Bocs, de ezt mindenkinek megmondom minden esetben.
Ha te voltál, akkor lelked rajta, legalább nem kell mást okolni.
A szalonna sütésben benne vagyok.
Éppen azt tervezgetem, hogy mivel ez a negyvenedik tél, amit szervizesként élek meg, és az évforduló nyárra esik kellene egy nagy bográcsot főzni.
Természetesen égésbiztosító nélküli gázzsámolyon! :))
És a kezdet, egy kis vidámság e hidegben.
Hogyan születtem, ,,szervizes”-nek?
Így!
1972. július. 12. reggel.
Megjelenés a számomra nem ismeretlen, új, és egyben első igazi munkahelyemen. A fogadtatás az ismerősök részéről barátságos, szinte családias. A gyár, ahová belépni szándékozom, nem ismeretlen. Korábban két nyáron, mint általános iskolás diák, dolgoztam a gyár különböző részlegeiben. De ez most más.
Én, mint műszerész szakmunkás kérek bebocsátást, nem holmi kisdiák.
Mit mondjak, nem így képzeltem. Minőségellenőrző osztály mogorva vezetője, „Mi fiatalember, nem keresünk műszerészt, főképpen nem szervizest. A MEO-ra keresünk széria terméket átvevő minőségellenőrt”. Akkoriban ez volt az üzemnek a legrosszabbul fizetett, legtöbbet dolgoztatott, szinte segédmunkás sorba taszított csapata.
Ezt nem igazán szerettem volna, hiszen én szervizesnek jöttem. Gondoltam talán még nem tudják, én ott szinte nélkülözhetetlen vagyok. Nem tudták.
A gyárban régóta dolgozó rokonom, és egy igen rendes személyzetis közreműködésével a gázkonvektor-szereldébe kerültem, mondván másnap majd meglátjuk sorsom alakulását. Akkor még nem tudtam, ez három hónapot jelent.
Ma pályafutásomnak, mint egyik legszebb szakaszára emlékezem erre az időre.
De hogy kerültem én, a frissen szabadult ifjú varrógépműszerész-segéd egy zománc gyárba? Most elmondom.
Általános iskola hetedik osztály. Nem voltam rosszképességű gyerek, de rettenetes lusta a tanuláshoz. Azt tartottam, hogy amit az ember nem tanul vagy jegyez meg első hallásra, azt kár biflázni, olvasgatni. De következetes emberpalánta lévén, azt is vallottam, ha feleléskor, később különböző vizsgák tételeinél a kérdés elhangzásának végére nem jut a tárgyról minden mondanivaló eszembe, azt én nem tudom.
Én műszerész akartam lenni. Ezért még képes voltam tanulni is! Így a nyolcadik osztály végére, az osztály jó tanulói közzé tartoztam. Abban az időben vezették be a szakközépiskolai képzést, illetve iskolaformát, de én nem akartam olyan iskolába menni, ahol orosz nyelvet is tanítanak. Hagyományos szakmunkásképzőbe tanultam tovább. Általános iskolai osztályfőnököm hiába fáradozott — szegény — elhatározásom megváltoztatásán, nem volt sikeres a munkája.
Így kerültem a jó általános iskolai bizonyítványommal, egy olyan osztályba a szakmunkásképző iskolába, ahol a következő legjobb eredményű tanuló is csak 3,3 átlaggal került oda.
Mi tagadás itt ebben az iskolában, nem volt nehéz dolgom. Az iskoláról annyit, mindent megadott, mit egy akkori, jó szakmunkásképző iskola adhatott. Első évben igen jó baráti kapcsolatba kerültem a reszelővel, a hozzá rendelt szép, méretes vasdarabokkal. Dolgozni már akkor is időhúzás nélkül szerettem, ennek jutalma első mesteremtől az lett, hogy a lassan dolgozó társaim munkadarabjait előszeretettel velem fejeztette be. Ezenkívül belekóstoltattak minket, a gépforgácsolás, sőt még a kovácsmesterség alapjaiba is. Az egy esztendő hamar eltelt.
A második év kezdésekor mindenki új munkahelyen találta magát. Akinek volt szerződött helye, az abban az üzemben, vagy annál az iparosnál folytatta a szakmai ismeretek elsajátítását. Akinek nem volt gyakorlati helye, azt az iskola elhelyezte különböző nagyobb cégekhez. Nekem volt helyem!
Édesapám, területi telefonszerelő volt kerületünkben, és az ő segédletével én abban az időben jól menő, főképpen a Szovjetuniónak női fehérnemüket gyártó céghez kerültem. Munkahelyem a gyárban, gyakorlati képzésem színhelye a fejlesztési műhely. Csupa aránylag fiatal segéd közé kerültem. Itt aztán minden munkát el kellett sajátítani. A varrógépjavítástól, az alapásáson át, a kocsikisérésig.
A segédek izzigvérig csupa tősgyökeres budafoki magyar fiúk, pl.: Bayer, Elsasser, Schmidka, Krehova, stb. Lehetett tőlük mit tanulni.
Eredeti humorukat életemben sokszor felidéztem és előveszem ma is. A szakmán kívül is sokat köszönhetek ennek a csapatnak. Harmadikban már, mint a segédek, úgy dolgozhattam. Igazából ebben az írásban nem akartam neveket, élő vagy esetleg közben elhunytakat nevén nevezni, de egy jó tanácsot elfogadva ezt a gondolatot elvetettem.
Így, talán nem haragszik meg az örök varrógépműszerész, Elsasser Ferenc, nevének leírása miatt.
Ő volt az az ember, aki engem először szakmunkásként, munkatársként kezelt és ezt követelte meg mindenkitől. Egyszerű ember volt, egyszerű életmagyarázatokkal. Történetéről annyit, tizennégy évesen, mint mondta, olyan vékonyka gyerekvolt, hogy hentes tanulónak nem vették fel. Javaslat, legyen esztergályos. Lett. Nem szerette. Így megtanulta gyáron belül a varrógép-műszerészséget nem is akár milyen szinten.
Persze mikor én megismertem, már nem volt vékonyka ember, magát a hentességet is elsajátította és ő volt akkoriban a környék legkeresettebb böllére. Minden szabadságát, téli szabad napját erre, — talán nem is —áldozta.
Ő volt az, aki meg tudta értetni a jó zene fogalmát. Nevezetesen a jó zene az, amelynek a hallgatása közben az ember hátán enyhe, de szinte állandó bizsergés fut végig. Igaza volt. Zenehallgatás közben ma is eszembe jut.
Az optimista és a pesszimista ember közötti különbség érzékeltetésére is egyedi magyarázata volt. Felhasználta a dohányzás szokását. Szerinte a pesszimista ember a frissen felbontott cigarettás dobozból először a legpuhább szálat szívja el, majd mindig ezt a minőséget választja belőle, míg ki nem ürül a doboz. Tehát egy jó szál cigarettát sem talált, hiszen végig a rosszat kereste.
Az optimista — ő mindig az volt —, az elsőtől az utolsóig, a dobozban található legjobbat választja, így kizárólag jó szálakat tudott elszívni.
Ilyen egyszerű, életre szóló magyarázatai voltak. Sajnos fiatalon elhunyt. Nagyon fájt, hogy haláláról csak később szereztem tudomást, így egy utolsó tiszteletadásra nem volt módom.
Vissza az élőkhöz. Ez a csapat találta ki azt is, hogy a ruhák szélén lévő, cikk-cakk varrógéppel varrt szegélyt valószínűleg cikknek kellene nevezni. Miért? Mert a szélét vágó gépet cakkvágónak hívják. Tehát mi marad a ruha szélén? A cikk!
Ezek a napok így teltek. Jó volt! Jó emlékezni rá. Sajnos ez a világ nem teremt ilyen emlékeket a fiataloknak. De lehet, hogy tévedek.
A szakmunkás bizonyítványomat 1972. július 10-én kaptam kézhez. Másnap elbúcsúztam mestereimtől, és 12-én megjelentem új, illetve első munkahelyemen.
