Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot. A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár. – Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre! – Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik? – Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk. – Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot. A kiscsibék útra keltek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga! A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle: – Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska? – Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja. A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett: – Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék? – Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük. – Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent. – De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle. – Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében. A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúlt, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta. – Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik? – Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében. No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve. – Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl. – Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska. – Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik? – Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja. Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében. – Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg? A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt: – Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás! ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat. No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő… A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig. Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja. – Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk! Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni. S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával. – Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska! A napocska felébredt, nagyot ásított. – Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat? – Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van! – Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. – Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam. Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott. Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek. Szlovák népmese
Sziasztok! Most találtam erre a topicra,ajánlottam már a többieknek is az oviban olyan kellemesen hasznos!
Gondolom írhatok ide Ghymessel kapcsolatos gyerek-sztorikat!
Ez most történt,a múlt héten,a Kossuth-Díj lázában amikor minden felnőtt az oviban méltatta a Szarka testvérek nagyságát kupaktanácsba gyűlve,a gyerekek pedig értetlenül nézték,hogy mi ez a nagy lelkesedés,ami napokig nem múlik!?
Egy délután alváshoz készülődve Timi óvónéni,a kolléganőm új meséskönyvet vett elő,amiben ugyanazok a régi mesék voltak,de a fílingje más volt. Az első mese,ahol felcsapta a könyvet,a "Nagytakarítás a napnál " c. volt,és én ennek egyből megörültem ,mert már olyan régen meséltük!
Mielőtt a gyerekek jóváhagyták volna,én kértem,hogy legyen ez. Aztán Timi mesélte a fázós csibéket,meg a tyúkanyót,aztán képbe került a szarka.Erre persze kuncogva jegyezte meg Timi,hogy hát ezért kellett ezt mesélni! Az egyik kisfiú pedi,azonnal eszmélt,felült,és mint aki megvilágosodott,csak ennyit szólt:" ahá! a Szarka testvérek! "
Gergely napjának ünnepét IV. Gergely pápa rendelte el 830-ban, elődjét, I. (Nagy) Gergely pápát (509–604), iskolák alapítóját, a gregorián-éneklés megteremtőjét az iskolák patrónusává tette.
A magyarországi Gergely-járás szokása a középkori szegény sorsú tanulók ünnepekhez kapcsolódó mendikálásából ered, később Balázs napjához( február 3.), majd Gergely napjához kötődött.
A gyerekek dobbal, zászlóval, tarkán, pántlikásan felöltözve , nótázva, énekelve járták az utcákat, házakat, hogy az iskolázatlan gyerekek kedvet kapjanak az iskolába járásra.
A Gergelyjárók élén a kormos képű, karikás ostorral pattogtató morjó(bajazzó)futkosott, aki mímelve versikézett:
Miért bámulsz reám, vén vasorrú bába.
Nem láttál még embert angyali formába?
Távozz ez ártatlan seregtől messzire,
Mert másként jót húzok hátad közepire.
(Réső Ensel 1867)
A házakba betérve megkérdezték:
"Van-e katona, ki Pallas táborába beáll?"
A legcifrábbban öltözöttet kengyelfutónak nevezték, aki az ágyra heveredett, s a többiek az asztalt kőrbe állva énekeltek a házigazdának. A gazda, valamilyen adománnyal megjutalmazta Őket, amit a nyárs(szalonna) és kosárhordó(tojás, pénz) gyűjtött össze.
Ének és szövegelemének jellegzetes része: "Szent Gergely doktornak..." kezdetű ének, majd így folytatták...
1. FIÚ:
Békességet adjon az Úr e háznépnek,
akiknek lábaik igaz úton lépnek,
közönségesképpen kisdednek, öregnek,
kik az úr utában járni törekednek!
Ezentúl a tavasz újjul virágokkal,
vitézek, kik vagytok ugró paripákkal,
mint árva táborát ti is tanulókkal
méltán kövessetek szép fiaitokkal.
Megleszen immáron Gergely pápa napja,
készülj, gyermek, mindjárt viszlek iskolába,
eleget heverél itthon a kuszkóban,
sokat kandikáltál a kásás fazékba.
Pesta, Peti, Gyurkó, Ádám, Imre, Jankó,
Csuszko, Paszko, Palko, Galaboci, Ferkó!
Ezek mind egyenként táborunkba valók,
elvisszük ezekkel Ruskát, Pannát, Sárát!
Ha ezek nem lesznek, adjatok szalonnát,
szalonnával együtt tojást és az anyját,
görbe garast, márjást, kocrágó Jutkát,
így vesztek Istentől mindenféle áldást.
2. FIÚ
Szerelmes öcséim, kik most el nem jöttök,
mig mi idejövünk, megvirágzik a tök.
Azután pediglen kész lessz a Abcétek,
az Urnak ajánlván mindnyájan bennetek.
MIND
Dicséret, dicsőség,
tisztesség adassék
az Istennek,
csendesség, békesség
legyen e háznépnek,
amen, amen!
Sárkeresztesen ma már csak egy kiszámolóban él a Gergely-járás emléke:
Gyertek gyerekek iskolába,
Ötözzetek papruhába
Inc-pinc Lőrinc
Te vagy odakinn.
(Gelencsér 1981: 193)
A Mura-vidéken, Göntérházán még élő népszokás a Gergely-járás.
„… Még fagyosak… és hidegek az éjszakák, de a nappalok már gyakran hoznak kabátnyitogató enyhülést, és a melengető napfényben jólesik az arcunkat fürdetni.
… napról napra enged a föld fagya, és a megnyíló hajszálcsatornákon át eltűnik, mélybe szivárog a hó.
Megélénkül a kert. A verebek gyakran feledkeznek zajos vitába, hangos csivitelésbe. Egyre bátrabb és vidámabb a cinkék hangja is.
Fölnyílnak az első bábbölcsők, és a szemhunyorító tavaszi fényben eldönögnek, ellibegnek az első álmos rovarok. A fák és halmok védett, napos tövében pedig szerelmes bódulatban rajzanak a napra a pirostarka verőköltő bodobácsok.
Duzzadnak, gömbölyödnek a várandós rügyek. Langyosodó földágyásukban duzzadnak a magvak is. Bennük rúgkapál már, megszületni akar az élet, hogy levél, hajtás és virág legyen. De az éjszakák hideg fuvallata még türelemre int.
Szaga van már a földnek, különös, semmihez nem hasonlítható. És halvány zsengezöld illata a mezőnek, amelyet fölkap és szertevisz a rendetlen márciusi szél.
Várakozik a kert. Vár hallgatagon, magába szállva, vár szorongva és sejtelmesen, mint aki fontos, nagy dologra készül. És várunk mi is vele, a cinkékkel, a földben nyújtózkodó magokkal, a duzzadó rügyekkel együtt. Várjuk, hogy eljöjjön végre a tavaszi gyönyörű csoda, a füvet sarjasztó, bokrot és fát megindító, virágpompával ékes, szép kikelet.”
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt két fia meg egy kecskéje. Azt mondja egy reggel az ember a nagyobbik fiának:
— Hajtsd ki, fiam, ezt a kecskét legelni, de olyan helyre hajtsd, ahol jóllakik.
A fiú kihajtotta szép füves helyre; evett a kecske, evett, míg úgy jól nem lakott, hogy alig bírt megmozdulni. Akkor kérdezi tőle a fiú:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Felelt a kecske:
„Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém."
Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon kérdi az apja a kecskétől:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Feleli a kecske:
„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam."
Megharagudott erre az ember, mindjárt elkergette a fiát a háztól. Másnap reggel mondja a kisebbik fiának:
— Hajtsd ki most te, fiam, a kecskét, de jó helyre hajtsd, mert ha éhen hozod haza, úgy jársz, mint a bátyád.
Kihajtotta a fiú még szebb füves helyre, mint a bátyja, jól is lakott a kecske megint úgy, hogy alig bírta. Akkor kérdezi tőle a fiú:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Feleli a kecske:
„Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém."
Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon megint kérdi az apja a kecskétől:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Feleli a kecske megint:
„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam."
Ez még jobban megharagította az embert, elkergette ezt a fiát is.
Harmadnap reggel nem volt kire bízni a kecskét, maga hajtotta ki az ember. Még szebb füves helyre vitte, mint a fiai, a kecske úgy jóllakott, hogy csak eldűlt, mint egy darab fa. Kérdezi tőle az ember:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Feleli a kecske:
„Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém."
Ezzel hazahajtotta az ember. Otthon kérdi tőle:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Felel a kecske:
„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam."
Nagyon megharagudott erre az ember, most látta, hogy a két fiát is ártatlanul kergette el a háztól.
— No hiszen megállj, kutya kecske, majd meglakolsz te ezért!
Elővett egy éles kést, a kecskét megkötötte egy fához, elkezdte nyúzni elevenen.
Mikor már félig megnyúzta, megszólalt a kecske:
"Jaj, jaj, jaj Jó gazdám,
ne húzd le a bundám,
úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém."
Erre aztán félbehagyta a nyúzást, eloldta a fától a félig megnyúzott kecskét. A kecske amint megszabadult, elkezdett szaladni árkon-bokron keresztül. Szaladt, szaladt, egyszer egy rókalyukhoz ért, abba belebújt. Ott aztán meghúzta magát szépen. Egyszer jön haza a róka, beszól a lyukba:
— Ki vagy, mi vagy lyukamba, lyukamba?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."
Megijedt a róka, elszaladt a farkashoz.
— Farkas komám, gyere hamar, ördög van a lyukamban. Odamegy a farkas a lyuk szájához.
— Ki vagy, mi vagy róka komám lyukába, lyukába?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."
Megijedt a farkas is, elszaladt a medvéhez.
— Jaj, komám, gyere hamar, ördög van a róka koma lyukában. Odamegy a medve is a lyukhoz, beszól rajta:
— Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába, lyukába?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."
Megijedt a medve is, elszaladtak mind a hárman. Szaladtak, szaladtak, egyszer előtaláltak egy sündisznót.
— Hova szaladtok, medve koma? — kérdi a sündisznó.
— Jaj, szaladjunk, te is szaladj, ördög van a róka koma lyukában.
— Nem szaladok én, gyertek vissza, hátha ki tudnám onnan riasztani.
— Már hogy tudnád, én csak erősebb vagyok, farkas komám is, mégse tudtuk — felel a medve.
— No, csak próbáljunk szerencsét — mondja a sündisznó. Visszamentek hát; beszól a sündisznó a lyuk száján:
— Ki vagy, mi vagy róka koma lyukába, lyukába?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."
De a sündisznó nem ijedt meg, hanem összegombolyította magát, begurult, elkezdte szurkálni minden oldalról a nyúzott részét a kecskének. Ez se vette tréfára a dolgot, kiugrott a lyukból. Idekint aztán mindjárt megismerték őkelmét a medve is, a farkas is; megfogták, s jó lakmározást csaptak belőle.
Ha a kecskét meg nem fogták volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.
Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.
Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:
— Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. — Azzal el is tűnt, ahogyan jött, a tündér.
Hát az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már megszületett a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.
Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdtek tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorra rá is gyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast kolbászostul.
Persze hogy megijedt az asszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:
— Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolbászt!
Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.
Először meg se ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyont kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?
— Majd levágjuk — mondta az asszony.
— De én nem engedem — feleselt az ember —, most már, ha így van, kívánjuk vissza a lábasba, aztán kész!
— De hát a tinó, a ló meg a malac! — így az asszony.
Az ember erre azt felelte:
— De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg az orromról!
Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.
Most láthattak csak vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.
Túl a rónán van egy nagy erdő. Abban él két mókus. Az egyik neve: Ugri. A másik neve: Bugri.
Ezek a mókusok édestestvérek volnának. Csakhogy mi történt?
Mikor az apjuk, az öreg mókus meghalt, a temetés után Ugri beült az odúba, és így szólt:
- Kedves öcsém, Bugri, eredj és keress magadnak más hajlékot; én itt maradok.
- Adj legalább az útra egy-két bükkmagot - mondotta Bugri szomorúan.
- Ej, édes Öcsém - felelt Ugri -, nagy az erdő, sok a bükkfa, szedegess az úton.
Azzal kihozott az apja kamrájából egy bükkmagot, és jó étvággyal megebédelte az ajtó előtt. Az öccsének egy falatot sem adott.
Bugri elindult nagy búsan a vadon erdőbe hajlékot keresni.
Az első odút egy tölgyfán találta. Csakhogy amint fölfutott a fára, és bekukkantott az odúba, kiszólt onnan a sárga szemű haragos fülesbagoly:
- Ihi-uhu, hókuszpókusz,
mit akarsz itt, Bugri mókus?
Csak jó napot kívánok, bagoly ténsasszony - felelte Bugri ijedten. Azzal továbbugrott.
Egy másik odúból meg a kígyó sziszegett rá:
- Szikra csípje meg a lábad,
elmenj innen, mert megváglak!
Egy harmadik odúból meg a sündisznó utasította vissza:
- Nini, hát kend itt mit kémlel?
Majd megbököm a tüskémmel!
Egy helyen meg félig sem mászott föl a fára, a vadgalamb nekiesett a párjával, és úgy összecsipkedte a szegény mókust, hogy azt sem tudta, melyik lábára sántítson.
Nagyon búsult a kis mókus.
- Hiába járom az erdőt - szólott búsan. - Nincs itt üres lakás. Mi lesz belőlem?
Eső megver, szél megfúj, aztán majd jönnek a téli fagyok: gyönge kis bundámban bizony megvesz az isten hidege.
Hát amint így töprenkedik a faágon, egyszer csak kidugja a fejét a kéreg alól egy szarvasbogár.
- Jó napot, mókus úr - ígyen szól tisztelettel hozzája -, miben fő a feje?
- Nagy az én bajom, szarvasbogár pajtás - feleli a mókus. - Vándorúton vagyok, hajlékot keresek. Csakhogy épp az a bajom, hogy az egész erdőben nincs üres odú.
- Bizony - felelte a szarvasbogár -, sok a lakó az erdőben, hanem azért, ha dolgozni nem restell, mókus úr, ajánlok én szívesen egy alkalmatos odút.
- Előre is köszönöm - felelt a mókus -, mondhatom, nagyon jót cselekszik velem.
- Hát csak jöjjön utánam - mondotta a szarvasbogár.
Azzal repülésnek indult, és repült, repült jóságos dongassál sok fán keresztül, míg végre elérkezett egy öreg tölgyfához.
A mókus bár megizzadt, de azért csaknem egyidőben ért oda vele.
- No - szólott a szarvasbogár -, itt tessék dolgozni. Olyan pompás odú van itt, hogy egy medve is ellakhatnék benne.
Azzal be sem várta a mókus köszönetét, jó napot kívánt, és továbbrepült a vadcseresznyefára.
A mókus örvendezve szaggatta le az öreg kérget, amely az odút borította, és csakugyan jó lakást talált ott magának.
Persze hetekig tartott, míg rendbe tudta szedni. Mert ágyat, polcot, ajtót mind egymaga csinált. Hanem aztán nagy is volt a gyönyörűsége, amikor az első zsák mogyorót beszállította a kamrába.
- Nem félek most már - szólott - sem hótól, sem esőtől, sem a téli nagy hidegtől.
És egész nyáron hordta be szorgalmasan a télrevalót.
Hát Ugri mit csinált ezalatt?
Bizony nem csinált az semmit. Még arra is rest volt, hogy eljárt volna a szomszéd völgyben levő diófákra ebédelni: egész nyáron, egész őszön otthon eszegette, amit az apja hagyott neki a kamrában. Nagyokat heverészett, táncolt is hébe-hóba. Esténként pedig kiült a hajlék elé, és vígan furulyázott.
Még csak arra sem gondolt, hogy a rozzant ajtót meg kellene igazítani. Lassanként megromlott az, úgyhogy utoljára már csak egy szeg tartotta az odú előtt.
Azonközben elmúlt a nyár. A zöld erdő lassanként átváltozott sárga erdővé. A falevelek lehulltak. A hideg szél lerohant a havasok tetejéről, és haragos zúgással rázta le a fáknak megmaradt lombjait. A rozoga ajtót is leszakította.
Akkor szállta meg csak a félelem Ugrit.
- Jaj, istenem - szólott -, itt a tél a nyakamon, és én még nem is gyűjtöttem!
Szaladgált, kapkodott jobbra-balra ennivaló után, de már akkor a makkot, mogyorót fölették a vaddisznók, a diót pedig betakarította a borz. Ami kis hulladék maradt volna még a földön, a haraszt között, azt a hó egy éjjel vastagon betakarta.
A mókus ínségre jutott. Behúzódott a legbelső rejtekszobába, és ott bánkódott a nyomorúsága fölött.
Csakhogy a téli szél ott sem hagyott neki nyugtot: besuhogott az ajtótlan odún, és megháborgatta kegyetlen hidegével Ugri urat.
Ekkor jutott eszébe az öccse.
Vajon mi lett abból? Hátha jó meleg hajléka van, s tele a kamrája?
- Bizony rosszul bántam vele - szólt aztán könnyezve -, de annak mindig jó szíve volt, talán megkönyörül rajtam.
Éhesen és dideregve nekiindult a zúzmarás erdőnek. Sehol egy falevél, sehol egy bogár, sehol egy pillangó. Csak a vaddisznó turkál a hóban, s a varjak kárognak a száraz faágakon.
Bekopog az első odún, amelyet talál.
Semmi felelet.
Kopog erősebben.
A fülesbagoly fölébred a sok kopogásra, és mérgesen kirobban. Megcsapkodja a szárnyával, megcsipkedi a szájával.
Adta kóborló mókusa!
Kendnek ide semmi jussa!
Mit zavar itt, ilyen-olyan,
az én csöndes lakásomban?
Megy odább a nyomorult mókus. Keze-lába reszket a hidegben. A fülei különösen fáznak.
Bezörget a másik odún. Zörget itt sokáig.
- Ki az? Mi az? - szól a kígyó, az álmot kidörzsölve a szeméből. - Ki mer engem háborgatni?!
- Kérem alássan - kiabál be Ugri -, nem lakik ott egy Bugri nevű mókus?
- Micsoda? - szól mérgesen a kígyó. - Hát tudakozóintézet az én házam?
Azzal kiugrik és akkorát csíp a mókus lába szárán, hogy az visítva menekül.
Megy dideregve és éhezve tovább.
Megint talál egy odút.
Ide már nem mer bekopogtatni. Megvárja az éjszakát.
A csikorgós hidegben aztán bekukucskál a hasadékon, de sötét van: nem lát semmit. Kinyitja a zárat, hogy beljebb nézhessen, eközben megcsúszik a lába, és zsupsz! - beesik az odúba.
A sündisznó odúja volt az.
A sündisznó nehéz álomban, összekuporodva feküdt az odúja fenekén. Égnek állott minden tüskéje.
Jaj, a mókus de megjárta: ezer tüske közé esett! Alig tudott vissza kimászni az odúból.
Végre hetekig való keserves kóborlás után ráakadt az öccse hajlékára.
Kopogtatott alázatosan:
- Ki az? - kérdezte Bugri.
- Én vagyok, a te szerencsétlen bátyád.
Burgi kinyitja az ajtót, és a nyakába borul a bátyjának.
- Isten hozott; no, szép tőled, hogy meglátogattál.
- Hát nem haragszol rám? - kérdezte Ugri sírva.
- Hogy haragudnék rád, amikor látom, micsoda siralmas állapotban vagy.
Beteg voltál, édes bátyám?
No, gyere a meleg taplókanapémra, takard be a lábad mohapaplanommal, aztán egyél is valamit, mert látom, éhes vagy; aztán mondd el, mi történt veled.
Hogy miképp beszélte el Ugri mókus az öccsének a nyomorúságát, azt már én nem tudom. Hanem azt láttam, hogy egy hét múlva hogyan sietett haza egyik zúzmarás fáról a másikra ugrálva. Pedig ugyancsak megvolt terhelve, egy ajtónak való fenyőfa deszkát cipelt meg egy meleg pokrócot meg egy zsák mogyorót.
Olyan követséget se mindennap látni, mint amilyen tegnap délután az én szobámba beállított. Elöl Pannácska, az édes, hátul Vilmácska, az ékes, közben, Garas kutya, az éhes.
- Tessék helyet foglalni - ugrottam eléjük nagy készségesen, s úgy belevetettem magamat az öreg karosszékbe, hogy csak úgy reccsent. Nosza, Pannácska mindjárt az ölemben termett, Vilmácska a Pannácska ölébe kuporodott, a Garas kutya meg a Vilmácska ölibe ugrott föl.
- No szépen vagyunk - mondom nekik -, most már, ugye, meg se állunk a túri vásárig?
Úgy ugrott le a három vendég az ölemből, mint a labda.
- Mit keresnénk mi a túri vásáron, mikor a mi házunknál van a lakodalom!
- Aztán ki a vőlegény?
- A bádog juhászlegény.
- Aztán ki a menyasszony?
- A porcelán kisasszony.
- Tyuhaj - ütöm össze a bokámat -, ennek már fele se tréfa! Hamar a sarkantyús csizmámat, hamar az ünneplő gúnyámat, mert itt már csak én leszek a násznagy.
- Jaj, apuka - sóhajtja el magát Pannácska -, csakhogy kis hiba van.
- Kis baj nem nagy baj, virágszálam.
- Sáros a bocskora a vőlegénynek, meg kellene tisztogatni szegénykének - magyarázta Vilmácska.
- Hamar-hamar, hamar-hamar - sietett a Garas kutya is.
- Hm, a magam csizmáját se szoktam tisztogatni, nemhogy a bádog juhászlegény bocskorai - szabódtam a nagy tisztességtől.
- Másképp nem lesz lakodalom!
- Mi lesz aztán a jutalom?
- Kezet foghatsz a vőlegénnyel - biztatott Pannácska.
- Táncolhatsz a menyasszonnyal - ígérte Vilmácska.
- Megkóstolhatod a mákos rétest - tódította a Garas.
Micsoda, hát még mákos rétes is lesz? Kötöm elejbem a kötőt, kapom kezembe a kefét, szaladok a tornácra.
- Hát hol az a sáros bocskorú vőlegény, hadd nézzek a szemibe!
Ott állt a jámbor a falhoz támasztva, de bizony nem nagyon nézegettem én a szemébe, volt nekem egyéb látnivalóm is. Soha olyan szépet, mint ahogy anyuka nyújtotta a rétest a hosszú asztalon! Mintha angyalkezek lebegtetnének valami mesebeli patyolatot, úgy lengett, ringott a hófehér tészta. Még a Garas kutya is úgy ott felejtette magát nagy bámulatában, hogy még tán ma is ott volna, ha Pannácska meg nem rázza a fülét:
- Jaj, jaj, milyen lusta vendéghívogató vagy te, Garas! Szaladd be hamar az alvéget, felvéget: igyekezzék, aki szépet akar látni, siessen, aki olyat akar enni, amilyet még nem evett. A Garas elindult, magam is megszégyelltem magam, bocskoron csíptem a juhászlegényt: gyerünk, atyafi, tisztálkodni! Anyuka meg bement a menyasszonyt öltöztetni, a rétest rábízta a kislányokra:
- Vigyázzatok a tésztára, lelkeim, míg én helyrehozom a
menyasszony ábrázatát.
Nem is vigyáztak még úgy rétesre, mióta a rétest kitalálták, mint ahogy ezt őrizte kerekre nyílt szemmel a két kisleány. Nemhogy szólni: pillantani se mertek, úgy nézték a patyolat tésztát. Az meg egyre kelt, dagadt, rengett-ringott minden szellőrezzenésre, s olyan buborékokat vetett, akár a patak. Az ám, addig ingott-lengett, hogy egyszer csak a buborékok elpattannak. Nem maradt egyéb belőlük, csak a helyük: egy-egy nagy kerek folt.
Pannácska elsikoltotta magát:
- Jaj Istenem! Látod, Vilmácskám?
- Jaj, jaj, látom ám, Pannácska.
- Mit látsz, Vilmácska?
- Azt a sok lyukat a rétesben, Pannácska.
Mi lesz most, uram, teremtőm? Két ijedt kislány addig-addig nézett egymásra, hogy egyszerre Pannácska tapsikolni kezdett.
- Tudod mit, Vilmácska? Foltozzuk meg a rétest!
- Ejnye, Pannácska, éppen én is azt akartam mondani. Befoldjuk az egyik sarkával a másikat!
Az ám, csakhogy a rétesnek olyan természete van, hogy nem szereti, ha foltozzák. Inkább tovább szakad, de a foltot nem tűri magán. Hasad, reped, foszlik, morzsolódik, s mire szélitül a közepéig ér a két kislány, akkorra éppen csak a nyoma marad a rétestésztának. Tenger sok morzsa, elég lenne egy erdő madarának.
Mire visszaértem, ragyogott már a vőlegény bocskora, hogy csak úgy vakított. De mit ér ez, ha oda van a rétes? Ijedtemben elejtettem a bádogjuhászt a lépcső alján, nyakig merült a sárba szegény feje. Anyuka meg haragjában a menyasszonyt ejtette ki a kezéből. Annak meg éppen csak annyi baja történt, hogy betörte egy kicsit a porcelán fejét. Attól félek, hogy most már még a nyakig sáros juhászlegény se veszi el.
Akkorára nagy lelkendezve megérkezett a Garas kutya is.
- Alássan jelentem, jön a tenger vendég! Rétest akar enni az alvég, a felvég!
- Rétest, Garas, rétest? - sikoltott a két kis rétesfoltozó. S mérgükben úgy helybenhagyták Garas pajtást a porolópálcával, hogy sohse felejti el, mikor foltoztak minálunk mákos rétest.
Egyik nap olyan jeges szél fújt, hogy Fülöpke, akit sóért küldtek a Futrinka utcába, hazafelé majd megfagyott útközben, s betért kicsit melegedni a tökházba. Manócska mindjárt odaültette a tűzhely mellé, s forró csipkebogyóteával kínálta meg. Meggémberedett a fülem ebben a vad szélben.
- Jobb is az ilyen szelet bentről hallgatni! - bólogatott Manócska. - Ámbár az igazat megvallva, nem szeretem, mikor így dudál és bömböl a kéményben.
- Én szeretem! - kiáltott Mazsola. - Olyan, mintha farkas szorult volna a kéménybe, s az vonítana.
A farkas említésére Fülöpke megborzongott. Hát még mikor Mazsola unszolni kezdte Manócskát, hogy farkasokról meséljen!
Manócska - nemhiába volt világéletében a madárijesztők barátja - sok ilyen mesét tudott. Mesélt a szürke farkasról, amelyik mindig csattogtatja a fogát, mesélt a farkaskölykökről, amelyek éjszakánként körben ülve vonítanak a holdra, azután mesélt a nagy, fekete farkasról, amelyiknek úgy világít a szeme, mint a zöld fényű villanylámpa. Mazsola mély érdeklődéssel hallgatta mindezt, egészen sötétedésig. Fülöpkét szegényt úgy elfogta közben a félsz, hogy amikor vége szakadt a mesének, röstellkedve bevallotta: ő bizony nem mer egyedül hazaindulni.
- Gyáva nyúl! - röfögött Mazsola. - Fél a sötétben!
- Mi tagadás, félek — ismerte be Fülöpke. - Egész úton azt képzelném, hogy nyomomban jár a zöld szemű farkas.
- No, majd én hazakísérlek! - mondta Mazsola nagylelkűen. - Gyere, menjünk!
El is mentek szépen, kézen fogva. Félóra múlva Mazsola jókedvűen tért vissza.
- Versenyt futottunk Fülöpkével! - újságolta. - Hazafelé is futottam, mert azt játszottam, hogy farkast kergetek.
- No, akkor most fújd ki magadat! - mondta neki Manócska. - Elfáradhattál ennyi futkosástól.
Nem, Mazsola nem érzett fáradtságot, csak éhséget. Megevett egy tál lekváros gombócot, azután nekiállt játszani. Előkotorta a sutból Manócska kimustrált esernyőjét, azzal ugrált körbe-körbe a szobában, s fújta a régi malacnótát:
Hogyha én ezt tudtam volna,
Köpönyeget hoztam volna,
Ui, ui, röf-röf-röf!
A nagy játékban véletlenül levert egy bögrét az esernyővel. A bögre eltörött Mazsola nagyon megijedt.
- Nem tehetek róla, Manócska! Nem akartam! Igazán nem akartam!
- Tudom - mondta Manócska. - Azért nem is szidlak meg érte, csak arra kérlek, seperd össze a cserepeket.
Míg Mazsola ezzel foglalatoskodott, megbeszélték, hogy a bögre amúgy is már csorba és repedt volt, nem nagy kár érte. Mazsola tökéletesen megvigasztalódott, fogta az ócska esernyőt, és folytatta az ugrabugrálást.
- Talán játszhatnál már valami csöndesebbet is, Mazsola! - szólt rá
Manócska. - Ami bögrénk maradt, az már se nem repedt, se nem csorba.
- De hát Manócska - védekezett Mazsola -, nem te mondogatod mindig, hogy a kismalacoknak szükségük van a mozgásra? Attól nőnek, attól izmosodnak.
- Nekem úgy rémlik, hogy ma már éppen eleget mozogtál - mondta
Manócska. - Ha csak azt számítom, hogy elnyargaltál Fülöpkéékig meg vissza...
Mazsola kijelentette, hogy az neki meg se kottyant, és tovább masírozott papírcsákóval a fején, hányta a bukfenceket fáradhatatlanul.
- Siess a rőzsével, Mazsola! - nógatta a manó. - Mindjárt kialszik a tűz! Mazsola mélyet sóhajtott:
- Úgy elfáradtam! Mozdulni sem bírok!
- Ez fölöttébb érdekes! - csóválta Manócska a fejét. - Ha nem szóltam volna a rőzse végett, akkor még most is vígan bukfenceznél, meg tótágast állnál.
Mazsola belátta, hogy fáradtságra aligha hivatkozhat. Törte a fejét, hogyan húzhatná ki magát a rőzsehordás alól. Egyszer csak kitalált valami egészen nagyszerűt:
- Manócska, félek kimenni a sötétbe! Hátha megesznek a farkasok! Manócska felkacagott:
- No, ez aztán különös! Hát az előbb, mikor Fülöpkét kísérted haza, nem féltél?
- Akkor nem! - mondta Mazsola zavartan. - De most sötétebb van. És most biztosan vannak már farkasok a ház körül. Te is tudod, Manócska, hogy nagy hidegben ki szoktak jönni az erdőből a síkságra. És most nagy hideg van. Az ablak is csupa jégvirág!
- Bizony, hideg van - bólintott Manócska. - Éppen azért volna jó a tűzre tenni. De hát ha annyira félsz a farkasoktól, ne menj rőzséért, legfeljebb ma már nem fő meg a cékla.
A tűzhelyen ugyanis jókora fazékban ott párolódott Mazsola kedvenc csemegéje, a céklarépa. És hogy az ma már nem főne meg? Ohó, erre a döbbenetes gondolatra Mazsola majd kidöntötte az ajtót, úgy szaladt rőzséért.
Egész kazalnyit hozott be, jól megrakta a tüzet, s miután a cékla puhára főtt, nekiállt hámozni. Manócskának nem kellett abbahagynia a varrogatást, mert Mazsola fölszeletelte, megsózta, megcukrozta a céklát, még tormát is vagdosott hozzá. Mert Mazsola olyan volt: ha egyszer már túltette magát a lustaságon, szívesen segített Manócskának.
- Jobb is az ilyen szelet bentről hallgatni! - bólogatott Manócska. - Ámbár az igazat megvallva, nem szeretem, mikor így dudál és bömböl a kéményben.
- Úgy elfáradtam! Mozdulni sem bírok!
Egész kazalnyit hozott be, jól megrakta a tüzet, s miután a cékla puhára főtt, nekiállt hámozni. Manócskának nem kellett abbahagynia a varrogatást, mert Mazsola fölszeletelte, megsózta, megcukrozta a céklát, még tormát is vagdosott hozzá. Mert Mazsola olyan volt: ha egyszer már túltette magát a lustaságon, szívesen segített Manócskának.