antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Ma 2020. február 2-a van, ami leírva minden irányból olvasva ugyanazt a számsort adja: 20200202 :))
Aranyosi Ervin
20200202
Nézd csak, oda-vissza a mai dátumot, február kettőre furcsa számsor jutott. Bárhonnan olvasod, a számok szembe jönnek, tükörképpé válnak, s a lelkedbe böknek.
A élet is ilyen párhuzamot mutat, ahogy végigjárod a rád kimért utat. Saját hibáidat másokban találod, és a visszásságot másokban, utálod. Ha magadba nézel, az benned is itt él, s nehezen tűnik el a rossz, miben hittél. A külső világod,belsőd tükörképe, s tőled függ, amit látsz, tetszik-e, hogy szép-e?
Amit adsz magadból, azt tükrözi vissza, lelked az édeset, vagy keserűt issza! Így tart tükröt neked, nap, mint nap a világ, amit te kiküldesz, az fog majd hatni rád!
Tegnap múlt 171 éve, hogy Windisch-gratz börtönbe záratja Czuczor Gergely költőt a Riadó című megjelent verséért.
Czuczor Gergely
Riadó
Sikolt a harci síp, riadj, magyar riadj! Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj! Villáma fesse a szabadság hajnalát, S fürössze vérbe a zsarnok faj bíborát.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valának, s azok legyünk.
Nem kell zsarnok nekünk, csatára magyarok! Fejére vész-halál, ki reánk agyarog. Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk, Mi fekete sárga lelkébe tört verünk.
Talpunk alatt a föld, s fejünk felett az ég, Tanú legyen, hogy áll Árpád hős népe még. S mely e szent földre hull, minden csepp honfivér, Kiáltson égbe a bitorra bosszúért.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene, Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Tiporva szent jogunk, szent harccal óvjuk azt, Pusztítsa fegyverünk a fekete sárga gazt. S zsarnok torán népek vigadjanak, A nép csak úgy szabad, ha ők elbuktanak.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene, Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Elé! elé! jertek haramia hadak, Kiket nemzetbakók gyanánt uszítanak. Temetkezéstekül, ti bősz szelindekek, Helyet dögész vadak gyomrában leljetek.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Szívünk elszánt keserv, markunk vasat szorít; Csatára milliók imája bátorít. Oh drága véreim, vagy élet, vagy halál! De szolganépre itt a zsarnok nem talál.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Vitézek, őrhadak, fogjunk búcsú-kezet; Iszonytató legyen s döntő ez ütközet. Ős áldomás gyanánt eresszünk drága vért, Végső piros cseppig hadd folyjon a honért.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Január 30-án Martina napja is volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Martina Navratilova olimpikon
Martina Navratilova egykori világelső, olimpikon, visszavonult amerikai teniszezőnő. Csehszlovákiából származik, 1975-ben, 18 évesen disszidált az Egyesült Államokba, majd 1981-ben amerikai állampolgárságot kapott. Egyéniben, párosban és vegyes párosban összesen 59-szeres Grand Slam-győztes, karrierje során 369 tornát nyert. Egyéniben és párosban is világelső volt.
Január 30-án Gerda napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Pikali Gerda magyar színésznő.
Pikali Gerda csatornahangként is ismert. 2012 óta az M1 és a Music FM ,majd a Duna bemondója. Emellett időnként a Duna World és az M3 inzertjeiben/ajánlóiban is hallható a hangja.
Tegnapelőtt múlt 57 éve, hogy Bostonban (Egyesült Államok) elhunyt Robert Frost, négyszeres Pulitzer-díjas amerikai költő.
Robert Frost
Nyírfák
(Birches)
Ha nyírfák hajlanak bal- s jobbfelé sötétebb fák sudarai között, fiú ingatja őket, azt hiszem. De ingatás őket nem gyűri le. Csak jégvihar. Láthattad jégben őket télen, s eső után, egy napsütéses reggel. Egymáshoz csörrennek, amint ébred a szél, s tarkán tündöklenek, ahogy zománcuk reped s letörik. A nap kristályhéjat szórat velük, mely a hókérgen zúzottan gurul szét oly halom söpörni való cserép, mintha a mennybolt szakadt volna be. A harasztig vonja őket a súly, de nem töri el; ám ilyen soká s mélyen hajlítva, nem nyúlnak ki már; az erdőkben évekig látható törzsük íve, lombbal a talajon, mint térdelő lányok, kik hajukat, napban szárítani, maguk elé vetik. De azt kezdtem el mondani, mikor a jégviharral betört az Igazság, bár fiú ingatná őket, amint ki- vagy bemegy tehenei után kinek, hogy a bézbalt ismerje, túl messze a város, s ki azzal mulat, nyáron vagy télen, mit maga talál. Apjának fáit leigázta mind, addig nyargalva rajtuk sorra, míg meg nem szüntette merevségüket, s egy sem lógott bénán, egy sem maradt meghódítandó. Mindent megtanult, mit kellett: hogy ne engedje a fát túl gyorsan el, s ne erőltesse azt egész a földig. Súlyát mindig a fa sudarára bízta, gondosan, s oly könnyen, mint töltöd a poharat, mászott széléig, sőt túl is azon. Ekkor suhogva kifelé röpült, lábbal törve utat a talajig. így voltam egykor nyírfák hajlitója. S azt álmodom, hogy újra az leszek. Ez történik, mikor a gond kifáraszt; s a lét nagyon is úttalan vadon, hol arcod ég s viszket az átszakított pókhálóktól, s félszemed könnybe lábad az ágtól, mely nyílásába csapódott. Szeretném kicsit itthagyni a földet, majd, visszatérve, kezdeni előlről. A sors nehogy szándékkal félreértsen, s félig lakatva vágyam, elvigyen visszaút nélkül. Pompás hely a föld a szerelemhez: nem tudok különbet. Nyírfát nyargalva lenne menni jó, hófehér törzs fekete ágain kúszni az égnek, míg nem bírva már, a görnyedt fa le nem eresztene. Menni és visszatérni ez a jó. Van rosszabb is, mint nyírfák hajlitása.
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, azt se, hogy szeressék. Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
Tegnap múlt175 éve, hogy megjelent Edgar Allan Poe A holló című verse.
Edgar Allan Poe
A holló
(Franyó Zoltán fordítása)
Egyszer éjféltájt a rejtett únt magányban elfelejtett, Furcsa könyv mélyébe révült elborongva bús eszem, - S míg fejem lelankad, orvul koppan ajtóm, zára zordul Roppan és halk zaj csikordul, padló koppan, azt hiszem; "Éji vendég - mormogom - ki most betoppan, azt hiszem, Az lehet, más semmisem."
Emlékszem: december éjjel volt s a húnyt szén torz szeszéllyel Rémek árnyát szórta széjjel padlóm alján véresen. Lestem, míg a hajnalóra int s a könyv varázsa jóra Fordít minden gyászt, Lenóra érted, elhalt kedvesem - Angyal-néven ő Lenóra, fénylő, égi kedvesem, S itt nem él már híre sem.
Selymes bíbor-függöny alja borzongó neszét sugallja S ez beszúr, befúr belém mint át-nem-élt uj félelem; S míg szívem remegve dobban, ajkamon megint kicsobban: "Éji vendég jön titokban, az nyit itt be csendesen, - Késett vándor kér titokban éji szállást, csendesen: Az lehet, más senkisem."
Nem haboztam már, merészen szóltam én ki, bármi lészen: "Jó uram vagy drága hölgyem, megbocsásson, azt hiszem, Szundikáltam egyre jobban, s Ön be halkan jön, titokban Lépve, lopva, nesz se koppan, hogy betoppan sebtiben, Szinte el se hittem..." - Ajtóm jól kitárom sebtiben: Mély sötét, más semmisem.
Hosszan, ámulón kinézek még az éjbe, mint ki részeg Álmot álmodik, milyet nem álmodott még földi szem; Meg nem tört a csönd, sok óra száll, de jelt nem ad, s e szóra Melynek párja nincs, "Lenóra!" sírom bánatterhesen, Ezt nyögöm s a visszhang adja vissza bánatterhesen - Az susog, más semmisem.
S hogy szobámba visszatérek, láng mar, átkos lelki méreg, Mert a hang ropogva koppan, hangosabban, rémesen. "Persze - mondtam már hörögve - mintha ablakrács zörögne; Ej, hát nem megy így örökre: ezt a titkot meglesem - Csitt szivem rövidke percre, míg e titkot meglesem. Szél zsibong, más semmisem."
Ablakom kitárva, rajta szent-korú, nagy, ősi-fajta Holló száll be, lomha szárnnyal csapkodón, nehézkesen. Rám se biccent, száll az éjen át és úgy néz rám le mélyen, Lord- vagy ladyként kevélyen s már az ajtón ül lesen, - Fönt a Pallas-szobron, ajtóm ormán ül le, mint lesen, Ül csak - és más semmisem.
S lám, a gyötrő gyászt az ében rém mosolyra váltja szépen, Míg ott gubbaszt bús mezében, furcsa gőggel, peckesen; "Bár a bóbitád lenyesték - szólok - lényed oly nemes még, Zord kisértet, átkos esték kóbor árnya, kedvesem - Valld be, Plútó éji partján, hogy neveztek, kedvesem?" S ő lekárog: "Sohasem."
Nézem ámulón e szörnyet, mit felelget, bár a görnyedt Háttal elgajdolt szavakban szinte nincs is értelem; Ily csodát se látni már a földön: egy efféle pára Épp az ember ajtajára ül le szépen, rendesen, - Egy madár vagy rém a szobron ül le szépen, rendesen, S úgy hivják, hogy "Sohasem".
Ám a Holló ott ül árván, ezt a bamba szót darálván, Ezt az egy szót, mintha lelke benne volna teljesen. Mást nem is beszél a dőre, meg se rezdül tolla, csőre - Én nyögöm csak: "Jóelőre sejtem, elhagysz édesem - Mint barátok és remények, holnap elhagysz édesem." Ő csak károg: "Sohasem".
Szívriasztó csöndbe váj az erre illő furcsa válasz: "Persze - mondom - ezt az egy szót tudja nyögni kétesen, Tán elleste mesterének bús jaját, kit átkos évek Vertek, űztek, míg ily ének sírt belőle véresen - Míg a holt remény dalában sajgó gyásza véresen Nyögte: Soha - sohasem..."
És a Hollót nézve, bágyadt gúnymosolyba fúl a bánat, Párnás zsőlyém épp a Pallas-fejjel szembe görgetem; Bársonyára dőlve, részeg képet kép után idézek S hosszan eltünődve nézek: mit nyög ily rejtelmesen - Fönt e torz, mogorva, borzas, orv kisértet érdesen Mért kerepli "sohasem?"
Szörnyű titkot sejtek ebben... Tépelődöm... hang se rebben, S most a démon tűz-szemével, jaj, szivendöf élesen; Bár e rejtélyt már kitárnám! Lámpafénnyel festve vár rám Bársonyos-lilán a párnám, mig aléltan ráesem Párnám bársonyára, melynek lágy ölén a kedvesem Nem pihen már - sohasem!
Ekkor úgy tünt, sűrű ködben füstölőkből ámbra röppen, Angyal-tánc kering, csilingel szőnyegemről fényesen. "Égről szállsz nagy ünnepen te - mondom -, Isten éjjelente Küld vigaszt, hogy mint nepenthe kortyát idd ki kéjesen, Holt Lenórád elfeledni idd e mákonyt kéjesen", S szól a Holló: "Sohasem."
"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög, Sátán küldött tán vagy orkán vert e partra vétkesen, Mégis büszkén jössz, vitézül, zord lakomba, hol ma vész ül S rémek őrült tánca készül - mondd ki hát fölényesen: Lesz-e balzsam Gileádban? mondd, no mondd fölényesen!" S szól a Holló: "Sohasem."
"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög, Mondd a szent Egekre, kettőnk Istenére mondd nekem: Fönt egy Éden-kerti óra üdvén égi kézfogóra Vár-e még reám Lenóra, fénylő, szent szerelmesem - Angyal-néven szent Lenóra, tündöklő szerelmesem?" S szól a Holló: "Sohasem."
"Pusztulj ezzel mindörökre! - ordítok reá hörögve - Vessz a vad viharba, Plútó éji partján, vészesen! Tűnj el, itt ne hadd egyetlen tollad, emlékül kegyetlen Ál-igédre; adj helyet lenn bús-magamnak könnyesen! Húzd ki csőrödet szivemből, hagyj magamra könnyesen!" S szól a Holló: "Sohasem".
És a Holló meg se retten, ül meredten, ül meredten, Fönt a sápadt Pallas-szobron, ajtóm ormán szélesen; Rút szemén kikandikál ma dermedőn egy démon álma, Árnyat árny fölé dobálva pislog árva mécsesem; S lelkem már a padlón elnyult árny öléből ékesen Fel nem szállhat - sohasem!
Lenge szellő, lenge szellő! Ne higyj a' virág szavának, A' midőn olly esdekelve 'S kérve kér illatbeszéde: Lenge szellő, lenge szellő! Kérlek szépen légy te szél. Ott sötétlik barna felhő, Mely vihart rejt és villámot. Kergesd el a' barna felhőt, Mert én félek a' vihartól, Mert én félek a' villámtól; Lenge szellő, lenge szellő! Kérlek szépen, légy te szél.
Lenge szellő, lenge szellő! Ne higyj a' virág szavának; Maradj csöndesen pihenve Vad bokornak árnyékában, 'S ne erőltesd meg magad. Mert a' csalfa szép virágnak, Más van ajkán, más szivében. A' vihartól, a' villámtól Aggodalma mit se fáj. Csapodár szerelmi vággyal Napsugár után eseng ő, Mit a' barna fölleg elrejt, És azért oly esdekelve, 'S kérve kér illatbeszéde, Hogy elüzd a' barna felhőt.
Lenge szellő, lenge szellő! Ne higyj a' virág szavának.
Rózsaláncza szerelmünknek, Sok örömmel telt frigyünknek, Boldog életünknek Hervadoz és elválással Fenyeget, nagy változással
S búsító mulással.
Hallod-e! az óra üt már! Itt az elválasztó határ, Mely szivedtől elzár: Ha igaz, mit szivem érez,
Meglátlak! Jőjj hát mellemhez, Szerető szivemhez!
Itt egy köny, mely sérelemből Reád hull s nedves szememből Hű szivedre gördül: Kér, hogy drága szerelmeddel A távolt is emlékeddel Ihlesd, s ne feledd el.
Úgy suttogok mostan az éjnek, Mely sorsodat és sorsom rejti, Mint egy bibliai Ének, Kit Dávid király talán énekelt.
Úgy imádlak, kis Senkim, Semmim, Mint ahogyan ez régen már volt, Mert aki régi Élet, Sok régi éjben élt s világolt.
Megyünk most már koldusok útján, Kevés vigasztaló ötlik elébünk, De egymásnak és csak magunknak, Furcsán és csak magunknak élünk S olyan jó, ha ki csak magának él.
Tegnap Károly napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Franciául: Charles
Charles Baudelaire
Charles Baudelaure
SZÉPSÉG
Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom, s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt, poétákat felém dús szerelemre ránt, mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Míg lassú tagjaim kevély fenséget öltők, és büszke szobrokat idéz minden redőm, tanulnak engem az aszkéta-éltű költők,
s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm: mert minden bús dolog szépülve tündököl föl e két nagy és finom, örök fényű tükörből!
Tegnap múlt 24 éve, hogy New Yorkban (Egyesült Államok) elhunyt Joszif Alekszandrovics Brodszkij, Nobel-díjas orosz költő, esszéíró.
Joszif Brodszkij
KARÁCSONYI ROMÁNC
Zsenya Rejnnek, szeretettel
Úszik megmagyarázhatatlan búban, a téglafalak mentén, éji hajó, fény-olthatatlan, a Sándor-parkból útra kelvén. Éji hajó, kihaltan kongó, sárgálló rózsához hasonló, járókelők járnak felül még - lábukra nem lép.
Úsznak megmagyarázhatatlan búban holdkórosok, piások, az éji fővárosra kattant gépet a külföldi pacák most, s aztán az Ordinkára vágtat a taxi, beteg utasokkal, s a holtak ölelkezve állnak a villasorral.
Úszik megmagyarázhatatlan búban a költő, bánatával, a petróbolt előtti sorban állni a házmester nem átall, siet a csúf utcán szokatlan szerelmes vén, de szép alakja, úszik megmagyarázhatatlan búban a nászutak vonatja.
Úszik a Moszkva-parti búban az úszó végzetes bajokba, s a zsidó dialektus búsan, elsárgult lépcsőkön bolyongva, s a vágyból kiábrándulásba, Szilveszter előtti vasárnap, úszik a környék szépe, ám a bánatát meg nem magyarázza.
Úszik szemünk előtt az este, a fülkén hópelyhek remegnek, sápadt-fagyos szél tenyeredre bélyeget süt - égő-veres lett, s lámpák közt áramolva, lágyan, s mint édes halva, illatozva, fejünk fölött a szent Karácsony pirogját hozza.
Új éved kék-sötét habokban, a város tengerében úszva, megmagyarázhatatlan búban - mintha utad kezdődne újra? Mintha a fény s dicsőség volna, siker s kenyérrel teli bendő, mintha az élet jobbra szállna, bár balra lengő.
Tegnap múlt 81 éve, hogy Cannes-ban (Franciaország) elhunyt William Butler Yeats, ír költő, drámaíró, elbeszélő, irodalmi Nobel-díjas, a 20. századi irodalom egyik kiemelkedő alakja.
William Butler Yeats
A víztükörbe aggok néznek
Aggokat hallottam így szólani: "Torz lesz minden, mi jó, Egymás után hullunk mi ki." Kezük mint kampó, görbe Lábuk mint vén fák törzse Hol sekély a folyó. Aggokat hallottam én szólani: "Elillan mind, ami Csak szép, mint a folyó."
Tegnap múlt 199 éve, hogy Nagybajomban elhunyt Pálóczi Horváth Ádám, költő, író.
Pálóczi Horváth Ádám
A Mátyás palotáján a specula
Hová lett dicsőséged, dicső Buda-vára? Ki formátlanitott el e csonka formára? Dubranovszkij csufot tett a Mátyás házábúl, Csillagvizsgálót csinált király lakásábúl.
Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekre, Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre; Kettős fényes tórnyunkat párotlanná tette, Ezt pedig Krasalkovits nem arra szerzette.
S hát te, ki most itt lakol, hazánk koronája, Megszenveded-e, hogy igy maradjon formája, Nem kűldöd a speculát vagy a Szent Gellérre [!] Vagy annál is magasabb napnyúgoti térre?
Ide Mátyás épitett a királyok számára; Vajha fejedelmeink a nemzet hasznára Ezt választnák legalább nyári lakásának Egy sokak felett fényes király udvarának.
[A Töredék eredeti szövege:]
Mátyás palotája
Hoválett dicsőséged? Dicső Buda-vára! Mért ősi fényességed nem hat onokára? Kiholtak örökösid a Mátyás házábúl, S így származtak gyilkosid ama mostohábúl.
Kívül-belül érdemed nagy vólt hajdanában, Míg vólt törzsökös nemed maga divatjában; De miolta fészkedbe a Sas beleköltött, Kígyó szállt kebeledbe s méreggel eltöltött.
Szemem milyennek leli most is palotádat? Sir szívem, ha képzeli hajdan pompádat, Mikor olyan magyarok s úgy tudtak szeretni, Kiket én csak akarok s nem tudok követni.
Mentéssen, kalpagosan jöttek udvarolni Annak, ki magyarosan tudott parancsolni; De nem rég Bécs németül írt csak egy-két rendet, S édes magyarom! ettül eltiltotta kendet.
Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekre, Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre. Kettős fényes tornyunkat páratlanná tette, Tanítni sogorunkat honyunkba vezette.
Derülj kies hajnalunk, ragyogj a szép égen, Adj győzedelmet minden házi ellenségen; Hozd fel ismét hajdani szabadságunk fényjét, Töltsd be hamar szívünknek régen várt reményjét.
Földiekkel játszó Égi tûnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal Végig ûltetéd; Csörgõ patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fûszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zõld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erõm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mezõ kisûlt, A zengõ liget kietlen, A nap éjre dûlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!
Tegnap múlt 215 éve, hogy Debrecenben elhunyt el Csokonai Vitéz Mihály költő.
Csokonai Vitéz Mihály
AZ ARATÁS
Mi az oka, hogy most a dólgos Céresnek Munkásokat széjjel zsibongva keresnek? Mi az oka, hogy a mezőnn köröskörűl A Céres bérese kaszákat köszörűl? Köszöntvén tudnillik a megőszűlt nyarat, Sárga kalászi közt reménységgel arat. Áldja nevét százszor a jó Teremtőnek, Hogy főldjébe arany színű fejek nőnek. De addig is, míg tart szíve áldozatja, A búza-markokat sűrűen forgatja, Az öreg Céresnek két feltűrött karja A markokat szoros kévékbe takarja, És ámbár tüzei a kékellő égnek Kettős forrósággal feje felett égnek, S barázdás homlokát az izzadság árja Legörgő cseppjével sorjába eljárja, Víg aratóit (mert ő azoknak atyja) Tréfás szavaival szűntelen bíztatja. Ekkor, hogy a piros, várt napenyészetnek Altató zefiri feléje sietnek, Ő is most már lassult, de hajdan vitézi Lépésit a hazamenésre intézi.
Vastag, nehéz hó-paplanok alatt a föld most tetszhalott; vagy havasálmú sóhajok között alszik egy jó nagyot.
Most én is hó-ruhát kapok: s a szívem tán azért sajog, azért ily árva, elhagyott, mert olyan tiszta, jó vagyok, ahogyan csak a hó ragyog; - de majd telnek a hónapok, s ha engednek a zord fagyok, a bánatom eloldalog, én is, én is "felolvadok", sugárba, fénybe roskadok, - s megkönnyeznek - a csillagok...
Tegnap Angelika napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Maria Callas
Giacomo Puccini: Angelica nővér
Az Angelica nővér Giacomo Puccini egyik egyfelvonásos operája, a Triptichon második része. Szövegkönyvét Giovacchino Forzano írta. Ősbemutatójára 1918. december 14-én került sor a New York-i Metropolitan operaházban.