Sajnos megtörtént, de... A Face-ről Gazdaságpolitikai közhely, hogy a háború nem csak vért, verítéket és könnyeket tud produkálni (sokaknak), hanem anyagi hasznot is (keveseknek). Ha a háborús körülményeket még a hadseregen belüli információáramlás akadozása is súlyosítja, kész is a gyors meggazdagodás forgatókönyve.
1861 nyarán járunk, az amerikai polgárháború első hónapjaiban. Egy Arthur Eastman nevű fegyverkereskedő felkeresi az Unió (vagyis az északiak) hadseregének ellátási főnökét, James Ripley dandártábornokot és megérdeklődi, hogy van-e olyan elfekvő készlete, amitől - bármilyen okokból - meg akar szabadulni. Ripley már sokat gondolkodott az 1811-es fejlesztésű, s az amerikai hadsereg által 1819 óta használt Hall-puskák lecserélésén, úgyhogy nem sokat hezitál és 3,5 dolláros darabáron elad Eastmannek 5000 ilyet.
A fegyverkereskedő ezután felkeres egy Simon Stevens nevű közvetítőt, akinek 12,5 dolláros darabáron felkínálja a fegyvereket. Stevens fut egy kört John Frémont tábornoknál, a nyugati katonai körzet parancsnokánál, aki hajlandónak mutatkozik 22 dollárt fizetni egy Hall-puskáért, amikből 2500-ra jelent be vételi szándékot, ha Stevens felújítja őket. Nos, a "felújítás" (ami abból állt, hogy beolajozták a fémalkatrészeket és lesmirglizték a puskatust) darabonként 75 centbe került, ami után a 2500 puskát Frémont megvette és hadrendbe állította. A maradék 2500-at is elpasszolták később az Uniónak, ahogy a háború kiteljesedett a déliekkel.
Összegezve és kicsit leegyszerűsítve: Eastman 45 ezer dollárt (mai vásárlóértéken kb. 1,3 millió dollárt) keresett a bulin, Stevens és üzlettársa, J. P. Morgan 40 ezret (mai vásárlóértéken kb. 1,2 milliót). De úgy is mondhatjuk, hogy a US Army 85 ezer akkori dollárt fizetett gyakorlatilag ugyanazért az ötezer puskáért, amit pár hónappal korábban összesen 17500 dollárért adott el. Ez úgy 485%-os szopás.
Az ügy persze az itt felvázoltnál valamivel szövevényesebb volt, de a lényeg az, amit leírtam. És remélem, nem adtam tippeket a HM Védelemgazdasági Hivatalának.
