Azt mondja egy vörösbegy A kis cinegének: – Nincs ám szebb muzsika, Mint a madárének! Álljunk össze bandába, Így majd csak megélünk! Ökörszem is, stiglic is Dalolhat majd vélünk.
– Jó lesz biz a’, jó biz a’! Felel rá a cinke. – Muzsikálok majd én is! Szól rá a pipiske. – Vigyetek el engem is! Könyörög a sármány – Leveletlen erdőben Ne hagyjatok árván!
Száll a banda, szálldogál Kis házról nagy házra; Itt is, ott is megpihen, Vígan muzsikálva. Itt is, ott is kap szemet, Apró kenyérmorzsát: Tercsikétől ebédet, Böskétől uzsonnát.
Száll a banda, szálldogál Vígan muzsikálva, Vessen neki magocskát, Mind, aki csak látja Tegnapelőtt házunkon Láttam őket én is… Mindjárt mondtam magamban: Jó az Isten mégis!
Jó estét kívánok a tisztelt háziuraknak! Engedelmet kérek, hogy ily bátran belépek. Többi társaim odaki áznak-fáznak, mit tetszik a hírmondó szóra mondani: Szabad-e betlehemmel bejönni? (Bejönnek a betlehemmel.) Dicsérem a Jézust, engedelmet kérek, hogy a házba minden szó nélkül betérek. Hisz a pásztorember is oda veti magát, hol télen melegebbnek találja a tanyát. Hej bajos is már télen az erdőben lakni, hol a nagy hidegektől még a nagytalpú medvék is táncra kerekednek.
2. PÁSZTOR:
(Belépvén, az elsőt vállon üti.) Jó, hogy itt talállak, hisz téged kereslek, mert csak úgy magamba lenni igen félek. Amióta élek, pásztorember voltam, magam árnyékától el se riadtam. De amint az éjjel legeltettem nyájam - egy csudálatos nagy kísértetet láttam. Ruházata szép volt, csillaggal volt teli. Szárnya is volt neki, ebből lesz valami. Ezt az én fejemből ki nem veszi senki.
1.PÁSZTOR:
Ugyan mi lehetett? Álom és más semmi, na hiszen, volt is néked mitől megijedni!
2.PÁSZTOR:
Volt bizony, te is megijedtél volna, ha ez a csudálatos kísértet előtted termett volna.
3.PÁSZTOR:
Gyűjjön öreg Betlehembe!
JUHÁSZ:
Hova, hova Delecenbe?
2.PÁSZTOR:
Gyűjjön be kend, jó tűz van idebent, hideg már a pitvar, dideregni benne!
JUHÁSZ:
Nem lelem az ajtó kilincsét.
1. PÁSZTOR: Sarkafele öreg, mi is ott gyüttünk be! (Ekkor lépnek be.) (Belép az öreg juhásszal.)
3. PÁSZTOR:
Bizony megfagyott már keményre, simára. El ne essék apó, vigyázzék magára. Mondtam, hogy maradjunk a jó meleg tanyán, ne bujdokoljunk a földnek hideg fagyán. Sz' urunk Isten tudja, meddig kelünk, járunk, míg a többi pásztortársunkra találunk. (Rámutat a bentlévőkre.) De ihun vannak, hogyan mulatoznak. Mondhatom, a nyájra gyönyörűen vigyáznak! De fiúk, fiúk, szó ami szó, ez nem szép dolog. Eszetekbe mindig a mulatság forog. Engem és szegény apátokat ily egy¬magámra hagytok - bánjátok is ti, ha felfalnak a farkasok!
JUHÁSZ:
Fiaim, fiaim, engem, szegény öreg apátokat, egymagámra hagytok! A nyáj szalad, ugrik apraja-nagyja, én nem bírom elgondolni, hogy mi lehet a baja. Pápaszemet tettem, tüzet éleszettem, hogy jobban lássak. Elővettem eme bibliámat (Tréfásan nagy bibliát vegyen fel), olvastam belőle, meg találtam benne, mi történt karácsony éjjelén. Betlehembe egy rongyos istállóba. Hej, fiaim, fiaim, nagyot sejdíthetném, talán a ránk jövő karácsonyba nagy ünnep leend. (Öreg lefekszik.)
KÉT ANGYAL:
Ne féljetek pásztorok, örömmel hirdetek, most ma Jézus született, ki megjövendöltetett. Eljött Isten fia, alle, alleluja...
1. PÁSZTOR:
Hallgass meg pásztortárs. Ez nem olyan szó, mint más - Emeld fel fejedet, Tartsd készen füledet, Keljünk fel, s menjünk el!
PÁSZTOR:
Keljünk fel tehát, lássunk egy csudát! - Menjünk el imádni az Isten fiát, Akit szült Mária, nekünk az éccaka Betlehembe, alle, alleluja
JUHÁSZ:
(Énekelve, táncolva.) Betlehembe gyere pajtás, Ott lészen ma a jólakás, Bor, pecsenye elég lesz, Folyik mint a tenger, Ihatik az ember. Pásztorok, pásztorok ügyefogyott pásztorok - Míg az öreg odajár //: Törjünk addig mákot: //
ANGYAL:
(Énekelve.) Mennyből az angyal...
Három pásztor:
(Együtt énekelve.) Ilyen szegény pásztoroktól elég lészen, Talán még az aranynál is többet.
JUHÁSZ:
(Énekelve.) Pásztorok keljünk fel (a 3. pásztor folytatja.) és hamar induljunk el... stb.
KÉT ANGYAL:
Sej, víg juhászok, csordások - Mit csergetnek a források. Jaj, de gyönyörű az éjjel - Ámbár tekintsetek széjjel. Nézzétek Betlehem felett - Az égen mily fényesség lett. Egy csillag is ott leszállott - A pajta felett megállott.
HÁROM PÁSZTOR:
(Énekelve.) Hortobágyi pusztán fúj a szél, szegény juhász legény útrakél - Hát a nyája hun van? - eladta. - Hát az ára hun van? - elitta.
KÉT ANGYAL:
(Énekelve.) Pásztorok, pásztorok, örvendezve - Sietve mennének Betlehembe - Köszöntést mondani a kisdednek, Ki váltságot szerzett az embernek.
„A konyhában ültünk a földön, és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha, meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, … és nem is vettük le a szemünk róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol belehetett tekinteni(egy krajcárért!), és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk abban az időben.
Egyszóval: betlehem volt.
A Szent Család kicsit oldalt állt, előtérben a jászollal s a jászolban Jézuskával, aki mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár mi akkor még nem gondoltunk arra, hogy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra…
„édesanyja pólyába takarta, és jászolba fektette…”… szamarunk is volt…
Subák, láncosbotok, bajuszok és szakállak, kucsmák és a tornyos angyalsüveg már készen voltak, így semmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a falu végén abban a felkiáltásban érte el tetőfokát, hogy:
Macóka szomszédságában egy nagy morcos, mogorva medve lakott, úgy hívták, dr. Morgó Medve, és Macóka, ha csak tehette, nem is beszélt vele. Dr. Morgó magas sövénykerítést húzott a maga és Macóka kertje közé, úgyhogy nyáron, mikor mindketten kertjükben üldögéltek, nem is láthatták egymást. Macóka ugyan mindig megtudta, ha Morgó Medve a
kertjében járt, mert ilyenkor szüntelenül zsörtölődött, morgolódott magában. Ha gödröt ásott egy új bokornak, Macóka hallotta, hogy ilyen szavakkal vágja ásóját a földbe:
- Neszel Nesze! Majd én megtanítlak!
Ha egy öreg fát vágott ki, azzal is így bánt. Minden fejszecsapásra
így dörmögött:
- Neszel Nesze! neked, te vén fa!
Mintha mindent, de mindent keserűen gyűlölt volna. Nem csoda, ha Macóka elkerülte, amilyen messzire csak tudta.
Egy téli estén aztán, már úgy karácsony felé, a szürke ég lassan feketébe borult, és megindult a havazás. Macóka a városban járt, bevásárolt karácsonyra. Fújt a szél, süvöltözött a távíródrótok között. A fák erra-arra hajlongtak, és lerázták a csupasz ágaikra telepedő hópelyheket. Macóka a csomagokat szorongatta a hófúvásban, és szedte kis lábait, ahogy csak tudta. Elment Morgó úr háza előtt, bekukkantott a fényesen kivilágított ablakon, és látta, hogy a rusnya nagy medve ott melengeti nagy kövér talpát a kandalló ropogó tüzénél.
Igaza is van - gondolta -, bolond, aki kinn mászkál ilyen kegyetlen hideg éjszaka. Besietett a kis kerti ajtón, és nemsokára ő is szobájában üldögélt, és kis talpát melengette a kandallója ropogó tüzénél. Aztán kényelmesen elnyújtózott a pamlagon. De egyszerre csak felfigyelt. Odakintről a szél süvítésén át is jól hallatszott egy szánalmas hangocska. Segítségért kiáltott ez a hang.
- Mjau! Mjau!
Felült és fülelt. A szél egy pillanatra alábbhagyott, és most tisztábban hallotta a kiáltást:
- Mjau! Mjau!
Egy kiscica lesz - mondta magában. Biztos eltévedt, és elkapta a vihar.
- Mjau! Mjau!
Most már biztos volt benne. Feltápászkodott kényelmes pamlagáról, felhúzta prémes csizmáját és télikabátját. Kiment. A hóesés elállt már, de olyan vadul vágott a szél, hogy fogai összekocódtak, és fájdalmasan bizsergett a füle hegye.
- Cicus! Cicus! - kiáltotta, és fürkészve meredt a sötétbe.
- Mjau! Mjau! - hallotta a magas kerítés felől. Sebesen átgázolt a mély havon.
- Mjau! Mjau!
A kerítés tövéhez ért és körülnézett, de sehol sem találta a kis cicát.
- Mjau! Mjau!
Most már rájött, hogy a kerítés túlfeléről jön a hang, dr. Morgó Medve kertjéből. Pillanatig sem habozott, tudta, mit kell tennie.
- Morgó úr! - kiáltott torkaszakadtából. Hangja a szél süvítésén is áthatott. Morgó Medve biztosan meghallotta. De válasz nem jött, és mert a baj nem jár egyedül, újra eleredt a hó.
- Mjau! Mjau!
Macóka továbbra is kiáltozott, hívta szomszédját, és felkapaszkodott a kerítésre. Átlesett fölötte, s látta dr. Morgó kivilágított ablakát. A szomszéd még mindig ott melengette nagy kövér talpát a kandallónál.
- Mjau! Mjau!
Most odapillantott, és látta, valami mozog a szomszéd almafája alatt.
- Morgó úúúúr! - Macóka akkorát kiáltott, amekkora a torkán kifért. Látta, hogy Morgó dühösen feltápászkodik, az ablakhoz cammog, egy rántással kinyitja, kidugja a fejét és kiüvölt:
- Mit akar? Hogy merészel ilyen késő éjszaka zavarni, maga huligán?
- Egy eltévedt kiscica van a kertjében, és halálra fagy! - kiáltott Macó. - Innen látom, már nyakig betemette a hó! Ott van az almafája alatt.
- No és, mit csináljak vele? - vágta oda Morgó nyersen. - Nem ácsoroghatok itt egész éjjel, hogy magával csevegjek! Halálra fázom.
- Csak a kiscicáért mondom - könyörgött Macóka, és kétségbeesetten kapaszkodott a kerítés tetejébe. - Nem lenne szíves szegény jószágot bevinni, és egy kis meleg tejet adni neki?
- Mjau! Mjau!
- Hallja szegénykét? Nem esik meg a szíve rajta? Egyre jobban havazik, nemsokára betemeti!
- No és, nem az én hibám - dörmögte Morgó Medve. - Én tehetek róla, hogy havazik? Jóccakát!
- Akkor hadd menjek át a kertjébe, én magamhoz veszem - kérlelte Macóka, és egyik lábát már át is tette a kerítés fölött.
- Egy tapodtat sem az én kertemben! - förmedt rá Morgó. - És lesz szíves leszállni a kerítésemről ebben a pillanatban, különben lelövöm!
- De szegény kiscica...
- Hallotta, mit mondtam? - üvöltötte Morgó, és felkapta puskáját. - Le a kerítésemről! Leszaggatja az örökzöldemet!
Macóka belátta, hiába könyörög szívtelen szomszédjának. Visszamászott hát, és lehuppant saját kertjébe. A hó nagy, kerengő pihékben hullt, és vastag fehér takaróba burkolt mindent.
- Mjau! Mjau!
Kesztyűs kezét összeütögette kissé, hogy melengesse elgémberedett újjait, és törni kezdte a fejét, hogy is segíthetne a bajba jutott kiscicán.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a patkányok még a tavasszal egy lyukat ástak a kerítés tövében. Megkereste, és félrekotorta mancsával a havat. Kicsi volt a lyuk, de arra elég, hogy egy kiscica átbújhasson rajta. Lekuporodott a lyuk felé, és átsuttogott rajta:
- Cicust Cicusl Hallasz engem?
- Mjau!
- Cicuskám! Gyere, ha tudsz, ide a kerítéshez, a lyukhoz! Nézd csak, ide átdugom a kezem, hogy mutassam az utat. Nézd, integetek! Gyere ügyesen, errefelé!
- Mjau! - A nyávogás egyre bágyadt, mintha a keserves hideg és a hó terhe ránehezedett volna. De nem olyan cica volt, aki egykönnyen feladja, Macóka hallotta, hogy liheg és prüszköl, amint verekszi magát előre a mély hóban. Valóban úgy látszott, hogy a szegény pára hamarosan elér a kezébe. De jaj, apró lehetett a kis jószág, alig egyhetes. Egyre bágyadtabbak lettek a mozdulatai, aztán csend lett.
- Cicus! Cicus! Ne hagyd el magad! Csak egy kicsit még! Tarts ki egy kicsit!
De a hó egyre sűrűbb pelyhekben zúdult le a kertre. Még egy utolsó suttogó "mjau"-t lehetett hallani. Aztán csend lett, csak a szél süvített.
Macóka még szólongatta a cicát, de nem jött felelet. Az üvöltő szél rázta az ágakat, a vihar még vadabbul dühöngött. Szegény Macókát magát is fehér takaróba bugyolálta a hó, amíg a kerítés tövében kuporgott. Egész testében reszketett, és érezte, megfagy, megmerevedik, moccanni sem tud, ha nem megy be tüstént a melegre.
Felegyenesedett hát, szomorúan leverte magáról a hópelyheket, átgázolt a mély havon, és visszatért jó meleg szobájába. Melegvizes palackot készített, levetkőzött és ágyába bújt. De akármilyen finom Is volt hat gyapjútakaró alatt, lábánál a melegvizes palackkal elnyújtózni, csak nem jött szemére az álom. A szél süvített, és az ablaktáblákhoz csapkodta a hópelyheket. Fülelte, hogy recseg-ropog az ajtó minden eresztékében, és egyre a Morgó Medve kertjében eltévedt kiscicán járt az esze. És újra meg újra megfogadta, hogy holnap bejárja a várost, és mindenkinek elmondja,
mit művelt Morgó Medve. És majd összeülnek, és példás büntetést gondolnak ki neki.
Lassan-lassan elnyomta az álom. Mikor reggel kinyitotta a szemét, látta, hogy elállt már a vihar. Szép csendes idő volt, még napkelte előtt, Macó kikecmergett az ágyból, belebújt meleg télikabátjába és szőrmecsizmájába, és kiment a kertbe. Térdig gázolt a hóban. A kerítéshez ment, és óvatosan mászott fel rajta, mint éjszaka. A tetejéről átlesett az almafához, ahol tegnap a kiscica feküdt, de most nem látott semmit, csak lábnyomokat az almafától Morgó Medve házának hátsó bejáratáig. Jókora lábnyomok voltak, aligha a cicától eredtek.
Macó nesztelenül átlépett a kerítés tetején, és lehuppant Morgó kertjében. Lábujjhegyen körüljárta a házat, végül a túloldalon a hálószobához ért.
Odanyomta orrát a fagyott ablaküveghez és bekukucskált. Morgó Medve hatalmas termetével békésen szundított a pamlagon. Előtte a padlón egy üres kistányér és egy ugyancsak üres tejesüveg. A tányér és az üveg mellett egy kis ágyacska, és benne finom gyapjútakarók alatt a kiscica aludta az igazak álmát.
Macóka szívét olyan melegség járta át e látványra, hogy ahhoz hasonlót soha nem érzett életében. Csendben visszamászott a saját kertjébe, és a havat gázolva így dünnyögött:
- Morgó Medve nem is olyan rossz mackó, mint gondoltam. Igazában nem is ismerem, nem tudok róla semmit. Egyszer beszélgetnem kellene vele. Meghívom teára!
"Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Keresni kezdi azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt."
"Az advent az ünnepekre való ráhangolódás, a készülődés ideje. Az idő múlását legérzékletesebben naptárral mérhetjük. Ezért készítenek - főleg gyerekeknek - adventi naptárt."
"Hogy ment Piroska nagyanyóhoz? Úgy, hogy útközben folyton a koszorút fonta, az erdei virágokat, pedig ott, a fekete fák alatt, tudod, anyuka, minden árny egy-egy farkas: csak ő nem hitte! Mi, többiek, kérlek szépen, mi, igen, hát mi a tündérnél voltunk éppen, akinek, szegénynek, képzeld, megint szétesett az egész méze, a hordó, amiből a virágokra ken. Szóval, messziről (a hordóból: mert megengedte, hogy kinyaljuk!), mondom (még most is csupa méz a nyakam!), megláttuk, hogy robog Piroska után s elibe hogy kerűl a gonosz. Féltünk. De véletlenűl jött a vadász! A tündér szólt neki, hogy - S én elkisértem... A többit tudod."
Hol volt, hol nem volt, kristálypatak mellett volt egyszer egy gyöngyliget, abban a gyöngyligetben volt egy ezüst fa, annak az ezüst fának rengő-ringó ágán volt egy aranytollú madár, annak az aranytollú madárnak volt egy nagyon okos íródiákja, az a nagyon okos íródiák mindig ott ült a fa alatt aranyos karszékben, előtte volt egy nagy könyv, abba a nagy könyvbe mind beleírta, amit az az aranytollú madár dalolt.
Itt van az a könyv éppen a kezemben. Elmondok nektek belőle egy szép mesét a kis gidóról.
Nagyon szerette ezt a kis gidót az édesanyja, az öreg kecske, mert ez az egyetlenegy fia volt csak. Féltette még a fúvó széltől is, friss hajnali harmatban fürdette meg minden reggel, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge arcocskáját, pillangós mezőről selyemfüvet hordott neki, ezzel etetgette. Úgy szerette, hogy ki se lehet azt mondani. Nem is hívta másképp, mint drága szemefényének, édes cukrocskájának.
Varrt neki szivárványszín labdát s labdázgattak együtt kerek erdő szélén, mert majd el is felejtettem mondani, hogy ott laktak zöld fák között, fehér kis kunyhóban. Hozott neki a vásárról fütyülős lovat, kerekest. Húzogatta, vonogatta a kis gidó, nagy öröme telt benne. Jávorfából metszett ágat, csinált belőle furulyát s megtanította furulyázni. Olyan szép nótákat fújdogált el rajta a kis gidó, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, fáról fára szökdelve mind odamentek a fehér kis kunyhóhoz hallgatni a furulyaszót. Még a pintyőke, is, a rigó is szívesen hallgatta.
Mind azt mondták, hogy a kis gidó szebben tud furulyázni, mint a juhászbojtár a napsütötte halmon. Azt a nótát is tudta, hogy:
Zöld erdőben, sík mezőben
Lakik egy madár. Kék a lába, zöld a szárnya
Jaj, de szépen jár!
Édesanyja,az öreg kecske nem tudott hova lenni örömében. Ezerszer is megcsókolta;ahova csak lépett a kis gidó, virágot szórt az útjára.
- Me-e-e!- szólalt meg egyszer a kis gidó, fejét az öreg kecske fejére hajtva. - De jó is vagyte, édes anyuskám! Úgy szeretsz te engem, mint a galamb a tiszta búzát!
- Me-e-e,rubintocskám, gyémánt csillagocskám! Hogyne szeretnélek, mikor olyan szófogadó, engedelmes kis gidó vagy. Légy is az mindig, akkor megáld az Isten. Most pedig elmegyek pillangós mezőre füvet szedni. Elfogyott az elemózsiánk. Zárd bejól az ajtót, be ne eressz senkit, akárhogy zörget, mert hátha a nagyfogú farkas jön és elvisza barlangjába. Hallod-e, hogy ordít most is a sötét erdőben? Itt terem, hízelelgősavakkal kér, hogy bocsád be, de be ne ereszd.
Elmentaz öreg kecske. A kis gidó jól bezárta az ajtót és elgondolkozott azon, amit édesanyja mondott. Egyszer csak kopogtat a nagyfogú farkas. Szelíd, szép szavakkal beszélbe kívülről:
Gidócskám, gidócskám, tubicám, kincsecském,
Rózsafán született kedves kicsi kecském!
Eressz be, bocsáss be, aranyos szép szentem!
Zöld erdőben fehér gyöngyvirágot szedtem.
De a kis gidó nem hitt a mézes-mázos szónak. Édesanyja intése csengett a fülébe. Nem nyitotta ki az ajtót.
A nagyfogú farkas a fejét csóválja, kerül-fordul egyet a megint csak kopogtat:
Gidócskám, gidócskám, gyönyörű madárkám,
Fürge kis halacskám, gyönge violácskám!
Eressz be, bocsáss be, tudom, örülsz mostan,
Arany skatulyába sárga cukrot hoztam.
Beszélhetett a koma akármilyen szépen, a kis gidó csak nem bocsátotta be, mert a fülébecsengett az édesanyja intése.
A nagyfogú farkas újra csak a fejét csóválja, kerül-fordul kettőt-hármat s megint csakvisszatér:
Gidócskám, gidócskám, gerlicém, mókuskám,
Csillagom, rubintom, angyalom, babuskám!
Eressz be, pántlikát hoztam a nyakadba,
Szép piros pántlikát, ezüst csengő rajta.
Hiába volt minden kísértés. Azokra a hízelgő szép szavakra, aranyos ígéretekre nemnyílt meg az ajtó, mert a kis gidónak csak az édesanyja intése csengett a fülébe mindig. A nagyfogú farkas haragosan morogta magában: „Lám, lám, ennek a kis gidónak több esze van, mint gondoltam. Bizonyosan megtanította az édesanyja, annak fogadja így a szavát."
Nem is próbálta meg többször, nekiiramodott az erdőnek. Ideje is volt elillanni, mert az öreg kecske hazafelé jöttében megtudta, hogy mi történt. Szaladt egyenesen a vadász bácsihoz, akinek jó puskája volt, aki a kecske családot nagyon szerette.
Mikor zöld fák között, a fehér kis kunyhóhoz értek, a nagyfogú farkasnak már híre, hamva se volt; de azért a vadász csak nem nyugodott addig, míg a nagyfogú komát meg nem találta a bokrok közt.
- Bum, bum, koma, jó napot! - szólt a puska jó nagyot, de a farkas nem adta visz- sza a köszöntést, mert nyikkanni se tudott már.
Bezzeg volt aztán nagy vígság. A kis gidó édesanyja nyakába borult, sírt-rítt örömében. Az öreg kecske ezerszer is megcsókolta szófogadó fiacskáját. Mindjárt meg is fürdette friss hajnali harmatban, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge orcácskáját, pillangós mezőről hozott selyemfűvel etetgette.
A kis gidó aztán elővette jávorfurulyáját, olyan szép nótákat fújdogált el rajta, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, odamentek hallgatni a furulyaszót. A pintyőke is, a rigó is hallgatták s minden nóta után ezt dalolgatták:
- Éljen soká a gidó!
Nincsen tovább. Vége a mesének. Aki szebbet tud, mondjon szebbet. Majd megírom az íródiáknak, az íródiák meg majd megírja az aranytollú madárnak.
A népi megfigyelés szerint, Szent Márton napja körül legtöbbször leesett az első hó... "Szent Márton fehér lovon jött.", s hosszú telet jósoltak. Úgy tartották, ha "Barna lovon köszönt be." karácsonyig nem is lesz hó.
"Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz, borús Márton, borongós tél" - mondja a rigmus.
:-)))
Ha Mártonkor áll a lúd,
karácsonykor sárba jár a rúd.
:-)))
Márton lúdja melle veres,
Lészen a tél hideg, deres.
Ha pedig Márton fehér,
Lészen hideg, havas a tél.
:-)))
Ha a Márton lúdja csontja veres,
nagy hideg lesz;
ha fehér,
Sok hó lesz;
Ha fekete,
esős ősz és háborgó rút tél lesz.
:-)))
LIBÁSDI – Játék
Egyik gyerek a farkas, elbújik… s egy másik a gazdasszony, aki középre áll, s hívja a távolabb ülő libuskáit.
Jertek haza, libuskáim!
„Nem mehetünk.”
Miért?
„Farkas van a híd alatt.”
Mit csinál?
„Mosdik.”
Miben mosdik?
„Arany mosdótálban.”
Mivel törülközik?
„Aranyos kendővel.”
Hol tartja az aranyos kendőt?
„Aranyládácskában.”
Hol tartja az aranyládácskát?
„Csipkebokor alatt.”
Jertek haza, libuskáim!
Erre a kislibák a gazdasszonyhoz szaladnak, s közben a farkas is megfog ügyességéhez mérten egy-két libát. A játék addig folytatódik, míg a farkas minden libát elfog.
A gazdasszony keresni megy a libáit, akik gigágolnak... a farkast kurjongatások közt elkergeti, s a libát így megmenti.
:-)))"Őszbe csavarodott a természet feje,Dérré vált a harmat, hulla a fák levele,Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja..."Arany János - Toldi estéje:-)))ŐSZ-TÉL VERSMa reggel aDeresemháta fénylettderesen.Hej halihó,hol jártálkicsi ló?!Mily deres a hátad,ősz-tél jöttutánad?kanizsa József:-)))ŐSZI MONDÓKAArany hintón jött a Nyár,hintója már messze jár.Ezüst szánon jön a Tél,erről dalol most a Szél.Lám, a Tűz is erről pattog.Gyerekek, ma benn maradtok.Kint esik.Bent a melegjólesik.Tordon Ákos:-)))A MANÓ"Szemem piros, szám fekete,nem láttalak három hete..."Szekrény-árnyon álldogál,átlátszó, mint egy pohár."Gyere ide, árnyék-mester,hadd foglak meg szőrcsipesszel!"Megroppantja a bútort,eltűnik és ott se volt.Weöres Sándor:-)))ROKKA PERDÜLRokka perdül, fut a szál,karácsonyig meg se áll.Karácsonytól farsangigfonók dala hallatszik.Farsang után szövik megfőkötőnek, gyolcsingnek.Húsvétkor a patyolatszáll, dagad az ég alatt.Tarbay Ede:-)))
"Zöld lábán táncol a kék ibolya!", perdűlt elém kislányom, Klárika, s forgott, dalolt, mint egykor az anyám. Látta az őszt, s: "Levelek hullanak", mondta rímben "egyszárnyú madarak!" "Mért egyszárnyúak?" - "Hát mert oly sután forognak!" Csak néztem rá. Este, ha aludni készült, s átjött Julia néni, s az öreg Anna is beült, az egész család mint színházba gyűlt köréje, zsámolyokra, s a mesét hallgattuk, amit rögtönzött, az egy- ujjnyikat s a százmétereseket; vagy én olvastam a Gilgamesét, Undinét és Szun Vu-Kungot... Talán ötéves volt... "S most: vége!"... Taps után - "Szervusztok!" - a takaróiba bújt - "mint héjába az alma" - s elaludt.
Úgy bizony, van ám a méheknek trombitása is. Az a kötelessége, hogy napkeltekor kiálljon a kaptárajtóba, és ébresztőt dudáljon a többieknek.
Tu-tu-tú, süt a nap melegen! Kifelé, aki méh, sebesen! Munkára, dologra, előre! Erdőbe, ligetbe, mezőre! Csupa fény a világ, tu-tu-tú, csupa méz a virág, tu-tu-tú!
Hallottam én ezt a nyáron akárhányszor. Elég volt egyszer-kétszer megharsantani a trombitát, s tódult kifelé zsongva, zsibongva az egész raj. Nem maradt más otthon, csak a betegek, akik elrontották a gyomrukat a sok virágmézzel. A többiek szétoszlottak erdőbe, ligetbe, mezőre, s haza se kerültek, míg össze nem szedtek egy-egy tarisznya virágport. Bezzeg fújhatja így ősz tájban a keltegetőt a kürtös, nem akarják hallani a kis mézgyárosok. De ő azért csak fújja, fújja a nótáját, hiszen úgysincs egyéb dolga. Ebben legalább kimelegszik egy kicsit, mert bizony neki is szellős már a gúnyája. Délfelé, mikor fölmelegszik az idő, egy-két fiatalabb méhecske rászánja magát a kirándulásra. Fiataloké a világ, körülnéznek benne egy kicsit. Hátha akad még valamerre legelni való. Bizony nem akad már. Nagy dongassál repülnek ki, fázósan, hallgatagon szállingóznak vissza. - Csúnya világ van már, bátya - mondják az ajtónálló trombitásnak. - Csúnya világ, nincsen virág. Híre sincs az illatos kakukkfűnek, kiszántották a tisztes füvet, az édes somkórónak is csak a kóróját zörgeti a szél. - Hát a pitypang? Aranylik-e még tőle a mező? - Mióta a dér megcsípte, keserű a méze, mint az üröm. - No, akkor én is más nótát fúvók - döngicséli a trombitás méhecske -, csak igyekezzetek befelé, gyerekek. Még egyszer megcsillantja szárnyát a bágyadt napsugárban, megkapaszkodik az ajtófélfában, és rákezdi keservesen a takarodót:
Aki méh, befelé! Szerszámokat vedd elé! Vackolunk, vakolunk, télnek ajtót nem hagyunk!
Nagy zenebona támad erre a kasban. Megindul a vizsgálat: rendben van-e télire az ország? Épek-e a hálókamrák, tele vannak-e az éléstárak, a mézes csűrök? Ha valahol repedés van, dologra hamar, kőművesek, pallérok, ácsok, takácsok! Minden lyukat befoldanak, minden zugot kipárnáznak, aztán szép sorjában lepihennek egymás mellé, s csendesen álomba zümmögik magukat. Hát a trombitás méhecske? Ő utolsónak marad. Még egyszer kiáll a kapuba, de most már befelé fordítja a trombitáját, s úgy dúdolja el rajta a méhek altatóját:
Tra-ra, tra-ra! Méhek hada! Jó idebenn jó melegen szenderegni szép csendesen: A kürtös is álmos nagyon, a nótát már el is hagyom. Ha a tavasz új napja süt, s mézes virág ring mindenütt: halljátok majd keltő szavát - szép álmokat, jó éjszakát!
Levél a virágtól, Virág dalos ágtól, Vándormadár elvált Leveletlen fától, A hazai tájtól. Kik otthon maradtak, Szomorúan járnak… Adjatok magocskát, Szél ellen búvócskát Szegény hű madárnak!
Kik levélhulláskor Napkeletre mentek, Most az öröm szárnyán Ringanak, szép táján Pálmaligeteknek. Arany bogarakból Vígan lakmároznak… Adjatok magocskát, Szél ellen búvócskát Szegény hű madárnak!
Itt született szegény Ezen a szép tájon, Zúgó Tisza mellett, Zúgó Duna mellett, Zöldleveles ágon. Ha puszta is: híve A hazai tájnak… Adjatok magocskát, Szél ellen búvócskát Szegény hű madárnak!
Kelj fel, kondás, elaludtál, Elment a nyáj, itt maradtál. Adsza szűröm, meg a baltám, Hadd menjek a nyájam után!
:-)))
Kicsi járom, kisökör. Most fogták be először. Most fogták be először, Még ma mindent összetör.
:-)))
Árpa is van, makk is van, Majd meghízik a kis kan. A kis kanom eladom, Az árán megházasodom.
:-)))
Amott a kis patak mellett, Három juhom hatot ellett. Van már juhom, van bárányom, Szerethetsz már Kisangyalom.
:-)))
Két hete már, vagyis három, Hogy a számadómat várom. Amott is jön, amint látom, Egy kese szamárháton.
:-)))
Jó napot, kedves bojtárom, Amint látom, nagy a károm. Nincsen kára, de nem is lesz, Míg e nyáj kezem alatt lesz.
:-)))
Bömböl bika, sír a ló, Van-e húsod eladó? Van, van, de nem jó, Veszett kutyának való. Én is vagyok olyan gulyás, Nem járok a gáton, mint más. Sorban legel az én gulyám, Gyönyörű drága violám.
:-)))
Csikós vagyok künn a pusztán, Nem nagyúr. Duhajkodom, ha a ménes Künn a pusztán megvadul.
:-)))
Kip, kop, kalapács, Kicsi kovács, mit csinálsz? Sárga lovat patkolok, Sárga szeggel szegelek. Uccu, pajtás, kapj fel rája, Úgyis te vagy a gazdája. Sarkantyú van a csizmádon, Vágtass, vágtass, Hegyen, völgyön, vízen, áron.
:-)))
SÁRGA CSIKÓ
Sárga csikó, csengő rajta, Vajon hová megyünk rajta? Huzsedári, huzsedom.
Majd elmegyünk valahova, Kovács Róza udvarukra. Huzsedári, huzsedom.
Betekintünk az ablakon, Ki kártyázik az asztalon? Huzsedári, huzsedom.
Kovács Róza fésülködik, A tükörbe biggyeszkedik. Huzsedári, huzsedom.
Ugye Jani, szép is vagyok, Éppen hozzád való vagyok. Huzsedári, huzsedom.
Szép is vagy te, jó is vagy te, Csak egy kicsit csalfa vagy te, Huzsedári, huzsedom.
GHYMES - Bennünk van a kutyavér 2010 - Zene: Szarka Gyula - népköltés
Az ősmagyar hitvilág rendkívül gazdag különböző lényekről szóló mondákban - nem hiányoznak a tündérekről szóló mesék sem. Ami a tündér szó eredetét illeti, egyik valószínű eredete, a "tűnni" ige, ami kifejezheti a tündéri természet fel- majd eltűnő jelenségét. Erre utalnak az olyan szólásmondások, kifejezések is, mint "eltűnt, mint a tündér", "tündér szerencse", "tündér világ". Másik lehetséges eredete a szónak a "tündöklő", "tündöklik" kifejezések, melyek a tündérek világának pompájával, a tündéri fénnyel, szépséggel, boldogsággal hozható összefüggésbe.
A régi néphit Erdélyt tartja a tündérek lakhelyének, ahol a néphagyomány egyébként a mai napig számos várat régen tündérek által lakottnak vagy általuk építettnek tart. Ezek a régi várak az aranyi, dévai, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai és a kolozsvári várak. A tündérek társas viszonyban élnek, és érdekes, hogy a mondák többnyire csak tündérlányokról mesélnek, férfiakat csak nagyon ritkán emlegetnek. Az egyik legfontosabb jellemzője a magyar tündérlegendáknak az arany szín központi szerepe - lépten-nyomon találkozunk sarkig érő aranyhajú tündérekkel aranyos ruhában. A tündérek "Arany Boldoghonban" élnek és arany oroszlán áll őrt a palota kapujában, ahol minden aranyból van. Az Aranyka, mint tündérnév is meglehetősen gyakori. Mindez valószínűleg az idillszerű életkörülményeket hivatott szimbolizálni. Az Arany Boldoghonba a réz, ezüst és arany erdőkön át vezet az út, ahol a fákon ragyogó csillagok teremnek, ezüst források folynak, és ahol a varjúkárogás is rigódal. A palota ablakaira madarak repülnek és énekükre a tündérek táncra kelnek. A tündérgyermekeknek ajkára az égből csöpög a tej és bölcsőjük hóból és napsugárból van. Ha könnyeznek, szemükből gyöngy hull és ha mosolyognak, ajkaikról rózsák. Másik szembetűnő jellemzője a magyar tündérmeséknek a hetes szám fontossága. Legnyilvánvalóbb erre utaló jel, hogy tündérhon hetedhét országon, hét tengeren, vagy hét világon is túl található - ez az "útleírás" mondhatni rendszeres a magyar tündérmítoszokban. Néhány más hasonló kifejezés még a "hét mély völgy" és az "égig nyúló hét hegylánc".
Tündérországba mindazonáltal csak nagyon ritkán juthat el halandó, ehhez a tündérek kegyeltjének, választottjának kell lenni, és akkor is csak kemény próbák kiállása és megingathatatlan hűség tanúságtétele után juthat el hozzájuk. Aki hűtlenséget mutatott, varázslattal visszaküldték és gyakorta sanyarú pásztoréletmódra ébredt fel az ilyen, soha nem tudván, hogy került ki tündérhonból. A monda viszont azt tartja, hogy régen a tündérek éjjelente rendszeresen átjártak a mi világunkba Csallóközben, mikor annak még nem ez volt a neve, hanem Macskarév. Egy öreg fűzfa alatt terítették meg asztalukat, és bárki csatlakozhatott hozzájuk, és annyit szedhetett, amennyit akart és miután fölállt, a tündérek sarujából aranypor hullott a nyomába. Miután egy gazember egyszer hálátlanul viselkedett a tündérekkel, azok nem jöttek többet. Amíg a tündérek erre a helyre jártak, annyira szép volt, hogy "aranykert"-nek hívták, de miután eltűntek, Csallóköz lett a neve. Más legendák szerint a hajdani erdélyi tündérvárakban időközönként a mai napig megjelennek néha a tündérek, akik az adott várban laktak. Így a Mezőbánd melletti Pogányvárban kilencévente megjelenik két tündér, a Déva várában lakott tündér pedig hétévente tér vissza.
Kis kacsa fürdik Kristálytiszta tóba, Arra megy Böske Aranyos hintóba. Kis kacsa mondja: Állj meg, arany hintó! Hadd fürödjék meg Ez a rózsabimbó. Kis Böske mondja: Jól van, kacsa, jól van, De kígyó, béka Nincsen-e a tóban?
Kis kacsa mondja: Szép virág a partján, Aranyos kavics, Bársonyfű az alján. Kis Böske mondja: Kilenc meg egy, az tíz: Böskének, brr! brr! Nagyon hideg a víz! Kis kacsa mondja: Dehogy hideg, Böském! Reggeltől estig Szívesen fürödném! Gyere bátran, tas, tas, tas! Kis tavacskám, csak ringass!
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladósorba került, tízen, húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, hogy a leánya a leggazdagabb királyfit válassza, s merthogy ezt nem tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ottan tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán. Hát ez így volt egy hétig, kettőig, egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. Na, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, amikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles, görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette, csattogtatta a szárnyát, s huss! - kiröpült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem röpült, ahol ő egymagában lakozott, kakassarkon forgó aranypalotában. Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csakhogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy palotához értek, egyszeriben körülfogták azt, a király meg bement a palotába. Bemegy az első szobába: nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba: ott volt két ágy, két szék, egy asztal, meg egy almáriom. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal: amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról. - Hé, szárnyas királyfi - kiáltott a király szörnyű haraggal -, te voltál-e a leányomnál?! - Én voltam, felséges királyom, nem tagadom! Ha tagadnám is, mi hasznát látnám? - Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebb' az álltó helyemben! Mondta a királyfi: - Ne lőjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból! - No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik - mondta a király. - Haljatok meg együtt, szívem szomorítói! Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magaslevegőégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég megvolt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból. No, ez így éppen jó volt, ahogy volt. Itt a vége, fuss el véle!
Megérett a szőlő arany gerezdje, puttonnyal leányok mennek szüretre.
Kopasz már a tőke, csordultig a kád, piros faparázson sütnek szalonnát.
Mézillatú musttal teli a pohár, vidám nótaszótól hangos a határ. Fazekas Anna
:-)))
Szőlőskertben barackfák közt fújdogál az őszi szél, Van a csősznek jó subája, a hidegtől sose fél. Hogyha látja, jön a tolvaj, a subáját leveti, futás közben nem kell suba, jó melege van neki.
Fut a lopó, messze szalad, árkon át és bokron át, a nyomába szalad a csősz, bottal üti a nyomát. Míg a tolvajt űzi-hajtja árkon át és bokron át, ellopják az árokszélről a levetett jó subát. Weöres Sándor
:-)))
CSŐSZ, CSŐSZ, LOPOM A SZŐLŐT (játék a szabadban)
Egy fiú a csősz, aki alszik, botja mellette, a többiek csipdesik a szőlőt s egyre közeledve a szundító csőszhöz - mondogatják:
- Csősz, csősz, lopom a szőlőt! Lopom a szőlőt, Senki sem látja, Kutya sem ugatja. Julililili!
A pásztor felébred, felkel: erre amazok futásnak erednek. Akit a csősz elfog, az lesz a szőlő pásztor.
:-)))
Lopják az úr szőlőjét, Várom a kerülőjét, Ha itt ér, szaladok, Ha nem ér, maradok!
:-)))
Adott Isten szekeret, Szekeremnek kereket. Üvegemnek feneket, Abból iszom eleget!
:-)))
Sándor, Sándor, sótartó, Van-e borod eladó? Van bizony, tíz akó, Csak egy kicsit savanyú!
:-)))
Szállj le kocsis, a hintóról, Igyál egyet a boromból, Inc, pinc, Lőrinc, Te vagy odakint!
:-)))
A doktor is azt mondja, Vizet ne igyak soha, Mert a vízben béka van, Életemnek vége van. Bort iszom én, nem vizet, Legyen, aki megfizet!
:-)))
Hopp, ne szégyelld, hopp, ne féljél, Teli szájjal nevetgéljél. Amíg nevetsz, addig éljél, Vígat búsra ne cseréljél.
