyre
30. Friedrichshafener hütte a láthatáron
Egy jó darabig volt elképzelés, hogy itt szállok meg, ugyanis otthonról Mathonba nagyjából 16 órára értem volna le, sötétedésig a következő, Heilbronner hütte már nem fért volna bele. Persze ehhez azt kellett volna, hogy a már többször említett szezonon kívüli (aszfaltos) túrákat máskor tegyem meg. Itt jegyezném meg, hogy a kinézett 3 szakaszt jó, hogy a többivel együtt csináltam meg, érdekes lett volna mondjuk Hainzenberg előtt a kanyargós részeken, vagy éppen Falpaus előtt a méteres havat az út szélén kerülgetni. A Friedrichshafener (a német városról kapta a nevét, innen lehet tudni, hogy a német Alpenverein kezelésében van a ház) hütte két épületből állt, a padra lecuccoltam és az elülsőbe mentem be, feltettem pár percre tölteni a telefonomat, majd a falra spárgával rögzített pecséttel nyomtam a füzetembe. A kilátás szép volt az ablakból a völgy irányába ahonnan felkapaszkodtam ide. Visszatértem a zsákomhoz, a másik épület zárva volt, pedig kíváncsiságból megnéztem volna. A hütte melletti kis tó hangulatos volt, főleg a háttérben lévő hegyi panorámával. Újabb idősekből álló csoport érkezett, én pedig elindultam felfelé az ösvényen, a következő táblánál jött szemből a másik útról egy fiatal pár jócskán beöltözve, kabátban. Én elvoltam a szokásos rövidnadrág és rövidujjú ing szettben, ha fázni kezdtem felvettem a felső részemet. Ennél nagyobb beöltözésre ritkán került sor (de akkor nagyon jó volt, hogy volt nálam kabát, esőkabát). A 2138 méteren lévő Friedrichshafener hüttétől fel kellett mennem a nap legmagasabb pontjára a 2620 méteres Muttenjochra (Anya nyereg?), odáig még volt egy kis szint hátra. Mathon határa óta kerülgetett útra tértem rá, a jól járható keréknyomon haladtam egy jó pár száz métert, szemben már látható volt a két magaslat közé ékelődő V alakú nyereg. A hütte óta elborult az idő, ennek örültem, elég is volt már a tikkasztó napsütésből, mely a völgyi utamat kísérte ma. Egy balos kanyarnál a jelzés ösvényre tért, az itt lévő padnál ücsörögtem egy kicsit, majd útra keltem. Szemből ismét két túrázó jött, ezúttal két srác haladt el mellettem. 3-as kötetbeli helyszínekről álmodozva lépkedtem egyre feljebb, a jobbra fent látható sziklás hegycsúcs (elvileg a Vertinesberg, 2855 m) időnként ködbe borult, ez igazi misztikus hangulatot árasztott. Közben érdemes volt hátrafelé is nézelődni, a napsütés a keleti irányú hegyek felső részén kitartott, de anélkül is elég szép volt a táj.Nagyszájú mormota füttyögött egy darabig mellettem a füves részek egyikén amin mentem felfelé, majd lassacskán és részben köves talaj társult a vékony földréteg mellé.
31. Friedrichshafener hütte étkezője
32. Friedrichshafener hütte a mellette lévő tóval és panorámával
33. kilátás dél felé az izmosabb csúcsokra
34. keréknyomon a Muttenjoch felé
35. visszatekintés a Paznaun völgyet határoló nyugati irányú hegyekre
36. elágazás, balra a nyereg kezd kibontakozni lassacskán
37. kíváncsiskodó és füttyögő mormota
Egy köves részen megálltam felvenni a felső részemet, letettem a földre a fényképezőmet, mikor felvettem a földről egy kicsi, de annál inkább aggasztó kis karcot fedeztem fel a lencsén…hát mit mondjak, kibírtam röhögés nélkül. Egy jó darabig még nézegettem, de szerencsére pont nem lóg bele a képbe, így ezt megúsztam (meredek lett volna ha ez is kuka lett volna szinte alig pár hetesen), de azért az átmeneti vérnyomás emelkedés azért megvolt. 17:26-ra értem fel a Muttenjochra, kissé párás, de kiterjedt kilátás fogadott a balról jobbra átívelő hegysokaságon át a kis völgyre amely felett kicsivel a hegyek oldalában kell majd tovább mennem, valamint látható volt még egy hegyi tó is. Hátam mögött (keleti irány) szépen látható volt a Paznaun völgyet keletről határoló csúcsok egy része. A szomszédos Gaisspitzére (2779 m) a tábla tanúsága szerint 20 perces kitérőt tehettem volna, de a csúcs nagyrészt ekkor felhőben volt, így kihagytam ezt a lehetőséget.
38. visszanézve a Muttenjoch előttről
39. Muttenjoch, 2620 m
40.-41. kilátás a Muttenjochról keleti irányba
Nyaktörő és kacskaringós lejtő következett, mint már oly sokszor ezen a túrán most is szintvesztés következett 2370 méterig, hogy onnan ismét mehessek felfelé, a már említett füves hegyoldalban. Ereszkedés közben kisütött a nap, de nem tartott túl sokáig, egy idő után párás ködös lett az idő, az átmenetben még sikerült pár képet csinálnom. Köves, kőtörmelékes ösvényen haladtam a Stafstälizspitz, Grüner Grat és Jöchligrat hármas alatt, majd az út egy nyugati irányú balos kanyart vett, nem sokkal később a párás/újból kissé napsütéses levegőben felsejlett a Heilbronner hütte és az előtte lévő hosszú völgy is, melyre azt hittem tévesen, hogy másnap majd arra kell mennem, hamarosan jobbra a Scheidsee víztükre bontakozott ki, mely mellett már a másnapi helyes irányt is be tudtam lőni.
42. visszatekintve már az előző képen szembe látott hegy oldalából
43. hegyoldalban vezető ösvényen
44. érdekes fények
45. párás időben, jobbra a kép sarkában a Heilbronner hütte közeleg
46. Scheidsee, másnap a partja közelében kellett tovább mennem
Pár emberrel találkoztam a ház előtt, de ez a hütte is "lopakodó módban" volt, azaz kívülről úgy tűnt, hogy kevesen vagy legalábbis átlagos mértékben vannak vendégek, de közelebb érve derült ki, hogy ez korán sincs így: ¾ 8-ra értem a hüttéhez, benyitva az ebédlőbe telt ház fogadott. Nem tudom még mit kellett volna csináljak, hogy ezt elkerüljem, az otthonmaradáson kívül más megoldás nem lett volna, így sem jövök péntek vagy szombat estére (tanulva a június végig Edelrauhüttés esetből) túrázni ide, akkor aztán tényleg full ház van sok helyen. Nem volt más alternatíva, itt kellett megszállnom. Megbeszéltem a pultál lévő főnökkel az egyedül alvást (persze előtte lefutottuk a szokásos felesleges köröket, hogy nem lehet, utána meg hogy miért akarok egyedül, utána meg hogy oké), a 11 eurós ár baráti volt, főleg, hogy ebben még az időkorlát nélküli fürdés is beletartozott! Pecsételtem a pulton kéznél lévő bélyegzővel, majd a legfelső emeleten lévő emeletes ágyas lakrészbe mentünk fel a főnökkel, megmutatta a helyemet. Eléggé félmegoldás volt ez az elrendezés, mert ugyan fizikailag el voltam zárva tolóajtóval a többi embertől, de a szobácska tető alatti része nyitott volt, tehát a zajok akadálytalanul hatolhattak az ember hallójárataiba. Reméltem, hogy fáradtságom ellensúlyozza ezt a hiányosságot, ezúttal sajnos nem így volt. Kitelepültem vacsorázni (csomag szalonna egyik felét, az ischgl-i pékáruval) a kinti padokhoz, szép volt ott kint lenni és nézegetni a távoli hegyeket.
47. Heilbronner hütte
48. szobám a Heilbronner hüttében, jobbra az alsó ágyat választottam
Kár, hogy sokan voltak itt, pedig ez még nem is egy könnyen kocsival és/vagy felvonóval megközelíthető ház (út van ide, de nyilván nem jöhet erre boldog-boldogtalan) vajon azokba mi lehet? Heringparti, nem az én világom az. Sátrat cipelni (legalábbis mondjuk egy Decathlonos méretűt és súlyút) nem túl életszerű ilyen terepen, azon kívül meg elvileg nem is szabad, csak bivakolni (a hálózsák és a többi járulékos dolog méretét és súlyát még nem is említettem, minimum 70 literes nagyzsák kéne ehhez újra, de a nagyzsákozást meg nem tervezem újra elkezdeni). Ez a kisebbik gond, akkora kiterjedésű az Alpok, hogy kivitelezhetetlen egy olyan szintű ellenőrizhetőség mint ami a Magas-Tátrában van, de továbbra sem akarom, hogy a cipekedésről szóljon a túra (mint az SNP egy része), meg azzal kapcsolatos többlet energiabefektetésről. Ahhoz keveset tudnék menni a sima hétköznapokban, hogy ne legyen erőltetés: amikor átlag hetente mentünk SNP-zni, akkor jobban bírtam a nagyzsákot, mint amikor eljuttottam havonta egyszer vagy kétszer (SNP vége felé, Voniarky-Telgárt meg az Alacsony-Tátra keleti felére gondolok most itt elsősorban) vele túrázni. Nem egy bonyolult gondolatmenet ez, könnyen belátható. Arról akkor még szót sem ejtettem, hogy a terepben mekkora különbségek vannak, az Alpokban azért megtanulja az ember mi az a szint. A Zentralon még semmi rendkívülit nem tett az ember, ha 1500 méter szintet ment egy nap. Annak idején a kéken meg még a Zemplén 2000 m-es össz szintjén aggódtam ami több napos út volt, kis zsákkal. Ilyenkor azért jó visszatekinteni és értékelni a kézzelfogható fejlődést, erre büszke vagyok.
Közepes zsákom súlya pont elég volt ilyen terepre. Szóval ilyen korlátok mellett adódhatnak ilyen helyzetek a szálláson, ezzel nem is lehet mit kezdeni. Talán a 3-as kötet durvább részein lehet hétköznap kifogni talán szellősebb népsűrűséget, de persze ez sem biztos.
Miután végeztem az étkezéssel visszavonultam a szobámba, ez alól csak a kellemes fürdő volt a kivétel ami elég jól esett, főleg, hogy nem kellett az időlimit miatt görcsölni és kapkodni. Lefeküdtem és egyre inkább szöget ütött az ötlet a gondolatvilágomba, hogy a rendelkezésre álló szabadidőmből, amelynek már látszódott a vége, abból ha szűken is de ki tudnék hozni még egy túrát, így a tervezett egy helyett még egy összejöhetne idénre, és ezzel jövőre 86 km maradna a 2-es kötetből, azaz a Zentralalpenweg 1.-2. kötet bejárásából, kettő 4 napos túra maradna tehát a 2019-es idényre, ami szépen előrevetítette a teljesítést. Nagyjából el is dőlt a kérdés, persze ilyenkor elő kell venni a füzetet és tervezgetni. Lelkesedésemnek örültem, de az időzítés nem volt a legjobb, másnap fárasztó menet volt kilátásban, de csak nem akart álom jönni a szememre. Voltam már jó párszor ezel így életem során, sokszor a legjobb ötletek az ágyban elalvás előtt jöttek, hát ez is most jött. Miután lecsendesedtem a távolabb alvók zaja volt zavaró hatással, majd amikor már elnehezültek a szemhéjaim, utána nagy sokára sikerült végre nehezen is, de álomba merülnöm.
7 óra körül szólt az ébresztő, mosdó és összepakolás után levonultam reggelizni a kinti padok egyikére, közben már kisütött a nap, jó esély volt rá, hogy ez a nap végig napsütésben fog telni. Sült kolbász volt a reggeli, valamint az ischgl-i boltból ide felcipelt kis dobozos Fanta üdítő csempészett egy kis mindennapi komfortot az étkezésembe. A 11 euró kifizetése után (este nem lehetett), viszonylag későn, 9 óra előtt indultam el, a felhő nélküli ég irányából tűző napon a Scheidsee mellett. Éreztem, hogy nem lesz a kedvencem ez a mai szakasz, mintha az indulás is már egy holtpont része lett volna, nem is nagyon tudtam a nap folyamán felocsúdni ebből az érzetből. Túrázós csapat jött velem szemben, a „vorarlbergi” típusú útjelző táblák több mint 8 órányira mutatták a napi célomat jelentő Wormser hüttét, az bizony nem kevés idő, a füzet is 8,5 órát írt 21 km-re a fűrészfog alakú terepen. Magam mögött hagytam a hosszúkás, kissé a Giglachsee-re emlékeztető tavat a szép hegyi környezetben, majd elnyújtott balos kanyarral egy kicsit nyugat felé fordult a túra.
49. Heilbronner hütte teraszáról kilátás a völgy másik felére reggel
50. reggeli kis dobozos üdítővel, nem bántam meg, hogy idáig felhoztam
51. a "vorarlbergi" típusú tábla által közölt szintidő a Wormser hüttéig megegyezett az igazolófüzet által leírtakkal, ezt bő 2,5 órával sikerült túllépnem
52. Scheidsee felé nagyított kép a környező hegyekkel, a tó mellett indult a hosszú és fárasztó gyaloglás mára
53. visszanézve a Heilbronner hütte felé
54. kis híd a patakon
Mocsaras területen átkelve mentem egyre magasabb ránézésre könnyű, de amúgy fárasztó ösvényen jutottam fel a Valschavieljöchle-re ahol egy szép Tirol és Vorarlberg tartomány határát jelző tábla volt kitéve. Idáig még sikerült tartani a szintidőt. Kicsit pihentem, majd leereszkedtem az ökörhugyozás-szerű ösvényen és elém tárult a hegyi panoráma, amely a napot meghatározta: tőlem balra szép kilátás, jobb kézre pedig az aktuális hegy oldalában haladtam füves ösvényeken, fárasztóan hullámzó terepen, a pinzgaui túrához hasonlóan (Pinzgauer hütte-Bürglhütte szakasz). Hozzávéve ehhez a konstans napsütést. Újabb balos kanyar következett, majd egy kicsit keréknyomon haladtam. A következő említésre méltó pont egy faház volt, amely a térkép szerint bivakolásra alkalmas volt és Unterstandhütte Roßberghütte (a megnevezés ismerős lehet a pinzgaui túra beszámolójából) néven, 2201 méter magasan állt. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy az házikó zárva volt, szóval nem lett volna érdemes ide tervezni az éjszakát, ha hálózsákot hoztam volna magammal. Másik lehetőség, hogy a térkép a hibás, de erre csak egyetlen példát tudom mondani (Gehsteigalm esete a Jerzens-Habichen túrán), tehát nem egy jellemző dolog ez sem.
55. visszanézve az emelkedős ösvényről nyugat felé
56. kilátás délnyugat irányába
57. Tirol és Vorarlberg tartomány határán álló tábla
58. Valschavieljöchle, lefelé indulás előtti pillanatok
59. kicsivel később a kilátás az ösvényről
60. Unterstandhütte Roßberghütte, zárva
Valsachvieler Maderer oldalában az ösvény északnyugati irányú jobbos kanyart tett, ez az irány volt a meghatározó a nap hátralévő részében. Igazából nem tudok sokat elmondani erről a részről, szinte észrevétlenül teltek az órák, szerintem itt is egy periférián jártam, amely két turisztikailag frekventált környéket köt össze, emiatt érthetően kevesebb is a forgalma, talán egy szembejövő túrázóval ha találkoztam az egész úton. Szép volt a kilátás, ezen kívül az útvonal más különlegesség nem volt, a Roßbergjoch előtt volt látható egy szép hegyi tó, itt a domborzat is elég szép volt a közelebbi részeken is (a távolabbi havas csipkék órák óta szép hátteret adtak a túrának). Roßbergjochról szerpentines ösvényen, majd köves terepen haladtam előre kitikkadt állapotban, hamarosan már látszódott az aktuális közelgő völgyben fekvő Gaschurn falu is, de a cél még egyáltalán nem volt közel, még ha a térképről úgy is tűnt.
61.-62. ösvények
63. kilátás dél felé
64. nagyított kép havas háromezresekről
65.-66. az út jellege a továbbra is változatlan
67. Roßbergjoch előtt...
68. ...és után a szép hegyi tóval
69. hegyek mindenütt!
70. Roßbergjochról szerpentines ösvényen lefelé
71. jobbra lent Gaschurn falu látszik
Újabb emelkedős rész következett a Scheimersch oldalában (elvileg a csúcsra vezető ösvény és a Zentral találkozásánál van a Wormser Törl, de ezt a beszámoló írásakor néztem meg, a túrán nagy jelentősége nem volt a pontoknak, tekintve, hogy nagyjából ugyanolyan terepen haladtam egész nap). A meredek hegyoldalban haladva hatalmas hófogók voltak mellettem, szerintem a lavina kialakulásának veszélyét csökkentik, ez érthető is, egy nagyobb lavina veszélyt jelentene a völgyben fekvő falvakra. Nem sokkal később megláttam a nap utolsó kihívását, a Kreuzjoch csúcsát (először tévesen a Hochjoch csúcsára hittem azt, hogy oda kell felmászni, bő 100 m szint a különbség, de utóbbi azért nem tűnt távolról könnyen bevehető helynek), de először még hosszas lejtőn át le kellett ereszkednem a nap legmélyebb pontjára, az 1945 méteren lévő Furkla nyeregbe. A kilátásba bekapcsolódott az északkeleti irányú tájkép is, északnyugat felé a szerpentines út látszódott lefelé a völgy felé, naplementében. Finoman fogalmazva sem bántam, hogy végre vége az égető napsütésnek. A Furklában volt egy zárva tartó vendéglátóhely, amely a szintén nem működő felvonók állomásánál helyezkedett, a neve Grasjochhütte volt. Reméltem, hogy van forrás a közelében, de nem találtam vízvételezési lehetőséget. Az egyik padon pihentem és ettem egy keveset, majd elindultam a nap utolsó kihívására, a Kreuzjoch 2398 méteres csúcsa felé, tehát bő 450 méter szint várt még rám.
72. gigantikus hófogók
73. kibontakozóban a következő kihívás, a Kreuzjoch
74. hosszú és fárasztó lejtő a Furkla felé
75. Furkla előtt a kilátás északkelet felé
76. völgy felé vezető kanyargós keréknyom naplementében
19 órakor indultam el a Furklából, a célt szem előtt tartva egy aprócska úttévesztést leszámítva végig tempósan tudtam felfelé haladni, döntő többségében ösvényen. Hátrafelé nézve jól látszódott ahogyan fokozatosan megy le a nap Scheimersch tömbjén és a mögötte lévő hegyeken. A csúcstól nem messze lévő adótoronyhoz egyre közelebb kerültem, majd egy kis keréknyomon haladás után kacskaringós ösvényen értem fel a Kreuzjoch csúcsára 19:50 magasságában. Meghökkentő panoráma tárult elém a környező hegyekre és Schruns városára és a völgy folytatására. Jó lett volna a félhomályos fények helyett kicsivel előbb érkezni ide, de így is ez volt a leghangsúlyosabb élménye ennek a napnak. A csúcson kissé már fújdogált a szél ami jól jött az egész napos izzadás után.
77. Kreuzjoch felé, nem hiányzott már ez az emelkedő, de fáradságomhoz képest elég gyorsan leküzdöttem
78. visszafelé nézve, szemben Scheimersch tömbje
79. Kreuzjoch csúcsáról Schruns városára és környékére néző kilátás
80. kilátás dél felé
Jobbra a viszonylag távolabbi Kapellrestuarantról azt hitem, hogy még oda le kell másznom, de szerencsére fáradt testemet már olyan távra nem kellett elcipelnem, egy kilátópontot útba ejtve óvatosan haladva a köves terepen közelítettem meg a Wormser hüttét. Érkezés előtt egy kicsivel a nap utolsó fényeivel sikerült hangulatos felvételeket csinálnom a bentről kiszűrődő fényekkel rendelkező épülettel és a mögötte lévő szép tájjal. Negyed 9 után léptem be a mai nap végállomását jelentő szálláshelyre, a barátságos étkezőben sikerült is megbeszélnem a személyzettel az alvásomat, az előzetes emailezés folytán már tudtak az érkezésemről ezen kívül pecsételtem is. A fürdés a 14 euró mellé 1,8 euró felár volt amit gondolkodás nélkül ki is fizettem a szállásdíj mellé. Az egyik készséges lány fel is kísért az emeleti szobámba, amelyhez nyikorgó padlós folyosón vezetett az út. Szépen rá lehetett látni a nagy méretű ablakokból Schrunsra, de a korom sötétben csak a város fényeiben lehetett gyönyörködni. Tempósan fogtam bele az esti rutinba, ezúttal a csomag másik feléből megmaradt szalonna volt a vacsora, nem bántam a meleg ételt egyáltalán.
81. érkezés a Wormser hüttéhez, kedvenc képem erről a túráról
82. sül a szalonna vacsorára
A szoba egyik emeletes ágyának alsó helyét választottam ki éjszakára, az ágyneműkön kis dobozban füldugó volt mellékelve. Ilyenkor azért belegondoltam, hogy mákom van az egyedül alvással, nem szeretnék sosem ilyen segédeszközt használni sehol. A fürdés zsetonos rendszerrel, időkorlátozással működött, de sikerült kényelmesen lefürödni. A szoba konnektorjainak száma nem volt valami sok, egymagamra elég volt az egy konnektor, de ha telt ház van akkor ez problémás pont lehet itt is, sok más helyhez hasonlóan. Későn, 22 óra után sikerült elaludnom.
Nem is aludtam magamat túl, korán szólt az ébresztő, 4:45 magasságában már talpon voltam, mivel szerettem volna nem rohanósra venni a tempót Bregenzben. A térdeim fájása nem sokat csökkent tegnap este óta, így a lassabb tempó miatt is tanácsos volt időtöbblettel indulnom. Reggelire szánt alma elfogyasztása után 5:34-kor indultam el a maradék távra, bőven sötétben. Lámpa fényénél mentem viszonylag sík széles ösvényen, majd egy pontnál (gondolom nappal innen is szép a kilátás) balos kanyarral szerpentinező ösvény következett. Ahogyan kelt fel a nap (a keletibb csúcsokon látszódott a fénye) úgy vált egyre hangsúlyosabbá a kilátás. A városon kívül a Lindauer hütte feletti jellegzetes, 3 oszlopból álló szürke hegy is kivehetővé vált.
83. hajnal kelés után nem sokkal
84. Schruns a távolban is ébredezik lassan
85. fél órával később, 6:41-kor készült felvételen már értékelhetőbb a kilátás
Két felvonó alatt is átvezetett az ösvény, majd legelő villanypásztora után érkeztem meg az Alpe Vorderkapell nevű gazdálkodó/vendéglátóhelyhez, mely 2 km-re van a kiindulópontomtól, visszafelé nézve jóval bagatellebbnek tűnik a megtett szint, mint amilyen valójában. Balra elhaladtam a Kapellrestaurant nagy épülete mellett, majd egy kis ösvényen át, mely levágta a keréknyom kanyarját, kereszteztem azt, majd tehenek társaságában újra ösvényre tértem rá egy legelőnél, hamarosan erdei (fenyves) szakasz is következett, jó darabig a fenyőerdő és a legelők váltották egymást, volt ahol tehenek is voltak. A fák között egyre inkább közeledett az ébredező város. Fél 9 előtt értem el a Gasthaus Kropfen szállás- és vendéglátóhelyet, ahonnan kaptam egy nemleges választ a túra tervezésekor. Legnagyobb meglepetésemre egy magyar pár volt a személyzet a helyen, pecsételés közben és után is váltottunk pár szót, érdekes volt magyarokkal találkozni kb 1000 km-re Pesttől.
86. Alpe Vorderkapell és balra a Kapellrestaurant
87. visszanézve a Kreuzjoch felé, nem tűnik vészesnek a szint, de a látszat csal
88. felkelő nap fényei a Lindauer feletti jellegzetes három tornyos szürke hegyen
89. tehenek a legelőn
90. fenyvesbéli hangulat
91. Gasthaus Kropfen
A beszélgetésünknek az eltelő idő és az érkező főnök vetett véget, elköszöntem, majd a szomszédos felvonó közelében vezető keréknyomon mentem tovább, a felvonón egy „szervízkabin” közlekedését is megfigyelhettem, a magányos fülke haladását a műszaki, próbázási ok magyarázhatta. Hamarosan házak között vezető aszfaltos útra érkeztem és haladtam is egyre lejjebb (egy idő után egy kicsit le is térve a kijelölt útról a gyorsabb haladás érdekében), itt ért véget a hosszan tartó holtpont, itt kezdett látszódni, hogy a kiszemelt korábbi vonatot reális esélyem van tempós haladással elérni. Korábban az erdei szakaszon a térdeim fájása miatt bekövetkező lassabb haladás miatt ez már-már reménytelennek tűnt. Időnként futással begyorsítva értem el Schruns külterületét, a lefelé szerpentinező, jócskán lejtő aszfaltos úton gyorsan tudtam haladni, közben szinte folyamatosan látni lehetett az egyre közelebb fekvő várost és annak egyre inkább részleteződő házait. Az egyik házcsoportnál áthaladó macskákra figyelmeztető táblával találkoztam, furcsa volt efféle figyelmeztetést látni. Nem sokkal később kellett letérni egy füves ösvényre, majd pár lépés után értem el a Hof nevű részt, utána ismét egy rövid erdős rész következett, immáron utoljára. Az erdős rész végén egy padnál megálltam pár percre és átvettem a hazamenős ingemet, majd pár lépés után már Schruns egyik utcáján sétáltam. A városban helyi járatos busz is, egyik megállója mellett el is haladtam, de találkoztam a feldkirchi túrám első kilométerén is helyi buszos megállókkal Tschagguns felé haladva. Silvrettastraßén át értem el a templomot, amely előtt éppen piac működött, tettem egy kis kitérőt a Litz nevű patak hídjához, kíváncsi voltam a patakra. Ezek után már a rendezett központban tettem meg a vasútállomásig hátralévő rövid távot, vásárolni már nem volt időm (illetve akkor lett volna ha a következő vonattal megyek), így az állomáson vártam meg a Bludenz felől érkező svájci motorkocsit, amely az itteni személyszállítást is végző magánvasút (erre még Magyarországon várni kell egy pár évet) a Montafoner Lokalbahn tulajdonában van.
92. Schruns közeledik
93. Vigyázat, macskák!
94. Schruns előtt közvetlenül
95. Schruns temploma
96. Litz patak a városban
97. indulásra kész a svájci motorkocsi Bludenz felé
Itt tehát összeért a két megtett hosszú szakasz, immáron a Habichen-Feldkirch, 221 km-es távja teljesítve lett a túrából! Ha hozzáveszem a Tappenkarseehütte-Hippach 225 km-es távját, akkor megelégedéssel töltött el a gondolat, hogy jócskán közel kerültem rövid idő alatt a 2-es kötet teljesítéséhez, főleg úgy hogy nem régen még az 1-es kötetet teljesítettem frissen. A szakaszolás egyébként Wormser-Lindauer hütte között van, azért az nem kis út egy napra, egy nagy V alak a szintmetszete az egésznek a Tappenkarseehütte-Gamskarkogel haus szakaszhoz hasonlóan. Visszanézve egyébként a Kreuzjochra innen már szembetűnő volt a sok szint melyet el kellett veszteni, hogy leérjek a városba. Erre mondtam a Schruns-Feldkirch túrám elején, hogy most már biztos, hogy ide fogok érkezni és nem pedig innen indulni (Schruns 690 méteren fekszik). A magyar szemmel nézve furcsa, bal oldali vezetőállásos svájci motorkocsi 10:04-kor indult el Bludenz felé, zárójelben jegyzem meg, hogy a következő 11:04-es vonattal is elértem volna Bregenzt, csak úgy már elég sietős lett volna a tó megtekintése. Bludenzben miközben csináltam pár képet és vártam a közeledő Intercity vonatot, lettem figyelmes a Bregenz Hafen felé közlekedő Talent motorvonatból kiállított személyvonatra. Ránéztem az ÖBB telefonos alkalmazására és kiderült, hogy Bregenz állomás után egy megállóval van a végállomása a járatnak, így az Ic-re várakozás helyett a személyvonatot választottam (ami igaz, hogy Bregenz előtt beelőzte a személyt, de csekély volt ez az időveszteség, főleg, hogy a tóhoz közelebb szállhattam le). Feldkirch után már újdonságnak számító vonalon, 11:49-re érkeztem a lefordítva Bregenz Kikötő névre keresztelt megállóhelyre, mely lényegében egy Bregenz állomásról kivezetett csonkavágány volt, mellette pedig a másik vágányon történik a közlekedés Németország irányába.
98. Bludenz állomás utca felőli oldala, átszállás
99. Bregenz Hafen megállóhely
Sietősre sikeredett így is az utam, mivel 12:11-kor indult vissza a vonat Bludenzbe, viszont annyi előnyöm volt, hogy ebből a megállóból sokkal közelebb volt a Bodeni tó mint az állomásról, valamint utánajártam az élelmiszer beszerzési lehetőségnek. Nagyrészt futva és sietve tettem meg kitérőmet a Bodeni tó partjára, melynek látványa lenyűgöző volt: a távolban vesző víztükör látványa a végtelen szabadságérzet pozitív érzését testesítette meg bennem. Jobbra nézve látható volt a távolban Lindau városa is (valószínűleg a Lindauer hütte róla kapta a nevét). Visszafelé nézve a tó partja a kikötő sávjából nézve is szép volt.
100. Bregenz, a Bodeni tó felől nézve
101. a Bodeni tó felől partján
102. kilátás nyugat felé, a tavon Ausztria, Németország és Svájc osztozik
103. Lindau már német területen fekszik
104. távolba néző fotó, a végtelen szabadság energikus érzése hatott át ekkor
Szívesen időztem volna még a vízbe benyúló részen, de még hátravolt a bevásárlás, melyet innentől hazáig már nem tudtam volna megtenni, mivel a hazautazásomat így is az utolsó Bécsből Pest felé induló Dácsia gyorsvonatra terveztem (csekély ár volt ez a nagyobb élményekért Bregenzben). Sietve érkeztem meg a megállóhelytől pár lépésre lévő élelmiszerüzletbe és szedtem össze gyorsan a szükséges üdítőt és élelmiszert. A pénztárnál kialakuló sor komolyan veszélyeztette a vonat elérését, így elővéve nagy számat megkértem az előttem lévőket, hogy sietek és legyenek szívesek előreengedni. Rendesek voltak és meg is tették ezt nekem, sietősen tértem vissza a vonatra, felszállásom után nem sokkal indult is a szerelvény, eléggé ki volt számolva az egész. Nagy hatással volt rám a tóparti kitérő, nagyon tetszett, jobb lett volna, ha nem kell rohanni, de így is dobogós helyet kapott az elmúlt napok élményei között. Vorarlberg tartomány fővárosa is tetszett, már amennyit láttam belőle. A vonat ugyanazon a vonalon, Feldkirchen át érte el Bludenz állomást, itt a várakozás közben egy számomra szakmailag érdekes, Ausztriában viszont mindennapos jelenséget figyelhettem meg: egy tehervonat elég 2 db Taurus mozdony volt sorozva és ezek elé pedig egy Hercules dízelmozdony (ugyanaz a típus, mely az idefelé úton húzta át a railjetet Nickelsdorfba) volt kapcsolva. Mondanom sem kell, hogy itt műszakilag minden további nélkül lehetséges a három mozdony (Magyarországon a mozdonyvonatokat leszámítva legfeljebb kettő gép továbbíthat egy vonatot, itt három) egy vezetőállásról való távvezérelt vezetése. Kell is az erő (még ha nem is 3 gép, de lehet gépmenet spórolás is állhatott a háttérben) a valószínűleg nem csekély tömegű vonat előtt álló Arlbergbahn emelkedőinek leküzdéséhez.
105. Bludenz, hármas fogat
Pontosan érkezett Bregenz felől a számomra utolsó (Bregenz indulás: 12:40), hazajutást biztosító railjet, amivel még hazaértem ma. Pontosan is folytatta tovább az utat a sok bezárt személyforgalmú állomással és megállóhellyel rendelkező Arlbergbahnon, Landeck és Imst állomás érintésével Innsbruck felé, majd tovább közlekedve Salzburgba. Itt járműkapcsolás történt, ugyanis vonatunkat egy már bent álló railjetre kapcsolták második vonatként, amely megállás után 3 perc (!) múlva indult (ebben benne van a járműkapcsolás, fékpróba) is tovább Bécs felé. Magyar vasutas szemmel ez az itteni műszaki színvonalon és haladó gondolkodással rendelkezésre álló rövid, de többnyire reális tartózkodási idő már-már az „űrtechnika” határait súrolta. Tempós utazás következett Bécsig, helyenként 230 km/h sebességgel. A vonat jó pár percet állt Wien Meidling állomás bejárati jelzőjénél, emiatt veszélybe került a szomszédos állomásról, a főpályaudvarról Bukarest felé induló Dácsia nemzetközi gyors elérése, de szerencsésen pont időben érkeztünk, hogy megvalósulhasson az átszállás, problémamentes utazás következett Kelenföldig, ahonnan busszal tértem haza.
