antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
- Dehogy nem akarok! - - szólt közbe a kolontos fiú. - Most mondtam, hogy szeretném megtanulni a félelmet.
- No, hallja? Hát nincs igazam? - mondta a szegény ember. - Hát lehet ezzel kenyeret keresni?
- Egyet se évelődjék kelmed, - mondta a harangozó. - Adja hozzám ezt a fiút. Nálam jó dolga lesz, s kitanulhatja ezt a mesterséget, ha olyan nagy kedve van rá.
Se szó, se beszéd, hadd menjen Isten hírével, gondolta a szegény ember, s ment is a fiú nagy örömmel, beállott szolgálatba a harangozóhoz.
- Na, - gondolta magában a harangozó - majd megtanulod nálam, mi az a félelem. Mindjárt felvitte a toronyba, megtanította harangozni, s két nap múlva, mikor már értette a harangozást, éjnek idején, éppen éjfélkor, felrázta az ágyból, s küldte a toronyba, hogy harangozzon.
Fölkelt a fiú, ment a toronyba, megfogta a kötelet, de amikor éppen rángatni akarta, látja, hogy a torony ablakában ott ül valaki, talpig fehér lepedőben.
- Hé, ki vagy? - kiáltott a fiú - de a fehér lepedős valaki egy szót sem szólt, azt is lassan mondta, s meg sem mozdult.
- Felelj, vagy jer ide, - kiáltott a fiú. - Nincs itt neked semmi dolgod éjjel.
De a fehér lepedős valaki (a harangozó volt az!) meg sem mozdult, hadd higgye a fiú, hogy kísértet.
Harmadszor is megszólította a fiú:
- Hé, fickó, mondd meg, ki vagy, mert különben, ledoblak a lépcsőn!
- Abból ugyan nem eszel, gondolta magában a harangozó s meg sem mozdult, nem hogy szólt volna.
Hej, megmérgelődött a fiú. Egy-kettőre a torony ablakához ugrott, megragadta a "kísértetet" s úgy ledobta a lépcsőkön, hogy az nagyot nyekkent belém s most már csakugyan nem mozdult meg, merthogy nem tudott megmozdulni. A fiú pedig többet nem törődött vele, harangozott, s aztán szépen hazament, lefeküdt, egy szó nem sok, annyit sem szólt senkinek, elaludt.
A D épület mellett Kubus befordult egy oldalsó sétányra. Felnézett a második emeletre, ahol az egyik erkély szinte forrt a vörös muskátliktól. Az erkély rácsai között észrevett egy öreg, törött porolót. Ez volt a jel, hogy Hipcia otthon van. Kubus megörült. Szerette volna mihamarabb megosztani szárnysegédjével a nem mindennapi hírt. Két ujját a szájába dugta, két rövidet füttyentett, majd egy elnyújtott hosszút. Erre a jelre az erkélyen megjelent Hipcia apró, huncut arcocskája.
— Szia! — kiáltott le a kislány.
— Szia! — üdvözölte őt Kubus.
— Mi újság?
— Gyere le, megmondom.
— Nem mehetek, tanulok.
— Ilyenkor gürcölsz? Hiszen szünidő van!
— Angolt tanulok. Ma van az utolsó nyelvleckém Bauman néninél. Mi történt?
— Gyere le, megmondom.
— Várj! — kiáltott Hipcia Egyetlen mozdulattal behúzta az erkélyre a porolót, letette a virágládára, egy pillanatra eltűnt a lakásban. Nyomban ezután a lépcsőházban hangzottak fel sietős léptei, majd megjelent a kapuban. A kislány aprócska volt és eleven, mint a higany. A szűk nadrágban, a sötétkék, magas nyakú pulóverben messziről fiúnak tűnt.
— Na, mondd már! — kiáltotta a futástól lihegve.
— Új munka.
— Miféle?
— Érdekes — vetette oda közömbösen Kubus, és elmesélte találkozását Szrot nénivel, meg a Dugó eltűnését.
Ma Ramóna napja is van!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Lékai-Kiss Ramónamagyar színésznő. A Barátok közt című sorozat egyik szereplője volt, Szentmihályi Zsófiát alakította 2002 és 2017 között. A Cekeb vagyok, ment ki innen! 5. évadának, a Reggeli műsorvezetője és 2017-ben, 2018-ban, és 2019-ben az X-faktor 7., 8., és 9. évadának műsorvezetője. Boldog névnapot!:-)
136 éve, ezen a napon született Orléans-ban (Franciaország) Charles Péguy, francia író, költő, esszéíró.
Charles Péguy
A Beauce-vidék felajánlása a Chartres-i Boldogasszonynak
Tengernek csillaga, ím a rakott terítő, s a mély nyílt-víz, a kék - mezők tengere ring, ím a futó tajték s ím teli csűreink, s szemed, e végtelen paláston széttekintő.
S ím hangod, a rakott síkságon messzehangzó és messzi társaink s szívünk, a néptelen s munkátlan két kezünk, külön-külön pihen s íme kemény erőnk s kedvünk, az elhanyatló.
Hajnalcsillag, Úrnőnk, elérhetetlen, drága, ím a te ragyogó udvarodba megyünk, ím az omló föveny: jámbor szeretetünk s ím szenvedéseink óriás óceánja.
Zokogás csavarog, futkos ég s föld között. Itt-ott néhány tető, mint sziget-láncolat. A vén torony hívó, elhaló hangot ad. Mint tömzsi ház, olyan a templom, a zömök.
Szentegyházad felé így hajózunk mi árván. Kövér, bástyakerek boglyák rózsafüzére úszik-merül fel a távolság kék vízére - mint a tat gömbdísze a régi harci bárkán.
Kétezer év kemény munkája árán így lett új koroknak e föld már mindig-telt edény. Ezer évnyi kegyed révén ez a kemény munka nyugtatja meg örökre a lelkünket.
Nézd, így megyünk a vén, széles úton ma újra porosán, sárosán, fogunk közt az eső, e végtelenre tárt hatalmas legyező országútja a mi próbáink szűk kapúja.
Így láthatsz, két kezünk lomhán elengedődik, batyu, kacat nélkül, így megyünk szótalan, kimért léptekkel, mert mindennek sorja van, ettől a dűlőtől a rákövetkezőig.
Így láthatsz, így megyünk, mi sárdagasztók, tudjuk. S előbbre is jutunk, ha lépésnyire bár. Mert húsz századnyi nép s húsz századnyi király és ringyóik hada és minden pereputtyuk
és tollas kalapjuk és mind a szolgabanda megtanítottak rá, hogyan kell csöndesen menni tempósan így a sáros földeken, csaták alkonyatán az utolsó rohamra.
Itt születtünk neked e völgyben völgy felett, ahol kanyarjait szőke Loire-unk rója. E homokos folyó, dicsőségünk folyója egyet kíván csupán: csókdosni köpenyed.
Itt születtünk mi meg e tágas völgy felett, a komoly és komor ősrégi Orléans-ban, hol a lassú Loire, melyben sok iszap is van, halmok lábát mossa, nem akar egyebet.
A lapos Beauce körül láttuk meg a világot. A nagy tanyakaput, meg hogy mi a paraszt, hogy sora mily kemény, ismerjük régtől azt, tudjuk, mi a falu, az ásó meg az árok.
A Beauce lapályain születtünk mi világra, és első bánatunk megértette velünk, hány titkos fájdalom rejtezik a letűnt napban, ha vörösen lobban az égre lángja,
és aztán elterül az elkerülhetetlen talajon, mely igaz, mint a törvény s egyforma és kemény, mint a jog és konok, mint a tócsa és asztalként sima s oszlopként nyílt-fedetlen.
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Kering a Föld, álmában nem érti meg a végtelent. Forog kéken, üres tájfunokat teremt. Alszik, benti szeme a régi magmába lát át, szivacsos belsejébe huzatot suttognak a bányák. Lebeg a felejtő Föld a tőzeges féltekékkel, erdőtüzeket próbál gyújtani minden éjjel. A Hold felől jól látszik, hogy felejt, nagy, fénylő tárgyakat a világűrbe ejt. Lüktet rajta az Egyenlítő homlokpántja, lombok közt verejtéksíkos autópálya. Jobb és bal félteke illesztgeti össze a múltat: újramondja a lucskos háborúkat. Ügyet se vet a behallatszó jelenre, gömbhéjában villámok futnak egyre, gomolyfelhőt, migrénes port terelnek, pulzál a víz és a piramissejtek, az üres autópályák zümmögő axonok, alszik, vakon felejt, völgyeket vigyorog, szemei árapállyal pislogó tengerek, szakad a nyálfonál, a völgyhíd megremeg és a hajnali ködben a mélybe száll a busz, jeleket küld tovább a topáz talamusz, alszik a Föld, felejt, alszik, felejt keringve, émelygő, lassú álma emberrel telehintve, skizofrén, kérges arc, bolyongó látomás, halott vizek színén lebegve úszó záptojás.
Hová kis víz olyan sebessen, Hová sietsz olyan szivessen? A virágok, kik rád hajolnak, S mintegy csókjaidér bókolnak, Nem tartóztatnak egy cseppet is, Sőt még kerülgeted őket is. Apró cseppek! csillapodjatok, Szörnyűség az, amint omlatok, Vagy tán ti is felhevültetek, S velem egyformákká lettetek? Mégis, hogy egymást felleljétek, Nem szükség, hogy így kergessétek, Ha ama kis malmot éritek, Ott egymást majd ölelhetitek, Mátkátokat ott csókoljátok, S a zubogón úgy bocsássátok, Amelyen midőn lerepűlnek, Sok apró ködöcskéket szűlnek. Óh, ha ti is így kivánkoztok, Tudom, hogy engem sem átkoztok, Kinek a legforróbb szerelem Egészen megfőzé kebelem. Óh, miket bíznék én reátok, De már elöllem elfutátok, Ti egymást hancúzva űzitek, S panaszimat nem is értitek. Könnycseppjeim, kiket még lelek, Menjetek el hát ti ővelek, Majd a malomnál megálljatok, Kerekére le ne fussatok, Ott várjátok meg kedvesemet, Ki öli s éleszti szivemet. S ha vizet merít korsójába: Fussatok bele hamarjába, S ha inni felviszen szájára: Csepegjetek szép ajakára. Onnan lejjebb-lejjebb menjetek S titkai közt enyelegjetek, S míg nyájason csiklándozzátok, Szivébe ezeket sugjátok, Hogy egy bájoló tekintete Minden nyúgodalmam elvette, S megfosztott legfőbb vagyonomtól Elszakasztván szabadságomtól. Mondjátok, hogy e nagy kincsemet Se kérem vissza, csak engemet Tartson hivének annál fogva, S nézzen egyszer rám mosolyogva.
Dugovics Titusz az 1456-os nándorfehérvári diadalhoz kapcsolódó legenda önfeláldozó hőse: a magyar vitéz a nándorfehérvári várra lófarkas-félholdas zászlót kitűzni készülő török katonát élete árán a mélybe rántotta, ezzel megakadályozva, hogy az ostromlók fellelkesülve bevegyék a várat.
A Vízkereszt a Katolikus Egyház egyik főünnepe. Ez az „Epiphania Domini”, azaz az „Úr megjelenésének” ünnepe. Ehhez a naphoz kötődik továbbá a történet, miszerint a három király, a három napkeleti bölcs látogatást tett a kisded Megváltónál.Erről a három bölcsről nem sokat tudunk. Máté evangéliumából olvashatjuk:
„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, […] Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.” (Mt 2,1; 9-11)
Az arany uralkodói jelkép, tehát a háromkirályok tiszteletét fejezi ki a Megváltó iránt. A tömjén a lelki vigaszt, a betegségek meggyógyulását jelenti, így a megváltásra utal. Ezt a jelesebb miséken most is használják, a régi rítusú tridenti miséken ráadásul minden alkalommal érezhetjük mennyei, semmihez sem hasonlítható, egyedi illatát. A mirha a tökéletes Istennek való odaadás szimbóluma. A növény ágait bemetszik, és az ebből folyó mézgát, gyantát gyűjtik össze. Ezzel tehát a növény alázatos áldozatával cseng össze az emberi élet állhatatossága, odaadása.
A háromkirályok történetét, eredetét titok övezi. Számukat valójában az Evangélium nem is említi, csupán a három ajándékból ered szimbolikus számuk. Egy VII.-VIII. századi, Párizsban őrzött kódex nevüket is írja: Bithisarea, Melchior és Gathaspa. Ezekből alakultak ki a Gáspár, Menyhért és Boldizsár elnevezések.
Tegnapmúlt 53 éve, hogy Kensington-ban (Egyesült Királyság) elhunyt Thomas Stearns Eliot, amerikai születésű, Angliában letelepedett irodalmi Nobel-díjas költő, drámaíró és kritikus.
T. S. Eliot
Gerontion
Nem vagy ifjú, se vén, De mintha csak ebéd után aludnál, Álmodod mind a kettőt
Itt vagyok, öreg ember az aszály havában, Egy fiú fölolvas nekem, várom az esőt. Nem voltam sem a forró kapunál, Se nem harcoltam a meleg esőben, Se térdig sós mocsárban csatabárdot emelve, Legyektől maratva nem harcoltam én. Düledező ház az én házam, S az ablakpárkányon kuksol a zsidó, a tulajdonos, Egy antwerpeni kocsmában kölykezték. Elbántak vele Brüsszelben, rendbe hozták és megkopasztották Londonban. Köhécsel a kecske éjszaka fenn a mezőn; Sziklák, zsombék, varjúháj, vas, ganaj. Az asszony ellátja a konyhát, teát főz, Tüsszög estére, a makrancos lefolyót kotorva.
Én öreg ember, Nehéz fej a szeles térségek között.
Jelek csodaszámba mennek. „Jelet akarunk látni!" Igében az ige, képtelen egy igét kiejteni, A sötétség pólyáiban. Az év ifjúkorában Jöve Krisztus a tigris
Elfajult májusban — som, gesztenye, júdásfa virága Hogy megegyék; felosszák, megigyák Sugdosódva; Silvero úr Simogató kézzel, az, ki Limoges-ban Fel-alá járt egész éjszaka a szomszéd szobában; Hakagawa, ki a Tiziánok közt üdvözölt; Madame de Tornquist, ki a sötét szobában Elmozdította a gyertyákat, Fräulein von Kulp, Aki megfordult a hallban, keze az ajtón. Üres vetélők Szövik a szelet. Nincsenek kísérteteim, Öreg ember, egy huzatos házban Egy szeles domb alatt.
Ilyen tudással hol a megbocsátás? Gondold csak el, A történelemnek sok álnok átjárója van, fortélyos folyosója És titkos ajtaja, suttogó becsvágyakkal tud becsapni, Hívságokkal vezet. Gondold csak el, Hogy akkor ad, ha figyelmünk zilált, És amit ad, oly simán összezavarja, Hogy az éhséget éhezteti etetve. Ad, de későn, S azt, amiben nem hiszünk, vagy ha még hiszünk, Az emlékezet hiszi csak, az újraélt szenvedély. Ad, de túl korán, Erőtlen kézbe, s azt, amiről úgy vélték, megvannak nélküle, Mígnem félelmet sarjaszt a megtagadás is. Gondold meg ezt, Hogy félelem és bátorság se ment meg. Természetellenes bűnöket Fogantat hősiességünk. Erényeket Kénytetnek ránk orcátlan vétkeink. E könnyek a haragtermő fáról hullanak.
Ugrik a tigris az új évbe. Minket fal föl. Gondold meg végül, Nem jutottunk végeredményhez, mikor én Megátalkodom egy bérelt házban. Gondold meg végül, Nem céltalanul rendeztem ezt a parádét, És nem is úgy, hogy felidéztem A maradi ördögöket. Becsületesen tisztázni akarom ezt veled. Én, aki közel voltam a szívedhez, elűzettem onnan És elvesztettem a szépséget a rémületben, a rémületet a kutatásban. Elvesztettem a szenvedélyemet: mi szükség megőriznem, Hiszen amit megőrzünk, meg kell romolnia? Elvesztettem a látásomat, szaglásomat, hallásomat, ízlésemet és tapintásomat: Hogyan használjam fel őket, hogy közelebbi kapcsolatba jussak teveled?
Mindez és még ezer kis megfontolás Fagyott önkívületük hasznát hosszabbítja, Izgatja a nyálkahártyát, mikor az érzék kihűlt, Fűszeres mártásokkal, sokszorozza a változatosságot Tükrök vadonában. Mit csinál a pók, Felfüggeszti-e műveleteit, hajlandó-e várni A zsizsik? De Bailhache, Fresca, Cammelné kavarog Túl a borzongó Medve körforgásán Hasadt atomokban. Sirálya szélnek, a szeles szorosokban BelIe Isle-nél, vagy száguldva a Horn-fok felé, Fehér tollakkal a hóban, a Mexikói-öböl hív, És egy öreg embert hajtanak a passzátszelek Szunnyadó zugba.
A ház lakói, Egy aszott agy gondolatai az aszály évszakában.
Tegnapmúlt 68 éve, hogy Budapesten megszületett Horváth Attila, dalszövegíró, költő. Isten éltesse!
Taurus - A lány, akire szerelemmel nézhetek
Sokkal csendesebb lesz egyszer a világ
Ha jön egy lány, akit már nem fognak a fegyverek Én is egész másképp hordozom súlyát Ha jön egy lány, akire szerelemmel nézhetek
Hogyha rossz napokban elfelejteném Hogy kire vársz, és kire várnak rég az emberek Fenn az égen, lenn a földön útra kel Hej, az a lány, akire szerelemmel nézhetek
Aki kérdez, aki válaszra vár Annak mondd el, mennyit hallgattál S hányszor állsz még ma is szótlanul De egyszer eljön váratlanul
Sokkal könnyebb lesz az egész életem Ha jön egy lány, akire szerelemmel nézhetek És ha rossz a kedvem, arra gondolok Hogy valahol valakit szeretnek az emberek
Aki kérdez, aki válaszra vár Annak mondd el, mennyit hallgattál S hányszor állsz még ma is szótlanul De egyszer eljön váratlanul
Sokkal könnyebb lesz az egész életem Ha jön egy lány, akire szerelemmel nézhetek És ha rossz a kedvem, arra gondolok Hogy valahol valakit szeretnek az emberek
Sokkal békésebb lesz akkor a világ Ha egy napon virággá változnak a fegyverek Talán él, talán jön, talán nincs sehol Az is lehet, nem anya szülte, csak a képzelet
Szövegírók: Horváth Attila, Balázs Fecó, Balázs Ferenc, Brunner Győző Zeneszerzők: Balázs Fecó, Brunner Győző
Tegnap múlt 72 éve, hogy Budapesten megszületett Mózsi Ferenc József, költő, műkritikus, szerkesztő.
Mózsi Ferenc József
A 24. órában…
„jutányosan marasztaló…”
Megkezdődött a visszaszámlálás a gyógyulásnak különböző módozatai ismeretesek számomra mától a kémia szent és énérthetetlen tudom amit tudok és mondani sem kell csapataink érdekvadászként harcban állnak nem vagyok egyedül ebben a küzdelemben mögöttem áll megtagadott múltam előttem kitaszított jelenem
egyszerű beadvánnyal élek a felsőbbrendűséghez hadd éljek az egyre kevésbé lírai lehetőséggel most meghintáztatjuk ezt a kevély fiút hadd érvényesüljön a Gondviselő körülírt hatalma az agyból elindult kis akarnokok irányítják a forgalmat valami elkerülhetetlen felé váltságdíj nélkül nincs szabadulás
ezért szerénytelenül felajánlom magam fogadj el zálogul magam helyett is szolgádnak
a jó szolgálat alól senki sem kaphat felmentést
szorosabbra hurkolódik a kötelék tarts meg az engedetlenség követének Uram sok még az egyenlítősdi kiegyezésre nem sok az esély az életbemenők is Téged üdvözítenek bár barbárok állják körbe a városfalakat
235 éve, ezen a napon született Hanau-ban (Németország) Jacob Grimm (Grimm fivérek) német író, irodalmár, jogász, nyelvész.
GRIMM TESTVÉREK MESÉI
MAGYARBA ÁTÜLTETTE BENEDEK ELEK
A félelemkereső
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény ember s annak két fia. Az idősebb ügyibevaló, okos fiú volt, de a másik: féleszű, kolontos volt, minden dolgával csak bosszúságot szerzett az apjának. Az idősebb fiúnak csak annyi hibája volt, hogy este sehová sem lehetett küldeni, annyira félénk természetű volt, s különösen, ha a temető mellett kellett elmennie, a foga is vacogott a félelemtől. Bezzeg nem félt a kisebbik. Ha hallotta, hogy ez vagy az az ember megijed attól vagy ettől, szörnyen csudálkozott. Mondta is gyakran: Na, én igazán nem értem, mi az a félelem. Ha egyebet nem, azt az egy mesterséget szeretném megtanulni.
Hát hiszen, ha erre volt kedve, hamarosan lett alkalma is. Azt mondta neki az apja:
- Hallod-e, már elég nagy s elég erős vagy, hogy te is tanulj valamit. Látod-e, a bátyád mindig dolgozik, te pedig reggeltől estig lustálkodol. Bizony nem érdemled meg, hogy Isten áldott napja reád süssön.
- Jól van, apám, mondta a fiú, én szívesen tanulok, s ha kelmed is úgy akarja, szeretném megtanulni a félelmet. Mert ezt nem ismerem.
Hallotta ezt a beszédet az idősebb fiú, s nagyot kacagott.
- Ó, te bolond, te, mit beszélsz! Hiszen csak eredj, hamar kitanulod ezt a mesterséget.
Hanem a szegény ember nem nevetett. Nagyot sóhajtott, s azt mondta:
- Ó, te ügyefogyott, te! A félelmet akarod megismerni? Azzal ugyan nem keresed meg a kenyeredet.
Na, jól van, a hogy lesz, úgy lesz, majd meglátjuk, hogy lesz. Éppen akkor talált arra felé járni a harangozó, beköszönt az udvarra, szóba állott a szegény emberrel, kérdezte, mi újság, hogy s mint megy a soruk? Az ám, jó helyen kérdezősködött, mert a szegény ember nem fogyott ki a panaszból. Hogy ilyen meg olyan nagy a szegénység, mikor van kenyér, mikor nincs, a kisebbik fia csak lógáz elé-hátra egész nap, nem fér a nyakára a dolog, tanulni sem akar semmit.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Csukás István
Januári hó hull
Januári hó hull, fehér lesz minden, tiszta lapot nyit az új év. Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség, egy pillanatra költő lesz mindenki, a hóra íródik a közös költemény! Áhítattal figyelem, mint jó kolléga, s igazán csak egy kicsit vagyok irigy. A rigó menekülő csillagokat ír, zaklatott ritmusa kihagyó szívverés, a macska talpa sötéten pontozza a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni, lehet borzongani, hogy semmi se változott, s hogy erről sohasem a vers tehet. De bosszúsan eltörli e sorokat az ég, belepi hóval, s rábólint a bennünk lapító, mi is? Talán a remény, vagyis az az összevissza fércelt szövevény, hogy mindenáron élni akarunk, ha lehet, persze büszkén, önérzetesen, ha nem, hát valahogy, s mohón várjuk-olvassuk a biztatást, íme, szánkó siklik gyerek-fenék alatt, muzsika szól: vidám kacagás, röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak, ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás! Meg is állhatunk e derűs képnél, de hull a hó s belepi puhán ezt is, kell a hely, mert még sok az írnivaló, el lehet merengeni ezen is, de már nem bírom tovább, viszket bennem a költő, öltözöm és sétálok egy verssorra valót!
