Zentralalpen: Fulpmes-Praxmar
A Heilbronner hüttében töltött éjszaka estéjén kigondolt utolsó „nyári” (papírforma szerint már őszi) túrám terve zöld utat kapott, így az előző túrát követően a szokásos pár nap kihagyás után útnak indultam, ezúttal a megszokott 4 naposok helyett 3 napra. A túra érdemi része viszont 2 nap alatt zajlott le, összesen 38 km hosszban, jelentős szintkülönbségekkel: az első napon 12, a másodikon 26 km-t tettem meg. Logisztikailag nem volt nehéz dolgom, az első napi szakaszhatár, a Starkenburger hütte eléggé adta magát, ahogyan a második napi is, egy praxmari panzió, ahová két szakasz megtételét követően sötétedés után érkeztem meg. Mindkét hellyel sikerült emailben kommunikálnom, a hüttében nem ígérték meg az egyedül alvást, de emiatt az eddigi tapasztalatok alapján nem voltam ideges. Eső miatt nem kellett aggódnom, nem volt előrejelzésben és gyakorlatban sem. Azért esett erre a szakaszra a választásom, mert a még idénre tervezett Navis-Fulpmes túrával együtt a hiányzó Hippach-Navis és Praxmar-Habichen túrák már egyszerűen leszervezhető (akár kirándulójeggyel is megjárható) 2x4 napos kihívássá vált. Ennek szabadidő, logisztika és szállás/étkezés-oldali leszervezése is könnyebb számomra, így akartam biztosítani magamnak a jövő évre megmarad, összesen 86 km hosszúságú szakaszok különösebb variálás nélküli előkészületeit és majdani bejárását.
A túra egyik kérdéses pontja a Franz-Senn hüttéhez (2. nap első szakaszának vége, mely egyben a másodiknak a kezdete) való letérés volt. Nagyon hasonló szituációval találkoztam, mint a feldkirchi túrámon a Gafadurahütténél: a hütte és az ott megjelölt pecsételés kitérőt jelentett a túraútvonalból, viszont ha nem térek hozzá ki, akkor is folytonos marad a bejárásom, mivel a hütte nem része az útvonalnak, így nem követek el szabálytalanságot. Viszont a feldkirchi túrán egy nap végi, 50 perc alatt gyorsan lejárható kérdésről volt szó, jelen esetben viszont ennél többnek tartottam a kitérőt, arról nem is beszélve, hogy ez az egész valószínűleg kora délutánra esik, előreláthatólag tűző napon végig, két aznap bejárandó szakasz (15 és 11 km) vég- és kezdőpontjára (várható holtpont), ha még világosban akartam Praxmarba érni, akkor eléggé kicentizettnek találtam ezt az egészet. Viszont azt sem szerettem volna, hogy az arany jelvényt, majd „na jól van, egye fene, bejárta, megkapja” alapon adják oda, mivel ehhez túl sok időt, energiát és pénzt fektettem ebbe az egészbe, nem egy ilyen jóindulatú megközelítésre akartam hagyatkozni.
Írtam ezügyben a grazi Alpenvereinnak, személyesen Gert Kienast Úrnak (jelvény ügyben vele leveleztem az első kötet vége után) és meglepő választ kaptam! A magyar gyakorlattól eltérően nem szükséges az összes pecsét lenyomatát megszerezni! Tehát itt nem a pecsét helyett fotóval igazolásról van szó, hanem az útvonalkövető túramozgalomban megengedett egy-egy pecsételőhely kihagyása. Nyilván nem tömeges mértékben, de az én, precízen vezetett füzetemet nézve egy Franz-Senn hüttés kihagyott pecsét bőven belefért volna ebbe. Amúgy a kérdezett Úr Zentralos beszámolóit nézegetve saját példát is tudok erre mondani: a vorarlbergi Totalphütte-Pfälzer hütte szakaszon, ők a Schesaplana után nem a Mannheimer hütte felé mentek, hanem a svájci oldalon leereszkedve a Schesaplana hüttében szálltak meg és másnap a Hochjochnál tértek vissza a Zentral útvonalára. Tehát ez itt egy létező megoldás.
Viszont felmerült az is bennem, hogy ha majd összeszámolom a végén a km-ket, akkor nem akartam 1-1 kilométert levonni a Starkenburger hütte - Franz-Senn hütte és a Franz-Senn hütte-Praxmar szakaszból, ugyanez a gondolatom volt Garafadurahütte előtt egy hónappal korábban. Ez már inkább hitéletbeli megközelítés volt, így összességében arra jutottam, ha nincsen kényszerítő ok (pl. jelentős késés, vihar), akkor meg fogom tenni az oda-vissza kitérőt, lehetőleg zsák nélkül, bevállalva az emiatt keletkező idő és fáradtságbeli többlet ráfordítást.
Megszokott 6:55-ös kelenföldi indulású railjettel, szokásos módon „egy seggel” utaztam 7 órát Innsbruckba, előre váltott félárú, 42,8 eurós jeggyel. Pontos vonatról leszállva városi sétára indultam, az állomási aluljáró keleti oldalán jöttem fel és indultam város felé. Rendezett épületek és sűrű villamosközlekedést tapasztaltam amerre jártam a Sill folyó hídján is átkeltem kétszer.
1. leszállás Innsbruckban
2. városi séta
3. Sill folyó Innsbruckban
Visszatértem az állomásra és az állomás előtti térről 14:45-kor induló busszal indultam el (5,4 eurós teljesárú jeggyel) a túra kiindulási pontjára, a közeli Fulpmesbe. Villamossal is mehettem volna, de nem jártam utána az honnan és milyen feltételekkel használható, így maradtam inkább az ismert keretek között. A belvárost külváros váltotta fel, majd elhagytuk Innsbruckot, a kanyargós úton, helyenként a villamos vágányának közelében gyakran rá lehetett látni a Patschenkofel 2246 méteres (Innsbruck 570 méteren fekszik) adótornyos csúcsára, ezen kívül az észak felőli hegyfal együttesre is helyenként jól rá lehetett látni, az ezen át vezető vasútvonal bejárását terveztem a harmadik napra, a hazautazás előtt. Schönberg im Stubaital (az itteni tájegység neve, Stubai völgy magyarra fordítva) és Mieders falvak után érkeztünk meg 15:10 körül Fulpmes Brücke, azaz híd megállóhoz. A központig vettem meg a jegyet, de itt buszvezető váltás történt, álltunk egy kicsit, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve leszálltam, jobbnak gondoltam ha elkezdem a túrát innen, ha mondjuk majd a következő túrán Navis felől sietnem kéne, akkor jó lenne ha emiatt a híd-központ hiányzó szakasz miatt nem kéne lekésnem egy buszt, amin egy hazaúti railjet is múlhat. Rendezett házak között egy forrás érintve vezetett az utam a központ felé egy kávézóban egy kedves pultos lány segítségével sikerült pecséthez is jutnom.
4. Fulpmes, brücke megállóhely a túra innen indult
5. Fulpmes központja felé
A központban lévő kis Spar áruházba tértem be, a magammal hozott ételmennyiség kiegészítése és a soron következő étkezés miatt. Vásárlás után a központban lévő szuveníres bolt bejáratától szemben lévő lépcsőnél ültem le az árnyékba enni és inni. Akinek tehén nyakába akasztható kolompra van szüksége akkor ebben a boltban beszerezheti (de van még sok helyen amúgy ilyen), sok más mellett is. 15:50 körül indultam el felfelé, a város emelkedős utcáin boltok mellett, majd a templom közelében haladva a Schlickerbach patakon átkelve vezetettek az első száz méterek. Fulpmes 937 méteréről kellett a 2237 méteren lévő Starkenburger hüttéig eljutnom, 12 km-es távolságon erre a füzet 4,5 órás szintidőt állapított meg. Hamarosan egy kis úttévévesztés miatt egy másik utcán jutottam feljebb, majd a Plöven városrész szélén, a patak mellett haladva hagytam el a lakott területet.
6. Fulpmes központjából a hegyek felé tekintve
7. Patschenkofel adótornyos csúcsa a délutáni napfényben
8. lassan elhagyva a várost
9. lakott terület vége előtt, errefelé ritkaságszámba menő (1-es kötet útvonalán azért több volt) jelzéses táblával az út szélénél
Emelkedős keréknyomon mentem egyre feljebb, majd ösvényen folytattam ugyanezt. 1250 méteren értem el újra egy keréknyomos utat, egy jó darabig ilyenen haladtam tovább. Szép kilátásban volt részen ezen az úton, keleti és északi (visszafelé) irány felé szinte folyamatosan jó rálátás volt. Valamelyest javultak az elmúlt két túrán a fényképezőm használhatósági mutatói, így most már elsődleges fotózási eszközként használtam. Két felvonónál haladtam el, majd a Frobenalmnál malacokat és kecskéket tekinthettem meg az útszéli karámoknál, itt egy jobbos kanyar következet az útban, majd nemsokára az előzőt egy balos követte a Bruggeralmnál.
10. rövidebb ösvényes erdei szakaszon
11. keleti irányú hegyek, a mai nap kilátásában döntő részt "vállaltak"
12. visszanézve észak (Innsbruck) felé
Kicsit megálltam pihenni az átmeneti árnyékban, majd a felvonó állomásától pár lépésnyire folytattam tovább az utamat egy következő felvonó kötélpályája alatt áthaladva. Kanyargós, fenyvesben vezető erdei szakasz következett, néhol tehenekkel. A szikrázó napsütés már elfogyott mára, felhős időben gyalogoltam, de ezt nem egyáltalán nem bántam.A következő említésre méltó pont a Galtalm volt, itt gazdasági épület is volt a lakóépület mellett, forrás is van. Innentől már kapu zárta az utat, nagy forgalomra nem kellett számítani. A fenyvesben kanyargó úton még hosszasan mentem. A füzet által említett, térképen nem jelölt 1820 méteren lévő Knappenhütténél semmi életnek nem volt nyoma. Az út során egyre inkább alakult a kilátás az északi, keleti (helyenként a völgyi falvak házaira is rá lehetett látni) és déli irányok felé, dél és délkelet felé a kilátás a havas háromezresekre a Kaserstattalmnál (1900 m) csúcsosodott ki, egy-egy napfény is érte olyankor a távolabbi havas és gleccseres részeket. Délkelet felé a 3277 méteres Habicht, dél felé pedig a gleccseres háromezresek uralták a látóhatárt. Innen egy szerpentines keréknyomon haladtam tovább, majd az egyik szerpentint levágó ösvényt választottam.
13. keréknyomon a Galtalm után nem sokkal
14. visszanézve észak-északkeleti irányba
15. kilátás kelet felé, lent Kampl településrész (Neustift im Stubaital része)
16. Habicht csúcsa a Kaserstattalmtól nézve
17. dél felé gleccseres háromezresek zárták a látóhatárt, egy részükkel már Ausztria Olaszországgal osztozik
18. Ruetz patak völgye, háttérben a háromezresekkel
19. visszatekintés északkelet felé a Kaserstattalm után már jóval
Az egyre inkább fogyó fényben pillantottam meg a mai úticélomat a füves kiszögellésen fekvő Starkenburger hüttét. A keréknyomról volt egy ösvény, azt választva bőven szürkületben értem fel 20 óra előtt a szállásra. A főépület előtt egy nagyobb melléképület állt, mely ránézésre alvásra volt kialakítva, láttam is egy nagyobb, emeletes ágyakkal teli üres szobát itt, mondom itt szinte biztosan nyert ügyem lesz. Két túrázó éppen akkor nyitott be az épületbe. Pár lépés után értem el a fő épületet, innen szép kilátás nyílott dél felé az Oberbergbach patak völgyére, ahol a másnapi túrám első része fog vezetni.
20. közeleg a Starkenburger hütte
21. érkezés a melléképülethez
22. érkezés a főépülethez, látszik, hogy azért nem két négyzetméter az összterület
23. Starkenburger hütte étkezőjének részlete
Mint említettem ránézésre semmi akadálya nem volt zavartalan alvásomnak, teljesen rutin dolognak tartottam a továbbiakat, azaz a megbeszélést a ház személyzetével. Az ebédlőben többen ültek, társasjátékoztak, valamint a volt jövés-menés az emeletre is. Az étkező előtt kitett pecséttel nyomtam a füzetembe, majd az ebédlőben egy nővel sikerült beszélnem a személyzet részéről. Itt jött a feketeleves, ugyanis többszöri nekifutásra sem voltak hajlandóak az egy szobában több fő mellé helyezéstől eltérni, annyi választásom volt, hogy a főépületben maradok egy kisebb szobában pár emberrel, vagy a melléképületben egy nagyobb hálótérbe. Nem számítottam ilyesmire, főleg a már látot üres szoba miatt sem, de nem tudtam sajnos mit csinálni. Be kellett írnom a turisták könyvébe, azaz lényegében, hogy másnap hová megyek, ezt máshol eddig nem is követelték meg (megjegyzem nem baj, hogy itt ez komolyabban van véve). 10 euró volt egy éjszaka a lágerben, olcsónak olcsó volt, de nem számítottam ilyen negatív fordulatra az elhelyezésemet illetően. Visszatértem melléképületbe, az egyik bejárat után lévő szobában találkoztam az imént érkezett két túrázóval, kértem őket, hogy segítsenek ügyemben, indultak a főépületbe vacsorázni, mondták, hogy rákérdeznek a nagyobb szobára, de gondolom azóta is kérdezik, mert csak reggel láttam őket viszont késői visszatérésük miatt. A kintről kinézett szoba ajtaja zárva volt (senki nem volt ott, egyszerűen valamiért bezárták..), nem volt más hátra, megnéztem az emeleten lévő össznépi lehetőséget. Felérve a hálóterembe szembesültem vele, hogy itt bizony 20+ fő fog aludni, teljesen kizártnak tartottam még a nekifutást is ennek a halott ötletnek (a tátrai Rysy házban egyszer megpróbáltam ezt, nem sikerült), így némi gondolkodás után arra jutottam, hogy a lenti trockenraumba (cipő és egyéb felszerelés tároló és szárító helyiség) ránézésre pont befér egy a fenti matracok közül, reggel meg viszonylag korán terveztem kelni, így járható útnak tűnt, hogy oda vackoljam magam be éjszakára. A gondolatot tett követte, visszamentem az emeletre és egy felső fekhelyes matracot kiemelve a fakeretből levittem a kis helyiségbe. Ezek után összeszedtem a főzős cuccot, majd a kinti ablakpárkányban sütöttem meg a vacsorára szánt szalonnát, ezek után a gyér térerő által telefonáltam, majd visszamentem a lehűlt levegőről az általam befoglalt helyiségbe. A fürdés csapból történt, meleg víz azért szerencsére volt. Bőven elmúlt 10 óra mire vízszintbe kerültem.
24. hálóterem...itt kéne aludnom?! Hát ez felejtős!
25. improvizáció eredménye: fekhely a trockenraumban
Nem tudom mikor aludtam el nagy nehezen és azt sem tudom hogy mennyit sikerült, mivel minden apró zajra felébredtem: wc-re és emeletre menő és jövő embertől. Nem szükséges tovább ragoznom: Tirolban a legpocsékabb hely volt eddig, ahol megszálltam.
Az amúgy is gyér alvás-féleséget amit sikerült rövid időre produkálnom, hajnali 4 óra után (???) a helyiségbe való benyitással törték meg, majd 5 óra után még egyszer. Ezek után már megélénkült a ház, de minek keltek ilyen korán, azt nem tudom. Gyanítom dominó elvvel ébresztette fel mindenki a másikat, még azt is aki aludt volna. Aki nálam edzettebb vagy jobb adottságú az ilyen szituációkban, annak biztos nem jelentett ez fennakadást (biztos nem törődik azzal sem, hogy egyedül vagy másokkal egy légtérben kell-e aludnia), de én nem ebbe a körbe tartozok. Meguntam a pihenésre alkalmatlan zajszintet, valamint várhatóak voltak újabb benyitások a maradék itt tárolt cuccokért, így felkeltem. Reggelire a szalonna másik felét fogyasztottam el, majd összepakolás után kicsit sem bántam, hogy el kell indulnom erről a negatív emlékű helyről. Pár képre még felmentem a főépület előtti területre fotózni, a napkeltében szép kilátás volt a reggeli fényekben, majd egy pár perccel előbb érzett szippantós autó (valahogy ugye el kell szállítani a budik végtermékeit innen) mellett elhaladva kezdtem bele a napi hosszú utamba, amely egy emelkedős ösvénnyel kezdődött.
26. napkelte
27. kilátás az Oberbergbach patak völgyére, az itt jobbra látható hegyek oldalában túráztam órákig, hátul újabb háromezresek láthatóak
28. ránagyítva a nagybetűs hegyekre
29 . reggel a Starkenburger hütténél, háttérben balra a folytatódó úttal
Ez az ösvény felkacskaringózott az aktuális magassági pontra, 2400 méter környékén ezen átbukva az út hegyoldalban folytatódott. Balra egy medence-szerűség feküdt, onnan lefelé pedig a völgy felé lejtett a terep, jobb kézre viszont egy látványos sziklás hegy, név szerint a Schlicker Seespizte (2808 m), aljában vezetett az út, de előtte még a Hoher Burgstall (2611 m) oldalában kellett mennem, ennek a másik oldalában kezdtem meg a túrát nem sokkal ez előtt. A füzet által, a hüttétől 2 km-re említett Schlicker Schartl-nek nem volt semmilyen említése az úton (vagy én nem vettem észre, két emléktáblát láttam az egyik sziklára rögzítve mely két elhunyt embernek állít emléket), az emelkedős ösvényen tovább haladva viszont a Seejöchl-nek, már volt, itt már útjelző tábla is volt. Örültem, hogy az általam kitalált pörgős időbeosztásba még itt a túra elején sikerült beleférni, 8:44-re érkeztem meg ide. A „Tó-nyereg”, amely a lentebb látható tóról kaphatta a nevét egyben elágazás is volt: észak felé az Adolf-Pichler hütte felé lehetett eljutni (az általam távolról egy ideje látott túrázó ezt az irányt választotta).
30. visszanézve a hüttére a Hoher Burgstall oldalából
31. Schlicker Seespizte markáns sziklái
32. árnyalatok
33. kilátás észak felé a Seejöchl-től
34. Seejöchl
Nagyjából a nyugati irány volt a mapy.cz térképe által kijelölt irány a Gamskogel (2659 m) és a Steinkogel (2580 m) csúcsainál vezetve mutatta a helyes útvonalat. A papír alapú térkép által jelölt út nem egyezik meg a netessel, ott inkább a csúcsok alatt vezető tűnik a helyesnek. Mivel mind szinttel (A Frans-Senn hütte után jókora emelkedő várt rám a Großes Horntaler Jochra, onnan pedig le Lüsensig, plusz még az ez előtt lévő szintek), mind távolsággal (26 km mára) bőven el voltam látva a napra, így nem bántam volna egy percre sem ha ez a két csúcs kimarad a szórásból, mivel úgy gondoltam innen is elég szép a kilátás, nem feltétlen muszáj még a két csúcsot is belevenni (hangsúlyozom a a táv/szint/rendelkezésre álló idő nem éppen legideálisabb viszonyát. Ezek alapján a csúcsok alatt vezető ösvényt választottam, nem sokkal később kiderült, hogy ezt nagyon helyesen tettem. Egyébként kiderült, hogy ez a kijelölt út, nem kell érinteni a csúcsokat. Kis mértékben emelkedős ösvényre tértem rá, szerencsére a mögöttem haladó túrázó nem követett, egyedül tudtam haladni. Szép kilátás vett körbe északi, keleti, és déli irányok felé, a távoli csipkék is jól látszódtak, de a déli havas háromezresek is, szép rész volt ez.
35. Seejöchl, délkeleti irányú kilátás
36. továbbvezető út, szerencsére ezúttal a csúcsok alatt
37. tiroli hegyi csendélet
38. visszapillantás észak felé, balra Schlicker Seespizte keleti lefutó vége látható
Elhaladtam az említett csúcsok alatt és vártam az onnan érkező ösvényt, de hiába: a Steinkogel keresztje felé csak sziklákat láttam, kitaposott utat nem, szóval úgy néz ki, hogy zsákutcába futottam volna ha nem erre jövök. Nem jött volna jól az ebből adódó késés, ahogyan az egyéb alternatív útra visszatérés sem (sziklák között egyensúlyozni, vagy a jócskán lejtős füves hegyoldalon zsonglőrködni), tehát összességében ráéreztem a helyes megoldásra. Még egy kicsit haladtam tovább és láthatóvá vált az elkövetkező órákon milyen terep vár rám: hegyoldalban hosszasan vezető ösvény bontakozott ki a szemeim előtt a távolban lévő épületre még korai lett volna azt hinnem, hogy a Franz hüttét látom, helyette a Seducker Hochalm épülete vált kivehetővé. Északkeleti irány felé is szép volt a kilátás, nem csak az előbb említett völgy felé. Pár lépés után érkeztem meg egy útjelző táblához, amely megnevezve nem volt, de ez volt a Sendersjöchl nevű pont.
39. Sendersjöchl előtt
40. kilátás észak felé, kicsivel arrébb
A Franz hütte felé innen fekete besorolású utat mutatott az tábla, ezen kívül az elágazástól nem messze lévő Schwarzhorn (2812 m) felé is mutatott piros besorolású eljutási lehetőséget. Egy pár a a táblától nem messze pihent le, egy kicsit odébb menve leültem egy kicsit. Ücsörgésem közben előztek be, hagytam is őket saját időm kárára egy kis előnyhöz jutni, ki nem állhatom ha valakit/valakiket kerülgetnem kell a túra során, főleg egy ilyen szűk ösvényen. Az egyik drótsodronnyal segített köves részen a szétnyílt szálaknak köszönhetően sikerült elvágnom a kezemet. A szép kilátás (lassacskán visszafelé nézve a völgy felé is) mellett pár ösvény környékén tanyázó zerge vitt egy kis érdekességet az útba, majd fél 12-re érkeztem meg a már régóta látott Seducker Holchalmhoz. Egy nagyobb faházból álló vendéglátó/szálláshelyre a a völgy (azaz kelet) felőli oldalon lehetett bejutni, a padokon már ott ült az előttem haladó pár az egyik ide tartozó férfivel beszélgetve. Lehetett volna itt enni is (térképen nem jelölt kajalift köti össze a völggyel), én viszont csak pecsételni tértem be, amit meg is kaptam, majd még kértem volna vizet, de a férfi a közeli forrás felé irányított. Így is tettem, a hideg forrásvízből jól esett inni, meg megmosni az arcomat. Mire visszaindultam rövidke kitérőmről az útra látom, hogy a pár elindul, megint nagyon örültem ennek, reméltem hogy maradnék még, de nem, így ismét hagytam nekik egy kis előnyt.
41. a túra hegyoldalban folytatódik
42. zergék a hegyoldalban, szívós állatok
43. Seducker Hochalm belülről
44. és kívülről, jobbra jól kivehető a kajalift
A ház elé visszaérve látom, hogy a másik férfi a személyzet részéről is kijön a házból és ketten beszélgetnek a ház előtti padon. Nem lehet egy nagyon ideges munka ez, bár tény, hogy hosszas elszigeteltség, még ha az jó levegőn is van, próbára teszi pszichésen az embert. A Hochalm területét egy kis kapun hagytam el, amely a villanypásztoron biztosított átjutási lehetőséget, majd egy kis emelkedő következett, majd a hegyoldalban vezető ösvény jelleg folytatódott tovább. Szemben a Franz-Senn hütte lassan kivehetővé vált és a mögötte tornyosuló hegy és gleccser is egyre közelebb került. Az út azonban nem volt ennyire egyszerű, egy lekerekített „L” alakban vezetett az út, egy patakmeder keresztezése volt a legmélyebb pontja, majd hegyoldalban kellett emelkedőben tovább menni, távolban haladt a beelőzött pár, aki meg előttük járt már nem is látszódott. Ennek az L alaknak a bejárása tartott vagy ¾ óráig, pedig simán látható volt előre az egész, de egyszerűen ennyi volt a szint és táv. Magyarországon sok helyen nem látni ennyi távot előre, erdőhatár felett pedig elég gyakori eset ez.
45. visszakintve az Oberbegbach patak völgyének északi végére a Starkenburger hütte felé
46. az út jellege nem sokat változott
47. jó nagy darab látszik előre az útból, végigmenni rajta nem volt 2 perc
Hegyi patakokat keresztezve, a továbbra is napsütéses idő által nehezítve érkeztem meg a Franz-Senn hütte és a Großes Horntaler Joch felé vezető elágazást (kb . 2200 m) 13:46-kor, lent a völgyben látótávolságra a hüttétől. Zsákomat egy szikla mellé letéve, füzettel és tintapárnával a zsebemben, kezeimben túrabottal indultam lefelé pecsételni. Eleinte egyenletesen lejtős út egy patakos-sziklás részen kissé odafigyelős út volt, majd szerpentinek következtek és a maradék, völgy szélén vezető ösvényen át érkeztem meg az Oberbergbach patak hídján átkelve (a völgy vége felé szép kilátás) az elágazástól indulásomat követően 25 perc múlva a 2149 méteren álló Franz-Senn hüttéhez. Az alap kőépülethez fából készült hozzáépítés tartozik, a teraszon akadtak vendégek, a hütte épületébe belépve is volt járkálás, jó félgőzzel üzemelhetett ebben az időben a ház. A bejárattól rögön balra lévő pecséttel nyomtam a füzetembe, majd a mosdót is igénybe vettem. Ránézésre kulturált volt, ahogyan a belső tér is amit láttam, szimpatikusnak tűnt a hely, előfordulhat, hogy szabad szoba is akadt volna.
48. hegyi patak csobog nyugati irányú magaslatok felől
49. lent már látótávolságban a Franz-Senn hütte
50. Oberbergbach patak völgyének felső része
51. Oberbergbach patak völgyének még feljebbi része a Franz-Senn hütte melletti hídról, balos kanyar után a háromezresek is jobban látszódnának, gondolom a patak vízhozamának egy részét a hó és a gleccserek adják
52.-53. Frann-Senn hütte kívülről és belülről, szimpatikus hely volt
De ezirányú kutatásokat nem végeztem, mivel tempósan indultam és haladtam tovább vissza az elágazásig, a papírforma szerint sárga jelzésen, amerre jöttem. Egy túrázó a sziklás-patakos résznél éppen akkor indult felfelé amikor odaértem, lehet egy távolabbi tó volt a cél, vagy egy jelzetlen ösvényen lévő csúcs, térképről ezt nem tudom megmondani. Amúgy lehet kissé csalóka volt a hüttés helyzetkép, mivel a jó időnek és hátralévő jó pár világos órának köszönhetően még jó pár irányba kóborolhattak a házban megszálló vendégek, mire leszállt az este, lehet hogy már a félgőz helyett a telt ház irányába mozdult el a ház foglaltsága. 14:40-re értem vissza az elágazásban hagyott zsákomhoz, tehát közel egy órába telt a 2x1,1 km-es kitérő+pecsételés+fotózás. De legalább így már teljesen patent az adminisztráció és láttam eggyel több alpesi házat is. Durva emelkedők sorozata vette kezdetét, eleinte szerpentines ösvényen. Több szembejövő csapat is érkezett, az egyikben egy túrázó nem tartotta jó ötletnek, hogy 3 órakor vágok neki a maradék közel 10 km-nek Praxmarba (ők onnan indultak napközben és mondta, hogy nem könnyű a Horntaler Jochból lefelé vezető út. A füzet szintmetszete is elég meredeket jelez ott, de nem gondoltam semmi olyanra ami akadályozna), mondtam neki, hogy ez nálam normális. Nekem meg a ráérős osztrák tempó a szokatlan. Hát ez van. A szerpentines rész után egy kisebb darab egyenesebb rész után ismét kanyargás következett, majd újra valamivel meredekebb emelkedők. A felfelé utamat szép kilátás kísérte, de érezhetően kezdtek „elfutni a lovak” belőlem, többször is meg kellett állnom viszonylag rövid időn belül. Ekkor már ugye jócskán túl voltam a felén, az első szakaszon is, ekkor már gyakran csökken a lendület, főleg ha jókora szint is társul hozzá.
54. visszafelé igyekezve az elágazás felé, egy (sziklás) hegyi patakos résznél
55. Franz-Senn hütte mögötti háromezres, gleccserrel
56.-57. felfelé a Großes Horntaler Joch felé
A jobbra lévő gerinc-féleség egyre közeledett, de korántsem volt kapkodós az út, a füves részt felváltotta a köves és sziklás terep, a Horntaler Joch előtt közvetlenül már elég nyögvenyelősen haladtam, de végül 16:39-re megérkeztem a 2812 méteren fekvő Großes Horntaler Jochra. A sziklás nyeregben ledobtam a nap felé a táskám hátulját és az ingemet száradni, én pedig árnyékba vonultam pár falatot enni és pihenni. Nem a legkisebb kihívások közé tartozott idáig feljönni reggeli kiindulópontomról. A keleti irány felé ahonnan érkeztem szépen látszódtak a napfényben a hegyek, nyugat felé a következő völgyet követő következő hegycsoport zárta a látóhatárt némi ellenfényben.
58. közeleg a nyereg
59. visszafelé nézve a Großes Horntaler Jochról északkelet felé
60. látvány nyugat felé
61. Großes Horntaler Joch
Nemsokára elindultam lefelé a kőtörmelékes kanyargós lejtős ösvényen, valóban igényelt némi odafigyelést, lejjebb érve kissé megkönnyebbültem amikor elhagytam ezt a nem túl lépésbarát részt. Jobbra felfelé nézve a Hoher Villerspitze 3087 méteres csúcsa nézett vissza rám, térképen nincs jelölt út fel rá, ránézésre gyakorlatilag sem hinném, hogy lenne. Az oldalvölgy amiben ereszkedtem lefelé, főleg jobbról jókora, a hegyről letöredezett sziklákkal volt sűrűn teletűzdelve, egyedüllétemet ezúttal is egy mormota füttyögése kísérte. Nemsokára látszódott a fővölgy vége a déli irány felé, amelybe egy másik völgy csatlakozott délnyugat felől, a kettő közötti jócskán nagy szintkülönbséget kihasználva pedig vízesés folyt.
62. Hoher Villerspitze
63. visszanézve a törmelékes terepen vezető ösvényre, nem bántam, hogy hamar letudtam
64. mormota, hegyi túráim során már sokadszorra
65. visszatekintés
66. a völgyben Lüsens látszódik, a kép közepétől balra pedig Praxmar házai vannak a távolban, a magas határoló hegyeknek köszönhetően árnyékban, holott a Nap még bőven fent van
67. Lüsens, zoomon át
68. a Mlech patak völgyének vége felé nézve, jobbra vízesés látszódik a fentebbi völgy felől a Melach völgyébe csobogó vízzel
Minden naplementéhez közeli fényviszonyok között szép látvány volt, bár már eléggé a pihenésen járt már az agyam. Jobbra fordulva ismét egy érdekes látvány tárult elém: 18 óra múlt, de a magas határoló hegyek miatt, a távolban feltűnő Lüsens és Praxmar települések már árnyékba borultak, én viszont még jócskán napon haladtam egy jó darabig a Lüsener Villerspitz füves oldalában és pár vízfolyások által kivájt árkon átkelve. Alig vártam, hogy végre én is elérjem az árnyékot, a kanyargós ösvény 2130 méter után bő 150 méter szintet vesztve kelet felé fordult, majd vizenyős talajon értem el az erdőhatárt egy legelő kerítése után. 1930 méteren elágazás volt, haladtam is tovább a helyes irányba,1850 méternél egy utolsó keleti irányú fordulás következett, előtte már karnyújtásnyira volt előttem Lüsens.
69. végre árnyékban az egész napos égető napsütés után
70. Lüsens karnyújtányira, észak felé még látható a napsütés
A völgyben futó köves útra érve, majd utána pár lépést megtéve, a Melach patakon átkelve érkeztem meg 19:30 magasságában a festői Lüsensbe (1634 m). A kis falucska fő épülete a templommal egybeépült vendégház, amúgy az ember 2 keze bőven elég rá, hogy összeszámolja a lakó- és egyéb gazdasági épületeket. Már távolról meglátva a szívembe zártam a kis ékszerdobozt, ez az érzés ott tartózkodásom alatt csak még inkább megerősödött. Nem lett volna rossz, ha összejön az itteni szálláshelyen, a templommal egy épületben lévő Alpengasthoz Lüsensben való alvás, de erre nem kerülhetett sor, mert pont a mai napon tartottak szünnapot (szerencsére praxmari szállásom is bőven megfelelt a célra). A kis faluba tömegközlekedéssel nem lehet eljutni, tehát a világvége érzés emiatt fokozottabb volt. A csereháti Perecsére sem jár gyakran busz, de az elvi lehetőség ott meg van, itt viszont nincs.
71. érkezés Lüsensbe
72. Melach patak hídjáról észak felé nézelődök
Egyre fogyatkozó fényben készültek fényképeim, majd a a templom melletti ösvényre tértem rá és a nyugati irányú hegyek aljában, egy nagy rét szélén folytattam az utamat. Lüsensből Praxmar felé van aszfaltos út, de én jól elvoltam az ösvényen is, az aszfalt amúgy is kerülővel vitt volna, plusz távokra a közelgő sötétség és a hangsúlyos fáradtság miatt sem volt szükség. Útközben meg-megálltam, a keleti irányú hegy oldalában a Schönlisensbach pataknak szép vízesése látszódott.
73. Schönlisensbach vízesése
74. visszanézve az idilli Lüsensre
Elérve újra az erdőt, a patak eltávolodott mellőlem és a fenyőerdőben haladva hamarosan teljesen rám sötétedett. Praxmar fényei viszont már nagyon közel voltak, nem sok híja volt a még világosban érkezésemnek. 20:18-ra értem a buszfordulóhoz, majd egy nagyobb gazdasági épület úton balra az Alpengasthof Pension Praxmar nagy épülete következett (három itteni szálláshely közül az egyik, elég borsos árakkal), én azonban a pár házzal arrébb egy kis mellékutcácska végében található Pension Villerspitze szálláshelyre tartottam.
75. érkezés Praxmarba
Érkezésem előtt a házigazda úr meg is látott és mire odaértem nyitott ajtó várt, feleségével együtt kedvesen fogadtak. Első ránézésre is szimpatikus helyet a házigazdák kedvessége is fokozta, de legdöntőbb dolog a fain, tágas szoba volt, amelyhez asztal ülőgarnitúrával, valamint konyha (!) és fürdőszoba tartozott! Jó szívvel hagytam itt másnap reggel a 24 eurót ezért a remek szálláshelyért, ami Tirolban szinte kivételesen jó ár-érték aránnyal rendelkezett azok közül amerre eddig jártam. Vacsorám nem volt valami számottevő, pár falatot ettem egy összenyomódott kakaós csigából, utána csokit ettem. A fő dolog amit a pihenés mellett vártam az a fürdés volt, ebben sem csalódtam, kellemes volt. Az ágy kényelmes volt, meg voltam vele elégedve. A konyharészben edények is rendelkezésre álltak, azon gondolkoztam, hogy ha jövő évben jövök majd ide lehet csinálok egy jó vacsorát is reggelit majd mielőtt a tervek szerint az utolsó Zentral 2-es kötet túrámra (Praxmar-Habichen) indulok innen. Az elméletemet az is megerősítette, hogy bőven elég akár Innsbruckban is bevásárolni, nem kell otthonról cipelni az alapanyagokat hozzá, mivel az első nap úgyis az utazással fog telni. E kellemes gondolatokkal kísérve dőltem le, egy darabig még nézegettem a földszinten begyűjtött szórólapokat, majd a másnapi utazásomat néztem át ellenőrzésképpen, majd eltettem magamat holnapra.
Nem kellett korai időre vekkert húznom , 8 óra körül keltem ki az ágyból. A 9 órakor induló buszig hátralévő óra egy részét reggeli frissítő fürdőre, pár falat evésére, összepakolásra és pár kép készítésére szántam. Lementem a földszintre, a hölgynél fizettem és pecsételtem, majd útra keltem és a tegnap este megismert úton, amely kb 150 métert sétát jelentett, tértem vissza a buszmegállóan, ezúttal világosban. Fél 9 környékén sütött be a völgybe a nap, tehát kevesebb mint 10 napsütéses óra van itt ilyenkor szeptember közepén, már ha süt a nap. Rajtam kívül egy idősebb, a nagy praxmari szálláshelyről induló pár várt a buszra, ránézésre pedig nem tűntek tömegközlekedő alkatoknak.
76. ébredés után nem sokkal a szuper praxmari szálláshelyemen
77. az esti forgatókönyv fordítottja a szálláshelyem teraszáról: felkelt a Nap, de még nincs elég magasan hogy besüssön a völgybe
78. Pension Villerspitze, remélem jövőre is meg tudok itt szállni
79. a jövő évi tervek szerinti utolsó Zentral 2-es kötet túrám kiindulópontja a Satteljochon át a Neue Pforzheimer hütte felé
80. Praxmar széle és az Alpengasthof nappal
81. közlekedési lehetőségek Praxmarból: láttam már jobbat (Tirol más részei) és rosszabbat is (Stájerország)
A busz minimális csúszással indult, a 2,9 euróra kerülő Gries im Sellrain faluig szóló jegyem megváltása után az első ülésre foglaltam helyet. Szép vonalvezetésű, legelők és házcsoportok mentén vezető úton érkeztem meg a hosszú tornyos templomos faluba, amelyhez Lüsens és Praxmar is tartozik közigazgatásilag. A központban a templomnál szálltam le egy ¾ óra pihi következett, a busz addig tett egy kanyart Kühtai felé, majd ugyanarra a járműre szálltam fel, csak 10:05-kor. A rendelkezésre álló időt fotózással és a kis Spar üzletben való vásárlással és azt követő evéssel, ivással töltöttem.
82. templom Gries im Sellrainben
83. Gries főutcáján
Voltak jócskán a központban, tömegközlekedve, autóval, motorral, biciklivel és gyalogosan is, volt élet. Sport és ruházati boltok is voltak a vendéglőn kívül itt. Jövőre ha érkezek Praxmarba akkor az első railjettel az utolsó (azaz napi 2. buszt) érem el, amúgy csak eddig a Gries nevű faluig tudok eljutni, feltéve ha addig nem változik rossz irányba a menetrend (biztos meg lehetne beszélni a praxmari házigazdákkal, hogy eljöjjenek értem kocsival, de ez inkább maradjon B terv). Ismét kis csúszással érkezett meg a busz, sikerült ezúttal is megkaparintanom a számomra legjobb, első ülésen való utazást. 5,4 euróba került Innsbrucukig a teljesárú jegy, tehát Praxmartól Innsbruckig bő 2500 forintba kerül ez a nem túl nagy távolság. Ha nagyon akartam volna akkor Kematen in Tiroltól vonatozhattam volna, de ez az elkerülhető átszállás elmaradt. A völgyben vezető kanyargós úton egy-két motoros hajmeresztő manővereket művelt, szerencsére a fiatal de rutinos buszvezető rendben le tudta kezelni a helyzeteket. Sellrain fal után a már említett Kematen következett, majd utána az előbbinél nagyobb Völs. Innsbruckba érkezve a városi forgalmas utakon elszenvedett a járat pár perc késést, így a 11:08-as Seefeld im Tirolig közlekedő személy esélytelenné vált, ezzel nem volt gond, amúgy is a 12:08-assal terveztem menni, mivel az megy végig a határig, Scharnitzig.
84. úton Sellrain-Kematen között, ilyen körülmények között vagánykodtak a motorosok
85. újra sík területen, a vasút mellett vezet az út Kematan-Völs között
86. Innsbruck táblafotó is begyűjtve!
87. Innsbruck állomáson, a képen látható Talent (Flirt helyett az ÖBB ebből vásárolt be) típussal utaztam Scharnitzba
A rendelkezésre álló időt főleg vasúti témájú képek készítésével töltöttem, majd kényelmesen elértem a kiszemelt vonatot. A vonal Innsbruck Westbahnhofnál ágazik el észak felé, majd meghökkentő vonalvezetéssel az északi irányú hegyek oldalában kanyarog, majd Seefeld im Tirol előtt fordul élesen északi irány felé, majd utána az északkeleti irány a mérvadó a Scharnitz előtti nagy ívig, ahol újra észak felé fordul. A szép hegyi környezetben vezető vonal tetszett, megérte erre is elutaznom, mint kiderült eléggé borsos árú településeket érint a vonal, akár nyaralásról vagy síelésről van szó. Scharnitz állomáson a Talent motorvonat irányt váltott, (a vonal folytatódik tovább Németországban, sőt Garmisch-Partenkirchen után egy darabig újra visszatér a domborzat miatt Ausztriába, korridor vonalként), majd pár perc múlva (egészen pontosan az érkezést követően 6 perc után) indult vissza a vonat Innsbruckba, visszafelé is volt mit nézni az ablakokon át.
88. Scharnitz állomáson
13:57-re értem vissza Innsbruckba a tartalmas utazást követően, az aluljáróban lévő Mpreis üzletben vettem hazafelé útra étel és italt, valamint Nutella ellátmányt. A 14:17-kor a bécsi reptér és a Pestre közlekedő dupla szerelvény railjet pontosan indult, ismét szép volt nézegetni az északi irányú hegyeket, ahogyan ezt már tettem párszor amikor errefelé utaztam. Eseménytelen utazás következett Németországon és Salzburgon át a bécsi főpályaudvarig, ahol továbbra is maradtam az első vonatban, ugyanis még a nyári hónapokban ennél a vonatnál (utolsó railjet Magyarországra) ez indult Pestre a hátsó pedig a bécsi reptérre. A megszokásból utazás itt most megbosszulta magát, ugyanis ezúttal pont fordítva volt, az első vonat ment a reptérre…erre már csak az indulást követően a hangos utastájékoztató megszólalása után lettem figyelmes, de ekkor már késő volt. Tehát nyertem egy bónusz utat a bécsi reptérre így, a kalauzhoz mentem gyorsan, megnézte, hogy volt lehetőség korrigálni: a reptérről visszafordulva egy Innsbruck felé közlekedő railjettel visszaértem még időbe a főpályaudvarra és a tényleges utolsó vonatot, a Bukarestbe induló Dácsia nemzetközi gyorsot még elérhettem. Szerencse volt, hogy szabadjeggyel utaztam, így nem merült fel emiatt plusz költség. A bécsi „körvasúton” haladva elhaladtunk a Kledering hatalmas teherpályaudvar feletti hídon, búsan néztem a számomra megfelelő irány távolodását. A Duna hídján átkelve lakott területen majd ipari üzemek mentél vezetett az utazás, majd negyed órás út után érkeztem meg a föld alá épített többvágányú Flughafen Wien állomásra.
89. Salzburg, vezérlőkocsi a színes erkélyes háznál, avagy egy nagy állomást határoló épületnek nem kell feltétlen egyhangúnak lennie
90. bónusz utazás a bécsi körvasúton, éppen a helyes irány felett haladunk át a Kledering teherpályaudvarnál
91. Flughafen Wien, nem tervezett kitérő
Nem sokkal később be is állt a peronhoz az innsbrucki railjet, rendben vissza tudtam vele térni a főpályaudvarra. Nem bántam volna, hogy ha elmarad ez a vargabetű és nem vesztek egy órát, de legalább erre is jártam. A főpályaudvar aluljárórendszerén át a Südtiroler Platz felé vettem az utat, ahol egy bejáratott helyen vettem egy saláta, sült krumpli és összekockázott rántott húsból álló Schnitzel boxot, 4 euróért. Mire elkészült a vacsorám már sietősebben kellett lépkednem, mivel nem éppen két perces séta a hely és az állomás peronjai közötti táv. Rendben elértem a Dácsiát, sőt szokatlan módon 10 perces késéssel sikerült csak elindulni. Az utazóközönség nem volt vészes a termes kocsiban, melynek szolgálatatását Kelenföldig vettem igénybe, ahonnan buszoztam még egyet hazáig.
