antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Kis zöld rügyek, kelő rügyek, félig kidugják fejüket s nézik, nézik kíváncsian, itt vannak-é mindannyian a többi nyíló zöld rügyek: az orgonák, bodzák, füzek! Olyan félénken dugja ki minden rügy a leveleit, mint a csigák a szarvukat, mint a sündisznók orrukat. Minden rügy egy parányi ablak, melyhez leányfejek tapadnak: bent vannak a leányfejek, bent a fában merengenek, nap-éjen át álmodnak ott... S most kinyitják az ablakot, de csak félig nyitják ki, félig az álmukat tovább remélik.
Nem vitás a segitség értéke, személyszerint én arra gondoltam, hogy az mellett a Vatikáni banknak ( mely a világ egyik leggazdagabja)-még “ illett” volna anyagi segitséget is ajánlania erre a célra.....na de hagyjuk, ez csak kósza “kimondott” gondolat volt részemröl.
Lehet, hogy a szakemberek, építészek, mesterek munkája talán többet fog jelenteni, mint az anyagi támogatás. Hisz talán nekik van a legnagyobb tapasztalatuk a templomok építésében, restaurálásában. Véleményem szerint ez legalább akkora segítség, mint az anyagi támogatás.
Tegnap hallottam a rádióban, hogy egy 60 éves kőműves férfi, aki több országban dolgozott, szívesen kimenne segíteni. Példátlan ez az összefogás a világ minden részéről.
**********
NAGYSZERDA
„A vétkes ember sértetlen, s bilincsben ott áll az Isten”
Zuhanó kőként gyorsulnak fel az események. Jézust a Nagytanács elé viszik. A főpap Kajafás az írástudók és a vének jelenlétében vizsgáztatja Jézust. Közben pedig ők is vizsgáznak az Ártatlan Bárány előtt. Koncepciós pert folytatnak ellene, előre meghozott ítéletüktől nem tudnak szabadulni. Hamis tanúkat állítottak elő. A vád: istenkáromlás, mert magát Isten Fiának mondotta. Büntetése: halál, amit vallásuk nevében mondtak ki. Jézusnak ennél jobban fájt tanítványa, Péter tagadása.
Füle Lajos
Simon Péter
Valami fényt! - A főpap udvarában ott lobogott a tűz és nevetett, vidám szikrákat szórt az éjszakába. Simon elindult felé, mint a kába. Nem Péter, nem, most nem kőszikla volt ő, nyárfalevél volt, szélvészben kerengő, didergő lélek, szánalomra méltó elárvult ember, telve félelemmel.
A tűz körül jókedvű papi szolgák tréfával űzték az éjszaka gondját, csak egy leány fürkészett szét az éjben. Simonra ismert, valamikor régen láthatta már a Názáretivel, gondolta hát, hogy megkérdezi. "Nem, nem ismerem!" - riadt Simon a szóra, arcára bár tüzet rakott a vére, de másik is olvasta rá, fejére, hogy látta őt Jézussal, tudja biztos'.
- Hallgatva és megvetve állt a KRISZTUS bent Kajafás előtt. Kint fuldokolva bánattól és méregtől mondta, mondta Simon, s átokkal, esküvel tetézte: Nem ismeri, sohsem ismerte, mégse hittek neki... Nagy láng csapott az égnek, s kakasszó harsant messze, mint ítélet.
Szervusz Tereska, Szép napot Neked és az erre járóknak is!
( tudod, azon gondolkodom, hogy miközben az egész világ összefog anyagilag az ujraépítésen-gazdagok,szegények, köztük magyar városok is szép számmal- a Vatikán semmi anyagi támogatást nem óhajt adni-(szakembereket, épitészeket, mestereket ajánlott fel... de ugyanezt megtették a világ nagytudású szakembereivel rendelkezö országok is...igaz, egyházi épitkezési ismeretekben a Vatikán élen jár-( sokat épitkeztek) de ... nem is tudom, valahogyan az én hitemmel és elképzeléseimmel ez nem egyezik- vagy nem értem a lényeget- )
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek, és közben milyen nagyra nőttetek! hüvelyknyire! ... Kilombosodtatok és ezer könnyű és friss fodrotok halványzöld lángként repdesi körül a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek, de bátrak vagytok! Nem kérdezitek, mi vár rátok - ha itt az ideje, mint a barna földből a rét füve, a barna ágból kicsaptok ti is, akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek, bölcsebbek, mint én, egészségesek ... Egy hónapja nem láttuk a napot, mégis hittetek és kibújtatok, hajtott a szent önzés, küzdöttetek, győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek, irigyelhetem erényeteket: bolond idő járt rám is, április, hosszú, naptalan, de én e komisz tavaszban, mely oly zord és fénytelen, hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg, utáltam már az egész életet s ez kellett, ez a büszke változás, szemeimben ez a csodálkozás, ez kellett, hogy megváltsam magamat és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek ...
Egy hét alatt de nagyra nőttetek! Zöld zászlaitok felrepültek a bokrok, fák és hegyek csúcsaira s hiába ez a gyilkos április, reményt hirdettek, reményt nekem is!
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, - azt se, hogy szeressék. Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el egy-egy estét
Életének 83. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után kedden elhunyt Bács Ferenc, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, Budapest díszpolgára. Nyugodjék békében!:-(
Paul Geraldy
Te meg én
Finálé
No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem? Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál. Indulj... De várnod kell most mégis itten. Esik az eső... Várd meg, míg eláll.
Végy valamit! Mert hűvős az idő künn. A kabátod tán... Amit találtam, mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam? Levél? vagy egy arcképed? semminő?
Hát hogyha válunk, nézz reám előbb... Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen. Ugye nehéz meglelni árva főnkben ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?
Egymásnak adtuk a két életünk örökre... S visszavesszük most iszonnyal! Elindulunk nevünkkel, élhetünk, s máshol bolyongunk... Ó, minden bizonnyal
majd szenvedünk... egy darabig. De végül jön a felejtés, amely megbocsát. Külön leszel te és én, nincs tovább, két ember a magánnyal összebékül.
Múltamba lépsz, máris. Véletlenül találkozunk majd valahol az utcán. Távolról nézlek, és eszembe jutsz tán, amint a szélben új ruhád repül.
Aztán elmúlnak hosszu hónapok, és rólad, akiért a porba rogytam, barátaim beszélnek, hallgatok s azt kérdezem tőlük tünődve: "Hogy van?"
Milyen kicsinykék is a "nagy" szivek! Pedig hogy őrjöngtünk egykor, be szép volt! Tudod-e még a lángolást, a tébolyt? A mi hires szerelmünk, jaj, mi lett!
Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek", annyik vagyunk csak itt, mint mindegyik? Mily megalázó. Ezek a szerelmek? S mi, mint a többiek? Mi!... Hogy esik!
De ily időbe mégse menj... Maradj! Igen, maradj! Lehet tán élni még itt. Nem tudni. A szivünkön ott a fagy, de már nagyon megszokta azt a régit.
Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz. Sem a szokás. Nem frázisok ezek... Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz, S melletted én is egyedül leszek.
Váci Mihály sírja Budapesten, Nagy Sándor alkotása
Váci Mihály
Százhuszat verő szív
Szolgált a szerelem – szolgáltam én alázattal a szerelmet, s voltam olyan fagyokba vetett, mint a küszöbre rakott zabi gyermek. Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet, szinte már könyörögve, és ugatott a szívem a magány ólja előtt, kúszva hiába-kapart küszöbökre.
Jónást a cet: – magába zárt a test, ez az esetlen állat, átúszta velem a tiszta óceánokat, itatott velem pocsolyákat; éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors meredekjén ő emelt szakadásig, kínjaitól üvöltve a földbe haraptam, s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.
Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon – égre emelve a munka termő ágát, s fejem alá vetettem a lustaság felhőkön úszó szénaágyát. Mások bajainak gerendáiból ácsolt tutajon örvénybe eveztem, s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival tüzet adni siettem.
Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen, soha nem menekültem, de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam, s meztelenül heverésztem a fűben. Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam madarak lábanyomát imádni; fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg verseim piros katicabogárkái.
Ó, minden voltam én, amire a lélek fényes! És engedelmesen letérdeltem a test minden ítéletéhez. Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat pásztázva kereste, a sejtések szétszórt sugarait tűzzé lobbantottam, én – a tiszta lencse.
Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív, úgy gyűlöltem és szerettem: mindenhez úgy fogtam, kívánva, hogy az legyen a vesztem! Úgy éltem én, ahogy itt élni kell, ahogy érdemes élni! Egy emberöltőt éltem – de a sorsom történelem és ezerévnyi!
******
49 éve, ezen a napon hunyt el Hanoiban (Vietnam)Váci Mihály, Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, műfordító. A Kádár-rendszer időszakában, a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig Magyarország ünnepelt és legtöbbet szavalt kortárs költője. 1970-es halála után vita indult megítéléséről, kultusza a rendszerváltozásra fokozatosan eltűnt.
Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába A virágos rétek partjait locsolja, Tőled, szent természet érzése, hiába, Szívemet semmi tárgy másfelé nem vonja.
Távol a nagyvilág fényes lármájától, Félrevonva annak csábító gőzétől, A hízelkedőknek menten csapatjától, Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:
Itt élek csendesen és megelégedve; Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja. Nem ér sem nap, sem éj békételenedve S panaszokra számat semmi nem fakasztja.
Ha szívemet éri bánat avagy öröm, Csak némán hullatom keblembe könnyemet, Kirendelt sorsomat békével eltűröm S enyhülni érezem mindenkor terhemet.
Kis kertemnek híves árnyú fái alól Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták; Százszor jobbízűet eszem én azokból, Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.
Óh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek, Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok; Kellemes körében kis házinépemnek Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.
Így élek itt s íme időmet így töltöm, Kies Paty, tebenned zengem el énekem; Amit az esztendő ád, rendre elköltötm, Kevés, de elég az, s minek is többnekem!
*******
183 éve, ezen a napon hunyt el SopronbanDukai Takách Judit vagy Dukai Takács Judit, költői nevén Malvina, költőnő, Berzsenyi Dániel versének címéből vált ismertté neve.
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa! Máriától, a Szűztől most jövök, Csirázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között, Érezd, hogy nő benned a feszület,
Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet. Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, Ős-fádnak ezer apró másaképen. Forgácsolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra,
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdőn ment harsogva át, Csak egy fa értette meg a szavát, - Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát.
Kolozsvár, 1928 március 1
Csontváry Kosztka Tivadar: Egy cédrusfa Libanonból (később az utókor átkeresztelte Magányos cédrusra
Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokáju, vad suhanc, Újra itt suhansz! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes - Katicabogár, Mint árbócra egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú ! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az? S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésüvel Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót, Gyenge bőrü testüket Úgy csiklándozod; Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek Vajudó rügye, S a szirom már lepereg: Csókos szél vigye...
S átsuhansz a városon, Bérházak felett, Felragyog sugároson Sok vak emelet: Reszkető, bibor varázs, Vén kémény fala, Lányszemszínű kék parázs A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen Táncos lábad emeled, Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót, Villogtatsz, mint zsebtükört Pajkos nebulók: Zsupsz! a földre hull a fény! S ím a szenny alól Nyűtt hang sír, tán a szegény Por maga dalol? Vak lap-árus: eleven Bús utca-szemét Sütkérez a melegen, S nyitja holt szemét...
Április, ó, Április! Míg tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Víg örök suhanc, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon, S bölcsőmnél te, fény fia, Álltál, víg rokon!
Április-testvérem, ó! Hol van az a kor? Ifjuságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én, Nem veszed zokon? Hej, beteg s fanyar legény A régi rokon: Ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét, Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét...
Április, ó, Április! Símogass, vezess! Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt, Míg arcomba szöcske vág, Zöld parittyaként, Míg szememre patyolat Szirom lengve jön, S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny...
Ó, tán akkor, míg a méz Színű nap lehull, Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután, Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után: Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova, Felfogják a fellegek, S nem fáj már soha...
1918
******
Tegnap múlt 133 éve, hogy Aradon megszületett Tóth Árpád költő, műfordító.
Istenem, add, hogy ne ítéljek - Már tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy minél halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább simogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Tegnap kezdődött a Nagyhét, ma Nagyhétfő van.
Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között.
Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: ,,Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?" Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta.
Jézus azt mondta neki: ,,Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek."
A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban.
Tegnap kiránduláson vettem részt Csehországban. Megnéztük a Világörökség részét képző Lednice-Valtice kultúrtájat, a két kastélyt és környékét.
Csehország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb főúri családja, a Liechtenstein família kedvenc birtoka volt a dél-morvaországi uradalom, télen Valticében, nyáron az innen 10 km-re fekvő Lednicében tartózkodtak.
Gyönyörű volt a két kastély, a parkok, szuper idegenvezetést kaptunk. Kár, hogy az időjárás nem kedvezett, hideg volt, de szerencsére az eső csak az utazás alatt esett. Szép nap volt!
Lednicei kastély a park egy részletévelés a őálmaházzal. Nagyon sok tulipánt láttunk, szerencsére egy részük már kinyílt.
Valticei kastély. Lenyűgöző szobákat, termeket láttunk - mindkét helyen.
Szép napot kívánok Mindenkinek Virágvasárnapon!:-)
Csoóri Sándor
Virágvasárnap
Valahol most egy tulipán-szájú, kicsi szamárka ordibál, hátára odaképzelem magam s vagyok Jézus király. Förgeteg-fehér szilvafák közt máris a borhegyre megyünk, hozsannázó bokrok fölött apostol-felhő jön velünk – – Jártak itt ólom-zord hadak, lánctalpukat a sár fedi, sisakjukon, mint sastojáson, tapos a kis csacsi – Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék homályában bort nyakalunk s kőből-kihasított fejű rokonokkal dúdolgatunk:
Szent István, térdepelj közénk, magyarok térítő királya, nagyobb király térített minket, idők vasából koronája.
De itt vagyunk, de megvagyunk, nézzük, hogy nő a völgyi búza s a szőlővirág hogy kígyózik fölrepedt, égő homlokunkra. Így éneklünk s az ördöglábú asztal lesz majd a nagydobunk – parasztok és Jézus király, egymást karolva mulatunk.
Szép vasárnapot Mindannyiunknak! ( ma Virágvasárnap van)
Somogyi János
Hozsánna...Halál...Diadal...
Kedron völgyéből tavasz-illat árad, Lágy szellő viszi Jeruzsálem felé… A megújhodó élet zsongó muzsikája, Kíséri halkan a kőházak közé…
Gyönyörű tavasz van… Mandulavirágos, Varázslatos, csodálatos napja. Áldozatul küldi a völgy az illatát És himnuszt zeng a Kedron patakja.
A város élénk. A nép az utcán tolong, Mert kire jött, egy Ember közeleg, Aki csodát tesz, betegeket gyógyít… A Messiást várók szíve megremeg.
Remény csillan a sóvárgó szemekbe, A lelkek mélyén a tűz fellobog. Szabadító jön, a világ Megváltója, Érte a népek szíve vár, dobog!
Próféta! Jézus! Názáretből való!… Egyszerű fia egy falusi ácsnak De soha még ember így nem szólott, Megrázó erővel a bűnös világnak.
Szava izzó, mint folyékony arany. Igazság, erő, mi belőle árad. Jóság, alázat simul a szemében És emberekért munkálkodik, fárad.
Messziről morajlást hoz a tavaszi szél, A csodatevő próféta közeleg. Ellenállhatatlan, csodás erő viszi Az embereket egymáshoz közelebb.
Egyszerű ruhában, szamárháton ülve, Jön az Ember, a bűnösök barátja, Tanítványai körülötte mennek, Sokezer torok a hozsánnát kiáltja.
„Hozsánna Néked!” Harsogja a tömeg, „Ki jössz az Úrnak dicső nevében!” Öröm-mámor tombol a lelkekben, Legtöbb embernek könny ül a szemében.
„Hozsánna Néked! Dávid Fiának! Te vagy a dicső, hatalmas Király! Izráel népe a próféciák után, Messiás, Messiás! A jöttödre vár!”
Pálmák lengnek, virágok hullanak Szőnyegek terülnek le a poros útra, Dicsőség, hozsánna, Isten Fiának, Ki a reménységnek örökvizű Kútja.
Dicsőség Néked! Jézus, Messiás! Az örök város így fogad ma téged. Bevonultál a lelkekbe, szívekbe, S meghódítottad a Te bűnös néped.
*
A helytartó előtt lármás tömeg tolong, Öklüket rázzák, vádat kiáltanak, Bent Pilátus faggatja az Embert, De sokszor némán marad a szent ajak.
Tegnap még ünnepelt király volt, Tegnap még szemét nyitotta a vaknak, Ma már fogoly s dicső homlokára Gúnyból, tövisből koronát raknak.
A nép vádol, a nép könnyen felejt, Már nem emlékeznek a sok csodára. A meggyógyított vakok és bénák is, Halált kiáltanak az Ember Fiára.
Jézus már ott is áll. Pilátus rámutat: „Íme az Ember! Én tisztának látom!” A tömeg felzúg: „Feszítsd meg Őt!” Pilátus szól: „Én mégis elbocsátom!”
„El ne bocsásd! Inkább Barabást! A mi népünk Őt bűnösnek látja! Ha elbocsátod, vedd most tudomásul, Nem vagy többé a császár barátja!”
A nép követel. Pilátus megdöbben. A „császár barátja” meghajtja fejét, Csendesen hallgatja a követelést, És megváltoztatja az ítéletét.
Szól: „Barabbás mehet!” Kezeit megmossa. „Ez Ember vérétől én ártatlan vagyok!” S átadja Jézust a népnek kezébe, Kik megcsúfolják a drága Főpapot.
*
Kedron völgyében keresztet ácsolnak, Virágok hullanak a tavasz is gyászol… A legszebb virág, a világ reménysége Az emberi szívekbe már alig világol.
A megcsúfolt Mester, a Jóság, Szeretet, Már ott roskadoz a kereszt súlya alatt. Vér csurog drága, sebzett homlokáról S verejtékével a porba hullanak…
Megtört szemében a fájdalom könnye,
Mint drága gyémánt csillog a nézőre. Nincs aki segítsen, nincs aki megszánja, Durván rátámad a poroszló az őre.
A Golgotára visz fel az utolsó útja
Gyűlölet köve az, amelyen botladoz. Tegnap: hozsánna, virág, diadal, Ma: halál, szitok, mit a nép kiáltoz:
Már áll a kereszt, fenn a Golgotán,
Átütve a drága szív, a lábak, kezek. Elszállt ajkáról az utolsó sóhaj, Sötétség borít be földet és eget.
A nép riadtan áll a kereszt körül, A mennydörgéskor egy ajak sem szólt. Csak a százados szólalt meg utána: „Ez ember valóban Isten Fia volt!”
*
Kedron völgyéből tavasz illat árad. A Golgota hegyén nyílnak a virágok. Jézus feltámadt, diadalt aratott! S megváltotta a bűnös világot
Ember! Ki az élet útján botladozol S előtted nincs fény, csak a sötét este, Nem vesztél el, mert az örök élet fénye Ragyog le rád, csak nézz fel a keresztre!
