Egyszer volt egy gazdaember s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, sóhajt keservesen: — Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni! — Szeretnél-e, fiam? — mondja az ember. — No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom. Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi ember dolgozott, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét. No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának. Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig. Eléjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg felkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit. — Várj csak a sorodra, fiam - mondotta a gazda —, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya. — S megint csak kenyérhéjat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának: — Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga. — Látod, fiam, látod — mondotta a gazda —, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya. Bezzeg ezután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.
Az őszi lombok illatát szobámba hozza be a szél s leteszi mint egy kosarat
Weöres Sándor
:-)))
Repülőt gyárt Jani, Feri, köszörül, kitalál. Kicsi Kati nézegeti, ide áll, oda áll. Sátrat épít Jani, Feri, kalapál, kiabál. Kicsi Kati nézegeti ide áll, oda áll.
Varrogat a Teri, Bözsi, jár a tű, a fonál. Kicsi Laci nézegeti, ide áll, oda áll. Főzöget a Teri, Bözsi, van ebéd, tele tál. Kicsi Laci beleszagol, ide áll, oda áll.
Weöres Sándor
:-)))
VACKOR AZ ÓVODÁBA ÉRKEZIK
Hej, óvoda, óvoda, de fényes az ablaka, de tágas az ajtaja, de szép tiszta minden terme, zsibong a sok gyerek benne; olyan, mint egy kacsalábon forgó, ékes palota.
Hej, óvoda, óvoda, de sok gyerek jár oda: Katona Anna - egy, Varga Bence - kettő, Pór Jutka — három, Fazekas Marci — négy, Fazekas Eszter - öt, Domokos Matyi - hat, Vas Pista - hét, Pengő Gyöngyi - nyolc, Fodor Dávid - kilenc, Kováts Vicu - tíz, tíz, tíz, tiszta víz, sok gyerek, sok cseprő-apró, ahová indult a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, híres, neves, nevezetes, piszén pisze kölyökmackó.
Ha elindult valahára, megérkezett nagy sokára, odaért az óvodába a csöpp, piszén pisze mackó — megállt az apjával akkor a tárt ajtó előtt Vackor, s nem tudta, hogy mi fán terem s hogy mire való az ajtó.
Nézi, nézi, nézegeti, tányértalpát emelgeti, a kilincset végignyalja; az üveget karmolássza, hétszer körül- kerülgeti, a lábtörlőt markolássza, kóstolgatja, majd lenyeli, de nem tudja, hogy a csengd mire szolgál az a zengő, nem tudja a csöpp mihaszna.
Nagyot nevet Vackor apja, s így kiált fel: - Kutya brumma! Ide hallgass, kölykem, Vackor! Csöngetek egy messze hangzót, s tüstént kinyitják az ajtót, aztán szépen besétálunk, be az óvodába akkor!
Úgy is tettek. Becsöngettek. Szólt a csengő, messze hangzó, s tüstént kinyílott az ajtó.
És besétált akkor az apjával Vackor.
VACKOR BEMUTATKOZIK A GYEREKEKNEK
Hej, óvoda, óvoda, az volt ám csak a csoda! Mint valami kacsalábon forgó, ékes palota. Kinyílott az ajtaja, fénylett szárnyas ablaka, ragyogott sok fényes terme, zsongott a sok gyerek benne: Katona Anna — egy, Varga Bence - kettő, Pór Jutka - három, Fazekas Marci - négy, Fazekas Eszter - öt, Domokos Matyi - hat, Vas Pista - hét, Pengő Gyöngyi - nyolc, Fodor Dávid - kilenc, Kováts Vicu - tíz, tíz, tíz, tiszta víz, s ahogy állt köztük a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó, az az apró, azt se tudta: kicsoda, azt se tudta: micsoda, ki az apja, ki fia!
Meleg volt a bunda rajta, foghatta mancsát az apja, szégyen ide, szégyen oda, elsírta magát az apró, lompos, loncsos és bozontos, híres, neves, nevezetes, piszén pisze kölyökmackó.
Ajjaj, jajjaj, haj jaj jaj! Most lett még csak csuda zaj! De még milyen messze hangzó! Ahogy a terembe lépett az a híres, nevezetes, síró, rívó, piszén pisze kölyökmackó.
Vackor apja így szólt akkor: - Héj, gyerekek, figyeljetek! Ez a síró kölyökmackó az én kicsi kölykem, azaz: az én pici fiam, Vackor! Ne nevessetek hát rajta, azért bömböl a mihaszna, mert még nem járt óvodában. Örökösen erdőn kószált, barlangunktól messze bóklált, most lett ember igazában! Aszondom hát: kutya brumma, igaz mackószívet takar ez a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, bundásságos barna bunda!
Elhallgat a sok gyerek, már csak Vackor pityereg, szipog, szepeg, s csöpp mancsával maszatolja el a képén a keserves könnyeket. Aztán sóhajt: - Hóha, hó! Fára mászni vóna jó!
Szól az óvó néni akkor: - Gyere bátran, kicsi Vackor! Nyújtsd ide a csöpp kezed Mondd meg, kedves, honnan jöttél, hány éves vagy, hol születtél, mondd meg szépen, merre jártál, hol kószáltál, hol bóklásztál, ne félj itt, te piszén pisze, gyere bátran közelebb!
Közelebb lép akkor, s csak ennyit mond Vackor:
- Brumma, brumma, hóha, hó! Fára mászni vóna'jó! Az én körmeim nagyok, öt és fél éves vagyok, sűrű, sötét rengetegben egy szép napon megszülettem örökké csak erdőn jártam, ott kószáltam, ott bóklásztam, magasságos fákra másztam, barlangokban bújócskáztam, szagos fűbe heveredtem, mikor pedig éhes voltam, finom érett vackort ettem. De már erdőn nem tekergek, apát, anyát, nemzetségem atyafiát csavargással nem ijesztek. Hadd járhassak óvodába, ilyen csudás palotába, meghálálom, ha nem, akkor ne legyen a nevem Vackor!
A gyerekek körbefogták, s a kis boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackót nagy vihánccal átkarolták: Katona Anna - egy, Varga Bence - kettő, Pór Jutka - három, Fazekas Marci - négy, Fazekas Eszter - öt, Domokos Matyi - hat, Vas Pista - hét, Pengő Gyöngyi - nyolc, Fodor Dávid - kilenc, Kováts Vicu - tíz, tíz, tíz, tiszta víz. sok gyerek, sok cseprő-apró, és közöttük brummogatva ott táncolt az a csöpp boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó.
Egy fekete fecske mit gondolt magába árnyékban elindult a kánikulába
Weöres Sándor
:-)))
Lassú szél lejt a mezőn, könnyedén emeli uszályát, kényesen lépeget, napernyőként viszi a felleget.
Weöres Sándor
:-)))
NÖVÖGETEK
Míg pici voltam, din-de-den, anyu bölcsibe vitt engem. Múltak az évek, dan-dan-dan az óvodába ballagtam. Eljött az első szeptember, mely iskolába hív engem. Járnak az évek, dan-dan-dán, felnövök szépen lassacskán.
T. Horváth Imre
:-)))
(ELSŐ NAP AZ ÓVODÁBAN)
I.
Most sírok. Itthagyott anyu. Sírok és nem törlöm le a könnyemet... Hadd lássák, hogy én most szenvedek! És hiába dobják ide a labdát Nem gurítom vissza... Nem lehet. Itt fogok ülni a széken estig S a mesét se hallgatom. Úgyse tetszik!
II.
Sírok. És csak a nagy fehér ajtót nézem Ahol anyu elment És este eljön értem! És rájöttem, hogyha nagyon mereven Sokáig nézem azt a díszítést Az ajtókereten Megelevenedik, és színes mesévé válva Ott a Hófehérke És a vasorrú bába, Meg a torkos farkas, Ahogy rátámad nagymamára Aki úgy reszket a félelemtől...
Azt játszom: mindjárt engem is bekap... Olyan jól tudok sírni ettől!
III.
Sírok. Ha itt lenne velem anyu... Vagy legalább a nagymamám! Sírok, sírok És nem szól senki Egy szót se rám... Mért nem kérdezik meg, hogy mért sírok?
Úgyse mondanám meg ám!
Ranschburg Jenő
:-)))
MEGISMERÜNK EGY PISZE KÖLYÖKMACKÓT...
Hol volt, hol nem, messze, messze, volt egy boglyos, lompos, loncsos és bozontos, Vackor nevű kicsi medve, nem is medve, csak egy apró, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Az az apró, kölyökmackó, az volt ám csak nagy csavargó, egész nap járta az erdőt – hiába kereste anyja, bömbölt utána az apja, nem lelték a csöpp tekergőt. Hát egy szép nap, alkonyatkor, megint messze kószál Vackor, csalta játék, tarka lepke – itt egy kicsit vackort szedett, vackort, azaz vadon termő erdei vadkörtét, ahogy vadon termette az erdő, ott egy kicsit fára mászott, le a fáról, föl a fára, szagos fűbe heveredett, barlangba bújt bújócskázva; addig, addig, napnyugodtig, míg elérte, el az este. Este, este, csöndes este, sötét a távol, a messze, sötét a hegy és az erdő. Fenn az égbolt elsötétül, a kék sötétebbre kékül, sötét dunyha: száll a felhő. Fél is ám a kicsi medve, megriad a pisze mackó, menne haza árkon-bokron, futna átal dimben-dombon, bújna anyja bundájához, apjához a csöpp csavargó. Hanem hajjaj, nagy ám a baj! Mert elmosta, el az este, elmosta az árkot-bokrot, el a szelíd dimbet-dombot, amin átal az az apró, az a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó az otthonát megkeresse. Fölötte az ég ragyog: feljöttek a csillagok, de a piszén pisze, boglyos, a bolondos, erdő mélyiben zokog. Hull a könnye, hulldogál, csöpp mancsára csurdogál: szipog, szepeg, hüppöget, ejt nagy kövér csöppöket, ül egy lombos fa alatt, és keserves bánatában, vigasztalan búsultában szíve majdhogy megszakad. Hát az apja micsinál? Talán nyugodtan pipál? Ugyan nem, hanem az erdőn kölyke után ordibál: – Vackor fiam, hallod-e? Héj, te kölök, fuss ide! Szaladj hozzám, hogyha mondom, mert elraklak, rontom-bontom! Hanem mire kiabál? Csöpp kölykére nem talál. Bejárhatja, be az erdőt – mehet átal árkon-bokron, mászhat átal dimben-dombon, sűrű erdőn csatangolhat, barlangokban barangolhat, míg egy fa alatt meglátja, nagy hüppögve megtalálja, meg a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze csöpp tekergőt. Örömében felkiált, ölbe kapja csöpp fiát: – Vackor kölykem, hallod-e? Hogyan császkáltál ide? Nem megmondtam, el ne kószálj, tiltottam, hogy messze bóklálj, hanem ez volt az utolsó – többet minket nem ijesztesz, hét határra nem tekergesz, mert aszondom, kutya brumma: holnap reggel kézen kaplak, és az óvodába adlak, az ám, te pisze csavargó. És apjával akkor hazasétált Vackor.
VACKOR ÓVODÁBA MEGY
Másnap reggel a napocska fönn az égen, fönn a kéken, fönn a világ tetejében sugarát özönnel ontja; rásüt a kerek világra, rá a hegyre, az erdőre, fűre, fára és a virágra; beragyog az erdő mélyén Vackorék hűs barlangjába, és a barlang hűvös mélyén ama alvó kölyökmackó híres, neves, nevezetes, piszén pisze csöpp orrára. Szól is Vackor édesanyja: – Ne aludj már, te mihaszna! Kelj föl hamar, kölykem, édes! Reggelizni, héj, te éhes! Nézd, hogy süt a napocska, épp arra a híres, neves, nevezetes, piszén pisze orrodra! Hanem bizony az az apró, nevezetes kölyökmackó nem hallgat anyja szavára – egyet mordul, kettőt ásít, messze hangzót, óriásit, s fordul szépen a hasára. Apja is szól: – Kutya brumma! Meddig kell még az a dunna? Kelj föl, Vackor, mert aszondom, hogyha én elnáspángollak, istenesen elporollak, sajogni fog ám a bunda! Erre Vackor ugrik ám, pattan az ágyból szaporán, szökik talpra az az apró, piszén pisze kölyökmackó; szeméből az álmot törli, és köszönti apját, anyját, s két mancsával elfésüli kerek kobakján a boglyos, lompos, loncsos és loboncos, híres, neves, nevezetes nagy bozontját. Reggelije: tejeskávé, kávé mellé édes málé, málé mellé csalamádé, utána meg csokoládé. Útravaló: három vackor. Kézbe, azaz mancsba kapja, s indul akkor. Megcsókolja édesanyja, barackot nyom kobakjára, s hívja apja, szólván hozzá: – Gyere, Vackor. Búcsúzz el anyádtól estig, ha nem estig, valameddig, s induljunk az óvodába, induljunk el, kölykem, akkor. És elindult akkor óvodába Vackor.
A MAGYAR KORONA — Szent István legendája és Szalay László nyomán —
Nagyon bölcsen, igen jól tudta István király, hogy népét a pusztulástól csak úgy őrizheti meg, ha a nyugati szokásokat és a keresztény vallást az országban meggyökerezteti. Ezért nagy buzgalommal folytatta atyja, Géza fejedelem munkáját, és mint jó pásztor, erős kézzel térítette népét a helyes útra.
A MARYAR KIRÁLYI KORONA.
Amikor a nyugati országok papjai és szerzetesei meghallották, hogy István király az egész népet megtéríti, nagyon megörültek. Mindjárt felkerekedtek, és jöttek, özönlöttek mindenfelől, hogy a pogány magyarokat helyes útra tereljék, tévelygő lelküket Krisztusnak megnyerjék. A nyugati papok és szerzetesek éjt nappallá téve fáradoztak, és a sok fáradozást siker koronázta: a magyar nép keresztény hitre tért. Örömmel látta ezt István király, és azt gondolta, hogy munkájára a pápa úr Áldását kéri. Hivatta ez okáért Asztrik apátot, és azt mondta neki: — Atyám, itt az ideje, hogy a munkánkra a pápa úr áldását kérjük. De nemcsak pápai áldás, korona is kell a magyar királyoknak, hogy éppen úgy megkoronázzák őket, mint a többi keresztény fejedelmeket. Menj hát Rómába, atyám, és kérj áldást meg koronát a pápa úrtól. — Úgy legyen, ahogy kívánod — mondta az apát, s mindjárt elindult Rómába, hogy a pápa úrtól áldást és koronát kérjen. De akárhogy sietett, megelőzte az apátot a lengyel fejedelem követe: az is koronát kért a maga uralkodójának, a lengyel fejedelemnek. Már el is készült a korona a lengyel fejedelem számára, II. Szilveszter pápa éppen el akarta küldeni, amikor egy éjjel csodálatos álmot látott. Álmában az Úr angyal jelent meg előtte, és így szólt hozzá: — Holnap egy ismeretlen nép követei érkeznek hozzád, akik fejedelmük számára koronát kérnek. Add nekik a kész koronát, mert őket illeti! Másnap a pápa úr előtt megjelent Asztrik apát, és István király nevében áldást és koronát kért. A pápának eszébe jutottak az angyal szavai, és meghajolt Isten akarata előtt. Azt mondotta Asztrik apátnak: — Én apostoli vagyok, István fejedelem pedig apostol. Ezekkel a szavakkal átadta a szent koronát az apátnak. Milyen szép ajándékot küldött a pápa úr az első királynak! A magyar korona csillog-villog az aranytól, középen a Megváltó képét, körben pedig az apostolokét mutatja. A Megváltó feje fölött a nap, a hold és a csillagok képe ragyog, mellette két élőfa áll. A szép fényes koronával az első királyt ünnepélyesen megkoronázták, aztán a koronázási jelvényeket Székesfehérváron ünnepélyesen elzárták. De azért gyakran elővették, mert a sátoros ünnepeken újra meg újra a király fejére tették a koronát. A magyar korona maga az egész ország, hazánk földjének minden gazdagsága, és népének egész boldogsága.
Gáborka kint hevert a vadszőlőlugasban. Szagos fodormentavirágokból volt a derékalja, puha gyepből a vánkosa. Szellőcske pedig ott ringatta magát fölötte az ágakon, s nagy dudorászva megcirógatta a lombokat. Nagyon szép nótákat dúdolgatott, bizonyosan mindnyájan hallottátok már tőle:
Álom, álom, édes álom, Szállj le rája könnyű szárnyon, Szempilláit fogd le lágyon, Álom, álom, édes álom.
- Ki dalolgat itten? - kérdezte Gabika, mikor már nagyon sokáig hallgatta az altatgatót. - Ki cirógatja az arcomat? Szellőcske nagyot kacagott. - Lirum-lárum, pajtikám, nem ismertél, ugye, rám? Szellőcske az én nevem, vidám az én életem. Hipp-hopp, ide-oda lebegek, hűsítem a meleget, enyhítem a hideget, virágokat ringatok, pilléket csókolgatok, kergetőzöm a madárral, rétek, erdők illatával a levegőt frissítem. Aki engem nem szeretne, nincsen olyan senki sem. - Ejnye, de csak jó is teneked, kedves Szellőcske! Egész nap futkározol, bújócskázol, hintázol, danolgatsz. De hát iskolába nem kell neked járnod? - Nem ám, mert én még kicsike vagyok, de ha akkora leszek, mint a bátyám, akkor majd én is megpróbálkozom vele. Tudom, hogy örülnek majd a gyerekek, ha letörülgetem az arcukról a verejtéket, mikor nehéz lesz a számtani feladat. - Hát bátyád is van, Szellőcske? - Van bizony, az csak a mulatságos fickó. - Ej, de szeretném megismerni! - No, megállj, majd előhívom, hogy mulattasson. Nekem úgyis másfelé van dolgom. A szegény föld népét kell megnéznem, azokra nagyon ráfér egy kis hűs fuvalom. Szellőcske megrázkódott, egyszer-kétszer belefújt az arany sípjába, hát, uram teremtőm, egyszerre táncolni kezdtek a falevelek, s fönt az égen szép lassan ballagni kezdtek a bárányfelhők. Megérkezett Szellőcske bátyja, ő táncoltatta a leveleket, ő terelgette a fellegnyájakat. Gabika örömmel kiáltott elébe: - Nini, te híres, hiszen én téged ismerlek! Te vagy a Szelecske, te szoktad olyan magasra felvinni az én sárkányomat. Hát mi jóban fáradsz ? - Ss, sss, sss, sóhajtok, szélmalmokat hajtok; sss, sss, a vízen a hajót repítem; sss, sss, sss, segítek a búzát szelelni; sss, sss, sss, madárnak tengeren átkelni; sss, sss, sss, a harangszót szétvinni messzire; sss, sss, sss, az Istennek ő dicsőségire. - Hát még mit tudsz, Szelecske ? - Borbélytányért táncoltatni, kalapot lekapogatni, homokhegyet rakosgatni - de jaj nekem, sietek, bátyámuram közeleg! A kék szemű fodormenta virágok ijedten lapultak a földre, a vadszőlőágak jajgatva verődtek össze, recsegett-ropogott Gabika feje fölött az egész lugas. Olyan sűrűn hullott a homok, mint az apró szemű eső, s valami ijesztő bömbölés hallatszott a levegőben.
Böm-böm-böm, aki tud, Jól teszi, hogyha fut Sebesen elülem. Aki nem tud, elviszem, Hihihi, hahaha, Senkinek sincs kegyelem. Villámostort forgatok, Mennydörög, ha pattogok, Rázkódik a föld bele, Hühühü, hehehe. Ha dobog a lovam lába, Por kavarog a nyomába, S a fejemmel elérem A felhőket az égen. Hahó, hahó, hahó! Ki robog, ki sivít, mi dörög? Lábam alatt a mező dübörög. Huj, huj, mi ropog? Erdő csikorog. Akire én ráfújok, Elszalad, meg nem áll, Én vagyok a Szélkirály! Jaj, jaj, jaj! A Szélkirály.
Gabikának ijedtében elállt a szíve verése. Szeretett volna elszaladni, de meg se bírt mozdulni. Sikoltani akart, de egy hang nem jött ki a száján. Jaj, istenem, mindjárt elviszi a Szélkirály. Már érezte a hideg leheletét a homlokán, már a kezét is megfogta, hát mikor a szemét kinyitja, akkor látja, hogy apuka keltegeti, az fogja a kezét. - Szaladjunk, öcskös, mert mindjárt elkap bennünket a Szélkirály. Hadd tegyelek a zsebembe, hogy meg ne találjon. Alig értek be a tornácra, mindjárt kitört a nyári zivatar. Lángolt az ég, rengett a föld, sírtak a felhők, csikorogtak a fák, amerre a hatalmas Szélkirály vágtatott. De Gabika már nem félt tőle. Ott ült az ablaknál édesanyja ölében.
Augusztus a gyümölcsök hónapja... alma, körte, szilva, barack... Régen a gyümölcsöket aszalással tartósították. A megmosott gyümölcsöt alacsony peremű lapos edényben, vessző kosárban szellős, napos helyre tették, szárították. A kissebb méretű gyümölcsöt, mint a szilvát, cseresznyét, meggyet, somot egészben aszalták, a nagyobbat... körtét, almát szeletelték. Mazsola pótlására Tokajban felfűzött szőlőszemeket is szárítottak levegőn. Régen szokás volt az aszalt szilvából levest főzni nagypénteken, karácsony estén. Van aki az aszalt szilvát dióval tölti, de az így tartósított gyümölcs vendég kínálására is alkalmas.
:-)))
KERT
Saláta- bokorka terem a kis udvarba. Méz - körte, vaj - alma terem a hegyoldalba.
Piros alma csüng a fán, Szakítsd le te barna lány. Leszakítom, megeszem, Mert az almát szeretem.
:-)))
Hull a körte, Hamvas szilva hull a földre. Itt az alma, Kasba rakd! Ott a szőlő. Hamm! Bekapd!
:-))))
a folyosón nyár van, a konyhában ősz van, a kamrában tél van, a szobában tavasz van,
levetem a szoknyám, fölveszem a fürdőruhám, és a szobából a folyosóra megyek, levetem a fürdőruhám, fölveszem a nadrágom, és a folyosóról a konyhába megyek, levetem a nadrágom, fölveszem a nagykabátom, és a konyhából a kamrába megyek, levetem a nagykabátom, fölveszem a szoknyám, és a kamrából a szobába megyek,
SZEREPLŐK: Csalóka Péter Csalóka Péterné Bíró Bíróné Kocsmáros Huszár Csúfolódó kamasz I. parasztember II. parasztember Ló Első kép
(SZÍN: balról Csalóka Péter szegényes parasztudvara, háttérben kunyhója. Jobbról a falusi bíró gazdag kertje, háttérben cifra háza, „Bírólak” felírással.)
BÁBJÁTÉKOS: (hangja a függöny mögül). Egyszer volt, hol nem volt, a Rekettyés-árkon is túl volt, de még a Kopaszdombon is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy ágról szakadt szegény ember, úgy hívták, hogy Csalóka Péter. Ezt a becsületes nevet azért kapta, mert nagyon csalafinta volt őkelme. Ámbár csak azokat csapta be, akik rászolgáltak erre, például… no de minek is mesélem, úgyis meglátjátok.
(Megjelenik a szegény udvarban Péter és Péterné, a másikban pedig a bíró.)
BÍRÓ: Szervusz, Péter fiam, hát hogy vagy, te híres csaló? Mi újság?
PÉTER: Az az újság, hogy versenyezünk a feleségemmel, ki tud furcsábbat énekelni. Bíró uram, hallgassa csak. Kezdj rá, asszony.
PÉTERNÉ: (énekel és táncol). Ha a világ rigó lenne, kötényemben ő fütyülne, éjjel-nappal szépen szólna, ha a világ rigó volna. De ha a világ rigó lenne, be se férne kötényembe, kötényem is honnan volna, ha egész világ rigó volna.
BÍRÓ: De bolond nóta ez, hallod-e!
PÉTER: Én mégjobbat tudok.
BÍRÓ: (leereszkedően). Hadd hallom.
PÉTER: (énekel és táncol). Alva jár az Orbán, tornyot visz az orrán, trombitások ülnek benne három szekér polyván, hú! trombitások három szekér polyván. Fújják egyre többen, polyva szerteröppen, rémes álmot lát az Orbán polyva-fellegekben, hú! rémes álmot polyva-fellegekben.
PÉTERNÉ: Hát ez furfangos nóta, de mégis az enyém ér többet.
PÉTER, PÉTERNÉ: (egymás szavába vágva hajbakapnak). Nem igaz, mert az enyém! – Az enyém! – Azért is az enyém!
PÉTER: Bíró uram, tegyen igazságot köztünk, úgyis ez a mestersége.
BÍRÓ: Teszek én, Péter fiam, teszek én. Mit értetek ti az igazsághoz. A legszebb nóta az, ha én kezdek énekelni: mert én vagyok a bíró, én vagyok ebben a faluban az első ember, én szabok parancsot mindennek, még a nótának is, hát az is úgy a legjobb, ahogy én csinálom. Punktum.
PÉTERNÉ: Ne mondjon ílyet a Péternek, mert ravasz ember ám ez, ha megmérgesedik, még bíró uramnak is túljár az eszén.
BÍRÓ: (bottal hadonászva). Nekem Csalóka Péter nem jár túl az eszemen: van nekem hét kazalra való, néhány boglya még azon túl is jut belőle. Engem be nem csap soha!
PÉTER: Dehogy nem. Csak hogy amivel becsaphatnám, az nincs itt.
BÍRÓ: Nem nagy hiba, ha nincs nagyon messze.
PÉTER: Fél napi járóföld oda-vissza, lovon. Adja ide a lovát és fél nap alatt elhozom.
BÍRÓ: Rendben van. De ha nem jársz túl az eszemen, akkor becsukatlak, mert nem teljesítetted a szerződést. Ha pedig becsapsz, akkor becsukatlak, mert becsaptál. Most aztán mindenhogy bajban vagy, Péter fiam. Látod, ne akarj énnálam okosabb lenni. (Elővezeti a lovát.) Ülj föl, aztán egy- kettő, fél nap múlva itt legyél!
PÉTERNÉ: No, most már mindenképpen bajba jutsz, Csalóka Péter!
PÉTER: Csak várjuk meg a végét. Estére itt leszek. (A lovat vezetve, el. Felesége utána integet.)
BÍRÓ: (bottal integet utána). Majd megtanítlak én a rendre! Készítem is már a kótert, te jómadár! (Elmegy.) Második kép
(SZÍN: háttérben faluvégi kocsma udvara, mögötte a kocsmaépület. Az udvar kerítése és ajtaja előtt út. Előtérben néhány himbálódzó nádszál és kákabuzogány mocsarat jelez. Egy huszár a kocsmaudvaron iszik, táncol, mulat. Az úton jön Csalóka Péter, a bíró lovát vezetve.)
HUSZÁR: (énekel). Megy az úton a katona, zúg a vihar, fuj a szél, zúg-búg, fuj a szél, a katona sose fél. Hogyha támad az ellenség, gonoszoknak odavág, dirr-durr, odavág, sose bántsák a hazát. (Meglátja Pétert, rákiált.) Hej, földi! Micsoda rossz gebéd van?
PÉTER: Rossz ez, bizony, nagyon rossz. Ne is akard megvenni, pajtás.
HUSZÁR: (nézegeti a lovat). No, hiszen nem is olyan nagyon rossz. Mennyiért adod?
PÉTER: Száz tallér. Csak azért adom ilyen olcsón, mert nekem ingyenbe van. Ílyen paripád még úgysem volt, magad is tudod. Ide a száz tallért és ne mondd el senkinek, hogy ezt a lovat kitől vetted.
HUSZÁR: (hümget, aztán fizet). Itt a pénz, földi.
PÉTER: Fogd, itt a kötőfék. Hohó, várj csak! A ló farkát még nem vetted meg. Az külön száz tallér.
HUSZÁR: (átveszi a lovat). Ne bolondozz, nem kell nekem a ló farka.
PÉTER: Akkor levágom és emlékül megtartom. (Levágja a ló farkát.)
HUSZÁR: Bolond ember vagy, látom. Hanem a paripád igen szép jószág. (El, a lovat vezetve.)
PÉTER: Nem vagyok én olyan bolond, mint gondolod: a pénzt beteszem a tarisznyába, a ló farkát meg ide a pocsolyába, kötök rá egy nagy követ, és már jöhet is a bíró. (A ló farkát a nádasba rakja és mikor a bíró közeleg, jajgatva, sopánkodva, sántítva ténfereg.)
BÍRÓ: (sietve jön). Péter, letelt a fél nap! Hol a lovam? Mi történt veled, Péter? Hiszen siralom rád nézni.
PÉTER: (támolyog). Ne is kérdezze, bíró úr! Ahogy kiügettem a faluból, az a szerencsétlen ló, bár sose láttam volna, beugrott velem a mocsárba. Majd hogy bele nem fulladtam a kátyúba. A paripa meg ottmaradt, odaveszett, elnyelte a posvány.
BÍRÓ: Micsoda? (Üti Pétert.) Hazudsz, gazember! Be akarsz csapni!
PÉTER: Dehogy csapom be, bíró úr. Esküszöm a tulajdon édesapám ükapjának az egészségére, meg az asszonyom feleségének az életére, hogy igaz. Ha nem hiszi, nézze meg: a ló farka most is kilátszik a vízből. Ha nem mondok igazat, akkor zárasson be, bíró úr.
BÍRÓ: Itt csakugyan látok valamit kiállni a vízből. (Nézi a Péter által nádasba rakott lófarkot.) Nem hazudtál, Péter fiam. Itt a ló a mocsárban, csak a farka látszik. Na, húzzuk ki, hátha még életben lesz. (Nekigyürkőznek, nyögnek, erőlködnek: a bíró a lófarkat húzza, Péter a bírót.)
BÍRÓ: és PÉTER (erőlködés közben énekelnek, hol együtt, hol felváltva) Tíz hatod meg tíz hatod, az húsz hatod, húzd csak, húzd csak, húzd, ameddig húzhatod. A hörcsögöt ha meglőtted, nyúzhatod, huuúzd csak, huuúzd csak, húzd, ameddig húzhatod. De most ezt a lovat rántjuk, tudhatod, huuúzd csak, huuu… (Hirtelen az ének megszakad: a lófarok kiszakadt az iszapból, a bíró hanyattesik, kezében a lófark; Péter félreugrik.)
PÉTER: Lám, ennyire jutottunk.
CSÚFOLÓDÓ KAMASZ: (látomásszerűen felbukkan, majd eltűnik). Fütyül a rigó! Sárban a bíró!
BÍRÓ: (vergődve a mocsárban). Szörnyűségesen besüppedt ez a ló. Inkább kiszakadt, kezemben maradt szegény állatnak a farka. Itt van, most mit kezdjek ezzel a lófarokkal?
PÉTER: Kászolódjék csak kifelé, mert még elsüllyed. No, segítek.
BÍRÓ: (Péter segítségével nagynehezen kimászik). Megölted a szép paripámat és tetejébe csupa latyak lettem. Megállj, Csalóka Péter! Rohanok haza, hozom a zsandárokat, bebújsz az áristomba. Megtanítlak én kesztyűbe dudálni, rostába táncolni! (Dühösen el.)
PÉTER: (átballag a kocsmakertbe). Hej kocsmáros, ide hallgasson!
KOCSMÁROS: (jön). Oda hallgatok, Péter komám.
PÉTER: Előre fizetek egy liter bort. (Fizet.) Van ám pénzem, mert eladtam a bíró lovát.
KOCSMÁROS: Ez okos dolog, komám.
PÉTER: De maga azt fogja mondani, hogy nincs kifizetve a bor, megértette?
KOCSMÁROS: Hát érteni ugyan nem értem, de ha úgy kivánja…
PÉTER: De ha földhöz vágom a kalapomat, akkor azt fogja mondani: most már ki van fizetve.
KOCSMÁROS: Ehe! Értem, komám. (El, majd visszatér a borral.) Itt van, igyék.
PÉTER: (iszik). Egészségére!
BÍRÓ: (jön, kifelé szól). Zsandárok, maradjatok ott, és ha majd hívlak benneteket, rohanjatok be. (A kocsmaudvarba lép.) Betyár Csalóka Péter, eljöttem érted, én, a falu bírája és parancsolója! Viszlek a dutyiba!
PÉTER: Megyek, bíró uram, megyek. Csak előbb megiszom a boromat, hogy azzal is könnyebb legyen a bánatom. Hej, kocsmáros! Ki van fizetve?
KOCSMÁROS: Dehogyis van.
PÉTER: (földhöz vágja a kalapját, csakúgy puffan). Most már ki van fizetve?
KOCSMÁROS: Bőségesen.
BÍRÓ: (már nem fenyegetve, hanem kíváncsian, bizalmasan). Te Péter fiam, micsoda kalap ez?
PÉTER: Ez? Lássa, egy ílyen zsiros, avíttas, rossz süveg, magamfajta szegénynek való. Kocsmáros! Hozzon még egy liter bort!
KOCSMÁROS: (el és vissza a borral). Itt hozom, de rögtön fizesse, mielőtt elviszik a kóterba.
PÉTER: (iszik, majd újra földhöz csapja a kalapot, puffanás). Ki van fizetve?
KOCSMÁROS: Hogyne, még a borravaló is benne van.
BÍRÓ: (ölelgeti Pétert). Te Péter fiam! Hallgass ide. Tudod, én mindig jóakaród voltam. Mondd csak: miféle kalap ez?
PÉTER: Hej, bíró úr, ezt még apámtól örököltem. Mikor mulatni megyek, csak ezt teszem a fejembe. Akármennyit eszem-iszom a barátaimmal, valahányszor a földhöz ütöm, mindig ki van fizetve.
BÍRÓ: Édes Péter fiam, nem adnád el nekem ezt a kalapot?
PÉTER: Haha, dehogy adom!
BÍRÓ: Hát már add nekem, Péter fiam, nagyon szépen kérlek. Adok érte száz tallért.
PÉTER: De a száz tallér is csak elfogy, aztán mivel fizessek azontúl?
BÍRÓ: Adok érte százötven tallért.
PÉTER: Na hát, ha olyan erősen kéri a bíró úr, odaadom kétszázért, na!
BÍRÓ: (hálálkodva fizet). Itt van, nesze. Köszönöm, fiam, köszönöm. (Büszkén fejére teszi Péter rossz kalapját. Indul kifelé. Kint nevetés, kiabálás.)
CSÚFOLÓDÓ KAMASZ: (felbukkan, majd eltűnik, énekel). Fütyül a rigó! Rossz kalapban a bíró!
PÉTER: (közben eloldalog). Használja egészséggel.
BÍRÓ: (vissza). Csak nevessetek. Majd megmutatom én, hogy milyen drága kalpag ez. Úgyis megéheztem, megszomjaztam a sok huzavonában. Kocsmáros!
KOCSMÁROS: (hajlong). Parancsára!
BÍRÓ: Hozzon nekem bibictojást, fácánpecsenyét, elefántpaprikást rigófüttyel és mindent, ami csak van. Tíz üveg pálinkát, tíz dézsa bort, de a legfinomabbat! (Kocsmáros el.)
CSÚFOLÓDÓ: ÉNEK (kinn). Tegnap elsült a rézfokos, elsütötte a Domokos, ihajja, csuhajja! Holnap elsül a hatökör, elsüti majd a Dömötör, ihajja, csuhajja!
BÍRÓ: (eszik, iszik). Csak csúfolódjatok, majd torkotokra fagyasztom a jókedveteket. Olyan nagy úr lettem, hogy csak no! Gazdagabb a királynál, de még a császárnál is! (Kezében flaskával, dülöngél, énekel.) Ezüstpitykés szűrdolmányom, három zacskó szűzdohányom, három csűr gabonám. Kinek lopni kedve támad, ráuszítom a kutyámat, nekiront, igazán, belecsíp, igazán. Selyemcsibe az én lányom, nem tudom még, kinek szánom, de nagy gond ez a lány. Odaadnám a királynak, de még inkább a császárnak, van elég hozomány, tizenkét rakomány. (Nyújtózik.) Ettem is, ittam is, bőven. Kocsmáros, mivel tartozom?
KOCSMÁROS: (hajlong). Parancsára bíró uram, száz tallér kereken.
BÍRÓ: Bánom is én. Majd meglátjátok, mílyen kalap ez a bírói fejfedő. Egy- kettő-három! (Földhöz vágja a kalapot.) Kocsmáros, ki van fizetve?
KOCSMÁROS: Dehogyis van, kérem.
BÍRÓ: Hű, a kutyafáját, úgy látszik, nem jól csináltam. Most mégegyszer, több érzéssel. (Lecsapja.) De most már ki van fizetve?!
KOCSMÁROS: Tréfálni tetszik, hiszen egy fillért se méltóztatott adni.
BÍRÓ: Ej, hát hogy megy ez? (Többször odacsapja, nagyokat puffan.) Most eleget fizettem. Szét is ment a kalap. (Még rá is csap a furkósbottal.)
KOCSMÁROS: (szigorúan). Száz tallér kereken a számla, és még egy lyukas garast sem adott.
BÍRÓ: Micsoda? No megállj, lókötő Csalóka Péter! Becsaptál! Zsandárok! Zsandárok! (Üvöltve ki akar rohanni.)
KOCSMÁROS: (utánafut, dulakodnak). A pénzem! A pénzem! (A bíró ráhúz a bottal, elfut – a kocsmáros elterül.) Harmadik kép
(SZÍN: mint az első képben: balról Péter, jobbról a bíró otthonának környéke. Péter az udvaron ül, Péterné a házukból jön.)
PÉTER: Készen van-e a gulyásleves, asszony? Szörnyen éhes vagyok.
PÉTERNÉ: Mindjárt kész, még egy kicsit sózok rajta.
PÉTER: (kinéz). Asszony, jön a bíró. Hű, hogy fortyog! De túljárok az eszén. Mert amílyen kapzsi, olyan ostoba is. Hamar, hozd a bográcsot ide, erre a fatuskóra, és itt kavargasd.
PÉTERNÉ: (el és vissza, nagy üsttel. Fatuskóra teszik, kóstolgatják- kavargatják a gulyáslevest.) Mi lesz ebből?
PÉTER: Majd meglátod.
BÍRÓ: (jön). Ti pandúrok, maradjatok az utcán. Hol vagy, gazember? (Észreveszi az üstöt, kíváncsiskodik.) Miféle üst ez, hogy ebben tűz nélkül fő az étel?
PÉTER: Hát, bíró uram, egy üst, hogy is mondjam csak, egy ílyen üst, no. (Péter és felesége kavargatnak, énekelnek, a bíró hol innen, hol onnan ámul bámul, egyre jobban; ténfereg, kóstolgat, fejcsóválva figyel.)
PÉTER, PÉTERNÉ: (énekelnek). Főjj, főjj, te gulyás, így készül a paprikás. Hideg víz és semmi más, ebből lesz a fokhagymás, burgonyás.
PÉTERNÉ: Forrj, forrj, készen légy, essen beléd három légy, egyik zöld, másik kék, harmadik meg keverék.
PÉTER, PÉTERNÉ: Főjj, főjj, te gulyás, főjj, főjj, te gulyás. Nem kell hozzá tűz és lobogás, csak egy görbe tuskó, karimás.
BÍRÓ: (bizalmaskodva sündörög Péter körül). Mit varázsoltok ti ketten? Mondd, beszélj, Péter fiam. Ha megmondod, elengedem az áristomot.
PÉTERNÉ: No, édes párom, mondja el már a bíró úrnak, ha olyan nagyon kíváncsi rá.
PÉTER: Hej, bíró úr, drága egy üst ez nekem. Ha ez nem volna, már régen meghaltam volna éhen. Ebbe húst se kell aprítani és krumplit se, alágyújtani se kell, csak vizet tölteni bele és már készül is a paprikás.
BÍRÓ: (ölelgeti). Hallod-e, Péter fiam, nem adnád el ezt az üstöt nekem?
PÉTER: Dehogy adom, bíró úr! Mi lenne akkor velem?
BÍRÓ: De adnék én, Péter fiam, adnék érte száz tallért… Kétszázat!
PÉTERNÉ: Ne makacskodjék már, férjem uram. Látja, a bíró úr mennyire áhítozik utána.
PÉTER: Nem bánom, ha nagyon megszerette, odaadom háromszázért. Élek, ahogy lehet. Utolsó gulyáslevesünket még kiöntöm belőle. (Áttölti a lábosba.)
BÍRÓ: (fizet). Itt van, fogd a pénzedet, kerek háromszáz. Én meg viszem az üstömet haza, lesz nagy csodálkozás! (Felpakolja a hátára, indul. Péter és Péterné közben kuncogva elmennek. Kint nevető hangok.)
CSÚFOLÓDÓ KAMASZ: (felbukkan, eltűnik, ének). Fütyül a rigó! Üstöt visz a bíró!
BÍRÓ: (míg Péter udvarából a saját udvarába átcihelődik). Macska vigye ezt a sok kiabálást, csúfolódást, nem tudják, kivel van dolguk… Csakhogy végre hazaérkeztem, nehéz ez a szerszám. (Nagyokat fúj.) Hej, anyjuk!
BÍRÓNÉ: (az öreg bíró fiatal felesége, jön a házból). Mit hozott?
BÍRÓ: Ne bámulj, ne ácsorogj, dologhoz láss. Gyorsan vizet az üstbe. Majd meglátod, mi lesz belőle.
BÍRÓNÉ: Ugyan mi lenne belőle? (Térül fordul a vizeskannákkal.) Nincs húsvét, mégis öntözünk. Biztosan fürödni akar. Megtelt az üst.
BÍRÓ: (titokzatosan). Most figyeld, anyjuk, melegszik-e már? Száll-e belőle a fokhagymaillat? Mert ebből gulyásleves lesz, hús nélkül, tűz nélkül, csak úgy magától.
BÍRÓNÉ: Megbolondult kelmed? A víz csak víz marad.
BÍRÓ: Ezt kell énekelni hozzá, hogy is megy? (Kezdi dalolni, de már nem tudja.) Főjj, főjj, te gulyás, így készül a paprikás, essen beléd három darázs, egyik kék, másik zöld, harmadik… Na, nem tudom tovább. Danolj te!…
BÍRÓNÉ: (énekel). Főjj, főjj, te gulyás, így készül a paprikás. Nem hagymás, nem is sós, az én uram dilinós. Lesz belőle egy nagy semmi, az uramnak kell megenni. Főjj, főjj, te gulyás, bolond az én férjem, semmi más. (Megvetően, nevetve el.)
BÍRÓ: (az edénybe néz, fejét csóválja). Lánchordta, ördögadta, már az asszony is nevet rajtam. (Szimatol). Semmi illat! (Bedugja a fejét.) Hideg a víz! Na megállj, Csalóka Péter! (Felrúgja az üstöt és máris odaát van Péter udvarán.) Gazember Csalóka Péter, becsaptál, majd adok én neked vízből készült gulyáslevest az áristomban, megállj, ebadta féreg! (Péter, Péterné jönnek a házukból.)
PÉTER: Hát hogy csaptam volna be, bíró úr? Hogy is tudnék én túljárni a bíró úr két kazalnyi eszén?
PÉTERNÉ: (bőbeszédűen hadar.) Ez az áldott jó ember, az én Péterem, az én hites uram, mint egy falat kenyér, hogy mondhat ílyet a bíró úr?
BÍRÓ: Hát úgy, hogy az üst nem főz.
PÉTER: De hogyan is főzne, mikor a tuskót itthagyta, amelyik alája tartozik. Azt nem vette meg.
BÍRÓ: Hát ez a hiba, Péter fiam?
PÉTER: Ez hát. Csakis ez.
BÍRÓ: Mennyiért adod, Péter fiam?
PÉTER: Ezzel a tuskóval, az üst nélkül, úgyse érek semmit: odaadom olcsón, száz tallérért.
BÍRÓ: (fizet). Nesze, itt van. Rakd csak a hátamra a tuskót, sietek haza. (Elindul görnyedezve, hátán a tuskó. Kint nagy kacagás.)
CSÚFOLÓDÓ KAMASZ: (megjelenik, eltűnik). Fütyül. a rigó! Tuskót cipel a bíró!
BÍRÓ: (saját udvarára érkezett, kiált). Hej menyecském! (Lerakja a tuskót, ráteszi az üstöt.)
BÍRÓNÉ: (előperdül). Miféle kincset hozott megint kelmed?
BÍRÓ: Elhoztam a tuskót is az üst alá, már nincs semmi hiba, most aztán vizet a kondérba és készüljön a gulyásleves! Ebből fogunk ebédelni mindnyájan. Ugorj!
BÍRÓNÉ: Járja csak kend a bolondját, nekem mindegy… (vizet hord, közben énekel.) Litty-lotty, lityi-lotty, hordd a vizet, takarodj. A: hideg víz igen jó, azt ebédel a bíró, felesége, fia, lánya, meg az egész házatája, vendéget is hívhat rája. Akinek nem elég, kapja be a tenyerét.
BÍRÓ: (vizsgálódik). Bizony ez csak víz. Akárhogy kóstolom, mindenképpen víz. (Rángatja a feleségét.) Rosszul csinálod, te, a nyakadba öntöm! (A bíróné sikongat, elmenekül.) Most már nagyon haragszom, talán agyon is ütöm ezt a Csalóka Pétert. Hol a botom? (Keresgél dühösen, közben énekel.) Mennydörgős, villámlós, füle-farka szétállós, emide-amoda durrogós, bütykös fütykös, rézfokos, mérges vagyok, megpukkadok, hujj! Vettem hát rossz sapkát, csodafőző vasrocskát, laposra verem a boltosát, ríva hívja orvosát, torkon kapom, szétvagdalom, bumm!
PÉTER: (kijön a házból, míg a bíró közeleg). Te, jön a bíró! Most mink veszekedjünk erősen. Mikor én már meg akarlak verni dühömben, szaladj a házba, vedd elő a furulyát, fújj el egy nótát.
PÉTERNÉ: Mire jó az?
PÉTER: Csak csináld… Na, itt is a bíró.
BÍRÓ: Hej, te Csalóka Péter!
PÉTERNÉ: (sikongat Péterre). Maga hétpróbás! Maga cégéres lókötő!
PÉTER: (ordít Péternére). Hallgass, mert aki fűzfán fütyülő csörömböröm! (A következőket egyszerre kiabálják, teljes a hangzavar.)
BÍRÓ: Mi megy itt? Hé, itt csak nekem van okom veszekedni!
PÉTERNÉ: Mert tudja meg a bíró úr: csibe te, csibe te, návili-vilivili…
PÉTER: (belevág). Azt a hétbankós billankós bumbunkós hét darara csororo mururu…
BÍRÓ: (túlüvölti őket). Egy szót se értek! Csak egyik beszéljen!
PÉTER: De már ezt nem viselem tovább! Elő a nadrágszíjjal, majd elhallgatsz, te asszony! (Kergeti a feleségét.)
PÉTERNÉ: Nosza, elő a furulyával! Hamar a furulyát! (Befut a házba.)
BÍRÓ: Micsodát?
PÉTERNÉ: (kezében furulya). Hát a furulyát. (Belefúj: rövid dallam.)
PÉTER: (hirtelen megenyhül, mézédesen). Édes virágszálam, dehogyis tudnék én neked egy rossz szót is szólni!
BÍRÓ: Ni csak, hogy elpárolgott a haragja! Megszelidült, mint a harapós kutya, ha kolbászt vetnek oda neki. (Péterné fújja a furulyát.)
PÉTER: (ugrál). Hej, de j ó kedvem van, szinte táncolhatnék!
PÉTERNÉ: Veszekedtél volna te ítéletnapig, ha ez a furulya nem volna.
BÍRÓ: Péter fiam, micsoda furulyád van neked?
PÉTER: Ej-haj, bíró uram, ha ez a hangszer nem volna, akkor már az asszony se élne. De ennek a hangjára még a legnagyobb harag is rögvest lelohad bennem.
BÍRÓ: Édes-kedves Péter fiam, nem adnád el nekem ezt a furulyát?
PÉTER: Hogy adnám? Mi lesz akkor az asszonnyal?
PÉTERNÉ: Bizony, csak adja el kend. Mert ha mégegyszer veszekszik, én úgyis inkább világgá megyek. Miattam ugyan pörölhet kend örökre, nekem elegem volt kendből.
PÉTER: Mit csináljak? Akkor nekem ez a furulya úgy se ér semmit. Nem bánom, ezer tallérért odaadom.
BÍRÓ: Megveszem. (Fizet.) Köszönörn, Péter fiam, köszönöm. Ej-haj, sose halok meg! (Elveszi a furulyát, dülöngélve hazaindul, énekel.) Végig dalolom az utcát, végig az egész falucskát, részeg vagyok, nem a bortól, csak amúgy saját magamtól. (Saját udvarába ér.) Hej, menyecském! Aranyvirágom!
BÍRÓNÉ: (jön). Persze kincset szerzett megint.
BÍRÓ: De mekkora kincset! Nézd, ezt a furulyát terád bízom. Ha valaki megharagszik rám és meg akar verni, nosza kapd elő a furulyát és fújd el rajt a nótámat: a haragos megszelidül. (Bekiált a házába). Kisbíró! Dobold ki, hogy a falu minden munkabíró embere, asszonya gyülekezzék a házam előtt. (Feleségéhez.) Ezentúl akármit csinálhatok velük. De meg is teszem.
KISBÍRÓ: (kinn dobol, majd kiáltása hangzik). Közhírré tétetik! A falu egész népe gyülekezzék a bíró úr háza elé!
HANGOK: (kintről). Mi van már megint? Mit talált ki megint a bíró?
BÍRÓ: (kifelé). Emberek, ide figyeljetek: ezentúl vasárnap a bíró napja lesz, akkor nekem fogtok dolgozni.
KÉT PARASZT: (fenyegetően megjelenik). Mi a szösz? Még mit nem!
BÍRÓ: Illő, hogy legyen a héten egy nap, amikor bírátokra is gondoltok, ki nemcsak éjjel, hanem nappal is, tehát éjjel-nappal álmatlanul forgolódik miattatok ágyában.
EGYIK PARASZT: Hogy lenne álmatlan, mikor hortyog és fújtat?
BÍRÓ: Ez mind a sok gondtól van. A tiértetek való gondtól. Illő és méltányos tehát, hogy a hét hetedik napja nekem jusson.
EGYIK PARASZT: Istenugyse, ez megbolondult!
MÁSIK: Mindig is bolond volt.
BÍRÓ: Aki pedig inkább a vasárnapi lustálkodást választja: váltságot fizet. Ez lesz a bíró pénze.
HANGOK: Mi fizet? Ki fizet? Kinek fizet?
EGYIK PARASZT: (fütyköst ragad). Fizetünk neked, de mindjárt! Nem is kell vasárnapig várni! (Fenyegetően közeledik a bíróhoz.)
BÍRÓ: (hátrál, a feleségéhez). Asszony, fújj a furulyába, de rögtön! (Furulyaszó.)
HANGOK: Még zene is lesz a tánchoz?
CSÚFOLÓDÓ KAMASZ: (megjelenik). Fütyül a rigó! Furulyára táncol a bíró!
BÍRÓ: Gyorsabban fújd!
PARASZTOK: (ütik a bírót). Nesze: ez a bíró pénze! Itt a vasárnapi pénz! Ez a sok fáradozásért! Ez is, ez is!
BÍRÓNÉ: (abbahagyja a furulyálást). De mikor hiába fújom!
EGYIK PARASZT: Nesze neked!
MÁSIK: Ki veled innen! (Ráhúznak.)
BÍRÓ: Várjatok… Mindennek ez a Csalóka Péter az oka. Tőle vettem a furulyát.
EGYIK PARASZT: Hogy a Csalóka? Azt már elhiszem, hogy ő fűtött be neked.
CSÚFOLÓDÓ KAMASZ: Éljen Csalóka Péter! Hol vagy, Péter?
PÉTER: (udvara széléig jön). Itt volnék. Miért hívtatok?
EGYIK PARASZT: Mert te leszel az új bíró. Éljen Csalóka Péter, az új bíró!
MIND: (énekelnek, a furulyamotívum dallamára). Felröppent a sárgarigó, énekel, énekel, már nekünk a régi bíró sose kell, sose kell. Verje földhöz a sapkáját, azt a hét csillagát, fejje meg a kiskutyáját, pénzt mitőlünk úgyse lát. Énekel a szőlőhegyen kis rigó, nagy rigó, a Csalóka Péter legyen a biró, a biró. Jó pajtásunk, derék társunk, fejiben sok az ész. Régi bíró, rossz kísértet, jobb, ha tőlünk messze mész!
(Nagy lendülettel kihajítják a bírót.)
Weöres Sándor - színjáték
:-)))
V. GHYMES FESZTIVÁL - 2010. JÚLIUS-2-4. - HEGYMAGAS - Szent György Pince - FORRÁS SZÍNHÁZ-Július 3. Csalóka Péter Zenés mesejáték székely népmesei motívumok alapján
A képeket a Forrás Színház honlapjáról töltöttem le 2009-ben. Köszönöm az ismeretlen készítőnek. :-)))
Méh-raj duruzsol fák közt, fü alól, fürjek dala szól tó partján.
Sok-száz buzakalász érik, hajlik, táncol ragyogó fény karján.
Lengő gabonánk szépen gyarapodik, kedvünk magasodik, égig száll! Szántunk, aratunk, tenger a dolgunk, a virág, a gyümölcs békét vár.
Weöres Sándor
:-)))
BALATON-PARTON
Balaton-parton a nádi világban megbújtam egyszer, s csodaszépet láttam: bóbitás nádon nádiveréb-fészket, sásbokor alján kis vízicsibéket, Vadruca moccant, topogott a vízre, barna liléit vízi útra vitte. Senki se látta csak magam csodáltam, ott a vízpartján még sokáig álltam. Játszott a nádas széllel és derűvel, s hazaindultam nádihegedűvel.
Nagy László
:-)))
SZILVÁT ETTEM EPER HELYETT (Mondókamese)
Szilvát ettem eper helyett, s láttam fürödni húsz legyet. Hal mászott a fára, Letörött az ága, Ráesett a kalapomra, A kalapom összenyomta. Mit tehettem egyebet, fogtam három verebet, Három macskát, tíz egeret, Meresztettek nagy szemeket. S az egerek, huss, ni, El akartak futni. Kerítettem hát egy zsákot, S belevarrtam a világot, Hát a huncut egerek, Nem kirágták az eget?
Népköltés
:-)))
FÜLEMÜLÉK
Estefelé megszólal a fülemüle. Szerényen szólal meg, de mire a feketerigók elhallgatnak, már zengővé bátorodik az ének. Erdő alatt, magányos völgyben lakunk, a nagyvárostól messze. Hangversenyekre nem járhattunk, de a fülemüle koncert heteken át kárpótol érte. Van olyan fülemüle is, amelyik nem hallgat el reggel, nappal is folytatja az éneklést mámoros telhetetlenséggel. A kicsi szíve telis-tele van, a dalt csak úgy önti, önti, önti. Mikor pihen meg? Mert este újra beáll a nagy koncertbe. S van egy csodálatos esti óra; mikor a feketerigók még énekelnek, s a fülemülék már rákezdik az éneket. Olyan ez, mintha fuvolák kísérnék egy karének vezetőszólamait. Az ilyen estét ne szalaszd el: ülj le a patakparton, ahová utánad száll az almafák virágillata, s nyisd ki szívedet annak a muzsikának.
A nagyapó nyolc liter tokaji bort kapott ajándékba, de felét oda kellett adnia a papnak. Izen hát neki, hogy küldjön egy négyliteres üveget, majd abba beletölti. A pap ötliteres üveget küldött. Azt izente, hogy nincs négyliteres üvege. - Nem baj - mondja a nagyapó. - Adjatok egy mértéket, majd átmérjük azzal. - Nincs a háznál. - Hát akkor valami üveget, amelyiken mértékbélyeg van. Összekeresik a kamrát, de csak egy háromliteres üveget találnak. - Jó lesz az is - mondja nagyapó. Hanem itt egyet gondol, és így szól a gyerekekhez: - No, gyerekek, ki tudná ezzel a háromliteres üveggel átmérni a papnak a négy liter borát, de úgy, hogy a mérés pontos legyen? A gyerekek fejüket rázták: - Nem lehet, nagyapó. Ha kétliteres vagy félliteres volna az üveg, akkor lehetne. De háromliteres üveggel négy liter bort mérni, ezt nem lehet, nagyapó. - Lehet - felelte a nagyapó. - Ide nézzetek! Azzal leállította a három üveget az asztalra.
Nagyapó átöntötte a bort a nagy üvegből a két üresbe. Lett így:
Most a háromliterest visszatöltötte a nyolcliteresbe: Lett így:
Az ötliteres üvegből áttöltött három litert a középső üvegbe:
A középső üveget áttöltötte az első üvegbe:
Az üres üvegbe áttöltötte a két litert:
A legnagyobb üvegből teletöltötte az üresét:
Az ötliteresből teletöltötte a háromliterest:
Most már el lehetett küldeni a papnak a négy liter bort. Itthon, ami maradt, persze összeöntötték egy üvegbe. Aki meglátogatja a nagyapót, kap belőle egy gyűszűvel.
Régen a gabonát életnek, mindennapi kenyerünknek nevezték. Aratása fárasztó, nehéz munka volt. A beérett kalászost a férfiak kaszálták, az asszonyok sarlóval, vagy puszta kézzel összegyűjtötték, kévékbe kötötték, "markot szedtek". A gyerekek is segítettek, "kötelet teregettek". Hónuk alá fogtak annyi rozsszalmából készült kötelet, amennyit elbírtak, s a marokszedők előtt bizonyos távolságonként a földre terítették. Ebbe kötötték bele a felszedett gabonát, ebből lett a kéve. Számolható rakásba gyűjtötték, s így nevezték hagyományosan keresztnek, kepének, kalangyának... A kepe, 15-20 kévéből rakott gabonakereszt. A kévéket szekérrel szállították a faluba, a pajtába, vagy a pajta közelébe. Magas halmokba rakták, s a csépeletlen gabonahalmokat nevezték asztagnak. A pajta nagy, zárható építményét csűrnek, szérűnek nevezték, mert gyakran meghosszabbították a fedett bejáratot, ahol elfért a szekér is. Falára kissebb-nagyobb gazdasági szerszámokat akasztottak, mivel a pajtát nem csak tárolásra használták. Itt volt a kézi cséplés színtere.
:-)))
Sáriban már megverték a rézdobot: keljetek fel, szegény kepés aratók! Csináljatok harminc keresztkötelet, úgy ad néktek a Hunyadi kenyeret.
:-)))
Cseng a kasza, meg az ének, Az aratók nem henyélnek. Kasza alatt dől a kalász, Lesz belőle fehér kalács.
:-)))
ESTI HAZATÉRŐK
Már szól a pásztor vadgesztenye-sípja Már esti bordás visszfény leng az éren Két lány ül az aranyszénás szekéren piros kendőjük galambica-gomba. Az utat száraz porfelhő borítja, a merülő Nap ferdén tűz a porba: vörösréz-tenger árad a mezőnek. Jön a gulya s a kaszások csapatja, dús lárma-erdő hajlong és alatta a békadal lágy páfrányai nőnek.
Weöres Sándor
:-)))
NYÁRI ESTE
Árnyak sora ül a réten. Nyáj zsong be a faluvégen. Zúg-dong sürü raj a fákon. Békák dala kel az árkon. Bim-bam! torony üregében érc-hang pihen el az éjben. Csillag süt a szeder-ágra. Lassan jön a pásztor álma. Rezgő-fü a feje-alja. Nyár-éj ege betakarja. Bim-bam! torony üregében érc-hang pihen el az éjben.
Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült. - Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az noszogatta. Tem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc. A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának: - Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre. De az anyja: - Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is. De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta. Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban a Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle: - Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját? - Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább - mondja a legény. - Ejnye - mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, a földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért? - Nem adom! Két máriás az ára, mondtam! Döbrögi úr mögött ott volt két katona. Rájuk parancsol: - Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda. Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára! Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről: - Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak! Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek: - Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat! Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rá-vertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban begyiben maradt. Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester. Döbrögi úr meglátja, hogy valami külsőországi ácsmester van az ö házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő. Azt mondja Matyi: - Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom. Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdez¬ te: - Jó lesz ez az épületfa? Azt mondja az ácsmester: - Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berak¬ ni, mivel ez nem arra való. Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek: - Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki! Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Ő maga persze hintóra ült az ácsmesterrel. Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra. S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra: - Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is. Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte azúr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán elvágott egy hajlós botot, s addig hegedült rajta az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét: - Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveressél adósa vagyok! Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább: - Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver! Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet. Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsőországi doktor. Kérdi a fogadóstól: - Mi újság másképp ebben a városban? Azt mondja a fogadós: - Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagybeteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna. Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát: - Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani! Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte! Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, né-zegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon: - Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok? Az orvos nagy vártatva válaszol: - Ha lehet, meggyógyítom! Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán minden cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz: - Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az ura most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette. - Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! - mondta Matyi. Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát. Aztán azt mondta: - Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök! A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerekkel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek: - Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi! No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mind strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla. Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát. Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy a ő lova a legjobb futó ló a környéken. Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek: - Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom. Az ember ráállt; azt mondja: - Megteszem. - No, hát - mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját. Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát: - Én vagyok Ludas Matyi! De aztán jól megcsapkodta a lovát. Hamar mondja erre Döbrögi úr: - Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek mind! A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést. Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki: - Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az! Az úr majd nem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó. Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.
Népmese - Illyés Gyula átdolgozásában
:-)))
V. GHYMES FESZTIVÁL - 2010. JÚLIUS-2-4. - HEGYMAGAS - Szent György Pince - FORRÁS SZÍNHÁZ-Július 4. LÚDAS MATYI - Zenés mesejáték
Ó, de kedves képek! Komolyan kedvet kaptam játszani. :)
Sajnos nem jutottunk el a fesztiválra (gondolom, rájöttél, hisz biztos, hogy találkoztunk volna). Érdekes, 1 gyerekkel "bevállalósabbak" voltunk, a lányunk 2 fesztiválon is részt vett, még Kéménden. :)
Örzsike édesanyjának nagy volt a gondja. Elkészült az ebéd, de nem volt, aki kivigye az arató gazdának. Kint volt az egész háznép, nem maradt otthon egy morzsa cseléd se. -Istenem, istenem, mitévő legyek? - sopánkodott a gazdasszony. - Ha magam szaladok ki az ebéddel, elhalad rajtam az idő, pedig tarhonyát kellene gyúrni délután. - Ó, csak ne búsuljon, édes szülém - kottyant bele Örzsike a tépelődésbe -, úgy kiviszem én az ételt apámuramnak, hogy el se hűl, mire kiérek vele. - Te, te csöppség? Hiszen föl se bírod emelni az ételhordót. Örzsike mindjárt elpityeredett volna, ha az édesanyja be nem kötötte volna a fejét piros babos kendővel, s a kezébe nem adta volna a fehér abroszban az ételhordót. No, hát akkor isten hírivel, de hamar ám! Siess, hogy el ne késsél, lassan menj, hogy el ne essél. Az úton meg ne állj, az abroszra vigyázz, hogy be ne levesezd, s mindig a lábad alá nézz a dűlőúton, hogy meg ne szúrja a királydinnye. Sose féltsen engem, édesanyám - fogadkozott Örzsike -, tudok én vigyázni magamra. Édesanyja gyönyörködve nézett utána a kisajtóból, hogy milyen takarosan kocog az ő kislánya. Olyan büszkén ment, akár egy királykisasszony, még csak hátra se fordult, pedig ugyancsak kiabált utána a Bicók Annuska az árokpartról: - Gyere, Örzsike, együnk papsajtot! Jaj, dehogy ér ő rá, mikor az édesapja várja az ebédet! Ahogy a házak közül kiért, elejbe állt a Maros kutya. - Gyere, Örzsike, fogjunk ürgét! - Most nem lehet, kutyuskám; látod, sietős dolgom van: ételt viszek édesapámnak. Más jó ösmerősökkel is találkozott az úton. Mentek elébe nagy gágogással a libák, hozzátörleszkedett a kis tarka bárány, rákiabált a kakukk: Giá-giá-giá-gá, ne menj, Örzse, világgá, gyere szedni pimpimpárét! Me-ee, me-e-e, ne szaladj úgy, Örzsike, gyere, szaladozzunk a gyepen! - Ka-kukk, ka-kukk, kis babus, gyér, keress meg, hogyha tudsz! Örzsike rájuk se hallgatott. Örült, hogy elmaradtak tőle, mikor bekanyarodott a dűlőútra, a rozstáblák közé. Ha innen kiér, akkor már mindjárt kint lesz a búzaföldön, ahol bizonyosan nagyon nézeget már az édesapja az útra: jön-e már a leveske meg a mákos tésztácska. Hát ahogy mén sebesen, egyszer csak a szeminek vágódik egy bolondos pillangó. Bizonyosan lenvirágnak nézte a szemét, olyan kék volt. Hanem szép volt ám a pillangó is, sose látott még olyan szépet. Aranyos szárnyán kék selyempántlika, zöld nyakravalója, pörge bajusza. De ezt már meg kell fogni, mert ilyen pilléje még egy lánynak se volt. Letette az ételhordót az útszélre, s utánakapott a pillének, amelyik leült egy rozskalászra. De abban a pillanatban már egy tüskerózsa körül karikázott. Nagy vigyázva terjesztette ki Örzsike a tenyerét, de hogy összecsukta, nem maradt benne egyéb, csak egy csúnya hegyes tüske. Úgy a tenyerébe fúródott, hogy alig bírta kihúzni. A pille elröpült, és csúfolódva libegtette a szárnyát, ő pedig leült az útszélre útilevélfüvet keresni a tenyerére. Talált is egy szép nagy levelet, de ahogy le akarta szakítani, észrevette, hogy egy csigabigácska legelészget rajta. Úgy mozgott a szájacskája, hogy öröm volt nézni. S Örzsike addig nézte, addig nézte, míg egyszer csak lehanyatlott a feje a puha fűbe, és lecsukódott a szeme. Elaludt. Isten tudja, mit álmodott, bizonyára megfogta álmában az aranyos pillét, mert nagyon mosolygósra állt a szájacskája. Feje fölött altatót zizegtek a kalászok, a pipacsok bársony szirmukkal legyezgették, s a búzavirágok lehajolva a fülébe sugdostak. Még tán most is ott aludna, ha a kakukk arra nem repült volna, s röptében rá nem kiált: - Ka-kukk, ka-kukk, a híres elaludt. Megeszi a csigabiga a mákos csíkot, hátrakötik a sarkát Örzsikének. Ijedten ugrott föl Örzsike, s még csak az álmot se dörzsölte ki a szeméből, úgy sietett az étellel. Mégis elkésett vele. Jól túljárt az idő a délen, a juhász régen átlépett az árnyéka felett, mire odaért. Hanem azért az édesapja nem haragudott Örzsikére. Dehogy is haragudott, inkább azt se tudta, mit csináljon örömiben, hogy ő hozta ki az ebédet. - Nézd, Örzsikém, mit fogtam, én neked idekint - mondta mosolyogva, s azzal fölvette a kereszt töviből a kalapját. Egy nagy pillangó volt alatta. Aranyos szárnyán kék selyempántlika, zöld nyakravalója, pörge bajusza. Tulajdon az a pajkos pillangó, amelyik miatt elaludt Örzsike a rozsok közt.
Tudod Bumfi...:-), ahogy magam elé képzelem a szituációt, a tavaly nyári budafoki Ghymes koncert jutott eszembe, olyan családias hangulat volt... A cseppek a színpad előtt..., ahogy egymásra találtak, az első szám után a közönség reagálására sandán fürkésző mosolygó szemecskék. A felszabadultság öröme, a ki nem mondott szó... az "egyezség" boldogsága, a képzeld azt... és mint ha... összecsengése a muzsikával, a közösséggel, a lelki tisztasággal, ami ott ragyogott a szemükben:-).
A Szarka Tamás - rajongói klub topikon 3072 sz. hozzászólásban Mizöngének van egy tündéri képe a gyerekekről. Jöttök a Fesztiválra? Szerintem ott is sok gyerek lesz:-)))!
- Az elsőn és a harmadikon szimplán vihogtam (na és persze meghallgattuk a jajgatósat :) ),
- a véres dobosokra kb. azt tudtam mondani, hogy "öööööö...." :)
- a negyediket hallva pedig amint lehetett, megnéztem a koncertlistát, és megcélozzuk a júl. 23-i óbudait, az nincs is nagyon messze, és elég korán kezdődik. :))
(A leányzó értelmes, de nagyon-nagyon zárkózott gyerek, úgyhogy figyelmeztettem: lesz sok néni és bácsi, akik lehet, hogy majd beszélgetni akarnak vele. Ezen picit elgondolkozott, aztán bátran rávágta: akkor majd beszélgetek velük! S azóta is, ha szóba kerül a koncert, mindig emlegeti, hogy majd ő beszélget... Háááát, szerintem most csak nagy a szája, de ki tudja, majd meglátjuk. :) )
Virágos Szent János, éjszaka világos, míg előtted tiszteletet teszek, csak addig világos, légy aztán homályos.
Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott bele.
:-)))
Megraktuk, megraktuk, négyszögűre raktuk, Csak addig el ne aludj, míg én nálad leszek, míg én nálad leszek, nálad énekelek. Dicsérendő az Atya e világon.
Ki ökrei vannak a nagy hegyek alatt? Ott is azok vannak, a Fülöp Sándoré. Fordítsd, Rózsi, fordítsd az én ökreimet, majd én is elfordítom a te ludjaidat, Dicsérendő az Atya e világon.
Menyhe(Nyitra) kodály,1909
:-)))
LÁNYOK ÜLNEK
Lányok ülnek a toronyba' arany koszorúba', Arra mennek a legények sári sarkantyúba', Lányok vagytok, szépek vagytok, piros az orcátok, Kertbe mentek rózsát szedni, szívem szakad rátok!
A legények fehér ingbe', a templomajtóba' Arra mennek a leányok ibolyasziromba', Legények is szépek vagytok, kopog a csizmátok, Ha eljöttök, mint a hajnal, szívem szakad rátok!
Öregasszony feketébe', fehér koszorúba', Öregember három lábon, de kicsit ugorna, Ráncot vesztek, ráncot adtok, sima a ruhátok, Kertbe mentek kórót szedni, szívem szakad rátok!
GHYMES - Csak a világ végire - Szarka Tamás
Mozgásos játék: A gyerekek kézfogással kettős körben (egyenlő számban), szemben állnak (párok). "Lányok ülnek... sári sarkantyúba'," Külső kör jobbra, belső kör balra egy lépéssel csárdást járnak. "Lányok vagytok... piros az orcátok," Szemben álló párok kézfogással páros forgás jobbra. "Kertbe mentek... szívem szakad rátok!" Szemben álló párok kézfogással páros forgás balra.
A mozgásos játék ismétlődik: " A legények fehér... szívem szakad rátok!" "Öregasszony feketébe'... szívem szakad rátok!"
Volt egyszer hetedhét országon is túl, még azon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy nagy tanya. Abban a tanyában éldegélt egy család, a szülők meg a két gyerek, egy kisfiú és egy kislány. Ezért amikor asszony meghalt, az ember megnősült újból, hogy legyen, aki a gyerekeket nevelje. De az új asszony nem állhatta a két gyereket, s mérget tett az ételükbe. Amikor a gyerekek odaültek ebédelni, egy fehér galamb leszállott az ablakra, és azt mondta: - Gyerekek, ne egyetek ebből a levesből, mert méreg van benne,hanem menjetek, amerre láttok a szemetekkel. Akkor a gyerekek sírni kezdtek, és éhen elindultak. Ment Zöld Péter meg a húga, mendegéltek, egyszer csak hallják, hogy valaki kiabál: - Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Hát egy halacska kinn maradta tengerből a szárazon, és már égészen elveszett. - Végy fel, Zöld Péter, vessél a tengerbe, s jótettedért jót várj. A legényke nagyon szívesen megtette. Ment, mendegélt. Hát egyszer megint hallja, hogy valaki kiabál: - Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Egy kis madár hívta Zöld Pétert. Elszakadt a többi madártól, könyörgött neki: - Zöld Péter, tégy fel az ágra, hogy reppenjek tovább a többi madárral! Zöld Péter feltette az ágra, s azt mondta neki a kis madár: - Köszönöm, jótettedért jót várj. Akkor megint ment tovább. Ment, mendegélt, s megint csak hall valami kiabálást: - Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Akkor egy rózsabokor hívta. Már egészen kiszáradt. Megkérte szépen, hogy locsolja meg, meg is locsolta. - Na, Zöld Péter, jótettedért jót várj. Hát akkor Zöld Péter elindult, ment megint, betért egy városba. Mikor oda ért a királyi kapu elébe, akkor már mondták neki: - Gyere, Zöld Péter, gyere, mert kilencvenkilenc fej a karóban, a tied lesz a századik! Megijedt Zöld Péter, de úgy is bement. Megtudta, hogy a királyleány akart volna férjhez menni, de olyan fiúhoz, aki úgy elbújik előle, hogy ő nem látja soha. Bement Zöld Péter, megvacsorázott, és megparancsolták neki, hogy három reggel bújjon el úgy, hogy a királylány meg ne lássa, mert ha nem, fejét veszik. De ha nem látja meg, akkor az övé a királylány és a fele királyság. Hát az első reggelt megérte Zöld Péter, elindult. Sírt, sírdogált és gondolta hogy istenem, éppen csak hogy elszökött a mostohájától, és most mégis mire akadt! Hova bújjon ő el? Hát elébe jött a hal. - Miért sírsz, te Zöld Péter? - Azért sírok-mondja -, mert a király azt mondta, hogy ha három reggel nem bújok úgy, hogy az ő lánya ne lásson meg, akkor fejemet veszi. Kitátotta a száját a hal, és azt mondta Zöld Péternek: - Bújj be ide, Zöld Péter. Zöld Péter bebújt, és a halacska lebújt a tengernek a fenekére, még oda is a homokba beásódott. A királylány kiállott a folyosóra, megtörölte a szemét, és azt mondta: - Gyere elő, Zöld Péter, a halnak a szájából, a tengernek a fenekéről, a homokból beásódva. Meglátta. Hát Zöld Péter előjött, kijött a partra, és kiszállt a halnak a hasából nagy búsan, és elment a királyi palotába. Másnap reggel megint csak elindult nagy bánatosan, s azt mondja: - Hova bújjak én, hova bújjak én? Elébe állott a kis madár. - Miért sírsz, Zöld Péter? - Hogyne sírnék, ha még holnap reggel is el nem bújok, hogy meg ne lásson a király leánya, akkor fejemet veszik. Hát a kis madárka kiterítette a szárnyát, s azt mondta: - Bújj a szárnyam alá. Felreppent a napnak a háta mögé. És a királylány kijött a folyosóra, megtörölte a szemét, és már meg is látta. - Gyere elő, Zöld Péter, a napnak a háta mögül, a madárnak a szárnya alól. Leszállott a madár, és a szárnya alól előengedte Zöld Pétert. Hazament Zöld Péter megint bánatosan, s másnap reggel megint elindult. De már akkor nagyon sírt: - Hát elbújtam én ezen a két reggel valahogy, de most már nem bírok elbújni. Jaj, jaj, jaj, mi lesz velem?! Elébe jött a rózsabokor. - Miért sírsz, Zöld Péter? Ne búsulj egyet se, majd én jól elduglak. Elmentek a királyi palota elé, éppen a folyosó elé, ahol jön ki a királyleány, oda letelepedett a rózsabokor, s azt mondta Zöld Péternek: - Bújj a közepembe - és úgy kinyílott, hogy fényesebb volt a napnál. Kijön a királyleány reggel, törüli a szemét, és vigyázkodik tengereken, országokon, egekben, sehol sem látja Zöld Pétert. - Hát, édesapám, úgy elbújt Zöld Péter, hogy sehol sem látom. - Töröld meg a szemedet, te leány - azt mondja a király -, szeretnél,ugye, férjhez menni? Megint csak néz a királylány, törüli a szemét, vigyázkodik, de hiába. Egyszer csak megunta nézni, nem látta sehol, kezdte kiabálni: - Gyere elő, Zöld Péter, gyere elő, akárhol vagy, nem látlak sehol. S akkor végre kijött a rózsabokorból Zöld Péter, és mindjárt megtartották a lakodalmat. A fele királyságot is megkapta, és három napig tartott a lakodalom. Én is ott voltam, jót mulattam, egy nagy csontot kaptam, a laskalé majdnem elütött.
Egyedem, begyedem, bú Hegyes kalapú, Madársóska, jaj de édes, Jaj de savanyú.
:-)))
Egyedem, begyedem, pitypalára, Szól a rigó rikkantóra, Kemény kőre, kőkapura, Üsd ki, vesd ki, ezt dobd ki, ez a gyerek álljon ki!
:-)))
Egyedem, begyedem bokorba, Szőrt vittünk a pokolba, Pokol előtt volt egy fa, Minden ágán hat varga, Rázd meg ördög, azt a fát Potyogjanak a vargák.
:-)))
Egyedem, begyedem, bikkfajárom, Alma, szőlő, kerek erdő, Mondván mondtam a medvének, Jaj, de kék ott az az ég, Bárány, bicski, hajtsd ki innen ezt!
:-)))
Egyedem, begyedem billegény, Hová mégy, te kislegény? Cincináti falujába, Gorinomi erdőségbe, Bumm-csin-bumm, Egyedem, begyedem somfabot, Mind elloptad a somot, Ha ellpotad edd is meg, Fuss innen és kergess meg!
:-)))
Egyedem-begyedem, bakkecske, Arra ment egy menyecske, Azt kérdezte, mit csinálsz? Te hunyó vagy, te kiálts!
:-)))
Egyedem, begyedem, tengertánc, Hajdú sógor, mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, Csak egy töltött verebet, Azt is a legszebbiket!
:-)))
Egyedem, begyedem, Sobolyó, Kecskerágó mogyoró, szőlőhegyen tarka tyúk, Én nem vagyok vén nyakú, István lovát patkolom, Rézpálcával kongatom, kon, kon, kongatom, Szedd ki, vedd ki! Melyiket? Ezt!
Amikor A Jóisten az óvónőt teremtette, már hatodik napja túlórázott.
Ekkor megjelent egy angyal és azt mondta:
-"Uram,már olyan régóta dolgozik ezen a figurán!"
-"Láttad a megrendelésen a speciális kívánságokat? Könnyen kezelhető legyen, de ne legyen műanyagból. Álljon 160 mozgatható részből, az idegei drótkötélből legyenek,az ölében egyszerre 10 gyerek kapjon helyet és mégis elférjen egy óvodai kisszéken.A háta olyan széles legyen,hogy minden terhet elbírjon és az életét nagyrészt előre hajtott tartásban tudja leélni. Szavai mindent begyógyítsanak, legyen az egy dudor a homlokon, vagy lelki fájdalom, és hat pár keze kell legyen!
Az angyal megcsóválta a fejét és azt mondta:
-"Hat pár kéz az nem fog menni!"
-"A hat pár kéz az nem okoz fejtörést,"-válaszolta az Úr-"de a három szempár, amellyel egy óvónőnek rendelkeznie kell, az annál inkább!"
-"Ezek mind az alapmodellhez tartoznak? - kérdezte az angyal. A Jóisten bólintott.
-"Egy pár, amellyel a csukott ajtón is átlát, miközben azt kérdezi: Mit csináltok ti ott? - pedig már rég tudja, hogy mi történt. Egy másik szempárnak a tarkóján kell lennie, hogy azt is lássa, amit nem szabadna látnia, de tudnia kell róla. Természetesen két szemnek elől is kell lennie, amellyel szigorúan néz rá a rakoncátlankodó gyermekekre, de közben azt mondják megértelek, és így is nagyon szeretlek!
-"Óh Uram!" - mondta az angyal és gyengéden megérinti a karját, - "menjen aludni majd holnap folytatja!"
-"Nem tehetem, közel állok hozzá, hogy valami olyat alkossak, ami egy kicsit rám hasonlít ! Már majdnem elértem, hogy önmagát gyógyítsa, ha beteg, hogy 30 gyereknek tudjon örömet szerezni egyetlen picurka születésnapi tortával, hogy rá tudjon venni egy hatévest az ebéd előtti kézmosásra, hogy megtudjon győzni egy három évest arról, hogy a gyurma nem ehető, hogy a lábait elsősorban járásra teremtettem és nem mások megrugdosására..." Az angyal körbejárta az óvónő modellt.
-"Túl lágy!"-sóhajtotta.
-"De jó szívós!"-mondta az Úr határozottan.
-"Te nem is hiszed,hogy egy óvónő mennyit kibír és mennyit teljesít!"
-"És gondolkodni tud?"
-"Nem csak gondolkodni, hanem döntéseket hozni, és kompromisszumokat kötni is képes!"- mondta az Úr,- és felejteni..."
Végül az angyal előre hajolt és ujjával megérintette a modell arcát: -"Itt egy vízfolt van." - mondta. " Megmondtam Önnek,hogy túl sok mindent próbál bele tenni ebbe az egy alakba!"
-"Az nem vízfolt, hanem könnycsepp."
-"Az meg minek?"
-"A könnyei hullanak, ha örül, ha gyászt, fájdalmat vagy elhagyatottságot érez."
-"Ön egy zseni Uram!" - mondta az angyal.
A Jóisten távolba révedő tekintettel csak ennyit felelt: -"A könnyek? Az rajta a túlfolyó..."
Volt egyszer egy viziló, aki szörnyen félt az oltástól. Másra gondolni sem tudott, csak az járt a fejében otthon, a játszótéren, a moziban és a strandon, ahol a legjobban lehet elmélkedni. Feküdt a vízben, és arra gondolt, mi lesz, ha már holnap beoltják? Meg kell kérdeznem, hátha a többiek tudnak valamit. - Nem tudjátok, véletlenül, mikor lesz oltás - kiáltott, oda a krokodiloknak, libáknak, leveli békáknak és a pelikánnak -, nem holnap? Lesz, amikor lesz - bugyborékolták vissza a krokodilok, és tovább dobálták nagy, sárga labdájukat, hogy csak úgy fröccsent a víz. Minek törnénk ezen a fejünket? - kiáltották a leveli békák a parton, s feltettek a lemezjátszóra egy új lemezt, amin vidám dalok voltak. Hát nem éppen semmiség az oltás, fontos dolog az - mondta a pelikán, de senki nem hallotta szegény fejét, mert a lemezjátszó túl hangosan szólt. Hogy lehet ez - töprengett a víziló -, senki sem gondol az oltásra. Valószínűleg nem tudják, hogy olyankor egy tűvel megszúrják az embert, és nem tudta kiverni a fejéből ezt a képet, s egészen beleizzadt a nagy félszben. S amint javában izzad, egyszer csak jön a postás, levelezőlapot hoz, s rajta csak ennyi: Jelenjen meg oltásra. A víziló ijedtében akkorát csuklott, hogy az utcán megálltak a villamosok. - Mi történt?! - kiabálták a zsiráfok, a zebrák meg a kenguruk; ugyanis mindnyájan épp a doktor bácsihoz mentek. - Semmi, semmi - nyugtatta meg őket a kalauz, csak a víziló megijedt az oltástól, már megyünk is tovább. Mikor megérkeztek a rendelőbe, szépen leültek, várták, mikor kerül rájuk a sor. A békáknál ott volt véletlenül a lemezjátszó a vidám dalokkal, úgyhogy kellemesen töltötték a várakozás perceit. El kellene menni a vizilóért - mondta a pelikán. Fogta magát és ment is. De a vízilovat nem volt könnyű megtalálni, mert elbujt a függöny mögé,és egész testében reszketett, hogy csak úgy táncoltak a kredencen a poharak. Ne butáskodj - mondta a pelikán -, gyere. Semmi bajod nem lesz, egy kicsit megcsípnek, ezt még a kis nyuszik is kibírják. Ha nem jössz, mindenki rajtad fog nevetni, nem éri meg. Jó, felelt a víziló, mert látta, hogy nincs mit tenni -, de fogd közben a kezemet. - Rendben van, fogom a kezed - felelt a pelikán, s elindultak. Útközben találkoztak a tyúkkal, az elefánttal, s a kis nyuszival, s mindegyikük azt mondta, hogy az egész semmiség, csak megcsiklandozza az embert, ki lehet birni, nem kell félni. "Könnyen beszéltek - gondolta magában a víziló -, már túl vagytok rajta. De mi lesz velem?" - és csorgott róla a veriték. - Maga teljesen meg van izzadva - mondta a doktor bácsi, mikor a vízilóra került a sor. - Ez neki olyan kedvtelése - szólt közbe a pelikán, aki kézen fogva tartotta a vízilovat. -Van, aki pingpongozni szeret, van, aki izzadni. - Aha - bólintott a doktor bácsi -, én meg azt hittem, hogy fél. - Ugyan - mondta a pelikán -, egy akkora nagy állat azt sem tudja, mi az, hogy félni. - Hát akkor nekilátunk - szólt a doktor bácsi, és fogta az injekciós tűt. Mikor ezt meglátta a víziló, olyan fehér lett, mint a fal - Mi az - kérdezte a doktor bácsi -, miért olyan fehér ez a víziló? Fehér lehet egy egér, de nem egy víziló! - Ő ilyen különös víziló - felelte a pelikán -, fehér víziló, s belőle csak egy van. - De egy perccel ezelőtt még szürke volt - mondta a doktor bácsi. - Igen - így a pelikán -, az egyik pillanatban szürke, a másikban már fehér, ezért is olyan ritka példány. - Jól van - mondta a doktor bácsi -, ha ez olyan ritka különleges víziló, akkor nagyobb gondot fordítunk az injekcióra. - és nézegette, hova szúrja a tűt. "Most fog fájni" - gondolta a víziló, és becsukta a szemét. - Kellemetlen - dörmögött a doktor bácsi, és a víziló hátára bökött - itt túl vastag a bőr, megpróbáljuk máshol. De kereshetett ítéletnapig, vékony bőrt nem talált. - Nincs mit tenni - jelentette ki végül -, vízilóbőre van, beletörne a tű. Nem olthatom be, nem haragszik? A víziló rámeredt a doktorra, pislogott egyet, aztán táncolni kezdett ott a rendelőben, és kurjongatott: - Miért is haragudnék, nem történt semmi, viszontlátásra! - és futott, futott, egyenesen a strandra, teli torokból nevetett és fröcskölt, annyira, hogy a békáknak is rá kellett szólniuk, hogy nem hallják a lemezjátszót. De képzeljétek, a víziló egy szép napon felébredt, belenéz a tükörbe, és azt látja, hogy szép sárga. "Ez meg mi? - álmélkodott, - Ha fehér lennék, az azt jelentené, hogy félek, de miért vagyok sárga? Ezt meg kell kérdeznem valakitől" -és ment a strandra. Nagy csődület támadt, sárga víziló, ilyen még nem volt, mindenki alaposan megbámulta, és kérdezgették, hogy hol vette ezt a szép színt. - Valószínűleg lakk - mondták a krokodilok -, a strandlabdánk is így fest. - Inkább napolaj - kiabálták a békák. Csak a libák őrizték meg komolyságukat, legyintettek a szárnyukkal, ugyan, kérem, ők ezen már túl vannak, egészen kis korukban pontosan ilyen sárgák voltak. - De ti libák vagytok - recsegte a pelikán -, ez nem ugyanaz, én inkább valamilyen betegségre gyanakszom, S fogta magát, megtörölközött, és ment a rendelőbe. - Hallotta már, doktor úr, hogy a mi vízilovunk egészen megsárgult? - Hát az könnyen elképzelhető - válaszolt a doktor bácsi -, hisz ő egy egészen rendkívüli víziló, az egyik pillanatban szürke, a másikban fehér, miért ne lehetne időnként sárga is? - Szó sincs itt semmiféle különleges vízilóról, az egész csak butaság volt, azért volt fehér, mert félt az oltástól. - Hát így állunk - mondta a doktor bácsi -, tehát egy közönséges víziló, akit nem oltottunk be, s ezért sárgaságot kapott. S mivel a sárgaság nagyon csúnya betegség, azonnal ágyba kell feküdnie. Így hát a víziló ágyba került, strandolásról szó sem lehetett. Porokat kellett szednie, az ágya mellett ott ült egy nővérke, és mérte a lázát. - Szörnyű - siránkozott a víziló -, így feküdni, mikor mindenki a strandon van, hancúroznak, labdáznak, és hallgatják a vidám dalokat. Nővérke, nem mesél legalább valamilyen mesét nekem? A nővérke megsajnálta a vízilovat, és belefogott a mesébe: Volt egyszer egy víziló, aki szörnyen félt az oltástól...
Napsugár a levegőben, tündököl a rét, kincseit az ifjú tavasz bőven önti szét. Szántogatók dala száll, égig evez a madár, méz-illatú libegéssel közeleg a nyár. Fényes idő lelke jár, belepezsdül a határ, lengjünk, mint a harang nyelve, énekelve már! (Weöres Sándor)
:-)))
„Húsvéttól pünkösdig, akármilyen idő volt, hogyha hó esett is, a parasztlegények gatyára vetkőztek. Ráncos gatya volt, három szélből volt a gatyánk. Lányok, fiatalemberek, külön-külön csoportban, énekelve, danolva mentek ki a faluból, ki a falu alá a gyepre. Itt aztán mikor mit kezdtek el játszani, vagy labdáztak, vagy fogócskást játszottak, vagy szembekötősdit. Az idősebb legények, már a házasulandó legények, külön csapatban tekéztek. Ez volt a játszó.” (Hajdú-Bihar m. - Földes)
Más tájakon a vasárnapi litániáról utcára kivonuló nagylányok, összefogódzkodva énekeltek... énekes játékokat játszottak, "liláztak".
:-)))
"... És fölcsattan a gyermekének, fölbúg az orgona: Jövel, szentlélek! vigyél el a nyárba hol égig ér a játék palotája, szabadság otthona..." (Fodor András)
:-)))
Mit játsszunk, lányok? csicseréket, bugyborékot, Három vackot, hat barackot, tengöri guggot.
:-)))
Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta. Nyisd ki rózsám, kapudat, kapudat, Hadd kerüljem váradat, váradat, Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, Dob szerda!
:-)))
FEHÉR LILIOM
Fehér liliomszál, Fehér liliomszál, Sej, ugorj a Dunába, Ugorj a Tiszába.
Támaszd meg oldalad, Az aranyvilládat, Sej, szakajtsd ki rózsádat, Forgasd violádat.
Szeretem én őtet, ő is engemet, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása.
Szeretem én őtet, ő is engemet, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása.
Kerek égen járó, Nap után sétáló, Sej, szívem zöld szoknyájú, Piros pántlikájú.
Szeretem én őtet, ő is engemet, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása.
Szeretem én őtet, ő is engemet, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása.
Bánod, gazda, bánod, Ha lányoddal járok, Sej, de még jobban bánod, Ha véle hálálok.
Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása.
Szeretem én őtet, ő is engemet, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása.
Szeretem én őtet, ő is engemet, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása, Szép ő maga, Szép ruhája, Ékes a járása.
