Túl a rónán van egy nagy erdő. Abban él két mókus. Az egyik neve: Ugri. A másik neve: Bugri.
Ezek a mókusok édestestvérek volnának. Csakhogy mi történt?
Mikor az apjuk, az öreg mókus meghalt, a temetés után Ugri beült az odúba, és így szólt:
- Kedves öcsém, Bugri, eredj és keress magadnak más hajlékot; én itt maradok.
- Adj legalább az útra egy-két bükkmagot - mondotta Bugri szomorúan.
- Ej, édes Öcsém - felelt Ugri -, nagy az erdő, sok a bükkfa, szedegess az úton.
Azzal kihozott az apja kamrájából egy bükkmagot, és jó étvággyal megebédelte az ajtó előtt. Az öccsének egy falatot sem adott.
Bugri elindult nagy búsan a vadon erdőbe hajlékot keresni.
Az első odút egy tölgyfán találta. Csakhogy amint fölfutott a fára, és bekukkantott az odúba, kiszólt onnan a sárga szemű haragos fülesbagoly:
- Ihi-uhu, hókuszpókusz,
mit akarsz itt, Bugri mókus?
Csak jó napot kívánok, bagoly ténsasszony - felelte Bugri ijedten. Azzal továbbugrott.
Egy másik odúból meg a kígyó sziszegett rá:
- Szikra csípje meg a lábad,
elmenj innen, mert megváglak!
Egy harmadik odúból meg a sündisznó utasította vissza:
- Nini, hát kend itt mit kémlel?
Majd megbököm a tüskémmel!
Egy helyen meg félig sem mászott föl a fára, a vadgalamb nekiesett a párjával, és úgy összecsipkedte a szegény mókust, hogy azt sem tudta, melyik lábára sántítson.
Nagyon búsult a kis mókus.
- Hiába járom az erdőt - szólott búsan. - Nincs itt üres lakás. Mi lesz belőlem?
Eső megver, szél megfúj, aztán majd jönnek a téli fagyok: gyönge kis bundámban bizony megvesz az isten hidege.
Hát amint így töprenkedik a faágon, egyszer csak kidugja a fejét a kéreg alól egy szarvasbogár.
- Jó napot, mókus úr - ígyen szól tisztelettel hozzája -, miben fő a feje?
- Nagy az én bajom, szarvasbogár pajtás - feleli a mókus. - Vándorúton vagyok, hajlékot keresek. Csakhogy épp az a bajom, hogy az egész erdőben nincs üres odú.
- Bizony - felelte a szarvasbogár -, sok a lakó az erdőben, hanem azért, ha dolgozni nem restell, mókus úr, ajánlok én szívesen egy alkalmatos odút.
- Előre is köszönöm - felelt a mókus -, mondhatom, nagyon jót cselekszik velem.
- Hát csak jöjjön utánam - mondotta a szarvasbogár.
Azzal repülésnek indult, és repült, repült jóságos dongassál sok fán keresztül, míg végre elérkezett egy öreg tölgyfához.
A mókus bár megizzadt, de azért csaknem egyidőben ért oda vele.
- No - szólott a szarvasbogár -, itt tessék dolgozni. Olyan pompás odú van itt, hogy egy medve is ellakhatnék benne.
Azzal be sem várta a mókus köszönetét, jó napot kívánt, és továbbrepült a vadcseresznyefára.
A mókus örvendezve szaggatta le az öreg kérget, amely az odút borította, és csakugyan jó lakást talált ott magának.
Persze hetekig tartott, míg rendbe tudta szedni. Mert ágyat, polcot, ajtót mind egymaga csinált. Hanem aztán nagy is volt a gyönyörűsége, amikor az első zsák mogyorót beszállította a kamrába.
- Nem félek most már - szólott - sem hótól, sem esőtől, sem a téli nagy hidegtől.
És egész nyáron hordta be szorgalmasan a télrevalót.
Hát Ugri mit csinált ezalatt?
Bizony nem csinált az semmit. Még arra is rest volt, hogy eljárt volna a szomszéd völgyben levő diófákra ebédelni: egész nyáron, egész őszön otthon eszegette, amit az apja hagyott neki a kamrában. Nagyokat heverészett, táncolt is hébe-hóba. Esténként pedig kiült a hajlék elé, és vígan furulyázott.
Még csak arra sem gondolt, hogy a rozzant ajtót meg kellene igazítani. Lassanként megromlott az, úgyhogy utoljára már csak egy szeg tartotta az odú előtt.
Azonközben elmúlt a nyár. A zöld erdő lassanként átváltozott sárga erdővé. A falevelek lehulltak. A hideg szél lerohant a havasok tetejéről, és haragos zúgással rázta le a fáknak megmaradt lombjait. A rozoga ajtót is leszakította.
Akkor szállta meg csak a félelem Ugrit.
- Jaj, istenem - szólott -, itt a tél a nyakamon, és én még nem is gyűjtöttem!
Szaladgált, kapkodott jobbra-balra ennivaló után, de már akkor a makkot, mogyorót fölették a vaddisznók, a diót pedig betakarította a borz. Ami kis hulladék maradt volna még a földön, a haraszt között, azt a hó egy éjjel vastagon betakarta.
A mókus ínségre jutott. Behúzódott a legbelső rejtekszobába, és ott bánkódott a nyomorúsága fölött.
Csakhogy a téli szél ott sem hagyott neki nyugtot: besuhogott az ajtótlan odún, és megháborgatta kegyetlen hidegével Ugri urat.
Ekkor jutott eszébe az öccse.
Vajon mi lett abból? Hátha jó meleg hajléka van, s tele a kamrája?
- Bizony rosszul bántam vele - szólt aztán könnyezve -, de annak mindig jó szíve volt, talán megkönyörül rajtam.
Éhesen és dideregve nekiindult a zúzmarás erdőnek. Sehol egy falevél, sehol egy bogár, sehol egy pillangó. Csak a vaddisznó turkál a hóban, s a varjak kárognak a száraz faágakon.
Bekopog az első odún, amelyet talál.
Semmi felelet.
Kopog erősebben.
A fülesbagoly fölébred a sok kopogásra, és mérgesen kirobban. Megcsapkodja a szárnyával, megcsipkedi a szájával.
Adta kóborló mókusa!
Kendnek ide semmi jussa!
Mit zavar itt, ilyen-olyan,
az én csöndes lakásomban?
Megy odább a nyomorult mókus. Keze-lába reszket a hidegben. A fülei különösen fáznak.
Bezörget a másik odún. Zörget itt sokáig.
- Ki az? Mi az? - szól a kígyó, az álmot kidörzsölve a szeméből. - Ki mer engem háborgatni?!
- Kérem alássan - kiabál be Ugri -, nem lakik ott egy Bugri nevű mókus?
- Micsoda? - szól mérgesen a kígyó. - Hát tudakozóintézet az én házam?
Azzal kiugrik és akkorát csíp a mókus lába szárán, hogy az visítva menekül.
Megy dideregve és éhezve tovább.
Megint talál egy odút.
Ide már nem mer bekopogtatni. Megvárja az éjszakát.
A csikorgós hidegben aztán bekukucskál a hasadékon, de sötét van: nem lát semmit. Kinyitja a zárat, hogy beljebb nézhessen, eközben megcsúszik a lába, és zsupsz! - beesik az odúba.
A sündisznó odúja volt az.
A sündisznó nehéz álomban, összekuporodva feküdt az odúja fenekén. Égnek állott minden tüskéje.
Jaj, a mókus de megjárta: ezer tüske közé esett! Alig tudott vissza kimászni az odúból.
Végre hetekig való keserves kóborlás után ráakadt az öccse hajlékára.
Kopogtatott alázatosan:
- Ki az? - kérdezte Bugri.
- Én vagyok, a te szerencsétlen bátyád.
Burgi kinyitja az ajtót, és a nyakába borul a bátyjának.
- Isten hozott; no, szép tőled, hogy meglátogattál.
- Hát nem haragszol rám? - kérdezte Ugri sírva.
- Hogy haragudnék rád, amikor látom, micsoda siralmas állapotban vagy.
Beteg voltál, édes bátyám?
No, gyere a meleg taplókanapémra, takard be a lábad mohapaplanommal, aztán egyél is valamit, mert látom, éhes vagy; aztán mondd el, mi történt veled.
Hogy miképp beszélte el Ugri mókus az öccsének a nyomorúságát, azt már én nem tudom. Hanem azt láttam, hogy egy hét múlva hogyan sietett haza egyik zúzmarás fáról a másikra ugrálva. Pedig ugyancsak megvolt terhelve, egy ajtónak való fenyőfa deszkát cipelt meg egy meleg pokrócot meg egy zsák mogyorót.
Olyan követséget se mindennap látni, mint amilyen tegnap délután az én szobámba beállított. Elöl Pannácska, az édes, hátul Vilmácska, az ékes, közben, Garas kutya, az éhes.
- Tessék helyet foglalni - ugrottam eléjük nagy készségesen, s úgy belevetettem magamat az öreg karosszékbe, hogy csak úgy reccsent. Nosza, Pannácska mindjárt az ölemben termett, Vilmácska a Pannácska ölébe kuporodott, a Garas kutya meg a Vilmácska ölibe ugrott föl.
- No szépen vagyunk - mondom nekik -, most már, ugye, meg se állunk a túri vásárig?
Úgy ugrott le a három vendég az ölemből, mint a labda.
- Mit keresnénk mi a túri vásáron, mikor a mi házunknál van a lakodalom!
- Aztán ki a vőlegény?
- A bádog juhászlegény.
- Aztán ki a menyasszony?
- A porcelán kisasszony.
- Tyuhaj - ütöm össze a bokámat -, ennek már fele se tréfa! Hamar a sarkantyús csizmámat, hamar az ünneplő gúnyámat, mert itt már csak én leszek a násznagy.
- Jaj, apuka - sóhajtja el magát Pannácska -, csakhogy kis hiba van.
- Kis baj nem nagy baj, virágszálam.
- Sáros a bocskora a vőlegénynek, meg kellene tisztogatni szegénykének - magyarázta Vilmácska.
- Hamar-hamar, hamar-hamar - sietett a Garas kutya is.
- Hm, a magam csizmáját se szoktam tisztogatni, nemhogy a bádog juhászlegény bocskorai - szabódtam a nagy tisztességtől.
- Másképp nem lesz lakodalom!
- Mi lesz aztán a jutalom?
- Kezet foghatsz a vőlegénnyel - biztatott Pannácska.
- Táncolhatsz a menyasszonnyal - ígérte Vilmácska.
- Megkóstolhatod a mákos rétest - tódította a Garas.
Micsoda, hát még mákos rétes is lesz? Kötöm elejbem a kötőt, kapom kezembe a kefét, szaladok a tornácra.
- Hát hol az a sáros bocskorú vőlegény, hadd nézzek a szemibe!
Ott állt a jámbor a falhoz támasztva, de bizony nem nagyon nézegettem én a szemébe, volt nekem egyéb látnivalóm is. Soha olyan szépet, mint ahogy anyuka nyújtotta a rétest a hosszú asztalon! Mintha angyalkezek lebegtetnének valami mesebeli patyolatot, úgy lengett, ringott a hófehér tészta. Még a Garas kutya is úgy ott felejtette magát nagy bámulatában, hogy még tán ma is ott volna, ha Pannácska meg nem rázza a fülét:
- Jaj, jaj, milyen lusta vendéghívogató vagy te, Garas! Szaladd be hamar az alvéget, felvéget: igyekezzék, aki szépet akar látni, siessen, aki olyat akar enni, amilyet még nem evett. A Garas elindult, magam is megszégyelltem magam, bocskoron csíptem a juhászlegényt: gyerünk, atyafi, tisztálkodni! Anyuka meg bement a menyasszonyt öltöztetni, a rétest rábízta a kislányokra:
- Vigyázzatok a tésztára, lelkeim, míg én helyrehozom a
menyasszony ábrázatát.
Nem is vigyáztak még úgy rétesre, mióta a rétest kitalálták, mint ahogy ezt őrizte kerekre nyílt szemmel a két kisleány. Nemhogy szólni: pillantani se mertek, úgy nézték a patyolat tésztát. Az meg egyre kelt, dagadt, rengett-ringott minden szellőrezzenésre, s olyan buborékokat vetett, akár a patak. Az ám, addig ingott-lengett, hogy egyszer csak a buborékok elpattannak. Nem maradt egyéb belőlük, csak a helyük: egy-egy nagy kerek folt.
Pannácska elsikoltotta magát:
- Jaj Istenem! Látod, Vilmácskám?
- Jaj, jaj, látom ám, Pannácska.
- Mit látsz, Vilmácska?
- Azt a sok lyukat a rétesben, Pannácska.
Mi lesz most, uram, teremtőm? Két ijedt kislány addig-addig nézett egymásra, hogy egyszerre Pannácska tapsikolni kezdett.
- Tudod mit, Vilmácska? Foltozzuk meg a rétest!
- Ejnye, Pannácska, éppen én is azt akartam mondani. Befoldjuk az egyik sarkával a másikat!
Az ám, csakhogy a rétesnek olyan természete van, hogy nem szereti, ha foltozzák. Inkább tovább szakad, de a foltot nem tűri magán. Hasad, reped, foszlik, morzsolódik, s mire szélitül a közepéig ér a két kislány, akkorra éppen csak a nyoma marad a rétestésztának. Tenger sok morzsa, elég lenne egy erdő madarának.
Mire visszaértem, ragyogott már a vőlegény bocskora, hogy csak úgy vakított. De mit ér ez, ha oda van a rétes? Ijedtemben elejtettem a bádogjuhászt a lépcső alján, nyakig merült a sárba szegény feje. Anyuka meg haragjában a menyasszonyt ejtette ki a kezéből. Annak meg éppen csak annyi baja történt, hogy betörte egy kicsit a porcelán fejét. Attól félek, hogy most már még a nyakig sáros juhászlegény se veszi el.
Akkorára nagy lelkendezve megérkezett a Garas kutya is.
- Alássan jelentem, jön a tenger vendég! Rétest akar enni az alvég, a felvég!
- Rétest, Garas, rétest? - sikoltott a két kis rétesfoltozó. S mérgükben úgy helybenhagyták Garas pajtást a porolópálcával, hogy sohse felejti el, mikor foltoztak minálunk mákos rétest.
Egyik nap olyan jeges szél fújt, hogy Fülöpke, akit sóért küldtek a Futrinka utcába, hazafelé majd megfagyott útközben, s betért kicsit melegedni a tökházba. Manócska mindjárt odaültette a tűzhely mellé, s forró csipkebogyóteával kínálta meg. Meggémberedett a fülem ebben a vad szélben.
- Jobb is az ilyen szelet bentről hallgatni! - bólogatott Manócska. - Ámbár az igazat megvallva, nem szeretem, mikor így dudál és bömböl a kéményben.
- Én szeretem! - kiáltott Mazsola. - Olyan, mintha farkas szorult volna a kéménybe, s az vonítana.
A farkas említésére Fülöpke megborzongott. Hát még mikor Mazsola unszolni kezdte Manócskát, hogy farkasokról meséljen!
Manócska - nemhiába volt világéletében a madárijesztők barátja - sok ilyen mesét tudott. Mesélt a szürke farkasról, amelyik mindig csattogtatja a fogát, mesélt a farkaskölykökről, amelyek éjszakánként körben ülve vonítanak a holdra, azután mesélt a nagy, fekete farkasról, amelyiknek úgy világít a szeme, mint a zöld fényű villanylámpa. Mazsola mély érdeklődéssel hallgatta mindezt, egészen sötétedésig. Fülöpkét szegényt úgy elfogta közben a félsz, hogy amikor vége szakadt a mesének, röstellkedve bevallotta: ő bizony nem mer egyedül hazaindulni.
- Gyáva nyúl! - röfögött Mazsola. - Fél a sötétben!
- Mi tagadás, félek — ismerte be Fülöpke. - Egész úton azt képzelném, hogy nyomomban jár a zöld szemű farkas.
- No, majd én hazakísérlek! - mondta Mazsola nagylelkűen. - Gyere, menjünk!
El is mentek szépen, kézen fogva. Félóra múlva Mazsola jókedvűen tért vissza.
- Versenyt futottunk Fülöpkével! - újságolta. - Hazafelé is futottam, mert azt játszottam, hogy farkast kergetek.
- No, akkor most fújd ki magadat! - mondta neki Manócska. - Elfáradhattál ennyi futkosástól.
Nem, Mazsola nem érzett fáradtságot, csak éhséget. Megevett egy tál lekváros gombócot, azután nekiállt játszani. Előkotorta a sutból Manócska kimustrált esernyőjét, azzal ugrált körbe-körbe a szobában, s fújta a régi malacnótát:
Hogyha én ezt tudtam volna,
Köpönyeget hoztam volna,
Ui, ui, röf-röf-röf!
A nagy játékban véletlenül levert egy bögrét az esernyővel. A bögre eltörött Mazsola nagyon megijedt.
- Nem tehetek róla, Manócska! Nem akartam! Igazán nem akartam!
- Tudom - mondta Manócska. - Azért nem is szidlak meg érte, csak arra kérlek, seperd össze a cserepeket.
Míg Mazsola ezzel foglalatoskodott, megbeszélték, hogy a bögre amúgy is már csorba és repedt volt, nem nagy kár érte. Mazsola tökéletesen megvigasztalódott, fogta az ócska esernyőt, és folytatta az ugrabugrálást.
- Talán játszhatnál már valami csöndesebbet is, Mazsola! - szólt rá
Manócska. - Ami bögrénk maradt, az már se nem repedt, se nem csorba.
- De hát Manócska - védekezett Mazsola -, nem te mondogatod mindig, hogy a kismalacoknak szükségük van a mozgásra? Attól nőnek, attól izmosodnak.
- Nekem úgy rémlik, hogy ma már éppen eleget mozogtál - mondta
Manócska. - Ha csak azt számítom, hogy elnyargaltál Fülöpkéékig meg vissza...
Mazsola kijelentette, hogy az neki meg se kottyant, és tovább masírozott papírcsákóval a fején, hányta a bukfenceket fáradhatatlanul.
- Siess a rőzsével, Mazsola! - nógatta a manó. - Mindjárt kialszik a tűz! Mazsola mélyet sóhajtott:
- Úgy elfáradtam! Mozdulni sem bírok!
- Ez fölöttébb érdekes! - csóválta Manócska a fejét. - Ha nem szóltam volna a rőzse végett, akkor még most is vígan bukfenceznél, meg tótágast állnál.
Mazsola belátta, hogy fáradtságra aligha hivatkozhat. Törte a fejét, hogyan húzhatná ki magát a rőzsehordás alól. Egyszer csak kitalált valami egészen nagyszerűt:
- Manócska, félek kimenni a sötétbe! Hátha megesznek a farkasok! Manócska felkacagott:
- No, ez aztán különös! Hát az előbb, mikor Fülöpkét kísérted haza, nem féltél?
- Akkor nem! - mondta Mazsola zavartan. - De most sötétebb van. És most biztosan vannak már farkasok a ház körül. Te is tudod, Manócska, hogy nagy hidegben ki szoktak jönni az erdőből a síkságra. És most nagy hideg van. Az ablak is csupa jégvirág!
- Bizony, hideg van - bólintott Manócska. - Éppen azért volna jó a tűzre tenni. De hát ha annyira félsz a farkasoktól, ne menj rőzséért, legfeljebb ma már nem fő meg a cékla.
A tűzhelyen ugyanis jókora fazékban ott párolódott Mazsola kedvenc csemegéje, a céklarépa. És hogy az ma már nem főne meg? Ohó, erre a döbbenetes gondolatra Mazsola majd kidöntötte az ajtót, úgy szaladt rőzséért.
Egész kazalnyit hozott be, jól megrakta a tüzet, s miután a cékla puhára főtt, nekiállt hámozni. Manócskának nem kellett abbahagynia a varrogatást, mert Mazsola fölszeletelte, megsózta, megcukrozta a céklát, még tormát is vagdosott hozzá. Mert Mazsola olyan volt: ha egyszer már túltette magát a lustaságon, szívesen segített Manócskának.
tudom, hogy picit a témától eltérő lesz a hozzászólásom, de mégis csak ghymes. lesz egy jótékonysági koncert 20-án, csütörtökön pestszentimrén. amire 3000 forint lenne a jegy, de ha csoportosával vesszük, akkor olcsóbb. össze kéne gyűjteni az embereket. érdekel valakit?
„Alszik a kert. Megvetett ágy a föld, hó a takarója. száraz csomójában alszik a fű, csupasz ágában a fa, a bokor. a tél hidege elől a föld alá és a vastag pikkelylevelekkel védett rügyekbe bújt az élet.
Mély és rendületlen a fák nyugalma. Kócos és hideg águjjaikra a tétova gerle most hiába száll, észre sem veszik. Dermedt tenyerükből a téli szél kifújta a nyári fészkeket. helyükön most kifeslett madzag, csapzott szénaszál lengedez, a lombsátoros, verőfényes szép napok emlékei.
Földágyában alszik a mag. Ráterül a hó vastag, fehér, pehelymeleg subája. Kell is ez, mert megvédi a téli éjszakák farkasordító hidegétől, amikor dideregve ragyognak még a csillagok is.
A magban szunnyad a csíra. A gyököcske, a rügyecske, a hajtás, a levél. benne alszik az egész növény. de ebből most még csak egy a kézzel fogható: a mag. A többi csak terv, ígéret, remény, amit a tavasz meg a nyár vált majd valóra.
Álmodó, csendes most a kert. Álmára a cinkék is vigyáznak, csendesen járnak és nagyon figyelmesek. Ágról ágra szálló, rebbenő kis életük két nagy veszedelme az éhínség és a fagyhalál. Ettől olyan halk a szavuk, ezért keresnek-kutatnak lázasan rovarbölcsők, magvak után. Ha hosszú, havas és hideg a tél, különösen nagy a veszély. Mert hó fedi be, elbújik és elfogy a természetes táplálék…”
„A bokrokról cinkék rebbentik a havat, a madáretető felé tartanak. Vajon találnak-e abban valamit?... a hóval együtt érkező hideg több erőt, több energiát követel a pelyhes kis életektől…”
„A madarak etetéséről két fontos dolgot mindenkinek tudnia kell. Az egyik: csak kenyérmorzsával vagy kenyérhéjjal nem etethetünk, mert attól megbetegszenek, elpusztulnak. A másik: ha a tél beálltával elkezdtük az etetést, azt tavaszig nem szabad abbahagyni! Ha ugyanis a folyamatos táplálás hirtelen megszakad, akkor a kertünkbe szokott madarak a megszokott táplálék híján, bizony éhen is veszhetnek. Mert nem lesz módjuk, sem idejük, hogy új táplálékforrás után nézzenek. Különösen havas, nagy hidegek idején…”
„Legjobb, ha a madáretetőt mindig alkonyattájt töltjük föl, hogy reggel már terített asztal várja kedves kis madárvendégeinket. Napraforgót, cirokmagot magkereskedésben is kaphatunk, de… vetve magunk is termeszthetünk…”
Nagyon hideg és havas télben kora délután… ismételten feltölthetjük az etetőt, hogy még alkonyatig egyszer jóllakhassanak…”
„Egészen bizonyos, hogy a madárodúval, a madáretetővel és a rendszeres téli etetéssel sok didergő kis madáréletet menthetünk meg a fagyhaláltól…”
„Mert ahol e szabad kis szárnyasok mindig jelen vannak, ott… pezsgő, színes, és vidám az élet… nyugalmas és biztonságos…”
Messzi-messzi, hét városon s hetvenhét falun is túl, éldegélt valahol egy öregapó. Ennek az öregapónak van tizenkét madara, s mind a tizenkettőt másképp hívják.
Mikor int egyet öregapó, elszáll három madara. Nyomukban kemény fagy s vastag hótakaró támad.
Második intésére ismét három madár ered útnak. röptükre olvad a hó, a mezőn kidugják a fejüket a virágok.
Harmadszorra is elrepül három, s amerre szállnak, az izzó mezőn a parasztok aratják a gabonát.
Negyedízben is útra kél egy kis csapat: ködöt, esőt, hűvös szelet visz magával.
Bizony furcsa madarak ezek. Négy szárnya van mindegyiknek, s mindegyik szárnyban hét toll. Külön nevük is van ezeknek a tollaknak. A tollak egyik oldala fehér, a másik fekete. Ha kiterjeszti a madár a szárnyát, ragyogó világos lesz, ha összecsukja, mélységesen sötét.
Kezdetben csak a város alsóbb néposztálya jött ki az istállóhoz, meg a csőcselék egy-két tagja is, ahogy történni szokott, ha sok ember verődik össze. Legfőképp szegények, betegek, vakok, bélpoklosok jöttek. Letérdeltek a gyermek előtt, alázatosan meg hajoltak, és buzgón kérték, hogy legyen szíves, gyógyítsa meg őket. Sok meg is kapta, amit kért, nemcsak a csodatevő hatalom által, mint ahogy egyszerűségükben gondolták, hanem hitük ereje által.
Sokáig állt egy kisleány a tolongó tömegben, és nem tudott keresztülfurakodni. Végül Mária megszólította: „Jöjj ide! – mondta. – Mi van a köténykédben?”
A kislány széthajtotta köténye csücskeit és lám, a kendőben rémülten és borzasan gubbasztott egy madárka, egy egészen kicsiny madárka.
„Nézd meg! – mondta a kislány a Kisjézusnak, – A fiúktól vettem el, ráadásul még a macska is meg akarta enni. Meg tudnád tenni, hogy ismét egészséges legyen? Ha neked adnám érte a babámat?”
Ó, a baba! Hiszen az már komoly dolog! Még Szent József is megvakarta kopasz fejét, pedig ő megfontolt ember. A betegek és nyomorgók meg körülállták, és úgy bámulták a kötényben ülő félholt madárkát. Vajon neki is hívő lelke van?
Aligha! De az égi gyermek ezt még nem tudta pontosan, ezért gyorsan felpillantott oda, ahol az angyalkák a gerendákon ültek. Azok rögtön le is szálltak, hogy segítsenek, hisz a madarak voltak az ég alatt a legkedvesebb pajtásaik. Megsimogatták a betegnek tollazatát, megtisztították, gondosan helyére tették egyik szárnyát, és újra feltették a farkát, hisz a madár farok nélkül igazán nyomorúságos lény.
Ebből persze az emberek semmit sem észleltek, csak annyit, hogy a madárka tollai lassan helyreigazodtak és azt, hogyan tátotta ki a csőrét és próbált egy kicsit csiripelni. Majd hirtelen megemelte szárnyait és boldog csivitelés közben eltűnt a kékségben. A tömeg ekkor csodálkozni kezdett, és dicsérte Istent csodatetteiért. Csak a kislány állt még mindig ott, köténye csücskeit tartva. De már semmi sem volt benne egy ragyogó aranytollon kívül. De ez nem lehetett a madárkáé, az egyik angyal hagyhatta ott nagy igyekezetében.
Azt mondja egy vörösbegy A kis cinegének: – Nincs ám szebb muzsika, Mint a madárének! Álljunk össze bandába, Így majd csak megélünk! Ökörszem is, stiglic is Dalolhat majd vélünk.
– Jó lesz biz a’, jó biz a’! Felel rá a cinke. – Muzsikálok majd én is! Szól rá a pipiske. – Vigyetek el engem is! Könyörög a sármány – Leveletlen erdőben Ne hagyjatok árván!
Száll a banda, szálldogál Kis házról nagy házra; Itt is, ott is megpihen, Vígan muzsikálva. Itt is, ott is kap szemet, Apró kenyérmorzsát: Tercsikétől ebédet, Böskétől uzsonnát.
Száll a banda, szálldogál Vígan muzsikálva, Vessen neki magocskát, Mind, aki csak látja Tegnapelőtt házunkon Láttam őket én is… Mindjárt mondtam magamban: Jó az Isten mégis!
Jó estét kívánok a tisztelt háziuraknak! Engedelmet kérek, hogy ily bátran belépek. Többi társaim odaki áznak-fáznak, mit tetszik a hírmondó szóra mondani: Szabad-e betlehemmel bejönni? (Bejönnek a betlehemmel.) Dicsérem a Jézust, engedelmet kérek, hogy a házba minden szó nélkül betérek. Hisz a pásztorember is oda veti magát, hol télen melegebbnek találja a tanyát. Hej bajos is már télen az erdőben lakni, hol a nagy hidegektől még a nagytalpú medvék is táncra kerekednek.
2. PÁSZTOR:
(Belépvén, az elsőt vállon üti.) Jó, hogy itt talállak, hisz téged kereslek, mert csak úgy magamba lenni igen félek. Amióta élek, pásztorember voltam, magam árnyékától el se riadtam. De amint az éjjel legeltettem nyájam - egy csudálatos nagy kísértetet láttam. Ruházata szép volt, csillaggal volt teli. Szárnya is volt neki, ebből lesz valami. Ezt az én fejemből ki nem veszi senki.
1.PÁSZTOR:
Ugyan mi lehetett? Álom és más semmi, na hiszen, volt is néked mitől megijedni!
2.PÁSZTOR:
Volt bizony, te is megijedtél volna, ha ez a csudálatos kísértet előtted termett volna.
3.PÁSZTOR:
Gyűjjön öreg Betlehembe!
JUHÁSZ:
Hova, hova Delecenbe?
2.PÁSZTOR:
Gyűjjön be kend, jó tűz van idebent, hideg már a pitvar, dideregni benne!
JUHÁSZ:
Nem lelem az ajtó kilincsét.
1. PÁSZTOR: Sarkafele öreg, mi is ott gyüttünk be! (Ekkor lépnek be.) (Belép az öreg juhásszal.)
3. PÁSZTOR:
Bizony megfagyott már keményre, simára. El ne essék apó, vigyázzék magára. Mondtam, hogy maradjunk a jó meleg tanyán, ne bujdokoljunk a földnek hideg fagyán. Sz' urunk Isten tudja, meddig kelünk, járunk, míg a többi pásztortársunkra találunk. (Rámutat a bentlévőkre.) De ihun vannak, hogyan mulatoznak. Mondhatom, a nyájra gyönyörűen vigyáznak! De fiúk, fiúk, szó ami szó, ez nem szép dolog. Eszetekbe mindig a mulatság forog. Engem és szegény apátokat ily egy¬magámra hagytok - bánjátok is ti, ha felfalnak a farkasok!
JUHÁSZ:
Fiaim, fiaim, engem, szegény öreg apátokat, egymagámra hagytok! A nyáj szalad, ugrik apraja-nagyja, én nem bírom elgondolni, hogy mi lehet a baja. Pápaszemet tettem, tüzet éleszettem, hogy jobban lássak. Elővettem eme bibliámat (Tréfásan nagy bibliát vegyen fel), olvastam belőle, meg találtam benne, mi történt karácsony éjjelén. Betlehembe egy rongyos istállóba. Hej, fiaim, fiaim, nagyot sejdíthetném, talán a ránk jövő karácsonyba nagy ünnep leend. (Öreg lefekszik.)
KÉT ANGYAL:
Ne féljetek pásztorok, örömmel hirdetek, most ma Jézus született, ki megjövendöltetett. Eljött Isten fia, alle, alleluja...
1. PÁSZTOR:
Hallgass meg pásztortárs. Ez nem olyan szó, mint más - Emeld fel fejedet, Tartsd készen füledet, Keljünk fel, s menjünk el!
PÁSZTOR:
Keljünk fel tehát, lássunk egy csudát! - Menjünk el imádni az Isten fiát, Akit szült Mária, nekünk az éccaka Betlehembe, alle, alleluja
JUHÁSZ:
(Énekelve, táncolva.) Betlehembe gyere pajtás, Ott lészen ma a jólakás, Bor, pecsenye elég lesz, Folyik mint a tenger, Ihatik az ember. Pásztorok, pásztorok ügyefogyott pásztorok - Míg az öreg odajár //: Törjünk addig mákot: //
ANGYAL:
(Énekelve.) Mennyből az angyal...
Három pásztor:
(Együtt énekelve.) Ilyen szegény pásztoroktól elég lészen, Talán még az aranynál is többet.
JUHÁSZ:
(Énekelve.) Pásztorok keljünk fel (a 3. pásztor folytatja.) és hamar induljunk el... stb.
KÉT ANGYAL:
Sej, víg juhászok, csordások - Mit csergetnek a források. Jaj, de gyönyörű az éjjel - Ámbár tekintsetek széjjel. Nézzétek Betlehem felett - Az égen mily fényesség lett. Egy csillag is ott leszállott - A pajta felett megállott.
HÁROM PÁSZTOR:
(Énekelve.) Hortobágyi pusztán fúj a szél, szegény juhász legény útrakél - Hát a nyája hun van? - eladta. - Hát az ára hun van? - elitta.
KÉT ANGYAL:
(Énekelve.) Pásztorok, pásztorok, örvendezve - Sietve mennének Betlehembe - Köszöntést mondani a kisdednek, Ki váltságot szerzett az embernek.
„A konyhában ültünk a földön, és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha, meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, … és nem is vettük le a szemünk róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol belehetett tekinteni(egy krajcárért!), és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk abban az időben.
Egyszóval: betlehem volt.
A Szent Család kicsit oldalt állt, előtérben a jászollal s a jászolban Jézuskával, aki mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár mi akkor még nem gondoltunk arra, hogy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra…
„édesanyja pólyába takarta, és jászolba fektette…”… szamarunk is volt…
Subák, láncosbotok, bajuszok és szakállak, kucsmák és a tornyos angyalsüveg már készen voltak, így semmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a falu végén abban a felkiáltásban érte el tetőfokát, hogy:
Macóka szomszédságában egy nagy morcos, mogorva medve lakott, úgy hívták, dr. Morgó Medve, és Macóka, ha csak tehette, nem is beszélt vele. Dr. Morgó magas sövénykerítést húzott a maga és Macóka kertje közé, úgyhogy nyáron, mikor mindketten kertjükben üldögéltek, nem is láthatták egymást. Macóka ugyan mindig megtudta, ha Morgó Medve a
kertjében járt, mert ilyenkor szüntelenül zsörtölődött, morgolódott magában. Ha gödröt ásott egy új bokornak, Macóka hallotta, hogy ilyen szavakkal vágja ásóját a földbe:
- Neszel Nesze! Majd én megtanítlak!
Ha egy öreg fát vágott ki, azzal is így bánt. Minden fejszecsapásra
így dörmögött:
- Neszel Nesze! neked, te vén fa!
Mintha mindent, de mindent keserűen gyűlölt volna. Nem csoda, ha Macóka elkerülte, amilyen messzire csak tudta.
Egy téli estén aztán, már úgy karácsony felé, a szürke ég lassan feketébe borult, és megindult a havazás. Macóka a városban járt, bevásárolt karácsonyra. Fújt a szél, süvöltözött a távíródrótok között. A fák erra-arra hajlongtak, és lerázták a csupasz ágaikra telepedő hópelyheket. Macóka a csomagokat szorongatta a hófúvásban, és szedte kis lábait, ahogy csak tudta. Elment Morgó úr háza előtt, bekukkantott a fényesen kivilágított ablakon, és látta, hogy a rusnya nagy medve ott melengeti nagy kövér talpát a kandalló ropogó tüzénél.
Igaza is van - gondolta -, bolond, aki kinn mászkál ilyen kegyetlen hideg éjszaka. Besietett a kis kerti ajtón, és nemsokára ő is szobájában üldögélt, és kis talpát melengette a kandallója ropogó tüzénél. Aztán kényelmesen elnyújtózott a pamlagon. De egyszerre csak felfigyelt. Odakintről a szél süvítésén át is jól hallatszott egy szánalmas hangocska. Segítségért kiáltott ez a hang.
- Mjau! Mjau!
Felült és fülelt. A szél egy pillanatra alábbhagyott, és most tisztábban hallotta a kiáltást:
- Mjau! Mjau!
Egy kiscica lesz - mondta magában. Biztos eltévedt, és elkapta a vihar.
- Mjau! Mjau!
Most már biztos volt benne. Feltápászkodott kényelmes pamlagáról, felhúzta prémes csizmáját és télikabátját. Kiment. A hóesés elállt már, de olyan vadul vágott a szél, hogy fogai összekocódtak, és fájdalmasan bizsergett a füle hegye.
- Cicus! Cicus! - kiáltotta, és fürkészve meredt a sötétbe.
- Mjau! Mjau! - hallotta a magas kerítés felől. Sebesen átgázolt a mély havon.
- Mjau! Mjau!
A kerítés tövéhez ért és körülnézett, de sehol sem találta a kis cicát.
- Mjau! Mjau!
Most már rájött, hogy a kerítés túlfeléről jön a hang, dr. Morgó Medve kertjéből. Pillanatig sem habozott, tudta, mit kell tennie.
- Morgó úr! - kiáltott torkaszakadtából. Hangja a szél süvítésén is áthatott. Morgó Medve biztosan meghallotta. De válasz nem jött, és mert a baj nem jár egyedül, újra eleredt a hó.
- Mjau! Mjau!
Macóka továbbra is kiáltozott, hívta szomszédját, és felkapaszkodott a kerítésre. Átlesett fölötte, s látta dr. Morgó kivilágított ablakát. A szomszéd még mindig ott melengette nagy kövér talpát a kandallónál.
- Mjau! Mjau!
Most odapillantott, és látta, valami mozog a szomszéd almafája alatt.
- Morgó úúúúr! - Macóka akkorát kiáltott, amekkora a torkán kifért. Látta, hogy Morgó dühösen feltápászkodik, az ablakhoz cammog, egy rántással kinyitja, kidugja a fejét és kiüvölt:
- Mit akar? Hogy merészel ilyen késő éjszaka zavarni, maga huligán?
- Egy eltévedt kiscica van a kertjében, és halálra fagy! - kiáltott Macó. - Innen látom, már nyakig betemette a hó! Ott van az almafája alatt.
- No és, mit csináljak vele? - vágta oda Morgó nyersen. - Nem ácsoroghatok itt egész éjjel, hogy magával csevegjek! Halálra fázom.
- Csak a kiscicáért mondom - könyörgött Macóka, és kétségbeesetten kapaszkodott a kerítés tetejébe. - Nem lenne szíves szegény jószágot bevinni, és egy kis meleg tejet adni neki?
- Mjau! Mjau!
- Hallja szegénykét? Nem esik meg a szíve rajta? Egyre jobban havazik, nemsokára betemeti!
- No és, nem az én hibám - dörmögte Morgó Medve. - Én tehetek róla, hogy havazik? Jóccakát!
- Akkor hadd menjek át a kertjébe, én magamhoz veszem - kérlelte Macóka, és egyik lábát már át is tette a kerítés fölött.
- Egy tapodtat sem az én kertemben! - förmedt rá Morgó. - És lesz szíves leszállni a kerítésemről ebben a pillanatban, különben lelövöm!
- De szegény kiscica...
- Hallotta, mit mondtam? - üvöltötte Morgó, és felkapta puskáját. - Le a kerítésemről! Leszaggatja az örökzöldemet!
Macóka belátta, hiába könyörög szívtelen szomszédjának. Visszamászott hát, és lehuppant saját kertjébe. A hó nagy, kerengő pihékben hullt, és vastag fehér takaróba burkolt mindent.
- Mjau! Mjau!
Kesztyűs kezét összeütögette kissé, hogy melengesse elgémberedett újjait, és törni kezdte a fejét, hogy is segíthetne a bajba jutott kiscicán.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a patkányok még a tavasszal egy lyukat ástak a kerítés tövében. Megkereste, és félrekotorta mancsával a havat. Kicsi volt a lyuk, de arra elég, hogy egy kiscica átbújhasson rajta. Lekuporodott a lyuk felé, és átsuttogott rajta:
- Cicust Cicusl Hallasz engem?
- Mjau!
- Cicuskám! Gyere, ha tudsz, ide a kerítéshez, a lyukhoz! Nézd csak, ide átdugom a kezem, hogy mutassam az utat. Nézd, integetek! Gyere ügyesen, errefelé!
- Mjau! - A nyávogás egyre bágyadt, mintha a keserves hideg és a hó terhe ránehezedett volna. De nem olyan cica volt, aki egykönnyen feladja, Macóka hallotta, hogy liheg és prüszköl, amint verekszi magát előre a mély hóban. Valóban úgy látszott, hogy a szegény pára hamarosan elér a kezébe. De jaj, apró lehetett a kis jószág, alig egyhetes. Egyre bágyadtabbak lettek a mozdulatai, aztán csend lett.
- Cicus! Cicus! Ne hagyd el magad! Csak egy kicsit még! Tarts ki egy kicsit!
De a hó egyre sűrűbb pelyhekben zúdult le a kertre. Még egy utolsó suttogó "mjau"-t lehetett hallani. Aztán csend lett, csak a szél süvített.
Macóka még szólongatta a cicát, de nem jött felelet. Az üvöltő szél rázta az ágakat, a vihar még vadabbul dühöngött. Szegény Macókát magát is fehér takaróba bugyolálta a hó, amíg a kerítés tövében kuporgott. Egész testében reszketett, és érezte, megfagy, megmerevedik, moccanni sem tud, ha nem megy be tüstént a melegre.
Felegyenesedett hát, szomorúan leverte magáról a hópelyheket, átgázolt a mély havon, és visszatért jó meleg szobájába. Melegvizes palackot készített, levetkőzött és ágyába bújt. De akármilyen finom Is volt hat gyapjútakaró alatt, lábánál a melegvizes palackkal elnyújtózni, csak nem jött szemére az álom. A szél süvített, és az ablaktáblákhoz csapkodta a hópelyheket. Fülelte, hogy recseg-ropog az ajtó minden eresztékében, és egyre a Morgó Medve kertjében eltévedt kiscicán járt az esze. És újra meg újra megfogadta, hogy holnap bejárja a várost, és mindenkinek elmondja,
mit művelt Morgó Medve. És majd összeülnek, és példás büntetést gondolnak ki neki.
Lassan-lassan elnyomta az álom. Mikor reggel kinyitotta a szemét, látta, hogy elállt már a vihar. Szép csendes idő volt, még napkelte előtt, Macó kikecmergett az ágyból, belebújt meleg télikabátjába és szőrmecsizmájába, és kiment a kertbe. Térdig gázolt a hóban. A kerítéshez ment, és óvatosan mászott fel rajta, mint éjszaka. A tetejéről átlesett az almafához, ahol tegnap a kiscica feküdt, de most nem látott semmit, csak lábnyomokat az almafától Morgó Medve házának hátsó bejáratáig. Jókora lábnyomok voltak, aligha a cicától eredtek.
Macó nesztelenül átlépett a kerítés tetején, és lehuppant Morgó kertjében. Lábujjhegyen körüljárta a házat, végül a túloldalon a hálószobához ért.
Odanyomta orrát a fagyott ablaküveghez és bekukucskált. Morgó Medve hatalmas termetével békésen szundított a pamlagon. Előtte a padlón egy üres kistányér és egy ugyancsak üres tejesüveg. A tányér és az üveg mellett egy kis ágyacska, és benne finom gyapjútakarók alatt a kiscica aludta az igazak álmát.
Macóka szívét olyan melegség járta át e látványra, hogy ahhoz hasonlót soha nem érzett életében. Csendben visszamászott a saját kertjébe, és a havat gázolva így dünnyögött:
- Morgó Medve nem is olyan rossz mackó, mint gondoltam. Igazában nem is ismerem, nem tudok róla semmit. Egyszer beszélgetnem kellene vele. Meghívom teára!
"Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Keresni kezdi azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt."
"Az advent az ünnepekre való ráhangolódás, a készülődés ideje. Az idő múlását legérzékletesebben naptárral mérhetjük. Ezért készítenek - főleg gyerekeknek - adventi naptárt."
"Hogy ment Piroska nagyanyóhoz? Úgy, hogy útközben folyton a koszorút fonta, az erdei virágokat, pedig ott, a fekete fák alatt, tudod, anyuka, minden árny egy-egy farkas: csak ő nem hitte! Mi, többiek, kérlek szépen, mi, igen, hát mi a tündérnél voltunk éppen, akinek, szegénynek, képzeld, megint szétesett az egész méze, a hordó, amiből a virágokra ken. Szóval, messziről (a hordóból: mert megengedte, hogy kinyaljuk!), mondom (még most is csupa méz a nyakam!), megláttuk, hogy robog Piroska után s elibe hogy kerűl a gonosz. Féltünk. De véletlenűl jött a vadász! A tündér szólt neki, hogy - S én elkisértem... A többit tudod."
Hol volt, hol nem volt, kristálypatak mellett volt egyszer egy gyöngyliget, abban a gyöngyligetben volt egy ezüst fa, annak az ezüst fának rengő-ringó ágán volt egy aranytollú madár, annak az aranytollú madárnak volt egy nagyon okos íródiákja, az a nagyon okos íródiák mindig ott ült a fa alatt aranyos karszékben, előtte volt egy nagy könyv, abba a nagy könyvbe mind beleírta, amit az az aranytollú madár dalolt.
Itt van az a könyv éppen a kezemben. Elmondok nektek belőle egy szép mesét a kis gidóról.
Nagyon szerette ezt a kis gidót az édesanyja, az öreg kecske, mert ez az egyetlenegy fia volt csak. Féltette még a fúvó széltől is, friss hajnali harmatban fürdette meg minden reggel, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge arcocskáját, pillangós mezőről selyemfüvet hordott neki, ezzel etetgette. Úgy szerette, hogy ki se lehet azt mondani. Nem is hívta másképp, mint drága szemefényének, édes cukrocskájának.
Varrt neki szivárványszín labdát s labdázgattak együtt kerek erdő szélén, mert majd el is felejtettem mondani, hogy ott laktak zöld fák között, fehér kis kunyhóban. Hozott neki a vásárról fütyülős lovat, kerekest. Húzogatta, vonogatta a kis gidó, nagy öröme telt benne. Jávorfából metszett ágat, csinált belőle furulyát s megtanította furulyázni. Olyan szép nótákat fújdogált el rajta a kis gidó, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, fáról fára szökdelve mind odamentek a fehér kis kunyhóhoz hallgatni a furulyaszót. Még a pintyőke, is, a rigó is szívesen hallgatta.
Mind azt mondták, hogy a kis gidó szebben tud furulyázni, mint a juhászbojtár a napsütötte halmon. Azt a nótát is tudta, hogy:
Zöld erdőben, sík mezőben
Lakik egy madár. Kék a lába, zöld a szárnya
Jaj, de szépen jár!
Édesanyja,az öreg kecske nem tudott hova lenni örömében. Ezerszer is megcsókolta;ahova csak lépett a kis gidó, virágot szórt az útjára.
- Me-e-e!- szólalt meg egyszer a kis gidó, fejét az öreg kecske fejére hajtva. - De jó is vagyte, édes anyuskám! Úgy szeretsz te engem, mint a galamb a tiszta búzát!
- Me-e-e,rubintocskám, gyémánt csillagocskám! Hogyne szeretnélek, mikor olyan szófogadó, engedelmes kis gidó vagy. Légy is az mindig, akkor megáld az Isten. Most pedig elmegyek pillangós mezőre füvet szedni. Elfogyott az elemózsiánk. Zárd bejól az ajtót, be ne eressz senkit, akárhogy zörget, mert hátha a nagyfogú farkas jön és elvisza barlangjába. Hallod-e, hogy ordít most is a sötét erdőben? Itt terem, hízelelgősavakkal kér, hogy bocsád be, de be ne ereszd.
Elmentaz öreg kecske. A kis gidó jól bezárta az ajtót és elgondolkozott azon, amit édesanyja mondott. Egyszer csak kopogtat a nagyfogú farkas. Szelíd, szép szavakkal beszélbe kívülről:
Gidócskám, gidócskám, tubicám, kincsecském,
Rózsafán született kedves kicsi kecském!
Eressz be, bocsáss be, aranyos szép szentem!
Zöld erdőben fehér gyöngyvirágot szedtem.
De a kis gidó nem hitt a mézes-mázos szónak. Édesanyja intése csengett a fülébe. Nem nyitotta ki az ajtót.
A nagyfogú farkas a fejét csóválja, kerül-fordul egyet a megint csak kopogtat:
Gidócskám, gidócskám, gyönyörű madárkám,
Fürge kis halacskám, gyönge violácskám!
Eressz be, bocsáss be, tudom, örülsz mostan,
Arany skatulyába sárga cukrot hoztam.
Beszélhetett a koma akármilyen szépen, a kis gidó csak nem bocsátotta be, mert a fülébecsengett az édesanyja intése.
A nagyfogú farkas újra csak a fejét csóválja, kerül-fordul kettőt-hármat s megint csakvisszatér:
Gidócskám, gidócskám, gerlicém, mókuskám,
Csillagom, rubintom, angyalom, babuskám!
Eressz be, pántlikát hoztam a nyakadba,
Szép piros pántlikát, ezüst csengő rajta.
Hiába volt minden kísértés. Azokra a hízelgő szép szavakra, aranyos ígéretekre nemnyílt meg az ajtó, mert a kis gidónak csak az édesanyja intése csengett a fülébe mindig. A nagyfogú farkas haragosan morogta magában: „Lám, lám, ennek a kis gidónak több esze van, mint gondoltam. Bizonyosan megtanította az édesanyja, annak fogadja így a szavát."
Nem is próbálta meg többször, nekiiramodott az erdőnek. Ideje is volt elillanni, mert az öreg kecske hazafelé jöttében megtudta, hogy mi történt. Szaladt egyenesen a vadász bácsihoz, akinek jó puskája volt, aki a kecske családot nagyon szerette.
Mikor zöld fák között, a fehér kis kunyhóhoz értek, a nagyfogú farkasnak már híre, hamva se volt; de azért a vadász csak nem nyugodott addig, míg a nagyfogú komát meg nem találta a bokrok közt.
- Bum, bum, koma, jó napot! - szólt a puska jó nagyot, de a farkas nem adta visz- sza a köszöntést, mert nyikkanni se tudott már.
Bezzeg volt aztán nagy vígság. A kis gidó édesanyja nyakába borult, sírt-rítt örömében. Az öreg kecske ezerszer is megcsókolta szófogadó fiacskáját. Mindjárt meg is fürdette friss hajnali harmatban, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge orcácskáját, pillangós mezőről hozott selyemfűvel etetgette.
A kis gidó aztán elővette jávorfurulyáját, olyan szép nótákat fújdogált el rajta, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, odamentek hallgatni a furulyaszót. A pintyőke is, a rigó is hallgatták s minden nóta után ezt dalolgatták:
- Éljen soká a gidó!
Nincsen tovább. Vége a mesének. Aki szebbet tud, mondjon szebbet. Majd megírom az íródiáknak, az íródiák meg majd megírja az aranytollú madárnak.
- Jobb is az ilyen szelet bentről hallgatni! - bólogatott Manócska. - Ámbár az igazat megvallva, nem szeretem, mikor így dudál és bömböl a kéményben.
- Úgy elfáradtam! Mozdulni sem bírok!
Egész kazalnyit hozott be, jól megrakta a tüzet, s miután a cékla puhára főtt, nekiállt hámozni. Manócskának nem kellett abbahagynia a varrogatást, mert Mazsola fölszeletelte, megsózta, megcukrozta a céklát, még tormát is vagdosott hozzá. Mert Mazsola olyan volt: ha egyszer már túltette magát a lustaságon, szívesen segített Manócskának.
