Macóka szomszédságában egy nagy morcos, mogorva medve lakott, úgy hívták, dr. Morgó Medve, és Macóka, ha csak tehette, nem is beszélt vele. Dr. Morgó magas sövénykerítést húzott a maga és Macóka kertje közé, úgyhogy nyáron, mikor mindketten kertjükben üldögéltek, nem is láthatták egymást. Macóka ugyan mindig megtudta, ha Morgó Medve a
kertjében járt, mert ilyenkor szüntelenül zsörtölődött, morgolódott magában. Ha gödröt ásott egy új bokornak, Macóka hallotta, hogy ilyen szavakkal vágja ásóját a földbe:
- Neszel Nesze! Majd én megtanítlak!
Ha egy öreg fát vágott ki, azzal is így bánt. Minden fejszecsapásra
így dörmögött:
- Neszel Nesze! neked, te vén fa!
Mintha mindent, de mindent keserűen gyűlölt volna. Nem csoda, ha Macóka elkerülte, amilyen messzire csak tudta.
Egy téli estén aztán, már úgy karácsony felé, a szürke ég lassan feketébe borult, és megindult a havazás. Macóka a városban járt, bevásárolt karácsonyra. Fújt a szél, süvöltözött a távíródrótok között. A fák erra-arra hajlongtak, és lerázták a csupasz ágaikra telepedő hópelyheket. Macóka a csomagokat szorongatta a hófúvásban, és szedte kis lábait, ahogy csak tudta. Elment Morgó úr háza előtt, bekukkantott a fényesen kivilágított ablakon, és látta, hogy a rusnya nagy medve ott melengeti nagy kövér talpát a kandalló ropogó tüzénél.
Igaza is van - gondolta -, bolond, aki kinn mászkál ilyen kegyetlen hideg éjszaka. Besietett a kis kerti ajtón, és nemsokára ő is szobájában üldögélt, és kis talpát melengette a kandallója ropogó tüzénél. Aztán kényelmesen elnyújtózott a pamlagon. De egyszerre csak felfigyelt. Odakintről a szél süvítésén át is jól hallatszott egy szánalmas hangocska. Segítségért kiáltott ez a hang.
- Mjau! Mjau!
Felült és fülelt. A szél egy pillanatra alábbhagyott, és most tisztábban hallotta a kiáltást:
- Mjau! Mjau!
Egy kiscica lesz - mondta magában. Biztos eltévedt, és elkapta a vihar.
- Mjau! Mjau!
Most már biztos volt benne. Feltápászkodott kényelmes pamlagáról, felhúzta prémes csizmáját és télikabátját. Kiment. A hóesés elállt már, de olyan vadul vágott a szél, hogy fogai összekocódtak, és fájdalmasan bizsergett a füle hegye.
- Cicus! Cicus! - kiáltotta, és fürkészve meredt a sötétbe.
- Mjau! Mjau! - hallotta a magas kerítés felől. Sebesen átgázolt a mély havon.
- Mjau! Mjau!
A kerítés tövéhez ért és körülnézett, de sehol sem találta a kis cicát.
- Mjau! Mjau!
Most már rájött, hogy a kerítés túlfeléről jön a hang, dr. Morgó Medve kertjéből. Pillanatig sem habozott, tudta, mit kell tennie.
- Morgó úr! - kiáltott torkaszakadtából. Hangja a szél süvítésén is áthatott. Morgó Medve biztosan meghallotta. De válasz nem jött, és mert a baj nem jár egyedül, újra eleredt a hó.
- Mjau! Mjau!
Macóka továbbra is kiáltozott, hívta szomszédját, és felkapaszkodott a kerítésre. Átlesett fölötte, s látta dr. Morgó kivilágított ablakát. A szomszéd még mindig ott melengette nagy kövér talpát a kandallónál.
- Mjau! Mjau!
Most odapillantott, és látta, valami mozog a szomszéd almafája alatt.
- Morgó úúúúr! - Macóka akkorát kiáltott, amekkora a torkán kifért. Látta, hogy Morgó dühösen feltápászkodik, az ablakhoz cammog, egy rántással kinyitja, kidugja a fejét és kiüvölt:
- Mit akar? Hogy merészel ilyen késő éjszaka zavarni, maga huligán?
- Egy eltévedt kiscica van a kertjében, és halálra fagy! - kiáltott Macó. - Innen látom, már nyakig betemette a hó! Ott van az almafája alatt.
- No és, mit csináljak vele? - vágta oda Morgó nyersen. - Nem ácsoroghatok itt egész éjjel, hogy magával csevegjek! Halálra fázom.
- Csak a kiscicáért mondom - könyörgött Macóka, és kétségbeesetten kapaszkodott a kerítés tetejébe. - Nem lenne szíves szegény jószágot bevinni, és egy kis meleg tejet adni neki?
- Mjau! Mjau!
- Hallja szegénykét? Nem esik meg a szíve rajta? Egyre jobban havazik, nemsokára betemeti!
- No és, nem az én hibám - dörmögte Morgó Medve. - Én tehetek róla, hogy havazik? Jóccakát!
- Akkor hadd menjek át a kertjébe, én magamhoz veszem - kérlelte Macóka, és egyik lábát már át is tette a kerítés fölött.
- Egy tapodtat sem az én kertemben! - förmedt rá Morgó. - És lesz szíves leszállni a kerítésemről ebben a pillanatban, különben lelövöm!
- De szegény kiscica...
- Hallotta, mit mondtam? - üvöltötte Morgó, és felkapta puskáját. - Le a kerítésemről! Leszaggatja az örökzöldemet!
Macóka belátta, hiába könyörög szívtelen szomszédjának. Visszamászott hát, és lehuppant saját kertjébe. A hó nagy, kerengő pihékben hullt, és vastag fehér takaróba burkolt mindent.
- Mjau! Mjau!
Kesztyűs kezét összeütögette kissé, hogy melengesse elgémberedett újjait, és törni kezdte a fejét, hogy is segíthetne a bajba jutott kiscicán.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a patkányok még a tavasszal egy lyukat ástak a kerítés tövében. Megkereste, és félrekotorta mancsával a havat. Kicsi volt a lyuk, de arra elég, hogy egy kiscica átbújhasson rajta. Lekuporodott a lyuk felé, és átsuttogott rajta:
- Cicust Cicusl Hallasz engem?
- Mjau!
- Cicuskám! Gyere, ha tudsz, ide a kerítéshez, a lyukhoz! Nézd csak, ide átdugom a kezem, hogy mutassam az utat. Nézd, integetek! Gyere ügyesen, errefelé!
- Mjau! - A nyávogás egyre bágyadt, mintha a keserves hideg és a hó terhe ránehezedett volna. De nem olyan cica volt, aki egykönnyen feladja, Macóka hallotta, hogy liheg és prüszköl, amint verekszi magát előre a mély hóban. Valóban úgy látszott, hogy a szegény pára hamarosan elér a kezébe. De jaj, apró lehetett a kis jószág, alig egyhetes. Egyre bágyadtabbak lettek a mozdulatai, aztán csend lett.
- Cicus! Cicus! Ne hagyd el magad! Csak egy kicsit még! Tarts ki egy kicsit!
De a hó egyre sűrűbb pelyhekben zúdult le a kertre. Még egy utolsó suttogó "mjau"-t lehetett hallani. Aztán csend lett, csak a szél süvített.
Macóka még szólongatta a cicát, de nem jött felelet. Az üvöltő szél rázta az ágakat, a vihar még vadabbul dühöngött. Szegény Macókát magát is fehér takaróba bugyolálta a hó, amíg a kerítés tövében kuporgott. Egész testében reszketett, és érezte, megfagy, megmerevedik, moccanni sem tud, ha nem megy be tüstént a melegre.
Felegyenesedett hát, szomorúan leverte magáról a hópelyheket, átgázolt a mély havon, és visszatért jó meleg szobájába. Melegvizes palackot készített, levetkőzött és ágyába bújt. De akármilyen finom Is volt hat gyapjútakaró alatt, lábánál a melegvizes palackkal elnyújtózni, csak nem jött szemére az álom. A szél süvített, és az ablaktáblákhoz csapkodta a hópelyheket. Fülelte, hogy recseg-ropog az ajtó minden eresztékében, és egyre a Morgó Medve kertjében eltévedt kiscicán járt az esze. És újra meg újra megfogadta, hogy holnap bejárja a várost, és mindenkinek elmondja,
mit művelt Morgó Medve. És majd összeülnek, és példás büntetést gondolnak ki neki.
Lassan-lassan elnyomta az álom. Mikor reggel kinyitotta a szemét, látta, hogy elállt már a vihar. Szép csendes idő volt, még napkelte előtt, Macó kikecmergett az ágyból, belebújt meleg télikabátjába és szőrmecsizmájába, és kiment a kertbe. Térdig gázolt a hóban. A kerítéshez ment, és óvatosan mászott fel rajta, mint éjszaka. A tetejéről átlesett az almafához, ahol tegnap a kiscica feküdt, de most nem látott semmit, csak lábnyomokat az almafától Morgó Medve házának hátsó bejáratáig. Jókora lábnyomok voltak, aligha a cicától eredtek.
Macó nesztelenül átlépett a kerítés tetején, és lehuppant Morgó kertjében. Lábujjhegyen körüljárta a házat, végül a túloldalon a hálószobához ért.
Odanyomta orrát a fagyott ablaküveghez és bekukucskált. Morgó Medve hatalmas termetével békésen szundított a pamlagon. Előtte a padlón egy üres kistányér és egy ugyancsak üres tejesüveg. A tányér és az üveg mellett egy kis ágyacska, és benne finom gyapjútakarók alatt a kiscica aludta az igazak álmát.
Macóka szívét olyan melegség járta át e látványra, hogy ahhoz hasonlót soha nem érzett életében. Csendben visszamászott a saját kertjébe, és a havat gázolva így dünnyögött:
- Morgó Medve nem is olyan rossz mackó, mint gondoltam. Igazában nem is ismerem, nem tudok róla semmit. Egyszer beszélgetnem kellene vele. Meghívom teára!
"Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Keresni kezdi azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt."
"Az advent az ünnepekre való ráhangolódás, a készülődés ideje. Az idő múlását legérzékletesebben naptárral mérhetjük. Ezért készítenek - főleg gyerekeknek - adventi naptárt."
"Hogy ment Piroska nagyanyóhoz? Úgy, hogy útközben folyton a koszorút fonta, az erdei virágokat, pedig ott, a fekete fák alatt, tudod, anyuka, minden árny egy-egy farkas: csak ő nem hitte! Mi, többiek, kérlek szépen, mi, igen, hát mi a tündérnél voltunk éppen, akinek, szegénynek, képzeld, megint szétesett az egész méze, a hordó, amiből a virágokra ken. Szóval, messziről (a hordóból: mert megengedte, hogy kinyaljuk!), mondom (még most is csupa méz a nyakam!), megláttuk, hogy robog Piroska után s elibe hogy kerűl a gonosz. Féltünk. De véletlenűl jött a vadász! A tündér szólt neki, hogy - S én elkisértem... A többit tudod."
Hol volt, hol nem volt, kristálypatak mellett volt egyszer egy gyöngyliget, abban a gyöngyligetben volt egy ezüst fa, annak az ezüst fának rengő-ringó ágán volt egy aranytollú madár, annak az aranytollú madárnak volt egy nagyon okos íródiákja, az a nagyon okos íródiák mindig ott ült a fa alatt aranyos karszékben, előtte volt egy nagy könyv, abba a nagy könyvbe mind beleírta, amit az az aranytollú madár dalolt.
Itt van az a könyv éppen a kezemben. Elmondok nektek belőle egy szép mesét a kis gidóról.
Nagyon szerette ezt a kis gidót az édesanyja, az öreg kecske, mert ez az egyetlenegy fia volt csak. Féltette még a fúvó széltől is, friss hajnali harmatban fürdette meg minden reggel, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge arcocskáját, pillangós mezőről selyemfüvet hordott neki, ezzel etetgette. Úgy szerette, hogy ki se lehet azt mondani. Nem is hívta másképp, mint drága szemefényének, édes cukrocskájának.
Varrt neki szivárványszín labdát s labdázgattak együtt kerek erdő szélén, mert majd el is felejtettem mondani, hogy ott laktak zöld fák között, fehér kis kunyhóban. Hozott neki a vásárról fütyülős lovat, kerekest. Húzogatta, vonogatta a kis gidó, nagy öröme telt benne. Jávorfából metszett ágat, csinált belőle furulyát s megtanította furulyázni. Olyan szép nótákat fújdogált el rajta a kis gidó, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, fáról fára szökdelve mind odamentek a fehér kis kunyhóhoz hallgatni a furulyaszót. Még a pintyőke, is, a rigó is szívesen hallgatta.
Mind azt mondták, hogy a kis gidó szebben tud furulyázni, mint a juhászbojtár a napsütötte halmon. Azt a nótát is tudta, hogy:
Zöld erdőben, sík mezőben
Lakik egy madár. Kék a lába, zöld a szárnya
Jaj, de szépen jár!
Édesanyja,az öreg kecske nem tudott hova lenni örömében. Ezerszer is megcsókolta;ahova csak lépett a kis gidó, virágot szórt az útjára.
- Me-e-e!- szólalt meg egyszer a kis gidó, fejét az öreg kecske fejére hajtva. - De jó is vagyte, édes anyuskám! Úgy szeretsz te engem, mint a galamb a tiszta búzát!
- Me-e-e,rubintocskám, gyémánt csillagocskám! Hogyne szeretnélek, mikor olyan szófogadó, engedelmes kis gidó vagy. Légy is az mindig, akkor megáld az Isten. Most pedig elmegyek pillangós mezőre füvet szedni. Elfogyott az elemózsiánk. Zárd bejól az ajtót, be ne eressz senkit, akárhogy zörget, mert hátha a nagyfogú farkas jön és elvisza barlangjába. Hallod-e, hogy ordít most is a sötét erdőben? Itt terem, hízelelgősavakkal kér, hogy bocsád be, de be ne ereszd.
Elmentaz öreg kecske. A kis gidó jól bezárta az ajtót és elgondolkozott azon, amit édesanyja mondott. Egyszer csak kopogtat a nagyfogú farkas. Szelíd, szép szavakkal beszélbe kívülről:
Gidócskám, gidócskám, tubicám, kincsecském,
Rózsafán született kedves kicsi kecském!
Eressz be, bocsáss be, aranyos szép szentem!
Zöld erdőben fehér gyöngyvirágot szedtem.
De a kis gidó nem hitt a mézes-mázos szónak. Édesanyja intése csengett a fülébe. Nem nyitotta ki az ajtót.
A nagyfogú farkas a fejét csóválja, kerül-fordul egyet a megint csak kopogtat:
Gidócskám, gidócskám, gyönyörű madárkám,
Fürge kis halacskám, gyönge violácskám!
Eressz be, bocsáss be, tudom, örülsz mostan,
Arany skatulyába sárga cukrot hoztam.
Beszélhetett a koma akármilyen szépen, a kis gidó csak nem bocsátotta be, mert a fülébecsengett az édesanyja intése.
A nagyfogú farkas újra csak a fejét csóválja, kerül-fordul kettőt-hármat s megint csakvisszatér:
Gidócskám, gidócskám, gerlicém, mókuskám,
Csillagom, rubintom, angyalom, babuskám!
Eressz be, pántlikát hoztam a nyakadba,
Szép piros pántlikát, ezüst csengő rajta.
Hiába volt minden kísértés. Azokra a hízelgő szép szavakra, aranyos ígéretekre nemnyílt meg az ajtó, mert a kis gidónak csak az édesanyja intése csengett a fülébe mindig. A nagyfogú farkas haragosan morogta magában: „Lám, lám, ennek a kis gidónak több esze van, mint gondoltam. Bizonyosan megtanította az édesanyja, annak fogadja így a szavát."
Nem is próbálta meg többször, nekiiramodott az erdőnek. Ideje is volt elillanni, mert az öreg kecske hazafelé jöttében megtudta, hogy mi történt. Szaladt egyenesen a vadász bácsihoz, akinek jó puskája volt, aki a kecske családot nagyon szerette.
Mikor zöld fák között, a fehér kis kunyhóhoz értek, a nagyfogú farkasnak már híre, hamva se volt; de azért a vadász csak nem nyugodott addig, míg a nagyfogú komát meg nem találta a bokrok közt.
- Bum, bum, koma, jó napot! - szólt a puska jó nagyot, de a farkas nem adta visz- sza a köszöntést, mert nyikkanni se tudott már.
Bezzeg volt aztán nagy vígság. A kis gidó édesanyja nyakába borult, sírt-rítt örömében. Az öreg kecske ezerszer is megcsókolta szófogadó fiacskáját. Mindjárt meg is fürdette friss hajnali harmatban, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge orcácskáját, pillangós mezőről hozott selyemfűvel etetgette.
A kis gidó aztán elővette jávorfurulyáját, olyan szép nótákat fújdogált el rajta, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, odamentek hallgatni a furulyaszót. A pintyőke is, a rigó is hallgatták s minden nóta után ezt dalolgatták:
- Éljen soká a gidó!
Nincsen tovább. Vége a mesének. Aki szebbet tud, mondjon szebbet. Majd megírom az íródiáknak, az íródiák meg majd megírja az aranytollú madárnak.
A népi megfigyelés szerint, Szent Márton napja körül legtöbbször leesett az első hó... "Szent Márton fehér lovon jött.", s hosszú telet jósoltak. Úgy tartották, ha "Barna lovon köszönt be." karácsonyig nem is lesz hó.
"Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz, borús Márton, borongós tél" - mondja a rigmus.
:-)))
Ha Mártonkor áll a lúd,
karácsonykor sárba jár a rúd.
:-)))
Márton lúdja melle veres,
Lészen a tél hideg, deres.
Ha pedig Márton fehér,
Lészen hideg, havas a tél.
:-)))
Ha a Márton lúdja csontja veres,
nagy hideg lesz;
ha fehér,
Sok hó lesz;
Ha fekete,
esős ősz és háborgó rút tél lesz.
:-)))
LIBÁSDI – Játék
Egyik gyerek a farkas, elbújik… s egy másik a gazdasszony, aki középre áll, s hívja a távolabb ülő libuskáit.
Jertek haza, libuskáim!
„Nem mehetünk.”
Miért?
„Farkas van a híd alatt.”
Mit csinál?
„Mosdik.”
Miben mosdik?
„Arany mosdótálban.”
Mivel törülközik?
„Aranyos kendővel.”
Hol tartja az aranyos kendőt?
„Aranyládácskában.”
Hol tartja az aranyládácskát?
„Csipkebokor alatt.”
Jertek haza, libuskáim!
Erre a kislibák a gazdasszonyhoz szaladnak, s közben a farkas is megfog ügyességéhez mérten egy-két libát. A játék addig folytatódik, míg a farkas minden libát elfog.
A gazdasszony keresni megy a libáit, akik gigágolnak... a farkast kurjongatások közt elkergeti, s a libát így megmenti.
:-)))"Őszbe csavarodott a természet feje,Dérré vált a harmat, hulla a fák levele,Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja..."Arany János - Toldi estéje:-)))ŐSZ-TÉL VERSMa reggel aDeresemháta fénylettderesen.Hej halihó,hol jártálkicsi ló?!Mily deres a hátad,ősz-tél jöttutánad?kanizsa József:-)))ŐSZI MONDÓKAArany hintón jött a Nyár,hintója már messze jár.Ezüst szánon jön a Tél,erről dalol most a Szél.Lám, a Tűz is erről pattog.Gyerekek, ma benn maradtok.Kint esik.Bent a melegjólesik.Tordon Ákos:-)))A MANÓ"Szemem piros, szám fekete,nem láttalak három hete..."Szekrény-árnyon álldogál,átlátszó, mint egy pohár."Gyere ide, árnyék-mester,hadd foglak meg szőrcsipesszel!"Megroppantja a bútort,eltűnik és ott se volt.Weöres Sándor:-)))ROKKA PERDÜLRokka perdül, fut a szál,karácsonyig meg se áll.Karácsonytól farsangigfonók dala hallatszik.Farsang után szövik megfőkötőnek, gyolcsingnek.Húsvétkor a patyolatszáll, dagad az ég alatt.Tarbay Ede:-)))
"Zöld lábán táncol a kék ibolya!", perdűlt elém kislányom, Klárika, s forgott, dalolt, mint egykor az anyám. Látta az őszt, s: "Levelek hullanak", mondta rímben "egyszárnyú madarak!" "Mért egyszárnyúak?" - "Hát mert oly sután forognak!" Csak néztem rá. Este, ha aludni készült, s átjött Julia néni, s az öreg Anna is beült, az egész család mint színházba gyűlt köréje, zsámolyokra, s a mesét hallgattuk, amit rögtönzött, az egy- ujjnyikat s a százmétereseket; vagy én olvastam a Gilgamesét, Undinét és Szun Vu-Kungot... Talán ötéves volt... "S most: vége!"... Taps után - "Szervusztok!" - a takaróiba bújt - "mint héjába az alma" - s elaludt.
Úgy bizony, van ám a méheknek trombitása is. Az a kötelessége, hogy napkeltekor kiálljon a kaptárajtóba, és ébresztőt dudáljon a többieknek.
Tu-tu-tú, süt a nap melegen! Kifelé, aki méh, sebesen! Munkára, dologra, előre! Erdőbe, ligetbe, mezőre! Csupa fény a világ, tu-tu-tú, csupa méz a virág, tu-tu-tú!
Hallottam én ezt a nyáron akárhányszor. Elég volt egyszer-kétszer megharsantani a trombitát, s tódult kifelé zsongva, zsibongva az egész raj. Nem maradt más otthon, csak a betegek, akik elrontották a gyomrukat a sok virágmézzel. A többiek szétoszlottak erdőbe, ligetbe, mezőre, s haza se kerültek, míg össze nem szedtek egy-egy tarisznya virágport. Bezzeg fújhatja így ősz tájban a keltegetőt a kürtös, nem akarják hallani a kis mézgyárosok. De ő azért csak fújja, fújja a nótáját, hiszen úgysincs egyéb dolga. Ebben legalább kimelegszik egy kicsit, mert bizony neki is szellős már a gúnyája. Délfelé, mikor fölmelegszik az idő, egy-két fiatalabb méhecske rászánja magát a kirándulásra. Fiataloké a világ, körülnéznek benne egy kicsit. Hátha akad még valamerre legelni való. Bizony nem akad már. Nagy dongassál repülnek ki, fázósan, hallgatagon szállingóznak vissza. - Csúnya világ van már, bátya - mondják az ajtónálló trombitásnak. - Csúnya világ, nincsen virág. Híre sincs az illatos kakukkfűnek, kiszántották a tisztes füvet, az édes somkórónak is csak a kóróját zörgeti a szél. - Hát a pitypang? Aranylik-e még tőle a mező? - Mióta a dér megcsípte, keserű a méze, mint az üröm. - No, akkor én is más nótát fúvók - döngicséli a trombitás méhecske -, csak igyekezzetek befelé, gyerekek. Még egyszer megcsillantja szárnyát a bágyadt napsugárban, megkapaszkodik az ajtófélfában, és rákezdi keservesen a takarodót:
Aki méh, befelé! Szerszámokat vedd elé! Vackolunk, vakolunk, télnek ajtót nem hagyunk!
Nagy zenebona támad erre a kasban. Megindul a vizsgálat: rendben van-e télire az ország? Épek-e a hálókamrák, tele vannak-e az éléstárak, a mézes csűrök? Ha valahol repedés van, dologra hamar, kőművesek, pallérok, ácsok, takácsok! Minden lyukat befoldanak, minden zugot kipárnáznak, aztán szép sorjában lepihennek egymás mellé, s csendesen álomba zümmögik magukat. Hát a trombitás méhecske? Ő utolsónak marad. Még egyszer kiáll a kapuba, de most már befelé fordítja a trombitáját, s úgy dúdolja el rajta a méhek altatóját:
Tra-ra, tra-ra! Méhek hada! Jó idebenn jó melegen szenderegni szép csendesen: A kürtös is álmos nagyon, a nótát már el is hagyom. Ha a tavasz új napja süt, s mézes virág ring mindenütt: halljátok majd keltő szavát - szép álmokat, jó éjszakát!
Levél a virágtól, Virág dalos ágtól, Vándormadár elvált Leveletlen fától, A hazai tájtól. Kik otthon maradtak, Szomorúan járnak… Adjatok magocskát, Szél ellen búvócskát Szegény hű madárnak!
Kik levélhulláskor Napkeletre mentek, Most az öröm szárnyán Ringanak, szép táján Pálmaligeteknek. Arany bogarakból Vígan lakmároznak… Adjatok magocskát, Szél ellen búvócskát Szegény hű madárnak!
Itt született szegény Ezen a szép tájon, Zúgó Tisza mellett, Zúgó Duna mellett, Zöldleveles ágon. Ha puszta is: híve A hazai tájnak… Adjatok magocskát, Szél ellen búvócskát Szegény hű madárnak!
Kelj fel, kondás, elaludtál, Elment a nyáj, itt maradtál. Adsza szűröm, meg a baltám, Hadd menjek a nyájam után!
:-)))
Kicsi járom, kisökör. Most fogták be először. Most fogták be először, Még ma mindent összetör.
:-)))
Árpa is van, makk is van, Majd meghízik a kis kan. A kis kanom eladom, Az árán megházasodom.
:-)))
Amott a kis patak mellett, Három juhom hatot ellett. Van már juhom, van bárányom, Szerethetsz már Kisangyalom.
:-)))
Két hete már, vagyis három, Hogy a számadómat várom. Amott is jön, amint látom, Egy kese szamárháton.
:-)))
Jó napot, kedves bojtárom, Amint látom, nagy a károm. Nincsen kára, de nem is lesz, Míg e nyáj kezem alatt lesz.
:-)))
Bömböl bika, sír a ló, Van-e húsod eladó? Van, van, de nem jó, Veszett kutyának való. Én is vagyok olyan gulyás, Nem járok a gáton, mint más. Sorban legel az én gulyám, Gyönyörű drága violám.
:-)))
Csikós vagyok künn a pusztán, Nem nagyúr. Duhajkodom, ha a ménes Künn a pusztán megvadul.
:-)))
Kip, kop, kalapács, Kicsi kovács, mit csinálsz? Sárga lovat patkolok, Sárga szeggel szegelek. Uccu, pajtás, kapj fel rája, Úgyis te vagy a gazdája. Sarkantyú van a csizmádon, Vágtass, vágtass, Hegyen, völgyön, vízen, áron.
:-)))
SÁRGA CSIKÓ
Sárga csikó, csengő rajta, Vajon hová megyünk rajta? Huzsedári, huzsedom.
Majd elmegyünk valahova, Kovács Róza udvarukra. Huzsedári, huzsedom.
Betekintünk az ablakon, Ki kártyázik az asztalon? Huzsedári, huzsedom.
Kovács Róza fésülködik, A tükörbe biggyeszkedik. Huzsedári, huzsedom.
Ugye Jani, szép is vagyok, Éppen hozzád való vagyok. Huzsedári, huzsedom.
Szép is vagy te, jó is vagy te, Csak egy kicsit csalfa vagy te, Huzsedári, huzsedom.
GHYMES - Bennünk van a kutyavér 2010 - Zene: Szarka Gyula - népköltés
Az ősmagyar hitvilág rendkívül gazdag különböző lényekről szóló mondákban - nem hiányoznak a tündérekről szóló mesék sem. Ami a tündér szó eredetét illeti, egyik valószínű eredete, a "tűnni" ige, ami kifejezheti a tündéri természet fel- majd eltűnő jelenségét. Erre utalnak az olyan szólásmondások, kifejezések is, mint "eltűnt, mint a tündér", "tündér szerencse", "tündér világ". Másik lehetséges eredete a szónak a "tündöklő", "tündöklik" kifejezések, melyek a tündérek világának pompájával, a tündéri fénnyel, szépséggel, boldogsággal hozható összefüggésbe.
A régi néphit Erdélyt tartja a tündérek lakhelyének, ahol a néphagyomány egyébként a mai napig számos várat régen tündérek által lakottnak vagy általuk építettnek tart. Ezek a régi várak az aranyi, dévai, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai és a kolozsvári várak. A tündérek társas viszonyban élnek, és érdekes, hogy a mondák többnyire csak tündérlányokról mesélnek, férfiakat csak nagyon ritkán emlegetnek. Az egyik legfontosabb jellemzője a magyar tündérlegendáknak az arany szín központi szerepe - lépten-nyomon találkozunk sarkig érő aranyhajú tündérekkel aranyos ruhában. A tündérek "Arany Boldoghonban" élnek és arany oroszlán áll őrt a palota kapujában, ahol minden aranyból van. Az Aranyka, mint tündérnév is meglehetősen gyakori. Mindez valószínűleg az idillszerű életkörülményeket hivatott szimbolizálni. Az Arany Boldoghonba a réz, ezüst és arany erdőkön át vezet az út, ahol a fákon ragyogó csillagok teremnek, ezüst források folynak, és ahol a varjúkárogás is rigódal. A palota ablakaira madarak repülnek és énekükre a tündérek táncra kelnek. A tündérgyermekeknek ajkára az égből csöpög a tej és bölcsőjük hóból és napsugárból van. Ha könnyeznek, szemükből gyöngy hull és ha mosolyognak, ajkaikról rózsák. Másik szembetűnő jellemzője a magyar tündérmeséknek a hetes szám fontossága. Legnyilvánvalóbb erre utaló jel, hogy tündérhon hetedhét országon, hét tengeren, vagy hét világon is túl található - ez az "útleírás" mondhatni rendszeres a magyar tündérmítoszokban. Néhány más hasonló kifejezés még a "hét mély völgy" és az "égig nyúló hét hegylánc".
Tündérországba mindazonáltal csak nagyon ritkán juthat el halandó, ehhez a tündérek kegyeltjének, választottjának kell lenni, és akkor is csak kemény próbák kiállása és megingathatatlan hűség tanúságtétele után juthat el hozzájuk. Aki hűtlenséget mutatott, varázslattal visszaküldték és gyakorta sanyarú pásztoréletmódra ébredt fel az ilyen, soha nem tudván, hogy került ki tündérhonból. A monda viszont azt tartja, hogy régen a tündérek éjjelente rendszeresen átjártak a mi világunkba Csallóközben, mikor annak még nem ez volt a neve, hanem Macskarév. Egy öreg fűzfa alatt terítették meg asztalukat, és bárki csatlakozhatott hozzájuk, és annyit szedhetett, amennyit akart és miután fölállt, a tündérek sarujából aranypor hullott a nyomába. Miután egy gazember egyszer hálátlanul viselkedett a tündérekkel, azok nem jöttek többet. Amíg a tündérek erre a helyre jártak, annyira szép volt, hogy "aranykert"-nek hívták, de miután eltűntek, Csallóköz lett a neve. Más legendák szerint a hajdani erdélyi tündérvárakban időközönként a mai napig megjelennek néha a tündérek, akik az adott várban laktak. Így a Mezőbánd melletti Pogányvárban kilencévente megjelenik két tündér, a Déva várában lakott tündér pedig hétévente tér vissza.
Kis kacsa fürdik Kristálytiszta tóba, Arra megy Böske Aranyos hintóba. Kis kacsa mondja: Állj meg, arany hintó! Hadd fürödjék meg Ez a rózsabimbó. Kis Böske mondja: Jól van, kacsa, jól van, De kígyó, béka Nincsen-e a tóban?
Kis kacsa mondja: Szép virág a partján, Aranyos kavics, Bársonyfű az alján. Kis Böske mondja: Kilenc meg egy, az tíz: Böskének, brr! brr! Nagyon hideg a víz! Kis kacsa mondja: Dehogy hideg, Böském! Reggeltől estig Szívesen fürödném! Gyere bátran, tas, tas, tas! Kis tavacskám, csak ringass!
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladósorba került, tízen, húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, hogy a leánya a leggazdagabb királyfit válassza, s merthogy ezt nem tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ottan tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán. Hát ez így volt egy hétig, kettőig, egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. Na, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, amikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles, görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette, csattogtatta a szárnyát, s huss! - kiröpült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem röpült, ahol ő egymagában lakozott, kakassarkon forgó aranypalotában. Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csakhogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy palotához értek, egyszeriben körülfogták azt, a király meg bement a palotába. Bemegy az első szobába: nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba: ott volt két ágy, két szék, egy asztal, meg egy almáriom. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal: amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról. - Hé, szárnyas királyfi - kiáltott a király szörnyű haraggal -, te voltál-e a leányomnál?! - Én voltam, felséges királyom, nem tagadom! Ha tagadnám is, mi hasznát látnám? - Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebb' az álltó helyemben! Mondta a királyfi: - Ne lőjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból! - No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik - mondta a király. - Haljatok meg együtt, szívem szomorítói! Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magaslevegőégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég megvolt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból. No, ez így éppen jó volt, ahogy volt. Itt a vége, fuss el véle!
Megérett a szőlő arany gerezdje, puttonnyal leányok mennek szüretre.
Kopasz már a tőke, csordultig a kád, piros faparázson sütnek szalonnát.
Mézillatú musttal teli a pohár, vidám nótaszótól hangos a határ. Fazekas Anna
:-)))
Szőlőskertben barackfák közt fújdogál az őszi szél, Van a csősznek jó subája, a hidegtől sose fél. Hogyha látja, jön a tolvaj, a subáját leveti, futás közben nem kell suba, jó melege van neki.
Fut a lopó, messze szalad, árkon át és bokron át, a nyomába szalad a csősz, bottal üti a nyomát. Míg a tolvajt űzi-hajtja árkon át és bokron át, ellopják az árokszélről a levetett jó subát. Weöres Sándor
:-)))
CSŐSZ, CSŐSZ, LOPOM A SZŐLŐT (játék a szabadban)
Egy fiú a csősz, aki alszik, botja mellette, a többiek csipdesik a szőlőt s egyre közeledve a szundító csőszhöz - mondogatják:
- Csősz, csősz, lopom a szőlőt! Lopom a szőlőt, Senki sem látja, Kutya sem ugatja. Julililili!
A pásztor felébred, felkel: erre amazok futásnak erednek. Akit a csősz elfog, az lesz a szőlő pásztor.
:-)))
Lopják az úr szőlőjét, Várom a kerülőjét, Ha itt ér, szaladok, Ha nem ér, maradok!
:-)))
Adott Isten szekeret, Szekeremnek kereket. Üvegemnek feneket, Abból iszom eleget!
:-)))
Sándor, Sándor, sótartó, Van-e borod eladó? Van bizony, tíz akó, Csak egy kicsit savanyú!
:-)))
Szállj le kocsis, a hintóról, Igyál egyet a boromból, Inc, pinc, Lőrinc, Te vagy odakint!
:-)))
A doktor is azt mondja, Vizet ne igyak soha, Mert a vízben béka van, Életemnek vége van. Bort iszom én, nem vizet, Legyen, aki megfizet!
:-)))
Hopp, ne szégyelld, hopp, ne féljél, Teli szájjal nevetgéljél. Amíg nevetsz, addig éljél, Vígat búsra ne cseréljél.
Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú malac túr - volt egy birka. Ez a birka mit gondolt, mit nem magában, elszökött a juhász nyájából. Amint ment, mendegélt, találkozott Rókáné komámasszonnyal. — Hová, hová, Birka komámasszony? — Jaj, ne is kérdezze, Rókáné komámasszony. Az én gazdám olyan okos, hogy ha hibát követ el a kos, én vagyok hibás, nem a kos. Most légy okos, Domokos! Emiatt elkeseredtem, s világ bujdosója lettem! — Ó, ó, ó - sopánkodott Rókáné komámasszony -, ördög vigye gazdurát, így vagyok én akkurát! Ha az uram lop egy libát, én követtem el a hibát. Bujdossunk világgá ketten, komámasszony! Továbbmentek, mendegéltek, sűrű erdő mellé értek. Hát egyszer csak ki toppan elébük? Farkas koma, az bizony! — Adj isten, Rókáné komámasszony. — Adj isten, Farkas koma. — Ej, de régen láttalak, drága kincsem, szép alak! Így örvendezett Farkas koma, de csak kívülről, mert belül haragudott Rókánéra, merthogy sokszor becsapta már. Kedvesen-nyájasan felelt Rókáné komámasszony: — Biz én is rég láttalak! (Rég, hogy be nem csaptalak!) -hanem ezt az utolsó mondatot elnyelte Rókáné komámasszony. Most meg Farkas koma vette fel a szót: — Hová, hová, komámasszony? Miért vagy oly szomorú? Talán bizony a hazádban kiütött a háború? Róka kománénak a könnye is kicsordult, amint elkeseregte nagy búját- bánatját. Hogy az ura lop libát, s őrá kenik a hibát! Minden liba nagy galiba, még majd ő kerül dutyiba! S mert nincs senki pártfogója - lett a világ bujdosója. Hej, elszomorodott Farkas koma e bús beszédre, hogyne, mikor őneki is az a baja! Mondta is rá nyomban: - Hej, az én sorsom se víg, más lop bárányt, s rám kenik! Mondjam tovább, ne mondjam, bizony mondom: birka, róka, farkas együtt mentek világgá. Mentek, mentek, mendegéltek, s kettőt-hármat alig léptek, Farkas koma erősen szemügyre veszi Birka komámasszony szép fehér bundáját. Egyszerre csak nagyot mordul, Birka asszonysághoz fordul, s kérdi tőle:
- Ejnye, a teremburáját, hol szerezte a bundáját? Ezt én vettem tavaly nyáron a keresztúri vásáron!
Hej, túri vásár sátor nélkül, mit ér a juh bunda nélkül! - szegény komámasszony kékült-zöldült, hebegett, bégetett, hogy így meg úgy, az Isten őt úgy segélje, ez a bunda igaz szerzeménye. Kint az erdőn nőtt a bunda e nyáron, senki fia nem vehette keresztúri vásáron. - Ejnye, ejnye - szólalt meg a Rókáné komámasszony is, ki már a nagy vitát unta -, hát már most kié a bunda? - Ilyen-olyan, hányszor mondjam?! - toppantott a Farkas koma. - Megesküszöl rája? - kérdezte Rókáné komámasszony. - Megesküszöm rája, nem az ő bundája! - Hiszem, hiszem, ha a földet megcsókolod! Mondotta a Farkas koma: - No, az ugyan nem nagy dolog. Megcsókolom százszor is! Megtettem ezt másszor is. „Meg ám - gondolta magában Rókáné komámasszony -, csakhogy mindig hamisan esküdtél." - Hát gyerünk az erdőbe. Ott tedd le az esküt! Mentek, mentek, mendegéltek, hamar az erdőbe értek. Elöl ment Rókáné komámasszony. Egyenesen arra a helyre vezette, ahol egy csapda volt elrejtve. - No, komám, csókold meg. Ezt a földet kóstold meg! Farkas koma fejét lehajtotta, földet szépen megcsókolta, s - csitt-csatt! - csattant a csapda, Farkas koma orrát összecsapta. Akkor Rókáné komámasszony szépen meghajtotta magát, s mondotta:
Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon. Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal. - Bikmakk, bikmakk! - ébredtek a mókusok is, vígan ugrándozva. Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok. - Bikmakk, cseremakk, mogyoró! - ujjongták a mókusok. S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson tanácstalanul tekint körül. - Mi történt, szomszéd? - szólt át a bükkerdő a tölgyfának. - világgá ment a nyár - felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor. - Világgá ment, világgá ment - sóhajtott most már a tölgy is. S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten. kikerics virított mindenütt a nyár nyomán. Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről, kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé. Az ősz volt. Bizonyára a diószüretre sietett.
"... A kassai szőlőhegyen Két szál vessző, Szél fújja, fújdogálja, Harmat hajdogálja. Hol a tyúknak a fia, talán mind összekapta, Csűr ide, csűr oda, Kass ki, bárány, kass oda..." GHYMES - Bennünk van a kutyavér - 2010 - Így kell járni
Élt egyszer egy szegény ember, annak felesége s egy fia. Egy tehén volt minden gazdagságuk, egyebük semmi. Bimbó volt a neve a tehénnek. Egyszer a Bimbónak szép kicsi bocikaja lett, s bezzeg hogy volt nagy öröm a szegény ember házában. Lesz már most tejecske is, lesz ám! De nem sokáig tartott az örömük, mert egyszer csak: volt Bimbó, nincs Bimbó! Úgy eltűnt a pajtából, mintha föld nyelte volna el. Búsult a szegény ember s a felesége, csakhogy fel nem vetette a nagy búbánat, aztán elindultak ketten jó reggel. Keresték mindenfelé Bimbót, de bizony csak nélküle tértek haza késő este. - Na, fiam - mondotta a szegény ember -, holnap reggel te indulj a Bimbó keresésére, mert nála nélkül nem lesz tejecske, anélkül pedig keserves az élet! Még akkor este feltarisznyálták a fiút, ez meg reggelt sem várt, hajnalpirkadáskor útnak indult; ment, mendegélt, maga sem tudta, merre: addig ment, mendegélt, míg rengeteg erdőbe ért. Merthogy elfáradott, leült egy fa alá elévette tarisznyáját, elkezdett falatozni, s közben folyton kiabálta: - Bőgj, kedves Bimbó, bőgj, ha valahol életben vagy! Hát csakugyan valahol messze a Bimbó elbődült, bőgött keservesen, a fiú meg hirtelen felugrott, s szaladva szaladott a bőgés irányába. De hiába, bár messzire szaladott nem találta a tehenet. Nagy fáradtan leült ismét egy fa alá falatozott, s közben ismét kiabálta: - Bőgj, kedves Bimbó, bőgj, ha valahol életben vagy! És csakugyan Bimbó ismét elbődült, bőgött keservesen, s most már valamivel közelebbről hallatszott a bőgése. Nosza, szaladt a fiú, egy rettentő nagy sziklához ért, felment annak a tetejére, s onnét ismét kiabálta: - Bőgj, kedves Bimbó, ha valahol életben vagy! Hiszen bőgött a Bimbó, s éppen a szikla tövéből hallatszott a bőgése. A fiú nagy hirtelen lemászott a szikla tövébe, ottan talált egy barlangot, ott volt Bimbó megkötve, mellette: a bocikája. Nem sokat gondolkozott, eloldotta tehenet, s nagy sebesen elindult vele hazafelé, utána a bocika, de még egy jó hajításra sem haladott, hallja, hogy kiabál valaki utána. Visszanéz a fiú, s hát egy rettentő nagy óriásasszony szalad utána, s mellette egy leány, az is óriás. - Jaj, istenem - búsult a fiú -, ezek most mindjárt utolérnek. Mondjad, édes Bimbóm, mit csináljunk? - Ne félj semmit - mondotta a tehén -, szakíts ki egy szálat a farkamból, s dobd le a földre! A fiú úgy tett, ahogy a tehén tanácsolta, az meg azt mondotta a szőrszálnak: - Parancsolom neked, hogy egyszeribe nagy folyóvá változzál, olyan naggyá, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár! Abban a pillanatban a szőrszálból szörnyű nagy folyó lett, csak úgy zúgott, hömpölygött. De mikor az óriásasszony a folyó mellé ért, átkiabált: - Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj haza - szólott leányához -, hozd ide az apám nagy ökrét! Visszaszaladott az óriásleány, s egy szempillantásra jött a nagy ökörrel, ez meg egy szippantásra mind egy cseppig megitta azt a rengeteg sok vizet. Az óriásasszony nagy hirtelen átszaladt a folyó medrén, s futott a fiú után szörnyű kiabálással, fenyegetődzéssel. - Jaj, kedves Bimbó, édes Bimbó - rémüldözött a fiú -, mondjad: mit csináljunk? - Tépj ki még egy szálat a farkamból, s dobd le a földre! Ahogy ez megvolt, mondotta a Bimbó a szőrszálnak: - Parancsolom, hogy nagy égő máglya legyen belőled, de olyan nagy, hogy rajtad senki át ne jöhessen, csak a repülő madár! Mindjárt égő máglya lett a szőrszálból, de az óriásasszony megfenyegette a fiút: — Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj - szólt a leányához -, szaladj vissza, hozd el az apám nagy ökrét! Egy pillantás, kettő, ott volt a nagy ökör, az meg, ami víz volt benne, mind a tűzre eresztette, s egy szempillantásra kialudott az a rettentő nagy égő máglya. Akkor aztán megfutamodott az óriásasszony, szaladott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, egy perc, kettő, mindjárt nyomába ér a fiúnak. — Jaj, mi lesz most?! - óbégatott a fiú. - Mindjárt utolér! — Tépj ki még egy szálat a farkamból - mondotta Bimbó -, s dobd le a földre! Úgy tett a fiú, ahogy a tehén tanácsolta, az meg szólt a szőrszálnak: — Parancsolom, hogy nagy heggyé változzál, olyan magassá, hogy azon senki át ne jöhessen, csak a repülő madár! Hiszen lett is a szőrszálból olyan magas hegy, hogy a fiú nem látta a tetejét. De az óriásasszony most sem hagyta magát, hazaküldte a lányát, hogy hozza el az apjának a vasfúróját. Nosza, hipp-hopp, itt volt a vasfúró, ezzel az óriásasszony nagy hirtelen átfúrta a hegynek a gyomrát, úgy átfúrta, hogy keresztüllátott rajta. Aztán hasra feküdt, elkezdett mászni a lyukban. De hát a lyuk nem volt elég tágas, az óriásasszony a hegy közepén megakadt, sem előre, sem hátra nem tudott mászni. Ott maradott, kővé változott, ott van még ma is. A fiú pedig szerencsésen hazaérkezett Bimbóval s a bocikájával, most már volt tejecske, ettek-ittak, vígan voltak, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
Gallér híján köpönyeg, Mesélek, mert van kinek. Itt a mese a markomba… Gabi, ne légy oly goromba! Minek csípted meg a Lajkót? Tedd le, Jutka, a szakajtót! Ez a Borcsa suttog egyre, Nem is viszem ki a hegyre. Gallér híján, köpönyeg, Nem mesélek, nincs kinek. Úgy-e, hogy most körülálltok, Körülültök, kunyoráltok, Túrós lepényt is ígértek, Hol hát az a túrós lepény? Ide hamar, megeszem én! Így ni, Terka, így ni, Évi! Jobban tudok majd mesélni. Jó biz ez a túrós lepény… Volt egyszer egy juhászlegény, Annak volt egy tarisznyája, Tarisznyában furolyája. Ha ő ezzel furolyázott: Járni kellett ám a táncot, Ugrándozni jobbra-balra, Annak is, ki nem akarta. Kurjongatott még a bús is, A gazdag is, a koldus is. Gallér híján köpönyeg, Mesélek, mert van kinek. Mari, figyelj, Pista, hallgass! Hát egyszer csak jön a farkas. Juhok közt a domboldalon Támad szörnyű riadalom: Gomolyog a pásztor nyája, Sír a legszebb barikája, Panaszosan béget szegény, Felugrik a juhászlegény. Fut a farkas a báránnyal, Már amott az árkon által, Nagy sebesen iramodva Meghúzódik egy bokorba. Megállj, farkas, majd megbánod! A kopogóst még eljárod.
Juhászlegény fut utána S megszólal a furulyája. Táncra perdül a nagy ordas: "Juhászlegény, jaj, ne forgass! Itt van inkább a bárányod, Leszek mindig jó barátod!" Oda kiált az ordasnak: "De bizony csak megforgatlak!" Juhászlegény furolyázik, Farkas koma meg bokázik, Jobbra fordul, balra fordul, Verítéke, vére csordul, Tüske tépi, tüske szúrja – Juhászlegény tovább fújja. Fújja a legfrissebb nótát, Pedig soh'se tanult kótát. Farkas komát vérbe-fagyva Tüskebokor alatt hagyja. Gallér híján köpönyeg, Mesélek, mert van kinek.
Hát azután? Hogy volt osztán? Gyűlést tartott az oroszlán, Az állatok nagy királya, Tündöklött a koronája. Méltósággal ült a trónján, Tarka csíkos tigris jobbján, Büszke párduc baloldalon, Egész állatsokadalom! Int a király, de csak egyszer S ím elé áll a hopmester, Nagyhangosan írást olvas, Folyamodik az az ordas: "Fölséges úr, dicső király! Hallgasd meg, hogy nekem mi fáj! Fáj a háta, fáj a bokám, Pedig doktor az unokám. Gyógyítgatja sokfélével, A rét ezer jó füvével. De hiába gyógyítgatja, Fölséges úr, nem fog rajta.
Juhászlegény, rontom-bontom, Összetörte minden csontom, Nagyon megvert, eldöngetett, Mondd ki rá az ítéletet. Trónon ülő nagy királyom, Büntesd meg jól, azt kívánom. Engem meg küldj a kórházba, Szolgádat a hideg rázza. Panaszomra, oh, csak hallgass! Könyörög az ordas farkas."
Hatalmasat ordít rája Az állatok nagy királya: "Gyorsan neki kerekedve Menjen érte három medve! Juhászlegényt hozza ellő, Halál fia a vakmerő!"
Három medve megyen rögtön, Dirmeg-dörmög hegyen-völgyön. Juhászlegényt meg is lelték, Így köszöntek rá a medvék: "Juhászlegény, gyere velünk! Nézzed, itt van a levelünk. Farkas komát eldöngetted: Ítéltek hát ma feletted. Összegyűltek az állatok Mindannyian, kicsik, nagyok. Tanácskoztak az erdőben, Meg is hányták illendően. Az oroszlán parancsára Feljutsz ma egy körtefára, De meghagyja, hogy még előbb Jelenj meg a színe előtt."
Juhászlegény egy szót se szól, Csak mosolyog a bajusz alól, Hisz ott van a tarisznyája, Tarisznyában furulyája.
"Keskeny palló, széles árok, Gyerünk hát, no, jó zsandárok! Kegyelmért a királyhoz: Hátha tán még mást határoz! Nadragulya, szőlőtőke… Csak lövetne inkább főbe!"
Útra kelnek, mendegélnek, Nemsokára odaérnek. Rá ordít a fejedelem: "Juhászlegény, nincs kegyelem! Húzzátok a körtefára, Csüngjön ottan éjszakára! Hamar, hamar, csak hadd lássam!" "Fölséges úr, kérem 'ássan! Két fülemmel, amint hallom: Hát csakugyan meg kell halnom! Engedje meg utoljára: Hadd fúvok a furulyámba! Hadd fúvom el a nótámat, Halni is jobb kedvem támad!"
Bólint a nagy fejedelem: "Ezt az egyet megengedem!" Juhászlegény mosoly'g rája, S megszólal a furulyája. Táncba ugrik a nagy király, Kurjogatja: csuhaj, Mihály! Tigris, párduc, mind ott terem, Csak úgy porzik a táncterem. Elefánt se marad hátul, Dalol torka szakadtábúl: Ég a kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát! Kiabálnak a bölények: Mi vagyunk itt a legények! A kopogóst úgy eljárják, Hogy nem láttad soh'se párját! A mackók is mulatoznak, Jobbra-balra hajladoznak. Jókedvű ám a menyét is, Megforgatja a menyét is. Róka rakja nyulacskával, Fürge mókus vadmacskával. Tombol a tánc egyre jobban, Hogy a föld is beledobban. Már a király, szegény állat, Alig liheg, olyan fáradt, Hanem azért csak bokázik, Mert a pásztor furolyázik, Fújja, fújja, egy fa mellett, Még pedig a legfrissebbet.
"Hagyd el már, no, ne muzsikálj!" Szól hozzá a dicső király. Juhászlegény rá se hallgat, Gondolja csak, hogy: gyöngyharmat!
Ám ki is dűl mind a sorbúl, Valamennyi földre fordul, Még ott is a táncot járja… Ilyen-olyan furulyája!
Könyörög a fejedelem. "Juhászlegény, jaj, kegyelem! Kérve kérünk az egekre, Itt a porban henteregve: Tedd le már a furulyádat! Hagyd félbe már a nótádat!"
Juhászlegény félbehagyta – Pihen a sok Istenadta. Míg a gyepen nyújtózkodnak, Neszét veszik a dolognak: "Fölséges úr – szól a pásztor – A farkasnak ne higgy másszor! Tarts fölötte kemény törvényt! Nem úgy mondta, ahogy történt. Én egy ujjal se bántottam, Csak egy kicsit táncoltattam, Mert elvitte Cukrikámat, Az én kedves barikámat. Neki most már te muzsikálj, Isten veled, dicső király!"
A farkassal mi lett osztán? Majd elmondja az oroszlán. Én tovább már nem beszélek, A többitől nagyon félek. Gallér híján köpönyeg, Meséltem, mert volt kinek.
Tetőn a nap, áll a vásár a hatvani nagy nyárfánál alkusznak ott juhra, lóra, kis teknőre, nagy hordóra Vásár! Vásár! Jobb ez bármi másnál! Árnyékot ad a sok sátor fénylik kendő, lebben fátyol, bábos, késes csizmadia a szemnek van mit bámulnia! Csengő-bongó körhintánál ott a legsűrűbb a vásár! Fickándoznak a falovak égbe viszik lovasukat! Hívogat a Lacikonyha, akinek nagy éhe-szomja falatozik friss pecsenyét, kortyolja rá a hegy levét
GAZDASSZONY: Itt az idő kedves párom körülnézni a vásáron Kéne már egy füles fazék, Zsírom, lisztem sincs már elég S ha a költőpénzből marad Vegyél már egy fakanalat.
GAZDA: Széles út, keskeny út, kocsis út, gyalog út, valamennyi oda vezet csak előre, csak egyenest. Nincsen gondom semmi másra, Csak elmenni a vásárba.
ERZSI: Jó reggelt kedves komámasszony Ugyan mondja hová siet lelkem olyan nagyon?
KATI: Hová mennék péntek reggel? a heti vásárba, azt mondják a baromfinak igen nagy az ára Eladom hát ezt a tyúkot úgysem akar tojni, nem akar a fészkén ülni, csak kukorékolni.
ERZSI: Azt mondja hogy kukorékolt Mutassa csak lelkem? Hisz ez kakas, tarajáról rögtön felismertem. Nézze meg csak komámasszony szép kukori farkát, Meg ezt a nagy keménykörmű éles sarkantyúját.
KATI: Ejnye, ejnye, furcsa dolog igaza van látom, Mostmár tudom, miért nem akart ülni a tojáson.
KATI: Na de lelkem indulhatnánk Én már azt gondolom, Mert a végén még elszökik a tarka kakasom. Menjünk gyorsan komámasszony a heti vásárba, eladjuk a túrót, tejfolt, mert ma igen nagy az ára.
ÁRUS: Erre, erre ifiasszony más bótosra ne hallgasson! Az én nevem Olcsó János, kinek híre általános. Van itt minden, ami kék, babos kendő, hupikék. S milyen olcsó hallja csak Csak egy pengő csak-csak-csak. Tessék, tessék jó portéka egynek sincsen maradékja! Én mondom ezt Olcsó János kinek neve általános.
ALMAÁRUS: Olcsó az alma Aki veszi meg is eszi Olcsó az alma! Fele ingyen, fele ráadásba Szedje néném bele a kosárba.
VIRÁGÁRUS: Árulom a virágot Jó illatos valahány Kora reggel szedtük ketten Én meg az édesanyám.
ÁRUS: Kis trombitát vegyenek Pirosat, fehéret Lilát, sárgát, kéket! Mézesbábot vegyenek Tükrös szivet szépet! , Ide nézz! Törökméz fele cukor, fele méz.
ÁRUS: Hét, hét minden darab hét Hét az ára, szabott ára, hétért lesz most elprédálva hét, hét minden darab hét.
ÁRUS: Asszonyok! Asszonyok! Gatyamadzag Pöndölmadzag Nem dicsérem Jól megmérem Tessék, tessék kérem.
ÁRUS: Aki nem vesz arrébb álljon hogy a szomszéd is jól lásson Lássák, nézzék magyarok, hogyha odavakarok.
ÁRUS: Itt a papucs, bőr a sarka nem kopik el, ha nem hordja.
ÁRUS: Erős farmert vegyenek ne mindig csak egyenek.
ÁRUS: Kicsi pisztoly, baba, labda ha nem veszik kidobom visszavinni nem fogom.
ÁRUS: Gyerekek, gyerekek! Cérnát, gombot bábuköpenyhez gyűjtsünk foltot sárga posztót, fekete bársonyt. Öltöztessük fel szépen a babánkat.
ÁRUS: Perecet vegyenek! Frissek még melegek. Ropogósak, sósak szépen mosolygósak. Egy forint az ára ugye-hogy nem drága? Csak három, négy falás a lyuk mind ráadás.
ÁRUS: Ki parancsol baboskendőt? fényes gumicsizmát? Babát, mackót és autót szép, színes ceruzát? mézet, borsót és festéket nagyon olcsón mérem. Van itt minden, ami csak kell vegyenek hát kérem.
VEVŐ: Cukrot kérek!
ÁRUS: Az nincs lelkem.
VEVŐ: Csokoládét kérek.
ÁRUS: Az sincs szentem
VEVŐ: Milyen bolt ez szedte-vette Egy szem cukor sincsen benne?
ÁRUS: Ja! a cukrot ki nem mérem, Én eszem meg kéremszépen.
VÁSÁRLÓ: E tavaszon Hatvanban Kint voltam a vásárban. Víg mihályi vásár volt Ott volt élő meg a holt Volt ott cipő, ruha, sajt s az okozta a nagy bajt, hogy a boltok féláron árultak a vásáron.
Elkelt minden ami jó bicikli és rádió. Szaladtak a gyerekek, hogy játékot vegyenek. Peti puskát ragadott Pali falovat kapott Jancsi kardot takarost felkötötte hamarost. Nekem semmi sem jutott, hej a méreg elfutott Felültem egy hintára, s lenéztem a vásárra. Onnan láttam igazán, a víg vásár de vidám. Akkorák a perecek, mint a malomkerekek.
VÁSÁRLÓ: Zsemle, kifli oly csodás Ki sütötte? Óriás? Biz ebből a vásárba Kettő fér egy kosárba. Táncolnak itt eleget felnőttek és gyerekek. Minden áru elfogyott Csak a jókedv nem kopott.
VÁSÁRLÓ: Kis pénzzel a nagyvilágban sok szép vidéket bejártam, s elmesélem nektek mostan, puttonyomban mit is hoztam. Egyekről egy vadgalambot, Kétbodonyból két harangot. Háromszékből három széket, Négyesről meg négy kerékét. Öttevényből öt köcsögöt, Hatvanból meg hatvan tököt. Ennyi van a puttonyomban, szét is osztom nektek nyomban.
GAZDASSZONY: Jaj, csakhogy megjöttél édes-kedves párom! Meséld el mit láttál a hatvani vásáron?
GAZDA: Jaj, csakhogy megjöttem édes-kedves párom Nem vettem én semmit azon a vásáron. Három napig folyton menten, mendegéltem sokszor eltévedtem ösvényt keresgéltem. Lassan járj, tovább érsz! Gondoltam magamban, mert az iskolában mindig így tanultam. Oda is érkeztem negyednap estére hatvani vásárnak legeslegvégére. Véget ért a vásár, vége volt a napnak. Nekem egy tű nem sok, de annyit se hagytak. De a hosszú útban megéheztem nagyon, Készíts jó vacsorát ragyogó csillagom! Sose búsulj amiért nem hoztam kanalat, Legalább a pénzem egészben megmaradt.
