A Brockhaus–Riemann zenei lexikont idézem (a feloldójelek helyén [feloldójel], a zenei b jelek helyén [b] áll): „a középkori betűkottaírásban az oktáv általában A-tól G-ig terjedt, B 2. fokkal, egész hanggal A fölött, mely a tónusok rendszerében a fríg confinalisa. A 12. sz.-ban az F-alapú hexachordum molle bevezetése a B két különböző hangmagasságra hasadását rögzítette: az A fölötti egészhang neve B durum ([feloldójel]) lett, és mint [feloldójel]mi (szolmizáció) a G-vel nagytercet, tehát az F-fel tritonust alkotott; az A fölötti félhang neve B molle ([b]), és mint [b]fa az F felső kvartja (módosítójelek). Mivel a [feloldójel] jelölésére a H betűelemet használták, a 16. sz.-ban a német (és magyar) nyelvterületen H lett a Zarlino (1571) óta C-ről induló törzshangsor 7. fokának elnevezése. Angliában a mi H hangunkat ma is B-nek nevezik, a latin népeknél a si szolmizációs szótag kiszorította a H betűt. A félhanggal leszállított H B (ang. B flat; fr. si bémol; ném. B; ol. si bemolle), a két félhanggal leszállított Heszesz (ang. B double flat; fr. si double bémol; ném. Heses; ol. si doppio bemolle), a félhanggal felemelt Hisz (ang. B sharp; fr. si dièse; ném. His; ol. si diesis), a két félhanggal felemelt Hiszisz (ang. B double sharp; fr. si double dièse; ném. Hisis; ol. si doppio diesis).”
hab: urali eredetű, osztják kump ('hullám'), finn kummuta ('hullámzik'), szamojéd hampp ('hullám'). Jelentése a nyelvújításig a magyarban is 'hullám' volt, mikoris e jelentést a nyelvújítók a tájnyelvi hullám szóra ruházták át és így nyerte el mai jelentését.
habozik: a hab főnévből ered, annak 'hullám' jelentése szerint, eredeti értelme tehát 'hullámzik, hullámok közt hányódik'; ebből érthető mai 'ellentétes megfontolás közt hányódik' jelentése.
E szóbokorba tartoznak még a háborog, háború szavaink is.
Milyen úton került és hogyan a magyar nyelvbe a György ill. Gergely név. Feltételezem, hogy két külön úton, de egy eredetről, ami a görögökhöz visz el.
Kösz a kiigazítást, bár védenem kell az eredeti álláspontomat. Az "élő nyelv" helyett jobb lett volna azt írni, hogy azt, ami a nyelvben él. Természetesen, a forrásaira nézve irodalmi nyelv, hiszen az élő nyelvhez inkább napilapokból szokás korpuszt építeni.
Kis Ádám
„a nagyszótári korpusz nem a magyar irodalomtörténetet vagy a kulturhistóriát reprezentálja, hanem az élő nyelvet”
Ki kell, hogy igazítsalak, de ez így ebben a formában nem igaz. A Nagyszótárnak korábban nem véletlenül volt az a munkacíme, hogy A magyar irodalmi nyelv nagyszótára, merthogy bizony alapvetően a sztenderdizációt, az irodalmi nyelvet (természetesen nem korlátozva csupán a szépirodalom nyelvére, hiszen a sajtónyelv, a tudományos-ismeretterjesztő szövegek, levelezés stb. is képviseltetik magukat) óhajtja dokumentálni, és az élő nyelvből meglehetősen nehezen emel be adatokat. Az eredeti szándék egyértelműen egy diakrón szótár létesítése volt, ez mára kibővült egy értelemző szótári szándékkal, de alapjaiban a Nagyszótár így is egy történeti szótár marad, műfajának legpontosabb megnevezése történeti-értelmező szótár (a kötőjel persze nem véletlen).
Ja, még egy dolog. A korpusznak az a változata, amely a nagyvilág számára nyitott, az nem, de a szótárkészítéshez használt változat morfológiailag elemezve van (egyértelműsítve csak nagyon részlegesen). A nyelv és a helyesírás változása, illetve annak régen sokkal kevésbé egységes foka már a 18. század végi, 19. század eleji adatoknál is sok elemzési anomáliát okoz, a korábbiaknál valószínűleg csak kettős rögzítéssel lehetne megoldani (pl. „MInden embereknec, valakic igyekeznec egyeb oktalan allatokat fellyűl haladni, minden erőuel azon kel lenni, hogy életeket ollyan halgatással altal ne uigyec, mint az oktalan allatoc, az mellyeket az termeszet ála nészőkce, es hasoknac engedőiue teremtet” mellé le kellene gyártani – feltehetőleg manuálisan – a „Minden embereknek, valakik igyekeznek egyéb oktalan állatokat felülhaladni, minden erővel azon kell lenni, hogy életüket olyan hallgatással által ne vigyék, mint az oktalan állatok, amelyeket a természet alánézõkké [?], és hasuknak engedőivé teremtett” formát, ezt lehet ugyanis morfológiailag elemezni, ebben lehet keresni, viszont az eredeti betűhívet [ez egy kicsit le van butítva, a korpusz valóban betűhív] kell megjeleníteni), ami irgalmatlan felelősséget és nehézséget okoz az adatrögzítésben, ugyanis a sima adatrögzítéshez elegendő egy intelligens gépírónő, az átirat elkészítéséhez nyelvésznek kell lenni, és nagyon észnél kell lenni, hogy ne szaladjon el az emberrel a ló. (Lehet, hogy igazából két átiratra is szükség lenne, pl. hasoknac – hasoknak – hasuknak, tehát betűhív, fonológiailag hű [az eredeti kiejtést tükröző], illetőleg morfológiailag hű [a csak hangalakban megváltozott morfémák mai alakját feltüntető] változatra is igény mutatkozna.)
Nem izé, és vannak szavaik. Bármely tudományos feladat elvégzése előtt meg kell határozni a feldolgozandó területet. Ez mindig soktényezős döntés. A Nagyszótárat eredetileg a könyvnyomtatástól tervezték napjainkig (rögtön látható, hogy Balassi egyből ki is esne). A cédulaanyagban egyébként igen kevés 1772 előtti (ezt a dátumot szokták az újmagyar kor kezdeként emlegetni) adat, a korpuszanyaghoz pedig ezeket már lerögzítették (itt megtekinthető), csak utólag szedték ki a feldolgozandó anyagból.
Nagyjából az volt a döntés mögött, hogy legyen-e Nagyszótár vagy sem. Ugyanis az a koncepció, amellyel idestova száz évig készült a Nagyszótár úgy, hogy még egy betű nem jelent meg belőle valószínűleg további évszázadokat követelt volna (lényegesen nagyobb címszóállomány, nagyobb időtartam stb.), így szükségesnek látszott ésszerű megszorításokat tenni. A korhatár szűkítése volt az egyik. E mögött a gondolat mögött a legerősebbek a következő motivumok voltak: létezik a Magyar nyelvtörténeti szótár (annak régi kiadási időpontjával és minden filológiai hibájával együtt ugyan), így e kor feldolgozása nem égető; aránylag kevéssel bővült volna a produktum, mert az ezt a kort értintő szavak kihalása inkább a 19. századra volt jellemző (szócikkíráskor a kezünkbe kerülnek a régi cédulák, és én nem emlékszem, hogy bármelyiken olyan jelentéssel találkoztam volna, amire későbbi adat ne lett volna); jelentős többletmunkát okozott volna szócikkíráskor a régi adatok kezelése, ugyanis kb. az 1830-as évekre tehető az a határ, amikor az ember anyanyelvi kompetenciája egyre érezhetőbben kezdi felmondani a szolgálatot (elsősorban a példamondatnak az olyan pontos megértésekor, ami a jelentések elkülönítéséhez szükséges, ráadásul a korai adatoknál a probléma ugyanis még fokozottabban jelentkezik, mivel minden szó minden jelentésénél bemutatjuk az forrásaink közt levő első adatot, tehát ezek értelmezési pontatlanságai felett nem lehet átsiklani). Persze a dolognak hátránya is van: elsősorban az, hogy nagyon halványan válnak csak el a nyelvújítási szavak a korábbiaktól, de ezen túlmenően szintén probléma, hogy a Magyar nyelvtörténeti szótár nem teljesen megbízható, tehát azért nem váltja ki teljesen ezt a szerepkört, illetve hogy olyan szerzők (itt leginkább Pázmányra kell gondolni) olvasásához, akik 1772 előttiek, és nagyon nagy szerepük volt a magyar nyelv sztenderdizációban, nem nyújt kellően biztos fogódzót a szótár. A dolog azonban nincs teljesen elveszve, ugyanis pillanatnyilag az a munkaközösség szándéka, hogy ha kész lesz (20-30 év múlva) a Nagyszótár, akkor elkészíti az előzmények feldolgozását is (ez már csak az én ötletem, de lehet, hogy akkor már célszerűbb lenne a nyomtatott emlékek mellett a kéziratos forrásokat is feldolgozni, bár azt mondják, hogy ezen témakörben jobb a Magyar nyelvtörténeti szótár színvonala, mint a nyomtatványok esetében), aztán adatbázis formájában a kettő persze összeereszthető.
Kedves Testiaccio!
Rumci jobban tudja, azonban a nagyszótári korpusz nem a magyar irodalomtörténetet vagy a kulturhistóriát reprezentálja, hanem az élő nyelvet.
A diakróniába minden bizonnyal vissza kellett lépni, és meg kellett húzni egy határt. Ezt minden bizonnyal a felvilágosodás korának a kexdetére vitték vissza. Hogy a magyar modernség épp itt kezdődik-e, azon lehet vitatkozni, de nyilván nem érzelmi alapon kellett dönteni.
Mellesleg az említett szerzők nyelvezete azért eléggé távoli, és szerintem a korpusz felhasználását zavarnák az archaizmusok.
Kis Ádám
A nagyszótári korpuszban nagyon sok minden nem szerepel. Ennek megértéséhez vázolnom kell a korpusz létrejöttének körülményeit. Szóval a korpusz kialakításának legfőbb szempontja, hogy lehetőleg reprezentatív legyen, de sok kis szövegdarabot tartalmazzon nagy és kis szerzőtől, mindenféle műfajból egyaránt. A kiindulás az volt, hogy kb. 1000 karakteres részek mindenféléből, ennél azért jóval hosszabbak is kerültek be. Pillanatnyilag a korpusz kb. 23 millió szövegszót tartalmaz, ez – tekintve az 1772–2000-es időhatárokat – egyáltalán nem sok, de a reprezentativitás – minden probléma ellenére – lényegében ma is áll. Mivel a nagyszótári korpuszt bizonyos értelemben kiegészítésül is készítették korábbi cédulaanyaghoz (mintegy 6 millió cédula készült, a munkálatokat a 19. sz. végén kezdték, és a 20. század második felének elején fejezték be), tehát elképzelhető olyan szándék is, hogy a cédulaanyag forrásjegyzékében szereplő tételeket inkább kerülték a korpusz összeállításakor (ezt a tapasztalataim egyébiránt cáfolják). Arany költészete aránylag tűrhetően van a nagyszótári források közt reprezentálva, úgyhogy a Török Bálint nem jelent eget rengető hiányt, égető hiány viszont, hogy Arany prózájából gyakorlatilag semmi nincs a korpuszban. Így ha bővül a korpusz, az egyik legelső lépés lesz Arany-próza bevitele.
A lényeg az, hogy a nagyszótári korpusz nem egy műveltségalapú szöveggyűjtemény, hanem egy minél szélesebb fedésű nyelvi példatár. (Más kérdés, hogy vannak, akik azt vallják, hogy korpuszépítéskor ezt az elvet néhány nemzeti nagy esetén célszerű felfüggeszteni; így például az angol nemzeti korpuszban és a nagy Oxford-szótárban Shakespeare gyakorlatilag teljes egészben benne van, noha a korpusz alapelve hasonló.)
...a német Hirsch szó a 'szarvas' jelentésen kívül 'hülye' értelmű is, így kártyapartnerünknek nem csak a játékban, hanem szóban is viisza lehet vágni vele.
Valóban kimaradt a hirs, örülök, hogy behoztad, mert ez a 'hülye' értelme nagyon tetszik. Az én (ál)magyarázatom: nincs olyan szituáció (ultiban, tarokkban), mikor megalapozottan lehetne negyedszer visszaszólni (már a szupkontra is nagyon ritka), azaz ez egy hülye kontra.
Lenne még egy hirskérdésem. A nagyszótári korpuszban miért nem szerepel Arany János Török Bálintja?
A nagyszótári korpuszban sajnos, vannak rögzítési hibák (bár ellenőzték az egészet), de nem hiszem, hogy ez az lenne (nem ilyenek szoktak lenni). Ha fontos, mivel megvannak a fénymásolatok, szívesen ellenőrzöm a jövő héten. De a túrós alakot támogatja az Arcanum adatbázisának találata is.
Az oktávokról (pontosabban oktávákról, ugyanis az oktáv hangköz, az oktáva pedig a hangsor tartománya, de ez utóbbi terminus erősen avulóban van): a közép c felett van az egyvonalas oktáv (c1–h1 ~ c’–h’), majd a kétvonalas oktáv (c2–h2 ~ c’’–h’’), a háromvonalas oktáv (c3–h3 ~ c’’’–h’’’) stb., alatta (lefelé) a kis oktáv (c–h), a nagy oktáv (C–H), a kontra oktáv (C1–H1) és a szubkontra oktáv (C2–H2). Ez alatt már nincs zenei hang, mert a C2 16,3 Hz frekvenciájú.
> A kontrát és a rekontrát még értem, de a sub- és mordkonrát már nem
A szubkontra egy zenei kifejezés játékos átértelmezése. A hangszereknél és az énekhangnál -- ha jól értem -- a kontra egy oktávval mélyebb hangfekvést jelent. Az ennél még mélyebb hangfekvés jelzője a szubkontra azaz 'kontra alatti'. Vö. a klarinétok fajtáiról németül. Egyesek szerint azonban a szuperkontra rövidülése lenne, minthogy az kontra szó előtti tagok mind egyszótagúak.
A mordkontra pedig már valóban 'gyilkos kontra', vö. német Mord 'gyilkosság'.
A rekontra és szubkontra között én még ismerem a hirskonta-t. Ez szintén németül azt jelenti, hogy 'szarvaskontra'. Az elnevezés alapja az, hogy az előtte való rekontra németül átértelmezhető mint Reh + kontra, vi. 'őz + kontra. És a Hirsch 'szarvas' nagyobb állat, mint a Reh 'őz'. A hirskontra alak rögzülését biztos segítette az, hogy a német Hirsch szó a 'szarvas' jelentésen kívül 'hülye' értelmű is, így kártyapartnerünknek nem csak a játékban, hanem szóban is viisza lehet vágni vele.
> Közös lónak túros a háta. Ugye jól írtam a kritikus szót? Ugye sebest jelent, nem pedig verejtékest?
Jól írtad, és jó jelentést társítasz hozzá.
> Mikszáth miért írja így: "Közös lónak túrós a háta, közös épületnek becsurog a fedelén."
Egyrészt lehet lejterjakab (akár a forrásul szolgáló könyvben, akár a nagyszótári korpusz rögzítésekor), másrészt én el tudom képzelni, hogy a hosszú "ó"-s túrós alak volt jellemző Mikszáth szóhasználatára: ebben az esetben ezt egy nyelvjárásais fordulatként lehet értékelni. (Amúhy olyan ritka és izolált fordulat, hogy szerintem a népetimológia, vi. a hosszú "ó" előbb-utóbb a nyelvterület egészén győzni fog: előbb szóban, majd írásban is.)
Mikszáthot védendő egy érdekes dolgot vettem észre a nagyszótári korpuszban (amely lehet, hogy csak a kevés adat miatti műtermék). Itt két adata van a rövid "o"-s túros-nak, az egyik a XVIII. sz. végéről, a másik a XX. sz. végéről. Ezzel szemben van két XIX. sz.-i hosszú "ó"-s túrós. Lehet (de ez csak feltételezés), hogy volt egy időszak, amikor a hosszú "ó"-s alak volt elterjedt, csak egy későbbi filológia korrekció hozta vissza a rövid "o"-t.
> A Plenárist böngészve akadtam két új témára, mely már régebb óta "bántja a csőrömet".
> 1. A nincs szavunk eredete. A szótárak szerint és egyéb a neten fellelhető nyelvészeti tanulmány szerint is már letisztult magyarázat a nem + is szavaink összeolvadása, de a folyamat nem tiszta. Miként lehetett egy nyomatékosított tagadószóból ige?
Nem tudom, hogyan lesz a nyomatékosított tagadószóból ige, csak magyarázattal szolgálhatok rá :-)). Egyébként ez nem egyedülálló, a szláv nyelvekben sem ismeretlen, vö. szlovák nie to 'nem ez' > niet(o) 'nincs', pl. Niet vody 'nincs víz'.
A nincs valószínűleg eldöntendő kérdésekre adott válaszokban alakult ki, pl. Eljössz? Ilyenekre a magyarban az alábbi módokon válaszonhatunk: (1) mondatszavakkal: igen ~ nem, (2) az ige kijelentő ill. tagadó megismétlésével: eljövök ~ nem jövök el, ill. (3) az előző kettő kontaminációjával: igekötővel ill. tagadó mondatszóval: el ~ nem.
Feltételezhető volt egy másik kevert forma is, ahol az "el(jövök)" állító ige és a "nem" tagadószó szó állt párban, ill. ez utóbbi esetben a nem szócska nyomatékosított *nemis formája (vö. igen > igenis). Ha az ige a létige volt, akkor a van ~ *nemis szembenállás jött létre, ahol is a *nemis könnyen úgy értelmezhető, mintha egy "nem van" jelentésű igealak lenne az eljön ~ nem jön pár analógiájára.
A jelenség esetleg úgy is elképzelhető, hogy eredetileg van ~ nem(is) van párról volt szó, csak a tagadó formából a harmadik személyben elmaradhatott a van(nak) alak.
--------
> Hogyan tudtuk lecserélni a - ha jól tudom ugor eredetű - ma archaikusnak számító és folyamatos múltidőt kifejező -a, -e múltidő alakunkat az eredetileg csak múltidejű melléknévként használt -tt alakra.
Ez akár tipikusnak is nevezhető folyamat. Ugyanez lezajlott a szláv nyelvek többségében, valamint a délnémet nyelvjárásokban -- elsősorban a svájci németben. Kérdésed számomra két külön probléma: (a) Hogy lesz egy igenévből ragozott (azaz finit) ige, ill. (b) miért szorítja ki az új alak a régit?
(a) Ma gyakran hasznlájuk a "A bolt be van zárva" típusú igeneves szerkezetet, ennek analógiájára könnyű meglátni, hogy a "A bolt bezárt" mondat tulajdonképpen ugyanígy egy igeneves szerkezet, csak a határozói igenév helyett befejezett melléknévi igenév van: "A bolt [van] bezárt".
Ez a múltidő tehát a -va/ve + létige szerkezet egy régebbi -tt + létige variánsából indulhatott ki, és egy cselekvés eredményét jelölte. Ez pedig természetes módon kapcsolatban van a múlttal, hiszen egy múlt idejű cselekvés vezetett a jelenben eredményre. A nyelvérzék tehát a szerkezetet könnyen átértelmezhette -- egyelőre összetett -- befejezett múlt idővé, pl. én vagyok várt, te vagy várt, ő [van] várt stb. Ugyanígy keletkezett az -l végű szláv múltidő, pl. szlovák ja som čakal; a germán, pl. német ich habe gewartet (ebben az esetben a segédige más, de mozgást jelentő igéknél már a létige használatos: n. ich bin gegangen 'én vagyok ment'); valamint még sok más nyelvcsoport hasonló igealakja.
Mivel a fenti szerkezetekben a harmadik személyben nincs kitéve az ige -- vö. ő [van] várt, ők [vannak] vártak --, a nyelvérzék ezt idővel felfoghatta ragozott igealaknak, majd, hogy egységes legyen a paradigma, az 1. és 2. személyben is igeragokat kezdtek használni. Ez annál is könnyebb volt, mert -- ma már ugyan némileg archaikus ízzel -- a befejezett melléknévi igenevet lehet ragozni, vi. birtokos személyjelekkel ellátni, pl. a vártam könyv 'a könyv, amit vártam'. De még ez sem szükséges, mert a lengyelben e nélkül is megjelentek az -l-es igeneven a személyragok, pl. cytałem 'olvastam (hn.)', cytałeś 'olvastál', cytał 'olvasott'.
(b) Az is "gyakori" jelenségnek látszik, hogy az egyszerű múlt időt kiszorítja az újabb összetett forma. Ez történt -- a bolgár-macedón, szerb-horvát és a szorb nyelvek kivételével -- minden szláv nyelvben, ahol az egyszerű, folyamatos szemléletű múlt idő kiveszett és helyette a fenti -l-es, valaha befejezett szemléletű múltidőt használják. De ilyen a svájci német is, ahol már a létige egyszerű múltja sem használatos, pl. "i bi g'sii" 'voltam' (n. ich bin gewesen).
A jelenség azzal függhet össze egyrészt, hogy a nem mindegy az, hogy a "semleges" -- tehát nem kifejezetten folyamatos és nem kifejezetten befejezett -- szemlélet melyik alakhoz társul. Ha ezt a szerepet átveszi az összetett igealak, akkor az egyszerű formát már csak valóban folyamatos cselekvés kifejezésére kezdik használni. Ennek hatására a gyakorisága visszaszorul, és így kikophat a nyelvből. Egy másik momentum az lehet, hogy az egyszerű alakok -- éppen egyszerűségük folytán -- egybeeshetnek más igeformákkal, és a poliszémiát a nyelv kiküszöböli azzal, hogy inkább az összetett igealakokat használja. Az ilyen egybeesés a magyarban azon nyelvjárásokban történt, ahol a folyamatos mellélnévi igenév képzője nem ajakkerekítéses -ó/ő, hanem ajakréses -á/é; a szlávban az ún. aorisztosszal való részleges homofónia lépett fel; a svájci németben pedig a kötőmód és a kijelentőmód elkülönítésének szükségessége lehetett indok.
Közös lónak túros a háta. Ugye jól írtam a kritikus szót? Ugye sebest jelent, nem pedig verejtékest? Mikszáth miért írja így:
"Közös lónak túrós a háta, közös épületnek becsurog a fedelén."
Hogy kell nyitó idézőjelet ("alsó macskakörmöt") írni?
Köszönöm válaszaid és a becenevet (szívesen elfogadom). Még lenne kérdésem.
A kontrát és a rekontrát még értem, de a sub- és mordkonrát már nem. (Bonusz kérdés: Fedák Sári tényleg nagy ultis volt?)
skíz: Az osztrák német Sküs, Skis átvétele; ez a francia excuse ('bocsánat') csonkult alakja. Fenti jelentését a német kártyásnyelvben kapta, talán a tréfás vagy gúnyos bocsánatkérés kapcsán, amelynek kiséretében az erős lapot kijátszották.
honőr: francia honneur [onőr] ('becsület, megbecsülés, tisztesség') részint kiejtés, részint írás szerinti átvétele.
kártya: Sok nyelven elterjedt szó, forrása az olasz carta vagy ennek előzménye a latin charta ('papirusz, írás, irat, levél'). Ezzel rokon a bizánci görög hartion ('papirusz') többes hartia alakja. Két utóbbi forrása az ógörög khartion ('papirusztekercs'), mely valószínű egyiptomi eredetű.
Az általam fellelhető két szakirodalom egyöntetően ezt írja, az egyik egy 100 éves korábbi szakirodalomra hivatkozva. Ez Melich János: Szláv jövevényszavaink I, 1-2. 1903-05.
(Ha ők tévednek, én is tévedek.)
Egyébként Erdély első írásos formája: Erdeuelu, latinul Transsylvania 'erdőn túli' jelentéssel, míg a román Ardeal a magyarból való. Talán ezen alakból származik az Árgyelán és összecsengése miatt a népetimológia azonosította az árgyélus alakkal.
Talán egy irodalmi vénával nálam jobban megáldott hozzászóló, ki ismeri az eredeti széphistória forrását, többet tudna erről mondani.
