Írjon fel nekem valaki Cavintont! Erről a kérdésről három napja beszélgettem valakivel, elproblémázgattam rajta, aztán eszembe jutott a Jörg, Jörgen sor, és megnyugodtam. A problémázást megjegyeztem, Jörgéket elfeledtem. Ez már súlyos.
Jut eszembe, mindketten elfeledkeztünk a germán palatális formákról: vö. német Jörg, svéd Jörgen, dán Jørgen. A svéd forma egyértelműen megmagyarázni látszik a finn Yrjö-t, de a német is utal arra, hogy a magyarban sem lóg a levegőben a palatális magánhangzó.
Szerintem hasonló folyamatok feltételezhetőek, mind az Endre ~ András névnél.
Egyrészt nem véletlenül préseltem be alant az albán Gjergj példát. Ennek alapján fel lehet tételezni, hogy a Balkánon is előfordult magas hangrendű alak.
A másik, amire gondolni tudok, hogy csak az -us/osz végződés kopott le, így egy vegyes hangrendű *Gyorgyi átmeneti alakkal kell számolni, amelyből illeszkedéssel lett egyrészt a palatális György, másrészt a veláris Gyuró forma.
De természetesen az sem zárható ki, hogy egy *Gyeorgy(i) alak kontrahálódott.
Javítok a Györgynél: természetesen nem kell délszláv közvetítést feltenni. Lehet közvetlen magyar fejlemény a latin ill. görög formából, mert a kora középkori görög-latin e/i/y előtti g > gy általános fejlemény, vö. l. angelus > angyal, gehenna > gyehenna, gingiber > gyömbér, Aegyptum > Egyiptom, spongia > spongya.
Nincs valami ötleted, hogy mitől lett palatális magánhangzó a magyar György névben, holott sehol a környéken nem volt, gondolom, hogy nem a finnugor egység idején került a magyarba e név, vö. finn Yrjö. A Georg e-jéből maradt volna meg egy fícsör? Vagy honnan van?
A vadonatúj a XVIII. sz. végén bukkan fel, másfél évszázaddal korábbról azonban ismert a vadonanúj formája. Ez a vadon szóhoz járuló régebbi -(a)n, újabb -(a)t határozórag (ez a -t van az -ént ~ -int, -ként összetett toldalékok végén is). Maga a vadon szó -on-ja is ilyen határozórag (vö. nagy > nagyon), ismert a vadonúj forma is.
A kifejezés a vad melléknév 'lehetetlen, abszurd' jelentéséből származik, vö. vad ötleteid vannak. A vadon tehát itt 'lehetetlenül' jelentésű szó, és kb. megfelel a mai irtóra, baromira stb. túlzó szavaknak. A határozórag későbbi ismétlése (vadon > vadonan ~ vadonat) is a fokozást szolgálja. Egyébként régen az új szavan kívül más melléknévhez is járulhatott, pl. vadonat idegen 'vadidegen', vadonat véres 'vértől csöpögő'.
> Milyen úton került és hogyan a magyar nyelvbe a György ill. Gergely név. Feltételezem, hogy két külön úton, de egy eredetről, ami a görögökhöz visz el.
Ez két külön név:
György < gör. Geórgiosz > geórgosz 'földműves'. A név a 303-ban mártíromságot szerzett kappadókiai sárkányölő Szent György tisztelete nyomán terjedt el. (A sors fintora, hogy Szent György ezzel a névvel katona vértanú volt.) Annyira népszerű személy volt, hogy -- állítólag -- a muzulmán hagyományban is szerepet kapott. A bizánci görögben a nevet kb. [gjorgjosz]-nak ejtették, ebből délszláv közvetítéssel magyarázható a magyar [gy], vö. szerb Đurđe [dzsjurdzsje], albán Gjergj [gyergy]. Az orosz Jurij egy még jobban palatalizált görög formából származik, vö. mai görög Geórgiosz [jeórjiosz], ill. Giórgosz [jórgosz]. Főbb történeti magyar névváltozatai: Györ, Györe, Györény, Györk, Györke, Györkény, Györkös, Gyuró, Gyurkó, Gyüres. A XVI. sz.-ban a 3-5. legkedveltebb férfinév kb. 5,5%-os gyakorisággal.
Gergely < gör. Grégoriosz < grégoreó 'ébren van, virraszt, őrködik'. A III.-IV. sz.-ban négy nagy keleti szent neve, valamint a VI. sz.-u Tours-i Szent Gergelyé (eredetileg Georgius [sic!] Florentiusnak hívták, tehát ő is keverte a két nevet). Az ő tiszteletük nyomán lett elterjedt. A magyar alak levezethető a görögből, de a latinosított Gregoriusból is. Először a végződés kopott le és a szókezdő msh.-torlódás oldódott fel: *Geregor, majd a második mgh. a kétnyíltszótagos tendencia kiesett, valamint a szóvégi r hang l-lé, majd ebből ly-lé lett. A családnévként előforduló Gregor forma német eredetű. Főbb történeti magyar névváltozatai: Geci, Gere, Gerd, Gerecs, Gergő, Gerő, Gerőcs, Göre, Görőcs. A XVI. sz.-ban a 6-8. legkedveltebb férfinév kb. 4,5%-os gyakorisággal.
A lényeg az, hogy az A kezdető sorban két második fok volt, az eredendő kis szekund volt a B, így mivel ez tulajdonképpen le volt szállítva, feloldójellel jelölték a nagyszekundot, a feloldójel akkoriban H betű volt, így (miként ma is egybeesik a B mint hang és a b mint módosítójel elnevezése) a H elkezdte jelenteni magát a hangot is.
A Brockhaus–Riemann zenei lexikont idézem (a feloldójelek helyén [feloldójel], a zenei b jelek helyén [b] áll): „a középkori betűkottaírásban az oktáv általában A-tól G-ig terjedt, B 2. fokkal, egész hanggal A fölött, mely a tónusok rendszerében a fríg confinalisa. A 12. sz.-ban az F-alapú hexachordum molle bevezetése a B két különböző hangmagasságra hasadását rögzítette: az A fölötti egészhang neve B durum ([feloldójel]) lett, és mint [feloldójel]mi (szolmizáció) a G-vel nagytercet, tehát az F-fel tritonust alkotott; az A fölötti félhang neve B molle ([b]), és mint [b]fa az F felső kvartja (módosítójelek). Mivel a [feloldójel] jelölésére a H betűelemet használták, a 16. sz.-ban a német (és magyar) nyelvterületen H lett a Zarlino (1571) óta C-ről induló törzshangsor 7. fokának elnevezése. Angliában a mi H hangunkat ma is B-nek nevezik, a latin népeknél a si szolmizációs szótag kiszorította a H betűt. A félhanggal leszállított H B (ang. B flat; fr. si bémol; ném. B; ol. si bemolle), a két félhanggal leszállított Heszesz (ang. B double flat; fr. si double bémol; ném. Heses; ol. si doppio bemolle), a félhanggal felemelt Hisz (ang. B sharp; fr. si dièse; ném. His; ol. si diesis), a két félhanggal felemelt Hiszisz (ang. B double sharp; fr. si double dièse; ném. Hisis; ol. si doppio diesis).”
hab: urali eredetű, osztják kump ('hullám'), finn kummuta ('hullámzik'), szamojéd hampp ('hullám'). Jelentése a nyelvújításig a magyarban is 'hullám' volt, mikoris e jelentést a nyelvújítók a tájnyelvi hullám szóra ruházták át és így nyerte el mai jelentését.
habozik: a hab főnévből ered, annak 'hullám' jelentése szerint, eredeti értelme tehát 'hullámzik, hullámok közt hányódik'; ebből érthető mai 'ellentétes megfontolás közt hányódik' jelentése.
E szóbokorba tartoznak még a háborog, háború szavaink is.
Milyen úton került és hogyan a magyar nyelvbe a György ill. Gergely név. Feltételezem, hogy két külön úton, de egy eredetről, ami a görögökhöz visz el.
Kösz a kiigazítást, bár védenem kell az eredeti álláspontomat. Az "élő nyelv" helyett jobb lett volna azt írni, hogy azt, ami a nyelvben él. Természetesen, a forrásaira nézve irodalmi nyelv, hiszen az élő nyelvhez inkább napilapokból szokás korpuszt építeni.
Kis Ádám
„a nagyszótári korpusz nem a magyar irodalomtörténetet vagy a kulturhistóriát reprezentálja, hanem az élő nyelvet”
Ki kell, hogy igazítsalak, de ez így ebben a formában nem igaz. A Nagyszótárnak korábban nem véletlenül volt az a munkacíme, hogy A magyar irodalmi nyelv nagyszótára, merthogy bizony alapvetően a sztenderdizációt, az irodalmi nyelvet (természetesen nem korlátozva csupán a szépirodalom nyelvére, hiszen a sajtónyelv, a tudományos-ismeretterjesztő szövegek, levelezés stb. is képviseltetik magukat) óhajtja dokumentálni, és az élő nyelvből meglehetősen nehezen emel be adatokat. Az eredeti szándék egyértelműen egy diakrón szótár létesítése volt, ez mára kibővült egy értelemző szótári szándékkal, de alapjaiban a Nagyszótár így is egy történeti szótár marad, műfajának legpontosabb megnevezése történeti-értelmező szótár (a kötőjel persze nem véletlen).
Ja, még egy dolog. A korpusznak az a változata, amely a nagyvilág számára nyitott, az nem, de a szótárkészítéshez használt változat morfológiailag elemezve van (egyértelműsítve csak nagyon részlegesen). A nyelv és a helyesírás változása, illetve annak régen sokkal kevésbé egységes foka már a 18. század végi, 19. század eleji adatoknál is sok elemzési anomáliát okoz, a korábbiaknál valószínűleg csak kettős rögzítéssel lehetne megoldani (pl. „MInden embereknec, valakic igyekeznec egyeb oktalan allatokat fellyűl haladni, minden erőuel azon kel lenni, hogy életeket ollyan halgatással altal ne uigyec, mint az oktalan allatoc, az mellyeket az termeszet ála nészőkce, es hasoknac engedőiue teremtet” mellé le kellene gyártani – feltehetőleg manuálisan – a „Minden embereknek, valakik igyekeznek egyéb oktalan állatokat felülhaladni, minden erővel azon kell lenni, hogy életüket olyan hallgatással által ne vigyék, mint az oktalan állatok, amelyeket a természet alánézõkké [?], és hasuknak engedőivé teremtett” formát, ezt lehet ugyanis morfológiailag elemezni, ebben lehet keresni, viszont az eredeti betűhívet [ez egy kicsit le van butítva, a korpusz valóban betűhív] kell megjeleníteni), ami irgalmatlan felelősséget és nehézséget okoz az adatrögzítésben, ugyanis a sima adatrögzítéshez elegendő egy intelligens gépírónő, az átirat elkészítéséhez nyelvésznek kell lenni, és nagyon észnél kell lenni, hogy ne szaladjon el az emberrel a ló. (Lehet, hogy igazából két átiratra is szükség lenne, pl. hasoknac – hasoknak – hasuknak, tehát betűhív, fonológiailag hű [az eredeti kiejtést tükröző], illetőleg morfológiailag hű [a csak hangalakban megváltozott morfémák mai alakját feltüntető] változatra is igény mutatkozna.)
Nem izé, és vannak szavaik. Bármely tudományos feladat elvégzése előtt meg kell határozni a feldolgozandó területet. Ez mindig soktényezős döntés. A Nagyszótárat eredetileg a könyvnyomtatástól tervezték napjainkig (rögtön látható, hogy Balassi egyből ki is esne). A cédulaanyagban egyébként igen kevés 1772 előtti (ezt a dátumot szokták az újmagyar kor kezdeként emlegetni) adat, a korpuszanyaghoz pedig ezeket már lerögzítették (itt megtekinthető), csak utólag szedték ki a feldolgozandó anyagból.
Nagyjából az volt a döntés mögött, hogy legyen-e Nagyszótár vagy sem. Ugyanis az a koncepció, amellyel idestova száz évig készült a Nagyszótár úgy, hogy még egy betű nem jelent meg belőle valószínűleg további évszázadokat követelt volna (lényegesen nagyobb címszóállomány, nagyobb időtartam stb.), így szükségesnek látszott ésszerű megszorításokat tenni. A korhatár szűkítése volt az egyik. E mögött a gondolat mögött a legerősebbek a következő motivumok voltak: létezik a Magyar nyelvtörténeti szótár (annak régi kiadási időpontjával és minden filológiai hibájával együtt ugyan), így e kor feldolgozása nem égető; aránylag kevéssel bővült volna a produktum, mert az ezt a kort értintő szavak kihalása inkább a 19. századra volt jellemző (szócikkíráskor a kezünkbe kerülnek a régi cédulák, és én nem emlékszem, hogy bármelyiken olyan jelentéssel találkoztam volna, amire későbbi adat ne lett volna); jelentős többletmunkát okozott volna szócikkíráskor a régi adatok kezelése, ugyanis kb. az 1830-as évekre tehető az a határ, amikor az ember anyanyelvi kompetenciája egyre érezhetőbben kezdi felmondani a szolgálatot (elsősorban a példamondatnak az olyan pontos megértésekor, ami a jelentések elkülönítéséhez szükséges, ráadásul a korai adatoknál a probléma ugyanis még fokozottabban jelentkezik, mivel minden szó minden jelentésénél bemutatjuk az forrásaink közt levő első adatot, tehát ezek értelmezési pontatlanságai felett nem lehet átsiklani). Persze a dolognak hátránya is van: elsősorban az, hogy nagyon halványan válnak csak el a nyelvújítási szavak a korábbiaktól, de ezen túlmenően szintén probléma, hogy a Magyar nyelvtörténeti szótár nem teljesen megbízható, tehát azért nem váltja ki teljesen ezt a szerepkört, illetve hogy olyan szerzők (itt leginkább Pázmányra kell gondolni) olvasásához, akik 1772 előttiek, és nagyon nagy szerepük volt a magyar nyelv sztenderdizációban, nem nyújt kellően biztos fogódzót a szótár. A dolog azonban nincs teljesen elveszve, ugyanis pillanatnyilag az a munkaközösség szándéka, hogy ha kész lesz (20-30 év múlva) a Nagyszótár, akkor elkészíti az előzmények feldolgozását is (ez már csak az én ötletem, de lehet, hogy akkor már célszerűbb lenne a nyomtatott emlékek mellett a kéziratos forrásokat is feldolgozni, bár azt mondják, hogy ezen témakörben jobb a Magyar nyelvtörténeti szótár színvonala, mint a nyomtatványok esetében), aztán adatbázis formájában a kettő persze összeereszthető.
Kedves Testiaccio!
Rumci jobban tudja, azonban a nagyszótári korpusz nem a magyar irodalomtörténetet vagy a kulturhistóriát reprezentálja, hanem az élő nyelvet.
A diakróniába minden bizonnyal vissza kellett lépni, és meg kellett húzni egy határt. Ezt minden bizonnyal a felvilágosodás korának a kexdetére vitték vissza. Hogy a magyar modernség épp itt kezdődik-e, azon lehet vitatkozni, de nyilván nem érzelmi alapon kellett dönteni.
Mellesleg az említett szerzők nyelvezete azért eléggé távoli, és szerintem a korpusz felhasználását zavarnák az archaizmusok.
Kis Ádám
A nagyszótári korpuszban nagyon sok minden nem szerepel. Ennek megértéséhez vázolnom kell a korpusz létrejöttének körülményeit. Szóval a korpusz kialakításának legfőbb szempontja, hogy lehetőleg reprezentatív legyen, de sok kis szövegdarabot tartalmazzon nagy és kis szerzőtől, mindenféle műfajból egyaránt. A kiindulás az volt, hogy kb. 1000 karakteres részek mindenféléből, ennél azért jóval hosszabbak is kerültek be. Pillanatnyilag a korpusz kb. 23 millió szövegszót tartalmaz, ez – tekintve az 1772–2000-es időhatárokat – egyáltalán nem sok, de a reprezentativitás – minden probléma ellenére – lényegében ma is áll. Mivel a nagyszótári korpuszt bizonyos értelemben kiegészítésül is készítették korábbi cédulaanyaghoz (mintegy 6 millió cédula készült, a munkálatokat a 19. sz. végén kezdték, és a 20. század második felének elején fejezték be), tehát elképzelhető olyan szándék is, hogy a cédulaanyag forrásjegyzékében szereplő tételeket inkább kerülték a korpusz összeállításakor (ezt a tapasztalataim egyébiránt cáfolják). Arany költészete aránylag tűrhetően van a nagyszótári források közt reprezentálva, úgyhogy a Török Bálint nem jelent eget rengető hiányt, égető hiány viszont, hogy Arany prózájából gyakorlatilag semmi nincs a korpuszban. Így ha bővül a korpusz, az egyik legelső lépés lesz Arany-próza bevitele.
A lényeg az, hogy a nagyszótári korpusz nem egy műveltségalapú szöveggyűjtemény, hanem egy minél szélesebb fedésű nyelvi példatár. (Más kérdés, hogy vannak, akik azt vallják, hogy korpuszépítéskor ezt az elvet néhány nemzeti nagy esetén célszerű felfüggeszteni; így például az angol nemzeti korpuszban és a nagy Oxford-szótárban Shakespeare gyakorlatilag teljes egészben benne van, noha a korpusz alapelve hasonló.)
...a német Hirsch szó a 'szarvas' jelentésen kívül 'hülye' értelmű is, így kártyapartnerünknek nem csak a játékban, hanem szóban is viisza lehet vágni vele.
Valóban kimaradt a hirs, örülök, hogy behoztad, mert ez a 'hülye' értelme nagyon tetszik. Az én (ál)magyarázatom: nincs olyan szituáció (ultiban, tarokkban), mikor megalapozottan lehetne negyedszer visszaszólni (már a szupkontra is nagyon ritka), azaz ez egy hülye kontra.
Lenne még egy hirskérdésem. A nagyszótári korpuszban miért nem szerepel Arany János Török Bálintja?
A nagyszótári korpuszban sajnos, vannak rögzítési hibák (bár ellenőzték az egészet), de nem hiszem, hogy ez az lenne (nem ilyenek szoktak lenni). Ha fontos, mivel megvannak a fénymásolatok, szívesen ellenőrzöm a jövő héten. De a túrós alakot támogatja az Arcanum adatbázisának találata is.
Az oktávokról (pontosabban oktávákról, ugyanis az oktáv hangköz, az oktáva pedig a hangsor tartománya, de ez utóbbi terminus erősen avulóban van): a közép c felett van az egyvonalas oktáv (c1–h1 ~ c’–h’), majd a kétvonalas oktáv (c2–h2 ~ c’’–h’’), a háromvonalas oktáv (c3–h3 ~ c’’’–h’’’) stb., alatta (lefelé) a kis oktáv (c–h), a nagy oktáv (C–H), a kontra oktáv (C1–H1) és a szubkontra oktáv (C2–H2). Ez alatt már nincs zenei hang, mert a C2 16,3 Hz frekvenciájú.
