A népi megfigyelés szerint, Szent Márton napja körül legtöbbször leesett az első hó... "Szent Márton fehér lovon jött.", s hosszú telet jósoltak. Úgy tartották, ha "Barna lovon köszönt be." karácsonyig nem is lesz hó.
"Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz, borús Márton, borongós tél" - mondja a rigmus.
:-)))
Ha Mártonkor áll a lúd,
karácsonykor sárba jár a rúd.
:-)))
Márton lúdja melle veres,
Lészen a tél hideg, deres.
Ha pedig Márton fehér,
Lészen hideg, havas a tél.
:-)))
Ha a Márton lúdja csontja veres,
nagy hideg lesz;
ha fehér,
Sok hó lesz;
Ha fekete,
esős ősz és háborgó rút tél lesz.
:-)))
LIBÁSDI – Játék
Egyik gyerek a farkas, elbújik… s egy másik a gazdasszony, aki középre áll, s hívja a távolabb ülő libuskáit.
Jertek haza, libuskáim!
„Nem mehetünk.”
Miért?
„Farkas van a híd alatt.”
Mit csinál?
„Mosdik.”
Miben mosdik?
„Arany mosdótálban.”
Mivel törülközik?
„Aranyos kendővel.”
Hol tartja az aranyos kendőt?
„Aranyládácskában.”
Hol tartja az aranyládácskát?
„Csipkebokor alatt.”
Jertek haza, libuskáim!
Erre a kislibák a gazdasszonyhoz szaladnak, s közben a farkas is megfog ügyességéhez mérten egy-két libát. A játék addig folytatódik, míg a farkas minden libát elfog.
A gazdasszony keresni megy a libáit, akik gigágolnak... a farkast kurjongatások közt elkergeti, s a libát így megmenti.
:-)))"Őszbe csavarodott a természet feje,Dérré vált a harmat, hulla a fák levele,Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja..."Arany János - Toldi estéje:-)))ŐSZ-TÉL VERSMa reggel aDeresemháta fénylettderesen.Hej halihó,hol jártálkicsi ló?!Mily deres a hátad,ősz-tél jöttutánad?kanizsa József:-)))ŐSZI MONDÓKAArany hintón jött a Nyár,hintója már messze jár.Ezüst szánon jön a Tél,erről dalol most a Szél.Lám, a Tűz is erről pattog.Gyerekek, ma benn maradtok.Kint esik.Bent a melegjólesik.Tordon Ákos:-)))A MANÓ"Szemem piros, szám fekete,nem láttalak három hete..."Szekrény-árnyon álldogál,átlátszó, mint egy pohár."Gyere ide, árnyék-mester,hadd foglak meg szőrcsipesszel!"Megroppantja a bútort,eltűnik és ott se volt.Weöres Sándor:-)))ROKKA PERDÜLRokka perdül, fut a szál,karácsonyig meg se áll.Karácsonytól farsangigfonók dala hallatszik.Farsang után szövik megfőkötőnek, gyolcsingnek.Húsvétkor a patyolatszáll, dagad az ég alatt.Tarbay Ede:-)))
"Zöld lábán táncol a kék ibolya!", perdűlt elém kislányom, Klárika, s forgott, dalolt, mint egykor az anyám. Látta az őszt, s: "Levelek hullanak", mondta rímben "egyszárnyú madarak!" "Mért egyszárnyúak?" - "Hát mert oly sután forognak!" Csak néztem rá. Este, ha aludni készült, s átjött Julia néni, s az öreg Anna is beült, az egész család mint színházba gyűlt köréje, zsámolyokra, s a mesét hallgattuk, amit rögtönzött, az egy- ujjnyikat s a százmétereseket; vagy én olvastam a Gilgamesét, Undinét és Szun Vu-Kungot... Talán ötéves volt... "S most: vége!"... Taps után - "Szervusztok!" - a takaróiba bújt - "mint héjába az alma" - s elaludt.
Úgy bizony, van ám a méheknek trombitása is. Az a kötelessége, hogy napkeltekor kiálljon a kaptárajtóba, és ébresztőt dudáljon a többieknek.
Tu-tu-tú, süt a nap melegen! Kifelé, aki méh, sebesen! Munkára, dologra, előre! Erdőbe, ligetbe, mezőre! Csupa fény a világ, tu-tu-tú, csupa méz a virág, tu-tu-tú!
Hallottam én ezt a nyáron akárhányszor. Elég volt egyszer-kétszer megharsantani a trombitát, s tódult kifelé zsongva, zsibongva az egész raj. Nem maradt más otthon, csak a betegek, akik elrontották a gyomrukat a sok virágmézzel. A többiek szétoszlottak erdőbe, ligetbe, mezőre, s haza se kerültek, míg össze nem szedtek egy-egy tarisznya virágport. Bezzeg fújhatja így ősz tájban a keltegetőt a kürtös, nem akarják hallani a kis mézgyárosok. De ő azért csak fújja, fújja a nótáját, hiszen úgysincs egyéb dolga. Ebben legalább kimelegszik egy kicsit, mert bizony neki is szellős már a gúnyája. Délfelé, mikor fölmelegszik az idő, egy-két fiatalabb méhecske rászánja magát a kirándulásra. Fiataloké a világ, körülnéznek benne egy kicsit. Hátha akad még valamerre legelni való. Bizony nem akad már. Nagy dongassál repülnek ki, fázósan, hallgatagon szállingóznak vissza. - Csúnya világ van már, bátya - mondják az ajtónálló trombitásnak. - Csúnya világ, nincsen virág. Híre sincs az illatos kakukkfűnek, kiszántották a tisztes füvet, az édes somkórónak is csak a kóróját zörgeti a szél. - Hát a pitypang? Aranylik-e még tőle a mező? - Mióta a dér megcsípte, keserű a méze, mint az üröm. - No, akkor én is más nótát fúvók - döngicséli a trombitás méhecske -, csak igyekezzetek befelé, gyerekek. Még egyszer megcsillantja szárnyát a bágyadt napsugárban, megkapaszkodik az ajtófélfában, és rákezdi keservesen a takarodót:
Aki méh, befelé! Szerszámokat vedd elé! Vackolunk, vakolunk, télnek ajtót nem hagyunk!
Nagy zenebona támad erre a kasban. Megindul a vizsgálat: rendben van-e télire az ország? Épek-e a hálókamrák, tele vannak-e az éléstárak, a mézes csűrök? Ha valahol repedés van, dologra hamar, kőművesek, pallérok, ácsok, takácsok! Minden lyukat befoldanak, minden zugot kipárnáznak, aztán szép sorjában lepihennek egymás mellé, s csendesen álomba zümmögik magukat. Hát a trombitás méhecske? Ő utolsónak marad. Még egyszer kiáll a kapuba, de most már befelé fordítja a trombitáját, s úgy dúdolja el rajta a méhek altatóját:
Tra-ra, tra-ra! Méhek hada! Jó idebenn jó melegen szenderegni szép csendesen: A kürtös is álmos nagyon, a nótát már el is hagyom. Ha a tavasz új napja süt, s mézes virág ring mindenütt: halljátok majd keltő szavát - szép álmokat, jó éjszakát!
Levél a virágtól, Virág dalos ágtól, Vándormadár elvált Leveletlen fától, A hazai tájtól. Kik otthon maradtak, Szomorúan járnak… Adjatok magocskát, Szél ellen búvócskát Szegény hű madárnak!
Kik levélhulláskor Napkeletre mentek, Most az öröm szárnyán Ringanak, szép táján Pálmaligeteknek. Arany bogarakból Vígan lakmároznak… Adjatok magocskát, Szél ellen búvócskát Szegény hű madárnak!
Itt született szegény Ezen a szép tájon, Zúgó Tisza mellett, Zúgó Duna mellett, Zöldleveles ágon. Ha puszta is: híve A hazai tájnak… Adjatok magocskát, Szél ellen búvócskát Szegény hű madárnak!
Kelj fel, kondás, elaludtál, Elment a nyáj, itt maradtál. Adsza szűröm, meg a baltám, Hadd menjek a nyájam után!
:-)))
Kicsi járom, kisökör. Most fogták be először. Most fogták be először, Még ma mindent összetör.
:-)))
Árpa is van, makk is van, Majd meghízik a kis kan. A kis kanom eladom, Az árán megházasodom.
:-)))
Amott a kis patak mellett, Három juhom hatot ellett. Van már juhom, van bárányom, Szerethetsz már Kisangyalom.
:-)))
Két hete már, vagyis három, Hogy a számadómat várom. Amott is jön, amint látom, Egy kese szamárháton.
:-)))
Jó napot, kedves bojtárom, Amint látom, nagy a károm. Nincsen kára, de nem is lesz, Míg e nyáj kezem alatt lesz.
:-)))
Bömböl bika, sír a ló, Van-e húsod eladó? Van, van, de nem jó, Veszett kutyának való. Én is vagyok olyan gulyás, Nem járok a gáton, mint más. Sorban legel az én gulyám, Gyönyörű drága violám.
:-)))
Csikós vagyok künn a pusztán, Nem nagyúr. Duhajkodom, ha a ménes Künn a pusztán megvadul.
:-)))
Kip, kop, kalapács, Kicsi kovács, mit csinálsz? Sárga lovat patkolok, Sárga szeggel szegelek. Uccu, pajtás, kapj fel rája, Úgyis te vagy a gazdája. Sarkantyú van a csizmádon, Vágtass, vágtass, Hegyen, völgyön, vízen, áron.
:-)))
SÁRGA CSIKÓ
Sárga csikó, csengő rajta, Vajon hová megyünk rajta? Huzsedári, huzsedom.
Majd elmegyünk valahova, Kovács Róza udvarukra. Huzsedári, huzsedom.
Betekintünk az ablakon, Ki kártyázik az asztalon? Huzsedári, huzsedom.
Kovács Róza fésülködik, A tükörbe biggyeszkedik. Huzsedári, huzsedom.
Ugye Jani, szép is vagyok, Éppen hozzád való vagyok. Huzsedári, huzsedom.
Szép is vagy te, jó is vagy te, Csak egy kicsit csalfa vagy te, Huzsedári, huzsedom.
GHYMES - Bennünk van a kutyavér 2010 - Zene: Szarka Gyula - népköltés
Az ősmagyar hitvilág rendkívül gazdag különböző lényekről szóló mondákban - nem hiányoznak a tündérekről szóló mesék sem. Ami a tündér szó eredetét illeti, egyik valószínű eredete, a "tűnni" ige, ami kifejezheti a tündéri természet fel- majd eltűnő jelenségét. Erre utalnak az olyan szólásmondások, kifejezések is, mint "eltűnt, mint a tündér", "tündér szerencse", "tündér világ". Másik lehetséges eredete a szónak a "tündöklő", "tündöklik" kifejezések, melyek a tündérek világának pompájával, a tündéri fénnyel, szépséggel, boldogsággal hozható összefüggésbe.
A régi néphit Erdélyt tartja a tündérek lakhelyének, ahol a néphagyomány egyébként a mai napig számos várat régen tündérek által lakottnak vagy általuk építettnek tart. Ezek a régi várak az aranyi, dévai, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai és a kolozsvári várak. A tündérek társas viszonyban élnek, és érdekes, hogy a mondák többnyire csak tündérlányokról mesélnek, férfiakat csak nagyon ritkán emlegetnek. Az egyik legfontosabb jellemzője a magyar tündérlegendáknak az arany szín központi szerepe - lépten-nyomon találkozunk sarkig érő aranyhajú tündérekkel aranyos ruhában. A tündérek "Arany Boldoghonban" élnek és arany oroszlán áll őrt a palota kapujában, ahol minden aranyból van. Az Aranyka, mint tündérnév is meglehetősen gyakori. Mindez valószínűleg az idillszerű életkörülményeket hivatott szimbolizálni. Az Arany Boldoghonba a réz, ezüst és arany erdőkön át vezet az út, ahol a fákon ragyogó csillagok teremnek, ezüst források folynak, és ahol a varjúkárogás is rigódal. A palota ablakaira madarak repülnek és énekükre a tündérek táncra kelnek. A tündérgyermekeknek ajkára az égből csöpög a tej és bölcsőjük hóból és napsugárból van. Ha könnyeznek, szemükből gyöngy hull és ha mosolyognak, ajkaikról rózsák. Másik szembetűnő jellemzője a magyar tündérmeséknek a hetes szám fontossága. Legnyilvánvalóbb erre utaló jel, hogy tündérhon hetedhét országon, hét tengeren, vagy hét világon is túl található - ez az "útleírás" mondhatni rendszeres a magyar tündérmítoszokban. Néhány más hasonló kifejezés még a "hét mély völgy" és az "égig nyúló hét hegylánc".
Tündérországba mindazonáltal csak nagyon ritkán juthat el halandó, ehhez a tündérek kegyeltjének, választottjának kell lenni, és akkor is csak kemény próbák kiállása és megingathatatlan hűség tanúságtétele után juthat el hozzájuk. Aki hűtlenséget mutatott, varázslattal visszaküldték és gyakorta sanyarú pásztoréletmódra ébredt fel az ilyen, soha nem tudván, hogy került ki tündérhonból. A monda viszont azt tartja, hogy régen a tündérek éjjelente rendszeresen átjártak a mi világunkba Csallóközben, mikor annak még nem ez volt a neve, hanem Macskarév. Egy öreg fűzfa alatt terítették meg asztalukat, és bárki csatlakozhatott hozzájuk, és annyit szedhetett, amennyit akart és miután fölállt, a tündérek sarujából aranypor hullott a nyomába. Miután egy gazember egyszer hálátlanul viselkedett a tündérekkel, azok nem jöttek többet. Amíg a tündérek erre a helyre jártak, annyira szép volt, hogy "aranykert"-nek hívták, de miután eltűntek, Csallóköz lett a neve. Más legendák szerint a hajdani erdélyi tündérvárakban időközönként a mai napig megjelennek néha a tündérek, akik az adott várban laktak. Így a Mezőbánd melletti Pogányvárban kilencévente megjelenik két tündér, a Déva várában lakott tündér pedig hétévente tér vissza.
Kis kacsa fürdik Kristálytiszta tóba, Arra megy Böske Aranyos hintóba. Kis kacsa mondja: Állj meg, arany hintó! Hadd fürödjék meg Ez a rózsabimbó. Kis Böske mondja: Jól van, kacsa, jól van, De kígyó, béka Nincsen-e a tóban?
Kis kacsa mondja: Szép virág a partján, Aranyos kavics, Bársonyfű az alján. Kis Böske mondja: Kilenc meg egy, az tíz: Böskének, brr! brr! Nagyon hideg a víz! Kis kacsa mondja: Dehogy hideg, Böském! Reggeltől estig Szívesen fürödném! Gyere bátran, tas, tas, tas! Kis tavacskám, csak ringass!
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladósorba került, tízen, húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, hogy a leánya a leggazdagabb királyfit válassza, s merthogy ezt nem tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ottan tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán. Hát ez így volt egy hétig, kettőig, egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. Na, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, amikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles, görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette, csattogtatta a szárnyát, s huss! - kiröpült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem röpült, ahol ő egymagában lakozott, kakassarkon forgó aranypalotában. Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csakhogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy palotához értek, egyszeriben körülfogták azt, a király meg bement a palotába. Bemegy az első szobába: nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba: ott volt két ágy, két szék, egy asztal, meg egy almáriom. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal: amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról. - Hé, szárnyas királyfi - kiáltott a király szörnyű haraggal -, te voltál-e a leányomnál?! - Én voltam, felséges királyom, nem tagadom! Ha tagadnám is, mi hasznát látnám? - Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebb' az álltó helyemben! Mondta a királyfi: - Ne lőjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból! - No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik - mondta a király. - Haljatok meg együtt, szívem szomorítói! Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magaslevegőégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég megvolt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból. No, ez így éppen jó volt, ahogy volt. Itt a vége, fuss el véle!
Megérett a szőlő arany gerezdje, puttonnyal leányok mennek szüretre.
Kopasz már a tőke, csordultig a kád, piros faparázson sütnek szalonnát.
Mézillatú musttal teli a pohár, vidám nótaszótól hangos a határ. Fazekas Anna
:-)))
Szőlőskertben barackfák közt fújdogál az őszi szél, Van a csősznek jó subája, a hidegtől sose fél. Hogyha látja, jön a tolvaj, a subáját leveti, futás közben nem kell suba, jó melege van neki.
Fut a lopó, messze szalad, árkon át és bokron át, a nyomába szalad a csősz, bottal üti a nyomát. Míg a tolvajt űzi-hajtja árkon át és bokron át, ellopják az árokszélről a levetett jó subát. Weöres Sándor
:-)))
CSŐSZ, CSŐSZ, LOPOM A SZŐLŐT (játék a szabadban)
Egy fiú a csősz, aki alszik, botja mellette, a többiek csipdesik a szőlőt s egyre közeledve a szundító csőszhöz - mondogatják:
- Csősz, csősz, lopom a szőlőt! Lopom a szőlőt, Senki sem látja, Kutya sem ugatja. Julililili!
A pásztor felébred, felkel: erre amazok futásnak erednek. Akit a csősz elfog, az lesz a szőlő pásztor.
:-)))
Lopják az úr szőlőjét, Várom a kerülőjét, Ha itt ér, szaladok, Ha nem ér, maradok!
:-)))
Adott Isten szekeret, Szekeremnek kereket. Üvegemnek feneket, Abból iszom eleget!
:-)))
Sándor, Sándor, sótartó, Van-e borod eladó? Van bizony, tíz akó, Csak egy kicsit savanyú!
:-)))
Szállj le kocsis, a hintóról, Igyál egyet a boromból, Inc, pinc, Lőrinc, Te vagy odakint!
:-)))
A doktor is azt mondja, Vizet ne igyak soha, Mert a vízben béka van, Életemnek vége van. Bort iszom én, nem vizet, Legyen, aki megfizet!
:-)))
Hopp, ne szégyelld, hopp, ne féljél, Teli szájjal nevetgéljél. Amíg nevetsz, addig éljél, Vígat búsra ne cseréljél.
Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú malac túr - volt egy birka. Ez a birka mit gondolt, mit nem magában, elszökött a juhász nyájából. Amint ment, mendegélt, találkozott Rókáné komámasszonnyal. — Hová, hová, Birka komámasszony? — Jaj, ne is kérdezze, Rókáné komámasszony. Az én gazdám olyan okos, hogy ha hibát követ el a kos, én vagyok hibás, nem a kos. Most légy okos, Domokos! Emiatt elkeseredtem, s világ bujdosója lettem! — Ó, ó, ó - sopánkodott Rókáné komámasszony -, ördög vigye gazdurát, így vagyok én akkurát! Ha az uram lop egy libát, én követtem el a hibát. Bujdossunk világgá ketten, komámasszony! Továbbmentek, mendegéltek, sűrű erdő mellé értek. Hát egyszer csak ki toppan elébük? Farkas koma, az bizony! — Adj isten, Rókáné komámasszony. — Adj isten, Farkas koma. — Ej, de régen láttalak, drága kincsem, szép alak! Így örvendezett Farkas koma, de csak kívülről, mert belül haragudott Rókánéra, merthogy sokszor becsapta már. Kedvesen-nyájasan felelt Rókáné komámasszony: — Biz én is rég láttalak! (Rég, hogy be nem csaptalak!) -hanem ezt az utolsó mondatot elnyelte Rókáné komámasszony. Most meg Farkas koma vette fel a szót: — Hová, hová, komámasszony? Miért vagy oly szomorú? Talán bizony a hazádban kiütött a háború? Róka kománénak a könnye is kicsordult, amint elkeseregte nagy búját- bánatját. Hogy az ura lop libát, s őrá kenik a hibát! Minden liba nagy galiba, még majd ő kerül dutyiba! S mert nincs senki pártfogója - lett a világ bujdosója. Hej, elszomorodott Farkas koma e bús beszédre, hogyne, mikor őneki is az a baja! Mondta is rá nyomban: - Hej, az én sorsom se víg, más lop bárányt, s rám kenik! Mondjam tovább, ne mondjam, bizony mondom: birka, róka, farkas együtt mentek világgá. Mentek, mentek, mendegéltek, s kettőt-hármat alig léptek, Farkas koma erősen szemügyre veszi Birka komámasszony szép fehér bundáját. Egyszerre csak nagyot mordul, Birka asszonysághoz fordul, s kérdi tőle:
- Ejnye, a teremburáját, hol szerezte a bundáját? Ezt én vettem tavaly nyáron a keresztúri vásáron!
Hej, túri vásár sátor nélkül, mit ér a juh bunda nélkül! - szegény komámasszony kékült-zöldült, hebegett, bégetett, hogy így meg úgy, az Isten őt úgy segélje, ez a bunda igaz szerzeménye. Kint az erdőn nőtt a bunda e nyáron, senki fia nem vehette keresztúri vásáron. - Ejnye, ejnye - szólalt meg a Rókáné komámasszony is, ki már a nagy vitát unta -, hát már most kié a bunda? - Ilyen-olyan, hányszor mondjam?! - toppantott a Farkas koma. - Megesküszöl rája? - kérdezte Rókáné komámasszony. - Megesküszöm rája, nem az ő bundája! - Hiszem, hiszem, ha a földet megcsókolod! Mondotta a Farkas koma: - No, az ugyan nem nagy dolog. Megcsókolom százszor is! Megtettem ezt másszor is. „Meg ám - gondolta magában Rókáné komámasszony -, csakhogy mindig hamisan esküdtél." - Hát gyerünk az erdőbe. Ott tedd le az esküt! Mentek, mentek, mendegéltek, hamar az erdőbe értek. Elöl ment Rókáné komámasszony. Egyenesen arra a helyre vezette, ahol egy csapda volt elrejtve. - No, komám, csókold meg. Ezt a földet kóstold meg! Farkas koma fejét lehajtotta, földet szépen megcsókolta, s - csitt-csatt! - csattant a csapda, Farkas koma orrát összecsapta. Akkor Rókáné komámasszony szépen meghajtotta magát, s mondotta:
Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon. Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal. - Bikmakk, bikmakk! - ébredtek a mókusok is, vígan ugrándozva. Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok. - Bikmakk, cseremakk, mogyoró! - ujjongták a mókusok. S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson tanácstalanul tekint körül. - Mi történt, szomszéd? - szólt át a bükkerdő a tölgyfának. - világgá ment a nyár - felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor. - Világgá ment, világgá ment - sóhajtott most már a tölgy is. S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten. kikerics virított mindenütt a nyár nyomán. Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről, kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé. Az ősz volt. Bizonyára a diószüretre sietett.
"... A kassai szőlőhegyen Két szál vessző, Szél fújja, fújdogálja, Harmat hajdogálja. Hol a tyúknak a fia, talán mind összekapta, Csűr ide, csűr oda, Kass ki, bárány, kass oda..." GHYMES - Bennünk van a kutyavér - 2010 - Így kell járni
Élt egyszer egy szegény ember, annak felesége s egy fia. Egy tehén volt minden gazdagságuk, egyebük semmi. Bimbó volt a neve a tehénnek. Egyszer a Bimbónak szép kicsi bocikaja lett, s bezzeg hogy volt nagy öröm a szegény ember házában. Lesz már most tejecske is, lesz ám! De nem sokáig tartott az örömük, mert egyszer csak: volt Bimbó, nincs Bimbó! Úgy eltűnt a pajtából, mintha föld nyelte volna el. Búsult a szegény ember s a felesége, csakhogy fel nem vetette a nagy búbánat, aztán elindultak ketten jó reggel. Keresték mindenfelé Bimbót, de bizony csak nélküle tértek haza késő este. - Na, fiam - mondotta a szegény ember -, holnap reggel te indulj a Bimbó keresésére, mert nála nélkül nem lesz tejecske, anélkül pedig keserves az élet! Még akkor este feltarisznyálták a fiút, ez meg reggelt sem várt, hajnalpirkadáskor útnak indult; ment, mendegélt, maga sem tudta, merre: addig ment, mendegélt, míg rengeteg erdőbe ért. Merthogy elfáradott, leült egy fa alá elévette tarisznyáját, elkezdett falatozni, s közben folyton kiabálta: - Bőgj, kedves Bimbó, bőgj, ha valahol életben vagy! Hát csakugyan valahol messze a Bimbó elbődült, bőgött keservesen, a fiú meg hirtelen felugrott, s szaladva szaladott a bőgés irányába. De hiába, bár messzire szaladott nem találta a tehenet. Nagy fáradtan leült ismét egy fa alá falatozott, s közben ismét kiabálta: - Bőgj, kedves Bimbó, bőgj, ha valahol életben vagy! És csakugyan Bimbó ismét elbődült, bőgött keservesen, s most már valamivel közelebbről hallatszott a bőgése. Nosza, szaladt a fiú, egy rettentő nagy sziklához ért, felment annak a tetejére, s onnét ismét kiabálta: - Bőgj, kedves Bimbó, ha valahol életben vagy! Hiszen bőgött a Bimbó, s éppen a szikla tövéből hallatszott a bőgése. A fiú nagy hirtelen lemászott a szikla tövébe, ottan talált egy barlangot, ott volt Bimbó megkötve, mellette: a bocikája. Nem sokat gondolkozott, eloldotta tehenet, s nagy sebesen elindult vele hazafelé, utána a bocika, de még egy jó hajításra sem haladott, hallja, hogy kiabál valaki utána. Visszanéz a fiú, s hát egy rettentő nagy óriásasszony szalad utána, s mellette egy leány, az is óriás. - Jaj, istenem - búsult a fiú -, ezek most mindjárt utolérnek. Mondjad, édes Bimbóm, mit csináljunk? - Ne félj semmit - mondotta a tehén -, szakíts ki egy szálat a farkamból, s dobd le a földre! A fiú úgy tett, ahogy a tehén tanácsolta, az meg azt mondotta a szőrszálnak: - Parancsolom neked, hogy egyszeribe nagy folyóvá változzál, olyan naggyá, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár! Abban a pillanatban a szőrszálból szörnyű nagy folyó lett, csak úgy zúgott, hömpölygött. De mikor az óriásasszony a folyó mellé ért, átkiabált: - Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj haza - szólott leányához -, hozd ide az apám nagy ökrét! Visszaszaladott az óriásleány, s egy szempillantásra jött a nagy ökörrel, ez meg egy szippantásra mind egy cseppig megitta azt a rengeteg sok vizet. Az óriásasszony nagy hirtelen átszaladt a folyó medrén, s futott a fiú után szörnyű kiabálással, fenyegetődzéssel. - Jaj, kedves Bimbó, édes Bimbó - rémüldözött a fiú -, mondjad: mit csináljunk? - Tépj ki még egy szálat a farkamból, s dobd le a földre! Ahogy ez megvolt, mondotta a Bimbó a szőrszálnak: - Parancsolom, hogy nagy égő máglya legyen belőled, de olyan nagy, hogy rajtad senki át ne jöhessen, csak a repülő madár! Mindjárt égő máglya lett a szőrszálból, de az óriásasszony megfenyegette a fiút: — Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj - szólt a leányához -, szaladj vissza, hozd el az apám nagy ökrét! Egy pillantás, kettő, ott volt a nagy ökör, az meg, ami víz volt benne, mind a tűzre eresztette, s egy szempillantásra kialudott az a rettentő nagy égő máglya. Akkor aztán megfutamodott az óriásasszony, szaladott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, egy perc, kettő, mindjárt nyomába ér a fiúnak. — Jaj, mi lesz most?! - óbégatott a fiú. - Mindjárt utolér! — Tépj ki még egy szálat a farkamból - mondotta Bimbó -, s dobd le a földre! Úgy tett a fiú, ahogy a tehén tanácsolta, az meg szólt a szőrszálnak: — Parancsolom, hogy nagy heggyé változzál, olyan magassá, hogy azon senki át ne jöhessen, csak a repülő madár! Hiszen lett is a szőrszálból olyan magas hegy, hogy a fiú nem látta a tetejét. De az óriásasszony most sem hagyta magát, hazaküldte a lányát, hogy hozza el az apjának a vasfúróját. Nosza, hipp-hopp, itt volt a vasfúró, ezzel az óriásasszony nagy hirtelen átfúrta a hegynek a gyomrát, úgy átfúrta, hogy keresztüllátott rajta. Aztán hasra feküdt, elkezdett mászni a lyukban. De hát a lyuk nem volt elég tágas, az óriásasszony a hegy közepén megakadt, sem előre, sem hátra nem tudott mászni. Ott maradott, kővé változott, ott van még ma is. A fiú pedig szerencsésen hazaérkezett Bimbóval s a bocikájával, most már volt tejecske, ettek-ittak, vígan voltak, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
Gallér híján köpönyeg, Mesélek, mert van kinek. Itt a mese a markomba… Gabi, ne légy oly goromba! Minek csípted meg a Lajkót? Tedd le, Jutka, a szakajtót! Ez a Borcsa suttog egyre, Nem is viszem ki a hegyre. Gallér híján, köpönyeg, Nem mesélek, nincs kinek. Úgy-e, hogy most körülálltok, Körülültök, kunyoráltok, Túrós lepényt is ígértek, Hol hát az a túrós lepény? Ide hamar, megeszem én! Így ni, Terka, így ni, Évi! Jobban tudok majd mesélni. Jó biz ez a túrós lepény… Volt egyszer egy juhászlegény, Annak volt egy tarisznyája, Tarisznyában furolyája. Ha ő ezzel furolyázott: Járni kellett ám a táncot, Ugrándozni jobbra-balra, Annak is, ki nem akarta. Kurjongatott még a bús is, A gazdag is, a koldus is. Gallér híján köpönyeg, Mesélek, mert van kinek. Mari, figyelj, Pista, hallgass! Hát egyszer csak jön a farkas. Juhok közt a domboldalon Támad szörnyű riadalom: Gomolyog a pásztor nyája, Sír a legszebb barikája, Panaszosan béget szegény, Felugrik a juhászlegény. Fut a farkas a báránnyal, Már amott az árkon által, Nagy sebesen iramodva Meghúzódik egy bokorba. Megállj, farkas, majd megbánod! A kopogóst még eljárod.
Juhászlegény fut utána S megszólal a furulyája. Táncra perdül a nagy ordas: "Juhászlegény, jaj, ne forgass! Itt van inkább a bárányod, Leszek mindig jó barátod!" Oda kiált az ordasnak: "De bizony csak megforgatlak!" Juhászlegény furolyázik, Farkas koma meg bokázik, Jobbra fordul, balra fordul, Verítéke, vére csordul, Tüske tépi, tüske szúrja – Juhászlegény tovább fújja. Fújja a legfrissebb nótát, Pedig soh'se tanult kótát. Farkas komát vérbe-fagyva Tüskebokor alatt hagyja. Gallér híján köpönyeg, Mesélek, mert van kinek.
Hát azután? Hogy volt osztán? Gyűlést tartott az oroszlán, Az állatok nagy királya, Tündöklött a koronája. Méltósággal ült a trónján, Tarka csíkos tigris jobbján, Büszke párduc baloldalon, Egész állatsokadalom! Int a király, de csak egyszer S ím elé áll a hopmester, Nagyhangosan írást olvas, Folyamodik az az ordas: "Fölséges úr, dicső király! Hallgasd meg, hogy nekem mi fáj! Fáj a háta, fáj a bokám, Pedig doktor az unokám. Gyógyítgatja sokfélével, A rét ezer jó füvével. De hiába gyógyítgatja, Fölséges úr, nem fog rajta.
Juhászlegény, rontom-bontom, Összetörte minden csontom, Nagyon megvert, eldöngetett, Mondd ki rá az ítéletet. Trónon ülő nagy királyom, Büntesd meg jól, azt kívánom. Engem meg küldj a kórházba, Szolgádat a hideg rázza. Panaszomra, oh, csak hallgass! Könyörög az ordas farkas."
Hatalmasat ordít rája Az állatok nagy királya: "Gyorsan neki kerekedve Menjen érte három medve! Juhászlegényt hozza ellő, Halál fia a vakmerő!"
Három medve megyen rögtön, Dirmeg-dörmög hegyen-völgyön. Juhászlegényt meg is lelték, Így köszöntek rá a medvék: "Juhászlegény, gyere velünk! Nézzed, itt van a levelünk. Farkas komát eldöngetted: Ítéltek hát ma feletted. Összegyűltek az állatok Mindannyian, kicsik, nagyok. Tanácskoztak az erdőben, Meg is hányták illendően. Az oroszlán parancsára Feljutsz ma egy körtefára, De meghagyja, hogy még előbb Jelenj meg a színe előtt."
Juhászlegény egy szót se szól, Csak mosolyog a bajusz alól, Hisz ott van a tarisznyája, Tarisznyában furulyája.
"Keskeny palló, széles árok, Gyerünk hát, no, jó zsandárok! Kegyelmért a királyhoz: Hátha tán még mást határoz! Nadragulya, szőlőtőke… Csak lövetne inkább főbe!"
Útra kelnek, mendegélnek, Nemsokára odaérnek. Rá ordít a fejedelem: "Juhászlegény, nincs kegyelem! Húzzátok a körtefára, Csüngjön ottan éjszakára! Hamar, hamar, csak hadd lássam!" "Fölséges úr, kérem 'ássan! Két fülemmel, amint hallom: Hát csakugyan meg kell halnom! Engedje meg utoljára: Hadd fúvok a furulyámba! Hadd fúvom el a nótámat, Halni is jobb kedvem támad!"
Bólint a nagy fejedelem: "Ezt az egyet megengedem!" Juhászlegény mosoly'g rája, S megszólal a furulyája. Táncba ugrik a nagy király, Kurjogatja: csuhaj, Mihály! Tigris, párduc, mind ott terem, Csak úgy porzik a táncterem. Elefánt se marad hátul, Dalol torka szakadtábúl: Ég a kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát! Kiabálnak a bölények: Mi vagyunk itt a legények! A kopogóst úgy eljárják, Hogy nem láttad soh'se párját! A mackók is mulatoznak, Jobbra-balra hajladoznak. Jókedvű ám a menyét is, Megforgatja a menyét is. Róka rakja nyulacskával, Fürge mókus vadmacskával. Tombol a tánc egyre jobban, Hogy a föld is beledobban. Már a király, szegény állat, Alig liheg, olyan fáradt, Hanem azért csak bokázik, Mert a pásztor furolyázik, Fújja, fújja, egy fa mellett, Még pedig a legfrissebbet.
"Hagyd el már, no, ne muzsikálj!" Szól hozzá a dicső király. Juhászlegény rá se hallgat, Gondolja csak, hogy: gyöngyharmat!
Ám ki is dűl mind a sorbúl, Valamennyi földre fordul, Még ott is a táncot járja… Ilyen-olyan furulyája!
Könyörög a fejedelem. "Juhászlegény, jaj, kegyelem! Kérve kérünk az egekre, Itt a porban henteregve: Tedd le már a furulyádat! Hagyd félbe már a nótádat!"
Juhászlegény félbehagyta – Pihen a sok Istenadta. Míg a gyepen nyújtózkodnak, Neszét veszik a dolognak: "Fölséges úr – szól a pásztor – A farkasnak ne higgy másszor! Tarts fölötte kemény törvényt! Nem úgy mondta, ahogy történt. Én egy ujjal se bántottam, Csak egy kicsit táncoltattam, Mert elvitte Cukrikámat, Az én kedves barikámat. Neki most már te muzsikálj, Isten veled, dicső király!"
A farkassal mi lett osztán? Majd elmondja az oroszlán. Én tovább már nem beszélek, A többitől nagyon félek. Gallér híján köpönyeg, Meséltem, mert volt kinek.
Tetőn a nap, áll a vásár a hatvani nagy nyárfánál alkusznak ott juhra, lóra, kis teknőre, nagy hordóra Vásár! Vásár! Jobb ez bármi másnál! Árnyékot ad a sok sátor fénylik kendő, lebben fátyol, bábos, késes csizmadia a szemnek van mit bámulnia! Csengő-bongó körhintánál ott a legsűrűbb a vásár! Fickándoznak a falovak égbe viszik lovasukat! Hívogat a Lacikonyha, akinek nagy éhe-szomja falatozik friss pecsenyét, kortyolja rá a hegy levét
GAZDASSZONY: Itt az idő kedves párom körülnézni a vásáron Kéne már egy füles fazék, Zsírom, lisztem sincs már elég S ha a költőpénzből marad Vegyél már egy fakanalat.
GAZDA: Széles út, keskeny út, kocsis út, gyalog út, valamennyi oda vezet csak előre, csak egyenest. Nincsen gondom semmi másra, Csak elmenni a vásárba.
ERZSI: Jó reggelt kedves komámasszony Ugyan mondja hová siet lelkem olyan nagyon?
KATI: Hová mennék péntek reggel? a heti vásárba, azt mondják a baromfinak igen nagy az ára Eladom hát ezt a tyúkot úgysem akar tojni, nem akar a fészkén ülni, csak kukorékolni.
ERZSI: Azt mondja hogy kukorékolt Mutassa csak lelkem? Hisz ez kakas, tarajáról rögtön felismertem. Nézze meg csak komámasszony szép kukori farkát, Meg ezt a nagy keménykörmű éles sarkantyúját.
KATI: Ejnye, ejnye, furcsa dolog igaza van látom, Mostmár tudom, miért nem akart ülni a tojáson.
KATI: Na de lelkem indulhatnánk Én már azt gondolom, Mert a végén még elszökik a tarka kakasom. Menjünk gyorsan komámasszony a heti vásárba, eladjuk a túrót, tejfolt, mert ma igen nagy az ára.
ÁRUS: Erre, erre ifiasszony más bótosra ne hallgasson! Az én nevem Olcsó János, kinek híre általános. Van itt minden, ami kék, babos kendő, hupikék. S milyen olcsó hallja csak Csak egy pengő csak-csak-csak. Tessék, tessék jó portéka egynek sincsen maradékja! Én mondom ezt Olcsó János kinek neve általános.
ALMAÁRUS: Olcsó az alma Aki veszi meg is eszi Olcsó az alma! Fele ingyen, fele ráadásba Szedje néném bele a kosárba.
VIRÁGÁRUS: Árulom a virágot Jó illatos valahány Kora reggel szedtük ketten Én meg az édesanyám.
ÁRUS: Kis trombitát vegyenek Pirosat, fehéret Lilát, sárgát, kéket! Mézesbábot vegyenek Tükrös szivet szépet! , Ide nézz! Törökméz fele cukor, fele méz.
ÁRUS: Hét, hét minden darab hét Hét az ára, szabott ára, hétért lesz most elprédálva hét, hét minden darab hét.
ÁRUS: Asszonyok! Asszonyok! Gatyamadzag Pöndölmadzag Nem dicsérem Jól megmérem Tessék, tessék kérem.
ÁRUS: Aki nem vesz arrébb álljon hogy a szomszéd is jól lásson Lássák, nézzék magyarok, hogyha odavakarok.
ÁRUS: Itt a papucs, bőr a sarka nem kopik el, ha nem hordja.
ÁRUS: Erős farmert vegyenek ne mindig csak egyenek.
ÁRUS: Kicsi pisztoly, baba, labda ha nem veszik kidobom visszavinni nem fogom.
ÁRUS: Gyerekek, gyerekek! Cérnát, gombot bábuköpenyhez gyűjtsünk foltot sárga posztót, fekete bársonyt. Öltöztessük fel szépen a babánkat.
ÁRUS: Perecet vegyenek! Frissek még melegek. Ropogósak, sósak szépen mosolygósak. Egy forint az ára ugye-hogy nem drága? Csak három, négy falás a lyuk mind ráadás.
ÁRUS: Ki parancsol baboskendőt? fényes gumicsizmát? Babát, mackót és autót szép, színes ceruzát? mézet, borsót és festéket nagyon olcsón mérem. Van itt minden, ami csak kell vegyenek hát kérem.
VEVŐ: Cukrot kérek!
ÁRUS: Az nincs lelkem.
VEVŐ: Csokoládét kérek.
ÁRUS: Az sincs szentem
VEVŐ: Milyen bolt ez szedte-vette Egy szem cukor sincsen benne?
ÁRUS: Ja! a cukrot ki nem mérem, Én eszem meg kéremszépen.
VÁSÁRLÓ: E tavaszon Hatvanban Kint voltam a vásárban. Víg mihályi vásár volt Ott volt élő meg a holt Volt ott cipő, ruha, sajt s az okozta a nagy bajt, hogy a boltok féláron árultak a vásáron.
Elkelt minden ami jó bicikli és rádió. Szaladtak a gyerekek, hogy játékot vegyenek. Peti puskát ragadott Pali falovat kapott Jancsi kardot takarost felkötötte hamarost. Nekem semmi sem jutott, hej a méreg elfutott Felültem egy hintára, s lenéztem a vásárra. Onnan láttam igazán, a víg vásár de vidám. Akkorák a perecek, mint a malomkerekek.
VÁSÁRLÓ: Zsemle, kifli oly csodás Ki sütötte? Óriás? Biz ebből a vásárba Kettő fér egy kosárba. Táncolnak itt eleget felnőttek és gyerekek. Minden áru elfogyott Csak a jókedv nem kopott.
VÁSÁRLÓ: Kis pénzzel a nagyvilágban sok szép vidéket bejártam, s elmesélem nektek mostan, puttonyomban mit is hoztam. Egyekről egy vadgalambot, Kétbodonyból két harangot. Háromszékből három széket, Négyesről meg négy kerékét. Öttevényből öt köcsögöt, Hatvanból meg hatvan tököt. Ennyi van a puttonyomban, szét is osztom nektek nyomban.
GAZDASSZONY: Jaj, csakhogy megjöttél édes-kedves párom! Meséld el mit láttál a hatvani vásáron?
GAZDA: Jaj, csakhogy megjöttem édes-kedves párom Nem vettem én semmit azon a vásáron. Három napig folyton menten, mendegéltem sokszor eltévedtem ösvényt keresgéltem. Lassan járj, tovább érsz! Gondoltam magamban, mert az iskolában mindig így tanultam. Oda is érkeztem negyednap estére hatvani vásárnak legeslegvégére. Véget ért a vásár, vége volt a napnak. Nekem egy tű nem sok, de annyit se hagytak. De a hosszú útban megéheztem nagyon, Készíts jó vacsorát ragyogó csillagom! Sose búsulj amiért nem hoztam kanalat, Legalább a pénzem egészben megmaradt.
Volt egyszer egy király, annak volt egy lánya, Széles e világnak szépsége, jósága. Szép is volt, jó is volt, mindenki szerette, Tűzhalálba mentek volna tán érette! Király-apja mégis örökös bút hordott: Egyetlenegy lánya sohase mosolygott. Mindig sírt, mindig rítt, egyre hullt a könnye, Mint a szomorúfűz hulló harmatgyöngye. Ha kiment sétálni a virágos kertbe: Messze szállt a lepke, zümmögő méhecske, Elfonnyadt, elhervadt a nyíló virág is, Elhallgatott sorba a dalos madár is. Udvara hű népét elfogta a bánat, Úgy sajnálta azt a bús liliomszálat! Feketébe volt az egész város vonva, Örök gyászt lengett égbenyúló tornya. A király szolgái világszerte jártak, Nagy baját hirdetni szegény királylánynak.
Hirdették mindenütt csengő csengetyűvel, Zengő citerával, síró hegedűvel, Hirdették mindenütt pergő dobszóval, Könnyet csalogató, bús tárogatóval, Hogy aki meg tudja szívből kacagtatni: Király a koronát annak fogja adni. Gyűltek, gyülekeztek királyfiak, grófok, Víg cigánylegények, nagykalapú tótok. Féllábon ugráltak, tótágast is álltak, Még cigánykereket, azt is sokat hánytak. Öltöztek kecskének, öltöztek majomnak, Brekegtek, mekegtek és kukorékoltak. Elkövettek biz ott ezer balga dolgot: A királykisasszony, hej, csak nem mosolygott!
Betoppan egy legény, isten tudja: honnat! Reszkető kezében hegedűt szorongat. Rá is kezdi mindjárt… Húz is olyan nótát: Visszacsalja véle a kert pillangóját. Kinyitja a szemét a hervadt virág is, Sorba megszólal az elnémult madár is. Kacagó jókedvvel táncba ugrik rája A királynak minden vendége, szolgája. A főzőkanállal beszalad a kukta, Palota oldalát majdhogy ki nem rúgta. Járja a hopmester meg a miniszter is, Rakja a király is, rakja a bakter is. Egyszer csak mi történt? Kacag a királylány, Táncba ugrik ő is a nóta varázsán. Lehull a városnak nagy fekete gyásza, Piros zászló suhan valamennyi házra. A királykisasszony tán most is rakja, Kacagó jókedvét világba kacagja.
"Ha ma kinézel az ablakon, akkor semmi kétséged nem lehet afelől, hogy beköszöntött az ősz... Ha eddig még voltak is némi "nyárvége-illúzióink", akkor most azok biztosan tovaszállnak. Hiszen esik az eső, és nemcsak afféle záporról van szó, hanem az ég is beszürkült. Egyszóval: ősz van, az iskolakezdés, az elmúlás és rengeteg népszokás évszaka.
Baranya megyében ősszel tartották az úgynevezett leányvásárokat is. Az édesanyák ilyenkor a leányok teljes ünnepi ruhatárát magukkal vitték, s egy nap ötször is átöltöztették az eladó lányokat. A leányvásár a fiatalok ismerkedési alkalma volt."
A karádi faluvégen
A karádi faluvégen, sej, haj, lulu-lulu-lárom, Leányvásár lesz a héten, sej, haj, lulu-lulu-lárom.
Száz forintért adnak egyet, sej, haj, lulu-lulu-lárom, Milyen drága, mégis vesznek, sej, haj, lulu-lulu-lárom.
A karádi faluvégen, sej, haj, lulu-lulu-lárom, Legényvásár lesz a héten, sej, haj, lulu-lulu-lárom.
Sült krumpliért adnak egyet, sej, haj, lulu-lulu-lárom, Milyen olcsó, megsem vesznek, sej, haj, lulu-lulu-lárom.
Elszállt a fecske, üres a fészke, de mintha most is itt ficserészne, úgy kél a nap, és úgy jön az este, mintha még nálunk volna a fecske. Még egyelőre minden a régi, bár a szúnyog már bőrét nem félti, és a szellő is be-beáll szélnek, fákon a lombok remegnek, félnek. Valami titkon,valami készül: it-ott dombon már egy-egy csősz ül:
Nézd csak a tájat, de szépen őszül.
Kányádi Sándor
:-)))
SZARVAS-ITATÓ
Ahol a szarvas inni jár, moccanatlan a nyír s a nyár: még a fűszál is tiszteleg, mikor a szarvas inni megy: megáll akkor a patak is egy pillanatig áll a víz: s ő lépked, ringatja magát, agancsa égkő, ékes ág.
Kányádi Sándor
:-)))
ALKONYI FELHŐK
Szállnak az alkonyi felhők mint halovány-hajú lányok, tűz-színű csillag az ékük, libben fátyol utánok.
Mennyei őzre vadásznak, nincs nyoma égi vadaknak, Lassan a hegyre hanyatló hold poharába zokognak.
Weöres Sándor
:-)))
TILLILLI TALLALLA
Tillilli tillilli tillilli, itt nyílj ki, ott nyílj ki estike, őszike itt nézz ki, ott nézz ki éjbe éjbe tillilli tillilli...
Egyszerű népi hangszerek készíthetők házilag is, próbáljuk meg!
LEVÉLBŐL - LEVÉLSÍP: Fűszálat vagy levelet hüvelykujjaink közé szorítunk, s ha ráfújunk..., akkor az összeszorított ujjak közti résben rezeg.
DIÓBÓL - PENGETŐS HANGSZER: A fél dióhéjra befőttes gumit feszítünk és egy gyufaszálat, hurkapálcát teszünk bele. A pálca egyik végét emelgetjük ritmusra.
LOPÓTÖKBŐL - LOPÓTÖKDUDA: A tök gömbölyű részét kettévágjuk, majd a szárából lefűrészelünk egy darabot. A megmaradt szárrészre selyempapírt feszítünk. Közel a hártyához kis nyílást vágunk a lopótök falába. A nyílásba beledúdolunk, a tök kiszélesedő része felerősíti a hangot.
LOPÓTÖK"CSÖRGŐ" - "RÁZÓ": Kiszáradt lopótök, melyben a magok csörögnek. Rázás ritmusra.
NÁDBÓL - DÚDOLÓ - ZÜMMÖGŐ - NÁDDUDA: Csomó nélküli náddarab falának egy szakaszáról eltávolítjuk a szilárd réteget oly módon, hogy az alatta lévő vékony hártya sértetlen maradjon. A nádcső egyik végét a szánkba vesszük és beledúdolunk.
NÁDSÍP: 15-20 cm hosszú száraz nádcsövet vágunk, melynek egyik végén ott legyen a csomó, a másik vége pedig szabadon maradjon. A zárt végénél egyetlen vágással nyelvecskét hasítunk a nád falából. Ha dallamot is akarunk játszani, akkor a furulyához hasonlóan hanglyukakat fúrunk a nádcsőbe. A sípot olyan mélyen kella szánkba venni, hogy a szájüregben a nádnyelvecske szabadon rezeghessen. Ha a síp nem szólal meg:-), akkor késsel kaparjunk le a nyelv tövéből.
KUKORICASZÁRBÓL - HEGEDŰ - KÓRÉBEGEDŰ: Sárgára érett száraz kukoricaszárból két ízt vágunk le. Késsel két-két húrt hasítunk a szár falába. A húrok alá kis pálcikákat feszítünk. Az egyik lesz a hegedű, a másik meg a vonó. Játék előtt a vonó húrját nedvesítsük, vagy gyantázzuk be, így jobban szól:-). Fogása hasonló a hegedűéhez.
KÖCSÖGDUDA - HÖPPÖGŐ - KÖPÜ: A félbevágott disznóhólyagot vízbe áztatjuk. A megpuhult hólyagot egy 30-40 cm-es nádcsőhöz kötözzük úgy, hogy a hólyagot kifordítva a nád függőlegesen álljon. A köcsög szájára feszítjük, majd rákötözzük a hólyagot úgy, hogy a nádszál középen legyen, lehetőleg függőlegesen álljon. Gyantaporos rongydarabbal dörzsöljük a nádat addig, amíg brummogó hangot nem ad.
FÉSŰS ZÜMMÖGŐ: A fésűre selyempapírt teszünk. Szánkhoz emeljük és erősen rádúdolunk.
ZÚGATTYÚ: Egy nagyobb gombba spárgát fűzünk. A spárgát a gombbal megpörgetjük. Ha jól sikerült, magától "húzza-ereszti" a karunkat.
Egyszer volt egy gazdaember s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, sóhajt keservesen: — Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni! — Szeretnél-e, fiam? — mondja az ember. — No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom. Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi ember dolgozott, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét. No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának. Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig. Eléjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg felkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit. — Várj csak a sorodra, fiam - mondotta a gazda —, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya. — S megint csak kenyérhéjat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának: — Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga. — Látod, fiam, látod — mondotta a gazda —, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya. Bezzeg ezután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.
Az őszi lombok illatát szobámba hozza be a szél s leteszi mint egy kosarat
Weöres Sándor
:-)))
Repülőt gyárt Jani, Feri, köszörül, kitalál. Kicsi Kati nézegeti, ide áll, oda áll. Sátrat épít Jani, Feri, kalapál, kiabál. Kicsi Kati nézegeti ide áll, oda áll.
Varrogat a Teri, Bözsi, jár a tű, a fonál. Kicsi Laci nézegeti, ide áll, oda áll. Főzöget a Teri, Bözsi, van ebéd, tele tál. Kicsi Laci beleszagol, ide áll, oda áll.
Weöres Sándor
:-)))
VACKOR AZ ÓVODÁBA ÉRKEZIK
Hej, óvoda, óvoda, de fényes az ablaka, de tágas az ajtaja, de szép tiszta minden terme, zsibong a sok gyerek benne; olyan, mint egy kacsalábon forgó, ékes palota.
Hej, óvoda, óvoda, de sok gyerek jár oda: Katona Anna - egy, Varga Bence - kettő, Pór Jutka — három, Fazekas Marci — négy, Fazekas Eszter - öt, Domokos Matyi - hat, Vas Pista - hét, Pengő Gyöngyi - nyolc, Fodor Dávid - kilenc, Kováts Vicu - tíz, tíz, tíz, tiszta víz, sok gyerek, sok cseprő-apró, ahová indult a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, híres, neves, nevezetes, piszén pisze kölyökmackó.
Ha elindult valahára, megérkezett nagy sokára, odaért az óvodába a csöpp, piszén pisze mackó — megállt az apjával akkor a tárt ajtó előtt Vackor, s nem tudta, hogy mi fán terem s hogy mire való az ajtó.
Nézi, nézi, nézegeti, tányértalpát emelgeti, a kilincset végignyalja; az üveget karmolássza, hétszer körül- kerülgeti, a lábtörlőt markolássza, kóstolgatja, majd lenyeli, de nem tudja, hogy a csengd mire szolgál az a zengő, nem tudja a csöpp mihaszna.
Nagyot nevet Vackor apja, s így kiált fel: - Kutya brumma! Ide hallgass, kölykem, Vackor! Csöngetek egy messze hangzót, s tüstént kinyitják az ajtót, aztán szépen besétálunk, be az óvodába akkor!
Úgy is tettek. Becsöngettek. Szólt a csengő, messze hangzó, s tüstént kinyílott az ajtó.
És besétált akkor az apjával Vackor.
VACKOR BEMUTATKOZIK A GYEREKEKNEK
Hej, óvoda, óvoda, az volt ám csak a csoda! Mint valami kacsalábon forgó, ékes palota. Kinyílott az ajtaja, fénylett szárnyas ablaka, ragyogott sok fényes terme, zsongott a sok gyerek benne: Katona Anna — egy, Varga Bence - kettő, Pór Jutka - három, Fazekas Marci - négy, Fazekas Eszter - öt, Domokos Matyi - hat, Vas Pista - hét, Pengő Gyöngyi - nyolc, Fodor Dávid - kilenc, Kováts Vicu - tíz, tíz, tíz, tiszta víz, s ahogy állt köztük a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó, az az apró, azt se tudta: kicsoda, azt se tudta: micsoda, ki az apja, ki fia!
Meleg volt a bunda rajta, foghatta mancsát az apja, szégyen ide, szégyen oda, elsírta magát az apró, lompos, loncsos és bozontos, híres, neves, nevezetes, piszén pisze kölyökmackó.
Ajjaj, jajjaj, haj jaj jaj! Most lett még csak csuda zaj! De még milyen messze hangzó! Ahogy a terembe lépett az a híres, nevezetes, síró, rívó, piszén pisze kölyökmackó.
Vackor apja így szólt akkor: - Héj, gyerekek, figyeljetek! Ez a síró kölyökmackó az én kicsi kölykem, azaz: az én pici fiam, Vackor! Ne nevessetek hát rajta, azért bömböl a mihaszna, mert még nem járt óvodában. Örökösen erdőn kószált, barlangunktól messze bóklált, most lett ember igazában! Aszondom hát: kutya brumma, igaz mackószívet takar ez a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, bundásságos barna bunda!
Elhallgat a sok gyerek, már csak Vackor pityereg, szipog, szepeg, s csöpp mancsával maszatolja el a képén a keserves könnyeket. Aztán sóhajt: - Hóha, hó! Fára mászni vóna jó!
Szól az óvó néni akkor: - Gyere bátran, kicsi Vackor! Nyújtsd ide a csöpp kezed Mondd meg, kedves, honnan jöttél, hány éves vagy, hol születtél, mondd meg szépen, merre jártál, hol kószáltál, hol bóklásztál, ne félj itt, te piszén pisze, gyere bátran közelebb!
Közelebb lép akkor, s csak ennyit mond Vackor:
- Brumma, brumma, hóha, hó! Fára mászni vóna'jó! Az én körmeim nagyok, öt és fél éves vagyok, sűrű, sötét rengetegben egy szép napon megszülettem örökké csak erdőn jártam, ott kószáltam, ott bóklásztam, magasságos fákra másztam, barlangokban bújócskáztam, szagos fűbe heveredtem, mikor pedig éhes voltam, finom érett vackort ettem. De már erdőn nem tekergek, apát, anyát, nemzetségem atyafiát csavargással nem ijesztek. Hadd járhassak óvodába, ilyen csudás palotába, meghálálom, ha nem, akkor ne legyen a nevem Vackor!
A gyerekek körbefogták, s a kis boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackót nagy vihánccal átkarolták: Katona Anna - egy, Varga Bence - kettő, Pór Jutka - három, Fazekas Marci - négy, Fazekas Eszter - öt, Domokos Matyi - hat, Vas Pista - hét, Pengő Gyöngyi - nyolc, Fodor Dávid - kilenc, Kováts Vicu - tíz, tíz, tíz, tiszta víz. sok gyerek, sok cseprő-apró, és közöttük brummogatva ott táncolt az a csöpp boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó.
Egy fekete fecske mit gondolt magába árnyékban elindult a kánikulába
Weöres Sándor
:-)))
Lassú szél lejt a mezőn, könnyedén emeli uszályát, kényesen lépeget, napernyőként viszi a felleget.
Weöres Sándor
:-)))
NÖVÖGETEK
Míg pici voltam, din-de-den, anyu bölcsibe vitt engem. Múltak az évek, dan-dan-dan az óvodába ballagtam. Eljött az első szeptember, mely iskolába hív engem. Járnak az évek, dan-dan-dán, felnövök szépen lassacskán.
T. Horváth Imre
:-)))
(ELSŐ NAP AZ ÓVODÁBAN)
I.
Most sírok. Itthagyott anyu. Sírok és nem törlöm le a könnyemet... Hadd lássák, hogy én most szenvedek! És hiába dobják ide a labdát Nem gurítom vissza... Nem lehet. Itt fogok ülni a széken estig S a mesét se hallgatom. Úgyse tetszik!
II.
Sírok. És csak a nagy fehér ajtót nézem Ahol anyu elment És este eljön értem! És rájöttem, hogyha nagyon mereven Sokáig nézem azt a díszítést Az ajtókereten Megelevenedik, és színes mesévé válva Ott a Hófehérke És a vasorrú bába, Meg a torkos farkas, Ahogy rátámad nagymamára Aki úgy reszket a félelemtől...
Azt játszom: mindjárt engem is bekap... Olyan jól tudok sírni ettől!
III.
Sírok. Ha itt lenne velem anyu... Vagy legalább a nagymamám! Sírok, sírok És nem szól senki Egy szót se rám... Mért nem kérdezik meg, hogy mért sírok?
Úgyse mondanám meg ám!
Ranschburg Jenő
:-)))
MEGISMERÜNK EGY PISZE KÖLYÖKMACKÓT...
Hol volt, hol nem, messze, messze, volt egy boglyos, lompos, loncsos és bozontos, Vackor nevű kicsi medve, nem is medve, csak egy apró, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Az az apró, kölyökmackó, az volt ám csak nagy csavargó, egész nap járta az erdőt – hiába kereste anyja, bömbölt utána az apja, nem lelték a csöpp tekergőt. Hát egy szép nap, alkonyatkor, megint messze kószál Vackor, csalta játék, tarka lepke – itt egy kicsit vackort szedett, vackort, azaz vadon termő erdei vadkörtét, ahogy vadon termette az erdő, ott egy kicsit fára mászott, le a fáról, föl a fára, szagos fűbe heveredett, barlangba bújt bújócskázva; addig, addig, napnyugodtig, míg elérte, el az este. Este, este, csöndes este, sötét a távol, a messze, sötét a hegy és az erdő. Fenn az égbolt elsötétül, a kék sötétebbre kékül, sötét dunyha: száll a felhő. Fél is ám a kicsi medve, megriad a pisze mackó, menne haza árkon-bokron, futna átal dimben-dombon, bújna anyja bundájához, apjához a csöpp csavargó. Hanem hajjaj, nagy ám a baj! Mert elmosta, el az este, elmosta az árkot-bokrot, el a szelíd dimbet-dombot, amin átal az az apró, az a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó az otthonát megkeresse. Fölötte az ég ragyog: feljöttek a csillagok, de a piszén pisze, boglyos, a bolondos, erdő mélyiben zokog. Hull a könnye, hulldogál, csöpp mancsára csurdogál: szipog, szepeg, hüppöget, ejt nagy kövér csöppöket, ül egy lombos fa alatt, és keserves bánatában, vigasztalan búsultában szíve majdhogy megszakad. Hát az apja micsinál? Talán nyugodtan pipál? Ugyan nem, hanem az erdőn kölyke után ordibál: – Vackor fiam, hallod-e? Héj, te kölök, fuss ide! Szaladj hozzám, hogyha mondom, mert elraklak, rontom-bontom! Hanem mire kiabál? Csöpp kölykére nem talál. Bejárhatja, be az erdőt – mehet átal árkon-bokron, mászhat átal dimben-dombon, sűrű erdőn csatangolhat, barlangokban barangolhat, míg egy fa alatt meglátja, nagy hüppögve megtalálja, meg a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze csöpp tekergőt. Örömében felkiált, ölbe kapja csöpp fiát: – Vackor kölykem, hallod-e? Hogyan császkáltál ide? Nem megmondtam, el ne kószálj, tiltottam, hogy messze bóklálj, hanem ez volt az utolsó – többet minket nem ijesztesz, hét határra nem tekergesz, mert aszondom, kutya brumma: holnap reggel kézen kaplak, és az óvodába adlak, az ám, te pisze csavargó. És apjával akkor hazasétált Vackor.
VACKOR ÓVODÁBA MEGY
Másnap reggel a napocska fönn az égen, fönn a kéken, fönn a világ tetejében sugarát özönnel ontja; rásüt a kerek világra, rá a hegyre, az erdőre, fűre, fára és a virágra; beragyog az erdő mélyén Vackorék hűs barlangjába, és a barlang hűvös mélyén ama alvó kölyökmackó híres, neves, nevezetes, piszén pisze csöpp orrára. Szól is Vackor édesanyja: – Ne aludj már, te mihaszna! Kelj föl hamar, kölykem, édes! Reggelizni, héj, te éhes! Nézd, hogy süt a napocska, épp arra a híres, neves, nevezetes, piszén pisze orrodra! Hanem bizony az az apró, nevezetes kölyökmackó nem hallgat anyja szavára – egyet mordul, kettőt ásít, messze hangzót, óriásit, s fordul szépen a hasára. Apja is szól: – Kutya brumma! Meddig kell még az a dunna? Kelj föl, Vackor, mert aszondom, hogyha én elnáspángollak, istenesen elporollak, sajogni fog ám a bunda! Erre Vackor ugrik ám, pattan az ágyból szaporán, szökik talpra az az apró, piszén pisze kölyökmackó; szeméből az álmot törli, és köszönti apját, anyját, s két mancsával elfésüli kerek kobakján a boglyos, lompos, loncsos és loboncos, híres, neves, nevezetes nagy bozontját. Reggelije: tejeskávé, kávé mellé édes málé, málé mellé csalamádé, utána meg csokoládé. Útravaló: három vackor. Kézbe, azaz mancsba kapja, s indul akkor. Megcsókolja édesanyja, barackot nyom kobakjára, s hívja apja, szólván hozzá: – Gyere, Vackor. Búcsúzz el anyádtól estig, ha nem estig, valameddig, s induljunk az óvodába, induljunk el, kölykem, akkor. És elindult akkor óvodába Vackor.
A MAGYAR KORONA — Szent István legendája és Szalay László nyomán —
Nagyon bölcsen, igen jól tudta István király, hogy népét a pusztulástól csak úgy őrizheti meg, ha a nyugati szokásokat és a keresztény vallást az országban meggyökerezteti. Ezért nagy buzgalommal folytatta atyja, Géza fejedelem munkáját, és mint jó pásztor, erős kézzel térítette népét a helyes útra.
A MARYAR KIRÁLYI KORONA.
Amikor a nyugati országok papjai és szerzetesei meghallották, hogy István király az egész népet megtéríti, nagyon megörültek. Mindjárt felkerekedtek, és jöttek, özönlöttek mindenfelől, hogy a pogány magyarokat helyes útra tereljék, tévelygő lelküket Krisztusnak megnyerjék. A nyugati papok és szerzetesek éjt nappallá téve fáradoztak, és a sok fáradozást siker koronázta: a magyar nép keresztény hitre tért. Örömmel látta ezt István király, és azt gondolta, hogy munkájára a pápa úr Áldását kéri. Hivatta ez okáért Asztrik apátot, és azt mondta neki: — Atyám, itt az ideje, hogy a munkánkra a pápa úr áldását kérjük. De nemcsak pápai áldás, korona is kell a magyar királyoknak, hogy éppen úgy megkoronázzák őket, mint a többi keresztény fejedelmeket. Menj hát Rómába, atyám, és kérj áldást meg koronát a pápa úrtól. — Úgy legyen, ahogy kívánod — mondta az apát, s mindjárt elindult Rómába, hogy a pápa úrtól áldást és koronát kérjen. De akárhogy sietett, megelőzte az apátot a lengyel fejedelem követe: az is koronát kért a maga uralkodójának, a lengyel fejedelemnek. Már el is készült a korona a lengyel fejedelem számára, II. Szilveszter pápa éppen el akarta küldeni, amikor egy éjjel csodálatos álmot látott. Álmában az Úr angyal jelent meg előtte, és így szólt hozzá: — Holnap egy ismeretlen nép követei érkeznek hozzád, akik fejedelmük számára koronát kérnek. Add nekik a kész koronát, mert őket illeti! Másnap a pápa úr előtt megjelent Asztrik apát, és István király nevében áldást és koronát kért. A pápának eszébe jutottak az angyal szavai, és meghajolt Isten akarata előtt. Azt mondotta Asztrik apátnak: — Én apostoli vagyok, István fejedelem pedig apostol. Ezekkel a szavakkal átadta a szent koronát az apátnak. Milyen szép ajándékot küldött a pápa úr az első királynak! A magyar korona csillog-villog az aranytól, középen a Megváltó képét, körben pedig az apostolokét mutatja. A Megváltó feje fölött a nap, a hold és a csillagok képe ragyog, mellette két élőfa áll. A szép fényes koronával az első királyt ünnepélyesen megkoronázták, aztán a koronázási jelvényeket Székesfehérváron ünnepélyesen elzárták. De azért gyakran elővették, mert a sátoros ünnepeken újra meg újra a király fejére tették a koronát. A magyar korona maga az egész ország, hazánk földjének minden gazdagsága, és népének egész boldogsága.
