Csokonai Vitéz MihályA reggelről
Már alélva pislog szép fénye azoknak Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak. Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak Felébredésére a piros hajnalnak, Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre, Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre. Az ég alját piros bársonnyal prémezi, S aranyos csipkékkel körűl övedezi. Szép bársony burkokból kihívja azokat Az estve még félig bimbó virágokat, Amelyek kitárván szagos kebeleket, Béfűszerszámozzák az egész vidéket. Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek, A kies vőlgyeket bényargalják velek, Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak És egy fűszerszámos templomot csinálnak, Amelynek pirosló rózsából rakatott Oltárára hint le a hajnal harmatot, Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek, Az egész szent helyet béfüstölik velek; Melynek az ambránál éltetőbb illatja Ártatlan érzéssel a lelket elhatja. Erre a madarak koncerti zengenek, S a lélekben egy szép érzést teremtenek. A szelek is áldó éneket suttognak, S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.
Az utat, amin szökni akartam, elrejti előlem a hó, vendégeim csöndben ülik körül az asztalt, - akire vártunk, még nem érkezett meg. Ajtóm előtt látom cipőid nyomát, de ez sem elég ahhoz, hogy fölébredjek, álmaim kertjét a gaz benőtte, és nehéz a reggel, mint egy vers utolsó mondata.
Boldog vagyok és néma, mint a lift, ami foglyul ejtette utasát.
Balaskó Jenő
Hajnalban arcod
Hajnalban arcod messze úszik szélbe elered árad a hajad
Ajkad közeli Nílus partja vízig eljár néha az erdő
Fellélegzel illanó szív ujjaimnak víz-violája
Hangyák vára néma az arcod árad a hajad szélbe elered
*
Semmi!H!SZ! Már nagyon várlak...
Mint egy áruló, ülök a parkban és kedves gonosztetteimre gondolok; ahogy egy mosógépben, úgy tisztultak emlékeimben, most ragyognak, mint a bútorok ünnep előtt. Kihűlt helyeimre innen másznék vissza, de nem férek már egy elmúltba se. Leszakad - nem emel föl - a padlás, és ha alámerülök, nem találok vissza; sötét vízzel telt meg a pince.
Mikor a hajnali rigó füttye kilép a tájra ösvények karja átölel s bezár ismét magába ösvények karja átölel s mint akit régen vártak úgy húzódnak előttem szét a zöldujjú faágak rézpajzs a nap felettem és munkál a kedvem éppen: képzeletben az arcodat lassanként belevésem s bár szól a hajnali rigó nem múlik el a bánat a sötét hegykaréj fölött ezüst kések cikáznak a gombaszagú árnyakat soványítják a fények megfeszítem a léptemet tudom, hogy messze érek messze érek, pihenhetek fenyők övezte réten fűhullám hajlik rajtam át a szétterülő szélben szemembe villannak megint ódonlila virágok s hegycsúcsoknak mondhatom el majd hegycsúcs-tisztaságod!
Semmit sem tudok mondani neked, az ajtókat zárva hagytam ma reggel, és olyan volt a csend, mint az átázott plafon. Mikor elindultam, esett az eső, szőnyegemen lassan kihűltek a lábnyomok, egy tavalyi nap jutott az eszembe, amire még soha nem gondoltam, és egész úton az órámat figyeltem.
Hajnal. A város Alig heverte ki az éjszakát. Párás nyirok ereszkedik, szitál, szemerkél, taknyolódik. Szürke műanyag égbolt. A Napot éjszaka leszedték, és eladták ócskavasnak. Elkenődött felhők. A csillagok már letűntek. Nincs, aki sztárolja őket. A hold is hazavackolt, bagóért nem melózik.
-
Átható hétfőszag. Nyikorgó, rozsdás beindulás. Verebek géphangon csiripelnek. Mobilodik. Az ember lép, rázódik, surrog és nyomakszik. Előtte a nap. Mögötte a teg. Felnéz az égre. Keresi a derengést Hajnalban valahol valaminek derengeni, kell. Legalábbis.
-
Hajnal. Pitymallás. Piros égalj. Szeles idő lesz. Kikászálódás a dunnagomolyból. Szemdörzsölés, pislantás, fogmosás, glu-glu, köpés. Torokégető slukkok. A kakas felveti taréját. Kakaskodik. Ébresztőszolgálat. A macska lábhoz púpozódik. A kuvasz láncot csörget. De mi mégis. Bődülés, nyihogás, röfögés. Orwell. Félrerúgott vödör. Kinthagyott ruhák a kötélen. Lyukas csatornából poshadt víz szivárog. Az ágon rigó és szarka párbeszéd. Jó reggelt, szomszéd! Magának is!
-
Hajnal. Párállik a tenger. Locska fodrok, kis teniszlabdák ugrálnak. Tengerkék ég. Égszínkék tenger. Kinyújtózik a Nap. Lustán, álmosan. Liftbe száll. Emelkedik. Feljebb, egyre feljebb. Sugárzik. Diadalmas. A felhők kezet csókolnak neki.
-
Süppedt homokban szétszórt kagylóhéjak zörögnek. A fény szikláról sziklára szökken. Összecsukott napernyők, egymásbatolt nyugágyak. Partra óvakodó medúzák. Pihegő hullámok, sósmandulaillat. Felbúgó hajókürt. Közeledő messzeség. A nagy víztükör fölött kettéhasad a hajnal.
Ma újra hallottam a kutyavonyítást a távoli tanyáról. Akkoriban könnyen elkaptak, hiszen lámpásként égtem, botnak, tenyérnek, vasnak embert ütni való dolga volt, legyek szárnya szivárványt játszott, azt hittem gúnyolódik, de csak önmagával foglalkozott, gondtalanul eltáncolt előlem, az átlőtt kutya szűkölésével együtt, elterelte a figyelmemet ez a személytelen apróság, a kivégzőosztagnak más dolga akadt és így csodák csodája lelövetésem időlegesen elmaradt. Ma újra hallottam a kutyavonyítást a távoli tanyáról.
Ma újra láttam porglóriában felkelni a napot. és néhány pillanatig örültem, hogy még élek, a harmatos fűtől és saját természetüktől nedves és csavaros csigák bújtattak, csoda volt, hogy nem szedegettek föl a gólyák, nem tapostak el az őslények. Ma újra láttam porglóriában felkelni a napot.
Ma újra éreztem a szénát, a tüskét, fodormentát, időtlenséget, vakvágányok csöndjét vakondtúrásba hullott krisztusi szög rozsdáját, ebben a motorzajjal és fenyegetéssel keményre döngölt világban nem eszem, hanem az érzékeim emlékére ébredtem. Ma újra éreztem a szénát, a tüskét, fodormentát, időtlenséget.
Áprily Lajos
Hallali
Ez aztán harsány, szent vasárnap:
vadász-örömre gyúlt a Nap,
piros rohamra harsonáznak
szívem fölött a sugarak.
Illanna, bújna, bajt előzne,
s elébe nyíl-zápor szakad.
Alvó erdők piros kis őze,
döbbent szívem - add meg magad.
Ma nem pihensz avar-homályon,
fény-kedvedért most meglakolsz:
fényárvizes vad rónaságon
sötét ladikban ül a Sors.
Nézd: már az erdőn láng szivárog,
az odvakat szikrák verik,
aranyos bőrű indiánok
már gyújtogatják a prairie-t.
Lángszőke nád lobogva lázad,
nézd: máglya már a tar csalit! -
Piros sugarak harsonáznak
fölötted itt ma hallalit.
Ébredés Küver
Kel a hajnal Harmatos arcát Az ég felé fordítva A távolba mered, s figyel. Dacolva a reggeli zajjal, Mikor kezdik a munkát, A kutyák ugatva, vonyítva Felverik a csendet.
Kell pár óra a reggeli Forgatag előtt, Míg magára hagyjuk a várost A hideg, hajnali szél, ha álmos Bepárásítja az ablakot. Nem kel fel nap, még nem ragyog A hűs lehelet ráfagyott. Arca így sem zord, inkább nyugtató, Lágyan, kedvesen altató.
Füledbe súgja a szeretett mondatot: Világos bár az ég, de te még aludj!
Nézem a hajnalt, ahogy a fény felragyog s tépi szét az éj sötét brokátját, a hold már sápadtan mosolyog köszöntve öreg, hűséges égi társát.
A felkelő nap a tó fölé hajol s fényhídon küldi az éltető reményt: Ébredj, világ! Elhoztam az új napot, a fényt. Kinek része, születés, boldogság az életben kinek küzdelem, fájdalom az elmúlásban. Ez kavarog, fortyog szüntelen az örök körforgásban csak az idő múlik monoton percegéssel, "oly minden mindegy” egykedvűséggel. persze ez nem mindig ily fekete-fehér, olykor a legnagyobb fájdalomból születik meg a legcsodálatosabb remény.
A tájra most köszönt rá a reggel, harmatban fürdőzik fű, fa és virág, s az ág végén megülő vízcseppen szivárványra törik szét a ráeső sugár.
A feltornyosult felhők rajzolatában keresem homályos árnyalakod, s mint elfojtott forrás felbugyog a gondolat bennem, hányféle átkot kell még szétfeszítenem, hogy eljussak hozzád, s nyugalmam én is megleljem.
SEMMI
Csak a SEMMIT ígértem
Tűzzel kavart érzést,
s örvényt, mi hangommal húz alá.
Megfoghatatlan lelkemet,
mi fénytelen éjeken éltet,
s képzelt lényemmel vezet tovább.
Csak az erdei virágok illatát
kérted, s azúr köddé váló
csillagtalan teret.
Titkot, mely csak előtted nyílt meg,
s világtalanul is csak a SEMMIBE,
csak hozzád mehet.
Csak a lelkem festette SEMMIT,
melyet szívem zenéjével,
színekkel szőttem át.
Csak ezt a SEMMIT tudom adni,
s ha már ez nem elég neked,
akkor se követelj rajtam, SEMMI mást.
2006-04-09
Ha most kérdeznél, elmondanám Volt egyszer egy este amikor, mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei, tudtam téged kereslek. Fáztál, és takarót adott neked a szeretet, s egy pincér, meg a sötétség puha teste, a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek, Mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még voltak lopott csókok, lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok.
Már tudom, semmi sem volt igaz, már tudom, illúzió volt minden Nem volt igaz az ölelés... ...De nem fáj már: a Nincsen.
Most már szinte mindegy, mit írtam akkor mit éreztem éppen Már nem karcolt több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom. Felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba, szorítjuk a semmit mert nem tudhatjuk mi jön még meddig tart: a Meddig?
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek. Olyannak, mint a kép: mit önmagamnak festek. Csak annyit mondj majd egyszer: Jó reggelt ... az éjszakánknak vége S megkapod az életet, az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég Felállni nem lesz könnyű, hallgassunk most még...
