antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szervusz Bajkálifóka!:-) Köszönöm, kívánok Neked szép napot, kellemes hetet!:-)
Illyés Gyula
Új nép a parton
Fürdőruhában szép lépésű nő -- Jó alakja az elegancia. Hogy ideillik! Mily "előkelő" S mi mindent mond el, ahogy kisfiára pillantva elkiáltja: "Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!"
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Kiss Ottó
Strand
Vannak helyek, ahová a gyerekek Nem mehetnek be. Még akkor se, ha van jegyük. Például a strandon, a női napozóba. De ha én egy kicsit nagyobb leszek, és egyedül járok majd a strandra, akkor lehet, hogy majd oda is bemehetek. De az is lehet, hogy akkorra már az egész nem is fog érdekelni.
Én mindig, már mint kis gyerek Más voltam, mint más – e szemek Másként láttak – más szenvedély Tüzében égett ez a vér – Más forrásból fakadt a bánat Énbennem – más hangokra támadt Csapongó kedv az én szívemben – És mindig egyedül szerettem – Viharzó éltem hajnalán – Akkortájt – bukkant fel talán - Jó s roszsz mélyéből tört elő E titkos, bénitó erő – Szurdokból vagy hegypatakból – Fennen rőtlő szirtfalakból – Míg az őszi napkorong Mindent színaranyba vont – Míg sujtó istennyila Mellettem suhant tova – Menyny dörgött, zúgtak szelek – És egy furcsa felleget (Tiszta-kék égbolt delén) Démonomnak láttam én -
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Várnai Zseni és Peterdi Gábor gyermekei 1923-ban.
Várnai Zseni
Nevek
Azt mondtam akkor: legyen a neve Gábor, Gábriel, mely egy arkangyal neve, mert szép volt már az első pillanatban, és homlokán a csillagok jele.
Nagyobb és szebb volt minden újszülöttnél, szeme oly mély, akár a tengerek, zöld volt, és kék, majd szürke, és sötétlő, ma sem tudom, milyen színe lehet.
Legyen Gábor, mondtam egy sejtelemtől elkapva, és e betűk ereje megrázott, mint az áram, és szívemben kigyúlt a láng: nem lehet más neve!
Így lett ő Gábor, s neve szárnyat öltött, s mert szárnya nőtt, el kellett szállnia… mikor kislánykám megjelent a földön, mondtam: a neve legyen Mária!
Illett reá, s mintha szelíd szemével sugallta volna nékem e nevet, megértettem, s rátűztem homlokára, mint koszorút, mint tiszta, szép jelet.
Mert jel a név s viseljük mindhalálig, és Mária a Madonna neve, betűi, amint lágyan összefolynak, mintha egy arcon könnycsepp pergene.
S mintha Napkelet illatát lehelné az öt betű, mind más-más illatot, amit gyógyírnak szívünk bánatára tündéri kertek lelke hullatott.
Mirrha, áloé, rózsa, istenfa, alma: az: M, az: Á, az: R, az: I, az: A, fűszerben, fában, gyümölcsben, és virágban az illatok illatja: Mária!
Így élünk mind, nevünkkel megjelölve, mert sors a név s titkos mágia, egyik röpül, mert Gábrielnek hívják, a másik sír, mert neve: Mária!
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Mindenre féltékeny vagyok. Kín marcangolja a szívem, Miért nem én suttoghatok Szél helyett szerelmet füledbe? Miért nem én ölelhetlek, Nap fényével önfeledten? Miért nem én simogatlak Álmodban Hold sugarával? Miért nem én dalolhatok Víz helyett vágyó dallamot? Miért nem nekem suttogod Párnád helyet: Kicsi párom? Miért? Mondd Miért?
Elküldetlen üzenetekben, be nem nyomott ajtócsengőben, egy üveg, bontatlan pezsgőben, földszinten veszteglő liftben, távolba meredő kilincsben, a "nemsokára" csonk ígéretében, s metszően éles "nincs"-ben. asztalon egy gyűrött szatyorban, hűtő jégvermében reszkető borban, énbennem, a "nem ő"-ben, helyettem, tán előttem, egy "majd"-ban és sok "talán"-ban, elvesztettben vagy nem találtban...
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Kosztolányi Dezső
Méz
A fájdalmam oly érett, mint a méz már, és bölcs és mély és terhes száz titokkal, és minden kincseket magába foglal, és hallgat és vár, sehova se néz már. Virágtalan bánat. De ez: a minden. Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital, több mint a föld tünő virágival, ambrózia, virágok lelke, kincsem. Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő, minden cukrot magába édesítő. Én csak röpültem és ezt szüreteltem kalászos rónán és szőlős hegyekben, ezt szüreteltem, mert én csak röpültem, és életem nehéz mézzé köpültem, bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé, egy csonk világban egy fájó egésszé. Ó lankák, ó virágok messze tája, ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon, s ó könny, te élet mély esszenciája, megölt virágok méze, fájdalom.
Akihez szólott a legelső nóta: Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka... Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve És nemsokára a más felesége... Így van megírva pár rövidke sorba, Mintha ez olyan természetes volna. Az a reporter mit tudta, hogy ebbe' Egy kész regény van végleg eltemetve, Bevégzett regény, be nem végzett álom: Zsóka volt az én első ideálom...
Megejt varázzsal édes, ifju emlék, Mintha most ismét az a régi lennék, Mintha még mindig könnyű vón' a nóta Mintha még mindig hű lenne a Zsóka, Mintha még mindig tudnék szőni álmot... ...Pedig meghaltak mind az ideálok... Ahogy elhangzott az az első nóta; Édes kis Zsókám, haldoklom azóta, Reményem, álmom mind, mind semmivé lett, Meghalt. Magával. Maga volt az Élet...
Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka, Mást fog ölelni, másé lesz a csókja... Óh, legyen boldog majd avval a mással, Ölelje Magát olyan forró vággyal, Ahogy én egykor átölelni vágytam, Szerelem-éhes, boldog, ifju vágyban... Haljon el most már minden emlék, nóta, Feledjünk mindent: menyasszony a Zsóka...
A legnehezebb út önmagunkba vezet. Egyedül kell megjárnunk – nem nyújthat kezet senki a szűk ösvényen, ha szakadékhoz érünk, s a túlsó partra jutni pallónyi csak reményünk.
A legrejtettebb tó lelkünk tengerszem mélye, mit nem világít át csak belső énünk fénye. Apály-dagályos tükrén oly tisztán ring arcképünk, hogy bátorságos tett szemünkkel szembenéznünk.
Mégis, hogy élni tudjak, akarom én e képet. Hogy mérhessek – magamról kell vennem hű mértéket. S ha megtérek a mélyből, sugár ül homlokomra, mint megtalált világom parányi napkorongja
