„Nagy csöndesség volt és nehéz sötét eső után, S egyszerre, mint az átkozottak látomása, Úgy került elé az Alpesek mögül S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég pihent:
.
Az órjás hold, Ily félelmes még sose volt. Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gőzt lehelve
Vágtatott a völgy fölött s a szíveket
Vad izgalom futotta tőle rögtön át meg át, Egyik se lelte már helyét, - párját kereste mind a hány
És íme: nem volt párja senkinek... És erre most eszméltünk csak e furcsa éjszakán... S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar:
. Hogy négy vad-erős lovat kellett befogni sebtiben egy nagy szekéren Hajszolva felhőt, csillagot Mi máris száguldoztunk élen-völgyön át és nagy kiáltozással felverők Az éj kábultjait. - De mégis oh hová? Hová visz mind e tűz? —Az éj határtalan! S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz:
Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette
S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát:
. Oh ifjúság, tennen hangodtól mámoros és társtalan
S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, oly szelíd... A város elmaradt már, - álmos madarakkal is találkozánk,
Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, - azt hitték, nappal van megint... S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre
És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam
S hiába szóltam én S hiába vágtatott utánunk annyi nép, -
A messzi kastélyokban ébredő cseléd: Megrémült kukták, katonák gyertyákkal, mint a szentek,
Mindhiába integettek...
. S utóbb dobszó is hallaték, Komor, nyugodt - és fennen hangzó, éber trombita, Köröttünk zengett-zúgott már a lég sa fák...
S hiába esdekeltem én
S az őr hiába ordita, -
A többi, mint a beteg, aki testi kínjait
Nem bírja már tovább s ugorni kész: A tajtékos négy állatot mindegyre verte
S a vad folyó felé terelte énekelve...
.
Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcú, ősz
Hódprémes agg, - szelíd volt, mint az ősz... Ismertük őt: amellett bölcs, - nemes és büszke fő, -
S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő... De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog,
Ilyenkor, tudjuk, elpihen... Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok
S a folyón túl feltündökölt tündéri fény: egynéhány sárga lámpa.. S fenn halványult a hold--- S az ének íme elhangzott és vége volt.
. A polgármester! - kiáltottam én, - de már ez nem is kellett,
Megállt a had magától is az öreg férfi mellett... (A nagy ének után fülünkbe’ még elébb
Bezzeg süket, nagy csend következék...) Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan
És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van...
Elmondtuk azt, hogy mulattunk kicsit s a bor
Fejünkbe szállt. - S a bölcs így szólt: „a kor!”
. „Az ifjúkor, bizony...” -
.
S mi megöleltük volna ősz fejét
És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd... S a hold eközben ment az útjain tovább —
. Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb, Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág
Mezőkön fenn, hol örök csönd honol...
S bús pillantásodtól az ifjúság
Borzongni kezd és szinte megbomol... Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón?
S hogy más vidékre némán mért is távozol?
.
/Füst Milán; az 1934-ben megjelent versválogatásból/
.
.
.
E versben a költő saját magát idézte vissza:
.
.
A hold
.
Mártonffy Máriusznak
.
Nagy csöndesség volt és sötétség eső után S egyszerre, mint egy átkozott tünemény, Úgy tűnt fel az Alpesek mögül S a békességet menten megzavarta:
.
Az óriási hold - mint egy nyugtalan paripa, gőzt lehelve Rohant a völgyön át s a szíveket Izgatott meleg futotta menten át meg át S nem lelte senki helyét, kereste a párját S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar:
.
Hogy négy erős lovat kellett befogni s egy nagy szekéren Ülvén hajtottunk erre, arra, mint az éji bolondok, kilencen, Köztünk sok ember sírt, sok halála napját emlegette S némelyik már szívéhez tartá pisztolyát:
.-
Ó hogyan megyünk mi s hová, mint az őrült gomolyag, Mint az olvadt tűzgolyó mely végig gurúlna dübörögve e világon: Kicsinyek vagyunk mi!
.
Kicsinyek vagyunk mi, társaim - jobb lesz elaludni! - A réz hasonlít az aranyhoz, az álom a halálhoz, a szerelem az üdvösséghez: Jobb lesz elaludni!
.
Jobb lesz elaludni s felkelvén, mint a kripták fuvolása Fujdogálja tovább kicsiny bánatát kiki melankolikusan, Melankolikusan s egyedül.
.
Vagy jobb e tán a föld alatt sínylődvén fájó érc Várni, amíg eloszol a súlyos réteg s felszabadúlván a ragyogó felszinen Eloszolni boldog füstté!
.
Eloszolni boldog füstté, felolvadni boldog habbá: Koldusok a bunkósbottal fenyegetők - várjatok! Ó, hogy mért is veritek a szegény lovakat!
.
...S te is torz látomás, égi ördög - nagyszemű, te menj el útadon! Csend lett az ének után az éneklők fülében - menj el útadon, Hagyj el minket, férfiakat, ne zavarj, gyíkokat áldozunk mi, Mint a holdkóros, hogy nyerjen szép éji nyugodalmat... Így gondolkodék.
.
...De a többi, mint a beteg, ki testi kínjait Nem bírja el tovább s ugorni kész: A tajtékos lovakat hajszolván véresre verte S a vad Mura folyó felé kormányozá...
.
Ekkor én a kocsiban felálltam s szavaimmal mint az apostol A holdfényen a szíveket lecsendesítém - osztottam békét, Tettem, hogy csendesség legyen ismét - s az őrjöngők Szégyenkezve, halaványan leszálltak - s némán Szomorúan mentünk egyenkint haza.
A zűrön áthajolva, hangsúlyozhatnám félre a kötet címét...
Az illusztrációkat Kákonyi Júlia készítette.
.
hangok
.
hol rejtőzöl
mely lapu alatt talállak
a lélek mely rejtekén
van otthonod
hangod
a szférák zenéje
miként jár át
minden tartományt
ragyogó fényedet
meddig nyeli még
köröttünk bennünk
ez a sűrű sötét
*
jövünk megyünk
a szín állandóan változik
a nap marad
ragyog
*
fülelj
hunyd le fáradó szemed
s meglásd
ősbizalmon termett őstudás
talál ott benn
a csendben rád
tiéd vagyok
add hát át magad
nem szólok
nem kérdezek
vagyok ölellek
megkondul a harangvirág
a futórózsa táncra kél
s a szél elül
a tűlevél hegyén
.
/Sajgó Szabolcs, a 2007-ben megjelent,
Az űrön áthajolva című kötetéből/
.
.
.
Az illusztrátor a következőt írta a kötetbe munkájáról, részben a fenti versről is:
"Aki versekhez készít rajzokat, elsősorban szeretnie kell magát a műfajt, a tömörségét, hangulatát, zenéjét. „Egy húron kell pendülnie” a mondanivalójával. Az illusztráció nem önálló alkotás. Ilyenkor a gondolat nem az enyém, csak magamévá teszem, hat rám, inspirál, így válik láthatóvá. Részben korlátoz, illetve rávezet, hogy „mit” rajzoljak, a „hogyan” már az én szabadságom. Sokszor olvasom el a verseket, mielőtt munkához látok, de már az első olvasáskor kiderül, hogy melyikből lesz kép. Van úgy, hogy a vers nagyon tetszik, de nem készítek hozzá rajzot, mert a vers már annyira „képes”. Például a hangok címűben: az utolsó strófa...
. A szivárvány-leány földtől égig ér, a szivárvány-fiú égtől a földig, a szivárvány-leány suhogása pipitér, a szivárvány-fiú réti csöndeket zöldít.
. A szivárvány-leány haja églassú folyó, pávaszem-bilincs-csobogású zene, két copfja csillagcsúszda, zsibogó hullócsillag-raj csuszkorál rajt lefele.
. A szivárvány-fiú haja földig ér, dől ki belőle madár-zuhatag, fejénél felhő-nép döngicsél, cseresznyemag szívű nap fakad.
. A szivárvány-leány dereka nád, hátrahanyatlik: nyugattól keletig, s ahogy hídba ereszti le magát, a halált a haján áttereli.
.
/Bella István; az 1998-ban megjelent
Ábel a sivatagban című kötetében,
Az én zenekarom versciklusban/
.
.
.
Új "Hálaáldozat"
. „Szememnek Ady nyitott új mezőt”, hol páva hált, szökőkutak fogantak, úgy szeretkeztek a szavak, fogalmak, mint fény és árny születésük előtt. . Új ősrobbanás volt. Kisded szívekbe nőtt harang. Zsoltár. Rossebbakák rekedtes sír-rohama. És jövendő-szerelmes. Mint lantját dobta elé a temetőt.
. De a Győző jött. Taposott, tiport. Megszaggatta a Bibliát. S a gyarmati port, az űrt lerúgva, lant és mén ellovantak.
. – Mint ropogó hárfahúrok a máglyán fölvérzett egy föld alatti szivárvány: „Babits tanított ízére a dalnak”.
.
/ugyanabból a kötetből/
.
.
.
És akkor (ismét) a régi... Hála-áldozat
.
Szememnek Ady nyitott új mezőt, Babits tanított ízére a dalnak, és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak ezt-azt kívánó kordivat előtt.
.
Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak mint csillagok, vezérlő tűzjelek. Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek érzi minden pompáját a daloknak.
.
De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre. Három kanyargó lángnyelv sisteregne, ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.
.
Oltáromon vadmacska, páva, bárány: három költő előtt borul le hálám. Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.
10 évvel ezelőtt jelent meg ez a vers a HOLMI-ban.
.
.
SZERELMES TRIPTICHON
.
.
1
.
Minket Andersen írt: te új, feszes trikódban gyors léptekkel közeledsz messziről: mint karcsú vitorlás tükörsima vizen. S én kőből rakott parti bástya módján várlak mozdíthatatlanul, sziklaszilárdan. Az órám nézem: késel, már megint, de mindegy; nem teszem szóvá ez egyszer.
Az évek telnek-múlnak, meglehet, de te csak jössz, tükörsima vizen, és szerelmünkön nem fog az idő, mondjanak mások bármit, hogy így meg úgy, a tekintet elkószál jobbra-balra, s hol ezt, hol azt vesz észre a bámuló szem: új csípőt, vállat, új térdet, bokát, s új szájból új édes szót hallani. Megesik, mondjuk, de minket Andersen írt. Nekem te vagy a táncosnőm örökre, ámbátor késel megint, és szokás szerint mindkét karod a levegőbe nyújtod, mert balett-táncosnő vagy, én pedig – ki más? rendíthetetlen ólomkatonád.
.
.
2
.
De egy napon, épp hangversenyre menvén, feltűnt nekem, oldalról és kicsit kancsítva nézve, az az ismerős pár a Nagymező utcában, ahogy némán, dühödten siet az egyik, s a másik szándékosan lassítva lemarad, s az ősbűnöket számlálja az ujján, nehogy véletlen egyet is kihagyjon, nehogy valami rosszból kimaradjon. Egy szappanoperából ismerősek: huszadik rész, kora esti idill; az egyik most átmegy a piroson, a másik kivár, jön a kocsisor, aztán csak nézik egymást messziről, a Kiskörút két oldaláról, mint két teniszező egy játszma közepén: most ki adogat? te vagy én? s közben elered a hideg eső, fúj a szél, „Csukd már össze a kabátod!”, „Nem csukom!” – de hisz ezek mi vagyunk: ott mész a túloldalon, és emitt én.
.
.
3
.
Egy ócska tévéfilmet bámulsz önfeledten, s látom, hogy párás, könnyes a szemed. Uramisten, mire pazarolod, ez jár az eszemben, a könnyedet. S hogy nappal, nehéz súlyokat cipelve, milyen szigorú, kemény volt az arcod. Rám nézel, védekezőn mosolyogsz, mint aki szégyelli, hogy feladott egy harcot. Sírj csak! Jó sírni; sírj most utólag, és előre, ki tudja, mikor lesz új alkalom rá. Főzök egy teát. Vagy inkább igyunk bort? Akarsz valamit enni hozzá? Vajon megtennél-e még bármit értem, mint szerelméért a filmbeli hősnő? És én, én mit tennék meg? Hozok egy kis sajtot. Nem látod? A nő bugyuta, a pasas önző. És az egész történet, az is milyen lapos! Ahogy futnak az árnyékuk elől! Miben reménykednek ezek ketten? A pasas mindig álmodozik, a nő mindig bedől. Mi közünk hozzá? Mindegy. Na, ne sírj már!
. Die Leidenschaft bringt Leiden! - Wer beschwichtigt
Beklommnes Herz, das zu viel verloren ?
Wo sind die Stunden, überschnell verflüchtigt ?
Vergebens war das Schönste dir erkoren !
Trüb ist der Geist, verworren das Beginnen;
Die hehre Welt, wie schwindet sie den Sinnen !
.
Da schwebt hervor Musik mit Engelsschwingen,
Verflicht zu Millionen Tön um Töne,
Des Menschen Wesen durch und durch zu dringen,
Zu überfüllen ihn mit ew'ger Schöne:
Das Auge netzt sich, fühlt im höhern Sehnen
Den Götterwert der Töne wie der Tränen.
.
Und so das Herz erleichtert merkt behende,
Daß es noch lebt und schlägt und möchte schlagen,
Zum reinsten Dank der überreichen Spende
Sich selbst erwidernd willig darzutragen.
Da fühlte sich - o daß es ewig bliebe ! -
Das Doppelglück der Töne wie der Liebe.
. /Johann Wolfgang von Goethe, 1823. augusztus;
a Szenvedély lírai trilógiájából/
.
. . Maria Szymanowska, született Marianne Agata Wolowska (1789 - 1831), lengyel zeneszerző és zogorista volt, aki Marienbadban és Weimarban Goethét is fellelkesítette virtuóz játékával. A 74 éves költő őszintén "beleszeretett" a 33 éves bájos fiatalasszonyba, aki már több évvel
korábban elvált férjétől. .
.
A verset többen megzenésítették u.ezzel a címmel, szólóhangra és zongorára:
A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít, sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged? Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt? A legszebb is hiába volt a részed! Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét; az érzékekből hogy illan a dús lét! . De zene zendül, angyalszárnyalással, hangját millió hangba szövi bennünk, hogy az embert áthassa mély varázzsal, s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk: szemünk kedves lesz, s felsőbb vágyban érzi, hogy kincs a hang, s a könny, isteni, égi. . És könnyül a szív, és hamar belátja, hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni: a túlgazdag ajándékot a hála vele szeretné önként viszonozni. Így boldogít - bár soha ki ne hűlne! - a zene s a szerelem iker üdve!
. Van olyan hangszer, amelyhez kicsit hozzáérnek és rögtön visít.
.
.
.
Egyedül
. Szeretnék nem csak nyögni a versben (mondván: a papír mindent kibír), örülnék, ha leírhatnám a jókedvem, a szünetekbeli bolond, vad ricsajt, s nem csak a magányt, mely tekeregni hajt.
. Jó volna, ha valaki rám várna (anyám majd este jön haza), s nem csak a mosatlan edény ásítása, s az óraketyegés hallatszana… Csak keringek, mint ki helyet nem lel, ilyenkor nem tudom mit tesz: „figyelemmel”, vadul, idegenül és ostobán ül a nyugalom a szobán.
. Egyszer darabokra töröm én a csendet, egyszer meghallgatom: a csengő hogy visít, vagy szónokolok, vagy réztányért verek, úrrá teszem magam egy kicsit!
.
.
(Balla Zsófia további zenélő versei A dolgok emlékezetéből)
Isten tenyerén ébredtem
.
Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre, Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre. Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot, Sugaraiban álmos hajnal mosakodott. Láttam az óceánt gyermekként ragyogni Sirályokat felette felhőkkel táncolni, Láttam a békét az emberek szívében, Láttam az erdőket fürödni a fényben. Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt, Láttam az embert, és láttam a zenét, Láttam a földet szeretetben élni, Láttam a csöndet a széllel zenélni. Láttam Istent amerre csak néztem, Miközben éppen az Ő tenyerében ültem, S az Ő hangján szólt hozzám a szél, Mint anya, ki gyermekének mesél, Millió apró tükörben láthatod magadat, Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!
A lejjebb beírt Báger-vers első sorait természetesen kurzíválni kellett volna...
.
.
Zene mindenütt
. A mennydörgés olyan mint a dob, a fa mint egy puha hárfa, réztányér a villámcikázás, s csörgő kövek ülnek a sárban. A folyózúgás a nagybőgőé, komoly cselló az erdő hangja, fuvolán sikkant a szellő, s halkan kongat a virág harangja. Hegyek kórusa zord fohászt küld, erdő-szopránok fénye cáfol, s az este önmagának mormol: „Nem vártam ennyit a világtól.”
.
/Balla Zsófia; az 1968-ban megjelent első kötetéből
(A dolgok emlékezete), annak is a Zene című fejezetéből/
.
.
.
Zene
. Sötét, meleg szobában forog a gépen a lemez. Árnyéka a falon mint víztükör úgy fodrozódik, ha puha lapát evez. Porszerűen kihull néhány sugár, s fényes kör vonaglik benne, játszik a homállyal a fény, mintha a halálával feleselne. .
.
. Dal
. Úgy meglepett, hogy ilyen időben valaki dalol, hogy mázsa vízben sem unatkozik a hangja. Kerítésmögötti arca ismeretlen, s lehet fáj neki, hogy elengedte dalát, lehet, ez az ének volt egyetlen kalandja.
.
.
.
Bocsánatkérés
. A muzsika lomha lebegéssel jön felém. Mintha belőled indult volna, ezüst fuvolák gyűlnek halomba.
. A kávéillat úgy pördül, mint a gong, s egy ablaknál, mit csak betörni sikerült, kinyitni soha, csendet kér a szivem, és ő maga zajong.
Közel hét éve másoltam be ide többedszer a magyarul is csodálatos Shelley-ódát,a nyugati szélhez, de akkor nem olvastam még a Tiszatáj előző évi novemberi számában megjelent, arra reflektáló ódát, Báger Gusztáv szép versét. A most Napharang címen megjelent válogatott és új versei között is szerepel.
pH ajánlotta az alábbit, bár a Supertring nem más, mint a kedves kis angol város felnagyítása elfogódott kedvelői által, ahol talán már fellépett a Supersting nevű muzsikus is, egyeseknek a legnagyobb.
A hivatkozott húrelmélet neve Superstringtheorie :), de ez csak betűhiba, a lényeg a továbbiakban van, a jól hangzó idézet mögött.
73 éve a mai napon halt meg Bartók Béla New Yorkban. 10 évvel korábbi ez a részben neki ajánlott vers:
.
.
MAGYARORSZÁG DICSÉRETE
. - Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak -
. 1. Karok és rendek
. Micsoda bőségből telt itt latin metrumokra, kényelmesen skandálva lejteni: hogy így is lehet magyarul vigadni s a nótát sem kell elfelejteni.
. Zárt formák gőgje: új Horatius, de Berzsenyink kemény erkölcsei,
„Hervadó színnel rogyok a Halálnak..." így fordította Sapphót Kölcsey.
. Micsoda bőség és „görög szegénység", görög álmok nyomában hogy keressék fajtánk javát e bajuszos Apollók, daloltak, karban, rendben: a nemesség.
. 2. Pórnép
. Kiknek se dicsőség, se hatalom nem jutott, lelkük is zavarva úgy zendül, mint a bomlott cimbalom: visszhang egy réges-régi dalra.
. Furcsa dal: török síposok skáláján az urak dalán nőtt nóta; ezer múlt, idő mit egybemosott, messziről, de más ízzel zeng azóta.
.
/Bóka László, 1935/
.
Az idézett sort tartalmazó Sapphó-verset mások is lefordították magyarra, közülük a legismertebb az Ady-féle fordítás, és erre alapozta Kodály Zoltán a "Sappho szerelmes éneke" című dalát, az op. 9 alatt 1924-ben megjelent, de 1918-ban véglegesített Öt dal 2. dalát, amelynek pontos szövegét újból bemásolom:
.
.
Sappho szerelmes éneke
.
Hatvany Lajosnak,
igaz, ösztönző, jó barátomnak
.
.
Boldog legény, istenek párja, Szemben ki ülhet szép szemeddel, Édes kacajos közeleddel, Kacajoddal; mely sziven-vágva Fogja a mellem.
.
Hacsak már látlak, elalélok, Torkomon a szavak elfulnak, Bőrömre zápor-szikrák hullnak, Szememben sötét, vad árnyékok S lárma fülemben.
.
Hideg verejték veri testem, Remegően, félve, halóan, Az őszi fűszálnál fakóbban Állok és már érzem a vesztem, Meghalok érted.
Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832) a Harfenspieler című verse három részből áll, és a Wilhelm Mester tanulóévei című regényének 13. és 14. fejezetébe betétdalokként kerültek be, természetesen cím nélkül. A valójában az íróról szóló regény 1796-ban jelent meg.
Nagyon sok (közel húsz) zeneszerző zenésítette meg a verseket (együtt vagy részben): Schubert, Schumann, Hugo Wolf, Fibich, Zelter, Anton Rubinstein, Sibelius, Diabelli stb., de Liszt Ferenc is, és magyarra is több műfordító tette át őket.
A hárfás dalai később önálló versként is bekerültek a Goethe-versek köteteibe.
.
.
Harfenspieler
.
I.
.
Wer sich der Einsamkeit ergibt, Ach! der ist bald allein; Ein jeder lebt, ein jeder liebt Und läßt ihn seiner Pein.
.
Ja! laßt mich meiner Qual! Und kann ich nur einmal Recht einsam sein, Dann bin ich nicht allein.
.
Es schleicht ein Liebender lauschend sacht, Ob seine Freundin allein? So überschleicht bei Tag und Nacht Mich Einsamen die Pein,
Mich Einsamen die Qual. Ach werd ich erst einmal Einsam im Grabe sein, Da läßt sie mich allein!
.
.
II.
.
An die Türen will ich schleichen,
Still und sittsam will ich stehn;
Fromme Hand wird Nahrung reichen,
Und ich werde weitergehn.
.
Jeder wird sich glücklich scheinen,
Wenn mein Bild vor ihm erscheint;
Eine Träne wird er weinen,
Und ich weiss nicht, was er weint.
.
.
III.
.
Wer nie sein Brot mit Tränen aß, Wer nie die kummervollen Nächte Auf seinem Bette weinend saß, Der kennt euch nicht, ihr himmlischen Mächte.
.
Ihr führt ins Leben uns hinein, Ihr laßt den Armen schuldig werden, Dann überlaßt ihr ihn der Pein; Denn alle Schuld rächt sich auf Erden.
A hárfás . I. . Ah, a ki csak magányt akar. Magára marad csakhamar. Mindenki szeret, él, örűl S hagyja a búsat egyedűl.
. Jó! Hagyjátok gyötrelmimet! Ki bánatában félreűl S kedvére szomorú lehet, Már nincsen egyedűl. . Mint ifju csöndes északán Benéz a kedves ablakin, Hogy egyedűl van-e? Igy les éj-napon én reám A gyötrelem, a kín, Az elhagyott szerelmese. Ha meg lesz vetve oda kinn Számomra síri ágy, Ő is magamra hágy. .
II. . Járok küszöbről-küszöbre S a mit adnak jó kezek, Emberséggel megköszönve Utamon tovább megyek. . Mind az, a ki látja képem', Áldni fogja végzetét, Könyet morzsol majd szemében, S én nem láthatom könyét. .
III. . Ki kenyerét nem sózta még könyekkel, Ki éjeken át nem űlt sírva még Az ágya szélén, míg feljött a reggel, Nem ismer téged, oh hatalmas ég. . Törvényeid a létbe hínak, Nézed, a gyönge mint botol, Aztán átengeded a kínnak, Mert minden bűn e Földön meglakol.
.
/Dóczy (Dóczi) Lajos fordítása/
.
.
A hárfás dala
.
I.
.
Ki magányra adta fejét,
eléri a magány;
ah! él a nép, szeret a nép,
ő meg sír, árva árny.
.
Hagyj sírnom, úntalan!
S legyek csak egymagam,
úgy, igazán, –
magányom nem magány.
.
Lesi szerető, hogy őrzi-e
kedvesét a magány?
Engem éj-nap les, könnytele
árvát, a könny s az árny,
árvát, les, úntalan.
Ah! legyek csak magam,
síri árny, igazán,
elhagy majd a magány!
.
II.
.
Ajtótokhoz lopakodva
szerényen, hallgatagon
s jámbor kéztől enni kapva
továbbmegyek utamon.
.
Kinek boldog álmaképpen
szíve repes arcomért,
könnyet morzsol szét szemében,
s én nem fogom tudni, mért.
.
III.
.
Ki nem ette sírva kenyerét,
ki ágya szélén és zokogva
éjeit nem töltötte még,
nem ismer téged, Ég Hatalma.
. Életre hívsz, csapdád megejt,
s ha vétkeztünk s nyílik a börtön,
magunkra hagysz, kínlódni: mert
minden bűn meglakol a földön.
.
/Szabó Lőrinc fordítása/
.
.
.
II.
.
Az ajtókhoz lépve csendben,
És ott állva csendbe meg,
Ha kegyes kéz ád mit ennem,
Azzal én tovább megyek.
.
Mindenki azt érzi, boldog,
Ha végig néz arcomon,
- S könnyet ejt, ki még mosolygott,
- Mért sír, azt én nem tudom.
.
/Szász Béla fordítása/
.
.
.
A hárfajátékos dala
. Ki kenyerét könnyekkel sosem ette, ki párnájáról nem fordult a falnak s nézett gyötrelmes, hosszú éjjelekbe: nem ismer benneteket, égi hatalmak.
. Belökitek az életbe az embert, hogy vétkezhessen s űzze a gyönyört, ti meg fenn ültök s nézitek, mint szenved, mert minden bűnért bosszút áll a Föld.
.
/Faludy György fordítása/
.
.
.
III.
Kinek kenyerére nem folyt A könnye, s bánatban éjszaka Ágyban soha nem zokogott, Nem tudja, mik az égi hatalmak.
Vezetnek, de élet csábít, S jaj!, bűnbe esünk mi, szegények, Akkor ránk hagyják ők a kínt: Mit Földön minden bűnös elnyer.
/Szalki Bernáth Attila fordítása/
.
.
Szász Károly is lefordította mindhárom verset (A lantos címmel), míg további fordítók: ifj. Ábrányi Emil, Bakóczi Károly, Benedek Marcell, Földessy yula, Karinthy Frigyes, Kemény Xavér Ferenc és Rácz Olivér a III. részt fordították le.
. A vers? A vers medúzafő, áttetsző test, óvatos lépteivel, a maga elmosódott vagy túlexponált képeivel, az idült pillanattal, fagyott cinege, szélütött történet és helyszínek a vers, tétova futás a billentyűkön, piros torok, kövek a szavak közt, csikorognak és fénylenek, vizes szavak ragyognak, a vers, a vers szoros göngyöleg, dereng benne az ősvilági víz, a vers szárazra vetve tátog, kiszáradt torokkal, bőrrel, kopoltyúja föl-le emelkedik, zihál és énekel, föltört lábára néz ő is, talán remél? valamit hisz? visz? evez? (óh igen, igen: zenél, tudjuk, ez volt már, húzza fülembe, eltörött a hegedűm, ilyen!) De a VERS! A VERS talán más? Talán életben tart? Talán föloldoz? Talán helyettünk él?! Talán helyettetek megszólal, talán? talán? talán óda, szonett, koszorú? A kilőtt vers eltalál, elhagy, megtörténik, becsapódik, valamivé lesz, veled, velünk, ó, igen, a vers arra késztet, hogy nevess, hogy verset írj te is, hogy kérjed, még, még, s hogy elfeledd, esetleg fölkavarja valamely forró vagy hűlt emlékedet, mégsem te vagy, szóval a vers, ó, mennyi beszéd erről a dologról, – minek? Hiszen itt élünk. Ehhez képest a vers… Ugyan már!
. (Hess, madár!)
.
/Balla Zsófia; az 1991-ben megjelent,
A páncél nyomai című kötetéből/
.
.
.
Egy orgonaművészhez
Majd semmire sem emlékszel. Bévül összetorlódnak a jégtáblák, a voltak. Szemed ablaküvegén új nyarak kékesői folynak. A szárnyas orgona fölszáll majd veled, köröz és visszatér. Lábad alól egy megtaposott szólam vergődik föl, de profundis zenél a szél.
.
/Balla Zsófia; u.onnan/
.
.
.
A szextáns ezt mutatja
. Az ablakod alatt fúj a tenger. Ne hagyd magad, kezdj rá énekedre. Pontus Euxinus, biztosabb, mint a vas. A létező, az éggel egybeforrt, ködhavas, a tenger, mely szüntelen mondja- énekli eszelős sorait, bariton, basszus, fölötte rikoltó szél, néma sirályok. Vergődik, mint üstjében a főtt acél; kiáltás feszíti a tengert, szülésgörcs rázza, lázasan beszél velünk, szinte önkívületben. Látod, milyen kék, milyen homályos ez a pillantás? Értsd meg, kiért, miért dörög-morog fénylő s fénytelen sorokat, Ő, aki van, aki biztos ebben az űrlyukas, félrecsúszott teremtésben.
s a maguk megszokott helyén teszik konyhává a konyhát.
Nincs miért pirulni, bár érzi: nem érezhet ilyet,
hiszen akkor alulmaradna Nárcisszal szemben,
aki most történetesen egy jól hangolt zongora,
fába rejtett acélhúrozott páncéltest,
szőrös vadember fiús tógában,
Liszt föl nem fogott, kivetkőztető szürrealizmusa.
Én, a vadember, hallottam Amerika dalát,
és repülőgépmotorokról álmodom,
anélkül zenélnek, hogy tudnának
e provinciális koncerttermekről,
én már most magam vagyok a szeriális
semmibe zárva.
Na végre, a feszült csönd, a vihar utáni
konyha csöndje, a szerelmes cserépdaraboké,
nincs miért pirulni, bár érzi: nem érezhet ilyet,
hiszen akkor alulmaradna Nárcisszal szemben,
aki most történetesen
egy a zongora lapjára kitett revolver,
önbizalma egy testépítőé,
akiben acéldrótokon és fémcsigákon
iszonyú súlyok feszülnek,
miközben bele-beleénekel
a lélegzetelállító katarzisba.
.
/Csehy Zoltán, 2008/
.
.
A költő megjegyzése: George Antheil, amerikai avantgárd zeneszerző 1922-es budapesti zongorafellépésén állítólag a magyar közönség olyannyira nyugtalankodott és olyannyira elégedetlen volt a játékával, hogy előkapta, majd a zongorára helyezte a pisztolyát, így próbálván fegyelmezni a hallgatóságot.
.
Ki állította? Maga a zeneszerző zongorista.; és az alábbiak szerint Antheil első fellépése néhány évvel később volt...
Nem szó szerint, de idézem a korabeli sajtót (Színházi Élet; 1926):
"Két éve...nagy plakátokon tudatták, hogy George Antheil, a világ legelső futurista zeneszerzője Budapestre érkezik.... A Zeneakadémián ott volt szinte minden magyar zeneművész és kritikus, a közönség verekedett a jegyekért. ...Antheil saját kompozícióit játszotta,...de gépszerű, melódiátlan produkciói inkább viharos derültséget, mint sikert arattak. Budapest...nem értette meg "a jövő zenéjét".
Antheil nem volt meglepve, hozzászokott a kudarchoz, hogy főleg Amerikában és Angliában a közönség egy része gúnyos közbekiáltásokkal, néha már olyan agresszíven fogadják produkcióit, hogy - mint azt ő maga elmondotta - soha nem lép a pódiumra revolver nélkül. Budapesten nem került sor a revolver használatára, de a közönség és a sajtó kedvezőtlen fogadtatása után Antheil azzal utazott haza, hogy ide nem jön többet vissza.
.
Az elmúlt hetekben mégis visszatért, de mint vőlegény, és házasságot kötött Márkus Böskével, az ismert gabonabizományos Márkus Ernő lányával. A fiatal pár régóta ismerte egymást: megismerkedésük Berlinben volt a lány anyai rokonánál. Antheil abban az időben fejezte be a Ballette Mechanique című művét, amit 11 zongorára és ütőhangszerekre írt, ...így gépzongorák útján lesz inkább nagy sikere.
Antheil az esküvő után egy párizsi fellépésre utazott feleségével. Böske édesanyja elmondta, hogy Antheil nem szereti a romantikát, az ő iránya a zenei realizmus és ellensége minden harmóniának. A zene őselemeinek tanulmányozására nemrég Afrikába utazott, és a bennszülöttek dalairól gramofon-felvételeket készített."
.
Az említett eredeti mű - gépzongorákkal: a vége után nagy taps a robotoknak és a programozóknak is:
. Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! – a tenger árad a borban úszó vén asztalon és ring… reng, fut a szélben – már a kelő nap tűz e messze habokra… barátaim! ó foszló sejtelem: hajnal! s te hajnali harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó!
. – Ránk virrad a reggel… Koszorúm húzza már
fejemet lefelé… Zúgj tengerem! Ó zúgj, csengessed te dalom! ringass, dobj, te temess el, vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt! hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt!
. Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! – bongat a harang egy idegen nyelven,
melyet hajdanta megértettem – újra-újra hallom, micsoda habokon sodródunk mi tovább, barátaim, egyre, dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére.
. Ime itt a hajnal, lármázó madaraival s ömlő tengerével, csengetve húz át fejünk felett,
a halál mint a tenger, idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival szájon csókol engem.
. Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném szívem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan
jajt s jajt, dülő testtel, égrenyúlt félkézzel, részeg szabadságban, csak arról, hogy élek s múlok és remélek; bár semmit sem értek.
.
/Illyés Gyula/
.
.
.
A vers eredetileg más címmel, a Nyugatban jelent meg, 1929-ben, az alábbi formában:
.
.
.
Hajnal pohár
.
'H Jalassa. 'H Jalassa.
.
Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! - a tenger árad a borban úszó vén asztalon és ring... reng, fut a szélben már a kelő nap tűz e messze habokra... barátaim! - ó foszló sejtelem: hajnal! s te hajnali harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó!
.
- Ránk virrad a reggel... Koszorúm húzza már fejemet lefelé... Zúgj tengerem! Ó, zúgj, csengessed te dalom'! ringass, dobj, te temess el, vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt! indulót, hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt!
.
Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! - bongat a harang egy idegen nyelven, melyet hajdanta megértettem, - hallom, ujra-ujra hallom, micsoda habokon sodródunk mi tovább, barátaim, egyre, dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére.
.
Ime itt a hajnal, lármázó madaraival s ömlő tengerével, csöngetve húz át fejeink felett, a halál mint a tenger idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival szájon csókol engem!
.
Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném szivem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan jajt s jajt, dülő testtel, égrenyult félkézzel, részeg és boldog bukó szabadságban! élek, ó élek, élek, ó jaj élek
Primáteszek . (rock’n roll. Piroskának és Pistának)
. a cerkóf? tótágast liánon-lógadozva lapozza Almanzor Hippokráteszét a gibbon? gnosztikus fókuszba hozza- s nézi nagyralátó töksi péniszét
. csörgőtök zörömböl felvisít a bodza – a Bukseng csipás az Orrondi kancsal de oly földöntúli POP-hangokat csal sípjából hogy – farán kölyke-fuvarozva
. rúg bőg POP ROCK táncol dudál a dzsungel duhog a dob suhol a réztányér belecsesszen a réz réz Rhézus Krisztus dobol a kereszten: „miénk vagy míg élsz mi nem hagyunk el”
. Csücsöri Csimpánz datolyát dobigál úri Gorilla-szájba Ki Lánygorillát imád és feldalol: „Kedv Remények Lillák” POP! ROCK! zsong bezsong az erdő áll a bál
. míly csudás-felegyenesedve járják a táncot! Pimasz a Csimasszal! minden bokrot végigzargatnak: ki-ki meglelje párját a lombtenger alatt döng dühöng a POP ROCK
. – „apjuk gondolj családra hétköznapokra!” – porontya-szoptat s a rajt-koslató zabál: – „mi mennyei makákó-zsoltár! mi angyali-szép pávián-gregorián! orángutáng-zsolozsma!”…
…s jő vonul felkenve beillatozva a látnok – szent – levitáló – kannibál majomemberből a majomemberiség – – –
.
/Határ Győző; az 1988-ban megjelent,
Medvedorombolás című kötetéből/
.
.
Az ajánlás valószínűleg Vas Istvánnak és Szántó Piroskának szól.
A XIX. század második felének fiatalon elhunyt kiváló költője, Komjáthy Jenő (1858-1895) romantikus versei zenébe illőek. Egy a románcai közül:
.
.
SZIRÉN
. (Romancero)
. Lányarca és halteste volt, A szeme láng, de szíve holt. S mégis, hol teste vízbe nyúl, Zsibbasztó kéjek pokla dúl.
. Vérajka tűzvággyal lehelt, S pír fútta be a hókebelt. Zöld szeme titkok tengere, Csáb hangja szívvesztő zene. S amint az úszó nyoszolyán Ringott a bűvös hableány, Lengette titkos bűvölet Az aranysárga fürtöket. S az aranysárga fürtökön Csodálatos virágzözön, Melynek szédítő illata Izzó tüdőmig elhata, És agyvelőmbe felhatol, Miként a csók, miként a bor, Beljebbre von, rohanni készt, Megejtve szívet és az észt.
.
Sikamlós teste átfogott, Megvetve minden ildomot, Levedlé csilló pikkelyét, S vad láz dobálta tetemét. S köröttem minden összefolyt, Éreztem mennyet és pokolt, Éreztem életet s halált, A tűzgyönyör agyamba szállt. Elvesztém ekkor önmagam, A puszta lét, a vérfolyam Hatalma volt, mit érezék, Eldobva leplét, ékszerét. Erembe kéjek árja dúlt, Fejemre átok tornyosult; Egyszerre féreg és világ, Vakonszülött, ki égbe lát. Angyal valék, ki mélybe hull, Ördög, ki fölmagasztosul, Állat, ki érzi mély becsét, Isten, ki elveszté eszét. Éreztem kínt és üdvöt én, Eszem korlátit áttörém. A mindenséget szomjazám S vágyam betölté egy leány. Mindent éreztem s tudja ég, Mégis tátongó űr valék. Nem lenni vágytam, lenni is, Minden valék, de semmi is.
. S ki volt e nő? Milyen talány! Egyszerre szűz és kéjleány. Lányarca és halteste volt, A szeme láng, de szíve holt.
.
.
.
A már nem romantikus RavelOndineja közel 20 évvel későbbi zene, de Az Éjszaka Gáspárját ihlető versek igazi romantikus költemények a Komjáthynál még fiatalabban meghalt költőtől, Aloysius Bertrandtól (1807-1841).
.
.
Várjon Dénes tegnap piacra került remek új lemezén is szerepel ez a zene, és az open spotifyalatt már meg is hallgatható.
. jaj pulcinellám kacsóm túl suta hogy nyírettyűzne csembalózna néked sem fuvolám sem szalagos gitárom s még erkélyed sincs hogy fiestakor alárendeljek egy csóró brugóst hogy nyekeregjen kissé legalább s te zsebkendőt dobj sóhajtozz felém hogyisne hát magamra húzom pajzsnak a vigyori s dülledt képű holdat bár meg nem óv de látszatnak elég és ponyva alól tarka kelengyében rikoltom vágylak nyöszörgöm neved míg engedetlen fabábuk gerincén fűrész sikong s ha visszatér a bábos csak szájalást lel kóros szenvedélyt s reccsenve törnek rendben szerteszét a harlekinok jancsik szókimondók jaj egy fedél a fedéltelenségünk jaj otthonom vagy otthontalanságom jaj érted esdek hallgass meg ne engedj cirkuszsátorban hozzád kornyikálok szilaj bolerót fátyolos pavane-t (miként receptbe adta don ravel) bódéban élek szögre akaszthatnak nyakamban számjegy (teszem – nem tudom) s a szelídítő színházat dresszíroz cingár szabállyal minket csőbe ránt és fenyeget hogy ráfázunk az észre szép pulcinellám fordulj hát felém körgallérom mint malomkő nehéz de francba vágom tojpadt trombitámat nem fújom többé vörösre pofám nem harsogom már cécó kezdetét nem kürtölök szét játszi dáridót ágyő dicső rongy maszkírozott való pusztulj próza most csak lírát nekem adj pulcinellám fűtengereget más évszakokat hogyha még lehet toszkán tájat és rajta nyájakat verőfényt folyót nyugodt házakat felhőt minőt szellő hengereget adj a szemedben fűtengereget valami lírát hogyha még lehet dugig teltem a gálaműsorokkal idomárokkal fütykösforgatókkal kikiáltókkal bábtáncoltatókkal hát adassék már egy csipetnyi líra bár jól sejtem hogy csak másképp lehet szeress meg te is apró pulcinellám hisz itt fülelsz a szomszédos sarokban felső etázsin ó én primadonnám jaj otthonom vagy otthontalanságom a kezdet és vég bábjáték csupán s e kettő közt kell valahol keressünk
.
/Kovács András Ferenc; első,
a Tengerész Henrik intelmei című kötetéből; 1983/
..
.
A Stravinsky-balett 5 részletben, elején a szerenáddal.
NAP-HIMNUSZ . Vidám a Nap szeme, vigyáz reánk, még akkor is, míg éjszakában alszunk, s ha nyugtalan zene mint pók-fulánk siklik rajtunk, hogy álmunkban viharzunk. . Boldog a Nap szeme, vigyáz reánk, sok éber és alvó boldogtalanra. Függő tekintete szűztiszta láng, míg élünk és míg beborít a kamra. . Erős a Nap szeme, vigyáz reánk, kik botorkálva hordjuk gyöngeségünk. Hatalmas ereje fölénk, alánk s belénk hatol folyton, mind benne égünk.
/Weöres Sándor, 1979; az Ének a határtalanról című ciklusból/
.
.
.
AZ ŰR
.
1
.
A csillagok csendjét
most idehallani
minden zajon keresztül.
Ablakon túl
a határtalan teret.
A végtelenség
alsó csücskét
egy fenyőfa őrzi
ringatózva,
és méglejjebb,
néhány fűszál
s a süket tömb, a Föld.
.
2
.
Egy görcsös árny
gunnyaszt a kerítés tövén.
Mikor esteledik,
kibontja magát,
lassan mindenre kiárad,
mint a világ gyökre,
fekete igazsága.
.
3
.
Az ürességgel
átitatott völgy.
Az ürességgel
körülvett hegyek.
Az ürességgel
kívül-belül
párnázott lakás.
Az ürességgel
együtt lakunk
ősidőtől fogva
s észre se vesszük.
.
(Weöres Sándor, 1979; az Ének a határtalanról című ciklusból/
.
.
Hubay Miklós írta tizenegy éve a Kortársba a Madách-naplók elemzése kapcsán a szférák zenéjéről:
Ultrahang
Hogy mi a szférák zenéje? Weöres Sándor egyik versében, azt hiszem, megleltem erre a kérdésre a választ. Leír egy pillanatot, amikor hallja (de lehet, hogy ő állandóan hallja) a szférák mindenen átható hangtalanságát. „A csillagok csendjét most idehallani minden zajon keresztül.” Ezt a csendet lekottázni!
Ezt a kérdést fel kell tennie annak, aki Az ember tragédiája első színét olvassa, pláne, ha rendezi, és zenét szereztet hozzá. Madách egyik első instrukciója, hogy szól a szférák zenéje. Milyen lehet ez? Mint az orgona hangja? Mint az eol-hárfáé? Furulyaszó? Dobszó? Hegedűszó? Ultrahang? Talán ultrahang. Nem könnyű a válasz.
.
.
.
Berzsenyi
. Közel kerültem. Égieknek világtalan melege lángol. Az ég nagy szárnyai lebegnek a robbanó melódiáktól.
. Szférák zenéje, rőt gomolyban pereg alá, zuhog a szikra és nem vagyok az, aki voltam, a napfény fröcsköl tollaimra.
. Dörög a kín, csikordul égbolt, elmozdulnak hegyek a földön, fehér lesz minden, ami kék volt, dob dübörögjön, dárda döngjön.
. Mindíg magos a sasok útja, világtól tart másik világig, hegyes fejét a napba fúrja, de lenn csak az árnyéka látszik.
.
/Gyurkovics Tibor/
.
.
És éppen 11 éve az alábbit már idéztem:
.
Az alulírt költő egyik versében hat rémségről írt, amelyekből egyet beemelek:
A LÉTEZÉS RÉMSÉGEI
2
SZFÉRÁK ZENÉJE
Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág, ha olykor álmélkodva fedezem fel, hogy mossa sziklabörtönöm falát az egyetemes, örök zenetenger, s derűje a boldog harmóniának, ha foszlányokban is, cellámig árad.
Fejem fölött zenéje hömpölyög az égre írt hangjegykolosszusoknak; óriás tűzgömbök, csillagködök ütemre mért, zárt összhangban forognak, s akkordjaik oly világról beszélnek, melytől elszakadtam, s melyet nem értek.
E szebb világból hangzó zengzetek hulláma ringatott valaha engem, ki az örök tudás lángja helyett a tudat halvány mécséért esengtem, s végül kikönyörögtem a kegyelmet, mely kínzó rögeszmém és mindenem lett.
Boldog hangok, tudom, a nagy hazát örökre elvesztettem, hol ti laktok. A földbe gyökereztem, mint a fák, s itt halok meg, hol bűzös emberaklok közül kígyózva csap magasba néha a szenvedés, mint sistergő rakéta.
A sorsa ellen lázadó parányt így nyomja el a Végtelen szeszélye. Egyéniségem terhe visszaránt, ha hívogat a mindenség zenéje, melyből pár alamizsna-porszemecskét hullat a gúnyos Könyörületesség.
/Kálnoky László/
.
.
.
Ezt pedig 2006-ban másoltam be:
.
.
ÓDA A SZÉPSÉGRŐL
Zenét Madonna! mily titkos zenét hallhatsz a lomha földi légen át, hogy minden rebbenésed ütemét annak kövesse s néma dallamát? Mert kisujjodnak kisebb izromát sem mozgatod, ha nem csodás ütemre s lépésed úgy, mint táncod és imád ünnepi lengés, muzsika a szemre, mely nagy harmóniát hangol húros szivemre.
Szférák zenéje ez! Világzene, mely szép testedben hangszerre talált vagy e természet minden kelleme, mely ezelőtt az űrben szerteszállt, csillagok közt e drága testre várt, hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse magába gyüjti mind a napsugárt s a bámuló világ elébe öntse: tevéled élni és csak látni is szerencse.
S vajjon e drága test ha sírba omlik s e drága lencse egyszer eltörik (ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik minden eljut a végső gödörig s az ért gyümölcsöt csúf telek verik); de ami szép volt, a szépség sugára, a fénysugár kiszáll a légürig s bár emberszem nem láthatá sokára: a sugár megmarad, tán istenek javára.
Tán más csillagban boldogabb halandók felfogják majd utazó zenefényét évezrek multán újra olvasandók bűbájos tested örök költeményét. Ó hadd reméljem más egek reményét, hová csak akkor ér a fénysugár, mely most hagyván el tested szent edényét már csillagokról csillagokra jár, mint drága pára, mely szent edényből kiszáll.
A földön képed, szobrod összeomlik, eltörnek s majd a föld is eltörik: ó gyászolj, Múzsa! minden porbaromlik, minden eljut a végső gödörig; de a sugár kiszáll a légürig. Test s lélek meghal: néki nincs halála. Nagy távolok új kincsükül nyerik és csillagokról csillagokra járva a végtelenbe száll - tán istenek javára.
. Emelkedik az égbolt s lesz ragyogóvá, Élénkszemű haddá válnak a téli, vak órák: Megint, megint a nyár! S megint csak mennél magasabbra hág A nap s a nyár, tüzes aranyló ragyogásban, A kétely bennem mind mélyebbre vág: A fény közt mennyi kötelék, homály Marasztal, és a pénz, ami kell, de nincs, Legvastagabb bilincs. Hova évről évre jobban vágytam, A zöld hegyeket, messze tengert már sose lássam: Ez rendeltetett. Végelátlan bú ez a tekergő fonál, Ékkő a napkorong, de már Borzalmas ékkő, Hozzá az ég szelíd keret.
. Az ég, az ég azonban kéklő, Magos, de a földdel összeérő. Part a láthatár, bizonytalan. A páráktól az égbolt megremeg. Az égnek fodra van? Fodor? Nem, hullám ez, morajtalan. Fejem fölött egy gólyapár kereng el. Tán fürdenek? No lám, a nyár lett nékem tenger, Tündéribb, mint mely megtagadtatott. Az ég már partjain kiárad, A sár földet, a szennyeset, vakot, Elönti a sok házat, ablakot, Én nem leszek hitetlen, mint Tamás. A levegőben ing a pára, Hogy zúg a fény, zuhog a fákra, A lég is fényes tengeráradás.
Ez a színjáték, mit óhajték, Hullám nagyobb hullámba csap, A tajték Hancúroz és elémszalad.
. De máris búgva újra támad A dőre vágy, csitított bánat. E színijáték mit nekem! Jó volna benne elmerülni, A tengeren könnyű hajóval ülni És ringani a kéklő vizeken. Hajómat tán egy áram megragadja És engem is a végtelenbe dob. Mert futnék már a nyárral égve A térbe, a fénybe, a légbe, az égbe, Hisz nézni szép, parton maradva, De élni, élni jobb! . Búsítanak derűs káprázatok. Én, én vagyok-e az, ki lázadok? Én vagyok-e, ki tengerbe merül S csak hagyja, ringassák a kék habok, És az is én vagyok, Ki elmarad a parton egyedül És úszni nem mer? Már nem tündéri kék e tenger. Forróbb, forróbb a nyár és fojtogat. Készít mennydörgést, nagy viharokat. De nincsen oly szörnyű vihar, Mint az, mit a tündöklő hőség Felkavar. Ott fent A kék, hatalmas csend, A bősz ég, Itt lent Eső a por, villám a fény, Elvonulok sötétített szobámba, S mintha a tenger fenekén, Barlangból nézek szörnyeteg világra.
. Majd egyre később jő a hajnal, Egyre korábban alkonyul, Még zúg a nyár, de zöld tarajjal, Az ifjúság is elborul. Az ősz zendíti énekét, S hever köröttem szerteszét Egy-egy színes kagylódarab. Tengerből, nyárból ez marad.
.
/Vas István, 1934/
.
.
.
Fegyverszünet
. A sorsom, vén ellenfelem, fehér zászlót békülve lenget. Úgy küldi át fegyvertelen követét: a nyárvégi csendet.
. Apadt vizünk is vész után felejti záporok haragját: átszűrve sűrű lomb-szitán finom zenével zsong a nagygát.
. Itt nincsenek hangos viták, babonás, tiltó öv határol. Csak a halott jezsuiták járnak át a Kálváriáról.
. Csak körte dobbant és batul, amit az ősz már meglegyintett. És milyen kritikátlanul dalolnak itt a karcsú pintyek.
. Fény hull, álomba szédítő. Szúnyog-balett ring-leng a hőben. És a ragadozó Idő áll, mint az ölyv a levegőben.
Az idén 58 éves Rakovszky Zsuzsa - 2015-ben megjelent - Fortepan című verskötetében éles és fakó filmkockákról idézi fel életének egyes időszakait, eseményeit. Egy aktuális a megcímkézett versekből:
.
.
címkék:
nyár, Balaton, felejtés, olasz filmek
.
. Augusztus édessége, olvadó fagylalt és napsütés íze a szánkban. Papucsban járkálunk hőtől fakó égbolt alatt, akár saját szobánkban. Az élet végtelen vakáció, egy kert, ahol most és örökre nyár van, s lángpallossal nem őrzi a felettes én – zene és napsütötte testek kígyótlan édene.
. Hatalmas lávalámpa, ég a nap, a túlpart hegysora mögé alászáll. A műselyemipari vállalat üdülőjének pingpongasztalánál kisebb tömeg. Rolling Stonest játszanak a bárban, esti szélben ing a nádszál. A Tó Hotel neonreklámja lángol. Kibújunk vízszagú, nehéz fürdőruhánkból.
. Halszag. Szúnyogban gazdag alkonyat. A tévészobában már ég a villany. Távol dörej. Díszletet váltanak a láthatár mögött. A kertmozikban egy másik élet pálmái alatt olasz filmcsillagok telt válla villan. Füst száll. Új jelszavak íródnak épp az ég tábláira: felejtés, üresség, könnyűség. . Karóra kattan: most vált korszakot. Valaminek most van örökre vége. A filmzene végleg elhallgatott. Fölcsap a tücskök fémes cirpelése. Parázsló csikkek, hullócsillagok rajzolnak izzó röppályát az égre. A Hableány presszóban zárnak éppen. A víz közelségét érezni a sötétben.
A nyolcvanhoz közel halt meg 1967-ben a mai napon Áprily Lajos. Versei tele vannak zenével...
.
.
Ne ejtsetek majd szót ágyam körül…
. 1. Ne ejtsetek majd szót ágyam körül, zavarna már a szó, zeneszót adjatok kíséretül, úgy lesz a búcsú jó.
. 2. A zene bűvöl, csitít, nyugtot ad, eloldoz és emel, ringassátok zenébe kínomat, a szót hagyjátok el.
. 3. Fáraszt a szó, minden fáraszt, ami álságot rejteget; álságot rejt, muzsika kell, azt nem kell érteni, érzéssel is megejt.
x
Ne ejtsetek majd szót ágyam körül, zavarna már a szó, muzsikát adjatok kíséretül, így lesz a búcsú jó.
--------------------------------------------------- Egy dalt, amelyben lelkem mélyre száll, s mely zsongva tesz csodát: lázból álomba, álomból halál karjába ringat át.
.
/Áprily Lajos, kb. 1965 eleje/
.
.
Az egyébként befejezetlen vers utolsó versszakának töredék-változata:
Egy dalt, amelyben lelkem mélyre száll, mely lázamból álomba, alva meg halálba ringat át.
.
.
.
Nem tudom, hogyan történt a halálos ágy körül, de jellemző Áprilyra a szép gondolat.
Az 1969-ben megjelent, Akarsz-e fényt? című posztumusz kötetében még nem is szerepelt ez a vers, ahogy az 1972-ben kiadott összegyűjtött verseiben sem, de a későbbiekben (1965 februárjától 1967 tavaszáig) írt Napfogyatkozás című ciklus többnyire rövid (négysoros) versei is jelezték az akkori lelkiállapotát: érezve a fogyó időt, köszönetet mondva búcsúzott olvasóitól; de azért még élni is akart, alkotni...
Sok-sok évvel később Fauré írt egy változatot szólóhárfára az op. 61-es dalciklus első versére. Az op. 110 címe a Verlaine-vers második sora lett, és a művet Micheline Kahnnak, egy francia hárfásnak és zongoristának ajánlotta; ő mutatta be az év végén.
Az op. 61-es Fauré-dalciklus 6-9. dalának szövege, de előtte még egyszer a 3. vers egy, e témában már idézett másik fordítással.
És persze maga a dalciklus az előbbi beírásban említett átiratban.
.
.
La lune blanche luit dans les bois
.
La lune blanche Luit dans les bois ; De chaque branche Part une voix Sous la ramée…
.
Ô bien-aimée.
.
L’étang reflète, Profond miroir, La silhouette Du saule noir Où le vent pleure…
.
Rêvons, c’est l’heure.
.
Un vaste et tendre Apaisement Semble descendre Du firmament Que l’astre irise…
.
C’est l’heure exquise.
.
/Paul Verlaine, 1869/
.
.
Fehér a Hold...
.
Fehér a hold; Fénylő csalit S összehajolt Lomb andalít, Halk nesz-beszéd...
. Te drága, szép...
. A tó dereng, Mint mély tükör, s Mélyébe reng Vén fűzfatörzs, Szél búja rí...
Álmodni hí...
. Égből szelíd, Nagy béke száll, S kék tüzeit Csillagsugár Rezdíti fent...
. Ó, óra!... szent!
.
/Tóth Árpád fordítása/
.
.
.
Fauré: op. 61/6 -9.
.
.
Avant que tu ne t'en ailles
.
Avant que tu ne t'en ailles, Pâle étoile du matin, - Mille cailles Chantent, chantent dans le thym. . Tourne devers le poète, Dont les yeux sont pleins d'amour ; - L'alouette Monte au ciel avec le jour. . Tourne ton regard que noie L'aurore dans son azur ; - Quelle joie Parmi les champs de blé mûr ! . Puis fais luire ma pensée Là-bas - bien loin, oh, bien loin ! - La rosée Gaîment brille sur le foin. . Dans le doux rêve où s'agite Ma mie endormie encor... - Vite, vite, Car voici le soleil d'or.
.
.
Mielőtt még tovatűnnél
.
Mielőtt még tovatűnnél, hajnalcsillag, halavány, - mennyi fürj kél: csak úgy zeng a timián! - . Fordulj felém: telesírta szemem a boldog remény: a pacsirta égbe száll és jön a fény. - . Fordítsd felém szent azúrba sápadó tekinteted: - zsong a búza, zsong a kalászrengeteg. - . S lelkem villantsd tova némán, villantsd - messze, messzire! - gyúl a szénán, gyúl a harmat öröme. - . A kedves álmába hosszan csókold bele csókomat... - gyorsan, gyorsan, mert aranyban itt a Nap! . /Szabó Lőrinc fordítása/
.
.
.
Donc, ce sera par un clair jour d'été
.
Donc, ce sera par un clair jour d'été ; Le grand soleil, complice de ma joie, Fera, parmi le satin et la soie, Plus belle encor votre chère beauté ; . Le ciel tout bleu, comme une haute tente, Frissonnera somptueux à longs plis Sur nos deux fronts heureux qu'auront pâlis L'émotion du bonheur et l'attente ; . Et quand le soir viendra, l'air sera doux Qui se jouera, caressant, dans vos voiles, Et les regards paisibles des étoiles Bienveillamment souriront aux époux.
.
.
.
Nyár lesz tehát
.
Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg: örömöm édes cinkosa, a roppant napfény, a selymek közt még szabadabban kiemeli drága szépségedet;
. a kék ég, a hullámzó, büszke sátor, alásuhog és csókjaival ér homlokunkra, mely forró lesz s fehér a boldogságtól és várakozástól; . s ha jön az este, langyos szél susog, fátylaid játékosan megsuhognak, s baráti mosolyát a csillagoknak együtt nézzük majd, ifjú házasok. . /Szabó Lőrinc fordítása/
.
A szépnek indult történet folytatása persze nem volt ennyire idilli: 1870-ben valóban összeházasodott a két szerelmes, de Verlaine a következő évben már egy másik tizenhét évesbe szeretett bele, Arthur Rimbaudba, józan elméjét elvesztve fiatal feleségét és fiúkat elhagyva megkezdte botrányos életét, s a többi már elszomorító a szép versek ellenére.
.
N'est-ce pas? en dépit des sots et des méchants
.
N'est-ce pas? en dépit des sots et des méchants Qui ne manqueront pas d'envier notre joie, Nous serons fiers parfois et toujours indulgents. . N'est-ce pas ? nous irons, gais et lents, dans la voie Modeste que nous montre en souriant l'Espoir, Peu soucieux qu'on nous ignore ou qu'on nous voie. . Isolés dans l'amour ainsi qu'en un bois noir, Nos deux coeurs, exhalant leur tendresse paisible, Seront deux rossignols qui chantent dans le soir. . Quant au Monde, qu'il soit envers nous irascible Ou doux, que nous feront ses gestes ? Il peut bien, S'il veut, nous caresser ou nous prendre pour cible. . Unis par le plus fort et le plus cher lien, Et d'ailleurs, possédant l'armure adamantine, Nous sourirons à tous et n'aurons peur de rien. . Sans nous préoccuper de ce que nous destine Le Sort, nous marcherons pourtant du même pas, Et la main dans la main, avec l'âme enfantine . De ceux qui s'aiment saris mélange, n'est-ce pas ?
.
.
.
Ugye, a rosszak és buták
.
Ugye, a rosszak és buták bármit fecsegnek
- kéjünk irígyei pörölnek ellenünk -,
olykor büszkék leszünk s mind engedékenyebbek.
.
Ugye, a szűk uton fürgén s vígan megyünk,
szerény ez út, de jó remény mutat derűs célt,
s hogy észrevesznek-e, közömbös lesz nekünk.
.
Elrejt a szerelem sötétlő rengetegként,
s a két szív, mely szelíd, békességet lehel -
két dalos csalogány, dicsőítik az estét.
.
Hogy a világ kezes vagy zord, nem érdekel
bennünket, tűrni kell, azzal mit sem törődve,
hogy simogat-e vagy céltáblaként kezel.
.
Minket oly drága és erős kapocs köt össze,
s mert úgyis miénk a gyémánt vértezet,
mosolygunk mindenen, s nem félünk semmitől se.
.
Mint elszánt szeretők, eltéphetetlenek,
Nem kérdjük, hogy a Sors szeszélye mily kegyes lesz,
kéz-kézben, boldogan megyünk mint gyermekek,
.
s egy-ütemben kopog léptünk is, ugye Kedves!
.
/Garai Gábor fordítása/
.
.
.
L'hiver a cessé
.
L'hiver a cessé : la lumière est tiède Et danse, du sol au firmament clair. Il faut que le cœur le plus triste cède À l'immense joie éparse dans l'air.
.
Même ce Paris maussade et malade Semble faire accueil aux jeunes soleils Et, comme pour une immense accolade, Tend les mille bras de ses toits vermeils.
.
J'ai depuis un an le printemps dans l'âme Et le vert retour du doux floréal, Ainsi qu'une flamme entoure une flamme, Met de l'idéal sur mon idéal,
.
Le ciel bleu prolonge, exhausse et couronne L'immuable azur où rit mon amour. La saison est belle et ma part est bonne Et tous mes espoirs ont enfin leur tour.
.
Que vienne l'été ! que viennent encore L'automne et l'hiver ! Et chaque saison Me sera charmante, ô Toi que décore Cette fantaisie et cette raison !
.
.
Fauré a feldolgozásában a 2. versszakot kihagyta. Egy másik előadásban is...
