Egyes esetekben én azért nem tartom helytállónak azt a kijelentést, hogy "Steiner sem tudhatott mindent", mert gyakran olyan szövegkörnyezetben hangzik el, amikor az illető láthatóan nem is vette a fáradságot, hogy átdolgozza magán Steiner adott kijelentését. Ha valaki tényleg komolyan utánanéz, utánagondol, kutat, és végül arra jut, hogy Steinernek nem volt igaza, az más eset. Jómagam még nem vettem erre a bátorságot, főleg azért, mert ha valamivel elsőre nem értettem egyet, és elkezdtem utánajárni, végül rendszerint az derült ki, hogy mégis igaza volt, vagy csak félreértettem valamit ... :) Ettől még persze nincs minden nap a tányéromon gyökér-szár és levél, sőt, a múlt héten még húst is ettem...
Ezt az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a Waldorf pedagógiát akarják megreformálni, mivel eltelt 100 év, ugye, tehát sok minden változott. Ez a szándék önmagában helyes, a világ, a gyerekek, a pedagógusok, mindenki változik. De szerintem csak azután lehet jó reformokat hozni, miután megértettük, hogy az eredeti "elveknek" mi áll a hátterében. Tehát miután lekerült "a fejből", és valódi megértésre talált. Utána, az új formáknak is az antropozófiai szellemtudomány alapjain kell állnia. Kényelmességből, önáltatásból, önigazolásból nem fakadhat. Az élet persze hozza a szükséges kompromisszumokat, de ez már más téma...
Ha jól emlékszem egy tanítványának visszaemlékezései között állott: egyszer valami történt R. Steiner egyik lábával és sántikálva járt. Azt mondta, sietni kell meggyógyulnia, mert pár nap és egész Dornach sántikálni fog. Ezek számomra annak a jelei, amitől Steiner is óvott, hogy az antropozófi megálljon a fej szintjén. Rengeteg nehézség -meglátásom szerint- ennek a következménye.
Teljesen (egyet)értem soraidat. Úgy vélem, hogy a szerző nem másokról mondotta, hanem észlelte, hogy az antropozófia(lénye) mondhatja ezt az antropozófusokról. Amíg az ember antropozófus lesz, addig alighanem a 90% számtalanszor kétkedik, de nem dobja el (végleg), hanem dolgozik magában, magán, a világon. (én személy szerint háromszor jutottam az évek alatt el oda, hogy "na, ezt már azért nem tudom elhinni", aztán ...)
Egy anekdota: Németországban élő ismerősöm mesélte el nekem ezt a történetet, remélem sikerül úgy tovább adni, hogy át tudom adni a lényegét.Ez az ismerősöm kapcsolatba került néhány antropozófussal, de nem akart közéjük állni, mert taszította az, ahogy pl. az étkezéseik során mereven ragaszkodtak bizonyos szabályokhoz, amelyek (vélhetőleg) Steinertől származtak.(Legyen a tányéron gyökér , szár levél) stb..Tehát:ismert dolog, hogy a Doktor szeretett a barátaival a város környékére kirándulni, állítólag nagyon finom humora volt. Egy alkalommal betértek egy vendéglőbe, amikor szájtátva lesték a rajongói, hogy mit rendel a Mester.Nos, a Mester egy bécsi szeletet rendelt, mert maga sem igazán kedvelte azokat maga körül, akik megértés nélkül, vakon majmolták az útmutatásait.
Igen, antrapo, ebben teljesen igazad van. De akitől idéztél, annak az "antropozófus ilyet nem mondhat" kijelentésével nekem az a bajom, hogy másokkal szemben támaszt olyan elvárást, amit mindenkinek saját magával kell elintéznie, intim ügy. Ez nekem igenis szektásan hangzik. Szerintem is, ha valaki antropozófus, akkor bizalmat szavaz Steinernek, de fontos az önállóság, és az önálló ember minden kijelentést, származzék bárkitől, megvizsgál a saját józan értelmével, mielőtt elfogadja, és ha furcsának találja, akkor természetesen joga van kétkedni. Természetesen joga van azt is mondani, hogy Steiner tévedett ebben vagy abban, ez még nem jelenti azt, hogy másban nem lehet igaza. A feltétlen tekintélyhez sztem az ragaszkodik, aki az igazság forrását nem önmagában keresi, nem saját maga a biztos pont neki, hanem a külső tekintély. Ezért zavarja, ha a külső tekintélyt valaki megkérdőjelezi. Szerintem Steiner hozzásegíthet minket, hogy megtaláljuk az igazságot, de azt csak mi magunk tudjuk megtalálni.
Az idézett rész kulcsszava "antropozófus ilyet nem mondhat".
A kor jellegzetessége, hogy sokszor valós alapok nélkül adja meg a tudás, szakértelem érzetét. Ez alól talán semmi sem lehet kivétel... Én "antropozófuson" olyan embert sejtek, akinek nem reked meg a fejében e tudás, hanem felmelegített szívvel tettekre sarkalja a megismerés és a világ gyógyítása irányában. Így vélvén a dolgokat igen kevés "antropozófus" taposhatja a föld porát, sokan közülük meglehet, nem is hallottak Steinerről. De azokra, akik hallottak felőle igaz kell legyen a megállapítás. Másokra nem.
A tisztelet, mint a "Hogyan jutunk a magasabb világok megismerésére" c. könyv nélkül - a világot szemlélve- is láthatjuk egy lelki minőség, ami hozott, de a földi élet folyamán elmozdulhat két irányba is. A megismerési úton ezen tudatosan kell dolgozzunk, hiszen az antipátia-szimpátia erők aránya fontos kérdése az előrelépésnek.
A mai nagy napra Emil Bock "A három év" c. könyvéből:
"A keresztelő
Az egyetlen központi csoda, ami az emberi fejlődés lefelé tartó irányát, - bár egyelőre csak rejtett - felfelé irányuló mozgássá változtatta, Krisztus emberré válásának a csodája. Ez kiterjed a tulajdonképpeni krisztusi élet három évére, és a halálban és a feltámadásban, a golgotai misztériumban teljesedik ki. De nem egyszerűen a jézusi élettel kezdődik. A legmagasabbrendű szellemi esemény jelöli a kezdetét, bár ebből az eseményből az emberek földi szeme számára semmi sem vált láthatóvá. Erre a döntő eseményre mutatnak rá az Evangéliumok, mikor a Jézus megkereszteléséről szóló leírásban azt mondják, hogy az ég megnyílt, a belső látás számára megmutatkozott a Szentlélek képe, a belső hallás számára felhangzott az isteni szeretet-kinyilatkoztató hangja. Jézus életének első harminc éve emberi életrajz, bár a gondviselés csodálatos szálakkal és mintákkal szőtte bele az emberiség addigi történetének egész kivonatát. A Jordán-keresztelő és Golgota között eltelt alig három év több mint emberi életrajz. Azt ábrázolja, hogy hogyan éli bele magát egy magas isteni lény az emberi létbe. A krisztusi lénynek a Názáreti Jézusba, az emberbe való inkarnálódásának folyamatos csodáját ábrázolja. Így hát Krisztusnak tulajdonképpeni megszületése az, ami a Jordán-keresztelőnél szellemileg történt. Ezt az őskeresztény évszázadokban még tudták, vagy világosan érezték, mert karácsony ünnepét nem december 25.-én, Jézus születésnapján, hanem január 6.-án, a Jordán-keresztelő napján tartották. A Biblia szövege jelzi ezt a titkot azokban a zsoltár-szavakban, amiket az Atya-Isten abban a pillanatban használ, amikor az ég megnyílik; „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt!” Csakhogy az első három testamentumban, - mintha csak fátyolt kellett volna vonni a titok elé - az ótestamentumi zsoltár (2.zs.7.v.) világos szövegét egy kicsit megváltoztatták. Az Újtestamentum egyéb helyein, ahol idézik, az Apostolok Cselekedeteiben (13.33) és kétszer a zsidókhoz írt levélben (1,5. és 5,5,) abban a leplezetlen alakjában jelenik meg, mellyel a Jordán-keresztelőn való felhangzásával a születési folyamatot kiséri. Ha az ember megismerő ereje majd ismét felemelkedik odáig, hogy megismerje az ember igazi lényét, ami az inkarnáció titkán alapul, ismét szabaddá válik majd az út annak megértéséhez, hogy mi történt a Jordán-keresztelőn, és Krisztusnak mint az emberré-vált Istennek a megértéséhez. Az ember, - amit korunk egyre alaposabban elfelejt, - szellemi érzékfeletti természetű lény. Valódi lénye nem azonos az ember testi alakjával, ami a földi érzékek elé tárul. De azzal a lelki lénnyel sem azonos, ami gondolataiban, érzéseiben és akarati impulzusaiban a testiségen át megnyilvánul. Szellemi Én-lény, aki a testi-lelki emberben mint többszörös burokban lakik. Pál még meg tudja különböztetni a testi, lelki és pneumatikus embert. A Pneumatikus ember, az Én, mint az ember tulajdonképpeni lénymagja, többszörös testiségbe inkarnálódik. A legalsó, legsűrűbb burok a fizikai test. Ezt mint átmenetet a testiség és lelkiség között, átszövi az éter- vagy élettest. A lelkiség csak burok, amiben benne van az ember. Ezt asztráltestnek vagy lélektestnek nevezzük. Jézus életének értelme, ami Betlehem és a Jordán-keresztelő közötti harminc évet kitöltötte az volt, hogy a legnemesebb és legérettebb emberi burkokat készítse elő, hogy ha majd az idő beteljesedik, a Krisztuslény mint Én inkarnálódásakor ezekbe költözhessen. A Jordán-keresztelőig, különösen a tizenkettedik és harmincadik éve között a Názáreti Jézus fizikai, élet- és lélektestében az emberek között létező legérettebb és legátfogóbb Én lakott. A Názáreti Jézus a legtökéletesebb ember volt, amennyire ez földi-emberi forrásból elérhető volt. Ezért illeti meg az „Ember Fia” megjelölés. De csak ez a legmagasabb tökéletesség vezethette oda abban a döntő pillanatban, - amit az idők közepének nevezünk, - hogy Jézus lelkében, mint egy gyújtópontban összegyűlt az emberiség egész fájdalmas szellemi elszegényedése és egyúttal mélységes vágya az isteni segítségre. Jézus nemcsak kora általános Messiás-várásában vett részt. Mikor átélte, hogy még a legtisztább és legérettebb emberi erő is csődöt mond az emberiség lelki elhalásával szemben, látóvá kellett hogy váljon a Krisztus-lény ragyogó fényglóriája számára, aki földre-szállásának útján az inkarnáció kapujához érkezett. S ekkor ráeszmélt, hogy tévedés volna egy magától jövő isteni segítségre várni. Csak egy legmagasabbrendű emberi-lelki áldozat teheti lehetővé az isteni áldozatot; ezzel kell a közeledő Krisztus-lény számára az emberiséghez vezető kaput megnyitni. Jézus kész volt a nagy áldozatra, hogy önmagát odaadja - és ez hatotta át lelkét, amikor elindult Keresztelő Jánoshoz. Magasrendű, emberiség-szintűre emelkedett Énje átengedte helyét Krisztus isteni Énjének. Elment azon az úton, amin a többi ember lelki lénye megy, amikor meghal. És amikor az Ég megnyílt és Isten hangja megszólalt, az általa megtisztított és átszellemesített burkokba költözött bele a Krisztusi-lény. Az „Ember-Fiával” összekapcsolódott az „Isten-Fia”. Mikor a keresztény teológusok -pl. a niceai zsinaton 325-ben- már absztrakt és homályos módon arról vitatkoztak, hogy Krisztus isteni vagy emberi természetű volt, még mindig voltak olyan gondolkodók, akik konkrétan megkülönböztetni tudó szellemi szemléletük folytán még tudtak valamit mondani a Krisztus-Jézus lényében lévő emberi és isteni elem viszonyáról a Jordán-keresztelő után. De az ilyen konkrét kijelentések, melyek révén Krisztus inkarnációjának titka még egyszer kiviláglott az egyre sűrűbbé váló ködből, akkor már félelmet és rémületet keltettek. Nem akarták elismerni, hogy csak ezen az úton menthető meg az eleven Krisztus-megismerés, ami a három őskeresztény évszázadban még meg volt. S így azokat, akik ilyen leírásokkal léptek fel, mint eretnekeket elítélték. Közülük kimagaslik Laodiceai Apollinaris. A hármas tagozódású emberi lényről szóló régi tudomány alapján, ami még Pál leveleiből is kiviláglik, kifejtette, hogy Krisztus testi és lelki burka emberi volt; ezekben a burkokban azonban emberi szellem (Nus) helyett az Isteni Szellem (Logos) lakott. Mikor keresztelő János azokat, akik eljöttek hozzá és tanítványaivá lettek, megkeresztelte, hatalmas változás ment bennük végbe. Maga a Keresztelő csak lezárása volt annak a fejlődésnek, amit egy sűrített, hatalmas szellemi erejű iskolázás hívott elő a lelkekből. Nemcsak napokig, hanem hetekig álltak a tanítványok János lángoló szavainak hatása alatt és ennek eredményeként kettős felismerés ébredt fel bennük nagy érzések formájában. Egyrészt kíméletlen önmegismeréssel jutottak tudatára emberi természetük minden gyengeségének és tökéletlenségének, és saját bűnösségükön keresztül megérezték az egész emberiséget fenyegető lelki halál lélegzetelállító veszélyét. Másrészt felgyújtotta lelkükben a Keresztelő Messiás-próféciája a nagy remény szikráját. Akik hallották, gyakran érezhették szavinak hatására, hogy a mennyek országát lehozó Messiás-lény már egészen közel van. Az egyéni üdvösségvágy is kitágult, a közeledő megváltás emberiség-szintű megsejtésévé vált. Végül a Keresztelő fényes beteljesüléshez vezette az előkészítő megismeréseket. A keresztelés úgy történt, hogy a keresztelendőt egészen bemerítették a Jordán vizébe, amíg a test, lélek és szellem összefüggése meg nem lazult, mint ez a halál pillanatában történik. A keresztelést megelőző előkészítés folytán a lelki-szellemi ember már nem volt olyan szilárdan benne testi burkában, mint a mindennapi élet folyamán. Így a keresztelés az embereket egy pillanatra abba az állapotba hozta, hogy meglátták azt a lenyűgöző, átfogó képet, amit különben csak a halált követő első napokban lát az ember, és ez további földi életükre egy bizonyos fajta újrakezdést jelentett és tisztult erőket adott. A János-keresztelő élményét azzal hasonlíthatjuk össze, amit manapság is elbeszélhetnek azok, akik közel álltak a vízbefulladáshoz. Hasonló élményük van azoknak is, akik hegyről zuhannak le, vagy akiket betemet a gránát- és bomba-repesz, azután sikerül őket életrekelteni. Elbeszélik, hogy a halál küszöbén az átfogó emlékezés élményét élik át. Mindaz, amit egész életükben átéltek, összesűrítve, egyidejűleg, hatalmas képben áll a lélek elé. Minden elkövetett hiba rázúdul az ember lényére. Ugyanakkor azonban az elkövetkező sorsok hajnalpírja is megjelenik. Azok, akik a Jordán-keresztelőben részesültek, a legmagasabb fokon élték át az életükre való visszapillantást. Vádolva állt elébük saját bűnük és az emberiség bűne, fenyegető sötétséget árasztva. De a testüktől megszabadított lelkek ugyanakkor észrevették a napfelkelte sugarait is, ami a Krisztus-lény közeledtével a szellemi világban már hírt adott magáról. A János-keresztség a régi beavatási szertartások maradványa volt. Abban az időben még alkalmazható volt, mert az emberi testben még megvolt a rugalmasság és átbocsátóképesség utolsó maradványa, ami lehetővé tette a lelki-szellemi ember számára, hogy a kereszteléssel kapcsolatos részleges halál ellenére, azután ismét egészségesen tovább éljen a testben. Az emberi test belső struktúrája már régen olyan merev és törékeny, hogy az olyan eljárás, mint a Jordán-keresztelő, nem volna lehetséges az egyensúly és az egészség súlyos károsodása nélkül. Mikor Jézus Jánoshoz ment, annak körében már egész csomó, a János lelki vezetése és keresztelése révén megváltozott embert talált. Most ő is alávetette magát a lángoló szavak hatásának és megkeresztelkedett. Ez külsőleg egészen csendes jelenet, amint alázatosan lehajol és alámerül a Jordán vizébe. Belsőleg azonban kozmikus drámaisággal tör be egy új kezdet, amely messze felülmúl mindent, ami addig a Földön történt. Itt sokkal több történik, mint az előző keresztelési aktusoknál. Itt is kiemelik ugyan egy mélyen előkészített ember lelki-szellemiségét a testével való összefüggéséből, az életére való nagy visszapillantás és a jövőbepillantás céljából. De ezúttal nem tér vissza az emberi Én a megtisztult és felemelkedett lélekkel a megtestesülésbe; az Én elhagyja a Földet és a lélek, mint az Égnek felajánlott tiszta áldozati csésze, egy emberfeletti isteni tartalmat vesz fel magába. Visszatértekor magával hozza a megtestesülésbe az emberek által sóvárogva várt messiási Krisztus Ént. Azt a mondást, amit Pál később leír, Jézus hallgatag lelki testtel megvalósította; „Nem én, hanem Krisztus énbennem!” Jézusból Krisztus-hordozó „Christophorus” lett. Elkezdődik Isten emberré-válásának csodája. Világos hogy az, ami ebben a pillanatban történik, csak kezdet lehet. Az égi tartalom túlságosan nagy és túlságosan hatalmas a földi edény számára, amibe beleömlik. Három évi sorsküzdelemre lesz szükség ahhoz, hogy Krisztus isteni Én-lénye Jézusnak, az embernek lelki és életereibe teljesen beleköltözzön és inkarnálódjék. A halál órája a Golgotán egyszersmind a testbe-lélekbe költözés befejezése és átmenet lesz egy új létformába, létfokozatba. A kozmikus méretű Isteni tartalom a három év minden lélegzetvételével, minden szavával, minden tettével mélyebbre dolgozza bele magát szűk emberi lakásába. Az emberré-válás csodája a Jordán-keresztelőtől a kereszthalálig tart, mert nem egyéb, mint egy Isten folyamatos áldozati tette és áldozatvállalása, aki az emberiség üdvösségéért megalázza önmagát, szolgai alakot ölt és engedelmes egészen emberi haláláig. A földi testiség, amibe a Krisztus-lény bevonult, szűk és kicsi volt ahhoz a kozmikus nagysághoz viszonyítva, amit most be kellett fogadnia. Bár a burkokat, a fizikai-, éter és asztráltestet a legérettebb és legnemesebb emberi lény lakta és készítette elő, azok mégis résztvesznek minden földi lény sorsában, ami a bűnbeesés folytán a gyengeség és tökéletlenség átka alá került. Krisztus kozmikus teremtőereje túlságosan hatalmas az emberi földi test számára. A benne lüktető kozmikus életáramok túlságosan hatalmasak az emberi életerőhöz viszonyítva. A belőle kisugárzó isteni lelki fenség túlságosan hatalmas az emberi lelkiség számára. A test, élet és lélek hármas földi burkában találkozik Krisztus azokkal a hatalmakkal, melyek az emberi lényt elidegenítették isteni eredetétől és egyre inkább a mulandóság átka alá vonták. Ez a csírája a hármas kísértésnek, ami végül is alakszerűvé sűrűsödve lépett Krisztus-Jézus elé, mikor közvetlenül a Jordán-keresztelő után negyven napra elvonult a magányba. Jézusnak az az elhatározása, hogy kiváljon az emberek köréből és Júda pusztájában a magányt keresse, minden bizonnyal a rajta végbement nagy változás, a Szellemmel telítődés utáni első tapasztalatainak következménye. Egyrészt szemben találja magát saját fizikai testében a megkeményedés és rothadás szellemével, másrészt az egész földi anyagi világgal szemben úgy érezte, hogy a most benne lévő teremtőerő révén képes volna mindazt ami halandó, el-nem-múlóvá változtatni. Az emberi élettestben nemcsak a rothadás és a földhözkötöttség erőivel találkozott, hanem érezte, hogy azokkal az életáramokkal, melyek most belőle kiáradtak, nemcsak a földi nehézségi erőt, hanem magát a halál teljhatalmát is meg tudná törni. Az emberi lélektestben a felvillanó csalóka fény és az érzéki vágyak erőivel találkozott, melyek az embert félrevezetik, de ugyanakkor azt is érezte, hogy a céltudatos Nap-erő birtokában, ami most benne volt, csak az emberek elé kell állnia, hogy a saját irányában magával ragadja őket. Még meg is rémülhetett, hogy hirtelen milyen, a Földön még csak nem is sejtett lehetőségek birtokába jutott, hogy földi anyagi környezetére, saját lényére és a többi emberre hasson. Nem állhatott szándékában, hogy felhasználja az isteni erők fölényét az emberi erőkkel szemben; ezzel az emberiségért sem tett volna semmit. A csoda vihara elzúgott volna az emberiség felett anélkül, hogy lényébe felvehette volna a szervezetbeli megváltozás és a szabadság csiráját. Csak azáltal, hogy ő maga is fenékig ürítette az emberlét kelyhét és az emberi létet annak utolsó rostjáig áthatotta az új erővel, tudta a földi létbe elvetni az eljövendő megváltás magvát, ami által az ember istenivé, a Föld Nappá válhat. Mikor az evangéliumok azt írják, hogy Jézust a Szellem a pusztába vezette, emögött az is rejlik, hogy azok a hatások, amik a Jordán-keresztelőt közvetlenül követő első stádiumban megváltozott lényből kiáradtak, elvezették Őt ahhoz, hogy földi szemmel nézve világosan felismerje feladatát. Szellemének testéhez és lelkéhez való jelenlegi viszonyában nem volt szabad elkezdenie működését az emberek között. Sőt vissza kellett húzódnia tőlük, nehogy lenyűgözze őket és hogy véghezvigye azt az első minimális belső áldozatot, ami elengedhetetlen volt az egyensúly kivívásához az emberi edény és az isteni tartalom között. Az égi bor még erősen túlhabzott a földi kehely peremén."
Az én szememben a személyi kultusz ezerszer nagyobb bűn, mint a tiszteletlenség. Az előbbi korlátoz, lealacsonyít, tévútra visz, az utóbbi nem. Az élet, a lélek, a szellem, az emberi értékek, Isten itt van a jelen pillanatban, nem pedig a múltban. Ezt kell igazán tisztelni, a többi eldobható szemét, letűnt korok emléke.
Szia, szívesen! :-) Igen, amit most írtál, azzal egyetértek. De amit antrapo idézett, azzal annyi volt a bajom, amit az előbb leírtam. A "kétkedve tisztelés" lehetőségét hiányoltam belőle, ami nem csak lehetőség, hanem, mint az alábbi Steiner idézet is mutatja, szerinte is az egészséges álláspont. Üdv, Tamás
Először is köszönöm szépen a fordítást! Továbbá kérdezném, hogy hogyan lehet a tisztelet vak? Lehet vakon hinni, és az nem jó, de tisztelni... és valahol itt lehet elcsípni a dolog lényegét. Az alázattal rátekintés, és a vak hit közötti óriási különbséget. Az alázat a megismerés egyik alapköve. Nem kell mindent elhinni Steiner-nek, csak mert ő mondta, ez jogos. Viszont amíg az ember nem jut el arra a szintre, hogy egyáltalán megértse amiket mond, addig kritizálni sem jogos. Egy bizonyos szint után az ember eleve elhagyja az életéből a nem építő kritikákat. Szerintem. Én egyelőre úgy gondolom, hogy az antropozófiának a legtisztább forrása R.S.. Nem a személy, hanem a lény. Akihez ma is lehet fordulni, egyenesen hozzá, és nem csak az írásaihoz...
Bocs, utolsó szó nem vezetnek, hanem "hasonlítanak." Értem, antrapo, hogy Dorien mondatára idézted ezt a szöveget, de akkor is egyoldalú, sztem nem nehéz az alábbi szövegben felismerni, hogy a kérdező, kutató hozzáállást mennyivel többre tartja, mint a vak tiszteletet.
Ennek a nézőpontnak az egyoldalúságáról (hagy ne mondjam: szektásságáról) egyből az jutott eszembe, amit Steiner Nietzschéről írt (külön felhívom a figyelmet a "kételkedve tisztelni" szókapcsolatra):
"Ki tudná eldönteni azt, ha Nietzsche ma is élne, azokban lelné-e nagyobb örömét, akik őt kételkedve tisztelik, vagy másokban. De engedtessék meg, hogy éppen mai tisztelői feje fölött arra az időszakra pilantsunk, mikor magányosnak és meg nem értettnek érezte magát az őt körülvevő szellemi életben, és mikor éltek néhányan, akik szentségtörésnek érezték volna, hogy a "híveinek" mondják magukat, mivel olyan szellemnek tűnt számukra, akivel az ember nem határozott "nemet" vagy "igent" mondva találkozik, hanem, mint egy földrengéssel a szellem birodalmában, aki felráz minket arra, hogy úgy kérdezzünk, amire az elhamarkodott válaszok csak éretlen gyümölcsökhöz vezetnek." (Rudolf Steiner: Nietzsche, aki harcolt a kora ellen - GA5)
Ob Nietzsche, wenn er heute in frischem Schaffen noch lebte, mit größerem Wohlgefallen auf diejenigen blicken würde, die ihn zweifelnd verehren, oder auf andere - wer dürfte wagen, das zu entscheiden. Aber erlaubt muß es sein, gerade heute über die Köpfe seiner gegenwärtigen Verehrer hinweg auf die Zeit zu blicken, in der er sich einsam und unverstanden fühlte inmitten des ihn umgebenden Geisteslebens und in der einige lebten, die es als eine Blasphemie empfunden hätten, sich seine «Gläubigen» zu nennen, weil er ihnen als ein Geist erschienen ist, dem man nicht aufdringlich mit einem «Ja» oder «Nein» begegnet, sondern wie ein Erdbeben im Reiche des Geistes, das aufrüttelt zu Fragen, für welche vorzeitige Antworten nur unreifen Früchten gleichen könnten.
Gondoltam, hogy esetleg nem mindenki kattint rá az alábbi linkre, így bemásoltam ide azon oldal egy részét. Tudjuk tapasztalatból is, hogy világunkban valóban erősebb a kritika, mint a tisztelet. A tisztelet sem hozott mindannyiunknál, sokszor ez idő, figyelem, igazi (benső) munka kérdése is.
"Nem tudhatott mindent..." Ilyet egy antropozófus soha nem mond. Ilyen kételyei egy antropozófusnak egyszerűen nem lehetnek, akkor nem méltó az Antropozófia lényéhez. Vannak az embernek tévútjai, keresései, de ha akkora kegyelemben részesül, hogy Rudolf Steinerrel összekötheti a lényét, akkor mérhetetlen alázattal rendületlenül dolgoznia kell önmagán, hogy a lehozott szentségeket magába fogadhassa, hogy a tudati lélek korának megfelelően váljon emberré, éljen a modern beavatás lehetőségével, hogy tegyen és dolgozzon. Még egyszer azt a hibát nem követhetjük el, mint 100 évvel ezelőtt... Ha csak Steiner három mondatát képes volna felfogni az emberiség, már csoda történhetne. A sok önjelölt guru, aki lesöpri ezt a hatalmas szellemet, a sok kétkedő, aki nem képes átérezni, ki volt Rudolf Steiner, talán e iszonyatosan megrázó és súlyos kijelentések hatására elszégyelli magát. Steiner eleddig utolsó mondatai, melyben hatalmas szellemi küldetését világítja meg. Korunk kiköveteli, hogy megértsük végre, miért tart itt az emberiség, és nekünk antropozófusoknak, mi is a dolgunk. Azok az emberek, akik Steinert felhasználva hitelesítik magukat, akik Steiner szavait ellopva építik saját mágikus bűvkörüket, mérhetetlen bűnt követnek el az Antropozófia lénye ellen, hisz Ahriman és Lucifer sugallatára, önnön hatalmuk és vágyaik érdekében megtagadják Steinert és az Antropozófiát. Ugyanis Steinert nem lehet leválasztani az emberiségről és az Antropozófiáról. Ez az idő soha nem fog eljönni, tízezer év múlva sem. Az emberiségnek egyre kevesebb ideje van, hogy előkészítse a „terepet a megváltódásra”, és Steiner még nem jött vissza. Magunkra vagyunk utalva és az ő elképesztő munkásságára és áldozatára, mellyel tálcán kínálja az emberiségnek a beavatást és sorsa kézbevételét, csak el kellene fogadnunk. De Steiner nélkül nem fog menni. Ezt jó, ha mindenki az eszébe vési. Hisz ennek az embernek az volt a küldetése, hogy lehozza nekünk a Krisztus Impulzus megértését, magát Krisztus lényének a megismerésének a lehetőségét. Az emberiség és a világmindenség mély titkainak a feltárását, a misztériumok felnyitását, a világmindenséget, melyet az embernek kell szabaddá tennie. Rudolf Steinerhez nem ér fel senki a Földön, alázattal tanulni tőle, azt tehetjük, bírálni, és lesöpörni soha. Egy csodálatos verssel búcsúzom, melyet Christian Morgenstern írt Steinerről, és átadom a teret és időt Steiner médiumi kinyilatkoztatásának. Varga Szibilla Anna"
Kedves Kis enn, elküldtem az itt megadott freemail-es címedre a J. Halle írást, de sajnos csak az elejét tudtam eddig lefordítani, egyelőre nincs időm a többire... Üdv, Tamás
Az anyag a térrel együtt a szellem széttöredezésével keletkezik. Az ideg-anyag, izom-anyag, csont-anyag kialakulása. Az ásványi és növényi lét keletkezése. 38.
Nem másolom ide a fejezetet,...mert ahhoz hosszú. De itt félreérthetetlenül úgy áll,hogy szellemből lesz anyag.
(Az energai fogalma az érzéki helyzetből adódik, a "felszínről".)
Sziasztok! Sztem a szellem és az energia úgy van, hogy Steinernél (is) a kevésbé tudatos a tudatosabbnak csak kiáradása, megjelenése, burka lehet. Tehát az energia (ami tudattalan) a szellem (ami tudatos) alkotása, ruhája lehet csak, nem fordítva.
Kapcsolatban vannak, - ahogy minden mindennel - ezzel nem is vitázom.
Viszont nem az anyag van szellemből, hanem az anyag és a szellem van egyaránt energiából. Az energia durvább és finomabb megjelenési formái.
Amikor az intenzitásról beszéltem, arra szerettem volna rávilágítani, hogy a téridő egy bizonyos tartományában a legnagyobb energiasűrűség a legkönnyebben úgy jöhet létre, ha azt a különböző energiaformák (anyag és szellem) egyaránt kitöltik. Nyilván ennek az intenzitásnak nincs felső határa.
Biztosan ismered a történetet a professzorról, az üvegről, a kövekről, kavicsokról, homokról és a pohár sörről. :)
Álmaimban szoktam járkálni az asztrális világban, de ezek szinte kivétel nélkül nagyon lehangoló álmok. Valahogy vissza kell jutnom a forráshoz.
Meg szeretném kérdezni, hogy tud-e valaki pontosabbat a hagyományosan január eleji biodinamikus tanfolyam időpontjáról? (a biodinamikus.hu-n sajna nincs semmi információ)
Ha csak köznapi fogalmakkal gondolkodunk, akkor is felmerül, ha "kezdetben vala az Ige" "minden Ő általa lett" , akkor nehéz elképzelni az anyag szellemtől független létét, hiszen lehet-e nem szellem "alapanyagú" az anyag? Most, ahogy kinézek az ablakon, látom a fagyott világot, ami nemrég még benne volt láthatatlan, rejtve a légben, az égben, most fagyva, földre hullva, keményen, fehér szőnyegként lenn hever... Nem tudom, hogy mennyire ismered az antropozófiát, de Steiner beszélt arról, hogy a Forma szellemeinek a gondolatai maga az anyag. E világot számukra rendkívüli erőfeszítés fenntartani... Nem tudom, hogy arról tudsz-e, hogy nem sokkal haláluk után a holtak merre is veszik útjukat, miért is hallani kopogó hangokat tárgyak felől, vagy reccsenéseket, órák megállása... ez mind anyag.
A világ egységben van és nincs olyan, ami nem élne, ne kapcsolódna hozzá szellem - mégha éppen nem is túl emelkedett.
